Ki mondja meg rólunk, hogy jók vagy rosszak vagyunk? Vagy egészen másképpen feltéve a kérdés: honnan tudhatjuk, hogy mely tulajdonságaink a jók vagy rosszak? Néha a makacsság vagy a jószívűség is rossz, néha a lehető legjobb. Az árulás vagy a hazugság sem mindig a bűnös oldalt képviseli. Elgondolkodtunk már ezeken valaha is?

Nem vagyok egy filozofikus lélek, de sok mindenen el tudok gondolkodni. Kérdések halomban lehetnének minden egyes tettünknél, szavaink kiejtése után. Nem foglalkozunk velük, teljesen ignorálunk mindenfélét, miközben felemészt minket belül tudatlanul. Ha hallasz egy hírt vagy elolvasol online valamit, rögtön kérdésekkel tudnál bombázni valakit, ugye? Én is így vagyok vele. Ha én teszek bármit, nagyon későn jut eszembe bármiféle kérdés, mert más dolog extrémebben érdekel, pedig egyébként magunk mivoltját kellene kérdőjelekkel teli pakolni. Persze, ez csak egy elvont, futó gondolatsor tőlem.

Egészen megnyerően, meglepően jól tudok bárkivel kapcsolatot teremteni. Csak úgy, mint apám, aki kigyúrta magának azt az utat, amin én is feljutottam. Az ő segítségével. Ugyan lepleztem szándékaim, azt mutattam, örülök a protekció jelenlétéért, de időközben más útvonalon akartam végigjárni. Bele akartam látni a sok mocsokba, a sok politikai szakértőnek mondott személy munkájába. Felszínes, de mégis bizalmas kapcsolatot ápolok sokakkal, közben pedig felültetni őket a hullámvasútra, amely a felépített karrierük omlásához vezet. Azonban van eszem, én sem adok ingyen semmit. A rendőrség, a szövetségi hatóságok, és mindenki más is szívesen nyerni akar magának valamit, én juttatásért nagyon szívesen segítek. Természetesen anonim jelzéssel. Én is gonosz bűnelkövető lennék ezzel? Talán az. Talán nem.

Nem vagyok nagy tréfamester, sem pedig jófej. Néha elég beképzelt, lobbanékony a természetem. Nehezen lehet olykor kiigazodni rajtam. Ezektől függetlenül tudok tényleg vidám és szórakoztató lenni, csak nem mindegy, hogy ki a másik vagy többedik fél. Igazat megvallva, szoktam nézni romantikus filmeket, még a Titanicot is láttam vagy huszonkétszer. Jó, a legtöbbet a Bárányok hallgatnak c. filmet néztem. Ennél borzasztóbb ember nem is lehetnék már...



Határozottan húztam ki a pendrive-ot a számítógépből, ami nem is az enyém, hanem egy kollégámé, aki férfi, és akit sikerült kicsit átejtenem azzal a szöveggel, hogy az enyémhez hívni kellett egy IT-s szakembert. Unottan ásítok egyet, miután felállok a forgószékből, ami még azután is forog, hogy már kiléptem az ajtón. A munkám tökéletesen átlagos, szinte észrevétlen vagyok, mint egy szürke kisegér. Beleolvadok a hivatal egyenetlenül fehér és annak árnyalataival színezett falakon belüli részébe. Irodai személyzet tagjaként több feladattal látnak el, én leginkább a háttérben dolgozom. Az információk hálózatában. Tudnék még ennél is jobbat elképzelni, de apám kapcsolatai révén ez is egészen olyan hely, amire legtöbben csak vágynak.
Emlékszem, gyerekkoromba mindig utáltam azt, amikor a nagyszüleimnél voltam, és nagymamám, - Edna mama, kinek a neve az én második keresztnevem lett -, is folyton kint lógott a barátnőivel, csacsogtak arról, mi történt az utóbbi pár napban vagy órában, mióta nem látták egymást. Kiakasztó volt. A kollegináim is épp ilyenek. Csak úgy duruzsolnak a kolléganők, nem is tudom, tán még levegőt se vesznek a pletykák elmesélése közben, én pedig jópofát vágva átvágtatok a négy nő közötti résen, a fekete hajú Patty-t már súrolom, elég kínos közelségbe kerültem hozzá.
- Bocs... - nem túl hangosan mondtam ki, majd pedig inkább tovább indultam a folyosóra.
Annyira utálom ezt a tömeges 'álljuk el' az útját mindenkinek mozgalmat, de nem nyilvánítom ki véleményem, mert van ennél jobb dolgom is. Például a terápiás estémre készülni. Nem, nem én járok terápiára, sőt nincs is, miért oda járnom. Mondjuk lenne, miért, de inkább nem kockáztatom annak lehetőségét, hogy még bonyolítsam az életem egy pszichomókucival.
Keresni szeretnék egy nyugodt helyet, de ahogy látom, mindenhol van valaki. A folyosón is végig. Irány a mosdó, talán ott nincs ekkora mozgolódás. Bemegyek, majd végigkopogom a nyolc ajtót, meg bekukkolok alul, hogy van -e itt bárki. Nem mintha egyébként zavaró lenne, mert csak üzenetet akarok írni valakinek, de nyugodtabb érzés fog el így, hogy nincs itt senki.


Ha már itt vagyok a tükör előtt, akkor már megigazítom a frizurám, a sminkem. Még egy imitált puszit is dobok, mikor bejön a fekete hajú Patty, akihez nemrég eléggé testközelbe kerültem. A pletykás csajbanda egyik negyvenes évei elején járó tagja. Vele többször is beszéltem már, egész normális amúgy, kivéve azt, hogy túl sokat beszél folyton.
- Eljössz velünk este a színházba? - kérdezte újra, pedig már valamelyik nap mondtam neki, hogy nem megyek.
- Nem tudok, sajnos. Visszavonhatatlan programom van - még egy aprócska mosolyt is villogtattam, hogy ezzel is bocsánatot kérjek, megint, de most ezért. - Most megyek, vár rám még egy kis munka - sietősebbre vettem a lépteim kifelé, megakartam csak szabadulni tőle.
Gyorsan visszamegyek a saját irodámba, ahol még tényleg be kell fejezzek valamit, meg talán most már végre senki nem fog betoppanni ide a következő egy órába, utána úgyis lelépek.