Tartózkodásom gátja végleg átszakad, félénk felfedezéssel elfoglalt ajkai gyönyörűen illeszkednek gyöngéd tépésre kalibrált csókomhoz, egyszerűen keresztülhömpölygök rajta, erőteljes fodrozódással, együtt töltött éveink hordalékával. Egyszerű kinyilatkozásomban ott lapul vágyam összes vízbe fojtott macskakölyke, szégyentelen gondolataim, a rájuk adott bűntudatos válaszok, minden elfordulás és félrenézés, az összes talán és lehet, kellene és képtelen vagyok rá. Émile-ben gyökerezik kontrollom, ő az egyetlen dolog, amit el akartam venni, elvehettem volna – ennek ellenére nem tettem meg. Kapcsolatunk rejti személyiségem, sőt, életvitelem ellensúlyát, mértékletességre tanított, mégis csillapíthatatlan szomjúsággal, éhséggel kóstolom kizökkenthetetlenül, nyelvem feltérképezi szájüregét, szortírozza és raktározza illatának komponenseit, tulajdonképpen mértéktelen habzsolásba kezdenek érzékszerveim, feltartóztathatatlanul olvadok belé – olvasztom magamba.
Elárasztom Émile-t, rajongásának visszafogott csordogálására így felelek, elárasztom őt és a földeket, szétsodródom én magam is, és zuhanok, te jó isten, egyszerre áradok és zuhanok, hasonló intenzitással ellentétes impulzusok áldozatává válok. Azzá teszem magam. Most megcsókolni olyan, mint levegőt venni, harcolunk egymással, szén-dioxiddal dúsított kortyokat zsákmányolunk és veszítünk el, néha ugyanabban a másodpercben, néha váratlan csapást mérünk egymásra. Beleszédülök, tompuló józansággal simulok hozzá még közelebb, de az is lehet, Émile vont magához, ölünk egymásba ér, két réteg farmernadrágon keresztül, kényelmetlen, ettől függetlenül úgy érzem, meztelen vagyok, férfiasságom egy csupasz idegsejt, amit vakon megtalál, és vakon hatást gyakorol rá.
Teste ezzel párhuzamosan kedvem szerint hajlik, ki sem mondott kéréseimet önkéntelenül teljesíti, tincseim közé túr, mire derekának aljára csúsztatom tenyeremet, egészen lent érintik ujjbegyeim, a csípő feletti gödröcskét tapintják, csóknyi hely az, pont oda férne a szám, nyelvemmel csapásvonalakat rajzolhatnék rá, gerincén fel és le, őrjítő lassúsággal. Apadni kezdek, észre sem veszem, mikor kezdődik el, meglehet, belém kapaszkodásának első pillanata felelős érte, esetleg én magam, a hév, az izzás, az oxigénhiányos bódultság.
Pont miatta – nehezen cáfolható állítás – csökken a vízszintem, kapaszkodik belém, Émile már beleélte magát a zuhanásba, szeret zuhanni, mert velem zuhanhat, viszont nem tudhatom, gondolatai miféle automatikus reakcióval szakítják félbe a vágy tömegvonzásának irányát. Megunhatom, akárhonnan szemlélem, közönnyé formálódhat bennem jelenlegi hevességem, eltaszíthatom magamtól, elvégre mást nem ismerek, apámék is megtalálták egymást és együtt maradtak, egy légtérben, csakhogy nem egy életben, és mi van, ha holnap az optikai rostok helyett valami egészen más kezd el érdekelni?
Mi lesz vele akkor? Hogyan tudnék a szemébe nézni utána? Hogyan tudnám jól szeretni, jó barátja lenni, jó lenni hozzá?
Mégis – mégis kifulladásig csókolom, csípőmmel combjainak feszülök, érezheti, mit tett velem, mire késztette a testemet, milyen visszacsatolást gerjesztett, hogy nem tudok uralkodni magamon, hogy már nincs sem illem, sem szemérmesség. És mégis… mégis levegőért metszem szét szánk tökéletes együttállását, mielőtt ellenkezhetnék – tiltakozva rándulok belülről mellkastól combtőig –, ajkaimra tapasztom kézfejemet, úgy hátrálok el tőle.
Örökkévalóságnak tűnik, mire sikerül csillapítanom szívdobogásom iramát és lélegzetvételeim hektikusságát. – Túl sokat ittál, Émile. Most hazaviszlek, magamhoz – helyesbítek, nehogy kétségbeessen –, letusolsz és kialszod magad. – Szándékosan kerülöm a tekintetét – nem miatta, inkább magam miatt, félek, pillantása visszarántana, és félek, még egyszer nem lenne erőm elszakadni tőle.
Hát persze. Valószínűleg a naivitás elfogadhatatlanul magas mércéjét ütném meg, ha vele is megosztanám gondolataim tűzijátékába robbanó felismerésem, így meghagyom titkaimnak, hozzátoldom a több tucat kimondatlan, bedobozolt valósághoz, mely elmém hátsó raktárában gyülekezik évek óta: hát persze. Végre megértettem. Az kellett hozzá, hogy féltve őrizgetett fantáziáim egyike valóra váljon és megcsókoljon, hevesen, keményen, ösztönszerűen - már amikor erről ábrándoztam, még akkor sem tudtam. Tisztában voltam a bennem feszülő vágyak, érzések létezésével, de sosem értettem őket, sem azt az őrjítő lángot, ami akkor perzselt, amikor másokkal láttam, sem azt a meleget, amit baráti érintéseivel váltott ki, sem pedig a kellemetlen, tűszúrás-szerű bizsergést az ujjhegyemben, mikor én érintettem őt. Csodáltam, ragaszkodtam hozzá és szerettem, ám csak most tudatosul bennem, hogy végig szerelmes voltam belé. Csókja felkapcsolja az égőt, rávilágít és felcimkéz mindent: féltékenység, szeretet, vágy. Végig bennem voltak, mégsem realizáltam soha, nem neveztem nevén, nem mondtam ki. Most sem merem, hangosan legalábbis, magamban azonban szünet nélkül ismételgetem. Szerelem, szerelem, szerelem... Felismerésem megnyugvással tölt el, furcsa kielégülés önt el, mintha most kattanna a helyére valami, melyről még csak nem is sejtettem, hogy tökéletlen volt. Minden értelmet nyer és mégsem számít semmi, csak az ajkai, az érintése, összepréselődő testünk és az ágyékomban ébredő vágy, szinkronban a bensőmben pattogó szikrákkal, amit bár nevén tudnék már nevezni, mégsem akarom, egyetlen percet sem fecsérelnék szavakra, csak jöjjön és borítson el, ragadjon magával, emésszen fel és teljesítsen ki. Érzem őt, minden idegsejtjét, ölemnek feszülő farmere durva anyagát és alatta a zavarbaejtő változást, mely az utolsó csapás szemérmességem gátjára, az illem legalsó rétegét is lefejtem magamról és merülök, zuhanok, többé fel sem akarok jönni nélküle. Kegyetlen hirtelenséggel szakad el tőlem, repedt sóhaj száll fel nem is a tüdőmből, hanem egyenesen a szívemből, amin rést üt durvaságával. Nem csak a forróságot veszi el, de a támaszomat is, törzsem megbillen, kezem a pultra csapódik magam mellett és megtartom, isten tudja, hogyan, de fent maradok, a lelkem azonban tovább zuhan, süllyed, a csalódottság pedig egyre feljebb kúszik, a torkomat marja, a szememet égeti. Csóktól duzzadt száját nézem, hiába takarja a kézfeje, képtelen vagyok elszakítani róla a pillantásom, hiszen megtaláltam rajta mindent, amit erre az életre kirendeltek nekem és ott hagytam mindent, ami a létezésemhez szükséges. Fogalmam sincs, hogyan maradok életben, ha többé nem érinthetem, és ez az újszerű függőség, az elvonási tünetek súlya megrémít. Hogy lehettem ilyen hülye? Túl nagy darabot szakított ki belőlem, sőt, én magam adtam oda, önnön lelkem csonkítottam meg és most az érzéseim iszapos mocsarában ragadtam, míg őt elszakítja tőlem a valóság. Csak nézem őt, hangtalanul lélegzem. - Mi köze a két pohár boromnak ahhoz, hogy visszacsókoltál? - Nevezhet kendőzetlenül őszintének vagy szemérmetlenül pimasznak, nem számít. Amit én érzek, az a véremben dübörgő adrenalin, perzselő vakmerőség. - Tudod, egyszer fel kell majd hagynod a meneküléssel. Megállni és szembefordulni azzal, ami elől futsz. - Elég stabilnak érzem magam ahhoz, hogy lecsússzak a pultról. A térdem kicsit gyenge és ahogy elfordulok, a nadrágomon is igazítanom kell egyet, viszont a csók kellően kijózanított. Megnyitom a csapot és fölé görnyedve vizet engedek két tenyerembe, arcot mosok. - Elvihetjük, amit rendeltél? Éhes vagyok. - Papírtörlőt tépek és megtörlöm a kezem, az arcom, majd ismét Elouan felé fordulok. Egy darabig még nem fogom elmondani neki, mire jöttem rá, arról viszont nem tehetek, hogy a tekintetem a szembogaráról automatikusan az ajkaira vándorol. Még magamon érzem a száját és a kezét is, túl intenzíven ahhoz, hogy ne reagáljon rá a testem és ne fusson végig a libabőr a karomon.
Önkéntelenül nyúlok ismét csókjaitól duzzadt és bizsergő ajkaimhoz, megismétlem iménti mozdulatomat, a kézfej siklik, szinte hangtalanul, súrlódása megpróbálja felszárítani a csillapodni nem akaró vágyat. Vissza, még, vissza, még, beletemetkezni, elmerülni benne, megteremteni a száj és alhas láthatatlan alagútját, amely bejárásakor levegőt venni és fuldokolni ugyanolyan izgató. Talán félreérti, az elutasítás univerzális jeleként tekint rá, mintha megpróbálnék megszabadulni tőle, attól, amit tettünk – amit vele tettem -, nyomtalanná súrolni, felégetni és sóval behinteni. Testem ennek ellenére makacsul ragaszkodik az impulzusok maradványaihoz, édes, nehéz levegőt lélegzem be, a parfümjéből táplálkozik, lenyelhetetlen, mégis nyakalom, égő tekintetének erejétől távolabb húzódom, mégis úgy érzem, egyre közelebb sodródom hozzá, felemésztődik eddigi orbitális pályánk, a tömegvonzás nő, én pedig egyre kevésbé tudom kitartani a pozíciómat.
Egyre kevésbé akarom.
Gyomorszájon vág váratlanul megelevenedő nyíltsága, sosem tapasztaltam ilyen fokú feszélyezetlenséget tőle, tetteinek és szavainak megszokott görcsösségét hiába keresném, nincs már ott, meglehet, én magam csókoltam ki, túl mélyre haraptam, vagy bódult felszabadultságában nem érti kapcsolati dinamikánk határait. Bármelyik legyen, kizárólag magamra haragudhatok, kihasználtam a befolyásoltságát, kettőnk közül nekem kellett volna jobban átgondolni, a talajvesztésnek milyen következményei lehetnek. Ha én nem számolok vele – márpedig nem számoltam -, ugyan melyikünk tenné meg?
Némán fürkészem öröktől ismerős vonásait, sokféleképpen láttam már ezt az arcot, kiszolgáltatott helyzetben is, többnyire félelem és tartózkodás alakította vonásait, ritkán mindenen keresztüllüktető öröm, de ez most… ez a fajta kiábrándult józanság, ez a fajta felnőttség, amely tőlem most annyira idegen, egészen új. Állkapcsomat megfeszítem, nyilvánvalóan fogalma sincs a rám gyakorolt hatásáról, hogy mit tesz velem, ha valami új, izgalmas, ismeretlen, hogy bejárni, betörni, bekebelezni akarom most – mindenesetül. Szerencsére elfordul, pillantásom futólag megtalálja ölét, mielőtt eltűnhetne előlem, saját vonzalmam tükörképét látom, csak egy kicsit kellene bátrabbnak lennem – csak egy kicsit kellene gyávábbnak lennem.
- Ismersz – összegzem két lépéssel később, hátamat a mosdó csempézett falának vetem, ilyen szögből és perspektívából lehetőségem adódik jobban felmérni kettőnk helyzetét. Félhomályba mártózik alakja, sejtelmes, meleg fények cirógatják szabad bőrfelületeit, akaratlanul követem útjukat, biztos távolságból fedezem fel. – Mindenki másnál beszámíthatatlanabb vagyok – a csap fölé helyezett tükörben keresem tekintetét, hátha egymásba akadnánk, észlelhetné az enyémben rejlő játékosságot és keserűséget. Ismerős és vágyott szempárja helyett kócos hajtincseibe botlom újra és újra.
Végül elfordítom a tekintetem, kínosan, a sértettség legkisebb jele nélkül. Természetesen átlát rajtam, de hogyan érthetné meg, hogy sosem voltam, és valószínűleg sosem lehetek több ennél? Meneküléstől menekülésig élek, másfajta berendezkedést nem ismerek.
- Hogyne, persze – frissességtől pirospozsgás arcát szemérmetlenül felfalom, amint pillantása az ajkaimig esik, követni kezdem, szimmetrikusan, megállapodok a szájánál. – Menj csak fel, addig mindent elintézek – hangtalanul hagyom magára, puhán csukom be magam után az ajtót, szinte szelíden, tartok tőle, bármilyen zaj vagy hirtelenkedés kizökkentheti jelenlegi állapotából. Erre lenne szükségem, a régi Émile-re, akinek tekintete csupa bizonytalanság, csupa gyámoltalanság.
Elvegyülök a tömegben, átvergődöm rajta, rövid magyarázkodásba bocsátkozom, várok egy keveset, amíg mindent elcsomagolnak, bő borravaló kíséretében fizetek, aztán búcsút intek, és valahogy elveszek a lágy zene és intim beszélgetések zöngéjében. Mire kiérek – pontosabban fel, megszámolom a lépcsőfokokat, elolvasom a lejárat oldalsó falain található plakátok és fémtáblák szövegeit -, összeszedettebbnek, higgadtabbnak, magabiztosabbnak érzem magam. – Sétáljunk – ajánlom rögtön, úgysem tudnám felültetni, ráadásul nagyjából hatvandekányi étel szeretne biztonságban eljutni Émile gyomráig. – Csak pár sarok.
Ha felnézek, veszítek: megpillantanám a tükörben torzított, de még így is gyönyörű vonásait, ajkait, melyekkel nem tett túl sok jót a korábbi, szinte már kétségbeesett törölgetés (ennyire felejtené, vagy ennyire újraélné?), kócosan meredező tincseit, még ekkora, kínos nyomás alatt is lezsernek ható tartását, és lecsorognék a lefolyón. Képtelen lennék egyben tartani magam, így makacsul bámulom a csempét, a mosdókagylót, és próbálom vizes tenyerembe rejteni a mosolyom. - Igaz. - Francba. A görbületet elrejthetem ugyan, de hangom nevetését képtelen vagyok. De ha egyszer ő a kiismerhetetlenség definíciója! Egészen biztos vagyok benne, hogy az értelmező szótárban a "beszámíthatatlan" alatt az ő nevét találnám - ha nem, úgy kötelességem lenne tollal odavésni. Talán már meg is tettem valamikor. Ez a fajta, megjósolhatatlan viselkedése az, ami annyira vonz, és ez az, amely pontosan ugyanannyira meg is rémiszt. A gravitációs tér meghajlik körülöttünk, azon kapom magam, hogy törzsemmel együtt, álltamban billenek Elouan felé; szerencsére lábfejem idejében lefeszítem annyira, hogy visszatoljam magam szilárd függőlegesbe, noha a döbbenet fakó lenyomatot hagy az arcomon. Mintha meg akartam volna csókolni. Mintha majdnem félredobtam volna minden gyengeségem és szorongásom néhány pillanatra. Mintha... Vajon mi lett volna, ha hagyom, hogy az aurája bevonzzon és engedek a belülről szétfeszítő vágynak? Viszonozta volna, vagy a varázs már elillant és többször esélyem sem lesz átélni vele a csillagütközést? Elbambulok, a szó legszorosabb értelmében belefeledkezem csókjairól szőtt ábrándjaimba. Egyetlen lépéssel később eszmélek, egyetlennel csupán, mégis elég hozzá, hogy előttem járjon. Riadtan kapok utána, de háttal van, hogy is láthatná, mennyire gyermekien próbálok belecsimpaszkodni a felsőjébe? Ujjaim valami puhát súrolnak, vagy a felsője alját, vagy csak a testéből áradó hő csiklandozza végig ujjbegyem alatt az idegvégződéseket, aztán az ajtó becsukódik és magamra maradok, sokkal inkább egyedül, mint valaha.
A kapucni még a fejemen. Pajzsként húztam fel, mint csatába menetelő lovag, csak így voltam képes átvágni a tömegen - és még így is fuldokolva kaptam a levegő után, mintha tó tükre alól törnék fel, úgy botorkáltam fel a lépcsőkön, aztán a mély kortyolgatások közepette elfelejtettem levenni a kapucnim (nem, amúgy semmi köze a memóriámhoz, csak nélküle túlságosan sebezhetőnek éreztem volna magam). Az ismerős hangra viszont első dolgom lesöpörni a fejemről, Elouanra nézve egészen elkámpicsorodom, mert ez a kis szünet köztünk arra volt csupán elég, hogy hiányozni kezdjen, és igen, még mindig a szája az első, amit a szeme után közvetlenül megbámulok. Akkor jövök rá, hogy indokolatlanul nyújtom felé a kezem, amikor feltűnik, hogy elfelejtettem hangot adni a gondolataimnak. Ökölbe zárom a tenyerem, majd ismét kinyújtóztatom felé az ujjaim. - Tolom a biciklid. - Az integető mozdulat pedig a lakat kulcsának szól, már ha egyáltalán lelakatolta a biciklit - annyira rosszul voltam, mikor megérkeztünk, hogy nem figyeltem. Ha kapok kulcsot, elbíbelődöm vele, ha nem, akkor egyből a kormányért nyúlok; a lényeg, hogy megszerzem a közveszélyes kétkerekűjét és besorolok vele Elouan mellé, pajzsként vonva kettőnk közé a járgányt. - Ne haragudj, amiért elrontottam a hangulatot. - A beborozott kirohanásomra értem, nem a csókra - utóbbit valamiért egyáltalán nem bánom, sőt. Az a bizonyos "sőt" azonban elveszik valahol félúton. Már egyáltalán nem merem megbámulni a száját, épp ellenkezőleg, úgy kerülöm a tekintetét, mintha muszáj lenne. Az utca túlsó felét, a kirakatokat, de többnyire a járdát fürkészem és figyelem, hogyan pörög az első kerék, hogyan zöttyen át a buckákon és bukkanókon. Egészen elfehérednek az ujjaim a kormányon. - Nem kellett volna azokat a dolgokat a fejedhez vágnom. - toldom hozzá a bocsánatkérésemhez, majd halkan felsóhajtok. - Persze, igazam volt. De attól még nem kellett volna így a tudtodra adnom. - Nem azt sajnálom, hogy kiabáltam vele (kiabáltam egyáltalán, vagy csak az emlékek tűnnek túlzónak így, fertályórák távlatából?), hanem azt, hogy el kellett hagynunk a helyet és miattam ő sem élvezhetett egy nyugodt estét egy régi ismerős társaságában. Négyszemközt kellett volna kiabálnom vele.
Tekintetem perifériáján még elkapom – könnyed kilépés egy helyiségből, félórányi egymásba kereszteződés után – fürge mozdulatát, ahogyan ujjai a réstelenség szögét bezárva hátrahajtják kapucniját, amely alól zilált tincsek bukkannak elő. Gyámoltalannak tűnik, út szélén hagyott kutyakölyöknek, muszáj lefuttatnom róla pillantásomat, mielőtt elmerülnék a kettőnk által generált, rézsútosan leomló bűntudatban. Arra gondolok, bár ne látnám a számig szabadeső figyelem intenzitását, másfajta görbületet rajzolnék, valami kevésbé kívánatosat, félig lebénultat, mozgásképtelent, érzéketlen húst, amit nehéz megkívánni, de vonzalmunk szélcsatornájában viszonzom félreérthetetlen fixírozását, aztán, mintha végig ugyanazon erőhatásnak a két pólusa lettünk volna, szinkronban gördülünk le egymásról.
Ha egyetlen másodperccel tovább tartom ki, ha egyetlen másodperccel tovább viseli el, képtelen lennék türtőztetni magam. Túlságosan egyszerű engedelmeskedni a megszokottság tömegvonzásának, visszaesni belé, újrapörgetni, újraélni, felelőtlenül és kötetlenül elvenni, ami tetszik, bekebelezni, megemészteni, aztán megfeledkezni róla, keresni valami mást, keresni valaki mást. Ezúttal számolok tetteim következményeivel, sajátom elé helyezem Émile érdekeit, mert most először félek attól, hogy amit magam mögött hagyok, megszűnik létezni addigi formájában, most először szembesülök pótolhatatlanságával.
Felém nyújtott kezére legyintéssel válaszolok, amíg ráfog a bicikli kormányára, kipörgetem a lakat kombinációját, oda sem figyelve, sebesen mozgó ujjakkal, félig még Émile csókjában, félig a földet éréstől tartva. Lehet, fel sem tűnt, így zúzódnak meg emberek és szívek, pillanatok alatt, észrevétlenül és visszafordíthatatlanul, hogy ma még azt hiszem, horzsolás nélkül megúsztam, holnap viszont sajgásra ébredek, amely egész testemet kitölti, sőt, túlcsordul rajtam, elárasztja közvetlen környezetemet, egyszerűen megbénít. Kapcsolódási pontok híján kissé vakon tapogatózom, nem egészen értem, hogyan lehet belehalni abba – képletesen, csakis képletesen -, ami ennyire jó.
A babrálásból séta lesz, hamar alkalmazkodunk egymás ritmusához, közöset alkotunk meg, egyikünk sem lassít szándékosan, egyikük sem siet előre udvariatlanul, szimplán igazodunk – öntudatlanul, és te jó ég, gyönyörűen. Félrebiccentett fejjel hallgatom, szinte nyers őszintesége szokatlan, nehezen fogadom be, mert fogalmam sincs, mihez kezdjek ezzel, hogy ez a fajta kiszámíthatatlanság miért tölt el szorongással. Egyszerűbb nekem eldönteni, mi, mikor, hol és hogyan történjen, ami ismert, az biztonságot jelent, ami ismeretlen, az izgalmat – kivéve, ha hatalmat gyakorolhatok felette. Zavartan elfordítom arcáról pillantásomat, annyi dolgot bolygat meg bennem, annyi sebet tép fel, annyi gyenge pontra lel, kis híján elviselhetetlen.
- Mit is mondjak… - tincseim közé túrok, ajkaimon már játszik egy hamiskás, mondhatni csibészes mosoly. – Érdekesen kérsz bocsánatot – röviden megmutatom neki somolygásomat, örök jókedvem elvitathatatlan jelét. Úgy teszek, mintha nem zökkentene ki, ennek köszönhetően egy kicsit, tényleg kicsit, elhiszem, hogy nem zökkentett ki.
Pedig de. Pedig de. Pedig de.
- Egyébként nem haragszom, mert nem rontottál el semmit – teszem hozzá valamivel komolyabban, éreznie kell, értem, mit tett vele ez a tárgytalan pontosságú, beteljesületlen rajongás, és nem bánom. – Itt balra – szólok még idejében, tudtán kívül letérítem a hazáig vezető útról, egyenesen a kikötő irányába. Nyilván sejtheti, minthogy egész ismeretségünk alatt megtapasztalhatta, egyetlen állandó van bennem: a kiismerhetetlenség.
Gyáva vagyok, kihasználok minden alkalmat arra, hogy titokban figyelhessem, tekintete rivaldafényében ugyanis nem merném. Jelenléte, a viszontlátás és a felszínre fakadó, régi érzelmek nosztalgikus ereje felborította az egyensúlyt, eltorzította az évek alatt kényesen behangolt húrokat; ezúttal kedvük szerint szólnak, és rettegek, hogy ha túlságosan hagyom magam bevonzani, ismét olyan hangot pendítek meg, mely olyannyira távol áll tőlem. Nyers és őszinte. Annyira viszont nem vagyok erős, hogy míg a lakatnak szenteli a figyelmét, ne ámuljak el egy egészen új szögből rajta, ne kísértsen meg a vágy, haja tapintásának emléke. Ujjbegyemmel a farmerem dörzsölöm, magam sem tudom, hogy újraélném vagy koptatnám inkább az emlékét. - Én legalább kérek. - Aszcendensem fullánkja visszahúzódott már, arcom letükrözi Elouan somolygását, bár nekem közel sem áll olyan vonzón, mint neki. Kölyökképemen gyermekien hat, de nem bánom, mert őszinte és jól esik. Nem célom bántani, még ha igaz is, egészen beletörődtem már abba, hogy nem fog bocsánatot kérni, ha sajnálja sem. Talán nem is kell. Talán felesleges bolygatni, ami már megtörtént. - Akkor jó. - mondom, de közben kérdések száza szorongatja a torkom: szóval neked is jó volt? Szóval jelentett valamit? Szóval megismételjük? Szóval - mégsem hagyja el más a számat, csak tömör, összegző helyeslés, mert túl gyáva és túlságosan fáradt vagyok bármi merészebbel próbálkozni. Elouan mellett lenni olyan, mintha folyamatosan drótkötélen egyensúlyoznék; ha nem a tériszony dönt le, akkor is elég egy botlás, hogy végzetes legyen. Hagyom, hogy vezessen, mást nem is tehetnék, minthogy ráhagyatkozom. Jól esik visszaengedni neki a gyeplőt és visszacsusszanni kicsit a döntésképtelen, árnyékként mozgó Émile bőrébe. Kényelmes és biztonságérzetet nyújt. Ő nyújtja, egész pontosan. - Elouan, - Kérdőn felfut a hangsúly, ám benn is akad a levegő, mielőtt folytatnám. Saját hangom megcsap és megrészegít. Hirtelen ráeszmélek, milyen rég, milyen fájdalmasan rég nem ejtettem már ki hangosan ezt a nevet, ujjaim csúfosan félrecsúsznak lelki gitáromon, és a hang, ami felsír, elfeledteti velem, mit akartam egyáltalán mondani, hogy megtörjem a csendet. - Megint viszel valahova, ugye? - Nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy újra és újra kimondjam a nevét, addig ismételgetve, míg nyelvem ismét hozzászokik, míg fülemnek kedvessé válik a hangzása. - Qui vivra verra. - vonok végül vállat szórakozottan, hüvelykujjam hegyével megpöccintve a kormányon a csengőt. Az eddig pajzsként használt bicikli most már bosszant kettőnk közt, túl vastag falat épít közénk. Megfoszt attól, hogy belemászhassak az aurájába, megfoszt a véletlennek álcázott szellemérintésektől. Bárhova is megyünk, mielőbb helyet akarok vele cserélni.
Valósnak hitt átláthatatlanságom felrepedezik Émile rövid kijelentésekbe tömörített rágalmazásától, fellebbezhetnék, amennyiben rántásra kalibrált vállaim engedelmeskednének az automatikus ingereknek, de mozdulatlan maradok, személyiségem zsákutcáit bejárhatja, sőt, véleményezheti őket. Végső soron, bármennyire igyekszem elkerülni tetteim tükröződésének figyelembe vételét, tehát akárhonnan közelítem meg – márpedig szokásom menekülő utak után nézni, egyik kanyart követi a másik -, igaza van. Annyira igaza van, hogy megbénulok tőle, megszakítatlan lépések között is külső erőktől mozgatott tömegnek érzem magam, kedélyes mosolyom beletörik a szembesítésbe.
Felszínes önismerettel vallok általában, mindent, ami ellenem fordítható, bárki más társaságában előnnyé kovácsolom, leseprem magamról a kérdéseket, rajtam semmit sem lehet számon kérni, annyira könnyed vagyok, olyan fesztelen és felelősségre alkalmatlan. Ráadásul teret sem hagyok, nem, szűkre szabom kapcsolataim időintervallumát, állomások között közlekedem, semmit sem érintek meg kétszer, mintha az egész élet egyetlen, peron mellett elhúzó vonat lenne, amelynek vagonjai egymás után kapcsolódnak le, ott maradnak, sínszakaszokat torlaszolnak el, de mit számít ez az első kocsi biztonságából?
- Ezt nem is vitatom - mondom végül megenyhülve, fogalmam sincs, kinek a bűneit nézem el ennyire nagylelkűen, talán az övéit, talán a sajátjaimat, talán ezeknek metszetét, ahol képtelenség megállapítani, hol kezdődik az individuum, túlságosan nagy az átfedés. Tekintetemmel röviden kóstolom meg az arcát eluraló, meleg mosolyt, van benne némi játékosság, némi akaratlan édesgetés – nagy nehézségek árán fejtem le magam róla.
Ajkairól zavartalanul gördül le hatbetűnyi konok szívfélreverés, ösztönszerűen terjeszti ki hatását alhasamra – forró, visszanyesett görcs, ennyi marad belőle. Elképzelem, nem, nem képzelem, villanásként jelenik meg, kontúrtalan, élességet vesztett fotográfiaként, felfelé irányuló, tűpontos, vágytól nehéz pillákkal ölelt tekintete, elnyíló szája, a vörösre csókolás nyomai. Annyiféleképpen sajátítanám ki, amennyiféleképpen nem szégyellem, de itt, pontosan itt rejlik kierőszakolt távolságtartásomnak az epicentruma: igenis szégyellem.
- Elismerem a bűneimet – megérkezik az elhalasztott vállrántás, félrebiccentett fej társul hozzá, hamiskás mosoly, gyermeki pimaszság. Ha most hazavinném, éber lenne, éber lennék, ott motoszkálnak és motozna a lakásomban, megérintene tárgyakat, lenyomatot hagyna mindegyiken, megbélyegezné őket, hetekkel, sőt, hónapokkal később is céltalanul téblábolnék a riadt bútorok között, amelyek visszavárják, mintha nem értenék, miért kellett elválniuk valamitől, valakitől, akinek az érintése ennyire gyengéd és kutakodó. Őszintén rajongana mindenért, tudom, és minden ugyanolyan őszintén rajongana érte.
Lágy trillázással jelez a bicikli csengője, visszafogott kis darab, felfelé ívelő csörgéssel, vagy az is lehet, ormótlan és kiszámíthatatlan, csupán Émile kedveskedő unszolásának engedelmeskedik szelíden. – Tetszeni fog neked, hidd el – könnyű mozdulattal seprem le fogását, rögtön sajátoméval helyettesítem, a bicikli lelassul, majd megáll, másodszorra ismétlem meg a lakat rögzítését, de nem utoljára, végtelen számú lehetőség keresztezheti éjszakánkat, annyi helyre vinném legszívesebben, kapkodná a fejét. És nézném, nem, nyakalnám a csodálkozás és csodálat határán csillogó szemek látványát.
– Pár hete összeismertettek egy műgyűjtővel, unalmas alak, de a világot rejtegeti a padlásán – mire felegyenesedek, ismét úgy érzem, a kontroll visszatért kezeim közé, ettől pedig megnyugszom. – Van ez a… ez az érthetetlen vágyódása a tengerrel kapcsolatban – tenyeremet a vállára csúsztatom, úgy fordítom a kikötőben sorakozó hajók, jachtok és vitorlások felé. Célirányosan indulok, szinte tolom magam előtt. – Minden festményt begyűjtött róla, amit magánkézen be lehet gyűjteni, komolyan mondom, megszállott, de, és ez a dolog igazán érthetetlen része, sosem hajózott még ki. Fél tőle.
Saját tükörképem köpném szembe, ha tovább forszíroznám a témát, hiszen a maga ambivalens módján pontosan ezt a kiismerhetetlenséget szerettem benne mindig is, azt, hogyan rángat komfortzónám szigorral lefestett határai mentén, vagy azokon túl, és hogy közben mennyire állandó. Biztos pontja volt az életemnek, tengely, ahogy a pub mosdójában hivatkoztam rá, ami körül szabadon mozoghattam úgy, hogy ő is képes volt folyamatosan változni és megújulni. Még most is elszédít a gondolat, milyen könnyen felvette az új létformát, milyen könnyen felvenné igazából bármelyiket, sodorja a Föld bármely pontjára az élet - csakhogy közben megszűnt a tengelyem lenni, és ez az, amit olyan nehéz feldolgoznom. Vállrántása mosolyra fakaszt, enyhe, szúró zsibbadás jelzi, mennyire elszoktak arcizmaim tőle. Fel sem tűnt, hogy különösebben emelkedett hangulatban lennék ma este, főleg az iménti, félig ittas jelenetem után, ez az apró mimika mégis emlékeztet rá, hogy jóval többet mosolygok, mint az elmúlt hónapokban bármikor. Azt hiszem, maradnék, ha akarná. - Ezt fel akarom venni csengőhangomnak. - A szavak súlya miatt, hazudja az elmém; mementóként őrizni egy darabot a hangjából, hogy minden egyes alkalommal elöntsön egy kisebb érzelmi cunami, amikor meghallom - toldja hozzá a szívem. Nehéz eldönteni, melyiküknek van igaza. Reakcióm megcsúszik, ahogy keze az enyémhez ér, jelentéktelen mozdulattal kérve helyet. Már megint ezek a szellemérintések! Átadom neki a biciklit és megérintem azt a pontot, ahol ujja az enyémhez ért; rögzítem lenyomatát bőrömön és átkozom magam, amiért már ennyitől repes a szívem. - Tudom. - Vállat vonok én is, mintegy leutánozva őt, ám nekem még ez sem áll olyan jól. Hiába szeretném felvenni lezserségét, csak rajta tetszik minden, rajtam valahogy mű és bugyuta. Vállvonás ide vagy oda, abban egy percig sem kételkedtem, hogy tudja, mi a jó nekem. Pontosan ezért lőtt meg annyira a hiánya: ő mindig is tudta, mire van szükségem, míg én a mai napig a sötétben tapogatózom. Szavai megbabonáznak, tenyere a vállamon forróságot generál, testem marionettként mozdul alatta; engedek neki, bármerre tol. A vízen ringó hajók és vitorlák sötét, mosott kontúrjait figyelem, keresem bennük a szépet, ami szerelembe ejthette a műgyűjtőt. - Van ebben valami szomorú; félni attól, amihez ennyire vonzódsz. Távolról gyönyörködni benne. - Magamra ismerek és elszégyellem magam, amiért még a tengerre is őt vetíteném ki, mintha semmi más nem érdekelne már ezen a világon, azóta nem, mióta velem van. De hát nem ez is egyfajta érthetetlen vágyódás? - Szerinted legyőzi valaha a félelmét? - Öntudatlanul is szimpatikussá válik a műgyűjtő alakja, a magam introvertált módján máris neki szorítok. A kikötő hűvös levegőjébe beleborzongok, egyedül Elouan érintése forró még mindig a vállamon. Figyelem a dokkokat nyaldosó vizet, a fel-felcsapó cseppeket. Közelebb eső kezemmel hátranyúlok, beborítom ujjperceit, hogy véletlenül se maradjon el mögöttem. - Nem hibáztatom. A tenger kiszámíthatatlan. - Épp csak hozzá nem teszem: pont, mint Te.
Élcelődésnek kevés – játékos incselkedésnek túl tömör, formát és súlyt kap megjegyzése, aprócska félrecsúszás, bizonygatom magamban, csupán átfolyt egymáson két gondolat, ezért félszeg keresztmetszetét tárja el, hogy amit mond, ugratásként csapódjon le bennem, viszont ahogyan mondja, összerántsa, és egyetlen pontba sűrítse egyébként is számottevő bűntudatomat. Rajtakapottak mosolyát villantom felé, ritkán vallok, fenntartások nélkül elismerem, sosem bocsátok meg, minthogy mások bocsánatára sem tartok igényt, nincs, akit megbánthatnék – és nincs, aki megbánthatna.
(Csupán Émile, bizonyos, előre nem látható, beköveztében alig felismerhető körülmények között – mint most, mint most, mint most.)
Gyöngéden pillantok rá sutaságában, megránduló vállai ívét figyelem, milyen tökéletlenül, feszítetten igyekszenek leutánozni ernyedt izmaim szokásos mozdulatát, egyetemes jelzését, ami a minden mindegy állapotától egészen a minden lesz valahogyanon át, a mindent kézben tartokig terjedő érzelmeket hivatott non-verbálisan megerősíteni. Tőle teljesen idegen, tenyerem végül vaktában, ugyanakkor előre megfontolt szándékkal simítja le látható – immáron tapintható, milyen langymeleg, marokra eső kis görbület vállának csúcsa – feszélyezettségét, saját esetlenségének felismerését.
Vissza kellene húznom, de tehetetlenségi súlyánál fogva ellenáll félig kirajzolódó gondolataimnak és késztetéseimnek, attól félek, minél tovább kapaszkodom belé, annál kétségtelenebbül engedünk a nyúl üregének, mintha kizárólag azon keresztül vezethetne a kiút, és amelynek mélysége, illetve végpontja egyelőre ismeretlen. Micsoda izgalom! Csak ne ugranának ilyen kétségbeejtő rajongással atomjaira hulló sejtjeim, csak ne akarnák felfedezni, tulajdonképpen hová vezet, és mennyi ideig tart keresztüljutni rajta. Viszonzott érintésére összerezzenek, áramütésszerűen ugranak meg ujjaim, röviden, alig észrevehetően.
- Nem hinném – kezem alattomosan, racionális érveim ellenére, tarkójára csúszik, röviden átsöpör tincsein a nyakszirt tövében, mintegy véletlenül, az útjába kerülő akadályokon verekszi át magát, majd eljut a másik görbületig, testünk baráti meghittséggel ér össze. Kívülről bárminek tűnhetnénk – részeg ismerősöknek, testvéreknek, egymásba botló pajtásoknak és, mon dieu, szeretőknek. – Bár fogalmam sincs, utoljára gyerekkoromban féltem, már fogalmam sincs, mennyire bénítja meg az embert, vagy milyen felülkerekedni rajta.
Hazugság, furakszik a hirtelen beálló csendbe, félig-meddig önámítás, inkább tartok dolgoktól, apám véleményétől, anyám családalapításra tett megjegyzéseitől, inkább tartok a zuhanástól és földet éréstől, mit tudjam én, milyen rettegni, rémálmaimból is zihálva, kiüresedve ébredek, ott talán léteznek ilyen fogalmak, talán megélem mindegyiket, csakhogy ott is maradnak, érintetlenül és lefojtva.
- Hát nem ez benne a szép? – már el is engedem, tenyereim barázdáiban kérleléssel és nógatással, szeretnének visszatérni, betakarni a imént dédelgetett felületet. – Hogy nem tudhatod – három lépés, megkapaszkodom a vitorlás hajó korlátjában, - mi történik a következő pillanatban - könnyedén lépek át a fedélzetére, egyetlen guggolással, némi motoszkálással és egy diadalmas kattanással később felemelkedem. – Pedig hajója is van. Kész őrület – ezúttal vigyorrá szélesedik a lassan állandósuló mosolyom, áthajolok a korlát felett, kezemet Émile irányába nyúl, várom, hogy megragadja, és segíthessek neki átmászni – a ringatózás erejétől és az enyémnél jóval rövidebb lábainak koordinálatlanságától tartva.
A tünetek pont olyan ijesztő gyorsasággal csapnak át rajtam, ahogy érintését követően végigfut a borzongás, le a gerincem mentén, beleáll a derekamba, lekúszik a lábamig, megfosztja őket józanságuktól; botladozóvá válok, mintha ártatlan gesztusával ilyen könnyedén összezavarhatott volna abban, melyik a jobb és melyik a bal. Ha csupán egyetlen érintésével képes kirántani alólam a talajt, mi lenne, ha sokkal elszántabban haladna a keze, nem csak kutakodna, hanem találna is, mélyen a ruhám alatt, alámerülve a forróságban? A gondolattól kiszárad a torkom. Még hogy nem tudja, milyen félni! Csak szét kéne feszítenie bordáim ketrecét és vetnie egy pillantást őrülten kalapáló szívemre. Csak észre kéne vennie, szembogaram milyen észrevétlenül siklik ki oldalra, hogy lopott pillantásokkal enyhíthesse profilja után szomjazó lelkemet. Csak ki kéne hámoznia a ruháimból, hogy érezze, mennyire felhevült a karja alatt a bőröm, hogyan lángol az egész oldalam, mely a törzsébe simul, és milyen kényelmesen ráillene fejem a vállára, be a vállgödréhez, orrommal talán pont elérném a nyakát, ha megdönteném kissé a fejem... Ám ekkor elenged és a hintó ismét tökké változik ütése alatt. Nincs időm meggyászolni a hiányát, szavai megkongatják a vészharangot a fejemben, újabb meggondolatlanság szelét sodorja felém a sós fuvallat, s lőn, Elouan a kiismerhetetlenek számításával veti bele magát egy újabb hullámvasútba. Az iménti zuhanás után most emelkedünk, fölfelé caplatunk, hogy aztán megint szédítő magasságokból ejthessen mélypontra. És én? Én csak néma protestálással csóválom a fejem és követem, még szép, bárhova. - Egy kicsit igazán megtanulhatnál félni. Egész biztos vagyok benne, hogy ezzel legalább egy ponton megsértjük a britek törvényeit. - Mégis egyből a távot méricskélem, jobban mondva azt a keskeny kis rést a dokk és a hajó között, amelybe feltörő rémképeim gondolatban épp belelöknek. Kevés rá az esély, ám elég jól ismerem magam ahhoz, hogy a százalékok ellenem játsszanak. - Te vagy az őrület. - motyogom, majd gyávaságom magam alá gyűrve belekapaszkodom a kezébe és fellépek a korlátra. Manőverem közel sem olyan látványos, mint az övé, úgy kell átemelnie a fedélzetre, mivel félúton a hajó meginog alattunk, engem pedig riadt őzgidaként megbénít a félelem - ha nem szeretné, hogy egész éjszaka a korláton ücsörögjek, egyik lábammal a víz felett, a másikkal már a fedélzeten lógva, akkor rám kell segítenie. Csak billentsen ki holtpontomból, máris tíz körömmel kapaszkodom a felsőjébe, levakarhatatlanabbul, mint a legádázabb kölyökmacska. Mit nekem a keze! Ez a gyilkos szerkezet bizisten felborul alattunk, ha nem markolom olyan hévvel a felsőjét, hogy kis híján a vállára is lehúzom azt, felfedve kulcscsontja sápadt, sejtelmes ívét. - Te meg az ötleteid! Mindig te meg az ötleteid! - Panaszosan csüngök rajta, ha lépne is egy centit, ott maradok a nyomában, kapaszkodom belé, ahol engedi, ahol érem. A biztonságérzettel, amit a közelsége nyújt, a kíváncsiság enyhén fellobban bennem, nyújtogatom a nyakam, hogy kilássak az árnyéka mögül a sötét, titokzatosnak ható víztömegre, de el nem engedném semmi pénzért. - És most? - Odáig csak nem merészkedik, hogy beindítja. Ugye nem?
Odafentről – megközelítőleg deréknyi magasságból, halszemoptikához hasonlóan kiszélesedő perifériás látással – pillantok le rá, körbezár körötte a világ, különös, izgalmas ellipszisben, pimaszul belógó karom – amely markolásra kész kézfejben ér véget – bontja meg az új perspektíva tökéletes szféráját. Oda nem illőnek kellene találnom a felé tartott végtagot, kompozícióba rondítónak, ahogyan mindenki szeme – természeténél fogva – bántónak találja az egyenetlenségeket, ennek ellenére úgy érzem, mégiscsak oda tartozik, éppen oda, a körötte szétbomló, láthatatlan anyagba, és ez a felszakadozottság különböző irányú, de azonos mértékű erőhatásokból táplálkozik.
Akárcsak én őrá, ő is hatással van rám. Egek, ha sejtené, hányszor siklik felé tekintetem, évekkel ezelőtt hányszor sunytam vissza a vállam felett, futólag, figyelmetlenséget sugározva, hogy lássam, követ, nem maradt le, nem tért el, nem szökött meg, ott van, hátvédként, terelendőként, csalogatottként. Talán akkor, azokban a pillanatokba kellett volna átfésülnöm nehezen értelmezhető érzéseimet. Impulzustól impulzusig éltem, átfolyva, illetve átömölve a pillanatok láncolatán. Helyszínváltakozások szédületében.
– Pokolba a britekkel – mosolyodok el szélesen, szelíden követem bizonytalan tekintetét, félénken járja be a minket elválasztó, rövidke távot. Persze megértem, rám kell hagyatkoznia, kéretlen szeszélyeimre, mint annyiszor tette már, ezúttal viszont bátrabbnak, önfejűbbnek és összeszedettebbnek tűnik. Elutasítana? Semmiképpen. Bízik bennem? Ha bármit jól csináltam ma este, akkor teljességgel kizárt.
Nyilvánvalóan semmit sem csináltam jól, ujjaink egymásban lelked fogódzkodóra, súlyát ezúttal sem érzem meg különösebben, általános kondíciómra támaszkodom – és támasztom mindkettőnket –, azonban elég egy aprócska hullám, egy félreverő áramlat, szinte nekem vágódik, riadtan és – számomra oly kedves – kétségbeeséssel. – Nahát, ha jobban belegondolok, ez a sopánkodás már sokkal jobban hasonlít az egyetemi éveinkre, mindössze néhány apróság változott – morgom félig nevetve hajtincsei közé, magam sem tudom, mikor mozdult a karom, mikor simult a dereka közé, és mikor erősített rá a belém olvadásra. Ez változott, ez más, őrjítően, bódítóan, nyugtalanítóan más. Régen alig érintkeztünk, szigorúan tartottuk néma egyességünket – megérintettem helyette az idegeneket, kiosztottam ártatlan öleléseimet úton-útfélen, neki nem jutott.
Mert neki nem juthatott.
– Én és az ötleteim nélkül meg sem ismerkedtünk volna – incselkedek barátilag, legalábbis azt hiszem, csipkelődő nosztalgiázásom nem lép át bizonyos határokat. Fel-nem-falási szerződés. Gyengédem eresztem ki karjaim puha ketrecéből, ismét ráállok tekintetének pályájára, felmérem aggodalmának fókuszpontját. Kihívó pillantással vándorolok vissza arcának öröktől ismert, megunhatatlan vonásaira, jobb kezemet felemelem, izgatottan csörren meg rajta a mutatóujjra húzott kulcscsomó.
– Most pedig megvacsorázunk – prezentálom esténk következő állomását, miközben botorkálás nélkül eljutok a kabin ajtajához, rövid szöszözés után máris nyikkanás nélkül nyílik, oldalra tapogatva kapcsolóhoz érek, kísérteties, mégis meghitt fénynyalábok szaladnak szét, hívogató félhomályba merülök, úgy várom, hogy kövessen. Odabent bőrülőkék, lehajtott, frissen lakkozott asztal fogad, azon túl hálófülke, csupa beépített szekrény övezi, csupa érintetlenség. Ritkán használták rokonai, bizalmasai, a karbantartó és persze ő maga, szigorú mozdulatlanságában, ilyen tétlenségében mutatta meg nekem is, életem leglehangolóbb villásreggelije társaságában. – Keresek evőeszközt, addig ülj le – zizegős zacskó érinti az árva, eddig szinte funkcióját vesztett asztallapot. Meg sem várom, máris guggolni, turkálni, kutakodni kezdek.
- Szabadelvű amerikaiak... - mormogom, míg bolondot csinálva magamból szárazlét és vízbefúlás mezsgyéjén egyensúlyozom, pontosabban a hajó korlátján, mely legalább annyira ijesztő, míg végre meg nem ment, fittyet hányva a fizika törvényeire - mert abba bele sem szeretnék gondolni, hogy tényleg ennyire gyenge lennék, hogy fél kézzel, üres vázként pakolgathat ide-oda. Nem, inkább héroszi magaslatokban gondolok rá, ő az erős, nem én a gyenge, ám ez csak tovább ront a helyzetemen, hiszen eddig is úgy éreztem, egy világ választ el tőle, eddig is olyan elérhetetlennek és tökéletesnek látszott a maga kaotikus tökéletlenségében. Hát hova dicsőítsem még? - Nem sopánkodom, a lelkiismereted tolmácsolom. - Képtelenség ezt a mondatot úgy kiejteni, hogy ne tűnjön sopánkodásnak, mégsem veszem már magamra, leköt az, hogy a talpam alatt érzett szilárdság mértékét firtassam. Nem annyira szilárd, mint szeretném, hogy legyen - talán a tengeribetegséget megúszom, de a komfortzónám addig fogja az orromra csapni az ajtót, míg elrablóm vissza nem pakol a szárazföldre. Egyelőre nem kívánok belegondolni, hogyan fogja kivitelezni azt. - Mennyi csodás percről maradtam volna le! - ironizálok, kell a verbális fegyver, mellyel távolságot lophatok kettőnk közé, ha már a testem így elárult. Ki prédikál lelkiismeretről? Szinte hallom szakadni büszkeségem utolsó cérnaszálát, ahogy azzal az idegesítő, pofátlanul önelégült pillantásával az enyémet ostromolja, én pedig végleg feladva mindent hagyom, hogy szembogaram lejjebb fókuszáljon ajkai görbéjére, mit oly könnyedén kiegyenesíthetnék a számmal... A kulcs csörgése új fókuszpontot teremt, legalább nem kell felvállalnom azt a zűrt, amit a közelségével bennem kelt. A szégyen viszont velem marad, bárhova fordulok is, nem tudom magamról lerázni. Követem Elouant, árnyékává válok, megkönnyebbülök kissé az egyszerű, hétköznapinak tűnő berendezések láttán. Néhány pillanatra feledtetik velem, hogy egy imbolygó vasszerkezeten vagyunk, komfortzónám ki-kiles a rám vágott ajtó mögül és észre sem veszem, hogy hálásan mosolygok, mert ezt is ő érte el - már megint -, ezúttal is ő sietett megmentésemre, hogy talán tudtán kívül, de megint olyasvalamivé konvertálja az őrült ötletét, amiben végül én is örömöm lelhetem. Szemügyre veszem a hely sajátosságait, keresem a széthagyott holmikat, stílusról árulkodó díszeket, bármit, ami rejtett titkokat fed fel, nyomokat hint elénk a tulajdonos kilétéről, lelkéről, személyiségéről, gondolatairól, de az egész kabin túl... Letisztult. Steril. Lakatlan. Szinte már elszomorít. Amíg Elouan evőeszközöket keres, végighúzom az ujjam a szekrénysor lakkozott borításán. Magányosan heverő ceruzára bukkanok, kincsként viszem magammal. Az asztalon néhány szétszórt újság hever, ahogy leülök, magam elé húzom az egyiket, üres foltot keresve benne fellapozom. Mire életem felforgatója visszaér, már átszellemülten firkálok. Nem is tudom, utoljára mikor éreztem a múzsa ennyire türelmetlen, sürgető szavát, hogy alkossak valamit. - Nincs itt rendes papír? - Valami nagyobbra vágyom, szabadabbra, ami nem fér el egy napilap hasábján. Mégis, jelenléte kizökkent, leteszem a ceruzát és magam elé húzom a zacskót, hogy kivegyem a részem a munkából, ha már a keresés rámaradt. Kiemelem a két dobozt, az egyiket elé teszem, a másikat magam elé. Ahogy megcsapnak az illatok, egyből beindul a nyáltermelésem. Bármi is van benne, éhségemből ítélve egy falatot sem fogok belőle hagyni. - Elouan - Akkor szólítom meg, mikor már ő is letelepedett, nevének édes, ismerős íze szétolvad a nyelvemen. - Boldog vagy itt? - Azt hiszem, a számtalan miértek és hogyanok közül, amik az évek során foglalkoztattak vele kapcsolatban, ez volt az egyetlen, aminek igazán számítania kellett volna. Talán pont ezért féltem épp erre az egyre gondolni.
Mindkettőnk érdekében visszanyesem a méltatlan megjegyzéseire ösztönösen sarjadó kontrákat, nem látom értelmét tovább cukkolni, érzékeny pontjaiból játékos, mondhatni ártalmatlan gúnyt űzni, hiába ez alakította idáig kettőnk kapcsolatának dinamikáját. Émile ismét megadta magát, ha könnyedén nem is, mindenképpen készségesen igazodik váratlan irányváltásaimhoz, és bár tartok tőle, jutalmazásként íródik le benne a néma somolygás, bőven megérdemel némi pihenőt.
Egyszerű lenne azt mondani, mindezt érte teszem, hogy a csend és bezárkózás, illetve ingerszegény környezet megteremtése kizárólag az ő érdekeit tartja szem előtt, valójában kétfelé hasad, azonban ez a kettő szinte egymásból táplálkozik. Figyelmem kordában tartása, mederbe terelése, perifériájának szándékos csökkentése. Émile jelenléte tulajdonképpen disszonancia – zuhanásra kényszerít, miközben horgonyként határolja be a mozgásteremet.
Bátran, gondolkodás nélkül turkálok, ismeretlen fiókokban távolról ismerős eszközök és tárgyak között kutakodom, mind ugyanazon koncepció leheletnyi finomítással módosított lenyomata, a konyhai időzítő lehetne kevésbé kerek, szebben faragott, állatformát öltő, körbefutó számlapját díszíthetnék római vagy kínai számok, teljesen mindegy, funkcióját tekintve éppen ugyanolyan, mint bármelyik konyhai időzítő a világ bármely pontján. Két ajtóval később megtalálom az evőeszközöket, két villát és két kést markolok fel, szinte diadalittasan fordulok vissza hozzá, tekintetem azonnal sebesen mozgó csuklóján állapodik meg, néhány taktuson át híven leköveti a félkörök és fektetett szaltók ívét.
– Kizártnak tartom, persze van egy elméletem ezzel kapcsolatban – átlósan foglalok helyet, a belém nevelt illemszabályok ellenére könyöklő pózt veszek fel, miután elé csúsztattam a villát és kést. – Mégpedig az, hogy a legvalószínűtlenebbnek ítélt prekoncepciók általában a legpontatlanabbak is. Ezek alapján egy, számunkra jelenleg ismeretlen, csapóajtó mögött akár festőzugot is találhatunk. – Felpattintom a habtálat, nehézkes húsillat emelkedik belőle. Nem tudom, miért nincs étvágyam. – A másik kérdésedre válaszolva – azaz pontosan tudom, hirtelen miért nincs étvágyam –, máshol se lennék boldogabb. – Ismerős fürtökre bukkanok, százszor bebarangolt, mégis felfedezésre váró vonásokra, visszavágynak az ujjaim, visszavágyik a tekintetem, csatlakozni szeretne a szám. Belesóhajtani a mosoly mélyítette gödröcskébe, hogy minden irkafirka valójában pillanatkép. Mit rajzolnék most? Talán egymást felhasító köröket. – Máshol sem lennék boldogtalanabb. Nem helyrajzi kérdés. Vagy téged az tesz boldoggá, ahol élsz?
A pillanatnyi fellángolás keltette lenyomatot szemlélem az újság hasábján és enyhe bűntudat fog el, hiszen kéretlenül illettem meg művészetemmel. Nem mintha olvashatatlanná tette volna firkám a szöveget, mégsem az enyém, hogy rendelkezzek felette; ártatlannak hitt szándékom mögött a vandalizmus korai jeleit vélem megbújni, csak akkor enyhül kicsit vágtának lendült pulzusom, amikor eszembe jut, hogy a hajóra való fellopózás és az étkészlet kisajátítása is hasonló kategóriába eső bűncselekmény. Akár kapott kulcsot, akár nem, legalább hosszú idő óta most először ismét együtt ültünk bele nyakig valamibe. Szóval, még mindig vannak elméletei. Kezem ösztönösen mozog, felpattintja a tál fedelét, evőeszközt vesz kézbe, elrendez és igazgat, miközben pillantásom rajta pihen, figyelmem és érdeklődésem jeleként. Komolyan fontolóra veszem a szavait. Úgy látszik, jobb szeretünk mindketten elméleteket gyártani, az empíria egyébként is távol áll tőlem. - Mint Schrödinger macskája? - Bármi megbújhat az ajtó mögött, amíg meg nem győződünk annak lényegéről. Ebből kiindulva könnyen találhatnék bármit a hajón, ha lenne bennem elég kalandvágy, hogy feltúrjam minden négyzetcentiméterét. Könnyebb belesüppedni a tudatlanság biztonságába és kettőnk macskájára koncentrálni. Élő vagy halott? Hogy kiderítsük, valakinek ki kell nyitnia azt a dobozt. - Tudod, hogy értem... Itt. - Szembogaram körbefut, a hajó belsejét rajzolja körbe, mintha az az itt akár földrajzilag itt is lehetne. Valójában azonban úgy értem, itt, nélkülem - azon ideák és személyek nélkül, amiket maga mögött hagyott. Itt, mint most, ahhoz az állapothoz viszonyítva, ahol még, amikor még velem volt. Ha mérlegre teszi az akkort és az azótát a mosttal, merre billen inkább a mérleg? Persze, a boldogság relatív. A boldogság nem mérhető. Még ha pontosan azt a választ is adná, amelyben reménykedem (amiről egyébként én sem tudom, mi), nem jelent semmit. Talán igaza van. Talán a boldogságot nem lehet földrajzi fokokban mérni. Talán a boldogság inkább egy személy, egy pillanat, egy érzés. - Nem válaszoltál a kérdésemre. - Dacosan a húsba állítom a villát. - Sosem válaszolsz. - Éhségemre kellemetlenül rátelepszik a beszélgetés folyása, a falat nem jut el a számig, a köretet rendezgetem vele, forgatom, míg végül gyengéden vissza nem fektetem, hogy újra Elouant fürkészhessem helyette. - Máshogy kérdezem: megbántad, hogy eljöttél? Jobb itt neked, mint ott volt? - "Itt" meg "ott", mintha égetnék nyelvemet a konkrétabb nevek és meghatározások. Ez az én menekülési módom. S mikor már azt hinném, ez a vége és nem mondom tovább, ajkaim előbb némán formálják a kezdő szót, végül kicsúszik a folytatás is: - Már nem rajzolok. Nem úgy, mint régen. Nem tudok úgy. Már nem tesz boldoggá. - Kapcsolat az iménti mondandómmal talán csak az én kusza fejemben létezik. Kinyújtom a karom az asztalon, fölfelé fordított tenyerem kínálom felé, ujjaim, mintha láthatatlan kottát követnének, az alkarján zongoráznak végig. A gesztus ösztönös, nem tudom, mit várok tőle, várok-e egyáltalán bármit is. A kezét? Azt hiszem, jól esne, ha megfoghatnám a kezét.
Legtöbbször csúsztatásokra építkezem, kényelmes féligazságokra, kifejezetten nehezemre esik mélyre ásni, elemezni és szortírozni, valamint – attól tartok, mind közül talán éppen ez generál konfliktust közöttünk – kifejezésre juttatni. Ilyen szögből vizsgálva nevetséges klisét testesítek meg, tankönyvi paradoxont, letisztult, precíz, mondhatni egzakt alkotásaim rendszerezettséget vagy káoszt sejtetnek, pedig egyik sem igaz rám – nem egészen, nem teljesen. Újraegyesülésünk óta – két térben találkozó egyenes – Émile rá nem jellemző makacssággal feszegeti a határaimat, meglepő élű, erősen rajzolt határok ezek, tulajdonképpen általános határtalanságomból fakadnak, létezésük megtagadásával teremtődnek.
– Pontosan úgy – mosolyodom el valamivel kedvesebben, észre sem vettem, mikor vált merevebbé, elutasítóbbá az arckifejezésem, mintha a zárás és elzárkózás aktusa nem befelé, hanem kifelé történne. Holott nem tehet róla, szimplán megéli önmagát, önmagának legmeztelenebb, legkevésbé feltárt területeit, kérdez, mert kérdezni szeretne, mert válaszokat szeretne, mert kíváncsi, mert telhetetlen, mert nem elégszik meg azzal, amit nyújtok neki.
Nyújthatnék többet. Ebben jó lehet hinni, ebben jó lenne hinni – az ember átlépheti a korlátait, több lehet, jobb lehet, csakhogy mindenki kénytelen hiányos vagy hiánytalan eszköztárral létezni. Persze szerencsésnek tekintem magam, kiváltképp szerencsésnek, engem beleneveltek az értelmi csökevényességbe, odahaza sosem kértek ennél többet tőlem, ezért sosem akartam több lenni. Engem megrémisztenek a mélységek, kizárólag addig szeretem az ismeretlent, amíg úgy érzem, kontroll alatt tarthatom.
Pillantásom lemállik Émile arcáról, próbál ragaszkodni, dacolni az akaratommal, végül mégis odalent köt ki, a villára tűzött húscafaton, annak árvaságán és elhagyatottságán. Úgy tűnik, mindkettőnk gyomra összeszűkült – különböző okokból. Elkerülhetetlenül észreveszem a kezet, ceruzafogásra teremtett, szépen formált kéz, vékony, csontos ujjakkal, hosszúak és ingerlőek, kissé sápadtak, folyton négy fal közé zárja magát, igazi művészbőr borítja – fakó és vértelen. Ez a kéz elér hozzám, ezek az ujjak megérintenek, hiába rétegnyi anyag, az ismeretlen ritmus izzó pontokat hagy rajtam. Önkéntelenül fektetem tenyeremet a tenyerébe, érdekes, nyirkos és forró egyszerre, hüvelykujjam megtalálja a leheletnyi gödröcskét két kézizom fennsíkja között, majd lejjebb csúszik, bársonybőrű csuklója belső oldalára. Tehetnék ellene, igen, elhúzódhatnék, megütögethetném játékosan, és evésre ösztökélhetném, sőt, tudom, hogy ezt kellene tennem, ennek ellenére még két ujjamat a pulóvere alá irányítom.
– Ami azt illeti, tényleg nem lennék ott boldogabb, sem boldogtalanabb. – Megbűvölten nézem, ahogyan kövér karéjnyi árnyék vetődik a bütykökre. – Nem jobb itt, és nem is rosszabb, egyszerűen más. Ebből persze nem következik az, hogy ne hiányoztál volna, hogy ne hiányoznál – itt, a legrosszabb időzítéssel sikerül visszakapaszkodnom az arcára. – Hogy ne követném nyomon, merre jársz, mit csinálsz. Hogy ne haragudnék rád, amiért eltékozlod a tehetségedet. Mert ez történik, és ezt pontosan tudod, nem hiszem, hogy szükséged lenne kioktatásra, főleg tőlem nem. – Balommal előre lendülök, megfogom az elejtett villát a rajta felejtett falatnyi hússal, és egyenesen a szájához emelem. Nevetséges gesztus. Intim gesztus. – Viszont áruld el nekem, ha már kérdésekkel bombázzuk egymást – megeresztek egy incselkedő mosolyt –, miért nem tesz boldoggá? Egyetem alatt, ha jól emlékszem, kizárólag a festészet tett boldoggá.
A tenyerembe simuló tenyere visszaidézi az étterem mosdójában történteket, melyek az elmúlt óra távlatából szinte napoknak hatnak. Mintha egy másik életben történt volna, pedig nagyon is jól emlékszem az ajkai ízére, és hogy azt hittem, az érintése mentén rögvest lángra kap a bőröm. Ez most más, egyszerre intim és ártatlan, sokkal visszafogottabb, mégis van benne valami rejtett érzékiség, kutakodó puhatolózás. Hüvelykje mentén érzem dobolni a szívem, háborgó vérem az ujjbegyére kalapálja minden titkomat: minél feljebb ér a keze, annál gyorsabban ver. Ha akarnám sem tudnám leplezni, így hősiesen állom kínzó lopakodását, vakmerőn váltogatva közte és a manőver között a pillantásom. Lélegzem közben, vagy elfelejtettem venni a levegőt? Az orromon át szívom tele a tüdőmet, mely mosolyra nyíló ajkaim közt elégedett sóhajban távozik. Bár mélyebbre érne, bár az egész karját elnyelhetném a ruhám alatt! Figyelmem megtöri a vallomása. Egyszerre kapjuk a másikra a tekintetünk és ez az összehangolatlan szinkronizáció zavarba hoz. Mintha gondolatai mélyéről loptam volna a késztetést, inkább lesütöm a szemem, hagyom, hogy íriszei érvényesüljenek felettem. Rosszallón csóválom a fejem, ismét megbűvöl ujjainak játéka, pulcsim hegyvonulatainak játékos emelkedése és süllyedése a bütykei mentén. Grimaszommal tiltakozom csupán a szavai ellen, mert igen, a megjegyzése kéretlen, a haragja jogtalan, egymásba gyűröm hát az ajkaim és összeráncolom a szemöldököm, de meg nem szólalok. A kínált falatnak nem tudok azonban ellenállni, kérdő, óvatos pillantást vetek Elouanra, incselkedő mosolyát öntudatlanul másolják le arcizmaim. Sejtelmem sincs róla, ártatlan gesztusát milyen mocskos tartalommal töltöm meg csupán azzal, hogy végig szemkontaktust tartok vele, ahogy előre hajolva lehúzom fogaimmal a villáról a húst és nyelvemen megpörgetve eltüntetem a számban. A szemkontaktust azonban továbbra is tartom, míg rágóizmaim elegánsan dolgoznak magukban. - Nem a festészet tett boldoggá, hanem te. - lenyelem a falatot, mielőtt folytatnám, pillanatnyi szünetet ékelve a vallomásba. - Csak ezt a festészetben fejeztem ki. Máshogy nem tudtam. - Eddig tétlenül élvezkedő ujjaim megmozdulnak a keze alatt, ráfonva fordítok rajta egyet, kézfejét gyengéden az asztal lapjára fektetve. Csuklóm megül az övén egy pillanatra, míg ültömben helyezkedve közelebb hajolok, majd a lopott távolságból előnyt nyerve felvándorol az alkarján, tenyerem megpihen a könyökhajlatán, egészen lecsökkentve köztünk a távot. Ehhez persze jelentősen az asztal fölé kell görnyednem. Elveszem az evőeszközét, ahogy ő tette az enyémmel, gondosan válogatok vele a táljából, méretre és állagra is megfelelőnek látszó falatot választva, amit aztán az ajkaihoz emelhetek. Az én mosolyom közel sem elég incselkedő, inkább félszeg és vonakodó, némi reménykedéssel átitatva. - Már nincs semmi, amit festhetnék, így nem is élvezem. Ma éreztem először azt, hogy újra szeretnék alkotni valamit, úgy igazán. - habozok kicsit, mintha azt mérlegelném, szabad-e ilyet mondani, de aztán kezem a karján és a másik a villával a szája előtt ráébreszt, hogy már rég átléptem az illendőség határát. - Lefesthetlek téged, amíg itt vagyok?
Másodpercek töredékéig tart – egymáson megtorpanó tekintet, szívdobbanásig visszatartott levegő, elgyengülő kapaszkodás. Próbálom megragadni, habár fizikai kontaktusunk két kézfejre és csuklóra szorítkozik, úgy képzelem, az arcát habzsoló pillantásnak valódi ereje van, áll alá csúsztatott ujj, szelíd erőszak, de megszökik előlem, először és sokadszorra, mert annyiféleképpen nyakaskodott és annyiféleképpen adta meg magát évekkel ezelőtt – gyakorta ugyanabban a cselekedetben kivitelezve mindkettőt –, hogy nem tudom eldönteni, most éppen melyiket teszi. Automatikus lefelé csúszása önrendelkezési kísérletként vagy feltétel nélküli behódolásként is értelmezhető.
Mire visszatalál hozzám – sűrű pillái közé fészkelődöm, úgy várom ki, mintha tudnám, egyetlen óvatlan pillanatban diadalmaskodhat a test ösztöne –, engedek tekintetem szorításán, nem próbálom megfogni, tartani vagy ránehezedni. Lehet, éppen ezért, de az is lehet, éppen ennek ellenére, esetleg ettől függetlenül bírja sokkal bátrabban, mosolyt rendel hozzá, ráadásul teljesíti szótlan kívánságomat – tulajdonképpen parancsomat. Észrevétlenül sötétülnek íriszem gyűrűi, néhány lüktetésnyit tágul a pupilla, elnyíló ajkaira megmagyarázhatatlan éhséggel válaszolok, és láthatja, mert tartja a szemkontaktust, mert nem rejtem el, láthatja, milyen hatással van rám.
Itt vagyunk több ezer kilométernyi és több évnyi távolság után, ilyen közel, szinte hallom minden lélegzetvételét, érzem parfümjének kipárolgását, szinte megmerítkezem benne, a jelenlétében, füstös ártatlanságában, bájos merészségében, és még soha, soha nem kívántam meg ennyire.
Ha azt mondanám, eltűröm, hogy röviden átvegye tőlem az irányítást, ismét csúsztatnék, nem, ezúttal ellenérzések nélkül alárendelődöm, kedvtelve nézem, amint fordít a kezemen, nézem a húst és bőrt, amihez hozzáér, az engedelmeskedik neki, tapogatózásának felfelé kúszó forrósága áramütésem milliói helyett egyetlen, konstans bizsergéssé tömörül. Felvillanyozódok. Lelapult vadállatként várom a prédát, Émile-t, hogy elég közel kerüljön hozzám, hogy szinte felkínálja magát nekem.
(Hogy a lecsapás meglepetésszerű, ugyanakkor izgatottan várt aktus legyen.)
Ágakkal lefelé fektetem húsra a villát, amennyiben még egy falati eljutunk – leszámítva azt, amelyik éppen felém lendül –, valószínűleg rosszul értelmeztem izgató kapitulációját. – Pontatlan magyarázat – rövid fejcsóválásra futja, különben az elviselhetőnél tovább kellene megszakítanom egymásba fúródó és egymásból táplálkozó pillantásunkat. – Előttem is festettél. A múzsa szerepét elfogadom – ajánlom incselkedő nagyvonalúsággal, kissé hitetlenkedve. Tudom, milyen hatással vagyok az emberekre, ismerem az infantilis, súly nélküli rajongásukat, tudom, mit hisznek rólam, tudom, hogy prizmaként töröm meg a vágyukat, kaleidoszkópként végtelen számú konstellációt hozok létre, tudom, hogy amit bennem látnak, az nem én vagyok, hanem az, amit látni akarnak. Bármiben. Bárkiben.
Boldogan teszek Émile kedvére, van ebben valami őrülten erotikus, a félszegségében, tanácstalanságában, tapasztalatlanságában. Akár ő is lehetne, ha tovább ingerel, végül ő is lesz, elfogadom a falatot, valamivel fürgébben, mondhatni mohóbban, alig rágom meg, máris nyelem, telhetetlenül. – Természetesen. Bármikor és bárhogyan, ezt kérdezned sem kell – ezúttal én hajolok előrébb, egészen az orra hegyéig, ott illedelmesen megtorpanok. – Vár valaki otthon? Van hová hazamenned? – Barátiként értelmezhető kérdés, általános, tökéletesen igazodok a késő éjjeli időponthoz, mégis… mégis, ott van benne az egyetlen lehetséges akadály. Van kihez hazamenned, kérdezi a tekintetem. Az egyetlen védőháló, ami megmentheti… tőlem.
Van valami a magabiztosságában, egy új árnyalat, egy új illat, új íz, egy apró szikra, ami arra késztet, hogy lázadjak ellene. A mosolya, éhes pillantása, minden egyes porcikája annyira vonzó, az, ahogy ártatlan érintésemre reagál, ahogy szinte felfal... Mert tudom, hogy megtenné, ha nem feszülne köztünk ez az asztal, amire muszáj ránehezednem, muszáj lélegzetről lélegzetre lelopnom köztünk a távolságot, és ez egyszerre izgató és riasztó, egyszerre vonz és taszít, behódolásra késztet és ellenállásra lázít. Röpke szívdobbanások alatt változik meg körülöttünk a hangulat, tér és idő új színt ölt, miközben képtelen vagyok elszakítani róla a pillantásom. Még akkor sem, mikor kijavít - máskor a szemem forgatnám, a fejem csóválnám, grimaszokat vágnék, vagy csak elhúzódnék, menekülőre fognám, kiábrándulnék lehengerlő sármjából, duzzadó egójából - bármit, amivel jelezhetem számára, mennyire irritáló tud lenni. Most azonban meg sem rezzenek, talán a mosolyom élesedik és szembogaram körül telítődnek a szivárványfények, ám még mindig a pillanatba, az ő varázsába merevedve állom tekintetét. Lebilincsel, kisülések szikráznak tőle a gyomromban. - Ki mondta, hogy ugyanígy? - Védekezésem gyenge és erőtlen, nem is igazán figyelek rá, mivel vágok vissza. Jól megszerkesztett, alaposan megfontolt monológokhoz, különböző stratégiák felállításához nincs most erőm, figyelmem túlságosan megoszlik mosolyra görbülő szája és szeme vibrálása közt. - A múzsa eszményi és elérhetetlen. Te itt vagy. - A múzsához nem akarunk közelebb férkőzni, bálvány csupán, ihletforrás. Elouan mindig is más volt. Vágytam a közelségére, a figyelmére, éheztem minden csepp szeretetre és törődésre, amit csak felém nyújtott. A hajamban pihenő tenyere, gyengéd simogatása a hátamon, lustán a nyakam köré tekeredő karja, törzsének lezser súlya a vállamon... Egy múzsa nem mozdít meg olyan értelemben, ahogy azt ő tette. Túl sok gondolat ez ilyen csekély fókuszhoz. Vakon teszem le a villát a kezemből, hogy a dobozba vagy az asztalra sikerül-e, annak nem tulajdonítok jelentőséget. A látvány túlságosan megbabonáz, öntudatlanul nedvesítek ajkamon. A pillangószárnyak verdesését égető forróság mossa el, a gyomrom közepéből indul ki és lekúszik egészen mélyre. Az a nevetséges gondolatom támad, hogy mennyire szerencsés fordulatot hozott számunkra korábbi kiborulásom, ezt ugyanis vajmi kevéssé művelhettük volna az étteremben. Kérdése összezavar, elmosódik előttem az otthon fogalma. A hotelre érti? Londonra? Franciaországra? Mindhárom pont más érzéseket generál bennem. Zavaros. A válasz valahol az igen és a nem között ingázik, túlságosan kusza és jelentéktelen ahhoz, hogy bármelyiket is határozottan rávágjam. Az igazi otthon, ami elsőként eszembe jut, az pont ott van, ahol a boldogság rejlik. S hogy ő befogad-e? Ha próbának szánta merész közelségét, úgy keservesen elbukom. Ezúttal még csak az alkoholra sem kenhetem, józanságom teljesen szilárd, nem szédíti már a bor. Minden mozdulat, minden ideg és izom rezdülése én magam vagyok. A könyökénél pihenő kezem a felkarjára simul, a másik a tarkóján köt ki. Az összes felelet, amire képes vagyok bűvköre hatása alatt, az egy apró, elégedett sóhaj, amint ujjbegyeim alatt ismét megérzem haja puha karcolását, rövid tincseinek cirógató, selymes érintését. A levegőt már az orromon szívom be, szám az övén csattan, ajkaimmal ajkait bontom, alhasamba beleáll az asztal éle, ahogy szinte felfekszem rá, hogy elérhessem őt. Sem a pillanatnyi szúrás, sem a távolság nem akadály többé. Múzsám volna? Inkább nemezisem. Arra születtünk, hogy elvesszünk - egymásban, bennünk.
Átláthatatlanságom sokszorosan fixált faktuma felbomlik pillantásának intenzitása alatt, eltérő metszéspontokhoz igazodó személyiségem transzparensé válik, elcsúsznak a mások által megrajzolt élek, helyette saját kontúrt kapok, mintha lefejtené rólam a végtelen számú kombinációt, és éppen annyit látna belőlem, ami tényleg vagyok. Eszmény nélküli, elérhető – emberi. Karnyújtásnál is közelebb, egymás felfedezésének tükörképeit jelenítjük meg, ezúttal elhagyom a prizma szerepét, Émile sem veszi át tőlem, az érintésben törünk meg, hibátlan pontossággal és gyönyörűen. Eddig valóban optikai rostokkal kacérkodtak a gondolataim, százszoros nagyításba szorultak elképzeléseim, mikro- és makrorétegek illusztrációjában, most mégis azt érzem, második felvonásra vágyom, ahol félbeszakadt, ott folytatnám, mi történt a fényjátékokkal, miután megpillantottam, meddig sodródtam, hányféle árnyékolásba zárhatom ezt a pillanatot. Megteremteni és érzékiségének csillogásából veszített, matt végtelenek ábrázolása áraszt el, megihletődöm, megihlet, akárcsak Maui fülledt éjszakái vagy Koppenhága tompa zümmögése.
Diadalittasan pásztázom arcának látványhoz igazodását, nyelve ösztönösen nedvesíti meg ajkait, valószínűleg észre sem veszi, én azonban tökéletes közelségben, elégedetten nézhetem végig. Első rebbenéstől egészen az utolsóig. Pontosan erre vágyom, önkéntes tudatvesztésére, konformista berendezkedésétől való eltávolodásra, agyának sokszoros, pillanatnyi áramkimaradásra, hogy a hüvelykujj könnyedén találja meg a száj keskeny rését, hogy gondolatait felülírja a beletemetkezés köde.
Ugyanakkor felismerem rá gyakorolt hatásom mértékét, gyermeki rajongása és ragaszkodás feltehetően kamaszkorba lépett, a test is csatlakozni szeretne, annak kényszereivel és kielégültség hajszolásával együtt. Ettől még tartozhat valakihez, sőt, attól tartok, bizonyos értelemben tartozik is valakihez – válaszának hiánya legalábbis erre enged következtetni. Várják otthon, valószínűleg fogalmuk sincs, milyen messzire szaladt, arról még kevésbé, mi, azaz ki miatt szaladt ilyen messzire. Éppen ezért visszakozhatnék, ha lenne bennem valamennyi becsület, egyetlen pillanatig sem hezitálnék, kapcsolódási pontjainkat egyenként számolnám fel, beszélgetésünket barátira redukálnám vissza, a meghúzott határokhoz maradéktalanul tartanám magamat.
Bennem azonban nincs becsület, szemernyi sem. Le akarom róla dörzsölni valaki más érintését, felszívódásra kényszeríteni láthatatlan ujj- és szájnyomokat. Most ezt akarom, ezért ezt fogom tenni, ahogyan annyiszor váltottam már irányt, léptem le unalmassá váló partikról és szakítottam félbe egyhangú, semmibe futó társalgásokat. Ez a legkönnyebben megélhető és legnehezebben elfogadható tulajdonságom. Soha nem erőltetem magamra, amihez nincs kedvem, és soha nem tagadom meg magamtól, amiért a pillanat hevében elepedek.
Egyszerre mozdulunk, ismét egymás mozdulatainak inverzét produkálva, amíg balja a tarkómra simul, addig jobbom megtalálja puha tincseit, amíg jobbja felkarig merészkedik, addig balom vállcsúcsra mar szelíden. Bátrabban kezdeményez, csókjából hiányzik korábbi félszegsége, magabiztos és céltudatos, könnyedén engedem át neki néhány másodpercre az irányítást, hozzá simulok, hozzá igazítom a ritmust, vehemenciát, de mindent átszövő uralkodása rövid életű, türelmetlenül arrébb tolom a habtálakat – reményeim szerint egyik sem landol a padlón, nem tervezek takarítást –, hóna alá nyúlva átveszem a kontrollt a súlya, teste, akarata felett.
Nem esik nehezemre felhúzni az asztalra, sem kedvem szerint rendezni végtagjait, félig álló helyzetből a combja alá nyúlni, magam felé navigálni, behúzni felsőtestemet a két láb forró ölelésébe. Meghajlik, meghajlok, valamennyire kényelmetlen póz, neki leheletnyivel kellemetlenebb szög nehezedik hátára, viszont nem kínzom túl sokáig, csókom tetőpontot ér, majd váratlanul megszakad – levezetés, lágy becézgetés nélkül. Ízével a számban hajolok lejjebb, tenyeremet a mellkasának feszítem, úgy nyomom az asztallapra. – Most még nemet mondhatsz, ráfogjuk a borra, vagy amire szeretnéd, nem kell, hogy bűntudatod legyen. Hazaviszlek, és elfelejtjük az egészet. De ha nem mondasz nemet… ha most nem mondasz nemet… - nagyot nyelek. Elouan Sartre képtelen befejezni egy mondatot. Példa nélküli eset.
Lélekvihar - szédítő sebességgel szippant magába. Érzelmek sűrű masszájába süllyedek, lelkem képtelen mozdulni. Elouan-illatúvá válik körülöttem minden, elnyomja a tengerét, a kikötő furcsán dohos, hal- és festékszagú levegőjét. Ízek keverednek a nyelvemen, édes és sós, és valamiféle megmagyarázhatatlan, savanyú zamat; képtelen lennék beazonosítani, melyikünkhöz tartozik. Nem is érdekel, elmém vászonként kifeszül és nagy, fehérbe mártott ecset szánt végig rajta hosszában, hogy aztán annak nyomán a csók különböző színeket és árnyalatokat robbantson bele. Minden ecsetcsapás újabb dobbanás, minden dobbanás egy újabb festékbomba pacsmaga a hófehéren. Szalmalángokban élem ki magam: amint magamhoz ragadtam az irányítást, már hagyom is kicsúszni az ujjaim közül. Nem, ez így pontatlan, hiszen ambícióm hiánya nem arra utal, hogy ne élvezném a fölényt és ne akarnám egy-egy húzásommal újra és újra meglepni; sokkal inkább választásom nincs. Kettőnk vonalának alakulását nem befolyásolhatja akaratosságom, teljes mértékben ki vagyok szolgáltatva Elouan szeszélyének. Ha úgy dönt, nyerni hagy, nyerek; ha úgy dönt, mint most, akkor eloltja a lángot. Megilletődöm azon, milyen könnyedén hajtogatja rugalmasságot nem ismerő végtagjaim. Mintha rám gyakorolt hatása kiterjedne a fizika törvényeire is, fellazítaná e makacs porckorongok szerkezetét. Vagy csak csókja és törzsének enyhe súlya a mellkasomon tágítja a fájdalomküszöböm? Nyakába, vállába kapaszkodva enyhítek a gravitáció húzásán, gerincem görbéjénél jobban megvisel azonban, mikor váratlanul megtöri a csókot. Hideg és kiábrándító az elválás, nem is húzódnék el, azt remélve, légvételnyi szünet után folytatjuk, ám mellkasomra nehezedő tenyere az asztal lapjához szegez. Inkább a meglepettségtől, erejének domináló izgalmától nyögök fel, mintsem mert megviselne a mozdulat. Van abban valami őrjítően ingerlő, mikor érzékelteti a bőre alatt szunnyadó erőt... - Nem mondok nemet. - Megvillanó összeszedetlenségével teljesen levesz a lábamról. Közelebb érzem magamhoz, mint valaha, és nem azért, mert térdeim közé préselte csontok és izomkötegek melegét, vagy mert a szegycsontomon szétterülő ujjai a pólón át is égetik a bőröm; sokkal inkább tökéletlensége teszi emberivé, hogy úgy látszik, az este folyamán először ő sem teljesen ura a helyzetnek. Ujjaimat tenyere alá csúsztatom, lefejtem a kezét magamról, nem engedem azonban messzire, ajkaimhoz emelve belecsókolok a vonalakkal átszőtt völgybe. Szembogaram az arcára fókuszál, gyomrom izgatott bukfencet vet a reakcióját lesve. - Nem megyek sehova. - Oldalra húzom a kezét, a fejem mellé, míg jobbommal fogást keresek a felsőjén, a mellkasa tájékán. Lehúznám magamhoz, magamra, ha kell, felhajolok, hogy félúton találkozhassunk, de közelebb akarom tudni, hogy szavaimnak nyomatékot adva csókban ütköztethessem szánkat, lelkünket, parallelünket.
Éveken át elfojtott, körvonalazatlan vágy, amelynek kiterjedése és hatása egyelőre ismeretlen, de forró lüktetéssel bizsergeti erekkel átszőtt tenyeremet, mély és hajszálvékony barázdák kapnak bosszantóan, szinte hivalkodóan vörös árnyalatot, alattuk felszámolt távolság, zihálástól fel-le járó mellkas, tompa, szegycsontot átitató dobogás. Megadta magát nekem, különösebb ellenállás nélkül, teste szótlan parancsokat teljesít, gondolatra hajlik, érintésre válaszol, kiszolgáltatottságában ezernyi öntudatlan visszacsatolás, hízelgő és hízelkedő behódolás.
Émile pedig gyönyörű – szépen metszett arca, zilált, megzabolázhatatlan tincsei, szótlanul is beszélő szeme, állának és arccsontjának hangsúlyos íve, görög szépségű, hibátlan szimmetriájú, lágy tónusok és finoman húzott vonalak lélegzetelállító ötvözete. Tudom már, visszagondolva egyetemi éveinkre, az én örök kielégíthetetlenségemre és csapongó ötleteimre, a könyvtár sorok közé rejtett asztalaira, miért emeltem pillantásomat időről időre felé, betűkről és illusztrációkról egyenesen édesen borzas szemöldökéig siklottam, akkor azt hittem, nyughatatlan vagyok, megállásra és megállapodásra képtelen. Ha rajtakapott, bocsánatkérően mosolyogtam, unottan piszkálgattam mások fába vésett monogramjait, körberajzoltam őket, mélyítve a ceruza és toll színét, gyorsan kopó nyomból évekig lesikálhatatlan vésetet kreálva.
Tudom már, miért találtam vissza hozzá, a parkban két korty vörösbor között, miért öleltem át keskeny vállát, miért kalandoztak ujjaim lágy hajszálaktól övezett tarkójára, miért ragadtam kézen, csuklón, karon, derékon, miért cipeltem, rángattam, erőszakoltam keresztül képtelen kalandjaimon. Osztozni akartam vele mindenen, de rajta senkivel.
Nyögésére torkom megkerüli tudatomat, elégedett, vészjósló morgással válaszol, valahonnan mélyről kéredzkedik felszínre, benne minden csupasz és forró, szemérmetlen, követelőző, adni és elvenni készülő. Mielőtt megszólalna, mert látom elnyíló ajkait, fogai közé sikló nyelvét, az artikuláció rezdüléseit, tudom, hogy teljesen, maradéktalanul, őrjítően és szemet gyönyörködtetően átengedi magát nekem. Pont nekem. Akárki várja otthon, akárkihez tartozik, akárki látta már, érintette már, akarta már, szétfoszlik ebben a pillanatban, semmivé lesz, mert én kérek, és ő nem ellenkezik.
Attól félek, ha egyszer rákapok az ízére, sosem leszek képes leszokni róla.
Kutakodó ujjai könnyedén fejtik le mellkasáról a kezemet, szájához emelt tenyér, puha és izzó csók, leheletétől és nyálától nedves. Bennem nincsenek gátak, sem félénkség, sem szégyenlősség, akit megkívánok, azt teljes egészében kívánom és maradék nélkül bekebelezem. Émile mégis megrémít. Azt akarom, hogy reszkessen alattam, hogy a teste ne vágyjon többre, jobbra – másra.
Tekintetem elsötétül, látszólag apró gesztus a részéről, én mégis valami leírhatatlan intimitást érzek benne, és húznia sem kell, hogy engedjek az általa keltett gravitációnak, hogy belé zuhanjak, teljes valómmal, ágyékunk összepréselődjön, mellkasom mellkasára nehezedjen, hogy szája meglelje a számat, kezem pedig tarkóján találjon fogást, ujjaim hajába szántsanak.
Ismét elválunk egymástól, talán fél percnyi – vagy fél évnyi, fél emberöltőnyi, fél végtelennyi – bizsergető fulladás után, kicsúszok az étkezőpad és asztal közötti résből, magammal húzom őt is, ölbe mégsem veszem – holott szeretném, majd máskor, csitítom magamat, mert lesz máskor, kell lennie máskornak –, helyette lesegítem a bútorról. Onnan pontosan hat lépés és három mámoros csók a hálókabin beugrója. Az ajtó nélküli félfának dőlök, derekánál fogva húzom magammal, ajkaim röviden becézik az ismert, ennek ellenére örökké felfedezetlen szájat, onnan lejjebb kapaszkodnak – állra, ádámcsutkára, a kulcscsontok között sóhajtozó árokra. – Fogalmad sincs, mibe rángattad magad – nevetek érdes, epedéstől elnehezült hangon. Könnyű kihámozni a pulóveréből, háta forró, igéző ívbe rendeződik érintésem alatt.
Ugyan, Elouan, neked nincs fogalmad arról, mibe rángatott téged Émile.
Szemérmesség és szemérmetlenség között ingázom, hol az egyik falnak csattanok, felfedve a bőröm alatt feszülő, mocskos vágyat, élvhajhász gondolataim és az Elouanhoz fűződő, megszállottságig rajongott elkötelezettségem; hol pedig szégyenlősen rejtem arcom előle, annak nyakához bújok, mellkasába temetkezem vagy épp résnyire szűkítem szemhéjam, olvashatatlanná téve lelkemnek tükreit. Mintha magam sem tudnám, hova húzzak vonalat a skálán, mi az a fokú felszabadultság, ami természetesnek hat tőlem és amit erőltetés, feszegetés nélkül csalhat ki belőlem, és mik azok a lényemre, személyiségemre tapadt rétegek, melyeket még New York nyüzsgése sem képes lefejteni. Szükségem van a segítségére, bénázom nélküle, az izgalomtól és a csókok katarzisától elgyengült térdeim elfelejtették, hogyan kell járni. Akkora a zűr az agyi központban, ellentétes parancsok utasítása alatt reszketve botladozom utána, és egy robbanás, kettő és három, a harmadikba mohón kapaszkodom, tenyerem felfut a tarkójára közben, mintha lenne bármi esélyem visszafogni, száját az enyémen tartani. Ahogy elhúzódik, lábujjhegyre emelkedve követem, míg magasságbeli különbségünk végleg el nem szakít minket egymástól, bódultan visszazuhanok a talpamra, enyhén megtántorodva. Könyökéhez kapok, felkarjában fogódzkodom meg, míg a derekamnál fogva kormányoz magához. Erőtlenül billenek a mellkasának, törzsem az övén keres támaszt, gerincem meghajlik és felveszi testének vonalát, ahogy egészen hozzásimulok. Feszülő ágyékom combján súrlódik, az érzés túlságosan intenzív, egészen beleszédülök az élménybe, mintha részeg lennék, úgy lángol az arcom, ködös és homályos minden. Fűtött sóhajjal temetkezem a vállába, zavarom rejtve - a szemérmesség győz, orrommal végigbújom a nyakát, míg szánk újra egymásra talál. Csókja enyhít a kabin forgásán, szédülésem enyhülni látszik, stabil fogást találok rajta egyik kezemmel a felkarján, másikkal valahol a lapockája alatt. Színek robbannak lehunyt pilláim alatt, beszívom alsó ajkam, míg az övé rajtam kalandozik. Az érintkezési pontból kiindulva apró áramütések száguldanak végig a testemen, minden éles rándulás az alhasamba fut le. Akaratom az övébe olvad, megszűnök én lenni, már csak ő van és mi, így kérés nélkül emelem a karom, ahogy megérzem a fölfelé vándorló anyagot. Segítek átharcolni a tarkómon a pulóvert, a pamut a hajamba kócol, visszaáramlik a vér a fejembe, ahogy félredobjuk az anyagot. Mintha a lelkemről csupaszított volna le egy réteget, tétován keresztezem karom a mellkasom előtt, szégyellve véznaságom. Sosem találtam vonzónak a sápadt bőrből kivillanó kulcscsontot, vállam kiugró gömbjeit. - Akkor mutasd meg. - Szám széle incselkedőn felgörbül, és mielőtt újabb csókba vonzana bele, a felsője aljába kapaszkodva meghúzom fölfelé; addig nem nyugszom, míg félre nem dobhatom az anyagot. Kettőnk fizikumának különbözősége egyből arcon csap, ádámcsutkám megugrik, ahogy torkomon nedvesítve lekövetem a hasfalán húzódó vonalak és görbék ábráját. Mutatóujjam hegyét a szegycsontjának támasztom, onnan indulva rajzolom át az egyik csíkot, elmetszve a köldöke mélyedését, majd ujjbegyeim a kemény felületnek támasztva eltolom magam tőle, az ebből nyert lendülettel hátrálok az ágyhoz, az utolsó utáni pillanatban kapva utána. Ujjaim az övtartó lyukakba akasztom, csípőjénél fogva húzom magammal, míg vádlim az ágykeretnek nem koccan. Lehuppanok, a matrac rugózása felkavarja a pillangókat a gyomromban. Két kezem még mindig Elouan oldalán, így pillantok fel rá, majd a szemmagasságba került sliccével kezdek el szemezni. A gombot bűvölöm, idegességemben ujjam le-lecsúszik róla, négyszer kell nekiesnem, míg sikerül átbújtatnom a lyukon. Utána gondosan lehúzom a cipzárt, megbűvölten figyelem, hogyan adják meg magukat a fémes szemek, egyre többet és többet fedve fel az alattuk húzódó anyagból. Nedvesítek ajkamon, nyelvem balra szántja végig az alsó húspárnát, majd újabb lopott pillantás fölfelé, mielőtt körbezárna a sötétség, ahogy a szememet lehunyva az ágyékához fúrom az arcom, orrommal végigbújva alsója puha anyagát. Ajkaim férfiassága köré záródnak, meleg leheletem beszívja a pamut, ahogy párnáim hosszában kitapintják félmerevségét, közben tíz ujjam a csípőjébe vájva, nehogy az őrjítő szédülés, mit bensőm generál, magával ránthasson.
Sápadt sávok vonják el figyelmemet, hangsúlyos kulcscsont körüli derengés és annak völgyében sejtelmes sötétség, nyakának vibráló fehérsége, ma estig érintetlennek hitt, pár perccel ezelőttig érintetlennek remélt, most érintetlennek képzelt bőrfelület, de nem aggódom különösebben, könnyű lesz felitatni mások csókjait, láthatatlan billogjaikat simává gyalulni. Tenyeremet nyakszirtjére simítom, onnan előre csúszik, bódultan, valami egészen mást kutatva és követve, miközben tekintetem félszegen egymásba kapaszkodó karjaira siklik, szemérmessége és szégyenérzete összetéveszthetetlen jelére, pedig gyönyörű, egyenesen lélegzetelállító felborzolódott hajával, madárcsontozatával, lapos hasfalával, amelyen – csupán gyanítani tudom védekező testtartásának köszönhetően – izmai sejtelmesen rajzolódhatnak ki. Szeretném felskiccelni, elnagyoltan, a vágyakozás és vágyódás pontatlanságával – külső szemlélő nyilván silány fércmunkának ítélné, miközben belepréselném a pillanat megoldhatatlan szépségét –, visszatérnék tanulmányaink alapjaihoz, a vászon és szénceruza hézagos együttállásához.
Bátortalanságára incselkedés rétegződik, legszívesebben már nem önbizalomhiányát csókolnám le ajkairól, hanem izgató merészségét, de kihívó pillantásának képtelen vagyok ellenállni – mindent megkap tőlem, amit csak kér, és még annál is többet, nekem kell, hogy fulladozzon alattam, hogy pihegjen, könyörögjön, hogy torkára égjen a nevem, hogy izmai kedvemre feszüljenek és ernyedjenek. Rásegítek ügyködésére, lapockáim között ragadom meg pulóveremet, együtt húzzuk, végül nála hagyom, legyőzöttségem bizonyítékául, mert tudnia kell, számomra éppen olyan különleges és kívánatos, mint amennyire magamat látom pillantásában tükröződni. Sosem kérdőjeleztem meg, mit gondolhatnak rólam mások, tulajdonképpen nem számított, egyes guruk valószínűleg testtudatosnak neveznének, magabiztosnak, mások önimádónak vagy beképzeltnek, holott egyik sem fedi a valóságot. Jól érzem magam a bőrömben, akinek tetszik, annak tetszik, akinek nem, annak nem.
Ettől függetlenül várakozóan – mondhatni enyhe idegességgel – fürkészem mozdulatait, lefelé irányzó ujját, majd ujjait, valamit keresek bennük, valamit vonásai között, talán lenyűgözöttséget, talán megelégedést, talán csalódást, magam sem tudom. Pedig ezerszer látott már évekkel ezelőtt, hajnalban idegen emberek medencéibe vetődtem, egyetlen alsóban, és ugyanígy járkáltam fel-alá valamelyikünk kollégiumi szobájában ecsetet rágcsálva, gondolataimba mélyedve. Látott már, kétségtelenül, de nem így, nem ilyen körülmények között.
Ideiglenesen megkapja tőlem ezt is – az irányítást, a kezdeményezést, hiába kéri, én mutassam meg neki, szelíden és odaadóan követem, enyhe csodálkozással (csodálattal) tekintetemben, kezem azonnal fogást talál hajtincsei között, gyöngéd cirógatással. Semmi hevesség egyelőre, különben megriasztom, nekem viszont az kell, önként csupaszodjon, önként adja át magát, onnantól kezdve én rendelkezem felette.
Ajkaimat sietve megnedvesítem, tarkóig simítok, onnan háta felé igyekszem, alig kell előrébb hajolnom, máris csigolyákat érintem, bőrén akadálytalanul siklik tenyerem, legyezőszerűen széttárt ujjaim majdnem befedik a bordakosár két széle között elterülő síkságot. Belőle nyilván hiányzik valami, valami diadalmaskodásra kalibrált ösztön, Émile törleszkedik, Émile puha és kissé suta – meg-megreszkető keze, el-elcsúszó igyekezete –, édes esetlenséggel próbál kiszabadítani. Tekintetünk egymásba szalad, amint felpillant, őrjítő, kimerevített másodperc, megmártózom benne, sötéten, vágytól lüktetőn. Mellkasomból leereszkedik a forróság, egészen mélyre, csípőig, majd ágyékig húz, mire végigérnek rajtam csókjai, már le sem tagadhatnám, mennyire akarom.
Két tenyerembe fogom arcát, felfelé irányítom, szemét keresek, félhomályban is intenzív csillogását. – Hát nem vagy egyszerűen tökéletes? – szegezem neki a költői kérdést, közben hüvelyujjam az izgalmától és férfiasságomtól forró ajkára siklik. Nehézség nélkül feszítem szét fogsorát, ujjbegyem a nyelvére simul. – Hát nem vagy egyszerűen gyönyörű? – folytatom igézően és őszintén. Vakon botorkáltam eddig, de nem rá voltam ennyire vak, hanem magamra, a saját érzéseimre. Nyáltól csillogó hüvelyujjamat ugyanolyan hirtelenséggel húzom el tőle, mielőtt azonban felfedezőútjára bocsátanám Émile-t – ne legyenek illúzióink, nincs férfi, aki ellenállna neki –, megízlelem, pillantását satuba zárva.
Elmosódnak körülöttem a formák éles kontúrjai, összefolynak a kabin folyamatosan ingó falai, Elouan marad az egyetlen stabil pont a szobában. Ennek megfelelően kapaszkodom belé, pillantásom épp csak "muszáj" momentumokra szakad el tőle, hogy aztán újra és újra visszatérhessen rá. Magam sem tudom, hogy támaszt vagy megerősítést várok-e tőle; talán mindkettőt, talán csak jól esik figyelni, a közösen megélt impulzusok milyen újabb árnyalatokkal gazdagítják szembogara körül a színeket. Két tenyere arcomra simul, szelíd hívásának engedve hajtom hátra a fejem, hogy felnézhessek rá. A jelző, amivel illet, megborítja lelkem kényes egyensúlyát, a csodálat és a hitetlenkedés pillanatnyi felvillanását zavar törli el, fakó bőrön égő, vörös pír. Nem véletlenül költői a kérdés, megválaszolni amúgy sem lenne értelme, hiszen kedve szerint ferdítette el a valóságot, hogy a maga tükrén át nézhessen bele; nem vagyok tökéletes. Az ő ragyogása mellett hogy is nevezheti az enyémet annak? Ha nem ismerném, azt hinném, gúnyt próbál űzni, ám éppen szavainak nyers őszintesége az, ami ennyire felkavar. Szeretném megfordítani a tükröt, hogy önarcképe láttán újradefiniálhassuk a tökéletességet. Ajkaim épp olyan megadással nyílnak szét, mint fogsorom, mintha kérés nélkül uralná testem minden egyes porcikáját. Nem ellenkezem, ellaposodik csupán pillantásom, ahogy megérzem ujjbegyét a nyelvemen. Az újabb jelzőtől fájdalmasan roppan valami a mellkasomon, páncélként körém ivódott, ősrégi kövület pattogzik le. Hogy fájhat ennyire valami, ami ekkora örömmel tölt el? Elszorítja torkom a sírhatnék, artikulálatlan, gyenge valami tör fel onnét; nyögéshez kevés, sóhajhoz túl sok, egy páncél repedésének hangja. Esélyt sem hagy rá, hogy enyhe nyomást mérjek édes és fűszeres érintésére a nyelvemen, hogy ajkaimat rendesen köré zárhassam és fogaimmal puhán végigkarcoljam a bőrét: olyan hirtelen húzódik el, ahogyan jött, nem hagyva hátra mást, csak felizzó vágyat, a torkomon akadt meghatottságot és beindult nyálelválasztást. Lelkünk csókoknak álcázott foltokban egyesül, minden egyes kontaktus vele egy-egy szivárványszínű paca a fehér vásznon. Csak ekkor tudatosul bennem, hogy még mindig a csípőjébe fogódzkodom két oldalt. Ujjaim egészen elfehéredtek kiugró csípőcsontja felett. Most enyhítek a nyomáson, a nadrágjába kapaszkodva, vakon rántom meg lefelé. Térdig tolom, onnantól a segítségére bízom magam, hol őt, hol teste különböző, elérhető részeit ízlelve - különös hangsúlyt fektetve a köldökétől lefutó csíkra, majd onnan fölfelé, a szegycsont irányába vezető ösvényre, a finoman árnyalt kockák közt. Van abban valami hálás, ahogy bújom, ahogy ajkaimmal becézem bőrét, mintha az iménti kedvességét próbálnám viszonozni, hiába érződik viszonozhatatlannak. Azzal az egy jelzővel többet adott, mint tettek egész armadájával tudott volna. Ha ügyetlenkedve, kapkodva akár, de sikerül leszednem róla a nadrágot, úgy feljebb kapaszkodom az ágyon, hátra-hátralököm magam, míg a párnák magasságába nem érek, egyik lábam kinyújtva felé, a másik enyhén felhúzva, nyakam beesik, ahogy magam mögött támaszkodom, belefagyva a mozdulatba, beleégve a várakozásba, a vágyba, hogy utánam jöjjön. Ez a pillanatnyinak szánt, csökkenését epekedve váró távolság segít kirajzolni egyben a körvonalát, az ágy végénél magasodó, szálkás, félmeztelen sziluettet, a selymes bőre alatt dolgozó izmok rendszerezett csoportját. Elakad a lélegzetem, ahogy realizálom, távolsága ellenére milyen közel van, mennyivel közelebb, mint valaha, és mennyivel közelebb lesz néhány dobbanáson belül.
Testének éteri visszacsatolásai – erőteljes, de kiterjedését tekintve félénk pír, kétkedő pillantás, reszkető lélegzetvétel, lúdbőrbe burkolózó nyakszirt – fogalmában ismert, minőségében ismeretlen láncreakciót indít el bennem, akárcsak nyelvemen kettőnk íze, a molekulákra bomlás, a sokkomponensű és vegytiszta szűk metszetű anomáliája. Félbetépett nyögése egymásra halmozott hangsávként játszódik le újra és újra, véget sem ér az előző, már újraindul, izgató, levegőtlen torokhang, valamitől furcsa színezetű, meg merném kockáztatni, kissé szívtépő, mintha Émile se tudná, pontosan hogyan reagáljon erre, mintha egyszerre két idősíkon léteznénk és két eltérő érzelem mosná el a puszta vágyból vert izgatottságot.
Most az enyém vagy, gondolom ostobán, az epekedés törvényszerű mohóságával, most függök tőled, kölcsönös birtokviszonyban létezünk, most alárendelődöm kimondatlan kéréseidnek, piedesztálra emellek, imádlak, bálványozlak, olyan törékeny vagy, érintésem alatt feszes és ernyedt egyaránt, üvegszilánk, bőr alatti horzsolás.
Lepillantok rá, édes fájdalomtól elgyötört csípőmbe két oldalról kapaszkodik, mozdulatai félszegek és hektikusak, meg sem próbál hamis magabiztosságot sugározni, teljesen önmaga, ingerlően suta és tétova, ugyanakkor falánk, gyomrom újfent bukfencet vet, amint ajkai megtalálják a bőrömet. Borzongató impulzusok szaladnak végig, kiindulópontjuk csókjai tövében található, tarkónál fogom meg, ezúttal nekem kell fogódzkodnom, térdem alig észrevehetően belereszket módszeres kínzási technikáiba, a buzgó ujjak és telhetetlen száj kettősébe.
Szürreális élmény hajtincsei közé túrni, szelíd erőszakkal közéjük kapni, megragadni párat, erélyesen, mégis gyöngéden, előbb jobbomat rázom ki a nadrágból, majd balomat, amint hátrább húzódik, azonnal eleresztem. Mindkét zokni követi, miközben elnyúlik, pillantásom azonnal visszatalál közzé, félig lehajolva éppen azonos vonalba kerül mellkasának sietve emelkedő és süllyedő, kontúrokra bomlott fennsíkjával, és tudom, egyszerűen tudom, a minden tudás abszurd bizonyosságával, hogy ezt a képet, ezt a megismételhetetlen, geometriailag tökéletes és tökéletlen grafikát soha, de soha nem leszek képes elfelejteni. Belém ivódik, mint gyerekkorom meghatározó festményei, eldugott darabok a galériában, beugróba rejtett mesterművek, táptalaj, amelyben gyökeret vert művészi térlátásom.
– Fogalmad sincs, mennyire kívánlak – mondom egyszerűen, a játékos szerelem tónusától megfosztottan, tényközlési precizitással, mintha ülnénk egy francia teraszon, két félig megevett croissant felett, ölbe fektetett újságok változó szögében, és azt mondanám, kicsit fáradt vagyok, vagy kék az ég, esetleg megöl az unalom és kíváncsiság, és látni akarom, mit skiccelsz fel éppen. Mintha azt mondanám, létezem, nézz rám, látod, létezem, minden porcikámmal együtt.
Egy kicsit jobban létezem most, hogy engem nézel. Persze ezt nem mondom ki hangosan, inkább utána mászok, térd alatt ragadom meg, úgy húzom egymáshoz ölünket, minden forró és sürgető – és elviselhetetlenül bosszantó. Mint a nadrágja. Röviden lehajolok hozzá, futó csók, egymáson elcsúszó nyelvek, összekoccanó fogak, azt hiszem, belenevetek a szájába, belelihegek, beleomlok, és máris átcsoportosítom a figyelmemet – egy gombra és egy sliccre összpontosul. Türelmetlenül hámozom ki belőle, alsójával együtt szabadítom meg tőle, behajlított ujjaim végigsimítanak rajta a mozdulat mentén, bőre puha, forró, hívogató csípőjétől egészen a lábfejéjig.
Előttem hever, meztelenül, félredobom a felgyűrt ruhadarabokat, derekára fogok, annyira szép, sápadt és filigrán, nem is akarom befedni, egyelőre semmiképpen, most néznem kell, látnom kell. Tenyeremet a mellkasára csúsztatom, szegycsontján állapodik meg, onnan fel, egészen a nyakáig, állára szorítok, gyengéden, hüvelykujjammal arra ösztökélem, hogy a szája ismét elnyíljon. Előrébb dőlök, férfiassága a hasamnak feszül, tekintetem azonnal odaszökken, magától értetődő természetességgel, és abban sincs semmi különös, ahogyan ráhajolok, ahogyan megkóstolom, ahogyan elégedetten szusszantok.
Kezdőlap
