I Am Joyce Stormborn of the House Henson!

véremet adtam, ezért a vacsoráért. Persze, ez nem azt jelenti, hogy továbbiakban, nem fog vér folyni. Mert előreláthatólag, az összes turpisságom ki fog derülni, előbb, vagy utóbb. Ha hirtelenjébe nem, kiabál fel egy herceg, hogy eresszem le a hajamat. Ennek egészen kicsi az esélye, de úgy döntöttem, hogy még várok, még létezhetnek csodák..Valójában, még semmi  szükség nem volt arra, hogy elkészüljek a vacsorával, én mégis előre dolgoztam. Mert ugyan a főzéssel nem álltam hadilábon, de az idő soha sem az én pártomat fogta. És jól ismerem a szüleimet, az Ő drága idejüket, senki sem pazarolhatja, még a gyerekeik sem. Szóval előre elkészültem mindennel, és igazából, semmi kifogást nem találhatnak ebben az egészbe. Kivéve annyit, hogy vőlegényem, még mindig nincs.  Ha visszapörgetném az időt, vajon ugyanígy csinálnám, vagy megfontoltabban próbálnék információcserét folytatni az anyámmal?

"- Anya? -  emelem a fülemhez a telefont, igazából fel se akartam venni. Csakhogy most, nem tudom kimagyarázni annyival a dolgot, hogy órám volt. Mivel vasárnap van. Pech.
- Hannah.- szólít meg, én pedig csak égnek emelem a tekintetemet. Mindig is utáltam, ha így hívott. Két oka volt:  Cash hívott így, miután alaposan helyben hagyott, és próbálta helyre hozni. Még mindig jól emlékszem, ahogy kimondta,  és a tekintettre, amibe egy cseppnyi megbánás nem volt. Csak a színtiszta félelem, ami vegyült az Ő vad természetével. Ilyen volt Cash, egy érdekes egyveleg, amitől engem a hideg rázott. A  másik ok pedig, hogy anyám, csak akkor hívott így, ha éppen olyan kedvébe volt, hogy én teljesítsem az Ő akaratát. Bizony, ez néha nála kedv függő volt, mivel a másik két testvéremet, már nem túl gyakran tudta irányítani, így hát maradt a legkisebb. Az-az én.
- Apáddal úgy döntöttünk..- ismerős mondat, amiből én sosem jövök ki jól. Az Ő döntéseik, és az én lényem, valahogy sosem voltak egy hullámhosszon, ami sok-sok csalódást eredményezett.
-...hogy meglátogatunk.- fejezi be a mondatot, engem pedig elkap az az érzés, hogy talán látnoki képességekkel rendelkezem.
- Juj, de jó.-  hangomba próbálok, némi lelkesedést csempészni, de valahogy mégis a mondat vége lekonyul. Ilyen van egyáltalán ?  Anyám nem szólal meg, mintha még várná a folytatást, én pedig ennek eleget téve, meg is teszem.
- Remek legalább megismerkedhettek a vőlegényemmel.- ejtem ki  teljes természetességgel. Majd észbe kapok. Nincs is vőlegényem! "

Szóval itt tartunk most. Szét szabdalt ujjakkal, amiket próbáltam eltakarni, néhány Disney hercegnős sebtapasszal. De nem segített rajta, ettől csak még jobban úgy érzem magam, mint egy gyerek, aki csak részletekben oldott meg egy két problémát. Na, ja kicsiként sem volt jobb a megoldó képletem, ha rendetlenség volt? Csak ráterítettem egy lepedőt arra a kupacra amit felhalmoztam. Tiniként? Elfedtem alapozóval, Cash által okozott sebeimet. Felnőttként? Próbálok az lenni, aki nem vagyok, és szükségem van egy vőlegényre. Vagy legalább is valakire, aki meg tudja akadályozni, azt hogy a családi vacsora a Trónok harca befejező epizódja legyen. Nyakig benne voltam, elég rondán elsüppedtem abban, amitől eddig tartottam. Amit talán meg sem tudok nevezni, mert minden olyan kusza volt mostanában körülöttem. Javuló tendenciát pedig nem mutatott a helyzet, olyan volt az egész, mint egy szappanopera krimivel keverve. Ahol Sherlock, beleszeret Juan Carlosba, aki igazából lány. A kanapém háttámlájának vetem a fejemet, miközben a kezemet Lufi fején nyugtatom. Egyre jobban kezd hozzám nőni a kis szőrpamacs, igazából azt sajnáltam, hogy nem beszél. Akár tudna tanácsot adni, de így csak ez marad...hogy hosszasan bámul a gülü szemeivel, ami egyet jelentett nála, hogy éhes. Ő mindig éhes, én pedig még mindig szerencsétlen vagyok.
Igazából tényleg mindennel végeztem, és nem tudtam magammal mit kezdeni, így egyetlen ember jutott eszembe, akivel most szívesen beszélgetnék. Dave. Vele mindig szívesen, töltöm az időmet...néha túlságosan is lelkes vagyok iránta, de ezt igyekszem elnyomni. Felkapva a telefonomat, ara jutok, hogy inkább üzenetet küldök neki, épp elégszer toppanok csak úgy be az életébe.

“ Tárgy: Joy végrendelete.
Úgy döntöttem, hogy rád hagyom Lufi kisasszonyt.  Miután a szüleim hiénák módjára, cafatokra tépnek, hogy végül osztoznak a dicsőségen. Szeretnélek megkérni, hogy gondját viseld a kis bojlertestű élettársamnak.  De, ha ez esetleg megterhelő lenne számodra, akkor gyere át, és ments ki innen. És ha már  erre jársz, hozz egy vőlegényt is. Biztos lehet valahol bérelni, vagy ilyesmi..”

Annak ellenére, hogy még mindig fogalmam sincs mit fogok tenni, vagy legalábbis csak halvány sejtésem van. Egész jól elszórakozom magamon. Főleg miután lenyomtam a küldés gombot. Talán ideje lenne felvennem, azt a nyamvadt piros ruhát is, és nem csak pizsamában ücsörögni.

I Am Joyce Stormborn of the House Henson!

Minden nap eldöntöm, hogy ez a nap más lesz. Ez a nap lesz, az a nap, amikor....túl sok ebben a mondatban a nap.  Megrázom a fejemet, mert igazából, csak próbálom elterelni a figyelmemet arról, hogy mekkora baklövést is követtem el. Baklövéseket. Először anyámnak hazudok, majd Dave-et szembesíteni akarom a családommal. Nem tudom melyik volt a rosszabb, vagy hogy melyik fulladhat ténylegesen véres küzdelembe. De mindenképpen rossz döntéseket hoztam, és már kora reggel. Mi lesz később? Még csak azt sem mondhatom, hogy ez olyan “Joyos” dolog, mert nem volt az.  De egyszerűen a szüleim kihozták belőlem a lehető legrosszabbat, és egyfajta megfelelési kényszer telepedett rám. Magam is tudtam, hogy a szüleim azok az emberek, akiknek soha semmi nem elég jó, hacsak valami pöccre pontosan nem az Ő elképzelésük szerint történt. Ezzel minden egyes kicseszett alkalommal szembe kellett néznem, és mivel én voltam a legkisebb Henson, Én  voltam az Ő nagy reménységük. De minden belém vetett hittük abban a pillanatban leszállt, ahogy a balett lett az életem. Ők ennek nem látták értelmét, én pedig elvettem minden ötletet amivel ők álltak elő. Túlságosan mások voltak az elképzeléseink, amik csak egyre több problémát szült köztünk. Míg nem odáig fajult a dolog, hogy kényszerítettek egy olyan döntésre, ami nyilván még egy kicsit sem egyezett az én gondolatmenetemmel.
Nagyon sóhajtok a tükör előtt. Egy olyan nő nézett vissza rám, akit már rég eltoltam magamtól. Régi önmagam, csak arra emlékezetet, hogy feladtam magam, mindezt mások kedvéért. Hogy mások kedvére tegyek. Sutba dobva azt, amit én szeretnék.  Azért, hogy Cash kevésbé érezze magát fenyegetve.  Feszes kontyba fogtam a hajamat, amiből még így is sikerült pár tincsnek kiszöknie, de nem bántam. Nem szerettem, ha tökéletesen áll, ami anyámnak soha nem tetszett. Mint ahogy az sem, hogy vörös rúzst hordok. Gyűlölte, ahogy Cash is, szerintük túl kihívó volt. Én pedig minden alkalommal magamra kentem, csak hogy érezzem, hogy szabad vagyok Nem ők döntenek helyettem. Azt hiszem most is ezért kentem magamra, meg egy kis nosztalgia nem árt nem igaz?
Elégedetten simítok végig a vörös ruhámon, majd amikor meghallom Dave hangját, egy apró mosoly szökik az arcomra.
- Egy pillanat.- válaszolok némi tétovázás után, és gyorsan belebújok a magassarkúba, és kimegyek az előtérbe. Megpillantva Dave-et, még nagyobb mosoly ül az arcomra. Határozott léptekkel megyek oda hozzá, és csak szó nélkül átölelem. Szerencsére, most nem sikerül kellemetlenül hosszúra ez az ölelés, így még időben elengedem.
- Jól nézel ki. - nézek végig rajta szemtelenül. - Remélem nem épen valami randiról rángattalak ide .- nézek rá kérdőn, majd megfogva a kezét beljebb húzom Őt.
- Igazából lehet, ha visszaolvasnám, már én sem érteném.- kuncogok zavartan, mert igazából magam sem tudom, hogy mit kéne tennem. - Foglalj helyett. Kérsz valamit inni? - teszem fel a kérdést, majd a konyhába sietek, ahol nyitva találom az ablakot. Kisebb zavart kelt bennem, mert színtisztán emlékszem, hogy becsuktam, de lehetséges, hogy annyira szétcsúsztam, hogy csak be akartam csukni. Mégis olyan érzésem van, mintha  ez csak egy hanyag magyarázat lenne, a saját megnyugvásomra.
- Igazából...- vágtatok keresztül a szobán, majd kiengedem a fürdőből Lufit, aki már azóta nyüszített, mióta Dave csak belépett ide. Így kitörő örömmel szabadul ki a “börtönéből” és támadja le Dave-t .
- Lufi. Ejnye.-teszem csípőre a kezemet, de ez a kis vakarcs továbbra sem hajlandó Dave közeléből elmenni, mondjuk ezt megértem.
- Nincs akkora vész, csak azt hiszem anyám a mai napon fog rájönni, hogy rossz döntést hozott, amikor úgy döntött, hogy kell neki egy harmadik gyermek. -Vonom meg a vállaimat, és azt hiszem ideje lenne kiböknöm, hogy miről is beszélek.
- Anyám a napokban felhívott, és közölte velem, hogy nálam ebédelnek/ vacsoráznak, vagy akármit is csinálnak. Aztán jött a keresztkérdéseivel, és én valamiért lányos zavaromban azt mondtam neki, hogy van egy vőlegényem....- itt  hagyok egy kis szünetet, hogy feldolgozza amit hallott.- Ami nyilván nincs. Így gondoltam elhívlak szemtanúnak, hogy végig nézhesd, ahogy anyám kitekeri a nyakamat- sűrítem bele a mondandómat egyetlen egy levegő vételbe.