• a munkája miatt költözött az államokba, de a szerződést összeegyeztethetetlenség okán felmondta a kiadó

• bár hosszú éveket robotolt az irodalom és a történelem szakterületén, ezen az irányon csak 2018. szeptemberében helyezkedett el, mint irodalom és történelem szakos tanár, valamint osztályfőnök, de a jövőjét továbbra se itt képzeli el

• úgy gondolja, hogy a jó ember holtig tanul, így szereti magát beleásni új tanokba- emiatt beszél több nyelven is (francia, angol, óangol, olasz, spanyol, orosz), foglalkoztatják a sportok (tenisz, úszás, kézilabda, futás), érdeklődik a színház- és filmművészet irányába (szeretne egy színdarab alkotó résztvevője lenni, de a filmipar is hasonló vágyálma), valamint közel áll hozzá a haditudósítás

• mindig is művészlelkületű volt- túlzottan mélyen éli meg az őt ért hatásokat, egészen hazavágja őt, ha a dolgok nem az általa ásott mederben folynak

• nem szeret másokat a saját érzelmeivel traktálni, leginkább elfojtja azokat, noha ő nagyon jó hallgatóság, és kifejezetten jó problémamegoldó képessége okán ismertségi köréből sokan fordulnak hozzá, ha tanácsra lenne szükségük, de az őt ért veszteségek miatt senkit nem enged teljesen közel magához

• igyekszik az életét optimistán élni, arra összpontosítani, hogy minden nap egy új kezdet, és minden okkal történik- még akkor is, hogyha ez az életfelfogás a legtöbbször meghiúsulni látszik

• a családi helyzete végett hamar kellett felnőnie, éppen emiatt már tinédzseréveiben többen koravén személyiségtípusnak tartották, a korosztályával soha nem volt felhőtlen a viszonya

• fiatalkorától kezdve odáig van a klasszikusokért, legyen szó irodalomról, színházról vagy filmekről

• könyvei leginkább misztikus, valamint történelmi regények a jelen kor és az átlag ember problémáival, de van, hogy elrugaszkodik a stílustól

• jelenleg alkotói válsága és a gyász vezetett ahhoz, hogy bizonytalan ideig felfüggessze írói munkásságát, és tanárként próbáljon szerencsét, így az ihlethiány ellenére is tevékenyen dolgozik

• az írást az iskola és a munkája mellett tanfolyamon tanulta, amire szűkös életvitele miatt –lévén, az apját is ő tartotta el, mikor nem kaptak már több segélyt- nehezen tudta összekuporgatni a pénzét

• apjával való egykori közös hobbija végett a mai napig gyűjti a történelmi ereklyéket

• többek között édesanyja véghez nem vitt álmainak megvalósítása miatt lett író; az apja és tanárai azonban azt vallották, nem tudna belőle megélni, ezért ment tanár, történész, majd hadtörténész szakokra, de a kenyerét és a teljes vagyonát az írással szerezte

- Tudod… -nagyot cuppanva bukfencezik a szájában az ízléstelen táncot járó, nagyobb falat hátszín, majd pofazacskójához szorítva a húst újból megemeli a tekintetét. – Nagyon sokat segítenél, hogyha nem lennél ilyen búvalbélelt. Mondd, mi bajod van neked még mindig? –érdeklődve szalad homlokára a szemöldöke, a villájával felém bökve egyenest az asztal rám eső részére küld egy oda kifejezetten nem illő rizsszemet. Elnézem egy ideig az önakaratán kívül szabadesést elkövetett kajadarabot, de tekintetem Dana nyammogó arcán állapodik meg. Kétségtelen, mindig is jó szakács volt, és mióta nincsen nő a háznál, én pedig nem vagyok minden nap elememben ahhoz, hogy konyhatündért játsszak, ő az, aki önként és dalolva –néha szó szerint- érkezik meg, és szakácsokéval vetekedő étrenddel kápráztatja el a ház lakóit.
- Valóban választ vársz erre a kérdésre? –vetem elé a válaszomat, figyelmen kívül hagyva azt az etikettbeli kérdést, ami kimondja: kérdésre kérdéssel nem felelünk.
Villám fogai halkan karistolják a porcelántányért, néha kifejezetten irritáló hangokat generálva általa, melyek alkalmával Dana szemöldöke kelletlenül ugrik egyet, majd telepszik vissza annak természetesen megrajzolt helyére, mikor elmúlik a vész.
- Te vagy az a kivétel, aki erősíti a szabályt, drága Oberon –nyugtázza újabb falatot tűzve az evőeszközre, noha nem emeli rögtön szájához a figyelemreméltó falatot. Ujjai a csakis feketékre jellemző hajába túrnak- szinte hallani vélem, ahogy a műkörmök felsértik a felső hámréteget. – Édes jó mama is mindig azt mondta: „A férfi szívéhez a hasán keresztül vezet az út!”. De te, Cotillard, még csak nem is eszel rendesen! Hát hogy vegyelek le így a lábadról, hm?! –egészen sértetten lóbálja felém a húst, majd ugyanolyan daccal pakolja a szájába, hogy csámcsogások közepette gyűrje le a termetes falatot.
- Hidd el, Dana, ez már megtörtént –biztosítom az aggályai felől, majd, hogy lássak egy őszinte mosolyt az arcán, levágok egy kisebb harapásnyit az általa elkészített sültből. – Nem tudom elégszer meghálálni, hogy ennyit törődsz velünk.
- Nehogy azt hidd, hogy csak miattad teszem! Nem akarom, hogy éhen haljatok itt nekünk, aztán nekem kelljen a nyomozók munkáját segítenem, mikor körbekordonozzák a házadat –piszmogja az orra alatt, noha telt ajkai szélében felsejlik egy pimaszkás mosoly. Tagadni se lehet, hogy ha létezik ilyen, valószerűen ő a család tündér keresztanyja.
Mikor három évvel ezelőtt Anissa-val és Noellel ide költöztünk, ő volt az, aki cserfes szájával akadályozta a berámolást, aki a folytonos közléskényszerétől vezérelten járt-kelt a költöztető kocsi és a ház között, hogy megossza velünk a környékről tudható fontos információkat. Egy idő után már egy-két dobozt is a kezébe ragadott, mondván, hogy ha már itt van, valami hasznát is vegyük. Váratlan pillanatokban rúgta ránk az ajtót, hol banánkenyeret egyensúlyozva a kezén, hol a postát lobogtatva az orrunk előtt. Mikor kiderült, hogy Nissa beteg, mindenben igyekezett a gondját viselni, hogy neki lehetőleg minél kevesebbszer kelljen megerőltetnie magát. Főzött, mosott ránk, foglalkozott Noellel, mikor Nissa már túl gyenge volt, nekem pedig késő estig bent kellett lennem munka végett. Megcsinálta vele a háziját, mesét nézett vele, ha kellett, elvitte a játszótérre, és folyton ilyen-olyan nasival tömte, hogy, idézem: „el ne fogyj nekem, te fiú!”. Azon tüsténkedett, hogy minden létező szeretet megadjon neki, ha már az ő unokái az ország másik végében vannak. Azóta pedig, hogy Nissa elhunyt, szinte ki se lehet robbantani a házból.
- És mondd –töri meg újfent a csendet, száját az eddigi habzsolásához mérten kifejezetten elegánsan törölve meg. – Hogy van az apád?
- Helyben vagyunk –dünnyögöm az orrom alatt, az ezüstözött evőeszköz relatíve hangosan csattan a tányéron. Természetesen nem ő váltotta ki belőlem ezt a szélsőséges reakciót, és ezt ő maga is tudja. – Tudod, akár azt is kérdezhetted volna, hogy „kaphatnék egy kávét?”, mint minden átlag ember egy kiadós ebéd után –feltápászkodva a székről nyalábolom fel a tányérokat, azokkal egyenest a konyha felé araszolva. – Tényleg, kérsz egy kávét? –pillantok vissza a vállam felett, meg se várva a válaszát izzítva be a kávéfőzőt, miután beszórtam az edényeket a mosogatógépbe. Megtámaszkodva a konyhapulton fordulok vissza felé, de a tekintetét kerülöm… már csak azért is, mert eleve lyukat éget az arcomba a fürkész pillantást, abban meg már bele se merek gondolni, hogy mi lenne, ha azt egyenest a szememre célozná.
- Persze, kérdezhettem volna. Azt is kérdezhettem volna, hogy finom volt-e az ebéd. Vagy akár, hogy mit hozzak majd nektek holnap a boltból. De nem tettem… mert engem az érdekel, ami ott belül van abban a makrancos, szép fejedben, ha már arra nem veszed a fáradtságot, hogy szakemberhez menj a problémáiddal! –nem tudom nem kihallani a szavaiból a szemrehányást. Magasba szaladó szemöldökei csak érzékeltetik azt a hangsúlyt, amivel legtöbbször felteszi a „szóval?!” kérdést…
- Nekem nincsenek problémáim –hárítok. Mert mindig hárítok, hogyha ez az oda-vissza játék kezdetét veszi.
- Nem a f… frászt nincsenek! –egyhamar korrigálja magát, mielőtt olyat mondana, amit a háztartásbeli szabályzat nem tűr meg. Ezt a rendeletet még Nissa hozta, mikor megtudtuk, Dana igencsak szabadszellemű, ha a kifejezéseiről van szó. – Na, ki vele!
- Te mindig megkapod, amit szeretnél, igaz? –sóhajtom a szavakat, azzal már nem is foglalkozva, hogy beleékel egy „mindig”-et a hatásszünetembe. – Rosszul… nagyon rosszul –adom meg a szűk választ a kérdésre, de az elégedetlenül összeszaladó szemöldökei folytatásra kényszerítenek. – Az Alzheimer egyre jobban pusztítja az agyát. Mikor legutóbb arra jártam, már engem se ismert meg. Tudod… a leépülése már akkor elkezdődött miután anya meghalt, noha akkor nem volt kimutatható kórtörténet. A pszichiáterek annak tudták be a rohamos elhanyagoltságot, hogy nem tudja feldolgozni a gyászt. Természetesen közrejátszott, de mint kiderült, a szellemi hanyatlását legfőképp a genetikai eredetű, fiatalkori demencia okozta, amit anya elvesztése csak még inkább erősített. Most pedig csak ül… egész nap ül, és a fallal beszélget. Mintha régi beszélgetéseket élne meg újra és újra. Legtöbbször, bár artikulálatlanul beszél, de édesanyám nevét tudják kivenni a szavaiból az ápolók –mikor a konyhában a kávé sajátos aromája kezd terjengeni, két bögrét ragadok, megtöltöm azokat az egészen mélybarna itallal, majd tálcára téve azokat, és a protokoll szerint cukrot és tejet indulok vissza az asztal felé. – Nem tudják, hogy mennyi lehet hátra, de nem jósolnak neki sokat a szanatóriumban… pár hét, hónap? Nem lehet több –egy kiskanál cukrot, két korty tejet teszek a pohárba, majd azt kutyulgatva nézem a generált örvényt. – Tudom, hogy ott kéne lennem, de félek, hogy nem bírnám nézni. Húsz éve anya… tavaly tavasszal Nissa. És most apa is?... Nem. Nem tudnám végigcsinálni. És mi van, ha…
- Ha belőled is előjön? –tudom, hogy mire gondol, így csak bólintok egyet, mielőtt felhörpinteném az első kortyot.
- Igen. Elvégre genetikáról beszélünk, és apuból is a gyász hozta elő. Mi van, hogyha bennem is megvannak ezen a gének? –teszem fel a kérdést, de a válasza helyett az előszoba felől érkező, hangos csattanás harsan fel.
- Apaaa! Megjöttem! –hangzik az éles gyerekhang, tompa puffanások érzékeltetik, hogy becsukta az imént kivágódó ajtót, majd letette a táskáját.
- Vedd le a cipődet, és gyere! A konyhában vagyunk –egyáltalán nem szokatlan a többes szám. Elvégre Dana már a ház tartozéka.
A szőkés-barna üstök hamar tűnik fel a fordulóban, a Villám Mcqueen-es zokni pedig hamar repíti el hozzám, egyenest a karjaim közé.
- Szevasz, Bogaram! –kisimítva szeméből a túlontúl hosszúra hagyott tincseket ültetem fel az ölembe, rögtön kifaggatva a mai nap eseményeiről.
Dana elbűvölt, biztató pillantása is azt az érzést plántálja belém, ami hosszú ideje fogalmazódott meg bennem: ha már magamért nem, Noelért erősnek kell lennem.