“Nem vagyok álmos, mert örökké álmodom.
Nem vagyok csalódott, mert már nincs kiben.
Nem vagyok törtető, nincs hova.
Nem vagyok kötődő, nincs kihez.
Nem vagyok vágyakozó, kiapadtam.
Én csak én vagyok.
Millió problémát cipelve a hátamon.
Nehéz terhemhez ragaszkodva.
Mert minden amit benne hordok:
Én vagyok.
És nem én vagyok.”

Sosem szerettem magamról beszélni, inkább a befelé csendesen elmélkedő fajta voltam mindig.Az vagyok aki meghallgat, hogy aztán csak csendesen átöleljen és a fejed búbjára súgja, hogy most már nem lesz semmi baj.
Mindig adok és sohasem kérek. Csak azt, hogy ott legyél, hogy jelen legyél, hogy adhassak neked is, amikor úgy érzem szükséged van rá. Egy jó szót, egy finom meleg levest, egy ölelést, egy sort a kedvenc versedből, egy nyitott ablakot, amelyen át láthatod a városban lassúdad aláhulló hópelyheket, egy őszinte mosolyt, egy kézszorítást, néhány pillanatot azelőtt, hogy leoltanám a szobában a lámpát és magadra hagynálak. Egy kórházi ágyon fekve.
Ezért lettem nővér, ezért tanultam, ezért akartam százszor adni és egyszer sem kérni. Mert amíg így teszek, addig nem ér csalódás, nem érzem azt, hogy bármelyik pillanatban megvonhatod magad tőlem. Mert nem számít. Mert nem várok semmit.Hát ne adj! Soha ne adj, csak fogadd el amit tőlem kapsz.
Azt mondják kedves vagyok, csendes, halk szavú, időnként talán túlságosan is magának való. Pedig én szeretek nevetni, szeretem a jó ételeket, a régi vígjátékokat, a finom francia borokat, a frissen sült kalácsot, a nyári virágokat. Szeretem az édesapámat, ezt a tömött bajszú, magas és szálegyenes embert, akinek dörmögő hangja megnyugtató lágysággal ringatott álomba gyerekkoromban. Ha igazak a legendák, akkor egy norvég hajóscsalád leszármazottai vagyunk. A nevünk legalábbis norvég eredetű. Még nem olvastam utána.
Szeretem a munkámat, a helyet ahol dolgozom, szeretem az esti műszakot, mert olyankor a világ elcsendesedik és életre kel egy másik, amelyben csodák születhetnek.
És szerettem Drew-t is. Évek óta. Aztán egy napon, a merénylet után egyszerűen kisétált az életemből. Nem tudta elviselni, hogy megint elkezdődik nálam valami, ami már évek óta nem jött elő.
Félni kezdtem. Megint. Hogy hiába adok, nem fogadják el, hogy hiába teszem ki a lelkem ez sem lesz elég. Féltem attól, hogy elhagynak. Mindenki elhagy. Társamul pedig újra befogadtam a három testőrt: Jim-et, Johnny-t és Jack-et. A pohár és az aranyló vibrálásuk egy időre a mélybe rántott, ahonnan apa húzott vissza.

“Nem vagyok haragos, megbékéltem.
Nem vagyok magányos, apa vigyáz rám.
Nem vagyok rossz ember, csak megcsúsztam.
Nem vagyok különc, csak másképpen gondolkodom.”

Én ugyanúgy szeretem az embereket, de nem tudom, hogy merjem e még ugyanúgy szeretni őket. És mi lesz velem, ha többé nem adhatok? Kinek fogok így kelleni?

Leika Welhaven vagyok.
Kétszeresen visszaesett alkoholista.
Ki nem mutatott, soha nem diagnosztizált *autofóbiában szenvedő

*autofóbia= magánytól való kényszeres rettegés

   “Tudod az élet egy óriási tükör, amely az életed egy bizonyos pontján darabokra törik és a cserepekben megannyi emlék csillog. És attól függően, hogy a szoba, amelyben ez a tükör állt mennyire engedi be a fényt, mennyire tágas, hogy mennyire tudod otthonossá tenni, attól függ, hogy mennyire lesz szép az a ragyogás a cserepekből. Ez a szoba pedig a lelked.”

2000. karácsonya
...amikor a tükör darabjaira törik.
...az első cserepek

Már öt éves koromtól tudtam, hogy baj van velünk. Tisztán fel tudom idézni a napot, amikor egy délután apa jött értem az óvodába és egész úton hazafelé nagyon csendes volt. Nem mentünk be Mr Corbetti finom illatú pékségébe, hogy vegyen nekem a délutáni frissen sült foszlós kalácsból és nem szedtünk levedulát sem az elhagyatott Hirtens ház leomlott téglakerítése mögött sem. A kezének lágy szorításából éreztem, hogy történt valami, de nem mondta el nekem. Hogyan is mondhatta volna, amikor csak öt éves voltam?
Napokkal később aztán szemtanúja voltam valaminek, ami örökre meghatározta az életemet, és amelynek végén, négy évvel később, darabjaira hullottam.
Nehezen tudtam elaludni, és csak forgolódtam.Odakint friss hó hullott, és idén is fehér karácsonynak nézhettünk elébe. Mégis, számomra évek óta ugyanolyanok voltak az ünnepek. Félelemmel vegyesek, hogy mikor leszek megint szemtanúja annak, hogy az anyám részegen ütlegeli az apámat, és azzal gyanusítja, hogy megcsalja őt? Öt éves korom óta voltam tanúja hasonló eseteknek, amikor a mama ököllel és mindenféle módon ütlegelte apát, aki csak összeszorított kézzel állta a csapásokat. Hangja dörgedelmes volt, de nyugtatni próbálta őt. Hogy hagyja abba, hogy ne tegye ezt, ne provokálja, úgysem fogja bántani...szereti. Még ezután is. Nem tudom hogy volt apámban ennyi ragaszkodás, ennyi szeretet, ennyi féltés egy olyan ember iránt, aki csak bántani és megalázni tudta? Sok évvel később értettem csak meg, amikor ugyanilyen beteges ragaszkodással kapaszkodtam Drew-ba, észre sem véve, hogy csupán kihasznál.
Karácsony első napján történt, ez volt az ezredforduló első karácsonya. Mezítláb sétáltam le a nappaliba, ahol a fa állt. Apával díszítettük, mint minden évben és én csináltam rá a pattogatott kukorica füzért. Anya nem volt itthon akkor sem, ahogyan évek óta egyetlen karácsonykor sem, csak hajnalban állított haza, bűzlött az italtól és szinte azonnal nekiesett apámnak. De ez a karácsony más volt. Csendes volt a reggel és szokatlanul nyugodt. Az előszobában, közvetlenül a bejárati ajtó mellett bőröndök sorakoztak. Nagyjából hat darab kisebb-nagyobb csomag, én pedig megismertem őket: mindegyik a mamáé volt. A konyha felől visszafogott beszélgetést hallottam, így elbújtam a lépcső alatti gardróbban és hallgatóztam.
- Szóval ilyen egyszerű? Elmész? Itt hagyod a lányod és engem is?
- Megcsalsz Liam. Mégis hogy tudjak veled maradni?
- Én megcsallak? Én aki minden nap itthon vagyok amikor éppen nem dolgozik? Aki iskolába viszi Lei-t? Aki kimossa a ruhácskáit, befonja a haját és reggelit készít neki? Aki este Andersen-t olvas neki mert az a kedvence? Tudod te egyáltalán mi a lányod kedvenc meséje? Én aki négy éve semmi mást nem csinálok csak egyedül vezetem a háztartást mert te ki tudja hol és kikkel iszod magad öntudatlanra? Nézz már magadra, Laura! Egy alkoholista vagy, én mégis ragaszkodom hozzád, szeretlek. Te vagy a lányom anyja. Csak kérlek...kérlek légy újra a régi és maradj velünk.
Emlékszem, hogy nem vettem észre mikor kezdtek potyogni a könnyeim, csak azt, hogy a babakék faborítás egyetlen elolvadó masszává vált a szemeim előtt. Hallottam ahogyan anya koppanó léptei az előszobába sietnek, hallottam ahogyan a taxi odakint dudál egyet, és hallottam ahogyan perceken keresztül hordja ki a csomagokat. Nem mertem előjönni. Reszkettem és remegtem minden porcikámba, és azt motyogtam, hogy fel akarok ébredni, nem lehet...miért? Mit tettem amiért az anyukám elhagy minket? Ugye én vagyok az oka? Én, mert apa velem törődik és nem vele. Egyedül maradunk...ekkor kezdtem életemben először félni a magánytól.És ez az érzés azóta sem múlt el.

2016. nyara
Amikor esélyt kapok összeszedni a cserepeket…
Én pedig annyira élni akarok a lehetőséggel...

Drew és én a záró évben jöttünk össze, mielőtt letettem az utolsó szakvizsgáimat.Vicces volt, szórakoztató, remekül főzött, és imádott utazni. Mentőstisztként dolgozott ott, ahol a gyakornoki éveimet töltöttem. Kapcsolatunk cseppet sem volt szokványos, gyakran szakítottunk, és én ezt nehezen viseltem. A vizsgák miatti stressz, a gyakori szakításunk vezetett oda, hogy először kezdtem a pohár fenekére nézni. Eleinte csak átmenetinek hittem, mindenki így gondolja, aztán egy idő után elérkezett a tagadás ideje, majd az emlékezetkiesések, végül az öntudatlanság. Egy év alatt jutottam a lejtő aljára, ahol nem várt senki más csak apa. Megint csak apa, aki mindig velem volt, aki soha nem hagyott el azóta a nap óta sem, hogy anya kilépett az életünkből.
Görcsösen ragaszkodtam hozzá, az egyetlen emberhez aki stabilan állt előttem, magasodva, védve és nem engedve, hogy bármi baj érjen.
Drew elhagyott, nagyjából három hónappal azután, hogy inni kezdtem. Nem akart kitartani mellettem, szerinte szánalmas csődtömeg vagyok, akinek vannak ugyan jó pillanatai, de igazságszerint nem sokra viszi majd az életben. Ez volt az első alkalom, hogy ilyen dolgokat a fejemhez vágott, de nem az utolsó. Végre segített felébrednem.
Fél évembe tellett mire visszatértem, mire a lejtőn felkapaszkodva újra hittem abban, hogy minden rendben lesz. Csoportterápiák. Új munkahely, megannyi lehetőség arra, hogy rendbehozzam az éltem. Még mindig borzalmasan féltem a magánytól, attól, hogy ha apa majd egyszer meghal végleg egyedül maradok. Rettegtem a gondolattól, de igyekeztem legyűrni. Erős voltam. Erős akartam lenni.
Drew visszakönyörögte magát és én visszafogadtam. Más azt mondta volna, hogy ostoba vagyok, de én egyszerűen csak nem akartam magányos lenni. Embereket akartam magam körül, embereket, akiknek adhatok, akikre figyelhetek, akikről gondoskodhatok és ők cserébe soha nem hagynak majd el. Csak ennyit akartam semmi többet.
A betegek lettek a mindenem, a munkám az egyetlen ami igazán lekötött, és ott volt a főnököm, Mr Miles…

2018. nyara
A legújabb cserepek…
Kihullanak ujjaim közül…

Mr Martens azon betegek egyike volt akihez ragaszkodni kezdtem magam is. Idős veterán katonatiszt, aki kései PTDS-ben szenvedett, és leginkább a kiszámíthatatlanság jellemezte. Hol letargikus és magába roskadt volt, hol vidám, viccelődő és flörtölős. Többen óvva intettek tőle, hogy sok időt töltsek vele, és még maga Mr Miles is határozottan kérte, sőt majdhogynem egyenesen megtiltotta, hogy a katonatiszt közelébe legyek anélkül, hogy más is jelen lenne. Ez egyébként is tilos volt. Én mégis megtaláltam a módját annak, hogy pár percre, néha akár negyed vagy fél órákra is beosonjak az ápoltakhoz, hogy jelenlétemmel becsempésszem a kinti világ frissességét a számukra.
Ekkor már jól voltam, és a hitem, az önbizalmam egyre erősödött. Valahogyan elfelejtettem mindent ami régen volt, ami történt….mintha a dolgok valahova mélyre kerültek volna, honnan soha többé nem jönnek majd elő.
De tévedtem…
Nem tudom hogyan történt. Csak a kinti madarak énekére, a szelídgesztenye fa árnyjátékot falra vetítő leveleire, Mr Martens különös arckifejezésére emlékszem. Meg a késre, amely a kezébe került. Azt mondta nem vagyok arra méltó, hogy éljek, hogy hazug vagyok, hogy szégyentelen...fogalmam sincs mi váltotta ezt ki belőle, mi volt az oka….az utolsó emlékképem, hogy fehér köpenyek surrognak körülöttem, az oldalomon forróság fut végig, hogy a padló hűvösére simul a fejem és semmi másra nem vágyom, csak aludni. Örökké.

Napjainkban
Tökéletes összetörés…
Ragyognak a cserepek mint megannyi drágakő…
Ki lesz vajon aki segít összeszedni?

Több hónapot voltam távol a munkahelyemtől. Ez az idő pedig elvett tőlem mindent, amit addig összeszedtem. Elvette a megtalált önbizalmam, a jókedvem, a kitartásom, azt a lendületet, a dudorászó mindennapokat, amelyekben részem volt. Vajon tényleg ennyire rossz vagyok, hogy nem érdemlem meg azt sem, hogy éljek? Apa vigyáz rám….de Drew...ő megint elment. Elhagyott, ahogyan mindig, ha poharat lát a kezemben. Pokolian hiányzik.Megbocsátanék neki újra? Talán….csak ne legyek egyedül. Nem akarok egyedül lenni.
Reggel nyolc óra kettő perc és egy halk kopogtatás után nyitok be a főnököm irodájának ajtaján.
- Jó reggelt Mr Miles.
Hogy folytassam, mit mondjak? Talán semmit. Ahogyan rám néz, ahogyan az arcomat fürkészi, tökéletesen tudom, hogy megpróbál belém látni. Lesütöm a szemeimet, mintha azzal ugyan távol tudnám tartani.
Szégyellem magam. Rettenetesen. De talán az már haladás, hogy tizenkét napja egy kortyot sem ittam. Egyetlen egyet sem.