Hogy kivé is váltam az évek során? Fiatalabban még azt hittem attól lesz valaki népszerű vagy menő, hogy keresi a veszélyt, forrófejű és nyughatatlan. Pont ezért lettem megszállottja a gázosabbnál gázosabb helyzeteknek, extrém sportoknak, problémás embereknek. Nagyon imádtam a társaságot és figyelmet, azt ha sok ember vett körül. Persze ez nem tarthatott örökké, mert szépen lassan csúsztam a bűnözés és a drogok irányába. A sereg arra tökéletes volt hogy megtanított a figyelemre, koncentrációra. Arra hogy megbecsüljem amim van, és hogy megdolgozzak a pénzemért.
Sok szempontból más emberré váltam. Sok dolog amitől régen rettegtem, nem rémített meg többé és sok dolog amit régen nem tartottam fontosnak átértékelődött. Ilyen volt például a kemény munka, az összetartás, és az emberekkel való kapcsolat. Hisz ha az ember egy gödörben kuporog két másik fickóval és csak egymásra számíthatnak hogy túléljék az éjszakát, az rákényszeríti az embert hogy csapatjátékossá váljon.  Miután visszatértem a frontról újra civilként éltem. A légynek sem ártottam, de tudtam hogy szükségem van valami megélhetési forrásra, így beindítottam a saját vállalkozásom, és nem sajnáltam az időd és az energiát hogy felépítsem a vállalkozást, más pultosokat és táncoslányokat is felvéve.
Még fontos tudni rólam, hogy imádok utazni és motorozni… főleg motoron utazni, tehát ha nem dolgozom a bárban általában vagy a motort bütykölöm vagy edzeni vagyok, vagy épp valamerre elutazom kiélni az extrémsport őrületemet.



A történetünk alig harminc évvel ezelőtt kezdődik Kaliforniában. Anyám mindig azt mesélte, hogy apám volt a leghősiesebb és legkitartóbb fickó akit valaha ismert. Hogy katona volt és az életét adta, hogy megvédje az országot. Szóval Susan Ford, az egyedülálló ügyvéd anya nevelt fel engem. Őt szerettem, de sosem foglalkozott velem túlságosan. Azonban volt egy nevelőapám, James.  Autószerelő, aki a műhelyét is a ház környékén rendezte be, hogy mindig tudjon rám vigyázni. Imádtam őt, mert ő volt aki igazából felnevelt. Éveken át hordott suliba, cipelt kempingezni, megtanított autót és motort szerelni ezzel segített is megtalálni az egyik legfontosabb hobbimat. Tehetséges voltam a dolgok megjavításában, így az volt a tervem hogy a suli után majd Jamessel együtt dolgozom majd autókat javítva, szóval nem erőltettem meg magam a suliban, nem is igazán érdekelt a dolog, inkább lazítottam, buliztam és élveztem az életet. Mint minden kaliforniai srác, imádtam úszni és a vizet, szóval amikor csak lehetőségem adódott a parton lazultam, kicsit iszogattam a társasággal és szörföztünk agyba főbe. Király életem volt, ha mondhatjuk így, de a fiatalok ahogy egyre jobban felnőttnek érzik magukat annál jobban utasítják el a szüleik útmutatását. Anyám szokásához híven vagy nem volt otthon, vagy nem volt energiája foglalkozni a problémáimmal, míg James annyit próbált a jó irányba terelni, hogy jó párszor komolyan összekülönböztünk, néha annyira is hogy napokig nem beszéltünk egymással, de ezeknek az időszakoknak mindig vége szakadt előbb vagy utóbb és tudtam, hogy nem kéne vele vitatkoznom mert csak jót akar nekem. De ahogy a dolgok alakultak ez egyre kevésbé érdekelt. A társaságom rászoktatott különböző drogokra amiktől szebbnek és jobbnak éreztem az életet. Valahogy abban az időszakban azt hittem az én életem a legrosszabb, mert nem is ismerhettem meg az igazi apámat és mert az anyámat nem is igazán érdekeltem. Ahogy egyre jobban mélyültem el az önsajnálatban és a szerekben, egyre jobban ignoráltam mindenkit magam körül, és leépítettem a kapcsolataimat. A legtöbben nem is igazán foglalkoztak ezzel, de James nem hagyta abba, és ez még több és több vitához vezetett, míg a végén már egy alkalommal annyira összekaptunk, hogy részegen és beszerezve nekiugrottam. Másnap jött értem egy autó, és elküldtek, hogy katonai iskolában kell majd tanulnom, hogy ne vesszek el és öljem meg magam szépen lassan. És a vicc az egészben, hogy tudatában voltam annak hogy ez mind azért van mert elszúrtam és valószínűleg nekem hosszútávon ettől csak jobb lesz, de mégis dühöngtem fortyogtam, és lázadtam mindenki ellen aki ellen csak lehetett. Fuuu, hogy mennyi verést és dorgálást kaptam emiatt. Ha nem a tanáraimtól vagy a feletteseimtől, akkor a társaimtól. Ez volt a betörés hogy képes legyen csapatban dolgozni és megtanuljam végre kissé levetkőzni az egómat és leszokjak a szerekről. És meglepő lehet, de sikerült, katonát neveltek belőlem, és rájöttem hogy a függőséget csak egy másik függőség válthatja fel, ezért elkezdtem teljes mellszélességgel edzeni és napi 3-4 órákat is képes voltam eltölteni a kondiban, vagy különböző kűzdősport edzéseken csak hogy eszembe se jusson a drog. Évek teltek el, tanultam fejlődtem. Arra is rájöttem hogy sokkal jobban érzem magam ha kidolgozom a belem is, mint anno. Szép lassan el is felejtettem a régi életem és a lustaságot, új szintre léptem azzal hogy már meg tudtam becsülni az hogy mennyi ideig tarthat valamit elérni és hogy a befektetett energia mindig megtérül valamilyen formában. Gépész lettem, aki a sereg tankjait és szárazföldi járműveit javította. Otthon éreztem magam, bár nem olyan volt, mint egy Mustangot bütykölni, de mindig tanultam újat és érdekes is volt. Emellett valami más is történt ami miatt utólag megérte elkerülni otthonról. Megismertem egy lányt. Alexa… A szenitécekkel dolgozott abban az időben, míg mi a gépeket bütyköltük. Ha egy fickónak leszakadt egy ujja, felvágta a kezét, meglőtte magát valamivel véletlenül, tudtuk hogy őt kell keresni. Most ha jobban belegondolok lehet, körübelül minden srác a századból róla álmodozott, vagy rá csorgatta a nyálát. Ez alól én sem voltam kivétel.
Bár én egy kissé tovább vittem az egész dolgot mint ők, azzal hogy több kisebb balesetet és sérülést okoztam magamnak hogy bekerülhessek és találkozhassak vele, másképp nem igazán dolgoztunk egymáshoz közel hogy ez lehetséges legyen. Aztán eltelt pár év, és kidobtak minket a frontra. A szakaszom feladata első sorban a fronton megsérült járművek javítása volt, meg az épek karbantartása, hogy a lehető legtöbb harckocsi legyen használható. Sok akciót szerencsére nem láttunk, és nem is kellett senkit megölnöm. Az egyetlen akit az egész egy éves szakasz alatt megsebesítettem, az is egy véletlenül elkóborolt ellenség volt, aki mi után nem akarta megadni magát lábon lőttem és kiütöttem hogy ne keljen fel.
Nem akartam megölni senkit, vagy kárt tenni akárkiben, de közelharcban talán a szakasz legjobbjának is mondhattam magam, ha valaki meg akart mérkőzni akkor velem mérkőzött meg közelharcban, és legtöbbször nyertem.  Alexával alakulgatott a kapcsolatom és néha néha el tudtunk szakadni néhány szabad órára, ahol kielégítettük egymás vágyait, talán még egy kicsit több is volt a dologban, de valahogy sosem volt időnk megbeszélni vagy nem is akartuk. Sajna addig húztuk míg aztán esélyünk sem adódott rá, mivel következő évben újabb hosszú akcióra indultunk, és beástuk magunkat egy városba, ahol titokban a föld alatt egy ellenséges bázis volt. Napokig semmi nem történt, csak meghúzódtak és kivárták, hogy megnyugodjunk és a legváratlanabb pillanatban csaphassanak ránk. Hát sikerült. Mint tiszta égből a villámcsapás tarolták le mindenkit akit értek. Engem és két másik fickót a szállásunknak felállított sátorban kaptak el. Kettőjüket megölték, én pedig addig küzdöttem amíg tudtam, de nem volt elég. Két golyót kaptam. az egyiket a bal vállamba, a másikat a jobb vesémbe, plusz több mély vágást is szereztem a dulakodás közben. Az volt a szerencsém hogy annyira halottnak látszottam amennyire csak lehetett, mire pár óra múlva megérkezett az erősítés és az orvosi csapat már majdnem sikerült elérnem az ”Alagút” másik oldalára, de végül nem értem el, A legügyesebb és csinosabb ápolóm megmentett és összevarrt, gyakorlatilag egy életre az adósává téve ezzel. Hetek múlva kaptam egy plecsnit és egy köszönetet a felettes tiszttől majd bejelentették, hogy ennyi volt a katonai pályafutásom, leszerelek és hazamegyek.
Semmi ellenvetésem nem volt a dolog ellen, leszámítva azt hogy nem láthatom többé a lányt, de nem volt választásom ilyen téren, mert nem akart eljönni velem. Végiggondolva hogy milyen körülmények között váltam el Jamestől, úgy döntöttem maradok a keleti parton és inkább New Yorkban próbálok szerencsét. A sereg kirakott egy málhazsákkal és valamennyi pénzzel a városban, és sok szerencsét kívántak. Nem voltam elveszve, új lehetőséget láttam a helyzetemben. Miközben egy kis motorműhelyben melóztam azon merengtem vajon mibe lenne érdemes belevágni. Ahogy telt múlt az idő gyűjtögettem a pénzt és évek alatt elegendő lett, hogy megnyissak egy kis bárt Manhattan szívében, ahol magam is dolgoztam mint pultos és felügyeltem a dolgokat. Felvettem táncosokat, kidobókat, más pultosokat, berendeztem a helyet.
Vettem motort, és a bár feletti emeletet kialakítottam lakásként. Szépen kényelmes élet kezdődött.