Látszólag érthetetlen véletlenek láncolata sodort minket ide, ebbe a porette, magányosan táncoló kabinba, melyre visszatekintve mégis árulkodó, apró jelekből macskakövezett ösvény rajzolódik ki. Találkozásunk, összegabalyodásunk szinte sorsszerű volt, elkerülhetetlen. Sosem futottunk teljesen parallelben, mindig is összekötött minket egy csomó. Láthatatlan, mágneses szemcsék tartottak közel minket egymáshoz attól a naptól kezdve, hogy meghúztuk a múlt és a jelen határvonalát és azt hittük, kezünkbe vehetjük az irányítását valaminek, mi sosem volt igazán a miénk. Mindig is mások rendelkeztek róla.
Ha csak közel annyira, mint én téged... Nyelvemen ragad e megigézett, vágytól fűtött válasz, nem vagyok elég bátor, hogy hangokba öntsem. Ügyetlenül összeeszkábált szavaim elvésznek lélekkavaró bókjai mellett, mintha minden betűjével engem cirógatna, míg én enyhe türelmetlenségtől vezérelve képtelen vagyok költői szócsokrokban gondolkodni. Ha leskiccelném a pillanatot, talán visszaadhatnám vele töredékét annak, ami bennem dúl, azt a lélekvihart, melyet ő maga keltett, egyszerű bókjaim azonban túl üresek ahhoz, hogy ki merjem őket hangosan is ejteni. Elmosolyodom inkább, félszegen és pírba borulva, mégis ismerős, játékos szikrák pattogása tükröződik szembogaram mögött.
- Akkor mutasd meg... - Szóról szóra idézem vissza, amit korábban mondtam, szemérmetlenségem legutolsó villanásába kapaszkodom, mielőtt végleg kihunyna belőlem, mielőtt dominanciája teljesen elsodorna. Tettetett magabiztosságom egyetlen rántással darabokra töri, amit a legkevésbé sem bánok, szinte megkönnyebbülten adom át magam az irányításának. Ajkaink ismerős, puha koccanásától felforrok, úgy érzem, ha csak ennyit engedne láttatni magából egész éjjel, már boldogan hagynám, hogy elemésszen. De többet nyújt, ahogy én is többre vágyom, képtelen vagyok beérni ennyivel, egy csókkal, egy mosollyal, néhány futó érintéssel. Mindened kell, üzeni bíbor ködtől fátyolos pillantásom, kellesz, kellesz, egyre csak ezt szajkózza, miközben gerincem a matracnak feszül, lapockáim belevájnak, két karom a fejem felett köt ki és csak lustán emelem a csípőm, hogy segítsek neki. Józan ésszel értem, hogy zavarban kéne lennem, hogy mocskosul égnem kéne pillantása, cirógató érintése alatt, mégis furcsán felszabadító érzés ennyire megnyílni előtte, és ahogy rám néz, éhségében van valami bolondító, valami szeretnivaló, amitől tisztának és különlegesnek érzem magam.
Légzésem megugrik felkúszó érintése alatt, szaporodó szusszanással hunyom le szemem, ajkaim ösztönösen nyílnak el hüvelykje enyhe nyomásától és várom, kívánom, vakon befogadom, bármit is szán nekem. Az inger mégis lejjebb ér, testének enyhe nyomása alatt fájdalmasan feszül férfiasságom, hevítő forrósággal süvít végig testemen a vágy, és ha akarnám sem tudnám megállni, hogy ne emeljek a csípőmön, ne feszítsem neki enyhén az övének, míg tarkójára marva vonom csókba, akaratosan nyújtva el kóstolgatásait. Ennyivel nem érem be, nyelvére vágyom az enyémen, fogaink koccanására, ajkaink fullasztó présére, míg ujjaim önző becézéssel birtokolják haját, körmöm hegye puhán szánt végig fejbőrén, tarkótól a feje búbjáig, majd vissza.
Az britek kifinomult angolja cserben hagy, anyanyelvünk szerelmesen duruzsoló, dallamos ritmusán súgom meg neki:
- Érezni akarlak. Érinteni. - Muszáj látnom, tekintetem az övét kutatja, íriszei örvénylő mélysége után sóvárgok, beleveszni, belefulladni. - Belehalok, annyira kívánlak... - Úgy érzem, mellkasom gyönge ketrece valóban képes lenne összeroppanni ekkora súly alatt. Sosem éreztem még ilyesmit, senki sem szított bennem ekkora lángot, mindent feléget bennem. Szinte könyörgöm, hogy égessen, marjon, nem számít, mennyire perzsel, amíg közelebb és közelebb tudhatom általa magamhoz. Tenyerem lefut a hátán, gerince völgyén siklik végig, vakmerő tempója csak a derék lejtőjénél lassul, tétován vándorol előre a csípőcsont mentén, kutakodón zongorázik a levegőben, míg rá nem lel Elouanra, forrósága epicentrumára, mit markomba zárnék, épp csak ismerkedőn, puhatolózva. Titkokat súgó ajkaim csókokból festenek vonalat arcéle mentén, le a torka vájatáig, majd nyaka hullámán végig, egyszerre kóstolva és istenítve, bőrének sós pézsmáját ízlelve és minden tökéletes, angyalok által faragott porcikájának hódolva.