Ápolónőként dolgozol abban az intézményben (Manhattan Psychiatric Center), melynek én vagyok az igazgatóhelyettese. Szorgalmas, céltudatos, a betegekhez végletekig türelmes nőként ismertelek meg, aki hajlandó akár órákat is eltölteni egy-egy pácienssel. Természetesen fontos a központ számára a biztonság, így egyik munkatársunk sem tölthet egyedül hasznos órákat a betegekkel. Viszont neked valahogy mindig sikerül kikerülni a biztonságiakat, áthágni a kőbe vésett szabályokat.
Nem emlékszem pontos, mikor történt. Nem tudom felidézni a napot, de még az órát sem, amikor Mr Martens – aki egyébként egy borzasztóan csendes és barátságos páciens – az életedre tört. Megpróbált megölni, úgy érezte, te vagy a légy a levesében, az apró porszem a frissen mázolt falon. Te, aki mindig ott voltál mellette, aki ha tehette, az esti műszak letelte előtt benéztél hozzá jó éjszakát kívánni. Minden egy csapásra megváltozott, már ré nem olyan barátságos a hangulat az intézmény falai között, mint az incidens előtt.
Te sem vagy a régi. Megviseltek a történtek, talán több időt is töltöttünk együtt, mint kellett volna, mert vezetőként nem tudtam elszámolni a lelkiismeretemmel. Hónapokkal később jöttél vissza dolgozni, látszólag minden a legnagyobb rendben, igaz a mosolyodban már nincs annyi ragyogás.
Orvosként próbállak elemezni, de rendre beletörik a bicskám, mert nem igazán hagyod, hogy diagnosztizáljalak. Sejtéseim vannak, de inkább nem szólok és tudomást sem veszek róla.
Kedvellek, ez tény. Csak azt nem tudom eldönteni, a lelkiismeretem miatt vagy egyszerűen azért, amilyen vagy.

Remélem érthető, hogy a hölgy valamilyen pszichiátriai (mentális) betegséggel küzd, aminek kiváltó oka a Mr Martens okozta trauma. Azt már rád bízom, hogy mit találsz ki.
Ms Olsen-t írtam pb-nek, de rugalmas vagyok e téren.
Szeretném, ha közösen ötletelnénk, bármit szívesen meghallgatok, ami eszedbe jut.