A hat hónapra előre tele a várólista, soha nem fogsz bejutni egyszerű halandó típusú étterem halljából egyenesen az asztalomig szűrődik a hangja, ahol többedmagammal ülök. A szám sarka lassan mosolyra húzódik, nem annyira a nyilvánvalóan feldúlt, biztonságiak által feltartott exfeleségem nyomorúsága okán, mint inkább a szófüzér miatt, ami elhagyja a csöpp kis száját. Levegővétel nélkül beszél és tudom, hogy káromkodásnak szánja, de... A Karádyt idéző sziporka nem igazán a kívánt hatást hozza. "Hogy az a Balatonberényben napvilágot látott, sikoltozásokba öltöztetett, ködmönbe bujtatott, rézhasú, nagyfejű, szultán udvarát megjárt, csőszkunyhóban elrejtett, pikkely páncélt hordó, fafógú rézfűrésszel megsebzett, bronztérdű, repedtsarkú, büdös szájú, ritka fogú csempeszobában felneveltetett mocskos, tetves rablóóóó Mari néni!" Röhög az ajtónálló, röhögünk mi is az asztalnál, míg végül kegyeskedek inteni, hogy eresszék be a terembe, nem lesz gond.
Asztaltársaságom körében tartom az audenciát, ami aligha van ínyére, de hát már nem vagyunk házasok, hogy az igényeit és kényelmét előtérbe helyezzem - ha a megérzésem nem csal akkor kérni jött, és majd' belepusztul, hogy tőlem kell kérnie.
- Eltűnt!
- A buborék a Bambidból? - Angelo nevet a saját viccén, vele nevet az asztal is, de azt hiszen nem marad le Maggie szúrós pillanatásáról. Olyan rovarfelszúrós pillantás.
- Richard eltűnt! - Nyomaték kerül a kétségbeesés elé, ahhoz már talán kicsit idős, hogy a lábával is toppantson mellé, pedig esküszöm, zajos sikere lenne. Fejbiccentéssel bontok asztalt, egy percen belül egyedül vagyunk mind az asztalnál, mind a teremben. Van előnye ha az ember családi étterembe jár enni. Hellyel kínálom, bár nem lep meg, hogy derogál neki leülni azonnal. Túl ideges.
- Gondolom nem csak azért jöttél, hogy elpanaszold, szóval mit tehetek érted? - Oké, nem kell hozzá sok gógyi, hogy kitaláljam mit is akar, de mivel a válást törvényesen is kimondták, kapcsolatunk azóta üzleti alapokon nyugszik. És én szeretem éreztetni az üzletfeleimmel az erőviszonyokat. Felháborodik, bedühödik, szomorúvá válik egyszerre míg végül kifakad, és rám borítja, pontosabban az orrom elé tolja a táviratot amit kapott: Richard Osborne ütközetben eltűnt. Tőlem meg azt várja, hogy találjam meg, mert az Egyesült Államok hadserege nem hajlandó egyetlen katonáért mentőexpedíciót verbuválni.
Nem fut át a megkönnyebbülés az arcán, amikor rábólintok a dologra, hiszen most rajtam a sor, hogy megszabjam a Richard keresésére fordított időm árát. Lássuk, mennyit ér neki az a majom. Hátravonulok az irodába pár percre, visszafelé printerből frissen kihúzott nyomtatványokat tartok a kezemben - mostanra leszedték az asztalt terítővel együtt, nem kell a koszos tányérok közt papírozgatnunk.
- Emlékszel, hogy anno amikor családot akartunk alapítani és sehogy nem jött össze, a lombikprogram keretén belül frigóba került néhány petesejted? Azt akarom, hogy mondj le róluk, illetve a szülői jogaidról a majdani gyerek-gyerekek felett.

Sandro & Maggie

"There's a difference between fair game and playing games.

Mindig is ügyeltem arra, hogy amikor az exemmel találkoztam, ne úgy nézzek ki, mint egy magára mit sem adó kétgyermekes anya. Mert egyrészt nem voltam az, másrészt pedig ha már nem is váltottam ki belőle semmit sem a megjelenésemmel, nekem épp elég volt az, hogy az engem körüllengő parfüm illata a sleppje orrába is bekúszott. A jelenlegi ajtónállót legszívesebben felképeltem volna, hogy nem engedett be. Kértem szépen. Kértem Sandro-t. Kértem Signor Gambino-t, de semmi. Mintha a falnak beszéltem volna és akkor csúszott ki az az epés, hosszúra nyúló szitokáradat, amiben a legszívesebben megfürösztöttem volna a tagot és a saját vérébe mártottam volna meg. De legyünk úrihölgyek, mások halálát nem kívánhattam. Meg tulajdonképpen már közöm sem volt közvetetten sem az olaszokhoz. Egy elvált nő lettem, kiestem minden kegyből, amelyben régen megfürösztött az olasz kultúra. A fenébe is, a keresztényi hitvilág elcsorbult az utóbbi években, mert csakis Sandro miatt mentem bele a papi áldásba. A templomi esküvőbe. Nekem akkor ő volt a minden és nem Isten.
A fogaimat csikorgatva nyomultam át a kis csordán, hogy végre szembe nézzek a férfivel, és ha már előtte felhúztak, nem fogom Ádámtól és Évától elkezdeni az egészet. Felesleges lett volna. Angelo rossz viccén, ha mindenki hasát fogva röhögésben is tört ki, nekem nem az volt az elsődleges reakcióm, csak csendben maradva figyeltem. A körmeim a tenyerem bőrén csúsztak végig, és kellett három mély levegőt vennem, hogy ne akarjam a szavaimmal kerékbe törni, vagy épp karóba húzni. Sosem voltam olyan, az indulataimat pedig muszáj voltam féken tartani mindig is.
Csak annyival sikerült elhallgattatnom a bandát, hogy megneveztem az eltűnt személyt, mire a férfi arcvonásai némileg megváltoztak. Az addigi Angelo-viccből felélénkülve azok a mélybarna szemek néztek fel rám, amiket régen annyira szerettem. Felsóhajtottam. Egyszer, aztán még egyszer, hogy a táskámból az összehajtott lapot kinyitva elé pakoljam le az asztalra. Ott volt, feketén és fehéren. Richard Osborn, a jelenlegi párom neve. Akiért a tűzbe mentem volna, és mégsem. Hogy mehettem volna ki a bombák sújtotta övezetbe? Az első méteren a repeszek szaggatták volna szét a testem.
- Ma reggel kopogtattak az ajtómon, és ezt nyomták a kezembe - persze, hogy már korábban leülhettem volna vele szemben, ott, ahol nem is olyan régen még Pietro vert sátrat. - Ez az élete, sosem annyira figyelmetlen, hogy ilyen butaság vigye el - a hangom megtört, már nem az ex férjemet figyeltem, hanem az asztal lapját. A legszívesebben visszahúztam volna magamhoz a levelet, hogy megöleljem. Mintha azzal itt lett volna a közelemben?! Azt, hogy eltűnt, elhittem. Azt viszont, hogy esetleg meg is haljon, minden zsigeremben éreztem, hogy nem igaz és ignoráltam a tényét. Nem fog ott meghalni Richard, távol tőlem. - Segíts megkeresni őt! - ültömben kihúztam magam, és nem, nem lett könnyes a szemem. Felszegtem az állam. Sokan a gyengeség jelének tartják a segítségkérést. Szerintem meg csak kölcsönös adok-kapok. Túlságosan is régóta használt már a saját üzletének sikeressége érdekében, miközben én már sokadik éve törlesztettem, de nem a válás miatt.
Megszokhattam volna már tőle, hogy semmire sem számíthatok tőle. Sem jóra, sem rosszra, így amikor magamra hagyott, csak idegesen járattam körbe a pillantásomat a berendezésen, amit már ismertem, és mégis új volt. Mégis ódon. Mégis az otthon volt egy időben. Nem szólaltam meg akkor sem, amikor a pincérek semleges arccal bontottak asztalt. Nem kértem sem vizet, sem bort, csak egy tervet akartam, így amikor Sandro ismét megjelent, a gyomrom görcsbe rándult, egészen. A nyomtatványokat kísérő szavai viszont ledöbbentettek. Nagyon is jól tudta, hogy voltak olyan éjszakák, amikor bezárkóztam a fürdőbe, hogy a zuhanyzás közben sírhassak szabadon, amikor minden egyes hónapban újra és újra a menstruációs ciklusok rabjává váltam. Vagy ha késett is, akkor sem mutatott semmit sem egyik teszt sem. Nem kezdtem el rendszertelenül enni, nem kezdtem el hízni, nem vágytam tőlem szokatlan ételekre. Nem volt méhen kívüli terhességem és egyszer sem vetéltem el. Most mégsem a bűntudat jelei mutatkoztak meg az arcomon, hanem az undoré, hogy képes erre.
- Komolyan ennyi évet vártál arra, hogy ezt felhasználhasd? - előredőltem, hogyha engedte, akkor kiszedtem minden nyomtatványt a kezéből, hogy azért átolvashassam. Butaságot, oda nem illő dolgokat nem fogok aláírni neki. Még ha tudtam is, hogy minden szava igaz lesz, és hogy nem a káromra teszi. Csak azért, azzal az indokkal, mert neki is kellett valami. Azt már meg sem mertem kérdezni, hogy miért most?! Tudtam. Kellett neki valamilyen indok. Amikor elvehet. Elveheti azt az utolsó dolgot is tőlem, ami hozzá kötött. - Van egy tollad? - hogy ideges voltam? Persze, szétvetett az ideg, és ahelyett, hogy a kutyáit küldte volna ki, már most, inkább csak papírozni támadt kedve és ezzel foglalkozott. Csakugyan. A szerződés tökéletes volt, egyelőre a kiskapuk sem léteztek, amivel esetleg támadható lett volna a továbbiakban, de azért megérdemelt volna egy tapsot Sandro.
- Gondolod, hogy mindent meg tudsz majd adni a gyereknek? Egyszerre tudsz az anyja és az apja is lenni? - érdeklődtem, mert érdekelt, hogyan is oldaná majd meg ezt az egészet. Vagy amikor; és ha létezni fog a gyerek, és idősebb lesz, vajon mit mond arra, hogy hol van az anyja? Halott leszek számára? Vagy csak elhagytam az apját? Istenem, Richardon kellene idegeskednem, nem még ezt is felvenni a listára!

"Ez az élete..."
- Te kellene, hogy az élete legyél, nem a mások háborúja. - Ingerkedek él nélkül, a táviratot tanulmányozva. A második öbölháborút indokolatlanul indítottuk, hogy tele legyen a temető, Afganisztánban pedig azóta ég a föld, hogy az ikertornyok leomlottak. Signore Osborn nagy hazafi, amennyire ki tudtam róla deríteni s tényleg: rossz szó nem érheti a szolgálatért, ellenben én nem vagyok olyan laikus szemlélő, mint Meg. Minél tovább maradsz benne, annál nagyobb károkat okoz és kurvára nem számít, hogy nyertes volt-e az a csata, a győztes oldalon állsz-e, vagy a szakaszodban mindenki megúszta ép bőrrel. Nézz bele a fiatal srác szemébe, aki az első bevetésére indul, majd nézd bele megint, amint hazatér fél, egy vagy két év után: a lelkéből hiányzik majd egy darab, egy igazán fontos darab...
A háború nem élet.
Segítek neki most is, mint mindig. Alapvetően azon kevesek közé tartozik, akiknek soha nem mondok nemet, mintegy utolsó mementójaként a néhai szerelemnek, és nagylelkűen nem veszem magamra sem az undort, sem pedig a szavait. Felhúzom a szemöldököm, mintegy némán kérdve: befejezeted?
- Mielőtt megkértelek volna is tudtad, hogy családot akarok. Négy~öt év alatt nem jött össze, az elmúlt három évben pedig nem akadt tartós kapcsolatom egyáltalán és nem leszek fiatalabb. Harminchét vagyok, közel a negyedik X-hez, se feleség, se gyerek és semmi sem garantálja, hogy majd három éven belül ez megváltozik. - Azt meg ő is tudja, hogy régimódi vagyok: a gyerekem a saját vérem kell legyen, az adoptáció így szóba sem jöhet, nem mintha valaha is esélyes lennék, mint örökbefogadó szülő. A vádakat mindig ejtették ugyan, bizonyíték híján, ellenben annyiszor voltam már előzetes letartóztatásban a kedvenc nyomozóm jóvoltából, hogy az ellehetetlenítné a procedúrát. Bár ettől még rabolhatnék csecsemőt.
A zakóm belső zsebéből toll kerül elő, a táviratra helyezve tolom elé és várok. Az meg már magától értetődik, hogy nem áll kötélnek, hanem józanul mérlegel, ráadásul kérdés formájában. A baj csupán annyi, hogy nem hasraütés-szerűen szabtam meg a segítségem árát, jó ideje töprengek ezen, végigrágtam mindent A-tól Z-ig, oda-vissza. A temperamentumom ellenére két lábbal állok a földön.
- Richard egyedül van odakint, Meg. - Nem én vagyok az, aki késlelteti a keresést, igaz?

Sandro & Maggie

"There's a difference between fair game and playing games.

Ostorcsapásként érhetnének a szavai, de tudtam, hogy igaza van. Önzőnek kellene lennem és magamhoz láncolni a férfit, aki tőlem isten tudja, milyen messze került, de sosem voltam az, aki mindenféle játékot bevessen,  csak hogy ne engedje a szeretett férfit érvényesülni, vagy a maga útján menni úgy, hogy én az oldalvonalról segítsem a céljai elérésében. Legbelül, egy keserű hang azt ordította, hogy "Neked sem voltam az első!".. és folytatta volna úgy, hogy "Már mi sem vagyunk együtt." Tudtam, hogy mivel járt az, hogy feleségül kért. Tudtam, hogy mivel járt a frigyünk, és ahogy most Richardnál rettegek attól, hogy elveszíthetem őt, úgy régen Sandro is, amikor dolgozni ment, számtalan esetben akartam volna a felsőjébe marni, hogy ne tegye.. de a vérében volt, és nem csak azért, mert ezt várták el tőle, hanem mert Ő volt az, akinek mennie kellett. Mert a maffia az élete része neki is. És ha ellenkezést várt is volna tőlem, elmaradt, mert ha valami igazán bántott, akkor arról nem beszéltem egy ideig; pontosan addig, ameddig már érzelmek nélkül meg nem tudtam fogalmazni a véleményem rágalmazás és kétségbeesés nélkül.
A kérdésemre adott válaszában nem kertelt. Elfelejtettem azt is, hogy képes volt még meglepetést okozni a döntéseivel, ezért a beszéde közben végig az arcát figyeltem. Azokat az apró szarkalábakat a szemei körül, amik a korát fémjelezték. Vagy az orrát, aminek nyerge szélesebb volt az átlagosnál és mégis markánssá tette a megjelenését. Pontosan tudtam, hogy évekkel ezelőtt mivel volt képes levenni a lábamról, és ahogy végzett az indokaival, csak egy, a helyzethez nem illő apró, lemondó sóhajba forduló mosoly jelent meg az arcomon. Egy oly' apró rándulás, amit betudhatott akár véletlennek is. A fenébe is a logikájával!
- Az sem garancia, hogy azok a petesejtek érnek  még valamit - csak ennyi. Ennyire telt tőlem az a végső ellenkezés, amiből már tudhatta, hogy újfent megtört. Miért ágáljak egy olyan kívánság, vagy döntés ellen, amit én már amúgy sem akartam? Már nem tudtam elképzelni, hogy a kis Sandro szaladgál a lábam körül. Vagy hogy egy hajasbaba várja a tiarát a fekete, fonott hajába, azok az álmok már rég összetörtek. Egészen pontosan akkor, amikor a válóperes papírra a szignóm került.
A tollat figyeltem a papíron, és előbb a táviratért nyúltam, legörgetve róla a kapott íróeszközt, hogy óvatosan, nem összegyűrve a lapot hajtsam össze ugyanazok az élek mentén, mint ahogyan kaptam is. Elsüllyesztettem a táskámban azt, és csak azután nyúltam a tollért.
- Köszönöm - nem, nem úgy, mintha a fogamat húzták volna. Csak egy egyszerű szó volt, és ahogy a nyomtatványokat lesimítottam az asztal lapjára, hogy aláírjak egy újabb nyilatkozatot, még tudni akartam volna valamit, és már megint kitért a válaszadás alól. Mintha legalább az amerikai elnök biztonsági mentéséről érdeklődtem volna!? Miért nem tudott, vagy miért nem akart megnyugtatni? Tudni akartam, hogy jó kezekbe kerül majd.. A kapott válaszra megfeszült az állkapcsom, és gondolkodás nélkül indult meg a tollam cirkalmas betűkkel. Már nem kevertem össze, már nem volt furcsa leírnom megint a leánykori nevem.


Mind a két példányra odakerült ez a név, és csak az egyiket felmarva keltem fel a székről, ahova nagyjából húsz perce roskadtam le. Pár másodpercig még néztem az étterem berendezését, végül a kékjeim Sandro szemeinek mélybarna árnyalatát keresték.
- Csak ígérd meg, hogy vigyázol majd rá, ha lesz kire - nem, nem voltam érzelgős. De az ígéret nála és nálam is fontos része volt az életünknek. És nincs annál rosszabb, mint amikor egy gyerek a szülei nélkül nő fel, árvaházban, vagy csonka családban. Az értékrendek rendszerint olyankor elcsúsznak és csak kemény munka árán érhetik el ezek az emberek felnőtt korukra, hogy újra egésszé váljanak. Azzal, hogy elváltunk, még nem akartam a halálát. Különösen azért, mert elég erőszakos élete volt, amit ha soha nem is hozott haza, de jelen volt. Minden pillanatban. - Élve találj rá Richardra, kérlek - Most! És mindörökké. Váltottam inkább erre a témára, a hangomból viszont hiányzott a könyörgő él. Nem fogok meghunyászkodni előtte és arról sem kellett tudnia kimondva, hogy pontosan mennyire is volt szükségem a katonámra. Egy elköszönő biccentéssel fordultam meg, hogy a magas sarkú csizmám koppanásai kísérjék a lépéseimet, ki, az étterem épületéből, hacsak meg nem akadályozott benne.

Olvasok a rezzenéseiben, ahogy az az összeszokott párosok esetében lenni szokás. Nem megy már olyan jól, mint régen, de azért jó eséllyel tudnám megsaccolni, hogy mit jelent az a leheletnyi moccanás a mimikában; Mégis szó nélkül hagyom, hiszen nem érti, nem ebben nőtt fel, nem is tudta magáévá tenni azt ami számomra olyan természetes, mint a levegővétel. Meggyőződésem, hogy nem azért hagyott el én pedig nem azért hagytam elmenni, mert nem szerettük egymást: ám nem érzem magam hibásnak, nem kérek bocsánatot és nem veszem egy lapra magamat Richarddal. Én itt vigyázok a Családomra, ő meg lepkehálóval kergeti a helyi lakosságot egy másik országban, esetleg transzparenssel: NEHOGY AMERIKÁBA GYERE! Engem bűnözőként definiálnak, ő meg nemzeti hős. Más értékrend, de biztos, hogy az enyém a rossz?
Szavaira vállat vonok, arckifejezésem megadó.
- Akkor nem az apaság rendeltetett nekem. - Én persze optimista vagyok, hisz házasságunkat a körülmények miatt kerülte el a gyermekáldás, nem az örökítőanyagokban találtak hibát. Innentől már csak az a dolgom, hogy találjak egy barátságos méhet és stresszmentes állapotban tartsam röpke kilenc hónapon keresztül. Ide nekem az oroszlánt is.
- Lo troverò. - Nem mondom, hogy nincs mit nem mondom, hogy szívesen, hogy szóra sem érdemes, hisz szigorúan véve több soron is szembe megyek a 'családi' szokásokkal, és lássuk be nem is önzetlenül teszem. Ha másról lenne szó, azt elküldeném melegebb éghajlatra.
Ugyan kész válaszaim vannak a kérdésére, mégsem felelek. Eszemben sincs a leendő gyereke(i)m anyjának is lenni, lévén nem vagyok és nem is gondolkozom úgy, mint egy nő; Viszont az olasz-amerikai közösség kifejezetten összetartó, ezen belül a szervezett bűnözésből élők csoportja még inkább. Láttad a Bazi nagy görög lagzit? A fiam vagy a lányom olyannyira nem marad megfelelő anyaminta nélkül, hogy egyszerre tíz is lesz neki minimum, de a saját anyám mindenképpen... És itt jön a csavar: Margaret ellenben nem lesz ott. Aláírta a válási papírt, most a lemondónyilatkozatot is a hazafiért és nem, nem irigylem tőlük a boldogságot, de az ideológiájuk merőben más, mint a miénk. A családközpontúaké, az olaszoké, a bevándorlóké, a 'családé'. Szomorú, ha egy gyerek csonka családban találja magát, de az kifejezetten káros, ha a kritikus időszakban kétfelé nevelik. Oka van annak, hogy nem csak kértem tőle a petesejteket, de már az esetleges fogantatás előtt aláíratom vele a lemondónyilatkozatot.
- Megígérem. - Nekem mindig is a családom volt az első. A döntések melyeket meghozok, mindig a rájuk gyakorolt hatás jegyében telnek. Apám hosszú évek óta börtönben van, mert nem kötött alkut: szerettei így nem lettek kiközösítés vagy akár gyilkosság áldozatai, asszonya a közösség megbecsült tagja és én is óvó szeretetben nőttem fel. Nem azért vagyok törvényenkívüli, mert rákényszerített az élet, hanem mert így akarom.
Szó nélkül figyelem a távozó nőt, mert az utolsó kérését ha akarnám sem ígérhetném meg. A hazafinak ez az élete végtére is, nem?

2 nappal később
Meg pincsije szaporán szedi tűsarkúba bújtatott lábait, de még így sem ér utol. Tudhatja ő is, mert egy füst alatt igyekszik a lelkemre beszélni: Miss Greenwood elfoglalt, most nem mehetek be, az időpont és a nem szabad, és...
...kettőnk közé csukom az irodaajtót, amelyen ő továbbra is szeretne bejönni, gondolom elmesélni, hogy ő megpróbálta, csak a kezemben maradt kilinccsel nem bír el, hangoskodni meg nem mer...?
Szótlanul mérem fel a terepet, ha konferenciahívásban van az exem, levelet ír vadul akkor nem zökkentem ki jobban, ha vannak nála, akkor az irodáján keresztül megyek át a tárgyalóba és ott huppanok le. Persze, ennyi erővel maradhattam volna az aulában is, de ott jó rálátású célpontként nem éreztem volna jól magam.  

Sandro & Maggie

"There's a difference between fair game and playing games.

Az elmúlt negyvennyolc órában alig aludtam valamennyit. Éjszakánként az oldalamon feküdve figyeltem a telefonom, hátha megcsörren majd, hátha hív Sandro bármilyen információval, de sem a nappal, sem pedig az este nem hozta el a várva várt hívást. Nem kívántam sem a kávét, sem pedig a húsmentes ételeket, helyette a folyamatos gyomorgörcs tépázta meg az idegrendszeremet is, és mindezek ellenére mégis egy gőzölgő pohárnyi kávé árválkodott az asztalomon. Chloe hozta, hogy biztosan jót fog tenni és meg fogok nyugodni tőle. A koffeintől aligha, de nem akartam letörni szegény lány lelkes segítségét, csak egy őszinte, nem túl jókedvű mosollyal köszöntem meg. Úgy negyed órája.
- ... nagyon sok túlóra volt az elmúlt hónapokban, amit a riportokban láthattok. Felsőbb utasítás, hogy ezt a többletkiadást vissza kellene valahogy szorítani. Van esetleg bármilyen javaslatotok? - felsóhajtottam, az ujjam pedig rányomott a mute gombra, mert ehhez igazság szerint közöm nem volt. A külső kapcsolatok kialakításába beleszólhattam, de a belsős kommunikációba nem kellett volna. Szerződésem szerint, de Ms Duhamel, a szóvívő mindig is kíváncsi volt a véleményemre, mióta megtörtént a tulajdonosváltás. Hogy tulajdonképpen ki is ült a legfelső székben, fogalmam nem volt, mert ezidáig nem mutatkoztak a dolgozók előtt, és talán jobb is volt ez így. Sokan nem az embert tisztelték, hanem a külsőségeket, és mielőtt még elaludtam volna, még csak csendben sem kellett maradnom néhány saját magamnak mondott kommentárnál, ahogy megnyitottam egy új Excel táblázatot és a levelezőrendszerünket.
James természetesen magából kikelve, mindenkit elnyomva ontotta magából az indokokat, hogy a takarító személyzet mennyire fontos az épület jó hírét tekintve, amivel alap esetben nem is lett volna gond.
- Maggie? Esetleg valami javallatod lenne neked is? - vágott közbe Sandra, mire hezitálva nyúltam oda a gombhoz, és már épp lenyomtam volna, amikor az üvegajtómon túl két alak mozgolódására odakaptam a pillantásom. Akaratlanul is megfeszültem a székemben, ahogy Sandro bent, Chloe kint rekedt az ajtóm egyik és másik oldalán. - Miss Greenwood, hallasz minket? - kérdezett újra Sandra, mire megköszörültem a torkomat, és csakis Sandrot voltam képes figyelni, de az ujjam azért lenyomta azt az átkozott gombot.
- Nem, most egyelőre semmi sem jut eszembe - csúszott végig mind a négy ujjbegyem a jobbom hüvelykujjának utolsó ujjbegyén, szinte éreztem a lenyomat árkainak érdességét. - Ne haragudjatok, nem vagyok jól - hazudtam, részben. Nem volt szokásom, de jelenleg nem igazán érdekelt a konferencia beszélgetés témája, mert nem pénzügyes voltam, és még csak nem is akartam most senkivel sem vitába bonyolódni azért, hogy érvényesíthessem azt, ami a Hotel érdeke lett volna. Próbáltam kiolvasni bármilyen információt is az exem arcáról, de képtelenség volt. Rámutattam az asztalom előtt árválkodó székre, hogy nyugodtan tegye le magát addig, ameddig befejezem ezt, idő előtt. És most nem fogom magam nyomorultul érezni, ha esetleg én leszek az első, aki kinyomja a beszélgetést.
- Csak nem vagy terhes? - kontrázott rá James, mire fújtam egy nagyot, éppen Gambinora nézve. - Chloe említette, hogy mostanában nem jó az étvágyad - ez az, csak így tovább!
- Nem, ne aggódj. Nem kell keresned mást a helyemre - zártam le ennyivel Jim Fullert. Semmi köze nem volt hozzá, és különben is.. nyáron voltam utoljára Richarddal, eléggé megkésett terhesség lett volna ez. Mindegy is. - Felkereslek majd később, Sandra, mert tudni szeretném, hogy mire jutottatok végül - anélkül, hogy elköszöntem volna, kinyomtam a beszélgetést egy hosszú, fáradt sóhaj kíséretében. Arrébb csúsztattam három centit a bögrémet az asztalon, végigkövetve a pillantásommal az útját is.
- Szia.. beszélek majd Chloe-val arról, hogy ha jössz, akkor ne próbáljon feltartóztatni legközelebb - nem mintha akár egy tank is képes lett volna erre. Mert nem elég, hogy a lakásomba szabad bejárása volt, tulajdonképpen akkor jött és ment, amikor csak akart, hanem ezzel ide is szabad utat engedtem neki. A hátamat nekidöntöttem a kényelmes, bőrborítású gurulós szék támlájának, szinte belesüppedve teljesen annak anyagába. - Megtudtál valamit? - nem, nem a petesejtjeim hogylétéről. Ebben a percben nem igazán érdekeltek azok, csak egy valami. Pontosabban egy valaki, aki nem volt itt előttem. A kérdésemet próbáltam semleges hangszínnel feltenni. Nem ment, mert csak egy kicsit bicsaklott meg a hangom. Tartottam a rossz hírtől, de tudtam, Sandronál alkalmasabb embert keresve sem találhattam volna arra, hogy kiderítsen bármit, mindent.. akármit.

Elfog a deja vu érzés, amint fürkész tekintete bejárja az arcomat - baltával faragott csúf vonásaimat direkt a maffia soraiba gyártotta a Teremtő. Mondhatnám neki, hogy "gyönyörű vagy" vagy azt, hogy "most ettem meg egy csecsemőt", és mit sem változna a mimikám. Szeretem, ahogy néz, ahogy csak ő képes nézni.
Engedelmesen ülök le az asztala előtti székre: dizájner darab, tehát a reccsenő hang is kurva drága, amivel a súlyomat nyögi a bútor - nem esik nehezemre hallgatásba burkolózni, elcsendesedni és nem zizegni a végtagjaimmal, álltalában minden kihallgató szobában ezt csinálom.
Nem csinálok úgy, mintha marhára elfoglalna valami más a telefonbeszélgetés helyett, én még a 0-24 mobilnyomkodó generáció előtt születtem: jelen esetben pedig még ha nem is akarnék hallgatózni, akkor sem vagyok süket. Mégsem az exem szavaira pillantok fel, hiszen az ő rossz közérzetének azt hiszem ismerem a miértjét, ellenben a válasz gyanánt való visszakérdezés valakitől.. Mielőtt bármit is végiggondolnék, a melleire siklik a tekintetem - a pocak a negyedik hónaptól kezd látszani, a mellek viszont egy-két hónappal korábban már megduzzadnak és kikerekednek - grátisz a várandós nő sugárzik: csodálja-e bárki, hogy a családcentrikus, apai örömök elé néző férfiak egész nap az asszonyon lennének?
Ránc jelenik meg az orrnyergem felett, míg pillantásom fókusz nélkülivé válik: nem agyalok olyan baromságokon, hogy két napja alakrejtő ruha volt-e rajta, vagy hogy ha felállna az asztalától most olyannak minősülne-e a blúza, de egyértelműen töprengek. Richard mióta is van oda kiküldetésen?
Szemeim végül a melleire siklanak: az első három hónapban csak a kosárméret változik izgalmas irányba, a pocak domborulata nem fedezhető fel ilyen könnyen. Általában nem a forma teszi a nőt, fiatal éveimben imádtam nálam nehezebb tündért is, mert olyan volt a kisugárzása ami mellett férfiember nem mehet csak úgy el - viszont az első benyomást általában a látványvilág teszi, és ha így van akkor százszor is az asszonyi kerekség, mint a most trendi versenygebék. Ezzel együtt vegyes érzelmeim támadnak, bár a józan ész azt súgja, hogy nem, nem terhes. Ha az lenne bárkitől, sérült hímegóval dőlnék a saját kardomba. Nyolc évig próbálkoztunk, nehogy kiderüljön már, hogy csak tőlem kellett elválnia a gyermekáldáshoz...
- Csak add értésére, hogy nem neheztelsz rá. Sem azért, mert beengedett, sem azért mert nem próbált ügyesebben kint tartani. - Mert hát a biztonságiakat még soha nem hívta, mindig csak egy apró sóhaj árulkodott az ajtó túloldaláról, hogy tisztában van a vereséggel.
- Életben van. - Ha nem hangjának remegése, akkor a narkós nagyságúra tágult pupillája árulná el, hogy szétveti az ideg - elhangzik hát elsőként a lényeg, ami reményeim szerint ad neki annyi reményt, hogy a folytatástól ne kapjon pánikrohamot.
- Adj egy térképet, mutatom. - Bökök állammal az asztalon pihenő tablet felé, hisz a GoogleMaps erre pont jó. Felemelkedek, hogy asztalra támaszkodjak vele szemben, miközben ujjaim alatt pörög szeretett sártekénk, majd adott ponton felnagyítom a képet.
- Ellenséges fogságban itt, ezen a területen. - Mesélek a háborús helyzetről, a helyi fegyveresek gyilokszokásairól, hogy miért látok én fényt az alagút végén: aki benne van, az nem szeret róla beszélni, a médiumok felfújják. Ehhez képest én valós képet festek. Nem kevésbé szar vagy ijesztő, és a stressztől sem kíméli meg a szerető szívet, de jelenleg a pohár félig tele van, Richard meg túszként szinte biztos, hogy nem a Ritz kényelmében de nem is széttrancsírozva a legközelebbi őrjárat útvonalára hajítva.

Sandro & Maggie

"There's a difference between fair game and playing games.

Amikor először megláttam sem tudtam máshova nézni. Őt kerestem a pillantásommal évekkel ezelőtt is, és mondhatja bárki, hogy az orrának íve nem tökéletes, hogy túl széles az orrnyerge, hogy ha ránézett az ember, akkor nem egy kedves embert vélt felfedezni a külseje alapján, de nem érdekeltek a kritikák, sem akkor, sem most. Hazudhatnék, hazudnék, ha azt mondanám, hogy már nem jelent számomra semmit sem a jelenléte, a lénye, és mindketten tudnánk, azok is, akik mindkettőnket ismernek, hogy talán még mindig nem vagyok Sandron, a váláson túl. De túlságosan is mások lettünk, noha az értékrendek ugyanazok maradtak, tudtam, hogy minden nap bántotta az, hogy a gyermekáldás nem kötötte össze az életünket, hogy az, hogy az állandó negatív eredményt közöltem, vagy a végén már csak mutattam, minden egyes nap összetörte őt. Bárcsak másként alakult volna az életünk!
Fuller kérdése nyomán Sandro pillantása egy bizonyos testrészem felé vándorolt, és ha nem én lettem volna, ha nem olyan viszony lett volna köztünk, mint amilyen volt, kedvem lett volna felkapni egy tollat és vigyorogva nekidobni, azt üzenve a pillantásommal és az ujjaimmal, hogy a szemeimet nézze, ne mást, de felesleges volt. Ahogy én őt, úgy Sandro is ismerte a testem, hogy mire vágytam, hogy mi korbácsolta fel a vágyam, hogy mi elégített ki és mit imádtam szex közben, de ehelyett csak a velem szemben ülő férfit figyeltem és próbáltam kevés sikerrel kisakkozni, mi is járhatott a fejében pontosan. Jamesnek köze volt hozzá, ebben biztos voltam, de a keselyűt ki akartam iktatni az életemből, ha nem is örökre, akkor csak ezekben a vészterhes percekben. Nem volt szükségem még egy problémára, amikor Richard eltűnt és ha biztosan nem is tudtam, hogy él-e, a remény oly' erősen lobogott a gondolataimban, hogy már szinte betegesen vágytam a katonámra.
- Nem haragszom rá egyáltalán, csak tisztában vagyok azzal, hogy ellened semmi esélye sem lenne semmilyen téren sem - egy halovány, már-már elismerő mosoly jelent meg az arcomon. Szerettem a férfiben ezt a vasakaratot, a céljait, és az értékrendjét. Amiatt volt az, aki. Chloe-val nem volt nehéz dolgom. Tartott tőlem már a kezdetek óta, és bármit kértem tőle, úgy vette, mintha az egyik apostol lennék a Bibliából, vakon követte a szavaimat és parancsként a kéréseimet. Képtelen voltam ezt kinevelni belőle az elmúlt négy hónapban, és már kezdtem feladni, hogy ne a főnöke legyek, hanem olyasvalaki, aki hozzásegíti a lányt a ranglétra megmászásához. A lánnyal természetesen foglalkozhattam a munkám nagy részében, ezért is tettem fel a férfinak a Richardot illető kérdést. A rettegés molyként lepte el a testem és féregként rágta meg a józan gondolkodásom, és azt hiszem, hogy a szavaitól meg kellett volna nyugodnom. Mondd még egyszer, kérlek?! Életben van! A megkönnyebbülés pulzálón gurult végig az ereimben, elmosolyodhattam volna, de nem tettem. Sandro nem a happy endek megtestesítője.
A kérésre már csúszott is az ujjam, hogy feloldjam a tablet képernyőzárját, hogy a Google térképét már nyissam is neki, és amikor ezzel megvoltam, könnyedén, alig meg-megremegő és borzasztóan hideg ujjakkal fordítottam és csúsztattam elé a kütyüt, hogy a megtudott információt, a helyszínt kikereshesse. Egészen begurultam az asztal lapjának éléig a székemmel, a fa fájón mélyedt a szegycsontom alá, alkarjaimmal támasztva ki magam, hogy lássak mindent, amit Sandro is. Nem azért, mert bármikor is kételkedtem volna a szavahihetőségében, de egyszeriben már csak ennyitől is közelebb éreztem magam Richardhoz.
- Pakisztánban? - suttogtam elcsendesedve a Sandro által mutatott országot, és valahol félúton sikerült csak felnéznem a szemeibe, miközben mesélt.. mindenről, amit az iszlám államról tudni lehetett. Ujjaimmal a hajamba túrva simítottam ki pár kósza kincset az arcomból, hogy szinte úgy rúgjam ki magam alól a széket is, ahogy felálltam az asztal túloldalán.Alsó ajkamat beharapva néztem ki az ablakon, miközben a kezeim egyetlen pillanatra fonták körbe a kebleimet, de aztán egy zavart pillantással, már-már bocsánatkérően néztem el Sandro felé. NEM voltam terhes. Egy pillanatig se higgye, hogy ez egy csúf játék volt a részemről. Az ex férjem teljesen másként látta a kialakult helyzetet, én, mint teljesen kívülálló pedig még csak a felszínét sem kapargathattam annak, ami odaát történt. El sem tudtam képzelni, az én agyam nem állt át erre az egész háborúra. Szerettem a hazám, de ölni nem lettem volna képes érte.
- Nem lenne etikus arra kérnem téged, hogy egy számodra ismeretlen emberért tegyél meg mindent - kezdtem bele egészen halkan. Nem az elutasítástól tartottam, mert bármikor mondhatott nemet nekem Sandro, régebben is megtette, ha olyan eset állt fent, amikor az ő határait feszegettem volna az én butaságaimmal. Visszafordultam felé, hátat fordítva az ablaknak, és az asztal Sandro felőli oldalán dőltem neki a bútornak, a fenekemmel nekitámaszkodva annak. - De benned bízom - az életemet, a vagyonomat, a szeretteimet is rábíztam volna, mert ha a két szememmel sosem láttam, hogy valójában mire képes, a vércseppek-borította bőrét elégszer láttam már. Egy kicsit mindig meghaltam, amikor egy újabb munkájából tért haza... akár hozzám is. - Nem egyedül volt azon a misszión - nyeltem egyet, hol a férfit figyeltem, hol a még mindig világos térképet a kijelzőn. - Tudod, hogy nem elég nekem csak az, hogy életben van, és itt nem számít az etikusság már - saját magamtól is rosszul voltam. - Információt kértem, és te megadtad nekem... másom már nincs, amivel fizethetnék neked, mégis arra kérlek, hogy.. hozd vissza nekem őt - nem néztem el, nem mutattam ki, hogy megtörtem és meghajlok az akarata előtt. Mindketten tudtuk, hogy mindig is az ő szava volt az utolsó, mert ő volt a férfi, és hiába, hogy már saját magamat szakítottam ki a maffia bűvköréből, hogy én csak egy "bevándorló" voltam ott, de a házasságunk évei megtanítottak arra, hogy tiszteljem a szokásaikat, az elveiket, az érveiket, az okokat. Nem szándékosan lázadtam akár a családja, akár Sandro ellen bármikor is, csak annyi volt a bűnöm, hogy én más kultúra lánya voltam.
- Nem akarom azt mondani, hogy bármit megadnék érte, hogy menj.. de azt hiszem, hogy.. mégis, ha ő élve visszakerül, biztonságban. Veled együtt - mert nem, az exem életét nem áldoztam volna fel csak azért, hogy Richard éljen. Képtelen lettem volna választani kettejük közül ezt illetően, és minden élet fontos volt. Nem a halálba akartam küldeni őket, hanem mindkét férfit lélegezve, életben akartam viszontlátni. Most, és a jövőben is.

Halvány mosolyt érdemel Chloe, de több szót részemről nem: egyébként nem rossz bőr, de a jelleme ingerküszöb alatt marad - de ha minden klappolna sem biztos, hogy az exem alkalmazottjával kezdenék; Mi tisztelettel bánunk a nőinkkel, akkor is ha azok beadják a válási papírt. Az asszisztensek gyöngyével a főnökére való tekintettel bánok gyengéden, nem mintha viszketne a tenyerem egy pofon után - a legelső alkalommal befeszült nekem az ajtókeretbe, mint ama nevezetes pók teszi a lucernásban, így nem hagyott más választást: a karjai alá kellett nyúlnom, megemelni mint holmi kisgyereket, és áthelyezni elfoglalt pozíciójáról. Annyira megleptem vele, hogy hagyta. Az emelgetést, és a főnökhöz való betrappolást is.
- Mhm. - Szabad fordításban: igen, Pakisztánban, két nyelvtörős település közti kies, de domborzata okán remekül védhető területén. Így is sok-sok négyzetkilométerről van szó, de kiindulási alapnak szerintem kiváló. Látom a katona szemével, látom a maffiózó szemével, de számomra Richard.. Feladat, amit meg kell oldani még ha nem is garantált a siker - akarom, hogy Meg boldog legyen, de nem kívánom ugyanezt a Hazafinak. Van ennek értelme?
Figyelem őt ahogy az ablaknál áll, felém fordul, és szólásra nyitott szájából pontosan az csobog elő, amire számítottam. Hiába vagyunk négy éve külön, nyolc év alatt megtanultam, megszoktam a rezzenéseit: ahogy átkarolja magát, ahogy hosszan tölti meg tüdejét levegővel, mielőtt belevágna egy nehéz-nehezebb témába. Igazság szerint nem kell a közelemben sem lennie, hogy megmondjam mit reagálna.
- Etika? - Mi köze ehhez az erkölcsnek? Felegyenesedek, hogy mellkasom előtt fűzzem össze a karjaimat: tekintetemet, fejemet a plafon felé fordítom, hogy intézzek néhány néma, keresetlen szót az Atyaúristenhez. Ádámcsutkám fel-alá ugrál, végül mély sóhajjal nézek rá megint.
- Megeresztettem néhány telefont, beváltottam pár szívességet.. elmondom, hogy neked mi a feladatod, de.. Én nem mehetek el innen privát ügyeket intézni. Ha üzleti síkra tereljük, akkor sem velem szerződsz. - Már ha egyáltalán belemenne a Család: ha igen, akkor pozíciójából fakadóan nem pénzzel, hanem végeláthatatlan szívességekkel fizetne - és ne gondoljuk, hogy egy lapon említhető azzal, amit alkalmanként én kérek tőle.. tudjuk miért.
- Nem tudom megígérni ennek a végét. - A Hazafi az isteni gondviselés kezében van: háborús övezetben a túszszabadítás sok változós egyenlet. Mindkét oldalon számolni kell a halottakkal.

Sandro & Maggie

"There's a difference between fair game and playing games.

Borzasztó azzal a tudattal létezni, hogy a szerettünk éppen a haláltusája küszöbén várakozik arra, hogy Khárón - már aki hisz ebben az egész túlvilágban - érte jöjjön, s legyen az, aki életet olt ki, életerőt porlaszt szét és kapcsolatokat tesz tönkre. Ilyennek kellett volna látnom a SEAL-t, de nem tudtam csak a rosszat feltételezni róla, mert az a férfi, akit szerettem, imádta azt csinálni, amit. Hogyan is szakíthatnám meg azt a kapcsolatot a munkájával, amikor az volt a szenvedélye, azt szerette, ahogyan évekkel ezelőtt is ugyanezt az életutat jártam be, csak a gyertya kanócát a másik végéről kezdtem el égetni. Ami Sandronak a maffia volt, az Richardnak a katonai egysége.
Tudtam, hogy az exem minden tőle telhetőt megtett, és nem azért, mert ő bármivel is tartozna nekem, de a mai napig tisztelt és ezen a válásunk mit sem rontott. Elképzelni sem tudtam volna olyan helyzetet, hogy bármi negatív véleményt is elejtett volna rólam a hozzá közel állók felé, azoknak, akikkel napi szintű munka-, vagy baráti kapcsolatban állt. Őszintén szólva nem tőle viszolyogtam minden egyes percben, hanem attól, amibe született. Igen, olyan tartást adott neki a maffia, amitől azzá a férfivá vált, aki most is volt, itt, előttem.
Hazudnék, ha nem vágytam volna arra, hogy azt mondja újra, hogy Rendben Meg, azonnal indulok! és nem úgy folytatta, hogy hazahozom épségben, neked csak magadhoz kell szorítanod. De tudtam, pontosan tudtam, hogy a vágyam nem egy csettintésre oldódik meg és hiába is akarnám én A-t, valószínűleg azért a poklok legmélyét kell megjárnom, hogy viszontlássam belátható időn belül Richardot. Ahogy Sandro a mennyezetet kémlelte, a pillantásom bejárta a széles mellkasát, a nem túl keskeny csípőjének vonalát, és csak akkor néztem rá a jól ismert arcra, amikor megszólalt, de el is kaptam róla a pillantásom. Nem azért, mert Ő nem mehet el Pakisztánba, hanem mert... tartozni fogok, és nem is kevéssel. A lábfejemre csúszott a pillantásom, az ujjaim pedig végigkapartak az asztal lapjának élén is. Gondolkodtam. Esélyt akartam. Richardot, és a reményt, hogy ne adjam fel. Ha Sandro ilyen helyzetbe került volna most, vajon érte is a végletekig el akarnék menni?
Nem tudtam... nem akartam ebbe belegondolni, de azt tudtam, hogy az anyja évek múltán újra kénytelen lenne a házába engedni, hogy elbeszélgessek vele a fiáról, ha.. idáig fajulnának az esetleges problémák.
- Mivel tartoznék nektek? - nem bírtam megmaradni egy helyben, felegyenesedve elléptem a férfi mellett, hogy a nyitva hagyott ajtajú tárgyalóterem üvegasztalára pakolt egyetlen típusú alkoholt magamhoz emeljem: gin, amit soha életemben nem kedveltem, de most muszáj volt egy löttyintésnyit a pohárba töltenem belőle. - Kérsz te is? Vagy vezetsz, Sandro? - pillantottam a vállam felett hátra a férfire, és ha kért, akkor felé nyújtottam a neki szánt alkoholtól nedves poharat. Egy korty nagyon nem lesz elég, de ha most vállalhatatlanra innám magam - ami soha nem fordult még elő - akkor sem tudnék innen mit tenni a katonáért. A maffia mindig is kreatív volt; biztos voltam abban, hogy igazi, szívfacsaró és gyomorforgató feladatok nélkül képtelen leszek megunni azt, ha segítséget kérek: tőlük. Mert a férfi a maffiát képviselte. Istenem, mikor mosolygott utoljára? Az az egy korty olyan gyorsan csúszott le, hogy a szemeim könnybe lábadtak, a nyelőcsövemet végigperzselte az alkohol. Egy egészen hosszúnak tűnő másodpercet vártam, mielőtt újra töltöttem volna magamnak.

Nagyon ritkán tapasztalom meg a saját korlátaimat, a La Cosa Nostra által szabott korlátokat: most elég élesen szembesülök vele. Nem tartom kizártnak, hogy képes lennék kijárni egy különleges engedélyt a new yorki családfőtől ha minden kötél szakad - de ezek a kötelek egyelőre nem szakadtak még el, illetve egy ponton túl már büszkeségi kérdés. Meg akarom óvni Meget attól, hogy a Család lekötelezettje legyen, mert az merőben más perspektíva lenne ahhoz képest, hogy most az én lekötelezettem; Ugyanakkor nem törhetem magamat a végtelenségig, fehér páncélban - az exem új faszijáról van szó, én pedig nem voltam és nem is leszek senki papucsállatkája. Arról már nem is beszélve, hogy ex-Deltásként utálom az összes öntelt köcsög SEAL búvárbékát. Még egy fogságba eső embert megértenék, na de eltűnt egy egész rajra való zsugabubus? A tesztoszeronszintem csendben röhög.
- Hazaárulással. - Nem kertelek, nem szépítek, de nem is fejtem ki bővebben. Maggie intelligens nő, nem kell a szájába rágni, hogy kettő meg kettő mindenképpen négy lesz - a volt feleségem egyenes gerincét hamar összeroppantaná a bűntudat: az ellen dolgozik, amire a Hazafi az életét tette fel, plusz a titkolózás... Mert nyilván titkolóznia kellene, hisz meg akarja tartani a kapcsolatát, amiért a lelkével fizetett - és ha mégis kenyértörésre kerül a sor? Az a Cosa Nostrát rohadtul nem fogja érdekelni.
Elmozdul, én pedig tekintetemmel, állam vonalával később a lábaimmal is követem: intéssel utasítom el az italt, pedig én napszaktól függetlenül szoktam és szeretek is inni - jelen téma viszont nem kéri az alkoholt. Nem ünneplünk és nem pecsételünk meg alkut.
- Ma délután kapsz a mobilodra egy hívást, Pakisztánból. Nem fogod, nem is kell értened, fél percig fog tartani. Utána felhívod a Pentagont, és megmondod, hogy információd van egy csapat eltűnt katonáról. Ne hagyd magad lerázni, mondd, hogy vagy cselekszenek, vagy a sajtóhoz fordulsz a dologgal. - Kivárok. Hogy döntsön, hogy beleegyezzen, hogy tiltakozzon, hogy az ölelésembe bújjon: amióta elváltunk, egyszer sem értem hozzá.

Sandro & Maggie

"There's a difference between fair game and playing games.

Nem kell éveknek eltelnie ahhoz, hogy az életünk fenekestül felforduljon. Elég csupán egyetlen momentum, elég csak egyetlen üzenet, aminél az addig felépített vágyak, emlékek szilánkjaira hullanak szét és azt sem tudjuk, hol is kezdjünk a rom eltakarításának. Muszáj megtagadnunk azt a pillanatot, amikor összeomolhatunk, amikor gyengékké válva elhanyagoljuk magunkat, mert az élet nem a könnyű döntések sorozatáról szól. Megkönnyebbülhettem volna. Csak hazaárulás. Nem, nem erről szólt ez az egész. Tudtam, hogy mi az, ami meneteltem volna, de a maffia nem volt fukar abban, hogy milyen követelményeket támaszt a nekik tartozó emberek felé.
Sandro pedig, ha azt vesszük, az egész rendszer gerincének csak egyetlen csigolyája volt, olyan mozgatórugó, aki a befejezésben vállalt emberes szerepet, nem pedig az életekkel való játszadozásban; annál egyenesebb volt mindig is, és százszorta őszintébb. Nem kellett azt sem kimondania, hogy ne játsszak az életemmel, hogy ne menjek fejjel a falnak, mert csak magamat égetném meg vele. És a családom életét is a kezükbe adhattam volna, amit egyikünk sem akart. Egyetlen pillanat erejéig fordult meg a fejemben az, hogy elfogadom, bármi is legyen, egy olyan emberért, aki a La Cosa Nostra számára porszem volt csupán, akitől akár meg is szabadulhattak volna. Egy senki volt számukra Richard, s ezért is hagyatkoztam bólintással reagálni az ex férjem kijelentésére.
Visszafordítottam a poharat, száját a tálcához érintve, hogy csak az enyémet mossam át alkohollal. Nem erőltettem. Úgyis elvette, ha szüksége volt bármire is, és habár az újabb adag gin rám is várt, Sandro szavaira a férfire néztem, és némán hallgattam végig azt, amit mondott. Többet tett, mint kellett volna és több információval szolgált, mint napokkal ezelőtt a katonák. Nekik is csak egy szám mindenki más, nem pedig egy élet. Mérlegelnem kellett volna? Visszakozni , mintha nem félteném a férfit, aki ezernyi kilométerre van tőlem?
- Azt hiszem, hogy kellene kerítenem magamnak egy újabb ügyvédet - mert volt már, de a válóperes ügyvéd aligha tudott volna bármiben is tanácsot adni ebben az ügyben. A pillantásomat Sandroról elvezettem a már kitöltött alkohol irányába, de ahelyett, hogy felhörpintettem volna, egy sóhajtással beljebb toltam azt az asztalon. - Tudod, néha könnyebb lenne feladni és csak sodródni az árral, hogy úgyis lesz valami, mert a Nap is megjelenik minden egyes reggelen a horizonton. Hagyni, hogy minden alakuljon a maga medrében - akkor talán mi sem váltunk volna el, talán még mindig boldogok lehetnénk: együtt. Nem kellett volna a munka rovására mennie a magánéletemnek. Nem szabadott volna a hotelbe behoznom az intim problémáimat, de azt hiszem, hogy a történtek megengedik azt, hogy gondterhes pillanatként könyveljem el. - Otthon azt hiszem, hogy kényelmesebb lenne.. - akadtam el, a szemeim az exem alakját mérték fel; mintha sosem láttam volna, pedig a bőrének minden egyes négyzetcentiméterét ismertem, talán ha újabb sérülésekkel gazdagodott az utóbbi években, azok nyomai lephettek volna meg. Leléptem a köztünk lévő távolságot, cipőim sarkának koppanásait elnyelte a padlón kifeszített szőnyeg is; a távolság szinte elhanyagolható volt, és nem kellett a levegőt szomjasan magamba szippantanom, hogy érezzem a kölnijének illatát; nem hivalkodón lengte körbe. Még egy negyed lépés, és a testét súroltam volna a sajátommal, de helyette csak a mindig komoly arckifejezését figyeltem, és mielőtt meggondolhattam volna, a kezem a magasba emelkedve az álla vonalán csúszott végig tapogatón, épp, hogy csak elkerülve az ujjbegyemmel az ajkait. Pillantásommal a kiserkenő borostáját figyeltem, ám zavartan vontam el róla az érintésem, mert meggondolatlan voltam: nem kellett volna őt érintenem. Nem tehettem már meg, a fenébe is.
- Nem kellene segítened, mégis megteszed - pillantottam fel a szemeibe. - Köszönöm, Sandro - elmosolyodhattam volna, de nem tudtam, csakis a férfit figyeltem hosszú másodpercekig. A gyomorgörcs kettétépte a gyomrom, és nem feltétlenül csak attól, hogy Richard fogságban volt. Mielőtt még újra megérintettem volna, elléptem mellette, véletlenül végigsúrolva a karját az enyémmel, hogy a telefont felmarjam, értesítve a munkatársaimat: ma már ne számítsanak rám, haza fogok menni. Ha és amennyiben tovább engedett az exem.

Szürreális érzés itt lennem, itt lenni vele és ezekről a dolgokról beszélni. Ameddig házasok voltunk soha, úgy értem soha nem engedtem, hogy elérje őt az alvilág mocska, amiben én nap-nap után dagonyáztam és dagonyázok; Volt magánéletünk, vele volt magánéletem - de nem tudom jól tettem-e, hogy menedékemként tekintettem a házasságomra: a közelsége mindig többre, jobbra ösztönzött, ha leestem a lóról a mihamarabbi visszaülésre.. Ő közben a sebeket, hegek látta, a csöveket és a gépeket amelyek segítettek nekem lélegezni - nem neheztelek, én tényleg megértem miért hagyott el, még ha ezzel el is vett tőlem valamit, valamit amiben hittem, de ettől függetlenül félig-meddig tárgyalni vele, megengedni, hogy ha kicsinység is, de belásson a függöny mögé...
Tudom, én tudom a legjobban, hogy többé már nem én vagyok az a férfi, akinek oltalmaznia kell őt, ahogy Richard fogságba-esését sem tudom be az utódom alkalmatlanságának, hisz a háború ilyen, a háború pokol, de agyam hátsó traktusában mégiscsak ott motoszkál, hogy a Hazafi kurvára nem érdemli meg őt. A másik oldalra tekintve a Napnál is világosabb, hogy Meg szerelmes Richardba, és egy pillanatig sajnálom őt, hiszen mindent megmozgatna azért, hogy megmentse, mégis meg kell válogatnia az ehhez rendelkezésre álló eszközeit; Két tűz közé, ha az alvilág és a rendfenntartás közé kerül, ha biztosan tudná, hogy a Hazafi kitart majd akkor is.. egy percig sem habozna és nem hagyná, hogy lebeszéljem róla.
Igen, szemlátomást ennyire kicsinyes a hímegó - közben a szívem szakad meg azért, mert szenved.
- Ártani legalábbis nem árt. - Egyezem bele az ügyvéd-kérdésbe, csak azért, hogy mondjak valamit - az agyam másutt jár, néhány lépéssel előrébb, a következmények felé: a hangja ránt vissza a jelenbe.
- Tudom. - Sóhajtom mély zöngével, hisz ha úgy vesszük egy hívőnek papol: nem mondom hogy mindennap, hisz az durva hazugság lenne, de vannak olyan napok - gyakrabban, mint szeretném - amikor a vállaimra rótt terhek súlya alatt úgy érzem megroppanok. Nem véletlen, hogy gyereket szeretnék - kell valami, valaki akiért igenis megéri, akiért minden nap megéri..
- Hazaviszlek. - Csendes kiijelentés, de nem kérdés és nem is alku tárgya - nem azért, mert egyáltalán feltételezni merészelném, hogy szüksége van a jelenlétemre. Én vagyok az, aki képtelen lennék most magára hagyni.
Olasz vagyok, nálam jobban tényleg nem tudja senki, hogy milyen erő is lakozik a nőkben, ennek ellenére nem tudok közömbös hidegséggel átlépni azon amit a szemében látok - pedig megránthatnám a vállamat, mehetnék: a fene sem akarja nézni, amiért a csillogó új faszi miatt kínlódik.
Minden mozdulatát, közelgő lépteit, simításra emelt kezét követi a tekintetem - lehunyom a szememet amint elér az érintése de ahelyett, hogy engednék és a tenyerébe-tenyeréhez simulnék, az állkapcsomat feszítem meg.
Végigsúrolja a karomat. Hunyt szemmel nyúlok utána, tévedhetetlen pontossággal zárva körül ujjaimmal acélkapocsként alkarját. Nem fordulok utána, nem nézek rá, ami azt illeti ki sem nyitom a szememet - csak tartom, markomban ott pulzál a ki nem eresztett csontroppantó szorítás. Nem bántom, soha nem tettem, és meg vagyok győződve róla, hogy soha nem volt fenyegető számára a jelenlétem, közelségem. Most sem az. De mi nem értintjük egymást, mert elváltunk. Mert a szíve Pakisztánban dobog. Eleresztem.
- Nincs mit. - Tényleg nincs, hisz ennél többre is hajlandó vagyok, ugyanakkor nem vesztem szem elől annak tényét, hogy mit kaptam cserébe. Három hét múlva az is kiderül..
Ha összeszedte a holmiját, indulhatunk. Nyitom előtte az ajtót, csukom utána, autó kérdésben pedig nem lehet nehézség: Manhattant leginkább a DUGÓ jellemzi, így a városban nem vezetek. Hoznak, visznek, metrózok.
Az övével megyünk, kocsit hívok, taxit fogunk, sétálunk - választhat.

Sandro & Maggie

"There's a difference between fair game and playing games.

Már nem akarom tudni minden gondolatát. Elmúltak azok az idők, amikor órákig, tehetetlenül vágytam arra, hogy beszéljen, hadd lássak bele abba a világba, amelynek részese volt és amiből engem notóriusan igyekezett kirekeszteni. Elfogadtam már régen, hogy ő ilyen volt, és ha az az időszak, amíg meghoztam a végső döntést kettőnkkel kapcsolatban, meg is tépázta az önbizalmam, a belé vetett hitemet, ő az az ember volt, aki soha, semmit nem bánt meg. Most én sem beszéltem sokat neki, nem akartam őt meggyőzni arról, hogy forduljon szembe azokkal, akiknek az életével tartozott és a vérével, csak azért, mert én magam nem tehetek semmit sem. Gondolkodtam. Részint azon, hogy a segítségével milyen lehetőségeim voltak és azon, hogy kit kellene elérnem ahhoz, hogy megmozgassák a földet is azért a férfiért, akire a legnagyobb szükségem lett volna ezekben a percekben.
Tudtam, hogy nem tudnék a munkára koncentrálni, és ha el is jutok a hívásig, akkor azt olyan körülmények közt kellene megejtenem, ahol nem zavarhatják meg a még csak jelen sem lévő nyugalmam: az otthon az a menedék volt, ahova csak nagyon keveseket engedtem be; egy olyan elszigetelt zúg volt, ahol csak az létezett, ami én voltam, idegen lábnyomok nem súrolták a padlót. Ezért sem lepett meg a kijelentése, és ha egy időben ellenkeztem is volna vele, most nem volt erőm azt mondani neki, hogy megleszek, ne aggódjon.
- Az lesz a legjobb, igen - nem az, hogy ő visz haza, mert szerettem vezetni, és az az egy korty gin nem befolyásolta volna a józan ítélőképességem: attól sem tartottam, hogy esetleg belefutnánk egy közúti ellenőrzésbe. New York-ban az a legnagyszerűbb, hogy az én jelenlétem és személyem egyetlen rend őrének sem tűnne fel, hogy esetleg veszélyes lennék: ráadásul a hotel számos rendezvénynek ad otthont, a város nagyjai, híresek, boldogok és boldogtalanok is megfordultak már nálunk. Magam sem tudtam, hogy miért volt abban a pillanatban olyan fontos, hogy érintsem. Hogy mi vitt rá arra, hogy a bőréhez érhessek, amikor évek óta kerültem az intim kontaktot vele, de valahol sejtettem, hogy mi boríthatott meg ennyire.
Elléptem volna tőle, hogy a lehető legtávolabb kerüljek Sandrotól, de az érintésével értem nyúlt, tétován torpantam meg a mozdulatra. Nem akart semmit, nem húzott közelebb, de a pillanat vánszorgó tempóval dermedt meg, én pedig nem mertem rá hátranézni, csak a padlót fixíroztam minduntalan, egészen addig, ameddig az alkarom az ujjai közé simult. Ahogy leomlottak rólam az ujjai, egy egészen halk torokköszörüléssel válaszoltam a szavaira, csak hogy végül felmarjam ténylegesen is a telefonom, magamhoz vegyem a táskám és kikapcsoljam az elektronikai eszközöket, amiket szükségesnek ítéltem meg. Szótlanul, az asszisztensem halálra vált pillantásának kereszttüzében, a lépcsőt választva jutottunk le a földszintre, aztán mielőtt elfordultunk volna, hogy a lobbyn át az utcán találjuk magunkat, újabb fordulót vettem: a parkolóház felé igyekeztem, ahol a kocsim várt ránk.
- Vezetek én - ajánlottam fel, de tulajdonképpen inkább kijelentettem. Nem bírnék csak úgy megülni a fenekemen, miközben nem tudok magammal mit kezdeni. Muszáj csinálnom valamit, és ha a dugóban magamban moroghatok, csak mert nem halad a sor, már az is előrelépésnek tűnt. Előhalásztam a táskából a kocsi kulcsát is, és ha nem ütköztem ellenkezésbe, akkor a kormány mögé csúsztam be, hátrapakolva a táskámat a BMW bőrülésén. Az övet bekapcsolva már indítottam is a motort, hogy a lehető leggyorsabban hagyhassuk el a helyet, és mielőbb érjünk haza, hozzám.
Nem zavartam a buta kérdéseimmel az exférjemet, csak olykor néztem el a profilja felé, amikor balra kanyarodásnál a jobboldali sávot is meg kellett néznem, vagy akkor, ha épp a külső sávba mentem volna ki, és az oldalsó tükröket kellett használnom. Máskülönben betartva a közlekedési táblákat vezettem, de inkább a csendesebb, ritkább forgalmú utcákat választottam, ha még egy kicsit hosszabb útvonal is volt.
- Nincs otthon semmi a hűtőben, amit fel lehetne használni - törtem meg a csendemet az egyik piros lámpa előtt várakozva, még a hangom is fásult volt. Sandro miatt, neki biztosan szüksége lesz ételre. Az utóbbi napokban a gyomromat egészen megkíméltem: sorban dobáltam ki azokat az alapanyagokat, amiket nem kívántam és a szavatossági idejük lejárta sürgetett volna. Már csak két utcát kellett mennünk és egy felet, hogy végül leparkoljak az épület előtti üres helyen, de a motort még nem állítottam le. - Nekem kellene hazavinnem téged - pillantottam rá végre, ölembe ejtve a karjaimat is. - Miért nem szóltál? - nem megrovás volt ez, nem számonkérés. Csak egy kérdés. Innen relatíve messze lakott, hogy csak úgy hazasétáljon a kutyáihoz. És az aláírt nyilatkozatomhoz a megtermékenyítésre váró sejtjeimmel.