A lemenő napnak háttal állok a tükör előtt a hálószobám biztonságában és fésülöm a hajam már felöltözve. Szeretem kiengedve hordani, annyit van kontyban a tánc miatt. Leteszem a fésűt a szekrényemre és kihúzom magam a tükör előtt. Megfordulok kissé, majd kifújom lassan a levegőt. Elégedett vagyok a mai ruha választásommal. Fekete tér fölé érő ruha, elegáns, de nem túlzottan. Testhez áll, de nem esik túlzásokba. Az ujjai háromnegyedesek és bővülnek, a kulcscsontom látszik, ahogy kell. Valami viszont még hiányzik. Hunyorogva figyelem magam és az asztalomhoz lépve kezdek el az ékszeres dobozomban turkálni, majd előveszek egy vékony ezüst nyakláncot és felveszem. Csodás. Egy kis parfüm, egy kis natúr rúzs és tényleg kész minden simítás. De még olyan korán van… Mindig hamar készülök el. Leülök az ablak elé közvetlenül és a párkányra könyökölve nézem a pezsgő, már néha zavaró nagyvárost. A narancssárga nap az arcomra süt és most jól esik. Jól esett Mikhal hívása tegnap este. Mindössze 3 nap telt el az első találkozásunk óta és tetszik, hogy lelkes. Lelkes és határozott. Nem árulta el, hova megyünk a második randin. Lehunyom a szemeimet és elmosolyodom kissé. Olyan vagyok, mint a tinilányok… Izgulok. Ritka, mikor Dasha Voronin ennyire szeretne megfelelni valakinek. Ahogy autó parkol le a ház előtt, kinyitom a szemeimet és kissé közelebb hajolva az üveghez pillantom meg Mikhalt. Pontos, nem is vártam mást. De én szeretek késni egy pár percet. Figyelem ahogy kiszáll és az autónak dőlve és összetalálkozik a tekintetünk. Állom a pillantását miközben a kézfejemre támasztom az állam. Egy pillanatra elérhetetlennek érzem magam, de… egy perc múlva felemelkedek magamra veszem fekete hosszú szövetkabátomat, felveszem a cipőt és a táskámat. Nem tudom mit várjak, vagy mire számíthatok. Bezárom a lakás ajtaját, majd a liftbe lépve nyomom meg a gombot. Ma nem szeretném elszalasztani a lehetőséget. Kifújom lassan a levegőt és felveszem az elegáns tartást. Az utcára kilépve mosolyodok el ahogy megpillantom és elé sétálok. Érzem a kellemes férfias illatot. - Örülök, hogy újra látom Mister Zharkov. – mondom könnyed hangon és fegyelmezem magam. A szemeibe pillantok és abban a pillanatban vetkőzöm le az eddigi bizonytalan kislányos viselkedésemet és válok azzá a nővé, aki tudja mit akar. Tudja mit és kit akar. A tekintetem kissé megváltozik. A mosolyom kevésbé ártatlan. – Hogy van? -kérdem udvariasan és nem veszem le róla a tekintetem. Mindkettőnkben ért egy kicsit az első találkozás élménye.
Az autó lassan fordul ki velem a garázsból ahogy az utat figyelem kék szemeimmel. A hotelben töltött este után haza vittem reggel Dashát. Megkaptam a telefonszámát és rá pár napra el is hívtam a botanikai kertbe Brooklynba. Igent mondott és jól esett, hogy ismét találkozhatok vele. Fekete zakót az alá pedig egy fehér inget vettem. Fekete nadrág van rajtam és egy finom bőr cipő. A hajamat elfésültem és ismét mindenem tökéletesen illik hozzám. Csak nyakkendőt nem vettem, hiszen most nem láttam szükségesnek. Könnyedén szelem végig a várost ahogy az autóm száll mint a madár a levegőben. Úgy siklik az úton mintha soha sem akadályozná semmit. Szinte sorra kapom a zöldeket, hogy minél előbb Dasha otthona előtt kössek ki. Ahogy oda érek lassan kiszállok és megigazítom magamon a kabátot aztán felnézve az ablak felé pillantom meg a nőt majd finom mosoly szalad az arcomra. Figyelem ahogy eltűnik az ablakból majd pár perc múlva nem sokkal megjelenik lent az épület ajtón kilépve én pedig figyelem ahogy megközelít kecses lépéseivel.-Örülök, hogy újra látom, Miss Voronin...-köszöntöm én is majd a kérdésre lesütöm a szemeim majd visszanézek rá.-Egészen jól most, hogy látom önt.-mosolygok kedvesen felé. Lassan az anyósülés ajtaját kinyitva tárom fel neki.-Foglaljon helyet. A kert csodás így tél vége felé, remélem tetszeni fog önnek.-Jegyzem meg és becsukom az ajtót amint beült majd át sétálva a túloldalra ülök be én is majd kötöm be magam és indítom be az autót.-Ön hogy van?-kérdezem rá pillantva amint az autó kellemesen felsír a kezem alatt majd rutinosan tolatok ki és indulok tovább fő úti célunk felé.
Kedves mosollyal fogadom a válaszait és kérdéseit, de ez nem az a bájmosoly amit mindenki ismer. Őszintén örülök neki, hogy nem tűnt el az életemből egy röpke nap alatt. Beülök az anyósülésre, a „szokásos” helyemre é elhelyezkedek miközben bekötöm az övemet. Ma reggel elhatároztam valamit amikor még félálomban ébredeztem, és azon leszek, hogy megvalósítsam. Rápillantok és kissé oldalra billentem a fejem. – Szerintem nyugodtan tegeződjünk, elvégre nincs köztünk olyan sok. -mondom figyelve az arcát s hogy milyen lazán kezeli a kormányt. – Egyébként jól köszönöm, tegnap voltam egy fontos castingon és újabb főszerepre pályázok. Sosem szerettem a háttérben maradni. -mondom és finoman végig húzom az ujjam a kocsi műszerfalán, de ügyelek, hogy ne hagyjon nyomot. – Illetve elhatároztam, hogy autót szeretnék venni, de még keresem az igazit. -nézem az autó elegáns belső terét és szemeim kutatnak. A bőr borításra siklik a kezem és elégedetten hümmögök halkan. – Igazság szerint valami hasonlóval elégedett lennék, de sajnos nem vagyok eléggé jártas a témában -mondom és a combomra pillantok és egy kicsit sem zava, hogy a ruhám óvatosan a térdem fölé csúszott egy picivel. Ez még belefér. – És lehet, hogy egy pár leckét sem ártana vennem újra, pár éve nem vezettem már… -mondom és tekintetem újra rá siklik. Nem akarok semmit sem rá erőltetni, de a labda fel van dobva. – Még Moszkvában tanultam meg és hát te is tudod, ott kicsit más stílusban vezetnek az emberek. – Figyelem az arcát és olykor a város fényeitől csillognak kék szemei. A kezeire pillantok és elképzelem ahogy erősen a derekamra fog mindkettővel, vagy az egyik a csuklómra, a másik pedig a nyakamra siklik. A szemei pedig falják a látványt. Finom gondolatok. Sosem hagytam, hogy bárki irányítson engem, de a szex… a szex az más. Libabőrös leszek a saját gondolataimtól és halkan sóhajtva dőlök hátra a bőrülésben.
Az úton tartom tekintetem miközben hallgatom őt. Kezeim rutinosan mozognak a kormánnyal és olykor fogok a kuplungra váltva egyet.-Ahogy szeretnéd.-mondom a egezésre finom mosollyal az arcomon.-Bár nem hiszem, hogy olyan kicsi lenne az a korkülönbség közöttünk.-felelem csendesen arra, ahogy ő gondolja. Nem látszik rajtam de sokkal öregebb vagyok korban mint ahogy azt gondolják sokan ő pedig még fiatal virág hozzám képest.-Melyik dara,b és mikor lesz az előadás? A barátommal szívesen megnéznénk közösen aztán persze ha gondolod az előadás után vacsorázhatnánk együtt 3-asban. Ha nincs ellenedre, hogy megismerd őt. Ő szívesen találkozna veled.-elismerem szavaimmal már beszéltem róla Lilinek aki nagyon is kíváncsi Dashára. Én is kíváncsi vagyok mit gondol majd róla Lili. Vagy Dasha Liliről.-Senki nem szeret háttérben maradni hiszen a fontosabb feladat sokkal megtisztelőbb mint egy aprócska szerep vagy feladat.-nagyon is jól tudom ezt én is főleg a szakmám miatt. Ezért is vagyok az egyik legjobb hivatali ügyvéd.-Igazán? Ez nagy terv. -bólintok párat ahogy megállok vele a pirosnál. Látom, hogy az autómat mustrálja.-Ha javasolhatom inkább már autómata váltósban gondolkodj. Szeretem ezt az autót és nincs vele baj, de sokkal jobban megéri már az a fajta autó.-jegyzem meg ahogy kezemet a kuplungra teszem és ahogy zöld lesz át teszem kettesbe az autót és indulunk tovább.-Én sem vagyok egy profi autó magazin olvasó. Ez családi örökség leginkább és inkább felújított retró autó gyűjtő vagyok. vagyis van kettő bogárhátú a garázsban és ennyi.-nevetek csendesen ahogy elfordulok a park irányába vele.-Segíthetek gyakorolni ha a szabadidőnket egyeztetjük, és igen tudom milyen Oroszország. Én nem is szerettem vezetni ott. Jobban megérte a vonat és a metró.-emlékszem vissza még zsenge zöldfülű énemre. Elszakadva a család komornyikjától aki mindig autóval szállított mindenfelé és bekerülni a tömegközlekedés vad vizeibe.-De segítek amiben tudok, esetleg majd egy autó vásárra is elmehetünk és kiválaszthatod a neked kedvező autót. Ismerek egy jó autókkal foglalkozó vállalatot akik jó autókat adnak el és elég jól adják is el. Lehet ott megtalálod a magadnak a megfelelő autót.-Ahogy a parkolóba fordulok beállok az egyik helyre és leállítva az autót nézem a parkot.-Megjöttünk.-pillantok rá kék szemeimmel majd lassan kiszállok miután kikapcsoltam a biztonsági övet majd megkerülve az autót nyitom ki neki az ajtót és nyújtom kezem kisegítve őt az autóból.-Remélem nem zavarja, hogy a mai napra a Botanikai kert meglátogatását gondoltam.-nézek szemeibe és lassan elengedem kezét és finoman rá mosolygok.
Elmosolyodok ahogy kitartóan figyeli az utat és szinte egy pillanatra sem pillant inkább rám. Nem tudom eldönteni mennyire tetszik neki a tegeződés. Pontosan tudom, hogy a korkülönbség nem kicsi köztünk, de már kényelmetlen volt így nekem. Lehunyom egy pillanatra a szemeimet és kissé hátra dőlök ahogy a lemenő nap az arcomra süt. Kellemesen meleg. – A test kora egy kor… van, akinek a lelke fiatalabb, mint a teste és fordítva. -mondom még csukott szemekkel. Sosem voltam megrögzötten spirituális, vagy bármi hasonló. Mindössze azt gondolom, hogy nem feltétlenül együtt fejlődik a lélek az ember testével, már, ha van. Ez a téma mindig is bizonytalan volt számomra. Kinyitom a szemeimet ahogy az előadásról kérdez egy egy barátot emleget, aki megismerne. Egy kicsit habozok, s csak aztán válaszolok. Ezek szerint mesélt rólam valakinek és az a valaki szeretné tudni ki volt ilyen hatással egy olyan emberre, mint Mikhal. Ezek szerint ez a barát el szeretné dönteni, óvja tőlem vagy se. – A darab neve Alpha. A történetet még nem szeretném elmesélni, maradjon inkább meglepetés. Annyit viszont elárulhatok, hogy az emberi lét mivoltja kerül a fókuszba benne. -mondom és észrevétlenül kulcsolom össze a kezeimet. Minden egyes darab miatt izgatott vagyok, amiben játszhatok és jó róla beszélni. – Természetesen nem gond, én is örülök, ha megismerhetem egy barátod, főleg, ha ő is ilyen kíváncsi rám. -mondom mosolyogva és hagyom, hogy az erőtlen nap a szemeimbe süssön. – Amint megvan a pontos időpont, küldök nektek két tisztelet jegyet. -teszem hozzá és leengedem a vállaimat. Hallgatom ahogy az autókról beszél és felé fordulok. – De nálam biztosan jobban értesz azért hozzá. Klasszikus elegáns és bevált autók. -bólintok mintha hihetetlenül biztos lennék a mondandómban. – Őszintén én valami újat és modernt szeretnék, de olyasmit, ami még kellően elegáns tud ennek ellenére is maradni. Lehet, hogy élek a lehetőséggel, ha van kedved egy kicsit segíteni gyakorolni. -mondom jó kedvűen és közben figyelem merre is járunk. Leparkolunk én pedig körbe pilantok a már kivilágított park elején. Kellemes hely, még nem jártam itt. Jó választás. Kisegít az autóból és kihúzom magam kissé. Szeretem az ilyesfajta illedelmet. Elengedi a kezem és rápillantok. – Dehogy, még sosem jártam itt, de már hallottam róla, milyen szép este kivilágítva. -mondom és mosolyogva indulok előre felfedezni a helyet, mint a gyerekek mikor a játszótérre érkeznek. Belépek a parkba egy hatalmas rózsakapun keresztül és a cipőm kopog a fűbe mélyesztett köveken, amiken haladni kell. Ahogy haladunk egyre beljebb, már kevésbé hallani az autókat. Nem látni más embereket se. Hallom a tücsköket és az egyéb rovarokat, bogarakat. Városi lány vagyok, de sosem szerettem eltávolodni teljesen a természettől. Mindig varázslatosnak tartottam az ilyen helyeket, még ha mesterségesen is lettek kialakítva. – Tudod, nem messze tőlünk volt egy hatalmas erdő, ami az apámé volt. Szeretett ott vadászni. Délutánonként kiszöktem oda. -mondom hátra pillantva rá és mélyen belélegzem a valamivel tisztább levegőt. – Tudod, szerintem valahol szomorú, hogy ennyire elszakadtunk a természetes élőhelyünktől. -mondom mintha állatok volnánk. Mert azok is vagyunk. – Nem véletlenül őrülünk meg előbb utóbb a városokban. -teszem hozzá halkabban és megyek beljebb figyelve, hogy ne siessek túlságosan. Kicsit ez olyan nekem, mintha elbújhatnék a sok nyomasztó gondolatom elől. Talán neki nem olyan érdekes ez, de rám nagy hatással van. – Van egy olyan sejtésem, hogy már te is vadásztál életedben. -pillantok rá ahogy megállok hirtelen és teljes testemmel felé fordulok. – Igazam van? -kérdem és a mosolyomban talán most van valami ijesztő. Valami olyan amitől egy átlag embert kirázna a hideg.
Ahogy kiszállunk az autóból és útra kelünk a kertben ő egy kislánnyá alakul át aki gyönyörű ruhában élvezi a tavasz kezdetét. Ez megmosolyogtat. Lassan zsebre teszem kezeim és követem őt a kövezett úton és figyelem kert szépségét és varázsát Hallgatom szavait és hol halkan nevetek vagy csak mosolygok de kék szemeim mindig rá tekint mikor ő is rám néz. Ahogy szembe fordul velem csak figyelem és ne tudom, hogy most engem próbál megijeszteni vagy fitoktatni akarja mire képes de erre felvonom a szemöldökömet.-Az apám egyszer megakart öletni velem egy nyulat mikor közös vadászatra mentünk. 11 éves voltam. Megtettem.-mondom egyszerűen majd kikerülve megyek tovább ahogy eszembe jut az emlék.-Szomorú, de az ember már mióta felsőbb rendűnek nevezi magát így pusztítja azt ami emlékezteti a valóságra. Ez már egy ideje a fejlődésnek csúfolt motivációnk.-Hallgatom ahogy arról mesél mennyiszer megszökött otthonról.-Én is elakartam menni otthonról de nem az erdőbe.-mondom ahogy rá pillantok kék szemeimmel és amikor az autóról beszél meg a gyakorlásról csak bólintok egyet és szélesebb lesz a mosolyom ahogy visszanézek az útra magam elé.-Kíváncsian várom, hogy ismét lássalak táncolni és szerepelni.-mondom őszintén mert valóban így gondolom. A legutóbbi darab is...sikerült megfognia pedig engem aztán tényleg nehéz lenyűgözni.-Lilit is úgy gondolom a tánc tudásod lefogja nyűgözni, de közben szakértelemmel fog figyelni téged. Ő is táncolt egy ideig.-mesélek kicsit a barátomról neki és remélem nem fogja meglepni, hogy egy nőről van szó. -Várom, a pillanatot, hogy ismét figyelhessem az előadásodat.-mosolygok felé kedvesen és lassan a mesterséges tó partjához érünk én pedig a víz felé nézek és mélyet szusszanva hunyom le a szemeim. Megtelik a tüdőm valamennyire tiszta levegővel, csönddel az elmém a testem pedig elenged egy pillanat erejéig.-Való igaz. Bár...a lelkünk sokkal több mindent él meg a mai világban mint a testünk. Vagy túl fiatal a lelkünk a testhez képest vagy már túl öregek vagyunk a saját testünkben. Kitudja igazából.-mondom ahogy élvezem a finom, hideg szelet ami egy kicsit elér minket.
Figyelem ahogy kitér előlem és tovább sétál. Sarkon fordulva követem most én őt és libabőrös leszek a hűs szellő cirógatásától. A szél hátra fújja a hajam teret adva magamnak. – Jól esik mikor elismerik a munkámat. -mondom őszintén és a tóhoz érve pillantok végig a tavirózsákon. – De most nem fogok kizökkeni. -mondom apró mosollyal és mereven nézem a virágokat. Sosem estem még ki a szerepemből, és szerintem ezt a mondatot ő is érti. Talán olyan ez, mint egy apró vallomás, hogy hatással van ránk a másik. A fülem mögé simítom a tincsimet és hallgatom a tücsköket. – És mindig érdekel egy hozzáértő véleménye is, az az igazi kritika. -mondom halkan nevetve és nem rökönyödök meg attól, hogy nő. Sejtettem. Férfi a barátjára nem vigyáz így. Kissé közelebb lépve a víztükörhöz látom meg magam benne, de a sötét miatt csak egy fekete árny rajzolódik ki. Talán ez az igazi tükörképem. Sok mindent megmagyarázna. Rá pillantok és látom, hogy neki is ugyanolyan jól esik ez a hely. – Tudod nekem nem tűnik úgy, hogy 12 év van köztük. -mondom pontosan meg a különbséget. Nem szerencse, csak készültem. Nem várom meg a válaszát és megfordulva kutatok tovább egy sötétebb részen. Egy hatalmas tölgyet pillantok meg a kivilágítatlan részen és letérek a kövekről. A kissé nedves füvön sétálok be és elégedetten pillantok meg egy klasszikus hintát az egyik erős ágra akasztva. Kellemes meglepetés. Közel lépve söpröm le a port róla és ráülve kapaszkodok meg a két kötélben. Hangtalanul kezdem lökni magam és hintázni kezdek. Nem igazán tudatos ez a dolog, mindössze gyerekként szerettem hintázni. Az egyik előadás alatt is kellett. Figyelem ahogy őt megvilágítja a lámpa fénye, az én szemeim csak csillognak a sötétben. A ruhám velem együtt suhan. – Ha az alapokat vizsgáljuk kislány vagyok hozzád képest. De ha a valóságra figyelünk… -mondom és figyelem várva, hogy megfordul. – Hogy érzed a lelked a testedhez képest? -kérdem és nem vallatom, csak úgy érzem alkalmas a közeg az ilyen kérdésekhez. Nem fogom betartani a saját taktikámat. Nincs hozzá kedvem. Túl sokat szabályozom a gondolataimat. Vagy megállítja ezt a folyamatot és tartja magát, vagy bele megy a játékba. Lehunyom a szemeimet és lassan kifújom a levegőt. – Kíváncsi vagyok rád. -szögezem le és újra kinyílnak a szemeim. Dasha Voronin a nő, aki egy órán keresztül sem tudja egyetlen arcát mutatni. Mindig cserélgeti őket kénye kedve szerint. Borzasztó.
Csak csendesen figyelem a mesterséges tavat és halkan szusszanok. Hallgatom szavait majd figyelem ahogy elindul egy hintához amit csak úgy találunk ebben a parkban. Figyelem kék szemeimmel és lassan követem. Nézem, ahogy lesöpri azt a kis deszkát majd rá ül. Hintázni kezd mint egy porcelán baba amit bábok rángatnak az égből. A csábítás démona ül pontosan nem messze tőlem és engem belül kiráz a hideg, hogy még mindig itt vagyok, és épp nem élek annak amire a testem és az elmém leginkább vágyik. -De sajnos van annyi év és tűnik annyinak...-Vannak dolgok amiket nem látunk elsőre meg a másikban. Ezt nem szabad elfelejteni és én nem hagyom, hogy ez a pár lépés távolság csak egy csapásra megszűnjön közöttünk...Ez nem ilyen egyszerű és nem ilyen könnyű. Akármennyire is orosz, akármennyire is nő, és okos, szép, ravasz. Ezeket nem helyezhetem előtérbe. Ha meg is van a szikra, soha nem helyezhetem ezen érzelmeket előtérbe. Az elmém a császár és minden másnak meg kell előtte hajolnia. -A valóság tényleg az, hogy ön már egy felnőtt nő én pedig egy középkorú férfi. Ön még egy gyenge virág akinek finom kezek kellenek. Én pedig...nos nem nevezném magamat a finom kéznek.-mondom ahogy rá pillantok kék szemeimmel és savanyú mosoly szalad az arcomra.-Az én lelkem nem létezik. A testem igen és az már középkorú. Nekem pedig ez elég.-mondom ahogy ismét a tó felé nézek majd megigazítom a zakómat és végig simítok a finom anyagon. Zsebre csúsztatom a kezeim és az utolsó beismerő mondatra halkan elnevetem magam és leveszem róla tekintetem.-Sokan kíváncsiak voltak rám kedves. De úgy gondolom sok mindent nem szabad bolygatni igazán mélyen. Kedvelem a világát, a jellemét és a stílusa is kedves valamint nagyon kedves, finom, gyönyörű szinte tökéletes nőnek mondanám. Szeretném megismerni önt. Ahogy most ön is engem, de be kell vallanom sok mindenben nem leszek őszinte. Mert nem akarom, hogy tudja az igazságot. Hogy miért? Mert így akarom, hogy megtörténjen.-zárom le egyszerűen ahogy rá nézek kék szemeimmel és fél mosollyal figyelem őt. Nem kegyetlen amit teszek egyszerűen csak felvilágosítom, milyen szabályokkal is játszok én. Ez így tisztességes vele szemben...
Megállt. De nem lepődtem meg és nem is keseredtem el, mindössze kellemesen csalódtam volna, ha játszik velem. Hallgatom a szavait és egy pillanatra sem állok meg a hintázással. Minden egyes alkalommal mikor felé lendülök élesebben látom kirajzolódni a gondterhelt, szigorú éles arcot. Úgy tűnik rágódik valamin. Nehéz ügy ez. Megtartani az imázst miközben több opció is létezik. Pontosan tudom mennyire szeretné tartani ő is magát a maga tervéhez és senki sem szereti, ha a dolgok esetleg más ütemben haladnak valamerre. Az arcomon higgadt nyugalom ahogy a szemeit fürkészem és a hűvös szél újra köztünk mozog. A gyenge virág kifejezésre a sötétben alig kivehetőn, de nagyobbra nyílnak a szemeim a pupillám pedig kissé összeszűkül. Viszonzom a savanyú mosolyát utánozva őt és megállok a lábamat lerakva. – Azon felül, hogy gyenge virágnak nevezni sértő, még nem gondolnám, hogy elég közel áll hozzám, hogy bizonyossággal meg tudja mondani mire van szükségem. -mondom nyugodt hangon és lassan felállok.– Egy idő után a finom kezekbe bele harapnak és elveszítik önmagukat. Ez ilyesfajta játék pedig mindig tetszik épp valakinek. Ahogy azok a játokok is amikbe némán egyezünk bele és íratlan szabályok szerint játsszuk. -mondom és a savanyú mosoly helyébe szórakozott mosoly lép. Nem őszinte, de szórakozott. – Mindenkinek meg van a maga rendszere és sajnos tapasztalataim szerint ezek a rendszerek olykor korlátoznak. Olykor nem. -teszem hozzá és vissza lépkedek lassan a kijelölt útra a kövekre. A tóra pillantok én is. – Ez csak egy újabb meghatározása önmagának. Az enyémnek csak egy része maradt meg sajnos. Olykor keresem, de néha úgy érzem, rosszabb lenne, ha újra egész lenne. -mondom hidegen és felé fordulok teljes testemmel. Hallgatom ahogy bókol és ahogy általánosít. Valahol belül tetszik. Tetszik, hogy ő előre szólt. Tetszik, hogy pont ezzel mutatja meg magát. Megnyugtatja magát. – Minden mélységhez idő kell és elég levegő, hogy az ember ne fulladjon bele. Mindenki meglátása szerint cselekszik, úgy ahogy én is. Ahogy mondta nekem, mindenki hazudik. Talán akkor is ha nem akar. -mondom és megfordulva indulok tovább most lassabban az egyre sűrűbb lombú fák felé, az egyre sötétebb zugokba. A cipőm kopog a köveken. – Az én játékomban nincsenek szigorú szabályok a másikat illetően. Akkor hazudik nekem, amikor akar. Sosem a szavak igazság a volt a fontos, hanem a cél, amit elérünk vele. -mondom már távolabb és olyan részre érek, ahol már elég sötét van, hogy ne látszódjak rendesen. Út közben letépek egy nagyobb rózsaszín virágot egy bokorról és a kabátomat levéve terítem a fűre. Leülök rá és megigazítom a fekete ruhámat a combjaimon. Oldalasan ülök a lábaim össze zárva. Senki sem mondta, hogy én tisztességesen fogok játszani. Senki. mondom a virággal játszadozva a kezemben.
Kezd egyre sötétebb lenni és hidegebb de ez nem is zavar. Inkább a fény hiánya...De mindig arra kell menni amerre a hölgy akarja és neki jól esik. Ahogy sértésnek veszi a virágot rá nézek kék szemeimmel s féloldalasan mosoly szalad rám.-Akkor nevezzem kaktusznak?-kérdezem mert végül is nekem mindegy, hogy is szeretné hívatni magát. Ha nem jó az amit én használok mondja meg mivel illessem és akkor nem fogom "sértegetni". -Szerintem ezzel a megállapításával mindketten így vagyunk.-jegyzem meg ahogy azt mondja nem tudom mi a jó nekem. Nem tagadom, ez így van de nem is célom az, hogy megszabjam mit szeressen és mi a legmegfelelőbb neki. Azt választ és azt csinál amit akar. Mint Mindenki más is ebben a világban...Hisz eddig szűkült le a demokrácia fogalma igazából...hogy az egyszerű ember is megértse...vagy az annál is egyszerűbb.-Nem szeretem az olyan játékokat amikben nincsenek leírva a szavak és nincsenek legalább egyszer elmondva a feleknek. Azokból általában uralkodás lesz és végül valaki mindig meghajol a másik akaratának.-jegyzem meg ahogy a tavon tartom a tekintetemet.-A rendszer egy úton tart és rendben tartja a káoszt amit mindenki "igazságnak" nevez. Rendszer kell az életbe. Rendszer kell, hogy mozgassa a világot. Rendszer az egész életünk és ez nem ettől függ hanem attól mennyire vagyunk képesek elszakadni önmagunktól. Nem egy társadalmi változatra kéne az ilyesmit fogni.-mosolyodom el haloványan.-Mindenki olyan lesz amilyen lenni akar és mindenki annak hiszi magát aminek akarja.-rántok vállat. A továbbiakban már nem igazán érdekel ez a lélek és test téma feszegetés. Megszülettem élek aztán halok. Az az egy dolog biztos az életembe a közte lévő időt úgy élem ahogy akarom és azt teszek amit akarok. Mert az a kevés idő az enyém...Hallgatom ahogy tovább sétálunk és szusszanok egyet majd figyelem ahogy leül én pedig csendesen ácsorgok mellette.-Akkor igazából csak a szexuális vonzalom ami köztünk van az érdekel?-kérdezem meg nyíltan. A hülye is érezné, hogy van szikra közöttünk de mivel nem igazán ismerjük egymást eddig mindketten leginkább a másik ágyában akar kikötni...Csak már ki akar még a magánéletében is kacifántosan fogalmazni...? Lehet kicsit nyers voltam de már a fáradság és a munka nem igazán akarja, hogy játsszam a szép, elegáns kisfiút. Remélem azt sem várja el tőlem, hogy leüljek a földre mert otthon a mosópor azonnal kiszedné és még a fogkefével is körbe sikálnám de gyűlölöm a koszt, a foltokat. Szeretem az erdőt csodálni de a vele járó olykor kosz réteg soha nem volt a barátom. Főleg mert kényszeres takarításom még jobban meggyűlöltette velem...
Elnevetem magam a kaktuszon ahogy figyelem és nem veszem magamra. Halkan sóhajtok amikor látom, hogy nem ül le. Nehogy koszos legyen. Nem vagyunk cukorból. Mindenesetre nem szeretnék ennyire nagy szintkülönbséget tartani. Megadva magam kelek fel és a kabátom leporolva terítem a hátamra egyszerűen. Nem tetszik neki a sötét, de nekem annál inkább. Úgy a legizgalmasabb az összes beszélgetés, ha nem tudod befolyásolni a másikat csak a hangoddal és az érintéseddel. – Nem szereted az íratlan szabályokat hm? -kérdem játékosan, de megtartva a kellő visszafogottságot a hangsúllyal. – Hát írjuk le őket. Beszéljük meg, szabjuk meg a határokat. Még sosem volt rá szükségem, de nem zárkózom el. -mondom elmosolyodva és csak állok mellette. Könnyűnek érzem magam. A sötét vagy súlyos vagy súlytalan tud lenni. Mélyen belélegzem az illatát. Érzem a finom parfümöt. A két illat keveredik és egészen különlegessé válik. Ahogy a szexuális vonzalomra tér rá, egy pillanatra felszusszanok és felé fordulok az arcommal. Elmosolyodok. – Az is érdekel. Sok minden érdekel ebben a pillanatban. Érdekel, hogy mit kezdenénk egymás testével… és mit kezdenénk egymás elméjével. -mondom és figyelem az arcát profilból. – De tudom, hogy kis lépésben haladunk lassan… -mondom halkan kissé elnyújtva a szót. – Így hát ez a vonzalom egyelőre csak a fántáziából élhet tovább. -mondom figyelve a tekintetét és kissé belépek elé. Nem zavaróan közel, de nem távol. Igyekszek szépen kordában tartani a légzésemet több kevesebb sikerrel. Tudom, hogy még nem jött el az ideje, ő nem ezt akarja. – Szóval elmondod a te szabályaidat? Utána én is elmondom az enyémeket. -mondom halkan és a sötétben szinte csak homályosan látjuk egymást még ilyen közelről is. Összeszorítom a fogaimat és türtőztetem magam. Hátrébb lépek egy kicsit. Ez a biztos. Uralkodnom kell magamon. Mindig. Mindenkor. Nem akarom, hogy egy könnyen kapható lány legyek a többi közül. Nem akarok olyannak tűnni, aki ilyen hamar… De jól esik vele így beszélni. Jól esik tudni, hogy ő is érzi azt a szikrát.
Szavait hallgatom és lassan elgondolkodom mindegy egyes mondatra való válaszommal. Nem is tudom hogy adhatnám a tudtára, hogy ez ennél sokkal több és sokkal bonyolultabb mint ahogy ő ezt elképzelni tudja. -Azt nem szeretem ami szabályok nélkül történik...-jegyzem meg-És nem az a fő célom, hogy írjunk egy szerződést egyszerűen számomra léteznek dolgok amiken nem lépek át mert nem éri meg és több kárt okozok magamnak vele mint örömöt...-Szusszanok egyet a válaszra és lehunyom a szemeim majd ki is nyitom.-Nem mindig szeretek ilyeneket játszani őszintén megmondom. Néha sokkal többre értékelem, ha nem akarnak megfejteni és tőlem se várják el ezt nagy mértékben. Nem azt mondom, hogy csak ez számít...olykor sokkal jobb a dolgok tetején lenni mint a mélyébe ásni.-egyik nőben sem azt keresem. Kivéve Lili mert ő a barátom és nem a szexuális partnerem. Rajta kívül pedig a legtöbb nővel csak szexeltem. Belép elém és kérdez én pedig pislogok rá párat. Figyelem pár percig csöndben, majd közelebb lépkedek.-Úgy gondolom ez még egyáltalán nem tartozik ide. Az amit én gondolok és követek ennél sokkal összetettebb és nem a második találkozásunk alkalmával kéne kiderülnie. Ahogy maga is mondta "kis lépésekben haladunk lassan..."-idézem fel szavait.-A törvényeimet pedig csak magamnak szoktam elárulni. Egyenlőre magára még nem tartozik. Ahogy rám se az öné...-mondom ahogy szemeibe nézek majd ellépek mellette.-Menjünk tovább, kezd egyre sötétebb lenni..-felelem ahogy elindulok vissza a kis kövezetet út felé és a lámpák felkapcsolódó fénye felé.
Hallgatom a szigorú, hideg szavait és kérdések merülnek fel bennem. Két elmélet születik meg ugyanabban a pillanatban. Habár az úr az kéri ne fejtsem meg, kíváncsi vagyok és ebben senki sem akadályozhat. Tiltakozik és elutasít. Távolságot tart és hátra lök egy olyan bizonytalan fázisban, amelyben akár az is megtörténhet, hogy azt mondom, haza megyek. Nekünk embereknek érintés nélkül csak szavaink vannak és tekintetünk. A tekintetem megváltozik, talán sötétebb lesz. Őt zavarja a sötét. Összehúzom magamon a kabátomat és nem szólok közbe a mondandójának. Amint végzett velem és elindul utána indulok, de csak lassan. Elérkezünk egy tisztás felé, amit a magas növények szegélyeznek. Középen nagyobbacska kőpavilon, benne padokkal. A fehér kő jól kivehető még ebben a sötétben is. Nem indulok el arra amerre akarok, kivételesen hagyom, vezessen ő. Begombolom a kabátomat ahogy a szél erősebb lesz és összefonom a kezeimet a mellkasom előtt. Hiába tavasz, az esték még hűvösek. – Igaza van. -szólalok meg hosszas hallgatás után. – Sajnálom, ha megsértettem kíváncsiságommal vagy tolakodásommal. Mindössze az a fajta klasszikus értelemben vett nő vagyok, aki azt gondolná, hogy ha valaki másodszor is elhívja randevúzni, hagyja, hogy kicsit jobban megismerjem, mint az elsőn. -mondom nyugodt hangon és figyelem hátulról ahogy előttem lépked.- Illetve… Nem világos a gondolatmenet. Két opció létezhet, de egyik sem logikus. Vagy csak szeretne bejutni az ágyamba és megszerezni engem, amihez felesleges lassan, kis lépésekben haladni… vagy ennél összetettebb tervei vannak velem, akkor viszont nincs értelme gorombáskodni. -mondom ki egyenesen a gondolataimat és utolérve kerülök mellé. – Részemről boldoggá tesz egy értelmiségi társaságában tölteni az időmet. -pillantok vissza a pavilon fel és mélyen belélegzem a virágillatot. A pavilon körül ágaskodó rózsa bokrok illatát érzem. Közhely, de tény, hogy szép. – De mondja el, hogy mik azok a bizonyos dolgok, amikről lehet beszélni a második találkozáskor. -egészítem ki magamat és elindulok az épület rész felé. Mire már majdnem oda érek, hátra pillantok rá, hogy követ e engem, majd beérve lépek a pavilon mértani közepére és élvezem ezt az apró barokk behatást. Már csak egy pohár borra lenne szükségem. Messziről úgy tűnhet, egy kalitkába zárt kismadár vagyok. És egy éhes macska közelít felém a sötét hajával és szemeivel. Jól hiszik.
Kezdőlap
