Aki egy katonacsaládban nő fel, annak igen magasra vannak helyezve az elvárások. Velem sem volt ez másképp. Az édesapám veterán, aki megjárta Irakot, és sok kitüntetést kapott, amik ott díszelegnek a dolgozó szobája falán. A bátyám ugyan ezt az elvet akarta követni, és sikerült is neki, igazi hős lett, és nem csak a szüleim szemében, de az enyémben is. Szolgált, és védett, majd az életét adta az országért. Sosem tudtam ezzel kibékülni, de senki sem. Apa inni kezdett, anya pedig magába fordult. Ami engem illet, bizonyítási vágyat éreztem, hogy én is tegyek valamit az országért. Ezért félbe hagytam az egyetemet, majd beálltam nővérnek. Hamar jelentkeztem a katonai kórházba, ahová fel is vettek, ilyen családi hátérrel. Távoli országokban szanitécekkel dolgoztam, és segítettem a bátor katonákon, mint nővér. Ebben leltem meg az életcélom. A bátyám elvesztése arra inspirált, hogy másokon segítsek. Minél kevesebb katona veszítse el az életét, feleség váljon özveggyé, gyerek árává, és a szülőknek se kelljen átmenni azon, mint az enyémeknek. Ez lett hát az életem évekre… Segíteni másokon, és bár szerénynek neveltek, beismerem, jól csináltam. Persze akadtak veszteségek, és ilyenkor mélyen magamba zuhantam eleinte, de az ember ilyen munka mellett megtanulja, hogy nem szabad kötődni érzelmileg a betegekhez, mert téged is magukkal ránthatnak az érzelmek. Nos, az ember megtanulja… hallgatni rá, már egészen más dolog…
Mai napig emlékszem arra a borzalmas érzésre, mikor egy tiszt megjelent fekete karszalaggal az ajtónkban. Az édesanyám eldobta a tányért, ami a kezében volt, és a szája elé tette a kezét, hogy elnyomja a sikítását. Ő is tudta, hogy milyen hírt hoztak. Akkor még gyerek voltam, éppen az iskolából jöttem haza. Az édesanyámra néztem, majd az édesapámra, akinek a vállán sírt. A katona együttérzését fejezte ki, majd kifejtette, hogy a bátyám, a fiúk hősként halt meg. Átadott egy dobozt a bátyám dolgaival, majd egy szalutálás után elindult lefelé a lépcsőn. Ott belém botlott. Láttam a tekintetében a fájdalmat, és neki sem lehetett könnyű egy ilyen fájdalmas hír megosztása, ennyi családnak. Nem irigyeltem érte.
Azonnal a szüleimhez rohantam, akik átöleltek engem, és elmondták mi történt. Mindketten zokogtak, pedig édesapám nem volt a könnyek embere, sőt az érzelmeké sem. Most mégsem tudott nyugodt maradni, ahogyan szokott.
- Elment… a bátyád elesett… szolgált közben. – szipogta az édesanyám. Nem tudott többet mondani.
Ezek után romlott el minden. Az édesapám inni kezdett, édesanyám pedig magába fordult. Hiába próbáltam közeledni apám felé, elutasító volt. Persze mindig is tudtam, hogy Jack a kedvence, és, hogy mindezek ellenére szeret a maga módján, de a ridegsége, amit felém mutatott újdonság volt. Édesanyám pedig a konyhába és a házimunkába menekült. Valamint a templomba. Sosem értettem hogyan volt képes hinni ennyi fájdalom után Istenben, de nem szóltam neki, lehet neki ez kellett ahhoz, hogy megbirkózzon a fájdalmával. Nekem pedig az újrakezdés. Ott hagytam az egyetemet, és jelentkeztem a Dallasban található Dallas Nursing Institute-be, ahová fel is vettek. Hamar eldöntöttem, hogy mégis hol fogok dolgozni, így fogtam a legkevesebb holmim, és útnak indultam segíteni a sebesülteket, akik a hazánkat védik.
Nagyon sok időmbe telt, mire képes voltam zokogás nélkül ellátni a katonák sebeit, de végül felül tudtam kerekedni. Aztán találkoztam Vele. Mintha minden megváltozott volna. Mason Jackson Ford tornádóként robbant be az életembe, a kisebb sérüléseivel, amivel a betegszobára jutott. Érdekes módon mindig akkor, mikor én ügyeltem, és pontosan oda, ahol én voltam. Mégsem szóltam semmit, sőt hízelgő is volt az érdeklődése. Csupán az volt a baj, hogy nem csak ő próbálkozott ezzel, hanem sok katonatársa is. Gépszíj balesetek, elszabadult kalapácsok. Kész horror film. Mindez miért? Hogy velem tölthessenek pár órát? Sosem éreztem magam különösen szépnek. Megvolt a maga bája, igen, de új érzés volt, ez a rajongó tábor. Eleinte tetszett, de aztán már idegesített. A feletteseknek meg nem akartam szólni, mi értelme lett volna bajba sodorni őket? De Mason más volt. Vele szívesen voltam. Csak lopott perceink voltak, de az mindennél többet ért. szerencsére akad néhány óra is, amikor végre egymásé lehettünk, de idővel érezni kezdtem iránta, és szerintem ő is irántam. De minden jónak vége szakad egyszer, így éppen mikor már úgy éreztem meglépem, megsérült. Annyira féltettem! Úgy éreztem, ha elveszítem őt, is, nincs már miért élnem. Szerencsére túlélte, de a felépülése után leszerelt, és soha többé nem láthattam…
Két évvel később ott hagytam azt a bizonyos egységet, majd máshová csatlakoztam. Sok helyen jártam, és sok embert ismertem meg, de sajnos a veszteség is sok volt. Mindig abban leltem vigaszra, hogy Mason valahol a világban ott van, és biztonságban. Remélhetőleg, bár elég vagány férfinak ismertem, reméltem van annyi esze, hogy nem pocsékolja el az idejét. Gyakran beszélt nekem egy álmáról, hogy bárt nyit, úgyhogy abban reménykedtem, hogy sikerült neki. Újabb két év telt el, én pedig úgy döntöttem hazaköltözöm az államokba. Egy ideig otthon voltam, de a gondok semmit sem változtak. Apa ivott, anya tagadta, és magába fordult. Vele ugyan tartotta a kapcsolatot, mikor távol voltam is, de minden változatlan maradt. Hiába igyekeztem. anyunak persze afféle utolsó kapaszkodó lettem a bátyám után megmaradt űrben, de apám teljesen eltávolodott. Nem csak tőlem, mindenkitől.  Így nehéz szívvel ugyan, de úgy döntöttem, ismét útnak indulok, de most kicsit közelebb. New Yorkot vettem célba, hogy ott dolgozzak a sürgősségin, mint nővér. Miért pont New York? Nos, lehet kicsinyes dolog volt, de kinyomoztam, hogy Mason hol él, és szerencsére bárt nyitott. Amint New Yorkba érkeztem, az első dolgom volt őt meglátogatni. Még ki sem pakoltam a holmijaim a lakásban, de igen, látni akartam őt. Tehát felvettem az egyik kedvenc ruhám, ami a kelleténél kihívóbb volt, majd elindultam a bárhoz. A hideg New Yorkhoz nem voltam hozzászokva, így bár volt rajtam kabát, majd be fagyott a fenekem. Szerencsére csak három háztömbre volt tőlem. Mikor oda értem elfogott a rettegés, de valami csoda folytán mégis benyitottam a bárba. Megcsapott a füst és az alkohol illata, de most nem érdekelt, mert amint átverekedtem magam a tömegen, megláttam őt a pultnál. Amikor meglátott, azt a meglepettséget sosem fogom elfeledni, míg élek.
- Mit adnál inni egy régi ismerősnek, katona? – mosolyogtam rá, és kész csoda volt, hogy ez az egy mondat elhagyta a szám. Megváltozott, a haja hosszabb lett, és lett pár új tetoválása is, ha jól láttam a kezeit. De hát mind változunk… csak nem szabad rossz irányba. Mosolyogva néztem az ő mosolyát, és úgy éreztem, ismét értelme lett az életemnek. Ki tudja, talán eljött a második esély ideje, és most mi irányíthatjuk a sorsunk.