Matt életigenlő, és vidám férfi, aki nagycsaládban nőtt fel. Jól bírja a gyűrődést, a női hisztiket, és a rendetlenséget is. Három húga révén megtapasztalhatta, hogy milyen egy lánykoszorúban élni, de mint legnagyobb testvér, és óvó báty sosem lehetett figyelmetlen. Nagyhangú, és szeret jókat nevetni, de nem szószátyár. A titkait megőrzi magának, a látszat ellenére nem szereti a csapatmunkát, és elvből elutasítja a páros tevékenységeket. A munkában precíz, a memóriája hibátlan, a legkisebb részletet is megjegyzi, és jó sokáig eltárolja a koponyájában. A megjelenése biztonságot áraszt, mégis lezser. Gyűlöli az öltönyviseletet, a legjobban akkor érzi magát, ha magára öltheti kedvenc fekete bőrdzsekijét. Modora kellemes, a legtöbb munkatársával kijön, de az ellenkezéssel hamar ki lehet hozni a sodrából. Komfortosan mozog a konyhában, szereti az angol ételeket, és előszeretettel gyárt pitéket is, ha a szabadideje engedi. Lojális, nem viseli jól a hűtlenséget, és ebből kifolyólag féltékeny típus is. Nem szereti, ha mások arra fenik a fogukat, ami az ő tulajdona, legyen az egy autó, vagy éppen egy nő. Hirtelen haragú, lassan lehet lelohasztani a mérgét, és nem bocsájt meg hamar, inkább viszi magával heteken, vagy akár hónapokon át a kis puttonyt. Domináns magatartása miatt kitűnő vezető lehetne, de még nem jutott el odáig a ranglétrán, reményei szerint azért egyszer majd szintet lép. A családjával kapcsolatban védelmező, az ikerlányai Ruthie és Grace a legfontosabbak az életében. Borzalmasan félti őket, idegenekre nehezen bízza rá az ötéves ördögfiókákat. Megpróbál következetes apukaként tündökölni, de sokszor esik bele a modern kor hibáiba, és hagyja a lányaira a tablet, és mobiltelefon használatát.


1994 Skerries partjai Dublin környékén

Lágyan ringatott az óceáni szél, úgy kapott a hajamba, hogy észre se vettem volna, pedig erősen fújt. Apa és anya a parton szerveztek nekünk egy kis pikniket. Ritka alkalmak egyike volt, hogy az egész család együtt töltötte a szombatot, de ha apát éppenséggel nem szólította el a kötelessége, akkor velünk maradt, és anya legnagyobb örömére ki is mozdultunk a házból, hogy a friss levegőn szaladgáljunk. Freya és Leah megállás nélkül nyúztak azzal, hogy menjünk sárkányt eregetni, de semmi kedvem nem volt hozzá. A nagyok közé vágytam, már elmúltam tizenhárom, szerettem volna egy kicsit egyedül lenni, de a két húgom mellett esélyem se lett volna arra, hogy elmeneküljek. Többen választották úti célul ezt a helyszínt, ahogyan elnéztem a legtöbb gyermek velünk egykorú lehetett. Freya csak két évvel volt fiatalabb nálam, de már most több hang szorult belé. Mindenáron a divat érdekelte, nem fordított sok időt a tanulmányaira, nem vonzotta a számok világa, hacsak apa azt nem mondta, hogy elviszi vásárolni a lányokat, mert akkor hamar mentek azok a rusnya árcédulák. Barna hajával, és kék szemével szinte kilógott a felmenőink közül, de éppen ez adta neki a különlegességét. Az osztályomba járó fiúk is felfigyeltek már rá, én meg jó testvérként óvtam őt, hogy véletlenül se kerüljön rossz kezekbe. El sem tudtam volna képzelni, hogy valakibe szerelmes legyen, túlságosan lekötötték a magazinok, és a kozmetikai szerek. A másik lánytestvérem Leah pedig kettőnk keveréke lett, de inkább hasonlított rám. Most töltötte be a hatot, és máris meg tanult olvasni. Lenyűgözték a könyvek világa, falta a sorokat, és anyáék csak ámultak, hogy mire képes a legkisebb húgunk. Nem érdekelték a babák, a vele egykorú gyerekek, egyszerűen akkor érezte jól magát, ha egyedül lehetett, vagy éppen a kinti állatokkal játszhatott az udvaron. Csodáltam érte, hogy ennyire el tudott merülni a saját képzeletében.
- Matt…gyere már. – Freya nem bírta tovább, és a kezemet megragadva vitt odébb, a kezében a színes sárkánnyal. – Miért nem tudsz egyedül menni? Én szívesebben ejtőznék a parton. – üvöltöttem az arcába, és a cipőmmel felkavartam az alattunk lévő homokszigetet is, hogy a szél erőre kapjon, és magával vigye, lehetőleg a húgomnak a szemébe. – Mert abban semmi móka nincs. – már éppen ellenkezni kezdtem volna, amikor anya és apa felálltak a plédről, és anya rám tekintett. – Matt légy szíves vigyázz a húgaidra, amíg elmegyünk a kocsihoz, rendben? – nálunk természetesnek számított, hogy én vigyázzak a kisebbekre, ezért csak bólintottam, és már ott sem voltam. Freya lekötötte minden pillanatomat, de félpercenként azért ellenőriztem Leah-t is, nehogy eltűnjön nekem. Egyetlen szekundum is elegendőnek bizonyult, hogy megtörténjen a baj. Freya elengedte a sárkányt, és megijedve utánam sírt, hogy kapjam el neki. Messze futottunk el, mire sikerült elkapnom. A veszekedésnek az tudott csak gátat szabni, amikor anya és apa izgatottan siettek elénk. – Nem láttátok Leah-t? Nem találjuk. A könyve itt maradt. – láttam anya arcán, hogy meg van rémülve, de nem akarja ránk hozni a frászt. Nem hibáztatott érte, azt hiszem, de mindenki fejében ott motoszkált, hogy merre mehetett. A legnagyobb félelem a víz lett, hiszen nem tudott úszni. Elsőként jelentkeztem, hogy felkutatom a környéket, de apa nem engedte, hogy bemenjek oda. Egész délután őt kutattuk, megkérdeztük a parton időző embereket is, de senki nem látta őt. A szüleim totálisan kiakadtak, és jobb ötlet híján a rendőrséghez fordultak. Mivel még nem telt el negyvennyolc óra, ezért annyit tehettünk, hogy posztereket nyomtattunk, és bejártuk a partot még egyszer, de hűlt helyét leltük. Életem legrosszabb egy hete következett.

Egy piros ruha, és egy pillangós kitűző…ez maradt Leah-ból. Az FBI is be lett vonva, de hiába keresték, nem lelték meg. Négy nappal később egy bejelentés érkezett, hogy találtak egy holttestet. A húgomra is illett a leírás. A szüleim megrendültek, a húgommal összeomlottunk. Leah-t megcsonkították, megerőszakoltak, és végül megfojtották. Csak hatéves volt a testvérem. A gyilkosát nem kapták el, én viszont tudtam, hogy nem ő az egyetlen a világon. Már nem volt kérdés, hogy milyen utat szántak nekem.

London 2013.03.17.

Az angol fővárosra oly jellemző az olvasztótégely elnevezés. Szinte minden nemzetiség megfordult már itt tanulmányi, vagy éppen munka miatti célból, de pontosan ezért volt jó, mert keveredhettek a népek. A szerelem is itt talált rám pontosan három évvel ezelőtt Szent Patrik napján. A munkatársaimmal ünnepeltük a hazánkban oly nagy tiszteletnek örvendő tavaszi zsongást, amikor az egyik pub-ban egyszerre kértem ki Noémivel együtt ugyanazt a sört. Jót nevettünk a történteken, és átbeszéltük azt az éjjelt. Nem nyomultam eléggé, mert elsőre egy kamutelefonszámot adott meg nekem, és lepattintott, pedig ő is érezte a szikrát nemcsak én. Első pillantásra szerelmes lettem, és szentül hittem, hogy meg fogom szerezni ezt a nőt. Az idő végül engem igazolt, és hamar magamba bolondítottam, bár abban már nem lennék biztos, hogy ez melyikünkkel történt meg először. A tanulmányait töltötte Londonban, és pár hónappal később indult volna haza, Magyarországra. Kétségbeestem, hogy nem fogom többet látni, ezért magától értetődőnek vettem, hogy megkértem a kezét. Ott álltunk a Tower Bridge közelében, és csak úgy kijöttek a szavak….tudtam, hogy nem élhetek nélküle. Haza már nem egyedül repült, vitt engem is, hogy bemutasson a családjának. Sosem jártam még Budapesten, de nagyon tetszett ez a más világ. Az emberek kedvesek, és hagyománytisztelőek, akárcsak a feleségem szülei. A nevüket nem igazán sikerült megjegyeznem, de igyekeztem. Ezután átestünk a másik oldalon is, és azt hiszem, hogy a szüleimet nem is tehettem volna ennél boldogabbá. Leah halála óta született még egy húgom, Lucy. Hozzá már nem álltam olyan közel, nagy volt a korkülönbség közöttünk, én elkerültem otthonról, de ha szüksége volt valamire, akkor mindig a rendelkezésére álltam. A legnagyobb harmóniában keltünk egybe a magyar hazában, én összespóroltam annyit, hogy a szüleimet is odarepítsem, meg a két testvéremet. Nem ültünk nagy lagzit, de nem is ez számított. Noémi Haraszti az én nejem lett, igaz fel kellett vennie a nevemet, de nem bánta meg, és a szíve mélyén magyar maradt. Londonban telepedtünk le, és mondanom se kell, hogy imádtam minden percét az együtt töltött éveknek. A családunk hamarosan bővült…és íme el is érkeztünk a nagy naphoz. Sosem álmodtam róla, hogy két kislánynak leszek az édesapja…egyáltalán, hogy az leszek. Felfoghatatlan, hogy ez velünk történt meg. Életem legszebb, és legszomorúbb napja köszöntött be. Jól emlékszem arra napra. Fogtam Nononak a kezét, és együtt zokogtunk a két kislányunk érkezésén. Annyira picik voltak, és rózsaszínek. Felfoghatatlan, hogy apa lettem. Megkönnyeztem azt a napot, hiszen ekkor ünnepeltük a találkozásunk évfordulóját is. Fogalmam sincs, hogy igazából mi történt. Az egyik pillanatban még örömünkben itattuk az egereket, aztán Noémi elengedte a kezemet. Az orvosok a mai nem tudják, hogy mi okozta pontosan a halálát. Nem figyeltek rá eléggé a szülés után, belső vérzése támadt, vagy egyszerűen nem bírta a szíve? A boldogságom magában hordozta a végzetemet is. Ott maradtam friss apaként két kis aprócskával, akiknek az anyukájukra lett volna szükségük, és nem rám. Miért mentél el Noémi?

Jelen, New York, Queens

A hírek is ezzel vannak tele, egyszerűen nem értem, hogy mi történhetett. A háttérben a műsorvezető éppen azt boncolgatja, hogy mi állhat a rendőrbíró halála mögött. Nem is akarom, hogy a lányok ezt hallgassák meg, igyekeznem kell, hogy el tudjam vinni őket az iskola előkészítőre. Megmondtam a parancsnokomnak, hogy nem fogok beérni időben a megbeszélésre, mert az ikreket ma nekem kell bevinnem. Hihetetlen, hogy már ekkorák.
- Ruthie, Gracie…ne kelljen még egyszer szólnom, hogy gyertek le az emeletről, rendben? El fogunk késni, és apának bizony nem tenne jót, ha megbüntetnék. – kiáltok fel a konyhapult mögül állva. Már korán felébredtem, ma van a lányoknak a születésnapja, és nem akartam, hogy úgy érezzék, még ekkor sem tudok jelen lenni. A kedvenc ételüket, az emeletes palacsintát készítettem el, egy kis juharsziruppal, de ki tudja, hogy még megeszik-e. A múlt héten is befürödtem a nutellával, mert egyiküknek sem kellett már, és dobhattam ki azt a három üveget, ami bekészítettem a szűkösebb időkre. Ki érti a nőket? Én biztosan nem, de az egész életem körülöttük forog.
- Lányok! – most már szigorúbban hívom fel a figyelmüket arra, hogy idő van, és még a reggelijük is ki fog hűlni, ha ez így folytatódik. – Gracieee nem akarja nekem adni a rózsaszín hajpántot apa… - na máris kezdődik, és nekem égnek áll a hajam ettől. Kilépek a konyhából, és megindulok az emelet felé, ahol a szokásos látvány tárul a szemem elé. Ruthie a húgának a haját tépi, és mindenáron hozzá akar jutni a lepkés fejfedőhöz. – Add oda neki, én meg megcsinálom a te hajadat, rendben? – érzékelem rajtuk a változást, mert ez a mumus. – Nem akarom odaadni, ma én leszek Elsa…tudod jól, hogy nem ér, hogy minden egyes nap ő kapja meg. – a hadakozásnak csakis én tudok véget vetni, ezért közéjük lépek, és felemelem Grace-t. – Ruth…nem szólok rád még egyszer. – hangsúlyozom ki a végét, de a lefelé görbülő ajkakra már tudom, hogy ki fog törni a harmadik világháború. – APAAAA… - ennyi elég is, hogy a napi menetrendünk dugába dőljön, de mekkora szerencsém van, hogy ott a húgom. – Megjöttem lányok. – kiált fel Freya, és a kis ördögfiókám már rohan is le, hogy üdvözölje a nénikéjét. – Freyaaaa…. – ebből tudom, hogy legalább az egyiküket leköti a testvérem, addig én meg átvedlek fodrásszá. – Mit szólnál, ha felfognám a hajadat? – érdeklődöm megsimogatva a szeplős hercegnőnek az arcát. – Szalaggal fogod megkötni a végét? – bújik a mellkasomhoz, én meg bólintok, és leültetem a fürdő közepére. – Egy perc, és jövök csillagom. – a porszívóért surranok el, és arra igazítva a szalagot lépek mögé. Nem vagyok egy Einstein, de azért már megtanultam ezt-azt a gyereknevelésről. Beszippantom a hajának a végét, és szépen beindítom a szerkezetet. A végeredmény nem a legjobb, de megteszi, és tartós is a viselet. A húgom már nem szól semmit, amikor felér, és elcsábítja Gracie-t is reggelizni. – Menned kellene. Hatszor csörgött a telefonod. Majd én elviszem őket, rendben? – mondja, és hiába lesz lelkiismeret-furdalásom, bele kell mennem az ajánlatba. – Oké, de én megyek értük. – adok két puszit Freya-nak is, és elbúcsúzom a két ördögfiókától. – Ma a parkban fogunk enni, én megyek értetek, ígérem, okés? Pacsi. – nyújtom felfelé a két karomat, mire jön is a ’Csapd le csacsi’. Nem mondom, hogy egyszerűek a hétköznapok, de így élünk mi. Az már más kérdés, hogy a hátsózsebemre akadt a hajpánt…no mindegy.