Türelmetlenség. Egy pillanat műve az egész. Már szaladok. A virággal együtt. Mit se törődve azzal, hogy széttörik, csak az számít, hogy időben odaérjek. Mondjuk olyan hű de nagyon nem is kell szaladnom. Még van időm. Inkább azt próbálom megakadályozni, hogy elmenjen a nagyijától és otthon kelljen zargatnom őt. Annál rosszabb nincs, a szomszédok is meghallják és a szülei meg szépen meglátnak. Most meg az a legkevésbé várt vágyam, hogy mindez megtörténjen. Így történjen meg. Szóval érthető a rohanásom nem? Pedig ha normális gyerek módjára gondolkodnék, akkor felülhettem volna a bringámra és szépen elbicajozhattam volna Mina nénihez. De hát gondolkodok én? Most biztos, hogy nem. Mert nem a fejem után megyek, még az őszinte és szép észérveket se hallom meg önmagamtól, hogy miért kellene veszteg maradni. Eszem ágában sincs veszteg maradni! Semmi értelme. Semmi haszna. Semmi jó nem születne belőle. Mondjuk így se, de legalább azért fogok bánkódni, mert tettem valamit nem pedig a babérjaimon ültem és vártam. Elértem a célomhoz, nagy nehezen ugyan, de itt vagyok. Megérintettem a virág szirmait. Totál bénán néznek ki. Ez van! Azt mondják, hogy néha a szándék számít, nem pedig az ahogy kinéz a… helyzet. Nem láttam értelmét, hogy összeszedjem magam és határozottnak nézzek ki. Most biztos ég az arcom, jobban hasonlítok egy homárra, mintsem a normális önmagamra. Bár őt ismerve szerintem észre se fogja venni. Sőt mi több, az arcomra se mer majd nézni. Szóval tök mindegy, hogy nézek ki nem? Bár ez függ attól, hogy ki nyit ajtót ugyebár. A nagyija nem fél tőlem. Olyan szenvedéllyel beszél az emberekhez, mintha ez lenne az ami élteti őt, nem a levegő. Én meg szeretem az olyan személyeket akik sokat beszélnek. Addig nem veszik észre, hogy milyen eltörpülő válaszokat adok olykor, kivéve a villámdolgozatokon. Ott muszáj okádnom magamból a sok okos szöveget. Vagy legalábbis azt amit én annak vélek, az már teljesen mindegy, hogy a tanár aki a dolgozatokat javítja, mit gondolhat éppen. Mély levegőt vettem, kifújtam és a hátam mögé rejtettem, az amúgy már tönkre menni készülő virágcsokrot, majd a szabad kezemmel becsengettem. Tudom. Totál kétségbeesett ahogy itt állok és várok. De ha ilyesmi érdekelne, akkor nem lennék itt. Ami engem érdekel, az… Hm, ez jó meglátása annak, hogy kiderítsük mi az ami engem ehhez a sráchoz köt. Talán az, hogy olyan kis elesett és határozatlan? Hogy befolyásolhatom? Vagy legalábbis próbálom, de néha nem megy, amikor jól megmakacsolja magát és képzelgései vannak? Én viszont nem adom fel. A fenébe is! Nyissanak már ajtót!
Nem tudom, hogy miért hitték azt a szüleim, hogy csak úgy elfogok költözni, hogy könnyen magam mögött fogom hagyni a hazámat, az embereket és a barátaimat. Nem akarok menni és nem is fogok, nem kényszeríthetnek olyanra, amit nem akarok megtenni, ide fogok költözni, majd a nagyi beadja a derekát. Mérgesen pakolok össze, haza kell mennem vagyis még nem tudom, hogy megteszem-e. Nem fogok mindig megfelelni, nem leszek én mindig a jó gyerek, aki sosem ellenkezik, aki mindenkinek megfelel abban reménykedve, hogy egyszer majd megszeretik, mert ők engem sosem fognak szeretni, csak a bátyám számít nekik. Nem is tudom, hogy erről mit kéne gondolnom, mert nem haragszom, hálás vagyok, hogy nem tettek olyanná, mint amilyenek ők, nem akarok olyan szívtelen szörnyeteg lenni, nekem számít mások érzése, számít, hogy kiket taposok el, hogy elérjem a céljaimat. Nem is tudom, hogy mit kéne tennem, falhoz vágom a táskámat és leülök az ágy elé, majd a hátamat neki nyomom és a plafont bámulom.. Olyan szar, ez az egész egy nagy adag szar. Nem ülhetek itt egész nap, ma még nem ettem semmit sem és már elmúlt délután kettő is, felállok és elindulok a konyha felé, ahol a nagyi épp valami finomat csinál, leülök enni. Előveszek egy tányért és kanalat, majd merítek az ételből és a számba pakolom, nagyon jó lett, szóval kétszer eszek belőle, nem is kérdéses, mertem még egy nagy adagot, mindig is szerettem a töltött káposztát. Majd nem sokkal később kopogás töri meg a csendet, én pedig egyből a nagyira nézek, ő csak megvonja a vállát és felállok, elindulok az ajtó felé, majd kinyitom és megnézem ki az. - Menj haza. - kicsit sem gondolkodom, már csapom is rá az ajtót, majd elindulok a lépcsőn fel a szobámba. - Mond meg a kis haverodnak, hogy nem akarom ma látni őt.- közlöm a nagyival, aki csak értetlen arcot vág és elcsoszog az ajtó felé, majd kinyitja és hallom, hogy mit mond vagy tesz. Látom magam előtt, ahogyan egy hatalmas mosoly terül szét az arcán, amint megpillantja Armint, miért nem házasodnak össze?.. - Sajnálom Arminkám, biztosan fáradt és lassan haza kell mennie. - mondja neki a nagyim én meg csak megforgatom a szemeimet, remélem nem fogja elköpni neki, hogy lassan kénytelen elköltözni.. Ha megteszi, akkor vele sem beszélek többet, most annyira nincs erőm és kedvem ezekhez a dolgokhoz.
Fáradt vagyok Roger hülyeségeire. Tény, hogy tőle mást nem vártam volna. Tudom milyen ha eljön az öt perces dühroham. Ezért se akadok ki, amikor azt mondja menjek haza és rám vágja az ajtót. Azt hiszi bolond vagyok és neki fogok engedelmeskedni? Még mit nem! Ha azt kérni, hogy maradjak tőle távol, ha bezár valahová és eldobja a kulcsot is csak a biztonság kedvéért, én úgyis megszököm. Gondolom nincs szüksége egy újabb dózisra belőlem. A rejtélyességemből vagy a túl nyilvánvaló ostobaságomból, amit csak ő tart annak, én nem. Ezért cselekszik így. Ezért próbál felhergelni. Mintha az olyan hű de könnyű volna. Egyrészt nem lány, nem viselkedik úgy mint ők és a gondolatai se akörül forognak amit egy lány nagyra tart. Szóval szerintem attól nem kell tartanom, hogy jó indulatból és odafigyelésből… Miket beszélek? Hiszen úgy kezelem, mint egy gyereket, akit pátyolgatni kell. Majd utána megjelenik a nagyija. Pontosan elég időt adva arra, hogy rendbe szedjem valamivel jobban a virágcsokrot. Amit igazából nem is neki, hanem Roger-nek hoztam, de mindent tökéletesen kell álcázni, előtte. Vagy nem tudom. Én bízom a drága Roger nagymamájában, de kétlem, hogy az ilyen komplex dolgokat mint amilyen vagyok, megértené teljesen. Részlegesen talán igen, mert nem megy újdonság számba ha valaki nem normálisan vonzódni kezd a lányokhoz meg a fiúkhoz is. Mira néni meg elég normális. Sőt túl normális ilyen téren! – Csókolom! – százwattos vigyort erőltettem az arcomra, még mindig magázom, annak ellenére is, hogy megkért mellőzem ezt a fajta udvariaskodást. Úgyis tudja, hogy a mai gyerekeknek a tegeződés sokkal könnyebb. Én persze próbálok ennek ellent mondani, de azért van valami abban amit mond. A tegeződéstől az ember sokkal barátibb kapcsolatot képes kialakítani egy másik személlyel, sokkal közelebbit és bizalmasabbat. Bár azt egy szóval se mondtam, hogy magázódva nem lehetne ugyanilyen jó kapcsolatot ápolni valakivel, ez csak az én szemszögem. – Semmi baj, biztos önkéntes tanonc akar lenni, különben ezt önnek hoztam. – azt persze nem tettem hozzá, hogy ez csak egy tréfa amivel az unokáját szoktam cukkolni. Mert szerintem ezt a szót így tuti nem használják vagy ha igen, akkor nem tanonc van a szó végén. De kit érdekel? Amíg vicc az egész, az csak nekem jó. – Mielőtt haza menne, beszélhetek vele? – meg se várom Mira nagyi válaszát, úgyis tudom, hogy nekem nehezen tud nemet válaszolni, ezért megkeresem az én drága Roger barátomat. Ismerem a járást, tudom melyik az ő szobája és azt is hogy elég gyorsnak kell lennem mielőtt ez az okoska bezárná az ajtót előttem. Mert képes rá. Tudom. Ismerem.
Nem kellett volna átjönnie, nem kellene most itt lennie és nem kéne velem foglalkoznia. Sosem fogom megérteni, hogy ő mit és miért tesz, mert lehetetlen, nem lehet megérteni a logikáját. Armin egy nagyon makacs és konok ember, aki nem tudja elfogadni, ha nincs igaza, aki nem szereti, ha nem hajtanak fejet az akarata előtt, pedig én nekem már elegem van belőle. Hiba volt az az első csók, nem kellett volna megtörténnie és akkor most minden sokkalta könnyebb és szebb lenne. Nem szabad rá gondolnom, nem is kéne látnom többet, talán bele kéne mennem abba, hogy elköltözzek innen, hogy elutazzunk Londonba és ott folytassuk az életünket. De nem csak a nagyit és Armint hagynám hátra, hanem a többi barátomat és legfőképp Stormit, akit semmilyen körülmények között nem hagynék itt, hisz ő volt a testvérem a testvérem helyett, aki megértett engem és elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Ő nem akar megváltoztatni, ő nem akar dolgokat rám erőltetni, ő nem akarja, hogy mindent úgy lássak, ahogyan ő azt kívánja. Jelenleg ő a legjobb barátom, mert Armin most.. nem is tudom, hogy mi számomra. Pedig lassan ki kéne találni, mert.. jobb lenne tudni. Eltudom képzelni, ahogyan a nagyi most nagyon örül magának, hisz megjött álmai unokája, álmai pasija.. Szerintem tuti szerelmes belé, kinézek és látom, hogy mit csinálnak, de nem hallom, hogy mit mondanak, ami pedig nagyon rossz. Hallani akarom, de nem megyek közelebb, nem adom meg az örömöt neki, hogy azt higgye érdekel ő engem, de.. ezt már biztosan régóta tudja, szóval felesleges titkolni. - Érzékeny lelke van, csak ígérd meg, hogy nem töröd össze.. - na jó, ezt elég hangosan mondja ahhoz, hogy halljam.. miről beszélhettek ezek? De mikor meglátom a fejét, ahogyan jön fel a lépcsőn, akkor csak felvonom a szemöldökömet és várom, hogy közelebb lépjen, majd még közelebb és két méternél felemelem a kezemet. - Eddig s ne tovább! Menj haza, ezt kértem! - mondom neki hangosan, talán így sikerül felfognia a dolgot, de róla van szó... úgysem fogja.
Bólintok. Mintha nem is lenne olyan fontos mindaz amit Mira néni mond. Az egyetlen ami számít ebben a pillanatban az Roger. Muszáj beszélnem vele. Szemtől szembe. Talán mindkettőnknek jót tesz. Vagy ha neki nem, nekem mindenképpen. Megnyugszom a jelenlétében, ha csak egy kicsit is megengedi, hogy beférkőzzek a magán szférájába. Ez nem jelenti azt, hogy történetesen bele kell másznom a szájába, nekem az is elég ha… Miket beszélek? Hiszen semmi sem elég! Nem nyugszom míg végre beismeri, hogy szeret. Persze ugyanezt akartam anno Annalise-től, míg úgy hittem a világ lehet egysíkú és egyaránt értelmetlen ha ő nincs mellettem. Roger tud róla. Ezért hiszi azt, hogy akár képes volnék újfent megalázni magam és újra szerelmet vallani Annalise-nek vagy bármely más lánynak a világon akivel összefutok s, jobban összebarátkozom, mint kellene. Talán igaza van. Félnie és taszítania kell, hogy én még inkább bizonyítani akarjam az igazam. Lehetetlen küldetés. Mégis elébe kell állnom. Hiszen nincs mit veszítenem. Már túlságosan elszántam magam, már nem félemlít meg az sem, hogy nem lehetek a barátja. Szinte nem is lépkedek, hanem felszállok a következő és az azután következő lépcsőfokra. Mennék tovább. Meg se állnék míg el nem érek az ajtóhoz, míg meg nem pillantom őt és meg nem fenyeget. Vagy inkább közli a puszta tényt, hogy jobb ha nem lépek még egyet és még egyet. Tán bolond? Azt hiszi bedőlök ennek a kis fenyegetésnek, hogy nem látok át azon, talán épp most fontolgatja azt a bizonyos ajtó zárási dolgot? S, mi lenne ha megállnék? Szerintem vagyok annyira erős, hála az edzéseknek, hogy betörjem azt a kib*szott nagy ajtót ami elválaszthatna tőle. Viszont akkor megutálna Mira néném, bár lehet nem, simán elhinné, hogy az egész Roger hibája nem az enyém. De ha nem muszáj nem folyamodom ilyen alattomos módszerekhez. Értelmetlenek. Megállok. Kíváncsi vagyok miként reagál majd erre. – Nem megyek tovább és haza se szándékszom készülni még. Viszont beszélnünk kell. Meg kell beszélnünk ezt. – itt a kettőnk közt tátongó távolságra mutatok, remélem veszi a célzást és nem szó szerint érti a tátongó űrt. Hanem mint hasonlat, a helyzetünkre nézve, amit szerintem most fogok elrontani a következő beszólásommal. – Örökre nem viselkedhetsz úgy, mint egy kisgyerek! Előbb vagy utóbb úgyis meg kell beszélnünk a dolgainkat. Miért nem esnél túl ezen most? Engedj tovább!– a végére elkomolyodom, lehet, hogy az elején kissé gúnyos vagyok, de tényleg tovább szeretnék lépni. Perpillanat csak a lépcsőn. Egyszerre parancsoló és kérlelő próbálok lenni, ami szinte teljességgel lehetetlen. Szóval előbb parancsoló aztán kérlelő tekintet. Tudom, hogy úgyse dől be az ilyesminek, de próbálkozni, attól még akármikor lehet és én ezzel tisztában vagyok.
Még mindig úgy gondolom, hogy nem kéne itt lennie, el sem kellett volna jönnie, mert csak az idejét pazarolja. Nem fogok én semibe sem belemenni, ahhoz én már túlzottan ismerem, mindig én hallgattam meg a bajait és gondjait, tudom hogy mindegyik barátnőjéért odavolt és van ez a lány, az a kurva, akihez talán még most is visszamenne, ha lehetne, de jól pofára ejtette. Megérdemelte, teljesen jogos volt attól a lotyótól, amit tett én sem tehettem volna jobban, de most megteszem, amit kell, megmakacsolom magam és nem hagyom, hogy hatással legyen rám, hogy megint meggondoljam magam, mert szer.. szerintem fontos nekem. Szóval felesleges próbálkoznia, maradjon csak lent a nagyival, beszélgessenek életük végéig és még a nyanya halála előtt házasodjanak össze. Elindul felfelé a lépcsőn, miért nem megy haza? Miért nem fogja fel, hogy nem fogok neki igent mondani, nem akarok én semmit sem tőle, főleg nem beszélgetni. Menjen haza, mindenkinek sokkal jobb lesz, ha kilép az életemből és én meg elköltözöm innen jó messzire, egy szó nélkül fogok innen eltűnni, még csak nem is fogok neki, nem érdemli meg, sosem érdemelte meg a barátságomat.. Figyelmeztetem, hogy jobb ha megáll és csodák csodájára így is tett, de biztos van valami önző és izés célja ezzel.. - Akkor menj le beszélgetni a nagyival, én nem akarok veled. - Nem akarok semmi olyasmiről beszélni, hogy mi, ennek nincs semmi értelme, szóval mondjon is le róla. Már nagyon elegem van belőle, hogy mindent irányítani akar és mindig elvárja, hogy azt tegyem, amit ő mond. Nem fogom, van nekem is saját életem. - Nincs mit megbeszélni, nem tudok bízni benned és nem akarom úgy végezni, mint a többiek.. mert mindenkire hamar ráunsz. - mondom neki komolyan és így is gondolom, nem akarok úgy járni, mint ők. De ha megszólalna, felemelem a kezemet és ezzel belé fojtom a szót. - Te neked lányok jönnek be és nem egy olyan fiú, mint én.. nem álltasd magad. - nézek a szemébe, de válaszát sem várva lépek hátrébb és vágom be az ajtót, amit gyorsan kulcsra is zárok, majd hátamat a fának nyomom és szép lassan lecsúszok a földre az ajtó mentén.. Ez nehezebb volt, mint gondoltam volna.
Ha lehetne most biztos fejbe koppintanám egy füzettel. Az se nem túl kemény és puha se. Pont megfelelő célt szolgálna. De így. Csak állok és nézem. Összefonom magam előtt a karjaimat. Figyelem. Mi mást is tehetnék? Menjek le Mira nénihez és beszéljek vele? Hiszen akármikor megtehetem. Tudom a vezetékes telefon számát és ha úgy tartja kedvem felhívom és beszélek vele. Most viszont nem. Nem azért jöttem, hogy a kedvenc ételeimről beszéljek s, az újabbnál újabb iskolás sztorijaimról, amibe valahogy az unokáját is bele szoktam venni, mert próbálom azt sugallni neki, Roger nem én vagyok, nem velem kell jobban szót értenie, hanem vele. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem esik jól ha törődnek velem is egy kicsit. – Beszélj vele te, végtére is nem az én nagymamám, hanem a tiéd!– az nem az én hibám, hogy nem tűnik úgy, mintha ez nem lenne éppen ellenkezőleg igaz. Végtére is, ki ne kedvelne meg egy olyan imádni valóan kedves nénit, mint Roger nagyija? Ja, az aki elzárkózik és az ilyen kedves tekintet mellett valami hátsó szándékot lát. Hogy ez már valami beteges berögződés a néninél, ahogy a drága barátom szokott viccelődni velem, azzal a bizonyos házassági ajánlattal. Az igazat megvallva túl fiatal vagyok ahhoz, hogy egyből mostohafiam, lányom és unokám legyen. Szóval inkább nem. A megjegyzésére felsóhajtok. Lehet, hogy igaza van. Sőt biztos. Egyes emberek nagyon tudnak untatni és ha semmi érdekes nincs bennük, akkor egy idő után szépen köddé válok, míg nem figyelnek oda s, nem keresem többé az illetőt. Viszont az az illető akár tízezerszer is hívhat, írhat smst, mert nem fogok válaszolni. Az ilyenektől az én agyam is lefárad és olyankor még elviselhetetlenebb leszek, mert ha fáradt vagyok még több hülyeséget beszélek, amire jóformán oda se figyelek. Ilyenkor meg a "légy ügyes, mert szépnek szép vagy" bókokra, biztos egyből rávágnék egy "köszönöm" szócskát, mert csak az elejére figyelnék oda, a végére nem. Bár ez egyszer megesett már, totál égő volt. – Szerintem meg igenis van, mit megbeszélnünk. Például azt a múltkorit.– tudja miről beszélek, nem kell lefordítani neki a kódolt nyelvezetemet, amit azért erőltetek perpillanat, mert Mira néni nem süket, én meg vagyok annyira hangoskodó, hogy ne fogjam halkra a szavaimat. Sőt vissza se fogom magam, hiába próbál óva inteni a beszédtől. Biztos ezért mondja el a mondanivalóját és csukja rám olyan gyorsan az ajtót amilyen gyorsan csak lehet. Csodálatraméltó! Ökölbe szorítom a kezem, már nem állok tétlenül, nem megyek el. Inkább feljebb lépek még néhányat azon a lépcsőn ami elválasztott tőle és most, hogy engedelmeskedtem neki – amúgy soha többé nem fogok az iménti példa miatt – idekint rekedtem. – Ugye tudod, hogy most a szobád rabja lettél? Mert én addig el nem megyek innen, amíg normálisan nem beszéltünk. – persze az utólag fordult meg a fejemben, hogy amilyen lökött a végén kimászik az ablakon és faképnél hagy. De hátha tériszonya van! Akkor meg nem mászkálna sehová se. A megjegyzésére, hogy nekem kik jönnek be és kik nem, semmit sem reagálok. Ő úgyis a saját meséjét fogja zengni, szóval teljesen mindegy én mit állítok perpillanat és mit nem.
Mehetne már haza, sokkal jobb lenne neki is és nekem is, nem akarok vele az égvilágon semmiről sem beszélni, mert nincs értelme. Nem akarok Arminnal bajlódni, eleget bajlódtam már vele, itt az ideje, hogy keressen egy másik legjobb barátot, mert én úgyis elfogok költözni, de mondjuk ezt neki nem kell tudnia, nem is fogja tőlem megtudni, majd észreveszi, ha már nem leszek itthon New Yorkban. Igen.. a nagyi azt mondta nem akar ebbe belefolyni, így tehát azt mondta, hogy nem költözhetek ide, ha nem egyeznek bele a szüleim.. Sosem fogják megengedni, mert nem szeretnek és azt sem akarják, hogy boldog legyek. - Beszélek vele eleget és nem pont úgy viselkedik, mintha én lennék az unokája. - ő is nagyon jól tudja, hogy a nagyi őt jobban szereti, mindig is jobban szerette őt, mint engem. De már nem zavar annyira, felőlem utálhat is, csak engedje meg, hogy itt maradjak, mert nem akarom itt hagyni ezt a várost és a barátaimat sem. Nem is válaszol semmit sem arra, amit mondok, csak felsóhajt, hát tudtam, hogy igazam van, ismerem én őt már ehhez eléggé, hogy tudjam mit fog tenni. Keressen magának szépen valaki mást, engem pedig felejtsen el, mint potenciális balekjelötet, nem fogok én miatta idegeskedni. De nem tudom, nem tudom hogy mit kéne vele csinálnom, aztán felemlegeti a csókunkat, most komolyan ezzel fog jönni? Csúnyán nézek rá, mindketten tudjuk erről az igazat, ő is és én is. - Egy hiba volt a múltkori, nem fog megismétlődni többet. - mondom neki egyszerűen, de nem is érdekel, hogy mit fog erre mondani, majd elfogadja a véleményem vagy nem, eldöntheti, hisz mindent önkényesen dönt el. Majd szavaira csak megforgatom a szemeimet, muszáj nekünk pont most csinálni ezt? Nem válaszolok neki arra, hogy a szobám rabja lettem, csak ülök ott egy percet, ha beengedem és lezavarjuk ezt az egészet, akkor előbb elmegy innen és akkor nem kell aggódnom emiatt. Felállok, kinyitom az ajtót és ránézek, pontosabban a szemébe nézek. - Öt percet kapsz. - mondom neki, majd elállok az útjából, hogy beljebb tudjon lépni és ne kelljen ott kint állnia, mint valami szobornak. Nem hiszem, hogy lenne valami értelme ennek az egésznek, mert tényleg nincs mit megbeszélnünk, nem akarok vele lenni, mert túlságosan is jól ismerem őt.. Sóhajtok egyet. - De ha letelt az idő és menni akarom, hogy menj, akkor menni fogsz! - jelentem ki hangosan és ellenkezést nem tűrő hangon, nincs apelláta, most az lesz, amit én akarok.
Akárhogy döntök, ma sehogy sem fogok jól kijönni belőle. Nagyon agyafúrtnak kellene lennem, ami megjegyzem perpillanat nem vagyok. Nem tudok az lenni. Főleg úgy nem, hogy még szemernyi érdeklődést se kelljen mutatnom az iránt a fenyegetőzés iránt, amit Roger mond. Szerintem közölni fogom vele legközelebb, ha így beszél a nagymamájáról, hogy cseréljünk nagyszülőket. Ő kap két unalmasat a mostani egy helyett, akik biztos jobban fogják értékelni, mint ahogy engem értékelnek. Különben is szerintem jól kijönnének egymással. Mindig is olyan unokáról álmodhattak, amilyen az én drága jó barátom. Szóval az imáik meghallgatásra lelne, ha több mint ezerszer találkoznának vele. Most is megmondhatnám, de nem. Perpillanat azt hiszem sértésnek venné. Így is éppen eleget sértegettem a nagyanyjával, semmi értelme, hogy még az enyémeket is bevonjam a hülyeségeimbe. A nagyszüleink nem árucikkek! Kivéve amikor igen és azt kívánja az ember fia, lánya, hogy bár mások lennének. – Mesélj neki többet rólam, hátha megkedvel és jóba lesztek. – tréfálkoztam, az elején még kuncogtam is, de aztán komolyra váltottam az arcmimikámat. Elszomorító, hogy ilyen majdnem semmilyen beszélőviszonyba vannak egymással. – Nyiss felé, ne zárd el magad tőle, mondd el neki mi bánt és akkor biztos az unokájaként fog kezelni. Ha elmondod neki mit ne tegyen és mit igen, akkor biztos ő se fog elzárkózni tőled. Vagy nem tudom szóljak. – általában azt mondják, az beszél akinek hallgatnia kéne, nos perpillanat ez rám határozottan érvényes volt. Hallgatnom kellett volna, meg se szólalni, hiszen én egyáltalán nem ezt teszem a sajátjaimmal. Ettől azonban még tudom mi a helyes, mit várna el Mira néni szerintem Roger-től. Bár ugyanolyan, mint én vagy legalábbis olyannak látom egyes pillanataiban, szóval biztos nem éri be ennyivel, szegény Roger-nek meg… Bele se merek gondolni min kell itt is keresztül mennie. Főleg akkor ha én megjelenek és a drága nagymamája életre kel, pusztán a látványomtól. Ijesztő. Lehet, hogy el kellene kezdenem félni tőle? Aztán hirtelen felkapom a fejem mindarra amit mond. Hogy a múltkori eset hiba volt. Érthetetlen arcot vágva megbillentem a fejem. Tipikusan az a pillantás, amit egy kiskutya szokott akkor magára ölteni, ha nem érti mit akar mondani neki a csodálatra méltó gazdája, vagy éppen éhes vagy játszani akar és nem tudja miként vonja magára a figyelmet. Most se nem éhes, se nem figyelemhiányos nem voltam. Inkább az előbbi, a meg nem értett figura. Mit vár el most tőlem? – Neked talán igen. Engem viszont ráébresztett arra, amit egész életemben sejtettem. – hogy az életem kész vicc, azzal lettem megátkozva, sose kapjam meg azt amit igazán szeretnék. Mert úgy vagyok beteges ahogy az le van írva, mindig is a nem normális dolgok vonzottak. Aztán végre – mondhatni kitárul előttem a Mennyország kapuja – kinyitja az ajtót. Na most már láthatom, nem a falnak, vagyis jelen esetben az ajtónak beszélek, hanem hozzá. Gondolkodás nélkül belépek. Hülye lennék, ha kint maradnék. Aztán amint ez megvan, becsukom magam mögött az ajtót s, annak támaszkodom. Semmi értelme beljebb menni, ha az ajtó előtt lehetek és elállhatom az útját. – Öt perc? Öt perc! – utolért az ötperces, ja szép. Sose gondoltam volna, hogy így fog rám találni, na mindegy. – Szóval, én öhm, izé… – idegesítem, igen. De aztán megemberelem magam, továbbra is az ajtónak dőlve felnézek a plafonra. Mintha onnan kellene ihletet nyernem, majd vissza rá. – Ha van elég merszed hozzá, üss meg! Mert perpillanat az a véleményem rólad, hogy gyáva vagy és ezt az érzéseimre is átvetíted. Ezért kételkedsz bennem. Tehát ha nem vagy gyáva, akkor meg tudsz ütni. De ha az vagy, akkor én foglak! – jó persze, mindig adok okot a kételkedésre, hiszen ismer, talán túlságosan is jól ismer és ezért úgy hiszi az a helyes, ha kételkedik bennem, ha nem hisz nekem. Nem hibáztatom érte. Különben sem vagyok biztos abban, hogy pont most akarom őt boksz meccsre hívni, nem vagyok abban a hangulatomban, szerintem ő sem, de attól még kiprovokálhatom magamnak. Nemde?
Nem akarok vele beszélgetni, teljes mértékben ráuntam már a viselkedésére és arra, amit mond.. most sem tud csalódást okozni, megint olyan dolgokat mond, amikre kicsit sem vagyok kíváncsi. Persze, majd pont róla kell beszélgetnem a nagyival, hogy megszeressen engem, nem fogok róla beszélni és a nagyit sem érdekli ő annyira, mert.. nem érdekli, én vagyok az unokája és nem ő! Szóval menjen haza és ne szóljon hozzám. - Majd szólok, ha érdekel az, amit mondasz! - nézek rá csúnyán, nem is leplezem, hogy mennyire nem kívánatos személy jelenleg az életemben. Ezzel ő is nagyon tisztában van, mert ha nincs, akkor bolond és vak is, elvakítja az egója és ez nem jó dolog. Majd nem sokkal később még csúnyábban nézek rá. - Ne oktass ki! - mondom neki még mérgesebben, de őt ez kicsit sem fogja érdekelni, nagyon is tudom, hogy nem fogja. Aztán elvonulok a szobámba, mikor ő a múltkori csókunkról akar beszélni, hát nem fogok én vele arról beszélni, hiba volt, egy bazi nagy hiba. Nem tudom, hogy miről beszél, hogy mire ébresztette rá, mert biztosan nem volt belém sosem szerelmes, még cska picit sem szeretett engem, mert akkor nem lett volna ennyi nője, akkor már rég engem szeretne és nem kellene neki más. Tisztában vagyok vele, hogy nem fog elmenni addig, ameddig be nem engedem, így sokkal könnyebb lesz, ha ezen most túlesek, mintha sosem történne meg.. Szóval kinyitom az ajtót és közlöm vele, hogy mennyi ideje van még arra, hogy elmondja azt, amit akar. - Te kérted.. - motyogom és már lendül is a kezem, ami az állkapcsát találja el. Ő akarta ezt az egészet, nem én kértem, hogy üssön meg.. - Tudod merre van a kijárat. - mondom neki, mivel ezt kérte, megtettem, most pedig neki kell távoznia. Nem akarok semmiről sem beszélni és tudom, hogy ő is meg fog ütni engem, de kicsit sem fogom bánni.. Szeretem őt, teljes szívemből szeretem, de mi sosem leszünk együtt és nem fogok hiú ábrándokat kergetni, mert felesleges.
Nem állt szándékomban játszadozni vele, pusztán kíváncsi voltam. Meg persze eszetlen, de ez inkább csak a saját problémám volt nem pedig az övé. Tudom, hogy nem kellett volna ide jönnöm, mert csak rontok a ronthatatlan helyzetemen. De nem számít, látni akartam őt. Tényleg. Még ha valamiféle kifogás mögé bújok, akkor is. Persze nem nézhetem szimplán, beszélnem kell hozzá. Nem érem be a sima pillantásokkal. Amiknek semmi értelme, ha nem teszem lényegesekké az egészet. Miért ne lehetne pont veszekedésekkel megfűszerezni az egészet? Hiszen ilyenkor látszik meg a valódi arca, hogy ő valójában nem is olyan teszetosza ahogy megjátssza és igenis van véleménye szinte mindenről, de legfőképpen rólam, a viselkedésemről, meg a viszonyomról a nagyanyja és köztem. Mondanám, hogy féltékeny, de nem látok a fejébe. Meg ugye miért is lenne pont rám féltékeny? Hiszen nem az, csak a nagyanyját félti tőlem. Mert talán úgy tűnhet a szemében, mintha egymásnak teremtett volna minket az ég, de elválasztott azzal, hogy más korba születtünk meg. Ez viszont nincs így, úgy értem én nem érzem úgy, hogy okkal ismertem meg Mira nénit is. Az csak a véletlen műve, vagy inkább Roger meggondolatlansága miatt történhetett. Végtére is teljesen mindegy. Ha nem ismerném a nagyanyját, most nem tudnám hol kellene keresnem őt. Akkor meg eléggé le lennék törve, plusz lehet nem gyalog jöttem volna ide, hanem esetleg busszal, ha még távolabb is lenne a házunktól Roger nagymamájának a lakása, tuti gúnyolnám az egész világot. De nem kell. Inkább csak Roger-t hergelem. Ami ideig óráig szórakoztató, de látva ördögien mérges arckifejezését ez is elmúlik. És még beszélni is tud! Pontosabban kiosztani, felemeli a hangját egy két oktávval, nehogy süket legyek és ne halljam mindazt amit közölni szeretne. És jól teszi! Legalábbis addig biztos amíg azt nem teszi amit kérek. Ebből látszik, hogy mennyire befolyásolható, ő megadja az embereknek azt amit kérnek, én viszont nem. Inkább hagyom, hogy szenvedjenek és tévhitben éljenek, mert képtelen vagyok olyan lenni, aki mindenki vágyát teljesíti. Hiszen nem vagyok egy dzsinn, aki kívánságokat teljesít és véglegessé teszi vagy sem gazdája hőn áhított álmát. Jól elkapott az egyszer biztos. Az államhoz értem. Bár ez nekem meg se kottyant, már ami ahhoz fogható amit eddig kaptam, nem tőle, hanem esetleg mástól. Az viszont komoly birkózás volt a javából, ez nem az. – Ügyes, most bebizonyítottad, hogy engedelmes vagy és hallgatsz rám. – ravaszul elvigyorodtam, de azért még egy kicsit az államnál tartottam a tenyerem. Tipikusan azt a képet megjelenítve előtte, mintha csodálkoznék, holott dehogy. Nem csodálkoztam. Csak tartottam az állam, nehogy leesen. – Tudod az van, hogy nem tudom merre van a kijárat. Esetleg megmutathatnád. – hergelem, továbbra is hergelem, viszont ahelyett, hogy elmennék, inkább az ajtófélfának dőlök, nehogy be tudja csukni ismét az ajtót. – Bár igazából nem akarok elmenni. Veled eltölteni egy kis időt olyan nagy bűn volna? – fordítom felé a fejem, most már inkább komolyabban, mintsem azzal a szándékkal, hogy megtréfáljam őt és kigúnyoljam.
Kezd elegem lenni belőle, nemm, már egyáltalán nem bánom, hogy el kell költöznünk, most legalább nem kell vele lennem majd. Sosem szerettem, ha ilyen és ő mindig ilyen, mindig csak az idegeimre akar menni és ezt nem szeretem. Nem szerettem ezt az Armint, van egy másik oldala, az az oldala, amit a szülinapomon mutatott, azt az Armint szeretem, de az az Armin halott vagy ha nem is halott, akkor nagyon messzi. Kérését persze teljesítem, nem okoz gondot jelenleg fájdalmat okozni neki, sőt.. valamilyen szinten jól is esik, de meg is bánom a dolgot.. nem akartam neki fájdalmat okozni, de hát máshogy nem lehetett már elküldeni innen, legalábbis azt ígérte, hogy el fog menni, ha megütöm vagy rosszul emlékeznék erre az egészre? Igen, ő képes tetézni a dolgokat és csak egyre idegesebb leszek, mert nem hiszem el, hogy nem tud leszállni rólam. mindig is ilyen volt és ezt nagyon utáltam benne, nem igaz, hogy nem tudna egyszer békén hagyni és elmenni haza, neki is könnyebb lenne és nekem is, elfogok menni Londonba és őt hátrahagyom, nem akarok vele továbbra is itt maradni, elég volt már, beleuntam ebbe az egészbe. - Nagyon ügyes vagy. - kezdek el lassan és cinikusan tapsolni, mert hát én ilyet is tudok és még jobban felhúz engem, inkább elfordulok és elkezdek a táskába pakolni, maradt még itt pár ruhám, amit el kell raknom, főleg a téli ruhákat, elég hideg van kint és nem akarok fagyoskodni. - Jól van, nekem lassan megy a gépem. - már nem is érdekel, hogy esetleg megtudja, hogy itt fogom hagyni a várost, megérdemli, hogy abban a tudatban éjen, hogy ez az utolsó napunk együtt. - Menj a kis barátnőidhez, velük tudod tölteni az idődet. - valamiért olyan bátorságot érzek magamba, amilyet eddig sosem. Leveszek három nagy pulcsit a polcról és becsomagolom a táskámba, amibe már nehezen fér bármi is, de ha valamit ki kell venni, akkor azt a pólót veszem ki, amit közösen vettünk..tudjátok ilyen legjobb barát póló, magam mögé hajítom, mintha nem lenne jelentősége, pedig az a legértékesebb pólóm, de azt akarom, hogy fájjon neki.
Vajon mi történne akkor ha egy kicsit is hallgatna rám? Világvége. Így is elég nagy baj, hogy velem barátkozik, hát még ha meg is fogadná egy két tanácsomat. Nem lehet. Nem lehetséges. Vagyis lehetséges lenne ha mi nem mi volnánk. Én vagyok aki vagyok, neki is megvannak a saját jellemvonásai, szóval semmi értelme azt elemezni vajon miben kellene esetleg változnunk, hogy mindkettőnknek jó legyen. Vagyis inkább csak nekem kellene állítólag változni. Mint mondtam állítólag! Ez nem biztos még! Végtére is, nem minden baj okozója vagyok én, a fenébe! Ha most azt akarja, hogy alázkodjak meg előtte, azt nem fogja végignézni. Ma, most, ebben a pillanatban, tuti fix, hogy nem. Azt mondják, amíg erősnek mutatkozol, a környezeted is elhiszi rólad, hogy az vagy. Holott rengeteg olyan dolog volt, ami letaglózott és elkedvetlenített. Mira néni is észre veszi bennem a jót, az unokája is észre fogja venni, idővel. Most még nem, mert van, hogy szándékosan piszkálom őt. Akárcsak most. Fel akarom hergelni. Ha én nem teszem meg, akkor ki fogja? Biztosan senki. Vigyáznom kell a lelki állapotára, mármint annak megfelelő kiborulására, mert nem mindegy mikor szakad el nála a türelem cérnája. Szóval inkább rám legyen mérges, mintsem valaki másra. Végső soron, addig biztos lehetek abban, hogy rám gondol, mert képzeletben esetleg engem fojtogat és ilyen olyan lehetséges véget képzel el a számomra, ami csöppet sem kellemes s, a horrorfilmek készítői megirigyelnék a módszereit, esetleg. Ki tudja? – Köszönöm, tőled ezt bóknak veszem. – addig hergeld a barátod, ameddig még lehet mód bekapcsolva, kíváncsi vagyok hol van az a bizonyos határ. Még ha nem is egyszer átléptem, kikészítettem… Sosem tanulok a hibáimból. Soha nem is fogok. Sose akarok. Legalábbis egyesek szerint határozottan keresem a bajt. Ők persze nem tudják, hogy a baj a becenevem kéretlen tartozéka. Figyelem ahogy elkezd pakolni valami táskába, végül is biztos csak összeszedi a holmijait. Nem egyszer láttam már ilyet, amikor a nagymamájánál volt és épp haza készült. Szavait hallva felsóhajtok. – Mi az? Már saját repülőgépre is telik a szüleidnek csak azért, hogy ne találkozhass velem esetleg a metrón? – hülye kérdés, jobb nem jutott az eszembe, meg ugye meg se fordult a fejemben, hogy a repülőgép és a helikopter nem egy és ugyanaz, még ha mindkettő embereket szállít. De hát ő kezdte! Ő használt gép szót, nem én. Egyszerűen csak tőle ragadt rám így. Szemet forgatok a megjegyzésére, amit Roger szerencsére nem láthat, mondjuk nem is baj. – Mintha egyszerre legalább tízzel jártam volna és járnék mai napig. Én elhiszem, hogy beteg vagyok, de még nem a poligámia híve. Szóval ne beszéljünk nem létező barátnőkről többes számba se. – mert most nincsenek, ha meg lennének se lenne nagy baj, csak akkor nem tudnék ennyire őszintén beszélni erről. Bár én mindig ilyen látszólag meggondolatlan kijelentéseket teszek. Roger-nek az ilyesmi szerintem már fel se tűnik. Az tűnne fel, ha nem válaszolnék semmit. Ahogy arra se reagálok semmit, ahogy kicseréli három bugyuta felsőt és kivágja szó szerint azt a normálisnak nevezhetőt, amit közösen vettünk. Most mit csináljak vele? Csak a képzeletben a vállaimat vonogathatom, nem engedhetem, hogy bármit is megsejtsen az érzéseimből.
Kezdőlap
