We were right 'til we weren't

Soha eddig, egyetlen alkalommal sem sikerült még csak valamilyen homályos magyarázatot sem kiszednem Stephből arra vonatkozóan, hogy mi történik a háttérben. Reménytelen próbálkozásaim megbuktak annak kapcsán, hogy szívhúrjaik hogyan és miképpen szövődtek egymáséba, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ezen kevés próbálkozásaim nem voltak túl célratörőek, vagy pontosak, csak kísérletjellegűek. Lehetetlenség megmondani, hogy átestek-e a flörtölésen a Főnökkel és olyan szintre emelték-e már a kapcsolatukat, amiért járna az a bizonyos piros cetli a fejesektől, de én egyébként sem vagyok tudomásában bármi ilyesminek, s ha lennék, hallgatni jogom. Különben nem csak azért jöttem el estére, hogy rákérdezzek arra, amit még elmondana abból a halmazból, ahová a barátságunk még kényelmesen megtelepedett - s nem erőszakosan préselném ki belőle a személyes, magánjellegű dolgait. Noha szeretném hinni, hogy barátját látja bennem, nem csak a kollégát.
A magam részéről le kell engedjek. Szükségem van rá. Olyan sok minden történik, annyi megoldatlan ügy, áldozat és sérülés telepszik a vállaimra, hogy sokszor összetörtnek érzem magam. S bár a hivatásom nem fér össze vele, az alkohol bizony néha remek társaságom tud lenni. Ilyen estéken gyakran eszembe jut a férjem, (akiről nem szoktam beszélni) és hogy vajon látjuk-e még egymást, s ha nem, ugyan meddig akarom még ebben a hideg távolságban pihentetni a házasságunkat? Nem-e volna jobb szemtől szembe kerülni és elválni úgy teljesen és igazán? Bárhogyan is, van min törnöm a fejem. És van, mit kiinnom magamból.
- Nyomozó vagyok. - bököm oda felé, amikor egy ideje már csendben ücsörögve nézzük a poharainkat. Somolyogva, természetesen barátságosan és azzal a mindentudó ábrázatommal. Próbálom ezzel a két szóval a tudtára adni, hogy bár nem avatott be, s közöm sincs igazán hozzá, mégis tudomásom van róla (szemem és fülem hozzá, hogy észre vegyem) a Főnök teljesen máshogyan viselkedik vele. - Mennyire komoly? És kérlek, ne törd le a szarvam azzal, hogy azt mondod, már régóta tart... Ha így van, pocsék nyomozó vagyok. És az fájna. - elnevetem magam, persze csak szolídan. Nem tudom, hogy van-e jogom rákérdezni, kérdezni egyáltalán ilyesmit, Steph úgyis tudja, hogyan hárítson, ha nem akar beszélni róla. Ennek ellenére azt érzem, hogy a kapcsolatunk már eljutott arra a pontra, hogy a férfiak és szívügyek is szóba kerülhessek, s talán még én is mesélek. Először arról, ami velem történik, így két év közös munka után. Ha belegondolok, hányszor mentettük meg egymás életét terepen, nevetséges, hogy akadhat bármi, amit nem osztok meg vele.
- Néha úgy érzem a legjobb lenne egyedül maradni. - a háttérben pörgős zene szól, sokan kiabálnak, mindenki jókedvű - ahogy az elvárható egy szórakozóhelyen, mégis kissé szürkének érzem magam itt. Egyébként sem jellemző rám, hogy kimászom az otthon melegéből, nem szoktam feszegetni a komfortzónámat, ami a hivatásomat nézve érthetetlen. Ennek ellenére jól esik a bor, a háttérmoraj és persze Stephanie társasága is. Kevés embert engedek közel magamhoz és erre bizony érthető okaim vannak. Ő mégis azon kevesek egyike, akivel örömmel töltöm az időmet.
- Nem kell beszélgetünk erről. Nem akarok hangulatgyilkos lenni, vagy ilyesmi. - mosolygok rá őszintén. - De azt hiszem nem akarom tovább eltitkolni, hogy miért nem beszélek a férjemről. Igazság szerint két éve nem láttam. Azt sem tudom, hol van. Bár gondolom ott, ahol hagytam. - erre innom kell. Még mindig traumatizál az utolsó együtt töltött estének az emléke. A ki nem mondott szavak, a meg nem hallott magyarázata. Biztosan hibáztam én is, de ő sem teper azóta sem. Kvittek vagyunk.
- Steph, te boldog vagy? - szalad ki a számon ez a kérdés. Nem tudom magam sem, miért vagyok rá kíváncsi, hogy jut eszembe, de érdekel. Magamról tudom az elkeserítő választ.

• Steph   •we can, baby ♪