Nem gondoltam volna, hogy valaha is még szükségem lesz egy családtagomra. Évekkel ezelőtt próbáltam őket kizárni az életemből, de most mégis Nico segtségére szorulok. Legalábbis nagyon remélem, hogy ő tud rajtam segteni. Máshoz nem tudok fordulni. Nico az unokatestvérem, akivel már évek óta nem találkoztam, nem is hallottam róla semmit. Tulajdonképpen az utolsó információm róla, hogy talán rendőr lett belőle. Ez lenne az oka annak is amiért hozzá fordulok. A hetekben megörökölt kaszinót szeretném "kitisztítani". Szeretném ha a maffia nem használná fel a piszkos ügyeik lebonyoltására, ha nem kevernének bajba engem és csak hagynának magamra. Nem kell nekem sem őrszem, sem börtön. Abban reménykedem, hogy talán Nick is hasnonlóan vélekedik a családunkról, nem akar a részese lenni és talán tud értem valamit tenni. Megkértem őt, hogy tartson velem az első utamra a kaszinóba. Még nem voltam bent, magam sem tudom pontosan, hogy miért. Talán félek attól, hogy mit találok ott, hogy tényleg kínzókamrák vannak az alagsorban, hogy beigazolódjon minden amire gondolok és sejtek. Őszintén szólva nem akarok oda egyedül menni, de mást nem kérhetek meg rá, hogy elksérjen. Ha valamelyik barátomat kérem és együtt találunk rá valami olyanra amit nem kellene látnia, valószínűleg frászt kapna. Rosszabb esetben még bajba is keverném és a maffia vadászná le érte. Nick tényleg nagyon rendes volt amiért elvállalta, hogy velem jön. Elvégre nem lett volna kötelezettsége neki, főleg, hogy az elmúlt években még csak nem is találkoztunk. Az igazat megmondva egy kissé bűntudatom is van amiért most szvességet kértem tőle és valószínűleg hamarosan a következőt fogom kérni, pedig a múltban konkrétan sz*rtam rá. Miután megérkeztem a Silver Star Casino-hoz eltöprengtem, hogy vajon be kellene-e mennem vagy inkább várjam meg a maradék tíz percet a bejáratnál. Nem volt nehéz a döntésem, megálltam a bejárat melletti helyen. Idegességemet nem igazán tudom leplezni, csak toporgom itt össze-vissza. Úgy nézhetek ki mint aki éppen megölt valakit és nem tud mit kezdeni magával. Ha erre járna egy békeőr, tuti megállna és megkérdezni mit is csinálok itt. Várjunk csak... De hisz itt van egy. - Szép estét, Nico! - Lépek előrébb ahogyan meglátom őt közeledni felém. Sokat változott mióta utoljára láttam. - El sem tudom mondani mennyire hálás vagyok, hogy eljöttél. Tudom, nem voltam a legjobb unokatesó az utóbbi időben... - Kezdek el szinte azonnal szabadkozni. Kis időre lesütöm a szemem, elgondolkozom azon, hogy megöleljem-e, vagy inkább sztornózzam ezt most. Az is lehet, hogy csak azért van itt, hogy jól képen verjen amiért rá sem néztem olyan régóta, de van pofám szívességet kérni.
And in the end all I learned was how to be strong alone.
Volt idő, amikor a családomnak még a háza tájára sem voltam hajlandó nézni. Az egyetlen, akivel rendszeresen tartottam a kapcsolatot, az a bátyám volt. De miután Dante meghalt, az egész világom felborult. Ártatlanul kerültem börtönbe egy olyan gyilkosság miatt, amire valóban lett volna indítékom, de nem én követtem el, és a família segítsége nélkül valószínűleg a hátralévő életem nagy részt a sitten tölthettem volna. Elsősorban apámnak és az ügyvédeinek köszönhetem, hogy ma ismét szabad levegőt szívhatok, de pontosan tudom, hogy már nem vagyok olyan szabad, mint egykor. A lekötelezettjük vagyok, kötelezettségeim vannak feléjük, amelyek elől többé nem menekülhetek. És ami azt illeti, talán már nem is akarok, legalábbis nem annyira, mint egykor. Folyamatosan célként lebeg a szemem előtt, hogy megtaláljam azokat, akiknek közük volt a bátyám halálához, és akik szerepet játszottak abban, hogy több mint két éven át 2578-as rab volt a nevem. Akiknek hála elvesztegettem két évet, amit a fiammal tölthettem volna. Már kevésbé ragaszkodom az egykori szabályaimhoz és elveimhez, és sokkal inkább a céljaimhoz, amelyhez talán épp a családom lesz a megfelelő eszköz. De még így sem keresem őket túl gyakran. Megyek, ha hívnak, szívességeket teljesítek, ha megkérnek, azon túl viszont igyekszem a saját életemet élni, amennyire lehet, és élni azzal a második lehetőséggel, amit Julestól és Manueltől kapok. Tulajdonképpen amikor a famíliát emlegetem, nem csak valódi rokonokra gondolok, bár természetesen ott van apám, az unokatestvéreim, nagybácsik és nagynénik, a keresztapám, aki egyben a fater főnöke, és mindenki másé is ezen a környéken... de sokan mások is ebbe a körbe tartoznak, akik csak névlegesen, vagy egy jelképes eskü által szegődtek a családhoz. A többségük nem is érdekel, és valóban nemigen vagyok velük még csak köszönőviszonyban sem. Talán ezért is lep meg egy kicsit, amikor egy szintén régen látott kuzin, Janine, úgy dönt, hogy felkeres, és a segítségemet kéri valamihez. A lánnyal fiatal- és tini korunkban még elég közel álltunk egymáshoz, akárcsak az igazi testvérek. Volt idő, amikor sokat lógott nálunk, videojátékokat játszottunk vele és Danteval akár egész nap, vagy a közeli parkban múlattuk az időt... De az egy teljesen más élet volt. Azóta évek teltek el, és még csak nem is igazán hallottam róla. Persze tudom, mi történt vele az elmúlt napokban. Ma már a munkám miatt is muszáj tökéletesen tisztában lennem vele, mi minden történik a családom háza táján nap mint nap. Pontosan tudom, hogy a lány szüleit megölték, éjszaka a saját házukban rontottak rájuk. Tudom azt is, hogy a kaszinójukat, a Silver Start, amelyben éveken át mosták a maffia pénzét, és használták különféle események megszervezésére, a lányukra hagyták. De hogy mindehhez nekem mégis mi közöm van, arról egyelőre fogalmam sincs. Janie hangja a telefonban kissé kétségbeesett volt, már-már könyörgő, így hát végül a régi idők emlékére úgy döntöttem, nem veszítek vele, ha meghallgatom, mit szeretne. Ha tudok, talán segítek is. A rendőri esküm is erre sarkall, és talán ismét lesz valaki a családomból, akit nem kívánok fél perc után a pokolra. A kaszinóhoz közeledve már messziről látom, hogy a lány az épület előtt vár rám idegesen toporogva. Első látásra úgy tűnik, tényleg nem nagyon van kedve itt lenni, meg ehhez az egészhez. Valahol teljesen meg is tudom érteni. - Szia Janine – üdvözlöm egy halvány mosollyal, figyelmen kívül hagyva a szabadkozását. Nem hiszem, hogy szükség lenne erre. Én is kerültem a családunkat évekig. - Rég találkoztunk. Részvétem a szüleid miatt – szólalok meg aztán újra. A mieinkkel nem könnyű, felnőni sem volt az, főleg miután már tisztában voltunk vele, hogy mivel is foglalkoznak. De ettől még nem okvetlenül lesz könnyebb az elvesztésük. Janie tanácstalannak tűnik, tétlenül billenti súlyát egyik lábáról a másikra, mint aki nem is igazán tudja, hogyan üdvözöljön, így én lépek oda hozzá, és adok egy puszit az arcára. Valószínűleg még ez a köszöntés is visszafogottnak számít az olasz temperamentumhoz képest, de a közvetlenségem talán segít benne oldani némileg a feszültséget. - Ha jól értettem, valamiben a segítségemet szeretnéd kérni, ugye? Bemegyünk előbb? - bökök a fejemmel az ajtó felé, majd meg is indulok arra, de a bejáratnál megtorpanok, nem csupán csak udvariasságból, hogy előre engedjem, de azért is, mert a kulcsok nála vannak.
Örülök, hogy itt van. Már nem csak azért, mert hajlamos nekem segíteni, azért is mert szép emlékek törnek elő. Abból az időszakból amikor még semmi gondom nem volt. Talán nekem sem ártana ha egy kicsit megerőltetném magam és legalább némelyik családtagommal emberi viszonyt tudnék tartani. Főleg ha már a szüleim nincsenek, nem árt ha valakire tudok támaszkodni a bajban, legfőképp ha nem olyan ügyről van szó, amit barátokkal megoszthatok. Mint például ez a mai. Nico nem tűnik túl boldognak, magam sem tudom, hogy azért amiért iderángattam ennyi év találkozás után, hogy segítsen, vagy csak simán rossz nap. - Köszönöm. - Válaszolok, miközben magamra erőltetek egy apró mosolyt. Kedves tőle, hogy részvétét nyílvánítja, bár őszintén szólva nincs rá szükségem. Mármint... a napokban már annyit hallottam ezt, néha őszinteségből, néha csak mert illik, mindenesetre idegesítő mindkettő. Mikor már éppen kezdenék esetleg megfeledkezni arról, hogy alig néhány nappal ezelőtt veszítettem el a szüleimet, valaki emlékeztet rá, hogy még véletlenül sem kezdhessem magam jobban érezni. De persze erről eszem ágában sincs megosztani vele a véleményem, inkább csak úgy teszek mintha jól esne, hogy eszébe jutott és egyben eszembe juttatta a dolgot. Láthassa ő maga is, hogy nem igazán tudom hogyan is kellene őt üdvözölnöm ennyi év után, így végül ő vetemedik meg arra, hogy egy puszit nyomjon az arcomra. Ezzel sikerül is felbátorítania, aminek köszönhetően átölelem őt néhány másodperc erejéig. Nem áll szándékomban elkezdeni itt sírdogálni, de meg kell mondanom, hogy egy ölelés nagyon jól tud esni most. Egyedül érzem magam a gondjaimmal, nincs kihez fordulnom, jelen helyzetben csak rá tudok számítani, az egyetlen ember aki nem akad ki ha olyasmit lát amit másnak nem kellene és talán még segíteni is tud. Ráadásul tudom, hogy ő sincs oda a családi bizniszért. Nézek utána ahogy megindul a kaszinó bejárata felé, majd lassan elmosolyodom mikor észreveszi, hogy bizony nélkülem nem juthat be oda. - Valami hiányzik? - Szúrom oda viccelődésként, bár a viccek még mindig nem az erősségeim, soha nem is voltak azok, bár mindig próbálkozom velük. Szerintem az emberek jobban szórakoznak már azon, hogy mennyire nem vicces a dolog amit próbálok mondani, mint az ellenkezője. Előveszem a kaszinó kulcsait, majd Nico után indulok, hogy kinyithassam a bejáratot és végre szemügyre vegyem a helyet. - Nem is tudom hol kezdjem. - Mondom miután a fényeket is megtalálom, aztán felé fordulok. - Tulajdonképpen részben éppen ahhoz kell a segítséged, hogy körülnézz velem itt. Nem tudom mit kezdjek a helységgel. - Veszek egy mély levegőt, majd folytatom. - Nem biztos, hogy nem ájulok el ha meglátom, hogy az alagsorban kínzókamrák vannak. - Mosolyodom el szégyenlősen. - Esetleg szeretnél valamit inni közben? - Intek a bár felé jobbik kezemmel, talán egy ital még nekem sem ártana mielőtt kiderül mi is van itt.
And in the end all I learned was how to be strong alone.
Látom Janine arcán, hogy nem vágyik az együttérzésemre, a szánakozó pillantásokra, a sajnálatomra, meg úgy általában semmire, ami részvétnyilvánításokkal jár. Nem mutatja, nem mondja, de nem is kell, a kényszeredett mosoly, és az enyhén frusztrált tekintet számomra éppen elég. Alig észrevehetően biccentek egyet, ami talán úgy tűnhet, hogy a köszönetének szól, de valójában azt hivatott tükrözni, hogy tudomásul vettem az érzéseit. Nem fogom szóba hozni többé a gyászát. Egyébként valószínűleg sokkal jobban megértem őt, mint hinné. Először anyámat veszítettem el, még tiniként, aztán három éve a bátyámat is. Pontosan tudom, milyen az, amikor a hátad közepére sem kívánod mások szánakozását. Közben megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy Janine vajon tud-e egyáltalán Dante haláláról? Gyerekként elválaszthatatlanok voltunk, de évek óta nem beszéltünk, a temetésen sem emlékszem, hogy láttam volna. De nem hozom fel a témát, nem is akarok erről beszélni, hamar el is hessegetem a gondolatot. Olaszhoz képest szinte már ridegnek számítok, mivel nem szokásom ölelkezni meg túl közvetlen kapcsolatba kerülni másokkal. Erre mondjuk az elmúlt két-három év bőven rá is tett, hisz a börtönben a két-három lépés távolság kulcs volt az életben maradáshoz. Most sem igazán erőltetném rá magamat Janine-re, de úgy érzem, a kissé kínos hangulatot enyhítheti egy közvetlenebb megnyilvánulás, meg azért, bármi is történt, örülök, hogy ennyi idő után újra látom, így hát egy gyors puszit lehelek az arcára. Őt azonban ez mintha felbátorítaná, hirtelen átölel. Kicsit meglep, de nem ellenkezem, sőt, fél karral még viszonozom is, mielőtt elhúzódna. Aztán kézbe véve a kezdeményezést, felvetem, hogy esetleg bemehetnénk. Akármit is akar, az kapcsolatban áll a hellyel, meg amúgy is kényelmesebb ott beszélni, mint az utcán. Nem azért torpanok meg, mert megfeledkeztem volna róla, hogy csak ő nyithatja ki az ajtót, de azért kissé elmosolyodom, amikor poénkodni próbál. Nem kétséges, hogy rengeteget változtam az elmúlt években, és ez talán már messziről is látszik. Nem a külsőmre értem, sokkal inkább a viselkedésemre, a magatartásomra. Egy öntelt hülyegyerek voltam a húszas éveim elején is még, megbízhatatlan, valószínűleg önző is... de mostanra felnőttem. Megkomolyodtam. Túlságosan is. Változott sok minden más is az életemben. De látni, hogy Janine még mindig szinte ugyanaz, mint volt, egyszerűen üdítő. Ártatlan, játékos, könnyű zavarba hozni, és ilyenkor folyton béna poénokkal próbálkozik. Aranyos. Bár egy kicsit mégis ő is felnőttebbnek, érettebbnek tűnik, mint ahogy emlékszem rá. Végighallgatom őt, miközben befelé tartunk, és elismerem, kicsit meglep először, hogy emiatt kért ide, de jobban belegondolva, azt hiszem, érthető. Örökölt valamit a szüleitől, akikről tudja, hogy a La Cosa Nostra tagjai voltak, és nem tudja, mit várhat. Az az igazság, hogy sajnos okkal aggódik. - Nem, köszönöm, talán majd inkább utána – rázom a fejem az italajánlatra. Inkább nem ülnék le iszogatni, amíg nem járunk ennek a végére. - Ha szeretnéd, szívesen szétnézek veled, de őszintén szólva nem hiszem, hogy találnál bármi olyat, amitől félned kéne. Gondolom kicsit ijesztő ez az egész, hogy mibe keveredhetsz ezzel az örökséggel... Hidd el, megértem. De a válaszokat nem a pincében fogod megtalálni. Ami miatt leginkább aggódnod kell most, az az, hogy a capofamiglia elküld majd valakit, hogy beszélgessen el veled – jegyzem meg egész komolyan, a lány arcát fürkészve, és mivel mintha némi értetlenséget fedeznék fel a tekintetében, folytatom. - Capofamiglia... tudod ki ő? A család feje... itt, New Yorkban. Jimmy Catalano... biztos hallottad már ezt a nevet. Ő a keresztapám. A szüleid neki dolgoztak, ahogy teszi ezt apám is, már vagy negyven éve, mint tanácsadó... consigliere... - Úgy sejtem, nem sokat tud ezekről a dolgokról. Én sem tudtam. Egészen odáig igyekeztem mindenből kimaradni, amíg csak megtehettem, amíg a bátyámat meg nem ölték. De ha segítséget, illetve tanácsot akar, azzal tudom őt a leginkább felkészíteni arra, ami vár rá, ha kicsit kiokosítom.
Csak bólintok egyet miután ő elutasítja az italajánlatot, végülis lehet jobb is. Bár magam sem tudom, igazából ideges vagyok és lehet nekem most jönne jól az az ital, mielőtt még belekezdünk ebbe az egészbe, hogy az lenyugtathasson egy kicsit. Viszont az is biztos, hogy nem fogok most magamban eliszogatni valamit, mint valami alkoholista, aki alig várta már, hogy alkohol kerüljön a szervezetébe. Így aztán csak próbálok nem túlzottan csalódottnak tűnni és beletörődni a dologba, miközben még mindig őt figyelem. Mondjuk ki mást? Senki nincs itt rajtunk kívül, maximum szellemek akiket a maffia a lenti kínzókamrákban ölt meg. Jó csak vicc. Vagy...? - Hogy beszélgessen el velem? - Kérdezek vissza azonnal. - Ugye azt te is tudod, hogy ez nem hangzik túl jól? - Nos, ha azt akarta, hogy ettől megnyugodjak, akkor nem sikerült. Azért hívtam ide, hogy segítsen, nem azért, hogy csak a frászt hozzá rám még ennél is jobban. - Mármint... A filmekben az elbeszélgetés általában fegyverekkel és kínzóeszközökkel játszódik le. Remélem, hogy nem valami hasonlóra számíthatok. - Mondom lassan, miközben éppen arra várok, hogy Nico csak elkezdjen vigyorogni és jól megbökje a vállamat egy "Csak vicceltem, te dilis!" felkiáltással. De erre hiába várok, az arca még mindig komoly és még mindig és még mindig. A francba! - Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy kik ők. Tudod jól, hogy soha nem is érdekelt és örülnék, ha én továbbra is kimaradhatnék ebből az egészből. - A hangom tele csalódással, mert tudom, hogy ez nem maradhat így. - De ha jól gondolom erre nem sok esélyem van, ugye? - Örülnék ha előállna valami fantasztikus tervvel, amivel a segítségemre lehet. Viszont nem tudom nem észrevenni, hogy míg én semmit, Nico nagyon is sokat változott. Magam sem tudom, hogy melyik irányba, talán már nyakig benne van mindenben és esze ágában sincs segíteni rajtam, mert szükségük van rám. Szeretnék többet tudni róla, tudni, hogy mi történt vele az elmúlt néhány évben, hogy mit csinál most és miért lett ennyire komoly. Ő nem az a Nico akit én utoljára láttam. - Egyébként mi a helyzet veled, Nico? Már nagyon rég nem hallottam rólad semmit. Minden rendben?- Kérdezem meg végül, miközben megindulok a kaszinó másik vége felé, remélve, hogy ő is követni fog. Igazából nem tudom, hogy merre is akarok menni, melyik helységgel akarom kezdeni, azt tudom, hogy nem a pincével. Még akkor is ha ő azt mondja, hogy nincs ott semmiféle kínzókamra. Bár le merem fogadni, hogy valami van, még ha épp kamra nincs is. De hamarosan mindenre fény fog derülni, csak idők kérdése.
And in the end all I learned was how to be strong alone.
Nem akartam italozgatásra időt pazarolni, azt gondoltam, gyorsan túl akar majd ezen esni, de most, ahogy az arcára pillantok, mintha egy kis csalódottságot vélnék felfedezni rajta. Talán tényleg nem ártana előbb leülni és beszélgetni vele, felkészíteni arra, ami vár rá. Valószínűleg nem is a hely a lényeg, illetve nem az, hogy mit őriznek ezek a falak, hanem az, mi mindent is jelent rá nézve az, hogy ezt megörökölte. Enyhe bólogatással tudatosítom magamban, hogy oké, akkor erről beszélgetni fogunk. - Nézd, Janie! Nem szeretnélek megijeszteni, de sajnos nem is azért mondtam, amit mondtam, hogy megnyugtassalak. Nem tudom, milyen tervei vannak Catalanonak veled vagy a hellyel, de... Na jó, először is a filmes baromságokat felejtsd el, semmi szükség rá, hogy ilyesmi miatt idegesítsd magad – legyintek, és még egy féloldalas mosolyt is eleresztek. Még hogy kínzó eszközök! Nem a sötét középkorban vagyunk. Semmi oka nincs a capofamigliának bántani őt. Legalábbis egyelőre. - Tudod mit? Tényleg jól esne egy ital. Feltéve ha lehet sört is kapni egy ilyen puccos helyen – ugratom kicsit, aztán elsétálok a pultig, és ha követett, illetve elmenne a pult mögé a piákért, akkor helyet foglalok az egyik bárszéken. - Amikor azt mondtam, beszélgetni, akkor tényleg beszélgetésre gondoltam. Jimmynek egyelőre semmi oka nincs azt feltételezni, hogy problémát jelenthetsz rá nézve, ezért szerintem az elsődleges célja az, hogy kiderítse, pontosan mik is a terveid, és mennyire leszel együttműködő vele – kezdek bele a dolgok kifejtegetésébe. Aztán mély levegőt veszek, magamban is végig kell ezt gondolnom. Nem látok bele a családfő fejébe, sem a maffia mindennapos dolgaiba. Ehhez nem bíznak eléggé bennem, és erre meg is van a jó okuk. Viszont teljesen kívülállónak sem számítok, és ez még mindkettőnknek a hasznára válhat. Nekem pontot kell tennem a Dante ügy végére, Janine a szülei és az öröksége miatt fájlalhatja most a fejét... Talán még segíthetünk is egymásnak. - Azt tudnod kell, hogy nem fognak csak úgy lemondani a helyről. Amennyire én tudom, Catalano is nagyban hozzájárult a kaszinó megnyitásához, a szüleid nélküle és a jóváhagyása nélkül nem is kezdhettek volna bele semmilyen üzletbe. Talán hivatalos részesedése is van, amellett, hogy pénzmosásra használták... Ezt csak te tudhatod, ha már átnézted a papírokat. Mindenesetre elvárja majd, hogy együttműködj vele, és minden menjen olyan simán, mint eddig, és ha úgy döntenél, hogy el akarod adni, abba is lesz beleszólása – ingatom a fejem. - Valószínűleg nem ezt akartad hallani tőlem ma, de szerintem akkor jársz a legjobban, ha együttműködsz vele, vagy olyan megállapodásra jutsz vele, ami mindkettőtöknek jó, mert azok, akik megölték a szüleidet, még odakint vannak, és szükséged lehet Catalano segítségére, ha te lennél a következő célpontjuk – nézek komolyan a lány szemébe. Szomorú, de ez az igazság. A rendőrség ilyen ügyekbe semmit sem tehet, mondom ezt én zsaruként, de ez az igazság. A túl sok szabály és törvény megköti a kezünket, és nekünk általában már csak a takarítás jut. A família viszont megvédi a sajátjait, legalábbis amíg azok árulókká nem válnak. Amikor rám terelődik a szó, a szokásosnál is szoborszerűbbé válik az arcom, az együttérzés eltűnik róla, és nem marad más, mint a pókerarcom, amihez egy vállvonást párosítok. De aztán megint felötlik bennem a gondolat, hogy Janie talán tényleg semmit nem tud a bátyámmal kapcsolatos dolgokról, meg arról, hogy a hűvösön pihentem bő két évig. - Tényleg rég beszéltünk. Még valamikor Dante halála előtt, igaz? - teszem fel a kérdést óvatosan, és tekintetét fürkészem, hogy láthassam a reakcióját.
Még hogy felejtsem el az egyetlen példát ami a szemem előtt lebeg? Halvány lila gőzöm sincs, hogy mégis mit tegyek, vagy hogyan tudok mindez a mocsok alól majd kimászni, amit a szüleim hagytak rám. Ő pedig azzal áll elém, hogy a famiglia majd elküld valakit, hogy elbeszélgessenek velem. Még ha egyenlőre nincs is semmi okuk arra, hogy bántsanak, de amint a beszélgetés lezajlik, majd valószínűleg lesz rá. Ugyanis nem áll szándékomban segédkezni nekik. Ha azzal van a gond, hogy pénzt akarnak a helyből, akkor inkább adok nekik pénzt, bánom is én, de nem akarok belenyúlni valamibe, amihez semmi közöm nincs, soha nem is volt. És sokkal jobb lenne mindenkinek, ha még csak nem is lenne a továbbiakban sem. - Nehéz nem arra gondolni, hogy lehet elveszítek majd pár ujjat. - Szúrom oda neki, bár próbálok úgy tenni mintha viccnek szántam volna, miközben legbelül mégsem érzem annak. Nem voltam még ilyen "beavatásokon", elképzelni sem tudom, hogy hogyan fog kinézni. Tízen körbeállnak majd és késeket dobálnak rám, ha túlélem akkor bent vagyok a csapatban? Ha meg nem, akkor ez van. Jólvan, tudom, a fantáziám túl élénk, talán tényleg nem kellene túl sokat agyalnom ezen. - Téged is meglátogattak már? Milyen volt? - Szegezem végül neki a kérdést, mert szinte biztos vagyok abban, hogy ő már átesett a beavatáson, talán el tudja mesélni a sajátját. Akkor már lesz viszonyítási alapom is. Az italozásra már mosolyra is húzom a szám, tudtam, hogy nem kell sokáig nyösztetni őt, soha nem is kellett. Céltudatosan indulok meg a pult irányába, vele együtt, nem kell várnia rám. - Megpróbálok keríteni neked egyet. Egészen biztosan lapul valahol egy puccos német sör. - Na magam sem tudom, hogy miként lehet egy sör puccos, de nem hagyhattam ki az ismételten csak ostoba viccelődési próbálkozásomat. Miután sikerül neki helyet foglalnia az egyik bárszéken, én a pult mögött kezdek el keresgélni. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mi található meg, így legalább erre is fényt deríthetek. Elé teszek egy üveg sört, miután megszabadítom azt a tetejétől, majd pimaszul elvigyorodva szólalok meg. - Szívószálat is kérsz? - Nevetem el magam, miközben felemelem a szóban forgó rózsaszín szívószálat. Ismer és tudja, hogy ugratásért, ugratás jár viszonzásul. Még akkor is ha évek óta nem találkoztunk. Mindenesetre jól esik most újra beszélni, újra hülyéskedni, még ha látom is, hogy ő talán kicsit túlzottan is sokat változott. Túl komoly, talán ez is az oka amiért késztetést érzek arra, hogy mosolyt csaljak az arcára. - Szóval tulajdonképpen azt mondod, hogy a hátralévő életem részében össze leszek kötve a maffiával és soha nem fogok tudni kikecmeregni belőle? - Állok meg végül vele szemben a pult másik oldalán, miután magamnak is kerítettem valami italt. Erőset. Whisky-t. - Mit gondolsz milyen megállapodásra tudok vele jutni? A pénzen kívűl nem nagyon tudok mást felajánlani neki. Miért olyan fontos neki ez a hely? Harminc másikat tudna szerezni... - Talán csak én vagyok túlzottan hülye, csak nincs meg a tudásom ezekkel a dolgokkal kapcsolatban, hogy ilyet kérdezek, magam sem tudom. De mindenféleképp muszáj valami megoldást találnom a problémákra. - Ha végül beleegyezem, ugye nem fognak olyasmire kényszeríteni, mint például a... a gyilkolás? - Azt már meg sem merem kérdezni, hogy neki tapad-e már vér a kezéhez. Bőven elég csak azt tudnom, hogy nekem muszáj lesz-e olyasmit csinálnom. Minden lehetőségen át kell rágnom magam és talán egy egészen kicsikét még neki is igaza van a szüleim támadóiról. Minden bizonnyal én nem tudnám magam megvédeni, egyedül nem megy, erre már fény derült. - Akik megölték a szüleimet már rámtaláltak. - Szórom el végül, lesütött szemekkel az apró információmorzsát, amire nagy valószínűséggel rá fog majd kapni. A következő kérdése hallatán el sem tudom rejteni meglepettségemet. Úgy meredek rá, mint aki szellemet látott. Hogy mi? Dante halála előtt? Oké, valaki mondja már meg, hogy mégis miért maradtam le olyan apróságokról, mint az unokatestvérem halála, ami nagy valószínűséggel már nem most volt. Ugyan nem rajongtam a maffiáért, meg úgy semmiért a család körül, de az a néhány alkalom, amikor beszéltem a szüleimmel, talán megemlíthették volna, hogy "te, figyelj, meghalt Dante, de amúgy minden rendben.". Most pedig én érzem magam teljesen nyomorultnak, amiért fogalmam sem volt erről. Biztosan megviselte Nico-t a testvérje elvesztése, hiszen közel álltak egymáshoz. - Dante halála? - Kérdezek vissza végül. Nagyon lassan ejtem ki a két szócskát, fogalmam sincs, hogy igazából mit is kellene most mondanom. - Oké, most szörnyen érzem magam, hogy erről nem tudtam. - Mondom zavartan. - Nagyon sajnálom, Nico! Azt is, hogy nem voltam melletted akkor és az elvesztését is. - Legszívesebben most megölelném, még mielőtt felemészt a bűntudat.
And in the end all I learned was how to be strong alone.
Mélyen beszívom a levegőt, majd lassan kifújom, közben azon gondolkodom, hogyan értethetném meg a kuzinommal a helyzetet anélkül, hogy még ennél is jobban ráijesztenék. Mert látom, hogy a lazasága és a poénkodásai alatt bizony már így is épp eléggé meg van ijedve, és valljuk be, nem teljesen alaptalanul. Bár a veszély nem olyan jellegű, mint azt ő gondolja. Senki nem fogja levágni az ujjait, uhh... ez a lány tényleg túl sok filmet nézhet. A fejemet ingatom. - Figyelj, Janie! Komolyan mondom, hogy felejtsd el ezeket a hülyeségeket, senki nem fog bántani, és nem lesz baja az ujjaidnak. Nem az a céljuk, hogy rád hozzák a frászt, vagy hogy rettegésben tartsanak. Nem az ellenségük vagy, és nem egy árulóvá vált régi családtag, akit meg kell leckéztetni. A szüleid fontos szerepet játszottak a famiglián belül, megbecsült tagok voltak, ezzel mind tisztában vannak, a halálukat pedig esélyes, hogy meg is fogják torolni. Családtagnak számítasz. Üzletelni akarnak veled – hangsúlyozom ki nyomatékkal az utóbbi szavakat. - Azt várják, hogy átvedd az őseid szerepét. Legalábbis ami ezt a kaszinót illeti, és azt a bevételt, amit ez termelt nekik – fogalmazom át azt, amit tudnia kell. Tulajdonképpen eddig azt hittem, mindez már világos a számára. A La Cosa Nostra a sajátjaival jól bánik, amíg megvan az együttműködés. Nevetséges ez az egész, hogy majd kínoznák, meg levágnák az ujjait... Vagy talán azt hiszi, hogy a szüleit a családon belül mészárolta le valaki? A leszámolásokat nem így intézik. Nem titokban, az éjszaka leple alatt, a saját házukban. Oké, elismerem, ez az egész helyzet, meg a komplett família úgy elcseszett, ahogy van. De tény, hogy bizonyos becsületkódexük még nekik is akad. Emiatt talán pedig még veszélyesebbek. - Hogy engem is meglátogattalak-e? - kérdezem, és közben már ingatom is a fejem. - Én nem örököltem kaszinót, sem mást, amire fájt volna a foguk. Nem, ilyen értelemben nem látogattak meg. Bár voltak beszélgetéseim Catalanoval, főleg miután zsaru lettem. Elvárták, hogy bebizonyítsam, hogy nem fordítok hátat, és nem árulom el őket – vonok vállat, mintha ez csak egy semmiség lenne, pedig nem volt az. De most nem szeretnék mélyebben belefolyni a részletekbe. Ehelyett inkább elfogadom azt a felajánlott italt, és megteremtem az esélyét egy kis, már régen aktuálissá vált beszélgetésnek. Elmosolyodva emelem égnek a tekintetem a „puccos német sör” szavak hallatán, aztán ahogy meglátom a felajánlott szívószálat, el is nevetem magam. - Nem, kösz, inkább maradnék az otromba és modortalan üvegből ivás mellett, ha nem bánod. De megnézném szívesen, hogy is kell szívószállal sört inni, ha szeretnéd megmutatni. - Valahogy még a gondolat is elborzaszt, és taszít, de mégis komolyan kíváncsi lennék arra a jelenetre, ha elég bevállalós hozzá. - Sajnálom, Janine, de... igen, nagyjából pont ezt mondom – húzom el a szám, amikor megfogalmazza a nem túl jól csengő kérdését. - Az a helyzet, hogy a La Cosa Nostra nem olyasmi, amiből csak úgy kiléphetsz, de szerintem ezt már te magad is sejthetted. És a szomorú helyzet az, hogy te ebbe beleszülettél, ahogy én is... Nem igazán van választásunk – sóhajtok. Ez elől még elmenekülni sem lehet, hiszen mindenhol ott vannak, és mindenhová elérnek. Pedig volt idő, amikor én is messzire elhúztam volna a csíkot, ha megtehetem, és lett volna bármi értelme. - Nem, Janie, nem jól érted a helyzetet. Jimmy-nek nem a te pénzed kell. A hely kell, ahol saját pénzét tisztára moshassa, hogy az legálisnak tűnjön. Nem értek a könyveléshez, te fejeztél üzleti sulit, biztos vagyok benne, hogy te ezt jobban vágod, mint én, vagy vannak olyan kollégáid, akik jobban értenek hozzá, és el tudják magyarázni. A lényeg az hogy... Catalano meg fogja üzenni, hogy mit vár tőled, és te bizonyos keretek között alkudozhatsz vele, de így is, úgy is ő fog nyerni, és megkapja majd, amit akar. Muszáj együttműködnöd, de közben megteheted, hogy amennyire csak lehetséges, kimaratsz minden másból, és éled tovább az életed, ahogy eddig... Én is ezt teszem – árulom el. Rendőr vagyok, újabban már nyomozó, aki végzi a dolgát, de időnként szívességeket teszek, kiderítek ezt-azt, bizonyítékokat tüntetek el, megfenyegetek személyeket, mert nincs más választásom, mert ezt kell tennem, ha biztonságban akarom tudni a családomat. Nem kockáztathatom, hogy a négy éves fiam igya meg a levét annak, hogy nem vagyok hajlandó alkalmazkodni. Másfelől viszont szükségem van a família támogatására... ez kiderült már Dante esetéből is, és abból, hogy nélkülük még mindig a sitten rohadnék. - Nem fognak senkit megöletni veled, ilyen biztos nem fog előfordulni – rázom a fejem komoly tekintettel, de kicsit elmerengtem, úgyhogy most inkább fogom a sörömet, és beleiszom, mielőtt újra a lányra pillantanék. A bátyám járt a fejemben, a halála, és az, hogy talán Jan nem is tud róla, ezért úgy döntök, óvatosan fel is vezetem a témát. Aztán egy kisebb, sajnálkozó fintort vágok a reakcióját látva. Hát tényleg nem tudta! - Volt egy sejtésem, hogy nem vagy tisztában a történtekkel... Nem a te hibád, sajnálom, hogy így hoztam a tudtodra. Megértem, hogy távol akartál maradni. Én is megpróbáltam. Az egész igazából már majdnem három éve történt. Dantet lelőtték. Egy Mikail Stefanov nevű fazon, a Bratva egykori tagja... akit napokkal később szintén holtan találtak. Két éven át mindenki azt hitte, hogy én öltem meg a rohadékot. Ez idő alatt a Lincoln-ban ültem miatta. Öt hónapja helyeztek szabadlábra. - Úgy gondolom, ideje végre őszintének lennem vele, nem kertelek tovább. A bátyám halálából kiindulva minden mást kideríthet egyedül is, akkor inkább tőlem hallja először, az én szemszögemből, ne mástól. - Na, de térjünk csak vissza oda, hogy a szüleid gyilkosai rád találtak! Ezt meg hogy értetted? - billentem enyhén oldalra a fejem, és értetlenül meredek rá.
Most azt mondja, hogy nem kell aggódnom, csak üzletelni akarnak velem. De akkor sem kell aggódnom, ha én nem szeretnék üzletelni velük? Ha én inkább kimaradnék a családi ügyekből? Akkor sem lesz belőlem egy áruló régi családtag akit rettegésben akarnak majd tartani? A szavaiból megítélve rá fognak kényszeríteni arra, hogy belemenjek, aminek én egyáltalán nem örülök. Sokszor felteszem mostanában magamnak a kérdést, hogy miért nem tudtam egy átlagos családba születni. Mennyivel egyszerűbb lenne minden. Bár szeretem Nico-t és tényleg hiányzott, most mégis azt kívánom bár ne találkoztam volna vele. Azt vártam, hogy majd segíteni tud nekem, tippet adni arra, hogy mégis hogyan tudnék kibújni ez a helyzet alól. Mint kiderült, nem tud. Sőt, inkább arra próbál ösztönözni, hogy menjek bele, kössek egyezséget, bármit, csak maradjak a családdal. Sajnálom, hogy őt is ennyire elvonzották, hiszen jól tudom, hogy régen egy véleményen voltunk. - Szóval azt mondod, hogy menjek bele? Semmi esélyem arra, hogy továbbra is kibújjak mindez alól? Nem tudsz segíteni? Nem tudsz velük beszélni, vagy valami...? - Teszem fel lemondóan újra a kérdéseket, miközben a csalódottság csak úgy csöpög a hangomból. Utálom ha belekényszerítenek valamibe, jobb szeretek a saját lábamon járni, a saját utamat, saját döntésekkel. Ezt nem tartom fernek, hogy nem adják meg még csak a lehetőségét sem a választásnak. Arra pedig főleg nincs szükségem, hogy megtorolják a szüleim halálát, hiszen maguknak köszönhették. És rám is ez fog várni előbb vagy utóbb ha belemegyek. Vagy börtönbüntetés... Magam sem tudom eldönteni, hogy mégis melyik lenne a jobb. - Ha jól sejtem tőled elvárják, hogy eltussolj néhány dolgot. - Nézek rá kissé félve. Nem tudom, hogy őt is rákényszerítették-e a dologra, vagy ő maga is ezt akarta. Igazából fogalmam sincs, hogy mi járhat a fejében, annyit változott az utóbbi években. Évekkel ezelőtt nem vonzotta őt sem a gondolat, hogy részese legyen a maffiának, de már nem tudom mit gondoljak róla. - Meg is teszed nekik, ugye? - Puhatolózom lassan, bár nem szeretnék túlzottan érzéketlen lenni. Egyszerűen csak tudni szeretném mi a véleménye most a helyzetről. Tényleg ennyire beszippantotta volna ez a világ? Persze én senki sem vagyok ahhoz, hogy ítélkezzek felette, főleg miután engem is kezd magába szippantani a dolog, akármennyire is igyekszem ellenkezni. Mindenesetre jó látni, hogy valahol mélyen még ott bújik a régi Nico, akivel ugratni tudjuk egymást. Jó látni a mosolyát, vagy éppen a nevetését hallani. Már rég volt alkalmam ezekhez. Hiányzott is. - Hát, ha szeretnéd szívesen megmutatom, hogyan is csinálják a profik. - Nevetek fel, majd veszek is elő egy újabb üveg sört, hogy aztán bemutathassam mit tudok tenni egy szívószállal és sörrel. Tény, hogy nem a legjobb párosítás, nem is mondom, hogy mostantól kezdve örök életemben szívószállal fogok sört inni, de most az egyszer megteszem. Már csak azért is, hogy továbbra is élvezhessem unokatestvérem nevetését. - Mi lenne ha egyszerűen csak lemondanék a kaszinóról, átadnám neki? Abba belemenne? - Bár nem szívesen adnám át csak úgy a helyet, hiszen ez maradt nekem a szüleimből, de még mindig előbb teszem ezt, mint megyek börtönbe pénzmosásért. - Tudod, nem igazán csábít a gondolat, hogy egyszer börtönbe menjek pénzmosásért. - Teszem hozzá egy vállrándítással, mintha ez mit sem számítana, pedig igenis számít. Talán ez számít a legtöbbet, hogy tönkretehetem az életem. Ők tehetik tönkre az életem. Aztán pedig elfordulnak és hagynak megrohadni egy cellában valamiért amit ők erőltettek rám. - A Lincolnban ültél? Te jó ég, mi mindenről maradtam még le? Annyira sajnálom, Nico. Én vagyok a világ legrosszabb kuzinja, de komolyan. - Szinte lesokkol azzal amit mond. Nem is értem, hogy ezekbe miért is nem lettem én beavatva. Talán a szüleim is attól tartottak, hogy ez majd mégjobban elrémiszt? Valószínűleg, és valljuk be, ez így is van. De most mégis csak rosszul érzem magam amiért nem voltam ott mellette ezekben az időszakokban. Nehéz lehetett számára elveszíteni a testvérét, majd börtönben ülni olyasmi miatt amit nem ő követett el. - És most hogy vagy? - El tudom képzelni, hogy az elmúlt évi történések jócskán megviselhették őt, már nem is csodálkozom azon, hogy ennyit változott. Örülhetek, hogy nem ment teljesen tökre idegileg. - Hát azt úúúúgy értem, hogy... - Nyújtom el a szavakat, nem igazán tudom, hogy hogyan is mondhatnám el neki. Nem akarom, hogy aggódjon, elég ha én teszem. - Hogy néhány napja kis híján berángattak egy terepjáróba. De megúsztam, semmi bajom nem esett, nincs gond. Ne aggódj. - Hadarom el kissé idegesen. Igyekszem úgy tenni minta ez nem nagy ügy lenne, még ha valójában az is. Nem akarom, hogy nagy feneket kerítsen a dolognak, mert mint kiderült hajlamos csak a frászt hozni rám. Pedig már így is legszívesebben összecsinálnám magam ha eszembe jut az egész.
And in the end all I learned was how to be strong alone.
Látom a kétségbeesést és csalódottságot Janine szemeibe, és pocsékul érzem magam. Segítségért fordult hozzám, arra kért, tegyek valamit, álljak mellé, adjak tanácsot, hogy tudna kilábalni ebből a rizikós helyzetből, én meg arra biztatom, hogy menjen csak előre, nincs értelme menekülni. Kicsit úgy hangozhat, mintha nem is az ő oldalán állnék, pontosabban mintha én is csak a família érdekeit tartanám szem előtt. Ajkaim egy pillanatra pengevékonnyá formálódnak, teleszívom a tüdőmet levegővel. Nem akarom jelét mutatni a belső vívódásomnak, nem akarom, hogy lássa rajtam, aggódom, mert azzal csak még inkább elbizonytalanítanám őt is. Szóval lassan kifújom a levegőt, aztán enyhe fejcsóválással ismét megszólalok. - Nem ezt mondtam, Janie. Nem mondtam, hogy nem beszélek velük. Megteszem, amit tudok, rendben? Utánajárok, milyen lehetőségeid vannak... - félbehagyom a mondatot. Tényleg szeretnék neki segíteni, de tény és való, hogy nincs könnyű helyzetben. Ami tőlem telik, meg fogom tenni, de egyáltalán nem biztos, hogy ez békés módon menni fog. És nekem szem előtt kell tartanom azt is, hogy van egy négy éves fiam, aki könnyen belekeveredhet ebbe, ehhez egyetlen rossz lépés is elég, és ezt mindenáron el akarom kerülni. De ha a beszéd és az egyezkedés nem lesz elég, és szükség lesz rá, akár rendőri úton is megpróbálok majd közbeavatkozni. - Megpróbálok majd hatni Catalano-ra, hogy hagyjon ki téged ebből az egészből. De ezt koránt sem biztos, hogy egyik napról a másikra el tudom neked intézni, és amíg jobbat nem tudunk, a saját érdekedben az a legjobb, ha együttműködsz velük. - Megértem, hogy nem akar belekeveredni, megértem, hogy nem akar a családfő lekötelezettje, kiscserkésze – nevezzük akárminek – lenni, érthető, hogy az örökségét nem szeretné semmi illegálisra használni, és az is, hogy tart ennek a nem is kicsi következményeitől is. Azonban ez még mindig a legártalmatlanabb módja annak, hogy kapcsolatba hozzák őt a La Cosa Nostrával. Ettől még nem fog vér tapadni a kezéhez, nem árt másoknak, nem kell neki személyesen semmi rosszat tennie, semmi olyat, ami rátelepedne a lelkiismeretére. És amíg nem találunk más megoldást, amíg a szülei gyilkosát nem kerítjük elő, még mindig ez lenne a legjobb a számára. - Hidd el nekem, nem akarod tudni, mit várnak el, mit teszek, és mit nem teszek meg nekik – felelem elkomorulva. Ha ez most valamiféle számonkérés akar lenni, ha a fejemre akarja olvasni, hogy engem is bekebelezett mindaz, amitől világ életünkben távol akartunk maradni, ha most azzal jönne, hogy nem ezt vártam tőlem, vagy hogy csalódott, hát köszönöm, nem kérek belőle. Ha viszont csak kíváncsiságból kérdezősködik, jobban teszi, ha nem teszi. Fogalma sincs, mi minden történik a háttérben, hogy mi mindenen mentem keresztül, és nem is kell tudnia. Semmiképpen nem fogok belemenni a részletekbe, ennyi biztos. A komoly, sötét témák megvitatása közben határozottan jól jönnek a könnyed poénkodásai és tréfái. Egy árnyalatnyival oldottabbá teszik a helyzetet, és tagadhatatlanul jól esik, ahogy felidézteti bennem a gyerekkorunkat, azokat a gondtalanabb időket. - Bevállalósabb vagy, mint emlékeztem – nevetem el magam, amint tanúja lehetek a jelenetnek, főszerepben vele és egy üveg sörrel, meg egy szívószállal. A végére azért egy kisebb, elborzadó fintort vágok. - Ezt nézni is rossz – húzom el a szám, de aztán ismét rövid nevetést hallatok. - Őszintén mondom, fogalmam sincs – sóhajtok mélyet, ahogy felveti a kaszinó átadásának ötletét. Az esély talán megvan rá, de nem vagyok benne biztos, hogy ez lesz a megoldás. Van egy olyan halvány sejtésem, hogy Catalano papíron nem szeretné, hogy ezek a dolgok visszavezethetőek legyenek hozzá. - Talán ha kiegyezel vele, hogy a hely a neveden marad, de valaki mást neveztek ki üzletvezetőnek... - osztom meg vele a hirtelen felötlő gondolatomat. Ha nem Janine vezeti az üzletet, papíron legalábbis nem, akkor nem vonható felelősségre sem a pénzmosásért. De nem biztos, hogy ez jobban tetszene a kuzinnak, ha ideküldenének valakit, akinek mindenbe lesz beleszólása. Alaposan át kell ezt gondolni. Viszont addig is akad bőven egyéb téma, egyéb hír, amit meg kell osztanom vele. Elsősorban az elmúlt két-három évemről, Dantéről, meg a Lincolnban töltött időről. A lány tekintete mindent elárul: a ledöbbenésen túl láthatóan bántja, hogy ennyi mindenről lemaradt. - Mondtam, Jan, nem a te hibád. Nincs mit sajnálni, ez van – vonom meg a vállam, mielőtt a hogylétem felőle érdeklődne. - Nyomozó lettem, de ezt valószínűleg már tudod is. Próbálom egyenesbe hozni az életem. Emlékszel még Jules-ra? Juliet Brewster... - megvárom, hogy dereng-e valami neki a név hallatán. Jules-szal már elég régóta, hét-nyolc éve kerülgetjük egymást. Sosem jártunk, ez inkább csak barátság volt extrákkal. Addig legalábbis, amíg teherbe nem esett tőlem. Nem vagyok benne biztos, hogy ha Janie emlékszik is rá, tud a gyerek témáról, hisz az már jóval később volt. - Talán még rémlik, hogy vele mindig olyan se veled, se nélküled volt a viszonyom. Aztán született egy fiunk. Manuel most négy éves, jelenleg Baltimore-ban élnek. Itt hagyták New York-ot, miután börtönbe kerültem. Szóval most azon vagyok, hogy újra közel kerüljek hozzájuk – árulom el a kuzinnak. Ezt tudva talán jobban megérti majd, milyen dolgok motiválnak és befolyásolnak a háttérben, miközben a kedvéért szem akarok kerülni a helyi olasz maffia fejével. Olyan könnyedén és semmitmondóan közli, hogy a szülei gyilkosai már meg is találták, mintha az egész valóban semmiség lenne. De ahogy rákérdezek, elárulja, hogy majdnem elrabolták, ettől pedig azonnal felmegy bennem a pumpa. - Hogy micsoda? Egy terepjáróba? Mi az, hogy ne aggódjak? Bassza meg, Janine! Ezzel kellett volna kezdened! Szóltál valakinek? Hívtad a rendőrséget? - ideges leszek attól, hogy ilyen félvállról veszi az egészet, és amiatt is, mert ez koránt sem tréfa. Ha máris megtalálták, és a nyomában vannak, miközben ő meg védtelenül mászkál odakint az utcákon, ennek nagyon csúnya vége lehet. Nem beszélve arról, hogy ez a támadás máris egy nyom lehet, aminek utána kéne járni, lehetőleg addig, amíg még friss és követhető.
Kezdőlap
