- Cassie! - Hm? - Oldalra kapom a fejem, ahol rögtön a főnököm szúrós pillantásával találom szembe magamat, nagy valószínűséggel mert nem figyeltem arra, amit mondott. Konkrétan abban sem vagyok biztos, hogy hány perce magyarázhat nekem, vagy éppen hányadik próbálkozása volt sikeres, hogy magára vonja a figyelmem. Helyette inkább azon merengtem, hogy a lányom mennyire élvezné a könyvfesztivál gyerekeknek szervezett programjait, ha most itt lenne. Persze nagyon is tisztában vagyok vele, hogy jelenleg esélyem sem lenne vele foglalkozni, vagy azzal, hogy mi mindent akar megnézni és kipróbálni, hiszen a munka miatt vagyok most itt. És dolgom is lenne éppen elég, mégpedig... - Meg kell keresnem az önkormányzattól valakit, mert még mindig képtelenek voltak jelezni az Irodalmi Díj átadásával kapcsolatban, és a norvég díszvendégek is itt lesznek valahol. Hogy nézek ki? - Azzal rám vicsorog, és ha nem ismerném már évek óta, nem tudnám, hogy most azt várja tőlem, hogy ellenőrizzem, nem kenődött-e a sötétvörös rúzsa a fogaira. Más számára talán furcsa lenne, hogy szinte barátként tekinthet a főnökére, de mióta Dianaval dolgozom, ő már túl van egy váláson és legalább fél tucat rosszul sikerült randin, nem beszélve arról, hogy hányszor nézte már el nekem, hogy ha nem értek rá a szüleim Morgan-re vigyázni, behoztam magammal és egész munkaidőben az emeleten kószált. Átlagosan mind a ketten több időt töltünk az irodában, mint otthon, így akaratlanul is jobban meg kellett ismernünk egymást. És persze nincs is jobb annál, mint hogy a kölcsönös szimpátiából már-már őszinte barátság lett, mint hogy rájöjjünk, hogy képtelenek vagyunk együttműködni és utáljuk egymást. - Tökéletesen. - Felelem a kérdésére, a rúzsának ugyanis eszében sem volt elcsúszni, a levélmintás fekete ruhája pedig nem is állhatna jobban rajta a kiegészítőivel - amiből annyifélét láttam már rajta, hogy van egy olyan sejtésem, gyerekszoba helyett inkább plusz gardróbot rendezett be a nő. - Az Elsőkönyveseknél legyél ott, addig azt csinálsz, amit akarsz. - Adja ki az ukázt a főnököm, és a hirtelen hangnemváltása majdnem arra késztet, hogy tisztelegjek is neki, mielőtt nagy lendülettel hátat fordít nekem, majd eltűnik a tömegben. Ha ezt nem lehet rugalmas munkaidőnek nevezni, akkor valószínűleg semmi más nem közelíti meg a szintet. Mindig élmény részt venni az éves könyvfesztiválon. Különösen amikor nem csak az "otthon maradt", irodában gubbasztó ötletgazda szerepében kell tengődnöm, hanem amikor kijár nekem az a megtiszteltetés, hogy a helyszínen lehessek, és a terepen érjenek tapasztalatok. Bár örültem volna neki, ha Diana nem ráz le ilyen gyorsan, mert bevallom, én is szívesen találkoztam volna a norvég díszvendégekkel, de a főnököm pozíciójából adódóan is nagyobb kaliberű ebben a szakmában ahhoz, hogy ő "fusson össze" velük. Ha bárki a kiadói munka rejtelmeiről kérdezne, természetesen azt mondanám, hogy a főnököm és a külföldi díszvendégek közötti találkozó természetesen nincs hetek óta másodperceire bontva megkoreografálva. Az egyik reggeli eligazításon még azt is eljátszottuk, hogy attól függően, hogy melyik helyszínen fognak találkozni, hogyan elegyedhetnek szóba. Amely beszélgetésnek a legideálisabb kimenetele természetesen egy újabb író könyveinek a fordítása, ami nálunk landol, nem pedig a konkurenciánál. Mármint csak feltételesen, ha meg lenne tervezve az egész. Ami ugye nem történt meg. Felütöm a korábban végiglapozott programfüzetet, és igyekszem olyan programot találni, ami nem csak szórakoztató, de hasznos is lehet. Megfordul a fejemben az is, hogy talán a programban résztvevő könyvesboltokat kellene megtalálnom, csak hogy amikor este hazaérek, ne üres kézzel állítsak be a lányomhoz, és legyen egy újabb eleme a kollekciójának, amivel tudatosan az olvasás szeretetére nevelem. Nem mintha az anyám ne venné ki a részét ebből a nevelési kérdéssel, a maga sok éves tanítónői hátterével és végtelen tenni akarásával, amit a nyugdíjas évek sem törtek derékba. De mivel az otthon túlcsorduló könyvespolcainkkal kapcsolatban nem tudnám megmondani, hogy mit találnék meg rajta, és mi hiányzik még a gyűjteményből, úgy döntök, hogy megpróbálom majd rábeszélnie Morrie-t, hogy hétvégén jöjjön el velem a könyvfesztiválra. Én pedig megpróbálok elcsípni valamennyit a már legalább tizenöt perce tartó beszélgetésből, két irodalomtörténész között, akik egy 19. századi szerelmes korrajzról tartanak előadást - ha már a szerelem jó ideje nem akar része lenni az életemnek, legalább egy könyvet ajánljanak róla. Már ha sikerül megtalálnom, a kis rajzolt térkép segítségével.
we don't meet people by accident, they're meant to cross our path for a reason
- Apaaa! Ez olyan unalmas! –Noel elemi erővel, nyakán dagadó erekkel kiáltja bele szerény véleményét a légüres térbe, fejét hátracsapva a drámai színjátékok abszolút nyerteseként szenvedve ki az őt ért sérelmet, miszerint neki ma velem kellett tartani a könyvfesztiválra. Lábai épp, hogy csak vonszolják a picike testét, szokásához híven cipőjének orrát húzza végig minduntalan a földön, hogy az elkövetkezendő két héten belül már a második lábbelit kelljen számára megvásárolni, pontosan ugyanezen okból. - Apa menjünk mááár! –kontrázik rá megátalkodott pulyám, aki legkevésbé se veszi figyelembe azt, hogy apát bizony, ha már csak hírből, és valamelyest arcról is, de ismerik errefelé. Igaz, utolsó hivatalos megjelenésemkor lényegesen rövidebb hajjal, és kevesebb szakállal tündököltem a nagyérdemű előtt, de még így is látom a fejbevágó felismerést néhány lesújtó tekintetben. Sanda, bocsánatkérő pillantásokkal, szelíd mosollyal kívánok meg elnézést kérni az általunk megzavart tömegtől, de a legtöbbjük csak egy puffogó viperáéval hasonlatos módon fúj egyet, ha éppen nem a szemét forgatja, vagy az „egyesek megtanulhatnának figyelni a gyerekükre” jeligére hallgató gyereknevelési tanácsadást mormogja el a bajusza alatt. - A… -kezdene bele megint az őrjöngő megszólításba a gyerek, de idejekorán tapasztom szájára a kezemet, amit egyhamar el is kapok onnan, mikor megérzem, hogy telibe nyalja a tenyeremet. Nem hittem volna, hogy egy kiskutyát nevelek… pont annyira sunyi a pillantása és az ajkára húzódó Joker vigyor is, mint egy habókos kölyökkutyáé. - Hé! –rikkantok fel, bár az övénél lényegesen halkabb manőverrel elkövetve ezt. Vállára tapasztva kezeimet fordítom magam felé, majd leguggolok, hogy közel egy magasságban legyek a töpörödött törpördöggel. – Noel, viselkedj egy kicsit, rendben? Ígérem, hogy idővel kilyukadunk a gyerekrészlegen is, és ott annyi könyvet választasz, amennyit szeretnél, de most apa is szeretne nézelődni egy kicsit. Dana amúgy is azt ígérte, hogy nemsokára itt lesz, aztán ha nagyon nem bírod, akkor elmész vele –minden erőmet és megkapó, kérlelő mosolyomat igyekszem bevetni, hogy hassak a lelkivilágára, de ő csak ráncolja a homlokát… tanakodva fordítgatja jobbról-balra, majd balról-jobbra a szemét. Egyértelműen mérlegeli, hogy neki mennyiben célravezető ez az alku. - Ajánlj még valamit, kisöreg! –szegezi le töredelmesen, mellkasa előtt fűzve össze karjait. Szemöldököm hajam tövébe ugrik, nyelvemre harapva vagyok kénytelen megfékezni a kiszökni kívánkozó röhögést. - Hogy… hogy kisöreg? –kérdezek vissza, pont, mintha nem hallottam volna a szavait. Az igazság azonban, hogy az ő csicsergő hangját a legnagyobb ricsajban, ezer gyerekhang közül kiszűrőm. – Ki tanította ezt neked? - Dana! –büszkén szegi fel az állát, elégedett vigyorral villantja ki foghíjas fogsorát, pont úgy, mint aki büszke arra, hogy egy magasröptű, mély jelentéstartalmú szóval gazdagodott a szókincse. Én pedig már tudtam, hogy a kérdésem abban a pillanatban elvesztette jelentőségtartalmát, ahogy kiejtettem… végül is, ki mástól tanulna ilyeneket az ember gyereke? - Nos… ebben az esetben… -eltöprengve dörzsölöm át szakállamat, pont, mintha mélyen morfondíroznék a kérdésen, pedig a lekenyerezés mindig ugyanabból áll. – Ha hazaértünk, csinálok neked gofrit, és lefekvés előtt fél órával tovább nézheted a tv-t, rendicsek? –dobom be a nyerő kártyáimat, mire széles mosoly terebélyesedik az arcán, és nagyot bólintva zöld utat ad az ötletnek. A gyereknevelés amennyire strapás feladat, pont annyira egyszerű is tud lenni… - Addig is… -egyenesedek fel, kezemet nyújtva felé, és addig nem nyughatok, míg az apró praclit a saját tenyeremben nem érzem. – Próbáld meg meglátni itt is a szépet és az érdekeset. Nagy, kilenc éves, komoly legény vagy már, bizonyára nem fog nagy nehézséget okozni –természetesen nem felé, sokkal inkább bele a semmibe, és egy pillanatig a szórólapot osztogató pasas felé irányítom a szavakat, mert abban a pillanatban, ahogy átlag magasságomra emelkedtem, bekapcsolt a radar, és szükségtelenül sok irányba kapkodom a fejemet, hogy tájolni tudjak a megannyi bodega között. Felnyitva az imént kapott térképet próbálom meg belőni a pontos tartózkodási helyünket. Mert ugyebár ez nem úgy működik, mint a plázákban, mikor is vagy a térkép, vagy a monitor közli velem, hogy „ön itt áll!”, így a körülünk lévő látványosságokból datálom a pontos koordinátákat, mindaddig, míg ki nem csusszan a kezemből az apró kézfej. Akkor ugyanis vészjelzés, szirénák, dudák, légiriadó, minden egyszerre harsan fel a fejem, és célirányosan kezdem el kutatni a szőkés-barna hajú üstököt, a kék farmerkabátot és a rikító piros vans cipőt. - Noel! –kiáltom el magamat, de két előttem elcikázó pár után meg is pillantom az elkóborolt gyerekemet. Remélem ezeket a felelőtlen szülői pillanataimat nem áll módjában Nissa-nak onnan fentről szemrevételezni. Épp csak a nyomába szegődök, mikor nagyjából három nagyobb lépésnyire tőle beleütközik valakibe, és nagyokat tántorogva hátra a combomnak csapódik a háta. Reflexszerűen emelem át kezeimet válla felett, mellkasára simítva tenyeremet tartom minél közelebb magamhoz. - Elnézést kérek! Csak egy pillanatra vettem le róla a szememet, és… -megtörtént a baj. Legalábbis folytatnám, ha nem érne el a felismerés, hogy ki is pontosan a fiam által letarolt ismerős arc, abban a minutumban, ahogy ráemelem a tekintetem. – Ms. Westbrook? –teszem fel a kérdést egy barátságos, ámbár meglepett mosollyal az arcomon. - Noel, köszönj a néninek –lehajolva a kölyökhöz suttogom a jelenlegi fényben sokkal inkább szőkének mutatkozó tincsek közé. - Csókolom!
Nem kellene, hogy meglepetésként érjen a könyvfesztivál látogatottsága, különösen egy akkora városban, mint New York maga. Mégis gyermeteg csodálattal veszem tudomásul, hogy bár a technológiai forradalom a vészmadár sajtó véleménye szerint már-már átvenni látszik az uralmat a globalizálódott társadalmak és az olvasók fölött, mégis rengetegen vannak, akik hajlandóak könyvet venni a kezükbe és meghallgatni a kedvenc íróik előadását, vagy megosztani a gyerekeikkel az olvasás örömét. Mindig mondom Morgannek, hogy akár elhiszi, akár nem, de nincs is jobb dolog egy új könyv lapjainak illatánál - bár ha reggelente kérdeznének meg ezzel kapcsolatban, valószínűleg a kávé illatára szavaznék. És az eddigi tapasztalataim alapján - na meg az otthontól távol töltött időért cserébe kért váltságdíjak alapján - a lányomnál sikeres volt a nevelés abban a tekintetben, hogy az olvasást és a könyveket, az izgalmasabbnál izgalmasabb történeteket így tíz évesen is imádja. Bár nincs itt velem, mégis arra gondolok, hogy az elkövetkezendő napokban talán ahelyett, hogy a négy fal között töltjük el az időt, talán el is hozhatnám ide. Akkor saját maga tudná kiválasztani a könyv gyűjteménye legújabb darabjait, amiket lefekvés előtt olvasunk felváltva, vagy akár közösen is. Sőt, talán a felnőtteknek való témák között is kutakodnom kellene, mert bármilyen sikeresnek érezhetem magam abban a tekintetben, hogy Morgan megismerte az olvasás örömét és a könyvek nyújtotta fantázia buborékokat, hiába igyekszem ösztönözni a kortársaival való interakcióra, valahogy döcögősebbnek bizonyul a történet. Egy tíz éves pedig nem lehet introvertált, ugye? Mindenesetre a mumusként leselkedő komolyabb, szakemberek bevonását jelentő alternatívákat szeretném elkerülni. - Az Elsőkönyveseknél legyek ott... - Remélhetőleg sokkal visszafogottabban motyogok magamnak, mint gondolom, mert kellemetlen lenne ennyi ember között teljesen bolondnak tűnni. De a rendezvényre tervezett térképet képtelen vagyok lapozgatás nélkül értelmezni, ami többszörösére növeli az olyannyira vágyott helyszín megtalálásának idejét. Kis híján még azt is hozzáteszem a programfüzettel való beszélgetésemhez, hogy ahhoz előbb tudnom kellene hol vagyok pontosan. Hiába szeretem megcáfolni a nőkkel szemben tévesen felállított sztereotípiákat, az ismeretlen helyeken való tájékozódás néha tényleg feladja a leckét. Különösen, ha egy rajzolt térkép az egyetlen segítségem. Eszemben sem lenne a nyakamban lógó pass-al bevallani, hogy kell a segítség. Na meg egyébként is, sértené a büszkeségem, ha megkérdeznék valakit. Bizonyítani akarom Dianának és a többi kollégámnak is, hogy nem egyszerűen a könyvfesztiválon való részvétel koordinálására vagyok jó, hanem jövő évtől akár a programok szervezéséből is ki tudom venni a részem. Szép is lenne a bakancslistámon egy ilyen kaliberű élmény, amellett, hogy hány fiatal írót sikerült bezsebelnem a kiadónak, csak a tavalyi évben. Azóta is azt hallgatom néha az irodaház éttermében a kollégáktól, hogy fogalmuk sincs hogyan csináltam nemzetközi sikertörténetet a könyvből, ami egy kutya szemszögéből íródott. Akármilyen jó érzés volt ugyan a könyv bevételeivel szembesülni és papíron is látni az összeget, néha még mindig rémálmom van miatta, amiben az írónőm maga változik kutyává. Nem a legszórakoztatóbb élmény erre a képre felriadni reggelente. Ellenben a könyvfesztivál nyüzsgését nagyon is meg tudnám szokni. Imádom a munkámat, és ilyenkor csak még inkább beleszeretek abba, amit napi szinten csinálhatok. Fontos, hogy ismerjük a legújabb trendeket, hogy tudjuk, hogy mire kapnak a vásárlók és milyen téma érdekli őket, esetleg melyik írónkat kell meggyőznünk egy újabb történet erejéig. A mai napig pedig olyan, mint a gyerekeknek szervezett osztálykirándulás, vagy akár terepszemlének is nevezhetnénk. Ami bár meglehetősen katonásan hangzik, mégsem sikerül reagálási, vagy éppenséggel elhárítási képességeim csúcsán lenni, amikor összeütközöm valakivel. A kezdeti döbbenet helyét hirtelen átveszi az áldozat után való keresés riadt érzése, mert bőven szemmagasság alatt akad csak meg a pillantásom azon, akivel összeütköztem. - Jesszus, ne haragudj! Minden rendben? Reflexszerűen guggolok a kisfiú elé, mintha csak a saját lányomról lenne szó, amikor megüti magát. Aggódó pillantással fürkészem, de a vállát átkaroló - valószínűleg - szülői kezet látva rögtön kicsivel kevésbé érzem kalapálni a szívemet. Felegyenesedem, hogy ne csak a fiútól kérjek, elnézést, a szavak azonban hamar a torkomra fagynak, amint a férfira nézek. - Mr. Cotillard...! Üdv! - Halvány mosoly bújik meg a szám szegletében és annyira nem tudok mit kezdeni a kezeimmel, hogy egymás után mindkét oldalon a fülem mögé tűröm a tincseimet. - Az én hibám is, nem figyeltem eléggé, bocsánat. - A pillantásom kettejük között cikázik és azon kapom magam, hogy az agyam egy kicsiny szegletében éppen azt próbálom megfejteni, hogy mennyi a hasonlóság a férfi és a kisfiú, vagy jobban mondva apa és fia között. - Ugye nem ütötted meg magad nagyon? - Teszem fel a kérdést a kisfiúnak, mégis Oberonra cikázik vissza a pillantásom, egy felnőtt megerősítését várva. - Örülök a találkozásnak, Noel. Megengeded, hogy tegeződjünk, hogy akkor sziával is köszönhessünk egymásnak? - Kérdő pillantással fürkészem, és nehezen fogom vissza az arcomra kiülni készülő mosolyt. - Azt hiszem New York kisebb, mint gondoltam... Nem számítottam rá, hogy itt találkozunk - szólalok meg, ezúttal már Oberonnak címezve a szavaimat, aki mindeddig az 'iskola', 'tanterem', 'osztályfőnök' keresőszavakkal élt a fejemben. Hirtelen azonban üres oldalra fordult a füzet és a 'Mr. Cotillard' név új jelzőkre kezdett el várakozni rajta.
we don't meet people by accident, they're meant to cross our path for a reason
Ha jobban belegondolok, Dana sokkal okosabb annál, mint amilyennek láttatja magát. Minduntalan szeret egy hibába belefutni: a túlontúl heves vérmérsékletére bízva magát hamarabb beszél, mint gondolkozik. Ebből a kelleténél több konfliktusa szokott lenni. Így volt ez akkor is, amikor a gyász első öt hónapja után gondolva egyet bejelentettem, hogy bizonytalan ideig felhagyok írói karrieremmel, és sikert próbálok a tanári pályán. Kétkedve fogadta az ambícióimat, és, mint ahogy általában soha, akkor se rejtette véka alá kétes érzéseit az ügy kapcsán. Mert mi is volt az a gondolat, amire az egész monológját felépítette? „Drága Oberon! Ne haragudj meg, tényleg, nem bántásként szánom… de nem gondolod, hogy amíg az egy szem gyerekeddel nem tudsz kellő figyelemmel bánni, addig nem kéne egy harminc fős gyerekcsapatot is a nyakadba venni?”. Természetesen nem fogadtam el az álláspontját, mi több, a házamból is kibocsájtottam, mondván, nem kell nekem azt tűrnöm, hogy a saját házamban megszégyenítsenek. Nem akart menni, de idővel belátta, hogy jobb, ha magamra hagy a fejemben kavargó gondolatok armadájával… Hülyeségnek találtam, amit mondott, végtére is miért lett volna másképp? Úgy gondoltam, joggal pihennek a fiókomban a diplomáim arról, miszerint alkalmas vagyok tanárnak, ergo innentől kezdve az életem sínen van, mert úgy értelmeztem a helyzetet, mint a biciklizést: aki egyszer megtanulja, többet nem felejti. Ezen az úton elindulva találhatunk rá arra a véleményre, ami akkor megfogalmazódott bennem: „ha egyszer megfelelő példánynak tituláltak a tanári pályán mégis mi változott volna bő egy évtized alatt?”. Nos, a jelen helyzet azt mutatja, hogy sok. Bár, kétségtelen, most nem a tanári mivoltomat kérdőjelezzük meg, sokkal inkább azt, hogy megfelelő apja vagyok-e annak a padlócirkáló kis kilenc évesnek, aki a legnagyobb tömegben kívánja meg kifejleszteni az öntörvényesség intézményét azzal, hogy olyan messzire szalad a kiválasztott árucikk értelmében, amennyire csak tud. És ha a válasz itt az egyértelmű „nem”, akkor vajon jó osztályfőnöke leszek-e annak a közel harminc gyereknek, akik közül mind egy-egy különálló személyiség, és akik mind figyelmet igényelnek iskolai berkekben, nem mástól, mint tőlem. Ha ésszerűen kívánok vélekedni, a válasz itt is: nem. Az érdeklődésem azonban jelen esetben egyetlen momentumra összpontosul, mégpedig, hogy kiszűrjem a megannyi láb és kar közül az elvágtázó gyerekemet. Ez idáig én is szigorúan a gyerekpóráz ellen voltam… mostanra azonban már kezdem érteni azon szülők érveit, akik gátlástalanul képesek kutya módjára sétáltatni a gyereküket. Annak idején nem voltak ilyen problémáink… akkor Nissa volt az, aki soha nem eresztette Noel kezét, és hagyta, hogy kiéljem magamat az ilyetén rendezvényeken- legalábbis akkor, amikor nem én voltam az éppen aktuális, kifejezetten érdekfeszítő árucikk. Hogy minden standhoz odamenjek, meghallgassam az előadásokat, hogy minden könyvet töviről-hegyire áttanulmányozzak. Most viszont egy személyben kell az óvó-féltő apukának, és a túlbuzgón érdeklődő, hátrahagyott írónak lennem, úgy, hogy megpróbáljam leküzdeni a vállamra telepedett kisördögöt, aki szüntelenül mantrázza a fülembe: „te már sose leszel a régi!”. A saját képemre formált kis démonnál azonban nagyobb figyelmet kap az előttem cikázó, gyerek testbe bújt apaszomorító ördögöcske, aki egészen a lábamig tántorodik az ütközés következtében. Ha nem lenne nagyobb az üldözési jelenet miatt támadt riadalmam, mint a humorérzékem, most valószínűleg nagyot röhögtem volna Noel részegekére emlékeztető támolygásán. A jóleső felismerés a letarolt hölgy személyében azonban kellemes mosolyt csal az arcomra. Azt hiszem Noel keresve se találhatott volna megértőbb személyt letarolásának alanyaként. - Ugyan! Önnek ebben semmi vétke nincsen, azt hiszem itt sokkal inkább kettőnkön múlott az, hogy maga gondtalan nézelődőből hirtelen áldozattá avanzsált –szolid vigyorral pillantok le a kölyökre, aki továbbra is hatalmasokat pislogva, ám azóta már megbékéltebb mimikákkal tekintget felfelé. Néha sajnálom a lurkókat… belegondolva, hogy ilyen kicsiként teperni a nagyok világában… Bezzeg, ha méretarányosan gyártanának felnőtteknek egy hasonló világot, azt hiszem fél percen belül segítségért esedeznénk. - Nem! –fejét rázva csipogja a választ, esélyt se adva arra, hogy elsőként én ragadjam magamhoz a szót. - Nagyon strapabíró kis buldózer a kölyök, úgyhogy bizton állíthatom, hogy kutya baja sincs –meglapogatva a mellkasát bizonygatom az igazamat, serényen bólogatva. Kellően hiperaktív gyerek, hogy ne ütközzön meg egy efféle malőrön. A túlontúl hosszúra hagyott tincsei alatt a homlokán meg is bújik egy heg egy csúszdával való találkozás eredményeképp. De a padkákkal sincsen kifejezetten jó barátságban… A kérdés azonban mégis telitalálat, olyan szégyenlősen bújik a karjaim közé, azok mögül kacsingatva ki szende vigyorral bólogatva, hogy a látvány akaratlanul is nevetésre késztet. - Bezzeg ilyenkor visszavonulót fúj a vagány énje –pedig aztán semmi esetre se kell félteni. Ha rosszaságról van szó, az elsők között van, nem egyszer kellett osztályfőnökkel, igazgatóval megbeszélést folytatnunk annak érdekében, hogy miként tudnánk levezetni a túlontúl sok energiáját. És természetesen otthon se játssza mindig a kisangyalt, de nem ám… - Ahogy én se –térek vissza a felnőtt kommunikációs formulákhoz. – Régebben a szervezés és a részvétel másik oldalán foglaltam helyet, de mára csak ez jutott, viszont nem szalasztok el egy alkalmat se a nagyobb eseményekből –rántom meg a vállamat elenyésző mosollyal. - Látom, nem csak én vagyok rossz viszonyban a tájokozódással –bökök állammal a kezében szorongatott térkép felé. – Melyik állomást keresi? –érdeklődök fél kézzel újból magam elé tartva a papírost, noha másik tenyerem továbbra is szorosan a lábamhoz szögezi Noelt. Nem követem el kétszer ugyanazt a hibát.
Bárki, aki a szolgáltatóiparban dolgozik, néha érezheti úgy, hogy elege van a munkájából és legszívesebben úgy venne részt benne, mint egy átlagos ember, aki nincs tisztában a szakma rejtelmeivel, egyszerűen csak élvezi a részvételt. Ezt az érzést igyekszem most én is elérni a főnököm által kiszabott kényszer szabadidőben. Lényegesen könnyebbnek bizonyulna persze, ha Morrie is itt lenne velem, akit akivel ellenére is igyekeznék még inkább megszerettetni az olvasást, hogy már így is minden este kötelező jellegű program az olvasás, elalvás előtt. A programfüzet rövid tanulmányozását követően aztán hamar rájövök, hogy gyerek ide vagy oda, az idei évben sem kell csalódást emlegetnünk, ha a felhozatalt nézzük a rendezvényen, ugyanis úgy tűnik minden korosztály igényeinek igyekeztek eleget tenni. Könnyen megtalálom a nekem tetsző előadást, ellenben az odavezető út leheletnyivel nehezebbnek ígérkezik, és nem csak azért, mert a könyvfesztivál tele van emberekkel. A szüleim mindig azt kritizálják, függetlenül a gyereknevelési stílusomtól, hogy túl sok időt töltök a munkámmal. Amit ők ne tudnak, hogy nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy munkamániás vagyok. Mindenkinek vannak elképzelései az életével kapcsolatban, vágyak és álmok, amelyeket szeretne megvalósítani. Amiket én kis híján gondolkodás nélkül dobhattam ki az ablakon, amikor az egyetemi éveim elején kiderült, hogy terhes vagyok. Ha maga a terhesség ténye nem lett volna elég, ráadásként még a lányom apja is elhagyott, akiről évekig azt hittem, hogy az igazi lesz. Milyen álmaim lehettek volna huszonegy évesen? Hiába akartam volna én lenni a legjobb anya, az azt jelentette volna, hogy alig huszonegy évesen van fogalmam arról, hogy hogyan is kellene felnevelnem és gondoskodnom egy gyerekről, teljesen egyedül. Azt is jelentette volna, hogy feladok mindent érte. Hiába a munkamániám, mindig Morgan lesz számomra az első, mert olyan őt szeretni, mint ahogyan senki mást előtte. Ezt azok, akiknek nincs gyereke, nem érthetik. Számíthattam a szüleimre, akik a mai napig is ezer százalékosan mellettem állnak - akár egyetértenek azzal, ahogyan az unokájukat nevelem, akár nem -, és nekik köszönhetően maradtam az egyetemen, hogy most olyan állásom legyen, amit imádok csinálni. És ha már harmincegy évesen nem lehetek a legfiatalabb kiadó a szakmában, mert azt a néhány lépcsőfokot, ami hiányzik hozzá, nem sikerült megmászni, hát hadd próbáljak meg a legjobb osztályvezető lenni a cégnél. Az egész kiadó átvételét pedig tervezgethetem még néhány évig. Addig sem szabad megfeledkeznem arról, hogy miért ezt az utat, szakmát és céget választottam. Hogy miért mondtam olyan lelkesen igent Diana ajánlatára, amikor megadta a lehetőséget, hogy ma itt legyek vele. A könyvfesztiválon való jelenlétnek és a létezésnek a súlyát is kicsivel jobban sikerül érzékelni, amikor egyik pillanatról a másik gyalogos baleset áldozatává válok. A figyelmem rögtön az ütközésre terelődik, és amint az agyam meggyőzi az egész testemet, hogy tényleg nem vesztettem el az egyensúlyom, hamar a balesetet elszenvedő másik fél jól létéről igyekszem megbizonyosodni, mégpedig úgy, hogy leguggolva egy magasságba kerülök vele. Kellemes meglepetésként ér, amikor aztán felpillantok a kisfiú szinte eltéveszthetetlenül idősebb mására és apukájára, akiben ismerős személyre találok. - Mégsem vitathatjuk el, hogy ha jobban odafigyelek, talán egyikünkből sem lesz áldozat. - Felelem egy szélesedő mosollyal az arcomon, miközben az agyam igyekszik konkretizálni, miben is hasonlít annyira a kisfiú és Mr. Cotillard. Talán a szemük, vagy az arcuk formája. Majdnem felteszem magamnak a kérdést,hogy miért is akarom bizonyítani, hogy apáról és fiáról van szó, de szerencsére nem kell választ is keresnem rá, mert a beszélgetés eltereli a figyelmem. - Azért ha mégis, esetleg le kellene ülnie, vagy... - az alsó ajkamba harapva hagyom félbe a mondatot, mert bár tényleg nem történt komolyabb baj, mégsem szeretném, ha éppen a lányom osztályfőnökének a kisfiával történne valami, amikor teljesen véletlenül az iskolán kívül összefutok vele. - Érthető, hiszen teljesen ismeretlenről van szó. - Mutatok magamra mosolyogva és nem mulasztom el, hogy ne vessek egy kedves pillantást a gyerkőcre is. Nem merném bizton állítani, hogy bizony minden gyerek szégyenlős az idegenek előtt, az első találkozás alkalmával, mert tapasztalatból tudom, hogy a lányom születése óta nem rendelkezik szégyenérzettel, vagy félős megnyilvánulásokkal; de emlékszem, hogy gyerek koromban még én is olyan voltam, mint Noel. - Karriert válthat az ember, de a könyvek szeretetét nem lehet kivenni belőlünk - magyarázom jókedvűen, igyekezve annyira átalakítani a mondást, hogy igaz legyen a helyzetünkre. Azt ugyanis mégsem mondhatom, hogy 'az írót kivehetjük az emberből...', mert kétlem, hogy csak azért, mert jelenleg a tanári pályát preferálja, ne maradt volna meg benne a tehetség ami bestseller íróvá tette. - Á, tudja mit szoktak mondani a nőkről és a tájékozódási képességükről. - Képtelen vagyok visszafogni a nevetést, ami előtör belőlem a megjegyzésnek hála, amit talán jó néhány nőtársam meg tudna cáfolni, de nem én. És ha azt mondják, meg kell tanulnunk magunkon nevetni, miért is ne tenném? - A B1 standot. A 19. századi szerelmes korrajzokról tartanak előadást... - Elhallgatok, mert hirtelen úgy érzem, mintha az, hogy melyik előadásra vagyok kíváncsi, sokkal személyesebb lenne, mint amilyennek elsőre tűnik. Holott tisztában vagyok vele, hogy ez a férfi ismeri életem egyik legfontosabb szereplőjét, aki alapján megítélhet: a lányom. - Maga?
we don't meet people by accident, they're meant to cross our path for a reason
Soha nem töltöttem kellő időt Noellel. Ott voltam mellette, szorosan mellette… figyeltem minden lépését, ha úgy adódott, kibújtam a laptopom mögül egy szűk negyed órára, hogy letudjam azt, amit úgy neveztem: „szülői kötelesség”. Mert azt hittem, hogy ennyivel tisztára mosom a nevemet, és az amúgy egy légtérben töltött, de másnak szentelt idő kiváltható, és különösebben nem igényel odaadó figyelmet. Hiszen volt egy csodálatos anyja… egy tünemény, aki soha nem tette szóvá azt, hogy főállású anyaként kell éjt nappallá téve robotolnia a gyerek körül. Aki, bár néha rosszalló csillogással a szemében, de elfogadta azt, hogy mostanság vagyok munkásságom csúcspontján, és nem zökkenthet ki ebből a steril állapotból. Mert mondhatni, mikor reggel leültem a gép elé, transzba esve püföltem a billentyűt, csakis a létszükségletek végett voltam hajlamos elhagyni a magam kialakított kis zugát. Még akkor se vettem teljes egészében a nyakamba a háztartást, amikor beteg lett, nehogy a jelenlétem túlzó vagy görcsösen fojtogatóvá váljon. Pedig a nap minden egyes percében körülötte forogtak a gondolataim, szerettem volna könnyebbé tenni a helyzetét, de ő élni akarta tovább az életét. Pont, mintha mi se történt volna… azt akarta, hogy az életét ne a betegsége határozza meg, hogy úgy tekintsünk rá, mint egy szükséges rosszra, amit a sors elénk gördített, mint megugrandó akadályt. Kezdetben az eredményei jók voltak. Úgy tűnt, hogy felépülhet, hogy a megannyi példa mellett ő lesz a következő, aki átvészeli a rákot, aki az elszenvedett idők után újból talpra áll majd, és az a magabiztos, erős, kicsattanó formában lévő nő lesz, aki azelőtt volt. Teljes mértékben egészséges étrendre váltott, kiirtott minden „szennyet” a háztartásból, rendszeresen sportolt, hogy erősebb legyen az immunrendszere. Lehetőségként fogta fel azt, hogy ennek eredményeképp az ő szavaival élve „jobb emberré” váljon. Mindig pozitív volt a világnézete, nem volt hát meglepő, hogy a kezdeti sokk és ijedtség után minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy az életünk ne váljon szürkévé. Hogy ne az legyen a legfontosabb beszédtémánk, hogy „édesem, bevetted a gyógyszereidet?” vagy „drágám, minden rendben, jól érzed magad?”. És ami a legfontosabb volt: Noel végett erősnek kellett mutatnia magát, még azokban az időkben is, amikor megemelték a kemo dózisát, és legyengülten feküdt a kórházi ágyban. Arra az egy-két órára, mikor bevittem hozzá Noelt mindig összeszedte magát, megjelent az az élettel teli, folyton mosolygós nő, aki világéletében volt. Hirtelen jött az állapotának romlása, esélyünk se volt felkészülni rá… Ha tudtam volna, mi lesz a vége, megpróbáltam volna jobb férj és jobb apa lenni. Ha nem bíztam volna vakon benne, ha nem hitette volna el még velem is, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, akkor meglett volna a lehetőségem arra, hogy felkészítsem magamat a jövőre. A jövőre, ami most a jelenem, és ami túlontúl sok és nem várt küzdelem hordozója lett. És ki hitte volna, hogy a sikerem legnagyobb kerékkötője a tulajdon fiam lesz? - Miért rágódjunk annyit a múlton? Ami megtörtént, megtörtént –rántom meg megadóan a vállamat, ajkaim szélébe költöző halvány mosollyal. Annak ellenére is, hogy a szóban forgó múlt egy uszkve másfél-két percet jelent, a végkifejleten úgyse tudunk változtatni. Ez a túlontúl hiperaktív, a kezeim által összeborzolt hajú kölyök mindenképp lepattanóra talált volna, kár is ezen tovább vesződni. Akaratlanul is szélesedni kezd a lurkó irányába tanúsított aggodalom okán a számon játszadozó vigyor. - Őt ismerve ez csak a bemelegítő volt a későbbi rosszaságok kendőzetlen sikere érdekében. A legnagyobb sportolók se rokkannak bele a nyújtógyakorlatokba, hát higgye el, Noel büszkeségén se eshet csorba evégett –mert tagadhatatlanul ott csillog a szemében a rosszalló fény, ahogy nyakát hátravetve, apró, hiányos gyöngyfogait kivillantva pillant fel rám. – Így igaz –szemöldökömet felvonva győzöm meg a fiamat is a szavaim igaza felől. Nagyon jól tudja, miről beszélek… a mai nap folyamán sokszor fogja még elhagyni a számat a „Noel, ne!” felkiáltás. Kiváltképp, mikor fejjel lefelé fog lógni a mászókáról, korlátról, csúszdáról, fáról, kanapéról… lényegében bárhonnan. Nem tudom, hogy az elmúlt kilenc évben hogy nem vettem észre, hogy nem is egy gyereket, hanem egy majmot neveltünk. Ha Noel részletes ismertetéséről kellene előadást nyújtanom, bizonyára a „szégyenlős” és „visszahúzódó” szavak nem szerepelnének a listán. Bárkivel megtalálja a közös hangot, legyen szó gyerekről, felnőttről, éppen emiatt ér meglepetésként, hogy félénken bújik hozzá a lábamhoz, noha a szemtelen kis vigyora szokásához híven nem csak a száján, de a szemén is láthatóvá válik. - Amikor az ember már kezdi azt hinni, hogy maradéktalanul ismeri a gyerekét… -jegyzem meg lapnyi vékonyságúra préselve ajkaimat. Vajon mindenkinél így van? Időről időre a kölyök más és más rétegeit fedi fel a szülők előtt, vagy én vagyok az a „legrosszabb apa” érdemrendet igénylő félnótás, aki hadilábon áll azzal, hogy kiismerje a saját vérét? Lehet elszomorítana a válasz… - Való igaz! –adok helyt a személyre szabott véleménynek. Be kell vallanom még magamnak is, hogy hiányzik a légkör… a sürgölődés, az érdeklődő, lelkes olvasók megtisztelő jelenléte, az, hogy időről időre ilyen formán is kommunikálhatok velük, nem csak a könyvek és a néha válaszra találó emailek által. Magam se tudom, mikor adattam ki utoljára könyvemet… másfél éve? Nagyjából… lehet, hogy van az több is, de talán kevesebb is. - Nehéz most eldöntenem, hogy a rossz tájékozódási képességem után felemlegetett „nők és a tájékozódás” párhuzamot magamra vegyem-e vagy ne… -rosszallóan szűkítve résnyire a szememet sandítok rá egy halovány mosoly kíséretében a magam elé tartott lap pereme felett, szándékos hangsúlyt adva a „nők” szócskának. – Hogy őszinte legyek, éppen nagyon vívódtam a „Történelem a jelen kor irodalmában” és az Ön által is említett előadás közt, mert hát… egy kis Tolsztoj, Jane Austen vagy éppen Emily Brontë soha nem lehet rossz választás… -vívódva húzom el a számat, mérlegelve a lehetőségeimet szorgosan kémlelve a térképként magam elé tartott lapot. - A történelemről mindent tudok, amit tudnom kell, szóval… felfogad minket útitársnak? –kényszeresen túrok ismét a kölyök hajába, érzékeltetve a többes számot, mintha nem lenne magától értetődő. – Ki tudja talán így nagyobb sikerrel találjuk meg a célt –ez csak egy esetlen feltételezés, túl azon, hogy azt tartják, soha nem árthat a társaság. Márpedig 0-24-ben gyerekek közt, minimális felnőtt szociális élettel kifejezetten vágyom egy értelmes beszélgetőpartnerre.
Azon kapom magam, hogy a találkozás okozta kezdeti meglepettség helyét lassacskán átveszi egyfajta féltékenység, azt látva, ahogyan apa és fia egymásra mosolyognak, vagy éppen ahogyan Oberon mesél Noel jelleméről, a kisfiú szemében pedig tiltakozó huncutság csillan. Kétség kívül a világ legjobb dolgai közé tartozik az, ha valaki szülő lehet - függetlenül attól, hogy a fiatalabb generáció éppen a négylábú kiskedvencét tekinti-e a gyerekének, vagy a hagyományos értelemben vett gyerek gyerekeket. Alig múltam harminc, de néha még én magam sem értem az íróim felét, akikkel együtt kell dolgoznom. Szívesen tölteném az időmet én is a lányommal, kiválaszthatná magának a legújabb könyveket, amiket esténként lefekvés előtt olvasunk és belecsöppenhetne a munkámnak egy olyan részébe is, ami az irodán kívül esik. A szuperhősök is akkor válnak igazán érdekessé, amikor csapot-papot otthagyva rohannak akciózni és életeket menteni. A könyvfesztivál az én szakmámban pont annak a bizonyos akciónak számít, amiben néha-néha része lehet az embernek. És ha nem lennék annyira munkamániás, hogy még ma is a főnökömet kísérve legyek itt - csak hogy aztán utamra engedjen, mert valójában nincs rám szüksége -, akkor most Oberon és Noel társaságában sem érezném azt, hogy velük ellentétben én kihagyok valamit. Jóllehet, hogy a könyvfesztivál még elkövetkezendő napjaiban Morgan és én meglátogatjuk még valamelyik programot, a vissza-visszatérő bűntudat azonban, ami az anyák mindegyikére jellemző olykor most mégis megszorongat, és valószínűleg csak akkor múlik el teljesen, amikor hazaérek ahhoz a kislányhoz, aki csillogó szemekkel meséli majd el a napját. Az a fajta ragadós lelkesedés ez, ami életünk bizonyos pontján észrevétlenül elveszni látszik, mégis azt kívánjuk, hogy a gyerekeink soha ne essenek át ezen. - Igaz - mosolyogva bólintok néhányat, habár a gondolataim még pillanatokig egészen máshol járnak. Bár az agyam nagyon is felfogta, hogy nincs ok az aggodalomra, nem történt nagy baj és mindenki teljesen rendben van, mégis úgy érzem muszáj többszörösen megbizonyosodnom erről. A tény, hogy ezer ember közül is éppen annak a férfinak a kisfiával sikerül egymásba ütköznünk, aki ősztől az én lányom osztályfőnökeként funkcionál... nos, bizonyos szinten egészen nevetséges. A legjobb értelemben. De mivel azzal egyetértek, hogy visszacsinálni már nem tudjuk a dolgot, érdemes túllépnünk rajta. - Még szerencse. - Halkan tör elő belőlem a nevetés. Van valami szórakoztató abban, ahogyan megkapom a kisfiú leírását, és el kell ismernem, hogy valamelyest meg is nyugtat az ütközést illetően. Bár talán sokkal inkább annak köszönhető az ijedelem, hogy a szülő karjai közül szokott meg a rosszcsont, ami a New York-ra jellemző tömegben kifejezetten frusztráló tud lenni, még ha nem is a nyílt utcán történt. - Nos, ha a cél, hogy a szülő napi sportolása biztosítva legyen, akkor ez remek bemelegítés lehetett, de én a helyében elgondolkoznék, részt akarok-e venni az elkövetkezendőkben. - Nem állok meg egy kacsintást a kisfiú felé, végül mégis az apán állapodik meg a pillantásom. - De mivel már a könyvfesztivál sem csak a könyvekről szól, nincs kétségem afelől, hogy találni olyan programot, ami a nap végére kifárasztja még a legkitartóbb kis katonát is. - Néha még felnőtt fejjel, túl a harmincon is egészen csábítóak tudnak lenni ezek a programok. - Talán egyszerűen csak nem létezik olyan, hogy maradéktalanul ismerhetjük a gyerekünket - vonom meg a vállamat tanácstalanul, csak mert milliószor fordult már elő, hogy valamit gondoltam a gyerekekkel és gyerekneveléssel kapcsolatban, aztán ott volt anyám, aki hosszú évek tanítói tapasztalatával a háta mögött elmondta nekem a saját igazát. Pedig minden gyerek más és más, na meg a nevelési stílusok is ezerféleképpen térnek el. Bár szívesen beszélgetnék a témáról, mivel mégiscsak egy tanár emberrel állok szemben, a Noel-re való tekintettel mégsem vagyok biztos benne, hogy folytassam-e, vagy sem. - Szép dolog, hogy nem vesztette el teljesen a kapcsolatot azzal, amit szeret. - Halvány mosoly bújik meg az ajkaim szélében, úgy érzem a szavaimmal átléptem egy olyan határt, amit más esetben egy szülő-tanár kapcsolatban fel sem fedez az ember, különösen nem ilyen rövid ismeretség révén. Mégsem tudom lelőni magamban a szerkesztőt, aki mióta az eszét tudja könyvekkel és írókkal foglalkozik. Legalábbis az egyetem elvégzése óta. Az ajkamba harapva próbálom visszafogni a nevetésem, amikor a megjegyzésem miatt már-már dorgáló választ kapok. - Nos, az eltévelyedés nyilvánvalóan nem szándékos volt... - Szemeimben csillogó jókedvvel a kisfiúra pillantok. - Most pedig elérkezni látszik a tökéletes pillanat, hogy bebizonyosodjon, valójában remek a tájékozódási képessége - fejezem be a gondolatmenetet egy széles mosollyal bezárólag. - Valóban? - Újra meg kell adnom magamat a meglepetésnek, amit korábban a találkozásnak köszönhettem, a mostani alkalommal pedig magának a ténynek, hogy az összes jelenleg zajló előadás közül éppen olyanok fordulnak meg a fejünkben, amelyek nagyon hasonlítanak. Sőt, akad közös választás is. - Túl sok az érdekes program és túl kevés az idő... Néha jól jönne Hermione időnyerője. - Ciki vagy sem, de harminc évesen a Harry Potterből idézek. Azta. - Természetesen. Még örülök is a társaságnak - felelem őszinte jókedvvel a hangomban, ami lassacskán az arcomra is kiül egy mosoly formájában. - Ha netalántán sikerül összefutnom a szervezőkkel, muszáj lesz felvetnem nekik, hogy jövőre gondolják át a tájékozódás segítését. Én még az utcanévtábla jellegű kiírásokat sem tartanám őrültségnek... - Az egyetlen apró problémát csak az jelenti, hogy valószínűleg mire oda jutunk, hogy tényleg lesz alkalmam beszélni a szervezőkkel, kimegy a fejemből a most olyan zseniálisnak tűnő ötlet. - Mondja.. maga volt már vendég ilyen jellegű rendezvényen? - kérdő pillantásom a férfira függesztem, miközben magamban újfent próbálom megválaszolni az első találkozásunk óta fel-felmerülő kérdést; miért nem került még soha a kezeim közé erről a férfiról bármilyen anyag?
we don't meet people by accident, they're meant to cross our path for a reason
Maradjunk annyiban, hogy a mostanság Noellel töltött idő minden további nélkül értelmezhető hiánypótló akciónak. Eljött az életünknek azon része, amikor minden követ meg kell mozgatnom annak érdekében, hogy a gyerekem a csonkacsalád létforma közepette se szenvedjen semmiben hiányt. Hogy egyedülálló szülőként is pontosan meg tudjam neki adni azt a figyelmet és bánásmódot, amit igényel túl azon, hogy megfelelő mennyiségben hozzak haza pénzt a házhoz, hogy az anyagi javakban se szenvedjünk hiányt, és bizony ne rajtam csússzon el az életszínvonal hogyanja. Sose szerettem minden lében kanál lenni… mindig jellemző volt rám, hogy csendes, ámbár alapos megfigyelőként a háttérbe húzódok, és csak akkor vetem le a magam köré épített burkot, hogyha a helyzet is úgy kívánja. Most viszont tagadhatatlanul egy olyan szerepbe csöppentem, ami túlesik a komfortzónámon, és amit még is meg kell tennem annak érdekében, hogy Noel a veszteségünk ellenére is boldog gyerekkort élhessen meg. Hogy, bár nem érintjük tabuként az édesanyját illető témákat, mégis azt érezze, hogy én továbbra is mellette állok, hogy az apjaként teljes vállszélességgel ott vagyok neki, fájjon bármennyire is az, hogy Nissa már nem lehet szemtanúja annak, ahogy a szőke kis angyal apránként cseperedik. Még akkor is, hogyha a kezdeti megilletődöttségből felocsúdva egyre magabiztosabban mutatja ki foga fehérjét a rosszaság területén azt a gondolatot alátámasztva, hogy talán mégse annyira angyal, mint azt a külseje mutatja… - Mostanság hatványozottan is érzem, hogy a szülőnek egy meglehetősen hiperaktív gyerek mellett kondibérletre van a legkevésbé szüksége –mélázok el a gondolaton egy halovány mosoly kíséretében. Voltak, és vannak is törekvő szándékaim a folytonos testedzést illetően… én, mint minden korombeli férfitársam, szintúgy letettem a nagyesküt, hogy márpedig egy héten legalább háromszor kondiba fogok járni. Amikor ide költöztünk akkor megkaptam a házastársi engedélyt arra, hogy a heti hármat heti egyre szűkítsük… mostanra örülök, hogyha az otthon való szegényes, ámbár hatékony mozgolódások mellett alkalomadtán egy kis futásra rá tudom venni magamat. Az állapot már lassan tarthatatlannak ígérkezik… - Az eddigieket tapasztalva azt hiszem sürgős intézkedéseket kell tennem az ügy érdekében, mert ha csak egyet fújok, mint a pereces, még a végén előre megtervezett bosszúhadjárat következtében merényletet hajt végre ellenem, és holnap reggel már hajlani ötkor ott fog pattogni az ágyamon a legkisebb szégyenérzet nélkül –igen, szégyen-nem szégyen, be kell ismerni, hogy Noel a maga módján el lett kényeztetve Nissa, bár leginkább Dana által, kinek szorgos közbenjárása idézte elő azt, hogy ha a kölyök nem kapja meg, amit szeretne, akkor bizony válogatott módszerekkel megy az agyamra és harcolja ki magának, amit szeretne. Márpedig tudom, és előre tervezett szándékom volt engesztelésképp az esti gofri előtt egy nagyobb kitérés a gyerekek számára is szórakoztatónak bizonyuló programok lemeózása, de azt hiszem, ezen ponton kijelenthető, hogy kötelező is. - Ott a pont –helyeselek apró bólogatások közepette egy apróbb mosollyal az arcomon. Mert ugyebár a társadalom értelmében alapvetően számtalan szerepkörnek kell megfelelnünk, ami mind más és más viselkedési normákat követel. Már ha csak ezen a vonalon is indulok el, a kölök érthetően egy olyan szerepét kapja magára teszem azt a barátai társaságában vagy egy iskolai tanórán, amit én, mint apja, legkevésbé se tapasztalhatok nagy gyakorisággal. Márpedig ha annak megfelelő cselekedetet hajt végre velem szemben, olyan oldalára nyerhetek rálátást, ami az odáig idegen volt számomra. - Hiába mondtam az előbb azt, hogy ne rágódjunk a múlton, tagadhatatlan, hogy a törekvésem ellenére, miszerint végre igyekszem a jelenre koncentrálni, az elmúlt idők ezen darabkáját nem tudtam elengedni –rántom meg a vállamat közönyösen, noha szám széle akaratlanul is egy, az övével hasonlatos apró mosolyra húzódik. A világ legtermészetesebb dolga az, hogy az ember lélegzik… hogy koncentrálás és különösebb odafigyelés nélkül képesek vagyunk erre, pont, mint a járásra, elvégre ott se szajkózzuk megállás nélkül, hogy „bal-jobb, bal-jobb”. Valahol az én létformámhoz ilyen alapvető természetességgel kapcsolódik az írás, a könyvek, és az irántuk érzett szeretet. Az általam beiktatott, bizonytalan ideig terjedő szünet se telhet el ezek valamilyen formában való megélése nélkül- még akkor is, hogyha az utóbbi időben az írással felvett kapcsolatom leredukálódott arra, hogy Noellel közös erőbedobással gyártjuk az esszéit az irodalom órákra. - Szép mentés volt, és köszönöm a bizalmat! –töretlen vigyorral sandítok el a magam előtt tartogatott lapra. Igen, a bizalom kifejezetten szép és megható dolog, feltéve, hogyha annak van valamiféle alapja. Most azonban tagadhatatlan, hogy bajban vagyok, mert, bár a körülbelüli helyzetünket képes vagyok belőni, a cél a valóságban még csak nem is rezeg a horizonton… - Na, ezzel abszolút egyet tudok érteni! –helyeslek kitörő lelkesedéssel a Harry Potter utalás kapcsán. Meglehet, hogy nem én vagyok a legnagyobb fanatikusa a J. K. Rowling által megálmodott világnak, de vitathatatlan, hogy minden alkalommal, legyen szó könyv vagy filmadaptációról, elirigyeltem Hermione-től az időnyerőt. - Még a végén kiderül, hogy egy rugóra jár az agyunk –jegyzem meg felé sandítva egy mosoly kíséretében, noha a figyelmem nagyobb hányadát az köti le, hogy úgy fogjam a tenyerembe Noel mancsát, hogy esélye se legyen menekülni. – Én is pont azon gondolkoztam, hogy minden további nélkül el lehetne látni táblákkal ezeket a kis közöket. Különben is, ezek a kis kialakított sétányok a porták között kaphatnának neveket, és máris volna az embernek viszonyítási alapja –legalábbis gondolok itt a magam félékre, akik vizuális ingerek alapján könnyebben képesek tájékozódni. Márpedig egy kiaggatott tábla kifejezetten sokat dobna a latba. - Igen –határozott bólintással is alátámasztom a válaszomat. – Bár leginkább Párizsban volt jellemző a jelenlétem, de volt már példa arra is, hogy vendégként invitáltak a világ nagyobb városainak egyikéből, így megfordultam már többek között itt, New Yorkban, Rómában, Londonban, Moszkvában… -eltűnődve sorolok párat a fontosabb helyszínek közül. – Leginkább Shakespeare előadásaim voltak, de volt szerencsém dokumentum könyvek és/vagy történelmi regények révén az erre irányuló standokban is felszólalni akár beszélgetés formájában is, noha a saját írásaim okán is nem egyszer kitörő lelkesedéssel kértek fel –még időben igyekszem visszafogni magam, hogy az önértékelésem sokkal inkább tűnjön szolidnak, mintsem felfuvalkodott ömlengésnek.
Az elmúlt tíz évben betöltött szülői pályafutásom alatt nem egyszer fordult meg a fejemben kétségeket keltő gondolat. Állandóan aggódtam, hogy jó szülő leszek-e, meg tudok-e adni mindent a kislányomnak úgy a születése előtt, mint azt követően is. A mai napig állandóan tartok attól, hogy lesz valami, amit elszúrok - vagy az én szerencsémnek köszönhetően talán már el is szúrtam -, és Morgan utálni fog majd engem, vagy egyszerűen csak nem teszek meg mindent annak érdekében, hogy Mo-nak teljes élete legyen és mindent megkapjon. Sokszor megfordult a fejemben az is, hogy vajon nem lesz-e hatással a kislányomra, hogy apa nélkül, egyedül nevelem fel. Hiszen hiába igyekszem ott lenni mellette száz százalékban, ha bizonyos dolgokban szükség lenne egy apukára is. Főleg Morgan mellé, aki néha nagyobb lelkesedést tanúsít a fiús dolgok felé, mint azt várnánk. Hiába vannak mellettünk a szüleim, egy nagypapának megvan a saját szerepe egy gyerek életében. Előfordult már, hogy szabályosan okoltam is magam, amiért csak kettecskén vagyunk és éljük az életünket. De belegondolva már nem akarnám visszakapni Morgan édesapját. Aki rögtön azután, hogy megtudta, gyereket várok, gyakorlatilag berezelt és a mai napig sem hallottunk felőle. Pedig van egy gyönyörű, okos és imádnivaló lánya, akit vétek nem ismerni. Hibáztathatnám, hogy elhagyott bennünket, de újabban egyszerűen csak úgy érzem, hogy végzetesen rossz döntést hozott, mert önként választotta, hogy kilép az életünkből. És szerencsétlennek a mai napig fogalma sincs róla, hogy mit hagy ki. Hiszen még csak azzal a jogával sem élhet, hogy hétvégente találkozzon Morival és elvigye valahová. Ellenben velem, akinek az agya még munka közben is sokszor azon jár, hogy hogyan tölthetnék több időt a gyerekemmel és mi lenne az, amit élvezne a rendezvényen. - Nem tudom eldönteni, hogy ez vajon pozitív, vagy épp ellenkezőleg negatív velejárója a szülői létnek. - A jókedvet el sem lehetne téveszteni, olyan nyilvánvalóan jelen van a hangomban, amikor egy kérdő pillantással egybekötve pillantok fel a férfira. - Csak tartsák meg tinédzser korukra is azt a jó szokásukat, hogy nem a szobájukba begubózva foglalják el magukat, hanem részt vesznek az őket körülvevő világ történéseiben - jegyzem meg mosolyogva. Legalább olyan gyakran gondolkozom el azon, hogy vajon mi lesz öt, vagy tíz év múlva, mint amilyen gyakran változtatja a porontyom, hogy aktuálisan mi szeretne lenni, amikor felnő - jelenleg például éppen az állatorvosos időszakában járunk. - Szokták mondani, hogy háborúban mindent szabad, de különösen kegyetlenül hangzik a hajnal ötös ébresztés, még annak tudatában is, hogy nekünk szülőknek kellene ellátnunk a felelősségteljes szereplő helyét és állandó éberséggel lenni jelen minden szituációban. - Amikor azt mondják, hogy az első gyerekünk születésétől kezdve a következő alkalomra, amikor igazán kialudhatjuk magunkat, minimum tizennyolc évet kell várni, hát egyáltalán nem hazudnak. Nem mellesleg az a bizonyos bűvös tizennyolc év sem jelent biztosítékot arra, hogy onnantól kezdve egyik napról a másik elengedhetjük a lurkónk kezét és soha többet nem kell felkelnünk az éjszaka közepén, végigaggódni ezeket az órákat, vagy ébren feküdni az ágyban, mert aggódunk. Sőt, ha csak saját magamra gondolok tizennyolc éves koromban, csodálom, hogy a szüleimnek nem hullott ki az összes haja afölött érzett aggodalmukban, hogy merre lődöröghet egy szem leányzójuk. - Na igen, de nem lehet szó olyasmiről, hogy vannak dolgokat amiket érdemes elengednünk és vannak, amit fontos megtartanunk? - Teszem fel őszinte kíváncsisággal a kérdésem. A válaszra is legalább annyira őszintén kíváncsi vagyok, mint amilyen hirtelenséggel feltettem a kérdést, holott talán nem ez a legjobb alkalom, vagy hely arra, hogy az ilyesmit bolygassuk. De nem is olyan meglepő módon jól esik, hogy olyasmiről beszélgethetünk, ami nem tartozik katonás egységbe az iskolával és az elkövetkezendő tanévvel. - Igyekszem - felelem mosolyogva, mert egyszerűen nem tudom megállni, hogy a beszélgetésünk nyomán bennem felgyülemlett jókedv ne üljön ki az arcomra. Elképzelésem sincs miért érzem most úgy, hogy egyáltalán nem kell visszafognom magam. Talán a teljesen véletlenszerű találkozás, a nem hivatalos környezet, vagy a tény, hogy az iskolán kívül látom a férfit, egyenesen a kisfiával. Ami tulajdonképpen nem is olyan rettenetes helyzet, igaz? Sokkal magabiztosabban bízom valaki olyannak a figyelmébe a lányomat, akivel sikerült a kötelező, iskolában eltöltött szülőiken túl is megismerkednem fél vagy másfél órán át, akármennyit is töltsünk most együtt Mr. Cotillard-al. Hiába töltött el Mo két évet az előző iskolájában, az igazgató képe még mindig úgy él bennem, mintha csak én is újra iskolás lettem volna minden egyes alkalommal, amikor behívatott magához az irodájába. Láttam a diplomáját a falon, a virágait az ablakban, amelyeket nagy valószínűséggel a titkárnője tartott életben, de fogalmam sem volt róla, hogy az asztalán gondosan elhelyezett képeken, amelyeket mindig csak hátulról láttam, kik lehetnek. Hogy a családja mit gondolhat róla és hogy ő hogyan viszonyul a kollégáihoz, vagy bizonyos kérdésekhez, amelyeknek nagy jelentősége van, ha a jelleme alapján próbálunk megítélni valakit. - Igen, még az is lehetséges - nevetek fel halkan. - Lehet, hogy idén a szervezők annak az ideának a szellemiségében tervezték a résztvevők tájékozódását, hogy egyesek - és véleményem szerint a többség - jobban szeretnek nyomtatott könyveket olvasni. Amit persze mások - az ebook pártiak... - Itt olyan hangsúllyal buknak ki belőlem a szavak, mintha csak valami mesebeli főellenségről lenne szó, akitől egyszerre rettegnek és utálják szívből. - Elmaradottnak gondolhatnak. Szóval mivel régen a térképolvasáshoz igazán érteni kellett, most minket is erre a nemes feladatra igyekszenek megtanítani. - Képtelen vagyok nem elvigyorodni a mondandóm végén. Rettentő magyarázat, de logikus okot nehezen találnék erre az egyszerű hiányosságra. - Na és melyik volt a kedvenc helyszíne? - Érkezik a következő kérdés, a beszélgetést bár nem terveztem hirtelenjében interjúszerűvé avanzsálni, egyszerűen csak lerí róla, hogy olyasmiről van szó, ami fontos része volt az életének, amiért lelkesedni tud és közvetetten a szakma tágabb körébe tartozó munkatársként igazából szeretem is hallgatni az írókat beszélni az élményeikről. - Azt kell, hogy mondjam, így kapásból igazán szélesnek tűnik az a paletta, amit a karrierje során a tanítás előtt bejárt. - A kiadónál töltött éveim során nem egyszer láttam már, hogy tehetséges írók azért kerültek ideiglenes válságba, mert nem mertek kilépni abból a komfortzónából, amibe az első könyvük, vagy trilógiájuk zárta őket. - Mindig olyasmiről írt, olyan történetet vetett papírra, amiért száz százalékig lelkesedett? Elnézést a rengeteg kérdés miatt... - mosolyodom el bűnbánóan, habár a válasz attól még érdekel. - Szakmai ártalom.
we don't meet people by accident, they're meant to cross our path for a reason
- Szerintem abszolút pozitív –határozott meggyőződéssel bólogatok, legkevésbé se fogva vissza a késztetést, hogy ujjaim újból végigszántsák Noel kusza, szőke tincseit. Meglehet, hogy a kölyökre ráférne egy hajvágás… annak idején az anyja gondoskodott az ápoltság ezen részéről maga vágva tökéletes frizurát a gyerek fejére. Én már nem vagyok benne egészen biztos, hogy ezen a ponton meg kéne próbálnom utánozni az akkor látott módszert… - Végül is nincsen abban semmi rossz, hogyha az ember gyereke már kilencéves korában is költséghatékony, és spórolásra készteti a szülőket –legalábbis ha arról van szó, hogy a szülő a saját maga érdekében akar egy kis pénzt elverni, meglehet, értelmetlen dolgokra. De azt hiszem ez egy alapvető, felnőttekkel járó gondolat, amennyiben a családba új jövevény érkezik: hirtelen megszűnik, vagy legalábbis meglehetősen minimálisra csökken az „én” fogalma, és minden, ami a pénzt jelenti, az a lurkóra megy el. És tagadhatatlan, hogy ez így van rendjén. Mélyet szívva a folytonos nyüzsgölődés okán poros levegővel, idilli mosollyal képzelem el a tinédzserkori felvázolt jövőképet, mint soha be nem teljesülő álmot. - Valahol úgy gondolom, hogy ebben csak reménykedhetünk –hogy miért is? Mert csakhamar be fog köszönteni az az időszak, amikor mi szülők már „uncsik” leszünk, minden tettünk „cikivé” válik, és természetesen lépten-nyomon azon fogunk fáradozni, hogy őket „lejárassuk”. Valahol minden tini úgy gondolja, hogy a szülők valami alternatív idegpályán össze vannak kötve, és válogatott módszereket ötlünk ki arra, hogy mindezeket tökéletes szintre tudjuk fejleszteni. Jó, való igaz, hogy meg kell tanulnunk meghúzni azt a bizonyos határt a túlféltés és a gyerekek által igényelt szabadságvágy között, de már most látom magam előtt, hogy én erre alkalmatlan leszek… na nem azért, mert csak magaménak akarom a fiamat, hanem most, hogy ez a felállás, csak ő és én, bizonyára nehezebben fogom tudni elengedni a kezét. Még akkor is, hogyha az az én nevelési módszeremet fogja firtatni, és kisül, hogy azért nem bízok meg benne, mert én neveltem félre… legalábbis a sok nevelési kalauz, a megannyi női magazin, és az alapvető szülői vélemények ezt fogják igazolni. - Hiába, a kölyök meglehetősen sajátos hadviselést folytat, de tagadhatatlan, hogy ebben rejlik a hatékonysága. Elég hamar le tudja fegyverezni az ellenfelét, és onnantól kezdve abszolút ő a diadalittas szereplője a párharcnak –és persze ezt ő maga is tudja jól, azért is az az öntelt kis foghíjas vigyor az arcán. Szépen vagyunk… - De természetesen ez csak nyáron működik, elvégre, ahogy beköszönt a szeptember és az iskolaidőszak, úgy kell kiimádkozni őt az ágyból, hiába vallja azt, hogy ő szeret suliba járni –elégedetlenül csóválva a fejemet sóhajtok, már előrevetítve azt a sanyarú jövőképet, ami az első becsengetési nappal újfent beköszönt majd. Amikor majd az ébresztő kinyomásával már rögtön talpon leszek, hogy Noel szobájába toppanva kihúzzam az összes függönyt, ötször felszólítsam arra, hogy mire kijövök a fürdőből, ő már legyen a konyhában, hogy meg tudjunk reggelizni, de ríttig a takaró alatt pucsítva fogok rátalálni a közel tíz perces reggeli zuhanyzásom végeztével. Jó, momentán egy szavam se lehet, mert ezen a ponton az apjára ütött… mindig is nagyalvó voltam, szerettem minél tovább húzni-halogatni a felkelést, legyen szó iskola- vagy szünidőről. Most tapasztalom csak meg, hogy annak idején anya mennyit szenvedhetett velem… - Hm… -tanakodva, enyhén talán még csücsörítve is bólogatok a gondolatmenet nyomán. – Ez valószínűleg így van, már ha csak azt vesszük, hogy azért az ember szívéhez igazán közelálló tevékenységek részei a mindennapi életüknek. Pont olyan lehetetlenség azt szépen leépítve kizárni, mint egyik napról a másikra megszüntetni. És talán ezen elmélázva elmondhatjuk, hogy felesleges is, mert ha éveket ölünk bele annak tökéletesítésébe, akkor a személyiségünk meghatározó része lesz, hiányában pedig bizonyára üresek lennénk –nagy műgonddal meghatározott véleményem végén nem vagyok átallott megrántani a vállamat, és megalkuvó mosollyal újból a nőre pillantani az eddig fixírozott betonról. – Vagy ki tudja. Nyilván az emberi agyat nálamnál jobban ismerő illetékesek bölcsebben és pontosabban meg tudnák ezt fogalmazni. Mindenkinek másfajta kép születik meg a fejében arról, milyen is a jó tanár-szülő viszony. Vannak, akik azt pártolják, hogy csakis a kötelezők végett kell összeereszteni ezt a két réteget, hogy ilyen-olyan formában, legtöbbször a szülői értekezletek és a fogadóórák nyújtotta keretben megvitassák, hányadán is állnak most a gyerek személyiségfejlődésének ügyében. Nem tartják szükségesnek azt, hogy bárminemű komolyabb kapcsolat kialakuljon azon illetékesek között, akik, ha leegyszerűsítve is ezt az ideát, de együtt nevelgetik, terelgetik a nebulókat. Én a magam részéről meglehetősen örülök a hirtelen támadt körülmények nyújtotta helyzetnek. Nem csak azért, mert az első szülőin kivitelezett késési manőverrel már felkeltette a figyelmemet, annál is inkább, mert meglehetősen kellemes és üdítő társaságnak bizonyul Ms. Westbrook. - Az e-book pártiak? –kérdezek vissza akaratlanul is felnevetve az általa képviselt hanglejtésen, és az abból kiszűrődő méla undoron. – Hát miért ilyen ellenséges a hangsúly? Csak nem egy anti-fannal van dolgom? –szélesedő vigyorral kekeckedek az újonnan felhánytorgatott témában. Na nem mondom azt, hogy én felettébb nagy szerelmese vagyok az imént említett elektronikai kütyünek, de mondhatni látom benne a hasznot, és az okot, hogy mire fel született. Én magam is, bár eleinte rossz szájízzel, de beruháztam egyre –annak ellenére is, hogy jómagam is inkább szeretem a könyvek nyomtatott változatát-, mostanra viszont olyannyira megbékéltem a létezésével, hogy nem szalasztottam el a lehetőséget, hogy Noel is gazdagodjon eggyel. Szerencsére a kölyök szeret olvasni, alkalomadtán utol is éri a késztetés, hogy a kezébe kerüljön, de jelen állás szerint még nagyobb érdeklődést mutat a képregények irányába. - Soha nem gondolkoztam még sorrenden –ismerem be magamnak is újonnan szembesülve ezzel a ténnyel. – De azt hiszem nem okozok nagy meglepetést, ha azt találom mondani, hogy a szívem mégiscsak valamennyire hazahúz… -szolid mosollyal, bár nem konkrétan, de ezáltal Párizst jelölöm ki elsőként a kiegyenlítetlen viadalból. Mert ugyebár ezen a ponton ha Párizs az első, minden más nagyváros, ahol valaha megfordultam, holtversenyben a második helyet töltik be. - És remélem még vannak olyan, eddig elzárt kis szegletei, amiket lesz még szerencsém feltérképezni –mert szokták mondani, hogy jó ember holtáig tanul. Én szeretném remélni, hogy a bekategorizált stílusom is rejteget még magában olyan szakaszokat, amik csak idővel engedik mag láttatni magukat, még számomra is. - Nem gondolnám, hogy van olyan, hogy valamiért az ember száz százalékban lelkesedik –ingatom a fejemet szent meggyőződéssel. – Végtére is valahol ez is csak egy munka. Márpedig, hiába szeretjük nagy összességében a munkánkat, bizony azért vannak olyan részei is, amik szúrják a szemünket… Végeredményben azonban elmondhatom, hogy nem igazán volt arra példa, hogy olyan munkát engedtem ki a kezeim közül, ami mellett ne álltam volna ki teljes vállszélességgel –mert hiába a nehéz napok, azok az alkalmak, amikor úgy éreztem, hogy elvesztettem a fogalmazási képességemet, a célegyenesben mégis összeállt egy kerek egésszé az általam megálmodott világ. - Ha már szakmai ártalom… -rabolok rá a témára, gyors terepszemlét tartva annak érdekében, hogy látok-e szándékot a gyerekben arra, hogy újból önként akarja meghódítani a környéket. – Legvadabb álmaimban se gondoltam volna, hogy az egyik kis növendékem édesanyja pont egy kiadónál fog dolgozni –ismerem be őszinte mosollyal pillantva vissza Ms. Westbrookra. – Pontosan melyik kiadóról van szó? Már… ha szabad kérdeznem –bár nem vagyok száz százalékig tisztában az itteni kiadók összességével, de a legnagyobbak és a fontosabbak nevei számomra is határozottan derengenek.
- Kinek mi - felelem mosolyogva. Mindenki felkészül rá, hogy a gyereke idővel szinte öntudatlan csecsemőből egyszer majd kúszó-mászó, majd tipegő, aztán megállíthatatlanul szaladó kis csínytevővé válik. Mégsem fordult meg eddig a fejemben, hogy erre a fejlődésre akár valamilyen módon még pozitívumként is tekinthetek, pedig jobban belegondolva Morgan az elmúlt tíz évben igenis hozzájárult ahhoz, hogy a felszaladó kilókat ő lefelé kerekítse, amikor utána kell szaladgálnom. Bár nem tagadom, jobban örülnék neki, ha még mindig a játszótéren kellene ezt tennem és nem a munkahelyem és az igazgatói iroda között. - Azért egésze vicces, hogy a gyerekeknek fogalmuk sincs róla, mennyi mindent tanítanak a szüleiknek. Egészen kicsi koruktól kezdve. - Halvány mosollyal az arcomon nézek a férfi fiára, miközben a gondolataim a saját lányom körül forognak. Örök félelemként él bennem talán még a mai napig is, hogy nem lehetek olyan anyja a kislányomnak, amilyet igazán megérdemelne. Még a születése előtti pillanatokban is ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy egyszerűen rossz anya leszek és nem jövök bele milyen egy újszülöttel bánni. Tíz év alatt azonban sokszor többet tanultam Moritól az önzetlenségről, bizalomról és önmagamról is, mint gondoltam volna. A legszebb az egészben, hogy neki fogalma sincs erről és talán ettől szebb minden egyes nap szülőként. - Fel lehet vajon ilyesmire készülni? - Teszem fel a kérdést, amelyet bár nem szánok költőinek, saját magam esetében mégis tisztában vagyok a válasszal. Nem, soha nem leszek felkészülve arra, hogy Morgan akár csak egy lépést is tegyen a tinédzserkor felé. Ettől függetlenül persze bármennyire szeretném, hogy az én kicsi babám és hercegnőm maradjon, tudom, hogy nincs birtokomban semmilyen szuperképesség, amivel megállíthatnám abban, hogy nagyszerű leányzóvá nőjön fel. - Nem tudom maga hogy van vele, de ahogy az lányom napról napra nő, egyre többször jövök rá, hogy mennyi mindenben volt igazuk és jártak el jogosan a saját szüleim. - Mindenki megfogadja, hogy soha nem lesz olyan, mint a szülei; mert akkor, tizen-, vagy huszonévesen úgy érezzük, hogy mi aztán mindent tudunk a világról. Igazságtalannak gondoljuk, ha az ősök arra kérnek minket, hogy ne a hajnali órákban próbáljunk meg hazalopózni, mintha nem álmatlanul várnának ránk a saját szobájukban. Felidegesítenek azzal, hogy megpróbálnak beleszólni abba, hogy kivel megyünk a végzős bálra, holott mai fejjel teljesen jogosnak érzem, hogy felháborodok, amikor Morgant olyan mellé ültetik, akiről tudom, hogy oviban gyurmát evett. - Őszinte leszek, gyakran én is korán kelek, mert az agyam valahogy nem tud megszabadulni a munkától és a teendőimtől. De ha belegondolok, hogy egy nyugis reggelen hajnali ötkor egy bomba érkezne az ágyamba... Nos, én már rég béketárgyalásokat folytatnék - széles mosollyal az arcomon emelem fel megadóan a kezeim, hogy az emlegetett háború idézzem, na meg a saját álláspontomat az ügyben. Eszemben sem lenne egy kávé nélkül is működő energiabombával harcolni, sőt rögtön első dolgom lenne, hogy mindkettőnk nyugalmának az érdekében én megadjam magam, persze csak bizonyos feltételekkel. És ezt sokkal kevésbé tekinteném vereségnek, mint amilyennek először tűnhet. Sokkal inkább bölcs döntés. - Ugye? Állandó probléma, hogy minden szeptembertől újabb módszereket kell találnom arra, hogy ki lehessen robbantani a hercegnőt az ágyból. - Halvány mosollyal az arcomon csóválom meg a fejemet, holott az agyam már félig azon jár, hogy mi is lesz idén szeptembertől az a bizonyos új módszer. A másik fele szimplán pánikol. Halkan felnevetek a magyarázatot és a hozzá társított megjegyzést hallva, ugyanis azok az esetek jutnak eszembe, amikor valami olyan témában próbáltam meg tanácsot adni, amiről bár megvolt a határozott véleményem, mégsem éreztem úgy, hogy elég tapasztalt lennék benne ahhoz, hogy valaki más kizárólag rám hallgatva elrontsa az életét. Ezért is fontos minden tanácshoz hozzátenni, hogy: "vagy fogalmam sincs, ahogy te jónak látod". Így bár a véleményünket nyíltan kifejtettük, a lelkiismeretünk mégsem tart ébren éjszakánként, mert hozzátettük, hogy "de igazából fogalmam sincs, ne hallgass rám". - Én mindenesetre nagyon is egyetértek ezzel. Nincs értelme eldobni olyasmit, amit szeretünk, és ami már nem csak életünk, de gyakorlatilag a lényünk része - bólintok néhányat egyetértően. - Szóval ha a maga esetét néznénk példaként, azt mondja nem zárja ki a lehetőségét, hogy visszatérjen a tanári szakmáról az íróira? - Eszemben sincs letámadni ilyesmivel, hiszen a korábbi szülőin elhangzott szavaiból ítélve nagyon is megvan rá az oka, hogy váltott. De ha már épp ott tartunk, hogy vannak dolgok, amelyek idővel a részünkké válnak, hát bennem ott az állandó kiadói vadászösztön, ha írókról van szó. - Pontosan - helyeslek vigyorogva, mert képtelen vagyok nem élvezni a helyzetet. Normál esetben, ha éppen a lányom osztályfőnökéről lenne szó, megpróbálnék sokkal visszafogottabb és milliószor tisztelettudóbb lenni, tekintve, hogy olyasvalakiről van szó, aki annak szentelte az idejét, hogy az én rosszcsont gyerekemet a társadalmi elvárásoknak eleget tudó felnőtté nevelje - na meg jelenleg legfőképp ne rúgassa ki egy újabb iskolából. Szó sincs olyasmiről, hogy ne értékelném Mr. Cotillard elhivatottságát a diplomájával megszerzett tanári szakmája iránt, de tagadhatatlan, hogy egyszerűen remek társaságnak is tartom, és magam is kellemesen csalódtam abban, hogy milyen gördülékenyen sikerül társalognunk. - Nem mondom, hogy nincsenek meg az előnyei a technikának és az e-booknak... De én valahogy sokkal inkább vonzódom egy szép új könyvhöz, aminek remek illata van. Különben is, e-book-kal hogyan lehetne dedikáltatni? - A kérdésem meglepően játékos hangnemben sikerül feltennem, ettől függetlenül még úgy érzem elég jó pontjára tapintottam rá az e-book gyengeségeinek. Nem mintha verseny lenne persze. - Érthető - jegyzem meg, miközben halvány mosoly kúszik az arcomra. - Bár soha nem látogattam még meg az esemény párizsi megfelelőjét, vagy akár a várost. De a kollégák körében, akik külföldi eseményeken is részt vesznek, gyakran szóba jött már, hogy bizonyos elemeiből akár inspirációt is meríthetnénk itt helyben. - Soha nem gondoltam még bele komolyabban, hogy kiadói munkatársként gyakorlatilag az egész ipar minden szegletén dolgozó és tevékenykedő emberekkel milyen komoly kapcsolódási alapot jelenthet akár egy beszélgetés erejéig is az, hogy én valamikor tizenévesen eldöntöttem, hogy ezzel akarok foglalkozni. Ezer és egy módon kapcsolódnak itt az emberek úgy az iparhoz, mint egymáshoz is, és nem kell más hozzá, csak hogy valamilyen módon szeressük az irodalmat. - Az élet mindig tartogat újabb lehetőségeket, amelyek megnyithatják azokat a bizonyos ajtókat az ismeretlen, felfedezésre váró területek irányába. - Vegyük csak számításba azt, hogy aki hamarosan új karrierbe bele, az hamar egy teljesen új részletét ismeri meg önmagának is. Ilyen gyakorlatilag minden nagy fordulópont az életünkben, amikor megkapjuk az első munkánkat, amikor szülővé válunk, amikor munkát váltunk... Mindig kicsit újabb szegletét fedezzük fel az életünknek, amit épp saját magunk alakítunk, vagy a sors hozza magával. - Miért ne lehetne? - Provokálom tovább újabb kérdéssel, csak hogy jobban megérthessem, amit gondol. Ha már ilyen váratlanul, de egyszerre kellemesen is alakult ez a nap, hát szeretném, ha ez a továbbiakban is így maradna. - Igen? - Mosolyogva vonom fel a szemöldökömet, a továbbiakat várva. Régen volt már, hogy valakivel ennyire jót beszélgettem. Aminek elég sok köze lehet ahhoz, hogy egy tíz évest nagyon más dolgok érdekelnek, mint egy felnőtt embert. Az irodában pedig sokkal fontosabb az üzlet, mint az, hogy épp melyik kollégám mit gondol a gyereknevelésről. - Nos, akkor ez valószínűleg kellemes véletlen - felelem továbbra is töretlen mosollyal, ami talán még szélesedik is, amikor felpillantok a férfira. - Ó, egyáltalán nem titok. A Random Housenál dolgozom, ami talán Penguin Group-ként ismerősebb lehet. Jelenleg szórakoztató és ifjúsági irodalommal foglalkozom. - Nagyon is büszke vagyok arra, hogy hol dolgozom, na meg, hogy olyasmit csinálok, amit szeretek, még ha nem is reklámozom lépten-nyomon.
we don't meet people by accident, they're meant to cross our path for a reason
- Azt ugyan nem tudom, hogy az emberfeletti reflex és a minden zajban való alvás képessége mennyire fordítható az előnyömre az élet bizonyos részein, de valóban így van –bólintok a felvetést igazolandó, szolid mosollyal. Természetesen mindettől függetlenül egyetértek vele, mert be kell ismerni, gyakran a gyerekek a legőszintébbek, ettől fogva pedig a legjobb tanárok. Bennük még nincs önzés –kivéve, ha játékokról van szó, mert akkor isten mentse azt, aki ellenük szegül-, nem jelennek meg olyan mértékben a rossz tulajdonságok, mint bennünk, felnőttekben. Még ha nem is vesszük észre, de meglehetősen sokat tanulunk attól a perctől fogva, hogy szülőkké válunk. Ha más nem, arra megtanít minket az új feladat, hogy másokat, náluknál fontosabb személyeket helyezzünk magunk elé, elvégre onnantól kezdve nem a mi érdekeink élveznek prioritást. - Talán egészen addig természetes a folyamat, amíg azon nem kapjuk magunkat, hogy beköltöztetjük a pulyákat az egyetemi koliba… Majd akkor feltesszük magunknak a sablonkérdéseket, hogy „mikor rohant el ennyire az idő?” és „hogy nőtt fel ilyen gyorsan?”, valamit konstatáljuk, hogy „még csak most tette meg az első lépéseit…” –végtére is, legtöbbször ezt halljuk vissza, nem? Hogy az első tizennyolc év egy szempislantás alatt elrohan, és egyszer csak üres lesz a ház, a tinédzserkorra való tekintettel nem mondhatjuk el többé, hogy folytonos az ajtócsapkodás, más sincs, csak a civakodás, a morgolódás és a hiszti. Bár, momentán elnézve ezt a fürtös szőkeséget, egyelőre magával a gondolattal is problémáim vannak, hogy elképzeljem, ez a kis tündér előbb vagy utóbb egy tesztoszterontúltengéses, bűzös, hormonzavaros tinivé növi ki magát, aki lázad nem csak ellenem, de kollektíve a világ ellen, bőszülten hangoztatva, hogy ő utál mindent és mindenkit, és „ez az egész egy szar”… - Ne is mondja, én rendre igyekszem elkerülni, hogy bármikor is eszembe jussanak a régi emlékek, mikor megszidom a lurkót, hogy miért nincs rend a szobájában, vagy leszögezem, hogy addig nem állhat fel az asztaltól, míg meg nem eszi a zöldségeket is –drasztikus sóhajjal ingatom a fejemet, noha arcomon felsejlik egy, a szememet is elérő mosoly. Nem sokáig „élvezhettem” ugyan ezt a szülői gondoskodást, hiszen anyám halálával túlontúl hamar kellett felnőnöm… még el se kezdtem volna úgy igazán kamaszodni, mikor azon kaptam magam, hogy apám támaszává kellett válnom, akit teljesen maga alá gyűrt a gyásza. Én se voltam különbül ezzel, de valakinek mégis tartania kellett magát azokban az időkben is, márpedig ha neki nem sikerült, kizárásos alapon én voltam az, aki így vagy úgy, szégyenteljesen vagy meghunyászkodva, de pénzt kért a nagyszülőktől. - Túlontúl ambiciózus az ellenséges haderő, nem érdekli más, csak a totális leigázás, és a terület eltulajdonítása. Na, nem mondom, hogy a hadvezér nem lekenyerezhető egy fél órára a Spongyabobbal, de amint rájön, hogy az ellene irányuló stratégia nem volt más, mint puszta szemfényvesztés, újult erővel csap le, onnantól viszont nincs menekvés, és kiütéses győzelemmel nyer –lestrapált sóhajjal konstatálom a minden hétvégi dilemmát. Számomra teljesen érthetetlen, hogy milyen erők munkálkodnak felettük, ami arra készteti őket, hogy hétköznap eljátsszák a hattyú halálát, amiért ki kell kászálódni az ágyból, a pihenés napjain viszont a kakassal és a Nap első sugaraival kelnek. – Ha kifejlesztett egy bombabiztos tervet, kérem, ne legyen rest megosztani azt velem! –volt már hőbörgés, könyörgés, édesgetés… nem annyira színes a paletta, mint amit remélni mernék, és ami engem illet, már régen kifogytam az ötletekből. Az anyjának valahogy mindig egyszerűbben ment… fogalmam sincs, hogy hogy és mit csinált, de a titok nyitját magával vitte. - Egyáltalán nem tartom lehetetlennek, hogy így lesz –biccentek a felvetését hallva. – Viszont az is benne van a pakliban, hogy talán már soha nem fogok tudni újból alkotni. Igyekszem mindent a véletlenre bízni, és nem erőltetni, a körmöm szakadtáig küzdeni egy olyan célért, ami talán már nem elérhető. Meglátjuk, hogy alakul majd, de én annak fogok örülni, ami bekövetkezik, és nem fogok rimánkodni egy másik végkifejletért –szögezem le mindezt egy határozott bólintással, magam se tudva, hogy efelől Ms. Westbrook-ot vagy magamat akarom jobban meggyőzni. Mert tagadhatatlan, hogy ezt egy párszor még hangoztatnom és mantráznom kell magamban ahhoz, hogy valóban így is gondoljam. Nem mondom, hogy nem öröm a tanítás. Hogy nem gördít elém más, eddig még nem látott akadályokat, amikkel a tőlem telhető legnagyobb elhivatottsággal kívánok megküzdeni. Hogy nem élvezem azt, hogy új embereket ismerhetek meg, pont olyan jókat és kellemes társaságnak mutatkozókat, mint a mosolygós, jókedvű anyuka. De nem akarom teljesen becsapni magamat, hiszen tagadhatatlan, hogy hiányzik a régi életem… - Na jó, azt hiszem, hogy ez a logika teljességgel kikezdhetetlen –nevetek fel a frappáns elméletet hallva. Sok szempontot vettem figyelembe annak idején, mikor megpróbáltam dűlőre jutni a véget nem érő dilemmában a könyv és az e-book között… talán ez volt az egyetlen, ami elkerülte a figyelmemet. - Nem szabad kihagyni! –bátorodok fel határozott hangon szólva, mindezt alátámasztva egy magabiztos mosollyal. – Se a várost, se a rendezvényt. Jó, meglehet, hogy túlontúl elfogult vagyok, hiszen ott éltem le több mint harminc évet, így tisztában vagyok Párizs minden szegletével, de annyival több van benne, mint amivel odacsődítik a sok turistát. A szerelem fővárosa... igaz, nem veszem el tőle ezt a nívós rangot, de aki csak egy kicsit jobban fáradozik azon, hogy megismerje, hogy feltérképezze, az ennél sokkal többet kaphat belőle –Nissa halálával elgondolkoztam rajta, hogy vissza kéne mennünk Párizsba… vissza a kályhához, ha úgy tetszik. Mégis amellett döntöttem, hogy maradjunk, holott a szülővárosom szerelmeseként kézenfekvő lett volna a döntés. Nem vagyok benne egészen biztos, hogy mi tartott vissza, de a lehetősége annak, hogy bármikor hazaköltözhetünk, ha úgy tetszik, megnyugvással tölt el. - Olyan nincs, hogy valami teljesen tökéletes –csóválom a fejemet eltökélten. – Valahol olyan ez, mint a jin és jang szimbólum. Azt jelképezi, hogy az egymással ellentétes tulajdonságok nem létezhetnek egymás nélkül, nem választhatjuk szét őket, éppen ezért minden jóban vagy egy kis rossz, de minden rosszban van egy kis jó. Tehát lelkesedhetünk bármennyire, minden bizonnyal van olyan része, amit csak összeszorított állkapoccsal vagyunk képesek eltűrni, mégse az dominál, és egyszerűen elkönyveljük szükséges rossznak –megvonva a vállamat érzékeltetem, hogy ez csupán az én elméletem a gondolatmenetet illetően. Meglehet, hogy Ő ezzel nem ért egyet, de éppen ezért szép a szabad döntés lehetősége… hisz gondoljunk csak a lapos föld hívőkre. - Random House… -visszahangzom a felismerés érdekében, ami kezdetben bizonytalan, ám egyre erősödő bólogatás-sorozatot vált ki belőlem. – Persze, tudom! –jutok végül a végkövetkeztetésre. – És mondja, maga száz százalékig lelkesedik a munkájáért? –kanyarodok vissza az előbbi gondolatmenethez, hogy megkíséreljem meglátni az ő szemszögét a kérdésben.
- Ilyenek ezek a szuperképességek… - halk, rövid nevetés tör ki belőlem, mert be kell ismernem, hiába töltök rengeteg időt az irodában, teljesen felnőtt és értelmes emberek között, mégis jól esik egy másik szülővel beszélgetni arról, hogy kinek milyen élmény a gyereknevelés. Sokak a kiadónál még abban a korban sincsenek, hogy gyereket vállaljanak és különben is mindenki a karrierépítésre gondol családalapítás helyett. Amiben nyilván semmi kivetnivaló nincsen, egyszerűen csak nem fogunk tudni olyan témákról beszélgetni, mint a gyereknevelés és az, hogy mennyit is tanulunk a kis porontyoktól. Morgan esetében azt hiszem mindig is szerencsés helyzetben voltam, tekintve, hogy a szüleim akarva akaratlanul is szerves részét képezték az életünknek, már a legelejétől fogva, ez pedig reményeim szerint hosszú ideig nem is fog változni. Talán az első néhány évben nehéz volt, hogy amikor otthon voltam, minden gyerekdalokból és gügyögésből állt – ami egyébként rövid időn belül szórakoztató helyett idegőrlővé válik -, ma már azonban sokszor azon kapom magam, hogy a lányom sokkal felnőttesebb témákkal áll elém, mint amilyeneket én hoznék fel. Kétségtelen, hogy nő, mint a gomba, én pedig semmilyen eszközzel nem tudom ezt megállítani. - Azt hiszem én mindaddig ki vagyok békülve a dologgal, amíg az „elválás” nem jelent örökre szóló búcsút. Mégiscsak más, ha a gyerek egyetemre megy vagy családot alapít, mint ha valamilyen konfliktusból adódóan teljes mértékben megszakad az a bizonyos kapcsolat. – Nyilván amikor abban a helyzetben leszek, hogy Morgan kezét nem csak akkor kell elengednem, ha iskolába viszem, hanem később, amikor esetleg az ország másik felére kíván egyetemre menni; vagy éppenséggel eldönti, hogy ő Európában akar élni… Nos, nem leszek annyira felvillanyozva az ötlettel kapcsolatban, mint ahogyan azt jelenleg gondolom. De azt is tudom, hogy fel kell készülnöm arra a napra és eshetőségre, hiszen szülőként nem annak az embernek kell lennem a saját gyerekem életében, aki lebeszéli a nagy lehetőségekről és arról, hogy úgy élje az életét, ahogyan szeretné. Persze nem lennék elragadtatva tőle, ha holnap kitalálná, hogy nem akar tovább iskolába járni, de legalább amíg törvényesen is felnőtt nem lesz, még komolyan van beleszólásom a dolgokba. - Hiába, azt hiszem ez az élet egy olyan körforgása, amelyre mindenki fogadkozik, hogy megtöri, holott be kellene látnunk, hogy ez lehetetlen küldetés. – Mosoly kúszik az arcomra, s finoman megvonom mellé a vállaimat is. Nyilván úgy nem nyertek még meg háborút, hogy nem a győzelem volt az elsődleges és legfontosabb cél, ugyanakkor nem pozitív tulajdonság-e, ha valaki felismeri, hogy mibe is érdemes ölni az idejét és energiáját, mi az, ami nem éri meg a hadakozást, hiába hisszük szentül, hogy egyszer csak sikerülni fog? Nem tekintem magam szakértőnek a témában, de egy bizonyos életkor elteltével már nagyon más dolgok iránt érdeklődik az ember, mint mondjuk tizenévesen. Talán egy részről szomorú is, de ma már sokkal kevésbé érdekelnek adott esetben azok a sztárok és énekesek, akikért fiatalon még odáig voltam. Ellenben sokkal nagyobb élvezetet jelentenek a gyereknevelésről szóló kötetek, példának okáért – nyilván azok mellett a művek mellett, amelyeket a munkám során a kezeim közé kapok. - Bármilyen szomorú, néha muszáj belátni a vereséget. Annak tudatában pedig talán nem is olyan sajnálatos ez, ha tudjuk, hogy az ellenséges haderő parancsnoka talán ténylegesen felnőve megtartja azt a jó szokását, amit mi ma még szomorúan hívunk fáradhatatlanságnak. – Kifejezetten jogosnak érzem a háborúhoz való hasonlítást, hiszen mi szülők tulajdonképpen a gyerekek születésétől kezdve azért küzdünk, hogy aludjanak. Hol azért, hogy a megfelelő időben, hol azért, hogy csak öt perccel tovább, hol azért, hogy csak néhány létszükségletet el tudjunk intézni, amíg a rosszcsont szuszog. Végeérhetetlennek tűnik a küzdelem, de talán idővel az ’ellenségben’ is felmerül az ősi dilemma, hogy az alvás sokkal szórakoztatóbb, mint az gyerekkorban tűnt. – Attól tartok ehhez szükség van valamilyen genetikából adódó csodára. – Mosolyogva felelek a felszólításra, miszerint, ha van megoldásom a problémára, ne tartsam magamban. Én magam sem tudom mi a titok nyitja, sőt úgy érzem, ha lenne is ilyen megoldás, nem lehetne csak olyan egyszerűen megosztani és szavakba foglalni. – De a mesével való lekenyerezés önmagában nem tűnik egy veszett ötletnek. A hiba akkor csúszik a gépezetbe, amikor a lurkó felismeri… Ami valójában pozitív is, hiszen azt jelenti, hogy kifejezetten eszes, igaz? - Azt hiszem ez teljesen jogos elképzelés. – Félmosollyal az arcomon bólintok. Tulajdonképpen habár nem is olyan értelemben vagyunk kapcsolatban, mint én a többi írómmal a cégnél, de nagyszerű lehetőség számomra annak a megértésében, hogy bár mint szerkesztő igyekezzek néha jobban megérteni azokat, akikkel együtt dolgozom. Nyilván a szerződés kötelez és a cégnek érdeke az újabbnál újabb kiadványokból besöpört profit, de az írók is ugyanolyan emberek, mint akárki más. Nem ömölhet belőlük a végtelenségig a kreativitás, sőt bármi történhet, ami egyszerűen megszakítja a sikerszériát. – Nem vagyok szakember és eszemben sincs beleszólni, szóval ha netán tolakodó vagyok, akkor előre is sajnálom… Mindenesetre úgy gondolom, az minden szempontból pozitívum, hogy nem zárkózik el egyik végkifejlettől sem. – Persze csak azért, mert ez az én személyes véleményem, még nem fogok elítélni senkit, aki a saját életében úgy gondolja, hogy az a legjobb megoldás, ha bizonyos dolgok elől elzárkózik, legyen szó bármiről. Mindenkinek megvan a saját traumája, amit másképp kezel, mint embertársai és talán ez a legszebb az egészben. Hogy különbözőek vagyunk és megvan a szabadságunk, hogy azok is maradjunk. - Annak tudatában, hogy egy helyi milyen lelkesedéssel ajánlja a várost, talán csak még inkább motiválóbb lenne azt meglátogatni – szólalok meg, pillanatnyira elveszve a gondolataimban. Lehet, hogy egyébként abszolút örülnék egy párizsi útnak, de jelenleg az életemben abban a fázisában vagyok, hogy sok dolgot mondok, amit szeretnék megvalósítani, ellenben be kellene ismernem, hogy nem mindig olyan egyszerű mindezeket megvalósítani. Például egy ilyen utat is. Ez persze nem jelenti rögtön azt, hogy fel is fogom adni a reményt azt illetően, hogy valaha járjak Párizsban. - Ezzel azt hiszem nem is érdemes vitáznom. – Nézhetjük két különböző oldalról a kérdést, akármilyen érdekes azonban az, ahogyan a férfi látja a dolgot, ha más megközelítésből is, de egyet kell értenem vele. – Talán csak annyit tennék hozzá, hogy szerintem rettentő nagy szerepe van annak, hogy ki hogyan gondolkozik jóról és rosszról. Adott esetben érdemesebb a negatívban is a pozitívat keresni, vagy pusztán a pozitívra koncentrálni? Sőt, biztosan van olyan is, aki minden pozitív ellenére, ha kicsi rossz is akad egy adott helyzetben, rögtön inkább rossznak éli meg az egészet. Holott nem feltétlenül kellene. Kénytelen vagyok elnevetni magam, amikor felteszi a kérdést, hiszen épp a korábbi kíváncsiságom áldozatává válok. Nem ijedek meg azonban, sőt rögvest válaszolok is, kifejezetten határozottan: - Igen, jelenleg abszolút. Régóta ezzel akarok foglalkozni és nyilván ebben az életkorban megfelel az a pozíció, amelyet birtoklok, de egyúttal vannak terveim a jövőre nézve is. Szóval... igen, összességében jelenleg abszolút élvezem a munkám.
Kezdőlap
