Edgar olyan alak, aki mellett könnyen elsétálnak az emberek. Nem néznek utána, nem törődnek vele. Ő azonban mindig odafigyel. Megjegyzi a részleteket és az embereket. Megérteni azonban nehezen tudja őket. Bonyolultak, és hiába kedves velük, a többségük nem kedveli őt. Sértegetik, bántják, kinevetik. Sosem volt gazdag szociális közege, barátai alig voltak, a szomszéd gyerekekkel sem tudta megtalálni a közös hangot. A munkahelyein leépítések és ellenszenvek áldozata lett általában, nem tudott sehol sem elhelyezkedni, nem kellett senkinek se. Kivételt mindösszesen az a négy és fél év jelentett számára, amíg a Circus Paradise nevű vándorcirkusszal járta be az országot. Az ezt követő ínséges időszakra ráment a házassága és kis híján az egzisztenciája.
Barátságos, szerény, puritán ember, aki szociálisan kissé érzéketlen, de nem a rosszindulat ennek a forrása, hanem az izolációból eredeztethető hiányos és rossz szocializáció. Ügyetlenül közeledik mások felé, főként a nőkkel ért nehezen szót. Nagyon szoros kapcsolat fűzi az édesanyjához, akiről New York-ba költözése óta saját maga gondoskodott, de a rosszabbodó állapota miatt mostanra folyamatos kórházi megfigyelés alatt áll. Edgar minden nap meglátogatja őt, miután végzett a munkájában. Minden pénzét anyja kezelésére költi, saját magára szinte semmije se marad. Mivel a gyógyszereit már nem veszi meg, illetve a pszichiáterével is csak keveset találkozik, az állapotában visszaesés következett be, amit nem hajlandó belátni. Sőt, feloldozásként éli meg.
Egyedül él, spártai egyszerűséggel berendezett kis garzonlakásában három teknősbékával és két papagájjal. Főbérlője egyre nehezebben tűri, hogy folyamatosa késik a lakbérrel. Edgar szenved bizonyos rögeszméktől és kényszerektől. Mindent rendszerez, a napjai is bizonyos szokások és időkeretek között zajlanak, amiktől ritkán tér csak el. Nem tűnik erőszakos személynek, de hajlamos a kegyetlen és agresszív viselkedésre szélsőséges érzelmi behatások következtében. A nyílt fizikai konfrontációt azonban nem vállalja fel, így gyakran helybenhagyják.

Idegesen fészkelődött a székében, sokadszorra pillantva az étterem bejárata fölött lévő órára. Huszonöt perc. A lakásától az út ide nem több, mint tizenhat és fél perc. Jól tudta, hiszen öt éttermet is megvizsgált távolságban, hogy a lehető legkönnyebben megközelíthető helyet válassza ki. Egy úriember így csinálja, mondta neki az anyja, mikor segített megkötni Edgar nyakkendőjét indulás előtt.
-Uram – szólította meg Edgart a pincér – Kér valamit a narancsleven kívül?
Nem ivott alkoholt. Az apja sokat ivott, és olyankor mindig dühös volt. Nem szerette, ha dühös az apja, olyankor bántotta az anyját. Egyszer megpróbálta őt megvédeni, de az apja kilökte az ablakon a dulakodásuk közepette, neki meg eltört a karja. Egész nyáron gipszben volt a keze, és nem tudott játszani a környékbeli fiúkkal. Játssz velük, úgy megszeretnek! De nem tudott, és nem is szerették meg.
- Nem jött el – Edgar hangja szomorúan csengett, mire a pincér gondterhelten felsóhajtott – Azt hittem most eljön.
Szomorúan lógatta a fejét, miközben hazafelé sétált a szemerkélő esőben. Átverték, megint. Leia arcát látta maga előtt, ahogy tányérokat és poharakat dobál felé, köztük néhány igen értékes darabbal, amit még a cirkuszban töltött évei alatt gyűjtött.
- Még erre sem vagy jó! Egy lámpát kellett volna csak mozgatnod, de te még ezt is elrontottad! – üvöltötte kikelve magából, törve-zúzva. Edgar a falnak préselődve próbálta magát összehúzni, hogy ne találják el az üveg és kerámia szilánkok. Lehunyta a szemét és próbált valami másra gondolni. Valami szépre és boldogra.
Mikor kinyitotta a szemét, már egy kocsmában ült, és a hely kihaltságából ítélve közeledett a záróra.
- Igyál valamit, vagy húzz innen! – rivallott rá a csapos.
- Van narancslé? – a csapos arckifejezését látva azonban nem volt szükség arra, hogy válaszoljon. – Csak egy pohár vizet kérek. Tudja, most váltam el.
- Pezsgőt nem tartok. De gratulálok – vicsorgásszerű mosolyra húzta a száját, majd egy címke nélküli palackból feltöltött egy feles poharat és Edgar orra alá tolta. – Ne kérdezze. Csak húzza le.
- Én nem iszok.
- Mindenki iszik.
- Én nem.

Edgar kissé görnyedten ült a méregdrága székben, amiben minden bizonnyal aludni is lehetett volna anélkül, hogy a reggeli hátfájás miatt kelljen aggódni. A szoba egyszerűen volt berendezve, mégis a semlegesség, amit árasztott magából, ijesztővé tette.
- Elég csúnyának tűnik. Remélem nincs komolyabb baja, Edgar – biztosította együttérzéséről őt Dr. Farris, és nagyot sóhajtva dőlt hátra a székében. – Mi történt?
- Baleset. Leestem a létráról – Edgar hangja rezignáltan hatott, és pár pillanat múlva egy mosolyra húzva az ajkait pillantott fel. – Ne aggódjon.
Ne aggódj! El fog múlni. Gondolj valami szépre, valami vidámra, az segít majd! Anyja mondogatta ezt mindig, mikor a környékbeli fiúk kaviccsal dobálták őt. Mindennap kiment a játszótérre, és megkérdezte, hogy játszhat-e velük. Egy idő után már előre tudta a választ, így vitt magával könyvet és ki ült az egyik padra olvasgatni. Kavicsokkal üldözték őt el. Az egyiknek a nyoma még mindig meg van egy a szája sarkában húzódó heg formájában.
- Mire jutott azzal, amit múltkor beszéltünk?
Erre, mondta volna, de lenyelte. A doktornő nem tudhatta. Legutóbb azt mondta neki, hogy mozduljon ki, beszélgessen emberekkel. Így hát, mikor hazaért az anyjától, felvette az egyetlen öltönyét és színházba ment. Minden egyszerűen, és könnyen ment. A többség ugyan partnerrel érkezett, így kissé kilógott a sorból, de nem zavarta. A szünetben igyekezett beszélni másokkal, de szinte mindenki elhessegette.
- Nézd már ezt a madárijesztőt! Hé, senkit sem érdekel, hogy színész akartál lenni, ember! Húzz innen, a ronda pofád zavarja a barátnőmet. Hé, biztonságiak, ez az alak nem hagy békén minket!
- Kérem, ne, én csak …  - szabadkozott Edgar, mikor megragadta a vállát egy erős kéz és a gallérjánál fogva felemelte.
- Háborgatja önöket? Elnézést, biztos beszökött a disznó.
- Én nem, az előadásra jöttem, hadd menjek vissza, kérem …  - mire a mondat végére jutott már kint volt az utcán. Nem a főbejáraton, hanem minden bizonnyal a hátsó kijáraton át hurcolta őt magával az őr, ugyanis egy sikátorban találta magát. – Erre semmi szükség, én csak beszélgetni akartam. Látja, itt van a jegyem, nekem van …
Mielőtt azonban befejezhette volna a mondatot a biztonsági őr a termetét meghazudtoló gyorsasággal csavarta ki a kezéből a jegyét, vetve rá egy hanyag pillantást. – Szóval ellopta valakitől? – gyanúsította mérgesen, taszítva egyet rajta a mellkasán, amitől Edgar kis híján hátraesett.
- Nem, én vettem! Színházi ember vagyok én is! Nagyon sok darabot láttam, jártam próbákra is! – magyarázta kétségbeesetten Edgar, a férfi arca azonban érdektelenségről árulkodott. Edgar kihúzta magát és kissé talán teátrális mozdulattal megigazította a gyűrött zakóját. – Ha nem enged vissza, akkor panaszt teszek.
Ez már felkeltette a nagydarab őr érdeklődését, ugyanis fenyegetően előrelépett, és Edgart a zakójánál megragadva emelte fel, majd préselte a falnak. – Hogy mit teszel?
- Jogom van …
Egy fogába került. Olyan gyorsan történt, hogy nem is látta az öklöt, ami az arcába csapott, és talán a következőt se látta volna, ha előtte nem rázzák meg. Oldalra bicsaklott a feje, érezte, ahogy a vérével megtelik a szája.
- Panaszt akarsz még tenni, seggfej?
Edgarnak csak egy erőtlen motyogásra futotta, ami csak arra volt jó, hogy a szájából előbuggyanó vére a férfi arcára vörös pontokat fessen. A földre lökték, de nem tudott felállni, mert ekkor a férfi cipője orra a bordái közé vágódott nagy erővel. Levegő után próbált kapkodni a hirtelenjében beálló légszomj miatt, de csak még inkább záporoztak a rúgások. Magzatpózba kuporodott, kezeivel a fejét védve és próbált valami szépre, valami vidámra gondolni.
- Még … dolgozom rajta – felelte végül kissé ködös tekintettel. – Vennem kell egy új öltönyt. A régi tönkrement.  

Edgar percek óta farkasszemet nézett egy szőke, ránézésre negyvenes nővel, aki bár jól tartotta magát, a mosolya szomorúnak tűnt. A szomorú mosolynál pedig nincs rosszabb. A szomorú mosoly hazugság.
- Sajnálom, Ed. Tudod, hogy bírlak. Jó munkás vagy – Dominic szavai nem voltak ismeretlenek, korábban is hallotta már őket, csupán más formában. Az anyja azt mondta, hogy színész lesz belőle, semmi kétség. Az iskola befejezése után éveken keresztül járt castingokra és minden lehetőséget igyekezett megragadni, de mindenhol ugyanaz fogadta.
-Nekünk fontos az arc, tudod? Csinos pofák kellenek, hogy jól eladható legyen a termék. A nézők szép embereket akarnak nézni, olyanokat, akiket otthon nem kaphatnak meg. Téged megkaphatnak. De nem akarnának, ez a bökkenő. Nem mindenkinek való ez a szakma, haver. Ne csüggedj, valakinek kell a világítást is intéznie!
- De ez a csávó nagykutya. Tudom, hogy nem akartál rosszat, de meg van kötve a kezem – folytatta Dominic és széttárta a karját, tehetetlenségét szimbolizálva.
Nem történt semmi. A nap ugyanúgy indult, mint mindig. Reggel felkelt, biciklivel érkezett, mint mindig. Aznap meghallgatást tartottak, ugyanis a főszereplő összeveszett a rendezővel. Rossz nyelvek szerint szerelmesek civakodása volt. Edgar beállította a fényeket, ahogy a forgatások alkalmával is tette mindig, és fentről figyelte a jelentkezőket. Én is lehetnék ott , futott át mindig az agyán. Évekkel ezelőtt ő is ott lent állt, de nem tartották elég karizmatikusnak, így elutasították. Akkor azt mondták, hogy világosítókra is szükség van, így kapva kapott az alkalmon. Nem szeretett volna távol kerülni a színháztól.
Megbabonázva figyelte, ahogy a díszletek között mozgott a fiatal nő. A gesztusok, a hangjának finom rezdülései, azok a teljesen természetesnek ható mozdulatok, amikkel dolgozott. Tökéletes volt. Tehetséges, szép és fiatal.
Mikor a lépcső aljára ért már befejeződött az elpróbált jelenet, és a fiatal nő épp búcsúzkodott a rendezővel. A sugárzó mosolyából úgy tűnt, hogy lenyűgözte a férfit. Nem csak őt. Egy magas, jó kiállású, öltönyös férfi lépett oda hozzá és kezdeményezett beszélgetést. Közben a következő próbálkozót hívták be, úgyhogy mindjárt vissza kell mennie a fényszórókhoz. Muszáj sietnie.
- Bo-bocsánat – szakította félbe a nő és a férfi társalgását, amit előbbi kíváncsian konstatált, míg utóbbi egy dühös pillantást vetett felé. – Láttam játszani, és tökéletes volt. Nagyon tehetséges. Én csak azt akarom kérdezni, hogy esetleg …   kutakodni kezdett a zsebeiben, míg végül talált egy kissé összegyűrt blokkot a közeli kávézóból. Általában őt küldik ki a színészek kávéért. – Aláírná? Sokat fog majd érni, biztos vagyok benne – bizonygatta, és igyekezett minél meggyőzőbben mosolyogni a nőre, aki készségesen, ragyogó mosollyal írta alá a papírfecnit, majd elköszönt és távozott.
A magas, öltönyös követte a tekintetével a nő eltűnő alakját, majd értetlenkedve fordult Edgarhoz.
- Ez mi volt? Azt hiszed kezdene egy ilyen fószerral, mint te? – hangja gúnyosan csengett. – A saját súlycsoportodnál kéne próbálkoznod. Semmi esélyed, öreg. De ne aggódj, majd elmesélem, hogy milyen volt megdugni! – vigyorogva fordított hátat, majd köszönés nélkül sietett a nő után.
Edgar észre se vette, hogy csak még jobban összegyűrte a blokkot, míg a férfit hallgatta. Gyorsan kihajtogatta, hogy lássa a nevet. April Wilkins. Pár másodpercig még megbabonázva figyelte a betűket, majd eszébe jutott, hogy elfelejtett bemutatkozni. Ha ő is magas volna, jóképű, és jól állna rajta az öltöny, lehet, hogy nem csak a nevét írta volna rá, hanem egy telefonszámot is. De nem magas, nem jóképű, és nem áll rajta jól az öltöny. A nevét pedig elszokták felejteni.
- Nem csináltam semmi rosszat – Edgar elszakította a tekintetét a szőke nőt ábrázoló képről, és Dominic-ra pillantott. – Hazudik. Nem igaz, amit állít.
Nem volt olyan nehéz kitalálni, hogy hol lakik. Az egyik próbaszünetben átnézte a jelentkezők lapjait, amin ott volt a lakhely is. Éjszakánként a közeli parkban üldögélt, szemben a lakással, ahol April lakott. Egyszer majdnem bekopogott, de inába szállt a bátorsága. Pár nap múlva viszont kopogtatott, de nem nyitott senki ajtót. Szomorúan ballagott volna haza, de aztán egy drága, fekete sportautó kanyarodott az utcába, amiből kiszállt a gyönyörű szőke hajzuhatag tulajdonosa. Egy férfi volt vele, aki az ajtóig kísérte. A magas, öltönyös férfi volt az. Edgar nem tudott időben elbújni, észrevette őt, és a színház vezetőjének panaszt tett.
- Hiszek neked. De a fickó ismert, elég, ha csak mondja. Nem igazság, de ez van. Ha azt mondja, hogy zaklattad a nőt, nincs mit tenni. Sajnálom, de ki kell rúgjalak.

- Micsoda világ! Azt írták, hogy itt elenyésző a bűnözés. Ezért költöztünk ide. Emlékszik Mr. Moralesre? A harmadikon lakott – az idős hölgy közelebb hajolt, mintha csak egy titkot szeretne megosztani – Meggyilkolták. Én mondom! Tele volt itt minden rendőrökkel, tudja, mint a sorozatokban! Kikérdeztek mindenkit. Azt mondták, hogy két napja már halott volt. Eltudja ezt képzelni?
Edgar eltudta képzelni. Nagyon is jól, még csak az egyébként olykor igencsak élénk képzelőerejét sem kellett bevetnie hozzá.
- Mi a fasz ez? – értetlenkedett ajtót nyitva Mr. Morales – Halloween már elmúlt, gyökér. Vagy ez a munkaruhája? – tekintete a fakó, vörös színű öltönyös férfi kezében lévő pizzás dobozra esett. – Én nem rendelte pizzát.
- A cég ajándéka. Remélik, hogy ezután majd fog.
- Ha nem így állít be hozzám legközelebb, talán. Röhejesen fest, mint egy flepnis. -Jöjjön be addig! – tárta szélesre az ajtót, majd hátat fordított a futárnak. – Aztán mi ez, valami bohókás pizza? – kérdezte, és hangosan felnevetett saját szellemességét bizonyítva.
- Volt már, hogy akart valamit mondani, de nem tudta hogyan? – kérdezte a kikent arcú férfi, a nappali közepén lévő asztalra ejtve a pizzás dobozt. – Hogy nem tudta eldönteni, maga-e a hibás, vagy mindenki más?
- Mi az istenről beszél?
- Az önkifejezésről. Sokáig nem tudtam a módját, pedig tudhattam volna. Ott volt az orrom előtt végig. Végre felszabadultnak érzem magam! Szabadnak? Tudja az milyen?
- Na jó, itt a borravalója, fogja – ejtette a férfi kezébe a fémérméket. – Az ajtót csukja be maga után.
- Már eltudom mondani, amit akarok. Most már látnak engem.
- Hé, ember, ebben nincs is …
Elhaltak a nyelve hegyén lévő szavak, mikor Mr. Morales teste megvonaglott az oldalát érő sokkolótól. Nagydarab férfi volt, nem bénult meg először. Térdre rogyott, és megpróbált a flepnis lába felé nyúlni, de a hátán ért újabb áramütéstől eszméletlenül terült el végül a földön.  
-  Szörnyen hangzik. Itt írja alá, kérem – nyújtotta a hölgy felé Edgar a nyomtatványt. – Van sejtése, hogy mi történhetett?
- Biztos drog van a dologban. Tudja, ezek a mexióiak mind egyformák.
Az idős hölgy tévedett, nem a drog miatt halt meg Mr. Morales. Amiket a gyilkosa megtalált a wc tartályban. Ha csak ennyi lett volna, még a mai napig élne. A bűne ugyanaz volt,  mint a többinek. A gyengeség, aminek engedtek, és ami miatt életeket tettek tönkre. Rossz emberek voltak, olyan emberek, akik könnyen nyúltak a pohárhoz és néztek a mélyére, bántva ezzel másokat.
- Rég láttam, Edgar. Jól érzi magát?
- Remekül – bólintott mosolyogva.
- A gyógyszerek hatnak?
Csak egy bólintás volt a válasz. Nem azok, amiket itt felír Dr. Farris. Hanem az, amire rátalált. A maszkra, amire pillantva a világ nem néz át rajta. Amit viselve felszabadulhat a nyomás alól.
-Szeretem a bohócokat – szólalt meg hirtelen, a doktornő értetlen, de kíváncsi pillantását vonva magára ezzel. – Az újság.
- Oh, sajnálom, elfelejtettem eltenni – legyintett Dr. Farris, majd egy fiókba rejtette az újságot.
- Ön mit gondol?
- Miről?
- Amiről írtak.
- Nos … általában maszkot húznak. De ez is egy praktikus álca. Az emberek egy jelentős része kuloulrofóbiás. A bohócoktól való félelem – magyarázta merengve. – Meg se merik nézni az arcot. Ha mégis, nem tudnak, vagy nem mernek visszaemlékezni. Ha mégis megteszik, megbízhatatlan lenne a személyleírás.
- Tehát úgy gondolja, hogy az illető okos?
- Attól tartok – vonta meg a vállát a doktornő. – Sok embernek egy szemüveg, vagy szájmaszk is nehézséget okoz a felismerésben. Így nem a vonásokra, jellegzetességekre figyelnek fel először, hanem a sminkre, a jelenségre és nem az emberre. Ez elmés. Persze, tragikus is.
- Hogyne – értett egyet Edgar és a fiókból kilógó újságra pillantott, aminek a címlapján ott volt a rajzolt fantomkép. Nem is hasonlított. Csak üveges tekintettel bámult a képről az olvasóra, pont olyan semmitmondó arckifejezéssel, ahogy mindenki szokott. Ennél egy jobb kép kell. Hiszen ő mosolygott. Boldog volt. A világ olyan volt, amilyennek mindig is lennie kellett volna. Nem voltak gonosz fiúk, akik kövekkel dobálóztak, sem biztonsági őrök, akik kidobták és megverték. Szabad volt, és meghallották. Most először, de nem utoljára. Most már tudta, hogy eddig miért nem érdekelt senkit. Megtalálta önmagát. Most meg kell találnia újra.