Hiába születtem gazdag családba és volt elképesztően fényűző életem, én magam valahogy mégsem váltam elkényeztetett gyerekké. Tudjuk be ezt a kamaszkori lázadásnak, amikor is rájöttem, hogy a szülői gondoskodás és szeretet nálunk kimerült egy újabb hitelkártyában. Nem mondhatom, hogy nem élveztem a helyzetet és hogy egyszer sem éltem vissza a kezembe került temérdek mennyiségű pénzzel. Mégis... tudtam, hogy egy nap nem ilyen szülővé szeretnék válni. Nem akartam, hogy az emberek csak és kizárólag a pénzem miatt foglalkozzanak velem, hogy amiatt ismerjenek el. Magamnak akartam kivívni a tiszteletet és igen is meg akartam mászni azokat a bizonyos lépcsőfokokat, amiket sokan oly könnyedén átugrálnak. Nekem is meglett volna a lehetőségem arra, hogy apám egyik kiadóját vezessem, de nem kértem belőle. Hisz akkor megint csak miatta szereztem volna nevet a szakmámban és nem a tehetségem miatt.
A férjem volt az első, aki nem a származásom és a jövőbeni örökségem miatt tüntetett ki a figyelmével, s talán az ő őszinte szerelme volt az, ami végképp a helyes útra rántott engem. Habár a szerelmünk amilyen gyorsan felkavarta az életünket, legalább olyan gyorsan foszlott is szerte... ám szakítás helyett mégis házasság lett a vége. S hogy miért? Mert akkor már nem kettőnk életéről kellett döntenünk. Nem terveztünk közös gyereket, hisz a közös jövőben sem voltunk biztosak, mégis együtt maradtunk, majd egybekeltünk, hogy a kisfiunknak igazi családi hátteret biztosíthassunk.
Ahogy Holden, úgy én sem vagyok az a rögtön robbanó, agresszív és veszekedős személy, így mondhatni elég nyugodt életet sikerült megteremtenünk magunknak. Mondjuk mivel túl fiatalon vágtunk bele a közös életünkbe, kevés anyagi tőkével, így a szüleim támogatását semmilyen módon nem tudtuk visszautasítani. Pedig mennyire szerettünk volna függetlenek lenni... de hát akkoriban erre semmi esélyünk sem volt, pláne úgy nem, hogy fél lábbal még mindketten az egyetemet tapostuk.
Ám a nehézségek ellenére szerintem egy teljesen jól működő életet teremtettünk, remekül lavírozunk a munka és a család között, ahhoz pedig kétség sem fér, hogy Colten számunkra a legfontosabb. Érte bármit megtennénk, habár most eléggé aggódom a New York-ba való költözés milyen szinten viseli meg majd őt. Meg Holden-t. Meg engem. Ez a döntés sem volt egyszerű, mégis felpakoltunk mindent és a hátunk mögött hagytuk Chicago-t. Be nem merném vallani senkinek, mennyire rettegek ettől az új élettől, mégis bízom abban, hogy ahogyan eddig mindent, úgy ezt is megoldjuk majd, együtt. Az egyedüli gond ezzel az, hogy kétlem, hogy ennyire biztos lábakon állna a házasságunk. De majd úgyis meglátjuk mit hoz a jövő.

- Colten, kicsim! Kész a vacsora! - kiáltom el magam a konyhában állva, miközben a spagetti tésztát szedem ki Colten tányérjába. Mint mindig, most is három személyre terítettem, holott Holden direkt szólt előre, hogy ma később fog hazaérni, ezért ne várjuk meg, hanem együnk nélküle. Mégis... a szokás hatalma miatt mégis három teríték került az asztalra, a most aktuális kettő helyett. De nem gond, legalább így később nem kell Holden-nek sem ezzel bajlódnia.  - Megmostad a mancsaidat? - mosolyogva bólogat, miközben felhuppan a székre és máris kezébe kapja a villát. Szedek némi szószt a tésztájára és pontosan három kis húsgolyót, mindegyiket négy egyelőre részre vágva, ahogy szereti. Az egészet pedig megspékelem egy puszival a feje tetejére, csak hogy teljes legyen a rituálé, majd leülök én is mellé és szedek magamnak is.
- Anyu, kérdezhetek valamit? - lopva pillant csak rám, pedig Holden-nel mindig, minden körülmények között nyitottak voltunk a kérdéseire.
- Persze! - mosolygok rá, biztatóan bólintok is egy aprót és le sem veszem róla a tekintetemet. Az anyai aggodalom tűzvészként szánt végig az ereimen, mégis próbálom ezt elrejteni a fiam elől, nehogy ebből bármennyit is észrevegyen.
- Apunak jövő héten lesz a szülinapja és... mi lenne, ha itthon maradnánk? Csak mi hárman. Társasoznánk, sütnél tortát, forrócsokit innánk, olyan jó lenne! Apa is biztos örülne neki és nem is akarna másmilyen szülinapot! - ez a gyerkőc mindig meg tud lepni. Alig múlt hét éves... mégis olyan gondoskodó, annyira bájos, őszintén nem tudom, hogy lehet egy ilyen kis krapeknak ekkora szíve. De annyi szent, rengeteg ember tanulhatna tőle.
- Hát ez szerintem fantasztikusan hangzik! - lelkendezem vele együtt, noha közben a szívembe éles fájdalom mar. Holden-nel már nem úgy működünk, mint régen, s talán ebből Colten is érzékel valamennyit, azért gondolta ki ezt a szülinapi programot is az apukájának. Nem mintha kiabálásoktól lenne hangos az otthonunk, vagy bármilyen módon ellenségesen viselkednénk egymással Holden-nel... de a hűvösebb légkör mindenképp érzékelhető. Amit egyébként rettentően sajnálok, hisz Colten-nek semmit nem szabadna érzékelnie abból, hogy a szülei némi gödörbe - ha nem épp egy feneketlen szakadékba - kerültek a kapcsolatukat illetően.
- És képzeld Pete apukájának van zongorája és azt mondta átmehetünk és akkor apa játszhat majd. - na erre már őszintén felkapom a fejem és elképedve nézek le a drága kisfiamra. Nem mondanám rossz embernek magam, de az, hogy Colten ezt a nagy mértékű jóságot az apukájától örökölte, ahhoz kétség sem fér.
- Hát... Pete apukája igazán kedves! Majd felhívom és megbeszélem vele. - nem tudom, miként menedzselném végig azt, hogy kvázi idegenekhez átmegyünk, hogy Holden zongora közelbe kerülhessen, de tény, hogy igen is megérdemelné azt, hogy ennek a szenvedélyének hódolhasson.
- Én már megbeszéltem. - tényként közli, akár egy igazi férfi, aki nemrég tért haza egy komoly tárgyalásról.
- Valóban? - szinte még a villa is kiesik a kezemből a döbbenettől. Colten bólogatva falatozik, hosszasan elmélázva a válaszon, az arckifejezése mosolygásra késztet.
- Ühüm. Pete játszhat a Pókemberemmel. - befejezem a vacsorát és odalépek a Prücsökhöz, hogy egy nagy ölelésben részesítsem.
- Nagyon szeretlek! Ugye tudod? - mostanában talán mintha többször törne rám ilyesféle szeretetroham, de nem tehetek róla, hogy ez a kisember minden nap tesz valami olyat, amitől teljesen elolvadok. Komolyan, ha ő nem lenne... százszorta fakóbb, unalmasabb és sanyarúbb lenne az élet.
- Én is szeretlek. - suttogja vissza két falat között, nekem pedig minden igyekezetem ellenére egy könnycsepp gördül végig az arcomon.

Nem ilyennek képzeltem az életemet. A karrierem csillaga ívelhetne magasabbra, de voltaképp a mostani pozíciómmal is tökéletesen meg vagyok elégedve, hisz így legalább bőven marad elég időm, amit Colten-nel tölthetek.
Kislányként az ember nem arról álmodik, hogy majd idegenként él a férje mellett, hogy nem vacsoráznak együtt, hogy semmi más közös témájuk nem akad a gyerekükön kívül. Boldog családi életre vágytam, szerelemmel és szeretettel teli életre, de ez valahogy nem adatott meg. Én is érzem, Holden is érzi és a legsajnálatosabb az, hogy szerintem Colten is. Működünk azért, eléggé olajozottan suhannak el mellettünk a hétköznapok, mégis jól tudom, hogy ez nem elég. Félek attól, mi lesz, ha Holden bedobja a törölközőt. De talán leginkább attól rettegek, mi lesz akkor, hogyha egyet értek majd vele és meg se próbálom majd visszatartani őt attól, hogy lemondjon az életünkről, a családunkról.