+ Nyitott - csak nem mindenki számára, nem avanzsáltam még Bibliává, hogy bárki kedvére olvasgathasson. Hiába próbálják, az emberek ilyenek. Van, hogy nem vágják, hogy ne tovább.
+ Kedves - muszáj, az anyám mindig ezt mondta. Legyek kedves, bár lehet ezalatt nem ugyanaz szerepel a szótárunkban.
+ Vidám - inkább sírva nevetni, mint nevetve sírni. Nem az a bohóc akarok lenni a porondon, akinek lefelé görbül a szája és csillog a szeme. Ints be a világnak, egyből lesz min nevetned.
+, - : Álmodozó - ha Brooklynban vagy Bronxban élsz és nősz fel, hamar alkalmazkodsz, vagy felzabál a környék. Itt nincs UES és csillivilli, nem jön a tündérkeresztanya a csillámporos lapulevéllel elhessegetni a felhőket. Viszont az álmaid, nagyot szólhatnak ha valóra válnak.
-: Türelmetlen: Legtöbbször nem viseltetem a dalai láma türelmével a világ iránt. Egyszerűbb lenne a bumm, hulljon minden és majd futok a törmelék elől, mint ülni és várni, és nem tenni, várni tovább. Bah!
- Hazug, hát hamis személyim van, kell a lóvé, a rendes lóvé, mert az én hercegem nem fehér lovon fog bevágtatni egy zsák zsozsóval, hogy tessék bébi a világ a miénk. Néha kajak vágynék egy ilyet, egy illúziót. Addig is hazudok, te is hazudsz, mind tesszük.
Sorolhatnék tonnányi tulajdonságot, de mi marad megismerésre? Kis kíváncsi.


- A nagy büdös francot! - üvöltök, kikelek magamból. Nagy ötlet anyámtól de tényleg, hogy költözzünk el az anyjához, mert ő megunta a várost. Ezt a várost. Még mindig azt hiszi, hogy 22 éves és majd a világ térdre hullik előtte. A szomorú valóság az, hogy ez nem fog megtörténni. Állok és kiabálok neki, vele, a világnak. A világgal. Nem megyek innen sehova. Ne engem átkozzon meg, amiért a saját vágyai nem teljesedtek be. Nem én kértem három elbaszott házasságot.
Megdöbben, megfagy közöttünk a pillanat, így hát lenyelem a többit. Mindazt ami még kikívánkozna. Elborít a sajnálom keserves érzése. Nem akarom őt bántani. Nem az ő hibája. Túl rendes lélek. Tudom, hogy mindent megtesz értem. Mindig is megtett. Ezért dolgozik ócska helyen. Ezért ígértem meg neki pár éve is már, hogy nálam nem így lesz. Én nem fogom elcseszni. Csak a keserű valóság képen törölt. Az a nagy helyzet, hogy palotát ránthatnék fel azzal, hogy ki milyen okos, kinek milyen ösztöndíj esélyei vannak, csak hát a nagy büdös valóság nem ilyen. Nincs pénzünk. Sosem volt. Az egész, menjek egyetemre, legyek orvos-ügyvéd-bíró-klassz szakmás csak vak képernyőtorzítás volt a világomra. A szűrőm már leesett, látom a valóságomat. A lehetőségemet. Az pedig nem a Borostyán ligás egyetemekre mutat.
Passzív lettem, már nem hatottak meg a kémia projektek, vagy épp az iskolai színdarab. Nem is érdekeltek a jegyeim sem, vagy ha kimaradok pár óráról. A világ körülöttünk, folyamatosan megy, pörög a maga módján. Fel kell szállni rá, hogy részt adjon magából. Megtettem. Már nem sekélyességet láttam, hanem egészen mást. Valami varázslatosan elbaszottat, kaotikusan gyönyörűt. Hirtelen számítani kezdett, hogy minek látnak, hogyan tudok boldogulni én, én, én. Mit fog jelenteni annak a rakás tök idegen csajnak és pasinak a Jaye név. Ki tudok én lenni? Mi tudok lenni a Városban?
Más érdekelt már, a másik világ. A rohanó csoda, annak minden íze és bűze, fájdalma és gyönyöre. Nem nehéz kezdeni valamit ha nem vagy egy antiszociális droid. Ha hajlandó vagy megjátszani némi fokú nyitottságot a kretének iránt azért, hogy előrébb csusszanhass bizonyos körökbe. Az csak rizsa, hogy mindenkit a környezete ront el. Ellenkezőleg a füsttől és szesztől bűzlő klubkörnyezet csak vágyat generál. Vágyat, hogy tartozhass valahová, valakikhez. Hogy befogadjanak és téged is áthasson a közösség érzete, hogy leltél valamit ami lehet otthon, mentsvár, csoda, utálat, gyűlölet, imádat sokpontos véglete. Erre hajtottam.
Nem volt egyszerű, sosem az. Az ágyadon még ott hevernek a gyerekkorod maradványai: plüssök, díszpárnák a zsúr és tortaillatú születésnapokról meg pizsamapartikról, buta rajzok egy elképzelt életről. Más akartam lenni, más ruhákban akartam járni, mást közvetíteni. Álltam esténként a tükör előtt és rühelltem. Az érzést, a látványt, a mindent. Magamat, hogy nincs elég pénzünk, az apámat mert lelépett és azt mondta, hogy neki nincs családja. Levetkőztem és néztem magam. Változtam? Tetszem magamnak? Mit akarok itt látni? Eldöntöttem, hogy csődtömeg vagyok. A kezembe fogtam a magazint, végigpörgettem a sok IT girlt és rájöttem, hogy na ilyen tuti nem leszek. Egyszerűen mert nem tehetem meg.
Befogadott ez a világ, jól éreztem magam benne. Végre nem az számított, hogy tudok-e A-t írni matekból, senkit se érdekel. Én vagyok fontos, a személyiségem, hogy mire vagyok képes. Mikben tudok osztozni. Mindenben, mindenben akartam. Akarok. Ezt becserélni egy szirupos nemlétben szenvedésre? Nem. Hagyni, hogy elszakítsanak tőlük? Nem. Soha. Odarohanok anyámhoz, megölelem. Kérem a bocsánatát, ne haragudjon rám, mert rossz gyereke vagyok. Csak bízzon bennem, megoldom. Megoldok mindent, de ne vigyen el. Fellebben a megoldás nehéz függönye is. Normális érettségi és az NYU. Leltem valamit, ami érdekel. Egy szakot, egy esélyt, hogy valamit kezdjek. A másik, Stephen bácsikám, aki egyébként csőalkesz, ráadásul csak Isten meg a helyi zsaruk tudják éppen, hogy mikor merre jár. De rám szakadt a nagybetűs szabadság érzete. Amikor már eljön az, hogy léphetek 1-ről a kettőre. Anyám is sírt, az ölelésemben viszont volt valami aljas. Valami hazug. És ez többről szólt, mint amikor azt mondtam Bethnél vagyok, közben meg Bronxban voltam az őrültekkel. Vagy amikor engedéllyel leborotválhattam először a lábam. Más volt, mert belehemperegtem a győzelmem illatába, még úgy is, hogy a kislány szíve darabokban kísérte el egy hét múlva a taxihoz az anyukáját.
Felvettek. Kollégiumban laktam, mint bárki más. Tetszett, sőt, imádtam. Nem zavart, hogy más is van az életteremben. Kisvárosban nőttem fel, ott is megvan mindenkinek a maga bolondériája, de ez a hely? Teljesen más. Mindenhonnan jöttek, mindenki akart valamit, mindenki komolyan vette. Kicsit meghasadtam, mert engem mindkét véglet vonzott: az intellektuális falatkák, amiket csak itt kaphattam meg, és mellettük valami aljasul gyönyörű másik világ, amit nem is ismertem. Imádtam a kurzusaimat, mindahányat. Végtelen órákig képes lettem volna hallgatni Mr. Duncant az irodalom és a lokálpatriotizmus anarchiája témában. Szexi volt, minden szavából sütött az alázatos imádás amivel a tudományterülete iránt viseltetik.
Talán nem kellett volna viszonyba kezdeni vele, de a pár alkalom egy pár joint társaságában nem bántott senkit. Nem kaptam ettől jobb jegyet, nem vártam, hogy más elbírálást ad, de az órája előjáték volt. Annyira kergettem, hogy olyan legyek, mint ő, hogy fel sem ismertem, mennyire unalmas egy pasas egyébként. Elteltek a hónapok, bebarangoltam Brooklynt a társaimmal. A vizsgák előtt pedig elterveztük, hogy kell valami, ami ébren tart. Tudtam az anyagot, szerettem megtanulni így hát nem érdekelt különösebben a görbe este gondolata. Kitaxiztunk valahová Bronxba, megvolt a leírás, kit és hol kell keresni. Valami piti díler a srác, mindig ugyanott mozog. Persze az elmés okosságok a hátsó ülésen oda vezettek, hogy mind nem mehetünk. Menjek én. Csak amfetamin, nem heroin. Persze.
Hamar meg is lett volna, amíg meg nem jöttek a zsaruk, ők meg ott nem hagytak. Megszeppent őszinteségemben mondtam el az igazat, vizsga előtt vagyok, segítség kell. Őt bevitték, engem is. Inkább éreztem az egész benti beszélgetést egy kifacsart szülői fejmosásnak, ami végül abba torkollt, hogy négy órát ültem a pocsék kávé mellett hallgatva, hogy ez nem helyes, ilyen okos lánynak nem ebben kellene segítséget keresni. A járőr a végén haza is vitt, miután a nyomozó kimondta az áment. Mondván ez csak botlás, legközelebb már óvadék köteles.
Nem vitt haza, hanem elvitt egy bárba, egy különösbe. Passzív lemondásban szorongattam a pohár boromat. Tél volt, a kabátom sem vettem le. A zsaru személye pedig egy törpe semmi lett a pultos mellett. Hihetetlen dolgokat mondott, elképesztett, hogy miként zsonglőrködik az előtte ülők kedvével, vágyálmaival amiket pohárba öntött és adott oda. Ajánlott valami bogyót, hogy ha tényleg ébren akarok maradni. A fejem ráztam, nem kell. Viszont kíváncsivá tett. Zárásig ültem ott.
Megreggeliztem vele egy közeli kávézóban, közben fel-felpillantottam az órára. Vizsga, a vizsgám. A szemeszter. Elindultam. Nem búcsúztunk el, nem köszöntem meg. Nem volt mit. Besiettem az egyetemre, de a teremhez érve benéztem az ablakán. Elkezdték. Ott álltam, kavargott bennem a város tegnapi képe, az őrsön látott fiatal díler, a mellette széken szunnyadó kurvák, a pultos történetei. Feltettem a kérdést: Nekem ez kell? Ezt akarom még? Kurzusokat hallgatni a semmiről? Nem mentem be. Nem érdekelt. Egyik sem.
Anyám egy hét múlva eljött, a fejét csóválva sajnálkozott, hogy nem ezt várta, de semmi gond, majd folytatom, jobb lesz. Megpróbálom újra. Kimondtam az igazat. Nem akarom. A városban akarok maradni és meglátom. Nem akarok vele menni. A száját rágta, mint rendesen ha valami nyomasztja. Végül a kezembe nyomott egy borítékot a spórolt pénzével. Mondván sejtette. De vigyázzak, New York felzabálhat és a Hudsonba köphet ha nem vigyázok. Ő bízik bennem. Felhívtam Stephen bácsit. A kérója meg? Alap konyha, alap minden, bútor igazán nincs. Nem is kell, majd lesz. Egyelőre ez itt az én uradalmam, ő meg vagy beesik vagy nem. Fel van kopva a linóleum, a szőnyegek gázok, de egyedül vagyok. Ledobom magam a matracra, a sajátomra. Hanyatt fekszem és a plafon repedéseit bámulom. Jönnek akadozó gondolatok, vajon jó lesz így? Meg tudom oldani? Vagy albérlőtárs kell? Végül is van még egy szoba. Mosolyogva sóhajtok. Anya be fog nézni időnként, ez tuti. Stephen bácsit meg láttam reggel a Compton's-ban, azt mondta van nője és most annál lakik, ne gyújtsam fel a kéglit. Nem fogom. Magam felé tartom az újságot. De előbb? Nem akarok egyedül lenni, most. Meg akarom osztani mit érzek.
------------------------------------------------BREAK-----------------------------
Kábult és üdvözült mosollyal nézek ki a fejemből. Reggel lehet. Talán délután. Nem számít. A mellettem lévő testből megnyugtató meleg árad. A lélegzetvételeinek üteme békét sugároz. Benézek a takaró alá. Már megint. Mindig ez a vége. Bár nem bánom, a tökéletes kvintesszenciája egy jó napnak. Nem aggódjuk túl, ez csak egy sok területet felölelő ismeretség. Barátság? Mindegy, nem kell mindennek nevet adni. Ezt írta Shakespeare is, csak másképp. A dolog mosolyogtató része, hogy ilyenkor tényleg full békés az egész. Máskor meg egymással ordítunk, vagy egymás agyát húzzuk valahol. Beteg játék, fura játék. Még körülöleli az álomillat, de már belerondítanék. Kimászom és felkapva a köntösöm az erkélyre megyek rágyújtani. Kicsit káosz innen bentről az egész loft. De ez jellemzi az életet is. Nem? Csomó-csomó kaotikus kis fonal, amelyek lépten-nyomon átborulnak egymáson, valami egészen újat görgetve elénk. Ma bemegyek dogozni. El ne felejtsem. A város most esőfelhőbe burkolózik, engem meg fűtőrúdként ragyog be a hála, biztos kifolynának a szemeim a naptól.
Bemegyek, ébresztem. Háromszázadjára már határozottabban.
- Ma jön a szállító, királyfi. Nincs időd fetrengeni. Meló van. - kicsit csalni itt-ott, erről szól a vendéglátás. Vegyél dobozos sört 1 dolcsiért, add el korsóban 3.50-ért, nyertél 2 dolcsi hasznot. Vidd a saját kávéd, romoljon el véletlen az adagoló számláló, vagy menjen ki belőle minimális, este már csöröghet is a zsebedben. Kell persze némi anyagi ráfordítás, de azért vagyunk, hogy több pénzt csináljunk a játszadozásainkra, az élet élvezetére. Vagy valami fura jövőre, amire egyikünknek sem akaródzik gondolni.
A zuhany alatt kelek igazából életre, lemosom magamról az álmot, alvást, őt is. Felöltözöm. It girlnek lenni biztos életcél, de nekem megteszi az is, ami van. Különös lenne koktélruhában billegni valahol, bár poénból megcsinálnám. Frissen-nagyszerűen pattanok ki a fürdőből. - Naaa, haladjunk mááár! - adom meg a nagyon egyértelmű jelzést, hogy vége a vendégségnek. Vár minket a meló.
Néha nem tudom, túl hülye, túl bolond vagy túl naiv vagyok ide. Viszont az életet csak úgy jó csinálni, ha mindkét végénél meggyújtod a gyertyát. Máshogy nem megy, haver. Máshogy nem megy.