Újabb munkanap, újabb lehetőség arra, hogy kimozduljak a lakásból. Elméletileg ma nem kellett volna bejönnöm, de az egyik lány megkért, hogy helyettesítsem, mert a kisfiának ma van a születésnapja. Nem tudtam neki nemet mondani, így most itt vagyok és igazából örülök is neki, hogy nem kell anyám beesett, sápadt arcát bámulnom. Még egy utolsó pillantást vetek magamra az öltöző homályos és repedt tükrében, megigazítom az ingem gallérját és fellépkedek a lépcsőn az étterembe. Szerettem volna ma befejezni a könyvet, amit napokkal ezelőtt elkezdtem, de erre nem lesz lehetőségem. Szeretek itt dolgozni, de néha úgy érzem, hogy valamilyen változásra lenne szükségem, mert nem akarok belefásulni a hétköznapokba. Nem vagyok olyan, mint a velem egykorú lányok, soha nem voltam olyan és nem is akarok, de mégis most úgy érzem, hogy szükségem lenne valamire, ami emlékeztet arra, hogy élek. Charlie nélkül, munka nélkül, szabadon. Egyelőre viszont ez csak egy álom marad. Anyámat már nem is tudom, hogy hányadik munkahelyéről rúgták ki, mert egyszerűen képtelen józanon megjelenni, a számlákat viszont fizetni kell és egyelőre azt csak én tudom megvalósítani. Szerettem volna egyetemre járni, történelmet vagy irodalmat tanulni, lehet, hogy mindkettőt, nekem is voltak álmaim, amikor elhagytam a gimit, de ezek most még távolibbnak tűnnek, mint valaha. Még kora délelőtt van, de máris emberek rohamozzák meg a Pub-ot, kávét inni munka előtt, reggelizni. Üzletemberek akik munka előtt itt fogyasztják el az első kávét, családok, akik itt reggeliznek, diákok akik a suli helyett inkább itt töltik az időt, szerelmesek akik a sarokban, egy-egy gyümölcslé mellett turbékolnak. Idősek, akik egyedül teáznak és újságot olvasnak. Én pedig fáradhatatlanul rohangálok az asztalok között, rendeléseket veszek fel, mosolygok, felszolgálok és próbálok minden mást kizárni a fejemből a munkán kívül. A reggeli roham lassan fogyatkozik, végre van annyi időm, hogy készítsek magamnak egy kávét, és talán nyugodtan meg is ihatom. Két cukorral és tejjel, ahogyan a legjobban szeretem. Az egyik kétszemélyes asztalnál foglalok helyet a sarokban, ahonnan belátható az egész terem, belekortyolok a kávéba és belelapozok a könyvbe. Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés. Ez a harmadik alkalom, hogy elolvasom, még mindig a világirodalom legnagyobb írójának tartom az oroszt, és minden alkalommal ugyanúgy lenyűgöz a könyv, mint amikor legelőször olvastam. Csendben forgatom a megsárgult lapokat, teljesen lenyűgöz Raszkolnyikov – a főhős – saját magával vívott csatája. Újra és újra képes lennék elolvasni ezt a művet, mindegy, hogy hányszor tettem már meg. Csak akkor pillantok fel ismét a lapokról, amikor az ajtó csengője jelzi, hogy valaki belépett az étterembe. Összecsukom a könyvet és felállok helyemről, csak közelebb sétálva ismerem fel, hogy ki érkezett. - Mr. Drom, örülök, hogy látom. Hozhatok egy kávét? mosolygok rá és kezemmel az asztalok irányába mutatok. - Foglaljon helyet. Miss Norwood most nincs bent, de ha segíthetek bármiben állok rendelkezésére. A főnök a lelkünkre kötötte, hogy Mr. Drom bármikor jön – függetlenül attól, hogy Ő itt vagy nincs- a rendelkezésére kell állni és amiben tudunk csak a segítségére kell lennünk. - Valami reggelit is hozhatok esetleg?
Mióta elköltöztem és elkezdtem élni a saját életem, kialakult egy hétköznapi rutinom. Próbálok minél kevesebb időt otthon tölteni, hisz a villám szinte üres. Nyilván vannak benne bútorok, de még sem érzem azt hogy az egy igazi otthon lenne. Szimplán csak egy ház. Egy jó nagy ház. Ha ott vagyok és nem mozdulok ki, akkor magányos vagyok. Nem bánnám, ha egy jó nő várna otthon pár poronttyal. Sokkal szívesebben lennék akkor a luxusbörtönben. Csak akkor éreztem jól magam ott, amikor hazavittem egy lányt. Olyankor arra a pár órára el tudtam felejteni, hogy amúgy a többi estét egyedül töltöm. Szerencsére most is úgy ébredek, hogy valaki szuszog mellettem. Viszont ébredés után ráeszmélek, hogy ez csak egy este volt. Mire megint hazaérek majd, már nem lesz ott. Nem is akarom, hogy ott legyen, hisz úgy is ellökném magamtól egy idő után, amivel az ő szívét törném össze. Szóval amíg békésen alszik, én kiosonok a fürdőszobába, hogy majd vállalható külsővel menjek az edzőterembe. Szerencsére sikerül halkan elkészülnöm, szóval leléphetek kínos beszélgetés nélkül. Általában futással indítom a napot, de ma zár be az edzőterem, ahová eddig jártam, szóval még egyszer utoljára tiszteletemet teszem ott. Az idő nagy része nem is edzéssel ment el, hanem beszélgetéssel. A teremben gyakran születtek barátságok és ott tényleg mindenki rendes volt. Szívesen segítettek a másiknak és azt se nézték le, aki kezdőként tért be oda. Azért a sok beszéd mellet letudom a mai napra tervezett feladatokat is. Jó, ha van az embernek személyi edzője. Nekem volt és ő segített összeállítani az edzéstervemet és még az étrendem is átalakította. Edzés után ismét beszállok a sportautómba és elindulok hazafelé. Menet közben megpillantom a pubom. Korog is egyet a hasam, ezzel jelezve, hogy még nem nagyon ettem ma és már edzettem is. Nagyon gyakran járok ide, hisz a helyet tőlem béreli a tulaj, illetve nagyon közel van a konditermemhez. Általában ebben az időpontban jártam, hisz ilyenkor nem volt tömeg. Leparkoltam a kocsimmal az üres parkolóba és bementem. A csengő jelzi, hogy vendég érkezett és a pincérnő el is indul felém. Már ismertem az itt dolgozókat, hisz tényleg rengetegszer fordulok meg itt. - Szia Violet - köszönök vissza neki mosolyogva. - Annak örülnék, a reggeli kávém nélkül morcos vagyok. - nevetek és leülök az egyik asztalhoz. Nagyon aranyos volt ez a lány. Nem tudom, hogy csak tudta hogy hogyan kell bánni a vendéggel, vagy tényleg ilyen rendes. Ha hét-tíz évvel fiatalabb lennék, akkor be is próbálkoznék nála, de sajnos az ilyen lányoknak már öreg vagyok. Meg amúgy is volt barátja, bár az esetek többségében ez nem zavart, főleg annyi idősen. - Most csak hozzád jöttem... meg az isteni kávédhoz. Senki nem tud olyat csinálni a városban, mint te. - Sajnos lányokkal mindig így viselkedem. Már előre látom magam előtt, hogy az öregek otthonában is én leszek az a bácsika, aki bókol az összes nővérnek és mindnek megkéri a kezét is. Amint a reggeliről kérdez, ismét korogni kezd a hasam. - Még semmit nem ettem ma és edzésről jövök, szóval lepj meg valami laktatóval. - válaszolom, miközben a hasamat fogva hátradőlök. - Ja és csak akkor vagyok hajlandó enni, ha leülsz ide és te is eszel valamit. Nagyon vékony vagy. Biztos a sok meló - rákacsintok. - És hogy vagy? Elég rég találkoztunk már. - mondom neki, de ha már elindult a konyhára, akkor utána kiabálom, hisz úgy sincs más rajtunk kívül.
Elég szar élete van annak, aki a munkahelyét tekinti otthonának, én meg ebben a cipőben vagyok. Már hosszú ideje el kellett volna hagynom anyámat, mert tudom, hogy így örökre az ő áldozata leszek, de nem tudom megtenni. Akármilyen, akármit is tesz Ő az anyukám és felelősséggel tartozom érte. Ezért nincs soha megtakarított pénzem – ha van is nagyon kevés – és minden bizonnyal emiatt nem fogok soha egyetemre járni. Csak azt remélem, hogyha majd eljön az ideje a gyerekeimnek mindent meg fogok tudni adni, hogy ne kelljen lemondaniuk az álmaikról. Egyelőre élvezem a hely némaságát, az ürességet, és hogy van időm nyugodtan meginni a kávémat, ami nem mondható el minden nap. Nem tudom miért vannak ma ilyen kevesen, de miután a munkába igyekvők rohama alábbhagy még olvasni is van időm. Miközben az egyik kedvenc könyvem lapjait forgatom eszembe jut, hogy a legközelebbi szabad napomon el kell mennem egy antikváriumba, hogy újabb könyvet vásároljak magamnak, ami van azt már mind kiolvastam. Akad olyan is, amit többször is. Szeretek antikváriumba járni, a régi könyveknek van valami lenyűgöző hatása, ahogyan egymás után sorakoznak, kopottan, sárgán vagy egész újszerű állapotban. Arról nem is beszélve, hogy olcsóbban meg lehet szerezni onnan bármit, mint a könyvesboltokból, ez sem elhanyagolható szempont. Az ajtó csengőjének hangja ránt vissza a valóságba. Kelletlenül csukom össze a könyvet és a bejárat felé pillantok. Azonban amikor meglátom az ismerős arcot elmosolyodom, Nathan gyakori vendég nálunk és még az én távolságtartásomat is nagyon hamar sikerült megtörnie, pedig én aztán igazán nem vagyok az a barátkozós típus. Szavai hallatán elmosolyodom és a pult irányába sétálva szólalok meg ismét. - Ezt vehetem bóknak Mr. Drom? Vagy máshol nem iszik kávét, csak itt, amikor én is dolgozom? kuncogok halkan, és minden különösebb teketóriázás nélkül készítek neki egy kávét, úgy ahogyan én szoktam, és a feketével a kezemben sétálok vissza az asztalához. - Nos, hozhatok grillsajtos szendvicset, BLT szendvicset, mogyoróvajas és lekváros szendvicset, vagy esetleg palacsintát? sorolom fejből a népszerűbb reggelinket, hogy válassza ki magának a legmegfelelőbbet. - Esetleg kolbászos rántotta vagy omlett? persze, ezen kívül vehet bármi mást is, az előbb felsoroltak csupán a reggeli csomaghoz tartoznak. - Köszönöm, de én már reggeliztem, de maradt még egy kis kávém, azt szívesen elfogyasztom itt, de enni most nem fogok. Egyébként sem vagyok nagyon vékony, szerintem pont ideális. motyogom a választ az orrom alól és amíg eldönti mit akar enni visszasétálok az előbb elfoglalt asztalhoz a könyvemért és a maradék kávémért. - Sikerült választani? kérdezem, majd válaszától függően a konyha irányába sétálok, hogy leadjam a rendelést, és addig ott is maradok amíg elkészülnek vele. Kezemben a tányérral és evőeszközökkel lépek ismét mellé. - Jó étvágyat. mosolygok rá, majd leülök a székre kérésének megfelelően és belekortyolok a kávémba. - Még mindig nagyon sok a munka?
Kezdőlap
