+18 # Egy pillanatra megfordulok, és észreveszem, hogy a fenekem nézi a kilátás helyett. Azonnal elmosolyodom, és zavartan az ajkaimba harapok. Jól esik a figyelme, és igen, erre most nagy szükségem van, még egy kis ideig. Aztán, mikor hozzá bújva nézzük a napfelkeltét, meglepő dolgot tesz, megcsókol, kezdeményezve. Természetesen viszonozom azt, és közben a hajába túrok, kiélvezve ezt a csodás pillanatot. Újabb meglepetés ér, mikor leül, és az ölébe von. Megcsókolom őt ismét, és közben elveszek mogyoróbarna szemeinek csodájában. Hihetetlen ez a férfi, komolyan! Nem is kérdezek rá arra, vajon mit szeretne most ezzel, mert nagyon egyértelmű. Azonnal hozzá bújok, és átkarolom őt a nyakánál, majd újabb és újabb csókokat adok kívánatos ajkaira. Ez a férfi hihetetlenül vonzó, és valami oknál fogva, képtelen vagyok elszakadni tőle. Egyértelműen készen áll egy újabb menetre, hiszen a férfiassága majd ki szúrja a fenekem.
- Látom jó ötlet volt felhozni téged ide… vagyis érzem. – kuncogom el magam, majd lejjebb csúszom a combján és közben kikapcsolom a nadrágját, elővéve a kemény férfiasságát. Hm, ez a látvány hiányozni fog. Azt hiszem most áldhatom Roisin stílusát, hogy nincs kartámlája a székeknek. Pedig annak idején azt javasoltam, hogy nem árt, hogy a vendégek ne forduljanak le róla, miután túl sokat ittak. Most mégis áldom a makacsságát.
Feljebb helyezkedem rajta, majd a kezembe fogom a férfiasságát, és kicsit megszorítom. Ahogyan felszisszen, már attól nedvesebb leszek. Szívesen az ajkaim közé venném, hogy ismét szétessen, de most félő, nem bírom ki, magamban akarom érezni őt. Egy pimasz mosolyt még ejtek felé, majd megtámaszkodom az egyik kezemmel a vállán, a másikkal beigazítom a kőkemény férfiasságát, utána pedig szépen lassan ereszkedek rá. A tekintetem azonnal az övébe fúrom, és szinte látni benne a vágyat, és szerintem ez velem is így van. Lassan kezdek el mozogni rajta, közben átkarolom őt a nyakánál, és annak hajlatába temetve arcom mozgok tovább. Mennyei érzés! Ha tehetném megállítanám az időt, de sajnos az nem lehetséges. Megtörtént, és csodálatos volt, én pedig egyáltalán nem bántam, hiszen szükségem volt erre a plusz alkalomra. Nem tudom miért, de így érzek, és bár csupán egy éjszaka voltam ezzel a férfivel, merem kijelenteni, sosem volt jobb szexben részem, mint vele a billiárd asztalon, és később a tetőn, azon a bizonyos széken…
Az egész afféle búcsúzás volt, de minden pillanatát élveztem. Nem akartam erre gondolni, mármint, hogy nem látom többé, csak a pillanat érdekelt, és ő. Ez az este mindig megmarad nekünk, és ezzel a tudattal is vettem tőle búcsút a kocsma előtt. Még egy hosszú csókot váltottam vele, és bár szinte úgy éreztem magam, mint diák vasárnap este, mégsem tehettem semmit, csak sodródtam az árral. Nem lehetek érzelgős, nekem kötelességeim vannak, méghozzá vezekelni. Nem érdemlem meg ezt a férfit. Valaki olyanra van szüksége, aki képes boldoggá tenni, velem pedig csak egy nagy gondot kapna a nyakára… ugyanis a démonjaim üldöznek, és kétlem, hogy ez változna. Vezekelnem kell… ez az egyetlen út számomra.

3 NAPPAL KÉSŐBB – WEST POINT KIKÉPZŐ BÁZIS
Claire, Blair, Ivy és én készülődtünk a laktanyán, mondván ma megismerjük az új kiképzőtisztet. Sok pletyka szárnyra kelt, mióta megtudtuk ki is lesz, de egy sem bizonyult hihetőnek. Mondhatni hét pecsétes titok volt, és csak az akadémia vezetősége, és jó pár nagy ranggal rendelkező tiszt rendelkezett ezzel az információval. Minden esetre kíváncsi voltam. A leginkább mégis az érdekelt, mennyire jó az illető, ugyanis én akartam lenni a legjobb az évfolyamban, és megfelelő kiképző nélkül, ez nehéz lenne. Az előzővel is meg voltam elégedve. Trenton százados tökéletes volt, és nő, ami plusz volt részemről. Mindig is elismertem, ha egy nő olyan szakmában ér el sikereket, ami férfi centrikus. Talán ez hajtott engem is, a személyes vezeklésem mellett, hogy bizonyítsak, nőként is helyt tudok állni.
- Nagyon kíváncsi vagyok az új kiképzőre. – szólal meg Ivy, miközben a bakancsát köti be. Mind a saját ágyunkon ülve készülődünk az új kiképzőtiszt fogadására.
- Hát én is. Annyi pletyka van róla, jó lenne tudni, melyik igaz. – Blaire éppen a sapkáját helyezi fel, és indul el az ajtó felé, mi pedig utána.
- Tényleg, mi volt három napja a bárban?  Úgy hallottam leléptél egy pasival.  – kérdezi Claire érdeklődve. Eszembe jut a kalandom a titokzatos Ryannel, és hirtelen úgy érzem, a fellegekben járok, ahogyan eszembe jut az a csodás éjszaka.
- Szóval igaz. – mondja sokat sejtetőn.
- Egy éjszakás kaland, csak a szokásos. – lódítom, mert tény, hogy egy éjszakás volt, de korántsem nevezhető szokásosnak. Soha életemben nem szexeltem ilyen jót, mint ezzel a férfival.
- Nem is kell másra használni őket, csak erre jók. – feleli Claire vigyorogva.
- Sajnos igazad van. – válaszolom, majd kiérünk a központ előtti zöld terepre, ahol már felsorakoztatják a különféle egységeket, és kiosztják a beosztást, megismerkednek a kiképzővel, és így tovább.  
Egy pillanatra észre veszem Johnt is, és látom, hogy ő is felém néz, de azonnal elfordítom róla a tekintetem. A lányoknak még nem meséltem el, hiszen magam sem akartam nagy ügyet keríteni belőle. Azonban, lehet idővel beavatom őket, végül is a barátaim.  
Szépen sorban felsorakozunk, egymás mellett, és lélegzet visszafojtva várjuk a kiképzőnk. Mindenki a sort megszakítva tekinget oldalra, én pedig nem látok semmit a fejeiktől.
- Kadétok vigyázz! – hallom meg Craig tábornok hangját. Ő az iskola vezetője, és egy igazi háborús hős. Többször megjárta Irakot és Afganisztánt is. Igazi példakép sokak számára. Mind kihúzzuk magunkat, és szalutálunk, miközben mereven magunk elé nézünk. Ez a tiszteletadás alapköve. Igazi megtiszteltetés egy ilyen nagy embernek megtenni. Mellékesen édesapám ismeri, állítólag egy általánosba jártak még New Yorkban. Valami puccos elit iskola volt.
- Öné az egység, ezredes. – válaszolja, majd egy ismerős hang cseng a fülemben, ami azt mondja”Tábornok.” és egy pillanatra azt hiszem hallucinálok. Talán Ryan mélyebb benyomást tett, mint képzeltem? Még most is az ő hangját hallom. Aztán rá kell jönnöm a tényre, hogy bárcsak hallucináltam volna, ugyanis a következő pillanatban Ryannel találom szembe magam, egyenruhában. A tekintete döbbent, és szerintem az enyém is. Lassan jut el a tudatomig, hogy a férfi, akivel három napja életem legjobb éjszakáját töltöttem, az új kiképző tisztem, és parancsnokom.

❋

arlene & & ryan

you are my secret

• • • • • • • • • • • •

Rohadtul nem volt kedvem ehhez a munkához. Na, de nem is magával munkával volt bajom, hiszen a kiképzés közel állt hozzám és minden, aminek köze van a katonasághoz, de mostanság igazból úgy semmihez se volt kedvem.
Na, kirúgni a hámból, vagyis ledönteni egy jó pár rövidet, élvezni egy csinos nő társaságát vagy valakinek szétverni a képét – erre vagyok képes mostanában.
Helyette most mégis össze kell szednem magam és jó példát mutatni a tanulni és edzeni vágyó kadétoknak, akik történetesen nők.
Nem mintha az a katonaságnál számítana, hogy milyen nemű vagy, Emily-től ezt rég megtanultam, hiszen ő sokkal keményebb és tökösebb volt, mint néhány férfi társam.
Azonban azt is tudom, hogy itt nem lehetek most önmagam, illetve valahonnan elő kellene kaparásznom a régi Ryant, aki még lelkes és át akarja adni tudását.
Mondjuk ezzel csak magamat és főleg apámat áltatom, de megteszem, amit meg kell tennem ahhoz, hogy újra a Delta Force tagjaként ténykedjek.
Az oktatás első napja előtt még jó fiú is voltam és ki se mozdultam otthonról, még csak alkoholt se fogyasztottam, hogy a maximumot hozzam ki magamból.
Mondjuk, az egyre gyakrabban jelentkező dühkitörések miatt nem tudom, ez mennyire volt jó ötlet, de valaki egyszer azt mondta, hogy nem látott nálam erősebb embert, most be kell bizonyítanom, hogy igaza volt.
Egy pillanatra előjönnek bennem az régi emlékeke, amikor még én is újdonsült kadét voltam és reménnyel, bizakodással és kalandvággyal tekintettem a jövőre, azzal a céllal, hogy megválhatom a világot.
Biztos vagyok benne, hogy a megnyitón most néhány kadét szintén ezeket érzi magában, holott nem tudja, hogy a front az valami egészen más, mint amit az ember elképzelni tud.
Az ünnepélyes megnyitó pontosan úgy zajlik a szokásos buzdító és világmegváltó szövegekkel, ahogy az minden évben lenni szokott, de ahol jelenleg halálra unom magam.
Nem is igazán figyelek az emberekre, a részletekre egészen addig, amíg az apám nem konferál fel engem, mint új tanárt. Nagy büszkeséggel teszi ezt, holott én tudom, hogy mennyire megvet, amiért elbasztam a fronton, illetve, hogy nem voltam elég fegyelmezett. Számára legalább is ez szégyen.
Csak akkor téved tekintetem a lányokból álló kadétcsokorra, amikor a tábornok kimondja a nevemet, és én tisztelettudóan előrébb lépek egy üdvözlést jelző mozdulat közepette.
- Tábornok! – mondom csak fennhangon tiszteletem jeléül, ahogy azt szokás, hiszen itt nem számit, hogy ő éppenséggel az apám, amikor átveszem tőle a  női alakulatot.
- Kadétok, vigyázz! – kiáltom szigorú hangon, majd kissé összeráncolt szemöldökkel nézek végig rajtuk az emelvényről eléjük sétálva. Na, nem úgy, mint embereken, inkább, mint valami jól működő eszközökön, akiktől a tökéletességet várom.
Ahogy tekintetemmel lassan pásztázok végig a szintén komor és talán megilletődött arcokon, az egyik arcon megakad tekintetem, mert nagyon ismerősnek tűnik a tulajdonosa.
A katonai egyenruha egy kicsit torzítja az ember igazi kinézetét, de ez így van rendjén, viszont a következő percben belém ütközik a felismerés, hogy honnan is ismerős nekem az a még férfiruhában is csillogó szempár.
Konkrétan pár napja egy bizonyos zavaros éjszakát én ezzel a lánnyal töltöttem el egy fantasztikus és orbitálisan jó szexszel megtoldva.
Nem szokásom a dugásaimon elmélkedni, de erre még akkor is emlékszek, ha nem akarok.
Aztán a következő gondolatom már az, hogy a kiscsaj bizonyára kijátszott: tudta, hogy én leszek a kiképző tisztje és lefeküdt velem, hogy jó pontokat szerezzen nálam. Viszont ezt nagyon elcseszte, mert nem fogok vele kivételezni még akkor sem, ha annyira finom a kis nőiessége. Velem nem lehet packázni, ugyanolyan keményen kell dolgoznia, mint a többieknek, sőt, még talán jobban meg fogom dogoztatni, amiért csőbe akart húzni.
Ezekben a percekben csak én tudom, mi jár a fejemben, az arcom rezzenéstelen, mint mindig és egy pillanatra sem látszik rajta a harag és meglepődöttség apró jele sem.
- Jobbra át! Kövessenek az amfiteátrumba! – adom ki csak hidegen következő utasításomat, majd megindulok a West Pont hatalmas épülete felé, tudván, hogy úgyis követnek.
- Mint azt már tudják, a nevem Ryan John Craig ezredes és én leszek a kiképzőtisztjük az elkövetkező évben. Maguk engem e-szerint Ezredesnek vagy Uramnak fognak szólítani, de jobban teszik, ha sehogy sem szólítanak, hanem azt teszik, amit mondok. Én önöket kadétnak fogom hívni vagy a családnevükön hívják egymást. – kezdem el nekik magyarázni nem finomkodva és még mindig állva kell végighallgatniuk az információkat, amiket éppen adok nekik.
- Nem tudom, mit hallottak rólam, de azt elmondhatom, hogy engem cseppet sem érdekel, hogy maguk nők, ugyanolyan fegyelmet és a maximumot várom önöktől. Nem csak egy kiképzőtiszt vagyok, hanem sokszor megfordultam a harctéren is – természetesen a Delta Force-ról nem beszélhetek-, ezért kicsit másképp fogják kapni az oktatást, mint eddig. Ha úgy tetszik, beledobom magukat a mély vízbe, hogy aztán ne pisiljék össze magukat, ha terepre kerülnek. – folytatom tovább a szófosást és magasról teszek rá, h megbántom a kis lelküket.
- Értették? – kérdezem majdnem kiabálva és megvárom, amikor kórusban azt nem hallom, hogy: „Igen, uram!„
- Most pedig pihenj! – adom ki következő utasításomat, miszerint végre leülhetnek a cseppet sem barátságos teremben, ami most félig meg is telik és ahol rajtunk kívül még jelen vannak a segédtisztjeim.
- Tisztában vagyok azzal, hogy mind elvégezték és átmentek a katonaság által előirt pszichológia, intelligencia és álló képesség teszteken, de nekem erre is megvan a sajátom, amit elvárok, hogy maximális pontszámmal elvégezzenek. – magyarázom tovább, amikor is a segédtisztek már osztani is kezdik az általam összeállított intelligencia teszteket tollal egyetemben.
- Aki ezen átmegy, azzal holnap reggel 6-kor találkozunk a gyakorló pályán, ahol újabb feladaton kell rész venniük. Aki ma készen van, hozza ki nekem a papírt és távozhat. – mormogom még el, s a hatalmas tölgyasztalhoz sétálok, ami a pódiumon van és nekidőlve vizslatom a kadéttömeget, miközben ők nekilátnak a feladatsornak.
Közben ismét csak észreveszem a lányt, akivel lefeküdtem és akaratlanul is arra gondolok, hogy remélhetőleg nem megy át, hogy ne kelljen vele túl sok időt töltenem.
Igaz, ez nem tanárhoz méltó hozzáállás, de ahogy végigsiklik rajta a tekintetem, azonnal beugrik tökéletes testének, formás idomainak látványa, testnek melegsége, illata, ami meg még inkább tiltott dolog egy kiképző számra. Ezért nem nagyon akarom, hogy a közelemben legyen.

Másnap, ahogy azt utasítottam a tesztet helyesen kitöltő - amiről a délután folyamán az akadémia által értesítve lettek - lányok megjelennek a gyakorló terepen.
Nem kis elégedetlenségemre itt van Ő is, Arlene, ami azt jelenti, hogy a csaj egyáltalán nem hülye, hiszen fele szakasz kiesett a feladat alól.
Ez nem jelenti azt, hogy kikerülnek az Akadémiáról, erről szó nincs, azonban nem tartoznak a legjobbak közé és jutalom sem jár nekik.
- Kadétok! Nos, aki itt ma megjelent, azt jelenti, hogy sikeresen megoldotta az intelligencia feladványokat. Ez persze nem jelent semmit, lehet, hogy csak jó napjuk volt. – magyarázom szemben állva a felsorakozott katonajelölteknek.
- A mai napon újabb kihívással néznek szemben. Mindannyian végigmennek egy akadálypályán az Akadémia melletti erdőben, ehhez természetesen mindenki kap egy megfelelő térképet. Az útszakaszon 5 zászlót rejtettem el, az az öt kadét, aki zászlóval tér vissza, részt vehet velem egy különleges kiránduláson, azaz abban a megtiszteltetésben lesz része, hogy külön foglalkozok vele. – beszélek hozzájuk határozottan, a véleményüket egyáltalán nem kérdezve.
- Ha megértették a feladatot, akár indulhatnak is, hiszen az óra ketyeg. Itt találkozunk a célba érőkkel. Sok sikert mindenkinek! – fejezem be mondandómat, majd mikor a lányok feleszmélnek meglepettségükből, meg is indulnak az erdő irányába, én pedig ismét csak nekidőlök egy korlátnak és komor arccal várom a fejleményeket…

[url=zenelink]zenecím[/url]

1198

A tekintetén azonnal észreveszem, hogy felismert, bármennyire is próbált szigorúan nézni. Nekem is nehezemre esett fapofát vágni az egészhez, de a karrieremre, és főleg a vezeklésemre kellett koncentrálnom. Ahogyan bemutatkozott, azonnal tudtam, hogy az a csendes, zárkózott, de egyben szenvedélyes ember, akit megismertem a bárban csak a felszín volt. Most a munkáját végezte, és látni lehetett rajta az elhivatottságot. Figyelmesen hallgattam minden egyes mondatát. Az amfiteátrumban tudatosult csak bennem igazán, hogy nem akármilyen katonával van dolgom, ő az, akiről annyit hallottam az édesapámtól, mondván a barátja milyen büszke a fiára. Legalábbis egy ideig, aztán furcsa módon nem hallottam meséket az ifjabb Craigről. Vajon mi történhetett? Egy ilyen háborús hős mit keres itt West Pointon, mint tanár? Azért meg kell hagyni, virít róla, hogy még ebben is jeleskedik. Tisztelem benne, hogy egyen ragúként fog minket kezelni a férfi kadétokkal. Sajnos hiába emancipáció, ez mai napig gond.
Amint eljön a pihenj ideje, és leülünk, neki is lát a feladatnak. Kell írnunk egy tesztet. Sosem izgultam még ennyire, mert ő ismert engem. Mi van, ha ez miatt nem enged át? Szükségem van erre az iskolára, és, hogy a legsikeresebb legyek. Még sincs sok időm erre koncentrálni, holott időről időre teszt közben elkalandozik az ezredesen a tekintetem, és eszembe jut az a bizonyos éjszaka. KONCENRÁLLJ! Igyekszem a feladatomra koncentrálni, és a végén sikerült. Szerencsére benne vagyok a legjobb háromban végül. Azt hiszem, született tehetség vagyok, csak kár, hogy ennyi szenvedés útján találtam meg a célom.
Aznap este a laktanyán a lányok igen lelkesek voltak, nekem meg minden egyes alkalommal, mikor Ryan ezredes testété dicsérték az ajkaimba kellett harapnom, hogy ne fakadjak ki.
- Istenem azok a szemek! Erősen koncentrálnom kellett, hogy ne dicsérjem meg őket. Olvadtam lányok. – szólalt meg Daniella.
- A szemei hagyján, de az a test… még az egyenruhán át is láttam, hogy iszonyat izmos. – mesélte egy másik katona társam.
- Lányok ugyan ő is csak egy katona. Láttatok már több százat itt. Semmivel sem különlegesebb külsőleg. A szakmai élete viszont más. Ez a férfi egy hős, és példa lehet mindenki számára. – Claire barátnőm értett, ahhoz, hogy kiosszon mindenkit. Elmosolyodtam a kijelentésén. Ó Calire igazad volt, nagyon is, csak nem tudod, hogy én mit éltem át! Bárcsak elmesélhetném, mennyire jó ennek a hősnek a karjaiban lenni, és csókolni…
Szerencsére éjfél felé abbahagyják ezt a csacsogást, így is már régen aludni kellett volna, de persze a kötelező takarodó után is Ryan Craig ezredesen csacsogott az egész laktanya. A fele át sem ment a tesztjén, akkor mit magasztalják? Ha valaki így elbánt volna velem, mint velük Craig, eléggé haragudnék rá, bármennyire is dögös, de ezek nem… Szóval igen, hosszú estém volt. Másnap megjelentünk mind a gyakorló pályán, és figyelmesen hallgattuk, felsorakozva az ezredes mondatait. Ismét nehéz kihívás elé állított minket. A harci szellem azonnal feléledt bennem, és igen győzni akartam. Nem csak benne lenni az ötben, de elsőként visszaérni ide az erdőből. Amikor elveszem tőle a térképet, egy pillanatra összeér a kezünk, én pedig elveszek a barna szemeiben. Ezután zavart gondolatokkal az erdő felé indulok. Nagy kihívás megtalálnom a zászlót, de végül sikerül. Közben ugyanis Claire, Ivy, Blair és én összefogtunk, így mi négyen jövünk ki elsőnek az erdőből, utánunk pedig Daniella. Legalább az arra érdemesek találták meg. Már csak az kellett volna, hogy Amanda akadjon rá. De utálom azt a csajt. Legszívesebben megtépném a szőke fejét! Persze Daniella fülig pirul, mikor ismét meglátja Craig ezredest, amire képtelen vagyok a szemem forgatni. Elégedett vigyorral az arcomon adom át az ezredesnek a zászlót, majd besorakozok a négy katonatársam mellé.
- Várjuk a további parancsot, uram. – szólalok meg végül, bár tény, hogy engedélyt nem kaptam rá. Jobban belegondolva kár volt megtennem, mert így velem ordibálhat majd, hogy „ki adott engedélyt beszédre?” Szinte megjelent a lelki szemeim előtt… Tekintetem egy pillanatra oldalra emelem hiszen savanyú képpel lassan megjelennek a csapatból még páran, de az ezredes visszaküldi őket a laktanyába, és tekintetét ránk fordítja.
Itt az idő Arlie, mutasd meg neki, hogy több vagy egy csinos pofinál! Hiszen, ha belegondolunk ideje szakmailag lenyűgöznöm őt, és bebizonyítani neki, hogy az az éjszaka már a múlté. Még ha ez részben fáj is.

❋

arlene & & ryan

you are my secret

• • • • • • • • • • • •

Az unottságot továbbra se tudom letörölni a képemről, hiszen még mindig szívesebben lennék bárhol, mint itt, mégis kénytelen vagyok kivárni, amíg ezek a kadétok végigszaladnak az általam kijelölt pályán és teljesítik a feladatukat.
Persze akaratlanul is bevillannak saját kadétkorszakom emlékei, miszerint hasonló akadályokat kellett áthidalnunk csak azért, hogy aztán még nehezebb helyzetekbe sodorjuk magukat. Habár azt hiszem, az én kiképzőim nem feltétlenül azt nézték, hogyan nehezíthetnék meg a dolgukat, mint én most ezeknek a lányoknak. Belegondolva, én még élveztem is a hasonló kihívásokat.
Azonban nagyon jól tudom, hogy mi vár rájuk odakint, a harctéren, ezért van szükség arra, hogy most kemény legyek velük.
Amúgy is az lenne jó, ha aki nem ide való, gyorsan rájönne erre magától és lelépne, hiszen én csak a legjobbakat vagyok hajlandó kiküldeni ebből a létesítményből a nagyvilágba, hogy a hazát szolgálja.
Szerencsére nem kell túlságosan sokáig várnom, mire megpillantom az első felém érkező emberi alakot az egyik zászlóval a kezében, majd a többit is. Úgy néz ki mégsem annyira bénák ezek a lányok, mint elsőre gondoltam, viszont már csak akkor esik le, hogy ki is a „boldog győztes”, amikor már közvetlenül mellettem van.
Igazából katona egyenruhában nehéz megkülönböztetni őket és amúgy is leszarom a személyüket, amíg jól teljesítenek. Mégis, amikor meglátom, hogy a pár estével előtti kis szórakozásom teljesített a legjobban, akaratlanul is kétes gondolatok kezdenek el cikázni a fejemben.
Igaz, hogy számító a kiscsaj, ha már képes volt magát a kiképzőjével megdugatni a jobb pontokért, de ezek szerint be kell ismernem, hogy egész jól oldja meg a feladatokat is.
Egyáltalán nem örülök, hogy benne van abban a bizonyos ötben, mert valami azt súgja, hogy sokkalta jobb volna távolt tartanom őt magamtól, de az élet mégis másképp hozza.
Ha azt várják, hogy most dicsérgetni fogom őket, akkor nagyon tévednek – azt tőlem nagyon ki kell érdemelni -, hiszen csak most jön a dolog neheze, amit ők még nem tudnak.
Persze látom az elsők arcán az elégedettséget, szóval gyorsan kénytelen vagyok ezt a bárgyú elégedettséget letörölni az arcukra, még nem jött el annak az ideje, hogy engedettek legyenek magukkal.
- Ne várják! – vetem oda neki szúró szemekkel, amikor engedély nélkül meg mert szólalni, amit ki kellett volna várnia.
- Ha azt hiszik, most megtapsolom magukat, akkor nagyon tévednek. Azzal, hogy bekerültek az első öt közé, csak egy újabb kihívással néznek szembe, ugyanis holnap öt napon keresztül egy amolyan öt napos túlélő táborban vesznek részt velem szintúgy az Akadémia melletti erdőben. – kezdek bele az eligazításba azonnal, hiszen az idő pénz és én amúgy se szeretek cseverészni.
- Ez pontosabban azt jelenti, hogy nem hozhatnak magukkal semmit egyetlen egy hasznos tárgyon kívül, amit saját döntésükre bízok. Élelem, ital és tisztálkodási eszközök nélkül indulnak útnak a ruhájukon kívül. Holnap hajnali ötkor itt találkozunk. Addig is pihenjenek egyet! – adom ki a nem túl kecsegtető utasításokat, majd szalutálva és egy „lelépni” után sarkon fordulo9k és faképnél hagyom a meglepett kadétokat.


Másnap hajnalban, még a kadétok előtt érkezem a megbeszélt helyszínre, ám ez után folyamatosan az órámat figyelem, hogy nem késnek-e a katonajelöltek, hiszen a késést, mint oly sok mást, nem tűröm el tőlük.
Szerencséjükre az öt „áldozat” pontosan és együtt érkezik meg, amiből azt szűröm le, hogy jóban vannak. Mondjuk egy csapatnál igen fontos dolog a bizalom és az összetartás, s talán ez nem is lesz olyan rossz…
- Tisztelegj! – kiáltom el magam, amikor közelebb érnek a kadétok, majd miután megfelelő módon köszöntenek, folytatom a tegnapit.
- Helyes. Látom a pontosság az egyik erősségük, habár ide ez nem lesz elég. – magyarázom összeráncolt szemöldökkel, majd végigmérem a kadétjaimat.
- Ha megvolnánk, indulhatunk is, vár minket a túlélőtábor. – mondom, miközben vállamra veszem hátizsákomat. Természetesen én azt hozok magammal, amit csak akarok, ami persze rájuk nem vonatkozik.
- Egy pillanatra még!- emelem fel kissé a hangom, miután a lányok beveszik az irányt az erdő felé.
- Tucker, mivel maga lett a legelső, magáé a megtiszteltetés is, hogy ételt szerezzen és készítsen ma este a csapat számára. – mondom rezzenéstelen arccal, hiszen akárkiről lett volna szó, ez az ő feladata lenne. Habár nem kevés jó érzéssel tölt el, hogy éreztethetem vele, hogy nálam szexszel és bájolgással nem fog jó jegyeket szerezni.

[url=zenelink]zenecím[/url]

684

Katona volt a javából Ryan, ezt meg kellett hagyni. Néha észrevettem egy apró pillantását felém, de a szeme sem rebbent, mintha az a bizonyos éjszaka meg sem történ volna. Vagy csupán ennyire jó póker arca volt. Ki tudja, mégis mire gondolhatott, amikor meglátott. Remélem semmi rosszra, arra meg végképp nem, hogy szándékosan feküdtem le vele. Ha tudom ki ő, nem megyek vele a bárba, és nem teszem azt, amit, bármennyire is csodálatos volt. Soha életemben még nem élveztem így a szexet egy férfival sem. Oké, nem is volt túl sok, de azért adtam magamnak örömöt ilyen téren.
A túlélő táboros kiképzésről már hallottam, de nem öt naposak szoktak lenni, hanem csak kettő. Ez megveszett? Mindegy is, erre képeztek ki, és igen én leszek a legjobb. Figyelmesen hallgatjuk a parancsait, majd miután kimondja, hogy „oszolj”, elindulunk vissza a barakkokba. Nehéz napok elé nézünk, az biztos, és a lányok közül senki sem volt túl lelkes. Egy dolog, hogy harcra képeztek ki minket, de bizony attól még nők vagyunk, és ezt kőagy őrnagynak is be kell látnia előbb, vagy utóbb.
- Amilyen dögös, olyan idegesítő. – panaszkodik Daniella. – Mégis mi legyen az az egy tárgy? Ez meghibbant?
- Ne panaszkodj. A valóság sokkal keményebb lesz, azzal kell majd túlélnünk, amit a természetben találunk. – felelem komolyan az ágyamon feküdve, miközben elmerülök Ernest Hemingway: Akiért a harang szól csodálatos művében. Daniella csak legyint felém a fésűjével, majd ő is leül az ágyára.
- Azért kíváncsi vagyok milyen félmeztelenül. Remélem tart majd kiképzést úgy is. – kuncog jegyzi meg Claire, és bár az alattam lévő ágyon van, oda sem kell néznem, hogy tudjam, ajkai buja mosolyra húzódnak. Ó lányok, bárcsak mesélhetnék Ryan kockás hasáról! De sajnos nem tehetem, bármennyire is akarom. Nem csak az én, de az ő karrierjét is derékba törné, egy apró pletykáért meg végképp nem éri meg, ennél jobb neveltetést kaptam.
- Inkább aludjunk, holnap nehéz napunk lesz. – válaszolom, majd beteszem a könyvet a párnám alá, utána oldalra fordulok, és lehunyom a szemem.
Álmomban ismét a bárban vagyok Ryannel, és szeretkezünk forrón. A fülembe suttog, én pedig a karját simogatom, miközben az ölében ülök. Szép álom, csak sajnos a reggeli ébresztő kürt hajnalban jelez. A legjobb ötnek ideje színre lépnie.
Mikor odaérünk, már ott vár ránk Craig ezredes. Nála persze ott a táska, de ez várható volt. Sosem lehet tudni, mire lesz szükség, főleg, ha ilyen kiképzésre indulunk. Ő felel értünk. Claire ismét fülig pirul, én meg ismét a szemeim forgatom. Csak remélem, hogy az ezredes nem veszi észre. A szokásos sorban állás és „ vigyázz”  és „ tisztelegj” után, mind készen állunk, hogy elkezdje a mondandóját, de amit hallok, korántsem tetszik. Ennyit erről, szemmel láthatóan nem szimpatizál velem, ha kinevezett szakácsnőnek. Tudom, hogy ezt is meg kell tanulnom, de tény, hogy nem repesek az örömtől. Még jó, hogy az édesapámtól kapott speciális vadászkésem hoztam el. Ezzel legalább tudok majd valamit kezdeni a vadonban vadászva, mint valami ősember. Nem hiszem, hogy a lányok felkészültek lélekben a mókus ragura. Amúgy én sem… Az egyetem alatt vegetáriánus voltam, és bizony, mikor ide kerültem nagyon sokáig tartott, míg megszoktam a húsos ételekben gazdag menüt. Csak remélni tudom, hogy lesz folyó, vagy patak a közelben, és akkor horgászok valahogy. Ideje gyakorolnom a célba dobást vízben. Igazán remek. Feltéve, ha lesz valami vízfelület.
- Igenis uram! – válaszolom a parancsára, majd miután engedélyt kapok rá, elindulunk az erdő felé. Egy picit lemaradok az úton, a többiektől, és Ryan mellett sétálok az ösvényen. Ez jó alkalom, hogy kihasználjam az alkalmat, hogy beszélhessek vele. Ez elméletben működik, de fogalmam sincs, mégis mi a fenét mondhatnék neki.
„Köszönöm, hogy nem szólt senkinek a báros estéről” Egyértelmű, hogy nem szól, magának sem akart bajt. Vagy, hogy „ Remélem nem hiszi, hogy szándékosan feküdtem le magával?” Ezzel csak azt érném el, hogy tényleg azt fogja hinni.
Egy pillanatra felnézek rá, a közel 190 magasságára, és megfigyelem oldalról az arcvonásait. Hihetetlen mennyire vonzó férfi, és amilyen az én szerencsém, persze hogy a kiképzőm lesz. De hát nem is érdemlek mást azok után, amit tettem. Vezekelnem kell, és az ilyen büntetések kijárnak nekem. Élek, ők nem…
- Uram. Valamikor beszélni szeretnék önnel, kettesben. Valami nyugodt helyen. Az öt nap alatt, vagy esetleg ha vége ennek az öt napnak, ahol önnek megfelel. Csak a jövőre nézve, mert nem tudom ön, hogy van vele, de számomra a kínos enyhe kifejezés a fenn álló helyzetre.– teszem hozzá komolyan, és tudom, kicsit messzire mentem, de úgy érzem tisztáznom, kell vele mindent. Szeretném elvégezni ezt az akadémiát. Harcolni akarok a hazámért, és vezekelni Isten előtt a tetteimért. Ez pedig úgy, hogy ilyen feszültséget érzek a kiképzőm miatt, nem éppen jó. Nem félek tőle, nem tartok tőle, és bár nagyon tisztelem, csak annak a fülledt éjszakának az emlékei járnak a fejemben. Ez pedig nem mehet így tovább.
- Köszönöm előre is, ezredes. – felelem, majd biccentek felé, és tovább haladok a lányok után.
- Mit pusmogtál a dögös ezredessel? – fordult felém Claire. Remek. Ezeknek mindenhol szeme van? Bár tény, hogy ez a feladatunk. Éberség!
- Csak megkérdeztem mi a kedvenc étele, ha már kinevezett szakácsnőnek. – viccelődtem, és bár láttam, hogy nem igen hitt nekem, Claire nem faggatózott tovább. Egy biztos, mostantól sokkal óvatosabbnak kell lennem, mert nem derülhet ki a mi kis titkunk az ezredessel.
Még egy órányit sétálunk, mikor megérkezünk a táborhelyre, ami gyakorlatilag csak egy tisztás. Nagyon nagy táborhely. Nincs itt semmi. Szóval a fák alatt kell aludnunk vagy mi a fene? Remélem, rejt egy sátrat a táskájában az ezredes, mert ez így nevetséges. Másfelől, ha belegondolok, most az extrém helyzetekre vagyunk kiképezve, ha bajba jutnánk, és egy erdőben kéne éjszakázni. Másfelől hála égnek egy folyó parton van. Hal gond megoldva. Nem kell mókust enni.
- Engedélyt kérek beszerezni az esti vacsorát.– fordulok oda Ryan felé és szalutálok. – Ezredes. Uram. - teszem hozzá.  Nem szerencsés lehagyni a kiképződ rangját, mikor megszólítod.

~ ✩ ~

arlene & & ryan

you are my secret

• • • • • • • • • • • •

Még mindig alig hiszem el, hogy belementem, hogy kiképző leszek itt, a West Point-on, és zöldfülűeket okítok, hogy aztán közülük néhány valóban vigye valamire a fronton és haza javait szolgálja.
Igaz, választásom nem sok volt, a vaskalapos apám nem hagyott, habár jobban belegondolva, csak magamnak köszönhetem ezt az egészet.
Mindegy is, a tényeken nem változtat, hogy most a West Point mögötti erdőség felé haladok öt tapasztalatlan kadéttal, akiknek most az a dolguk, hogy megállják a helyüket.
Talán egy kicsit zordnak és kegyetlennek tűnhetek, de ez az egész az ő javukat szolgálja, csak még nem tudnak róla.
Szinte egész katonaéveimet a fronton töltöttem sok katonával ellentétben, a Delta Force keményen és kendőzetlenül megmutatta számomra, hogy micsoda sötétségeket lehet átélni a harctéren. Olyan sötétségeket és nehézségeket, melyet az Akadémián töltött éveim alatt én magam sem tanultam. Ott kellett kint rájönnöm sok mindenre – szinte mindenre, ami lényeges -, ezért most ezeket a tapasztalatokat megosztanám ezekkel a katonajelöltekkel, ha érdemesek rá.
Az erdő mélyebb részei felé vezető úton nem kívánok társalogni útitársaimmal, és elvárom, hogy ők is pontosan e-szerint cselekedjenek. Ez nem cserkésztábor, itt nem barátnők vagy tudja a kín, mik egymásnak. Jobb, ha ezt azonnal tudják.
Útközben felszólítom őket, hogy ne álljanak meg és ne maradjanak le, de hamarosan – hiába is próbálok út tenni, mint, aki nem veszi észre - , a pár estével ezelőtti kis szórakozásom méterről méterre marad le a többi társa mellől, hogy azután mellém keveredjen.
Érzem, hogy célja van ezzel, és hogy valamit akar tőlem, de nem könnyítem meg a dolgát, szinte rá sem nézek, ahogy mellettem menetel.
Hm, szóval eddig bírta? Bizonyára most az jön, hogy felhívja a figyelmemet arra, hogy pár estével ezelőtt lefeküdtem vele, azaz egy tanítványával. Most jöhet a zsarolás vagy a követelései? Most arra akar rávenni, hogy kapjon jó értékelés tőlem?  Habár meg kell vallani, ennek értelmetlen lenne az oka, hiszen szemmel láthatóan egész jól megállja a helyét. Azonban katonaévei még csak most kezdőnek, követeléseinek tárháza immáron a csillagos ég lehet.
Nem mintha érdekelne vagy félnék egy kis zsarolástól, manipulációtól. Ennél sokkal rosszabb dolgokat láttam és tapasztaltam, amit ő a kis csinos pofijával valószínűleg fel se fogna. De hajrá, lehet próbálkozni.
Aztán bekövetkezik a „várva várt” pillanat, és megszólít. Persze engedélyt nem kérve rá, ami felettébb bosszantó, de jelen pillanatban inkább szavaira figyelek. Közben nem nézek rá, csak tovább bámulok magam elé, de azért minden egyes szavát hallom és regisztrálom is.
A kis ravasz, még nem mondja el pontosan, mit szeretne, inkább csak felhívja a figyelmemet arra, hogy majd valamikor kettesben szeretne velem beszélni.
Szóval vagy nagyon kitalálta a dolgot, vagy másképp akar rám hatni. Csak remélni tudom, hogy az egész nem arra megy ki, mert belém zúgott és még egy menetet akar, mert arra ne számítson!
 - Először is nem kért engedélyt, kadét. – szólalok aztán meg egy bizonyos eltelt idő után, koránt sem kedvesen és még mindig csak magam elé meredve.
- Másodszor elképzelésem sincs arról, hogy mi ketten miről tudnánk beszélni ráadásul kettesben. Szerintem erre semmi szükség, felnőtt emberek vagyunk. – teszem még hozzá ridegen, habár legbelül van bennem egy olyan érzés, hogy talán megérdemelne annyit, hogy meghallgassam, azon után, ami történt.
Azonban nem szeretnék még jobban belebonyolódni a dolgokba.
Kettesben privát ügyekről beszélgetni egy kadétommal nem helyénvaló és amolyan íratlan szabály szerint tiltott is. Lefeküdni a kadétommal, szintén az, de sosem teszem meg, ha tudom, hogy ő kicsoda.
Sose voltam az a pasi, aki bántja vagy kihasználja a nőket. Igen, mióta visszatértem a frontról, csakis az egyéjszakás dugásokat hajszoltam, de én sose hitegettem őket, sosem ígértem semmit, de most mégis úgy érzem, hogy joga van hozzá.
Persze neki ezt egy szóval se mondom, mert a zsarolás ténye még mindig benne van a pakliban, akkor pedig nem fogja megköszönni, amit tőlem kap.
- De majd meggondolom. – egészítem ki halkan, ám határozottan ez előbbi választ, majd csak akkor nézek rá, amikor engem kikerülve újra előttem halad.
Ekkor újra akaratlanul bevillan, hogy mennyire kellemes estét töltöttünk el együtt. Valahogy egészen más volt vele, mint a többi nővel, de ezt egészében muszáj lesz kitörölnöm a fejemből.
Miután elérkezünk egy kicsit zártabb területre az erdőben és letáborozunk, vagyis valami olyasmi, hiszen nem sok olyan eszközünk van, ami miatt lehetne használni a tábor szót.
Minden esetre összeszedetek velük olyan dolgokat az erdőből, amire a napok során talán szükségük lehet.
Miután pedig eljön az este, felszólítom őket, hogy jöjjenek a tűz köré, amit nagy nehézségek árán gyújtottak meg.
- Nos, kadétok, eljött a pillanat, hogy elfogyasztjuk kadét társuk főztjét. Tucker, mi finomsággal szolgál ma nekünk? – szólítom meg az előbbi lányt felvont szemöldökkel, egy kicsit gúnyos hangnemben, majd válaszára várva figyelem őt. A gúny vagy inkább cinizmus most nem is annyira neki szól, hanem inkább magának a helyzetnek, hiszen katonaként megszoktam, hogy szar kaját kell ennem. – Remélem, vizet is szereztek be a pataknál.
- Ha ez megvolna, akkor pedig szeretném, ha mindenki bemutatná azt az egy eszközt, amit a közös nyaralásra magával hozott. – folytatom sajátos stílusomban.
- Utána pedig nyugovóra térünk, hiszen holnap kemény napunk lesz. – jegyzem meg titokzatosan, hiszen ne higgyék, hogy csak sütögetni hoztam őket ide.

[url=zenelink]zenecím[/url]

838

- Elnézést. – válaszoltam, mikor megjegyezte, hogy nem kértem engedélyt a beszédre. Igaza volt, megfeledkeztem magamról, de a kialakult helyzet most gyorsaságot kívánt, a szokásos protokoll helyett. Komolyan beszélgetnünk kellett, és hajlandó lettem volna bármeddig győzködni azért, hogy ezt megtegyük.
Mondjuk eléggé lekezelő és kimért volt velem, hozta a formáját, és a stílust, amit a rangja adott számára, de erre számítottam is. Aztán mégis engedett, én pedig nem tudtam kontrollálni magam, elmosolyodtam örömömben. Mégsem kellett sokáig győzködni! Hurrá! Bármennyire is helytelen kettesben lennem vele, ezt meg kell beszélnünk, mert én már most lassan felrobbanok ettől a helyzettől, ami kialakult.
- Köszönöm. – válaszolom neki, majd elindulok vadászni, mint valami ősasszony. Ez is a kiképzés része, tehát a többi szarkasztikus megjegyzést is magamban tartom, holott van olyan érzésem, hogy az Ezredes nagyon élvezi, hogy éppen én kaptam ezt a feladatot.
Az ég tudja, mi jár abban a dögös fejében. Azt is el tudom képzelni, hogy azt hiszi, szándékosan feküdtem le vele, mint valami dilis ,megszállott, manipulatív diák. Azonban hatalmasat téved, éppen ezért van mit megbeszélnünk. Felnőttek ide, vagy oda, tisztáznom kell magam. Másfelől vele, kettesben, féltem, hogy gyengének fogok tűnni. Miért? Mert bár tudom a dolgom, és teszem a kötelességem, hatással van rám. Abból a pár másodpercnyi beszélgetésből, amit útközben tettünk tudom. Mégis csak lefeküdtem vele! Egyetemi éveim alatt vadultam igen de a szex, az mindig is jelentett nekem valami erős kötödést, tehát most is eléggé bezavart a dolgokba. De nem volt nagyon választásom, a sors fintora az lett, hogy ő a kiképzőm, és innentől már nem volt min gondolkodni. Tettem a dolgom, és a gondolataim igyekeztem elraktározni egészen a közelgő beszélgetésig. Meg kellett ezt beszélni ,ebből nem engedtem viszont.
A vadászás eleinte nem éppen ment zökkenő mentesen alig sikerült valamit fognom. Eléggé nagy szégyen ez így végzősen, de mentségemre szóljon halászatot még nem tanított nekünk senki. Nem mintha Mr. Tökéletestest valamit is tanított volna azon kívül, hogy az egyéjszakás kalandok bizony lehetnek kínosak. Mondjuk mi ezt új szintre emeltük.
Végül csak – csak elkészülök, megpucolom, és előkészítem a halakat, majd egy általam kihegyesített botra tűzöm és a sütő fölé téve egy fa állványon – amit szintén én harácsoltam össze – sütöm. Eléggé nehezemre esett, és nem lelkileg, hanem érzelmileg. Mielőtt kadét lettem ugyanis vegetáriánus voltam, eléggé elhívatott, és ugyan ez a negyedik évem az akadémián, még mindig nehezemre esik húst enni. Ha tehetem el is kerülöm, úgymond. Most pedig ölnöm is kellett. Eléggé ironikus igaz? Emberölésre szánnak minket, a hazáért, amit elfogadtam, de ha állatokról van szó, megvisel.
- Az ősasszony halat fogott, uram.  – válaszolom kimérten a kérdésre válaszolva, kissé gúnyosan én is, hiszen ő is pont így kérdezte. Tudom, nem szabadna pimaszkodnom vele, de képtelen vagyok megállni.
- Remélem megfelel az ízlésének. – hangom továbbra is gunyoros. Meg fogom még ezt bánni, tudom én. Inkább rá sem nézek, beképzelt seggfej! Leülünk a tábortűzhöz és nekiállunk falatozni. Mindenki néma csendben figyel, és eszik. Gondolom meg sem mernek szólalni, ellenben én nem vagyok képes befogni.
Közben mindenkinek el kell mondania mit hozott magával, és már kénytelenek mondani valamit. A csoport tagjai sorban el is mondják. A legtöbb valamiféle önvédelmi fegyver vagy éppen elsősegély doboz. Végül én maradok. Előveszem a lándzsám, pontosabban a végéről kést, és Ryan ezredes felé mutatom.
- Ez a katonai kés az én tárgyam. Édesapámtól kaptam, mikor felvettek az akadémiára. Ennek a késnek köszönhetően tudtam élelmet szerezni a csapat számára.  – válaszolom komolyan, közben pedig falatozok a halból.
Csak remélni tudom, hogy nem fogok kapni azért, mert kicsit gúnyosabbra vettem a hangnemet. Mondjuk van olyan érzésem, hiába reménykedek. Csak magamnak köszönhetem… ami ezek után vár.
- Finom lett a hal. – dicsér meg Claire. – Köszönjük. – teszi hozzá, én pedig mosolyogva bólintok neki.
- Szívesen, örülök, hogy ízlik. – teszem hozzá mosolyogva.
- Nem vagy rosszul tőle? Pár éve még vegetáriánus voltál. – Blair beletrafál egyenesen a közepébe. Nem akartam, hogy Mr. Nagymenő kőagy ezredes tudjon erről. Csúnyán nézek rá, és azonnal észreveszi, hogy nem kellett volna mondania semmit.
- Nincs baj, már megszoktam már. – vonok vállat, egy nagy lódítás közepette.
- Ha bevetésre megyünk majd, élesben, sem válogathat ember, állatvédő elvek, ide, vagy oda. . – teszem hozzá komolyan, és a lányok bólintanak, igazat adva nekem. A tekintetem Ryan  ezredes felé emelem, aki komolyan figyeli a kis beszélgetésünk, miközben eszik. Kész csoda, hogy még nem tett semmilyen megjegyzést, de van olyan érzésem, ami késik nem múlik. Sokat fogok kapni én még tőle, és nem olyan jó dolgot, mint azon a bizonyos éjszakán.

~ ✩ ~

arlene & & ryan

you are my secret

• • • • • • • • • • • •

Az úgynevezett táborhelyre érve egy ideiglenes „otthont” eszkábálunk magunknak a kadétokkal, habár biztos vagyok benne, hogy ezt a helyet egyikük se fogja majd otthonának nevezni.
Azt kell, mondjam, azért egész jól viselik az emberetlen körülményeket és a vaskalaposságomat, de ezt véletlenül se mondanám meg nekik. Végül is ez még csak az első nap, amiből akárhogy is számolva van még négy, s ez a négy nap még bárhogy elsülhet.
Hazudnék akkor is, ha azt mondanám, hogy egy kicsit sem feszélyez, hogy Arlene pont a legjobb öt lány között van, hiszen valamiért, tudat alatt másképp tekintek rá, mint a többire. Ezt szintén nem láthatja rajtam egyik katonajelölt sem, de legbelül megvan az érzés bennem, ami rohadtul zavar.
Végül aztán eljön az este, leszáll a sötét, és feltételezésem szerint az egész nap éhező kadétok szeretnék elfogyasztani a társuk által elkészített vacsorát. Én már megszoktam, ha több napig alig eszek, ő viszont nyilvánvalóan nem.
Gúnyosan szólok a lányhoz, ezzel is eltaszítva őt magamtól, ezzel is azt kifejezve, hogy el kell felejtenünk azt az éjszakát, és ez nem is esik nehezemre, hiszen a kiképzések elején mindig is ilyen szigorú a stílusom.
Viszont meglepettségemre nem csak az én számat hagyják el gunyoros szavak és mondatok, hanem mintha az ő hangjából is kiérződne hasonló szarkazmus.
Nem mondom, hogy belegondolva nincsen igaza, hiszen, ha úgy vesszük, lefektettem, majd tudomást se veszek róla, de ebben a helyzetben ezt igazán megérthetné.
Sosem volt az a pasas, aki durván kihasználja a nőket, sosem hitegettem őket, az egyéjszakás kapcsolataimban is általában a nők voltak a kezdeményező felek, és sose tettem olyat, hogy egy nő használati tárgynak érezze magát mellettem. A helyzet most mégis úgy hozta, hogy olyannak kell lennem, hiszen ő a tanítványom, a kadétom, igazából büntetendő az, ami történt.
Félreértés ne essék, nem félek semmitől, semmilyen büntetéstől – hiszen a legnagyobbat már úgyis a pofámba nyomta az élet, mit tudna még?  -, de a munkámat szeretném visszakapni, szeretnék visszatérni a frontra, és egy ilyen baki mellett az nem hiszem, hogy lehetséges lenne.
Szóval érthető Tucker viselkedése, azonban velem ilyet akkor sem tehet!
- Jó választás, ősasszony. – vágom én is vissza a piszkálódó szavakat. Nos, ha így szeretné, hogy hívjuk, nekem nem esik nehezemre.
- Ez lesz majd a neve a bevetéseken? Tudják, ha majd a valóságban is kikerülnek terepre, ha tényleg, IGAZÁN ezt akarják… – állok meg egy pillanatra miután belekezdek a magyarázatba, hiszen végtére is azért vagyunk itt, ebben a lakatlan erdőben, hogy tanuljanak tőlem. – Akkor kell, hogy legyen valamiféle kódnevük az igazi helyett (mint nekem a Sniper, de ezt egyelőre nem szándékozom elárulni nekik). Biztos benne, hogy az Ősasszonyt választja?
Van egy olyan érzésem, hogy a lány egyre kevésbé kedvel, de különösebben nem érdekel, viszont meg kell tanulnia, hol a helye.
- Igazán tökéletesre sikeredett. – jegyzem meg, amikor nekiállok enni a halból, és ezt most kivételesen nem gúnyolódva, hanem komolyan mondom. – Ezek szerint azt már tudjuk, hogy éhen nem fog halni, ha bevetésre megy. Ha eljut odáig. – teszem azért még hozzá, és itt már jelen van sajátos goromba stílusom.
Vacsora után, ahogy kértem, mindenki bemutatja a tárgyat, amit magukkal hoztak a túrára, amit én szó nélkül hallgatok végig.
Mondjuk elég jó dolgokat választottak, és magamban mosolyognom kell – habár nem teszem -, hogy Tucker mennyire büszke a késére, s mintha ezzel a mai vacsorával a világot váltotta volna meg.
- Nem rossz gondolatok, nem rosszak. - bólogatok aztán komoly arccal, amikor véget ér a „bemutató.”
- Én a maguk idejében egy vízzel teli flaskát hoztam magammal. Tudják, fegyver ide-vagy oda, de víz nélkül nem igen élik túl idekint. Időközben meg fogják tanulni, hogy fegyvert igazából bármiből lehet készíteni, hogy a fegyver „mindenhol ott van”, megtanulnak majd puszta kézzel is harcolni, de a víz a legfontosabb. Sose menjenek el távolabbi küldetésre egy flaska nélkül, amibe tulajdonképpen bármit tudnak tárolni. – okosítom őket tovább a tapasztalataimból tanulva.
Ezek után hagyom, hogy egy kicsit szabadon beszélgessenek, amibe nem szólok bele.
Szóval a Tucker lány állatvédő és vega? Ilyenkor szép még az élet, amikor az embernek vannak elvei, céljai az életben. Az ő korukban még én ilyen voltam, de aztán megismerkedtem a valódi világgal.
- A harctéren jobb, ha elfelejtik az ilyen kicsinyes elveket, ha élni akarnak. – jegyzem csak meg komor arccal miközben végigfuttatom rajtuk a tekintetemet, majd felkelek,ezzel jelezve, hogy itt az idő nyugovóra térni mindenkinek.

***************************************************

Az elkövetkező négy napban igazán jól bizonyítanak a lányok, mint a logikai feladatoknál, úgy az erőpróbákon is. Csak remélni tudom, hogy ez az elszántság és kitartás megmarad bennük a kadétképzésük végére is.
Van egy olyan érzésem azonban, hogy ők sokkal jobban várták ezt az ötödik napot, mint jómagam. Azonban tartogatok számukra még egy utolsó próbát, hogy ne unatkozzanak.
- Kadétok! – állítom őket magam elé katonasorba, miközben beszélek.
- A mai nappal véget ér ez a rövid kiképzőtábor. De mielőtt nagyon megörülnének, szolgálok még egy utolsó próbával, mielőtt visszajutnak az Akadémia emberi környezetébe.
Kettes csapatokra osztjuk önöket. Mivel öten vannak, az a jó hír, hogy egy valaki az én párom lesz, a rossz hír, hogy én nem csinálok semmit, egyedül kell megoldani a feladatokat. Maximum tanácsokat adhatok. – magyarázom rezzenéstelen arccal a tényeket.
- Amelyik csapat a legtöbb üveget kilövi, az indul először el az ellenkező irányba, ahonnan jöttünk. A többiek öt perccel később indulnak. A lényeg, mielőbb visszajutni a West Point-ba. Azonban vigyázzanak, az úton akadályokat rejtettek el az embereim!
Miután a fáradt és kimerült kadétok megemésztik a hallottakat, egy kis zsákot húzok elő a zsebemből, melyekben különböző színű kövek vannak, pontosan hat darab. Természetesen azok kerülnek egy csapatba, akik azonos színű követ húznak.
És mit ad a jó Isten? Én Arlene Tuckerrel kerülök egy csapatba, azonban ez nem biztos, hogy számára jó dolog lesz. Lehet, hogy csak hátráltatni fogom hazafelé vezető útja során?
- Tartogattam még egy kis meglepetést, ugyanis is nem puskával, hanem íjjal fogunk lőni. – mondom a lányoknak a feladat előtt, amikor előhúzom a fából készült egyszerű íjat és nyilakat.
- Nos, nézzük, hogy bánik ezzel a fegyverrel? – adom át Arlene-nek először a fegyvert, miután kissé mögé állok. Habár jobban belegondolva, nem biztos, hogy pont ezeket a szavakat kellett volna használnom, tekintve a szenvedélyes éjszakákat és a saját fegyveremet… De ezt verjük is ki gyorsan a fejükből.
- Figyeljen, nagy a tét, mi indulhatunk elsőnek, ha azokat eltalálja. – mutatok az előre felállított három üvegre.
- Értelemszerűen csak három lövésük van. Én nem lőhetek – mondjuk mesterlövész lényemnek köszönhetően ez nem is lenne fair -, csak szavakkal segíthetek, már ha elfogadja a segítséget. – teszem hozzá, majd segítek neki a kezébe adni az íjat, és megmutatom, hogy kell helyesen tartani.
- Figyeljen oda, hogy egyenesen tartsa az egész szerkezetet, majd szemével vegye célba, amit el szeretne találni. A tenyér laza, a kézfej külső oldala lapos. Utána nagy levegő, zárjon ki mindent és utána húzza hátra az ideget, majd lőjön. Most! – hajolok most egészen közel a füléhet és úgy suttogom bele a szavakat, hiszen nem akarom kizökkenteni nyugodt lelki állapotából….

[url=zenelink]zenecím[/url]

1138

Amikor ősasszonynak hív, csak egy gunyoros mosolyt ejtek felé. Látom a társaimon, főleg Clairen, hogy nem igazán érti, hogy mire fel ez a grimasz. Nem szándékozom beavatni őt, sem Blair, bár az életem is rájuk bíznám, de ez olyan dolog, amit egyszerűen nem merek tálalni nekik. A barátságunk is rá mehet, nem beszélve arról, hogy valószínűleg a sikereim annak tudnánk be féltékenységben, hogy lefeküdtem az ezredessel, pedig az csak most volt, és az elmúlt három évben a kitartásomnak köszönhettem mindent. Ezt persze hiába mondja az ember olyannak, akit a féltékenység okozta zöld szörny üldöz… tehát nem. Sok mindent megosztottam velük, és fogok is, de ezt a hibám, amit azon az estén tettem soha. Nagyon remélem ezzel az ezredes is így van. Szép volt, és életem legjobb szexuális élménye, ezt nem tagadom, de mindkettőnk érdekében jobb a hallgatás. Csak előbb meg kéne beszélni, hogy tudjunk együtt dolgozni.
- Aki így fog hívni, jobb, ha fedezékbe vonul. – jegyzem még meg szárazon, bár legbelül be kell ismernem, talán mégsem olyan rossz becenév ez. Talán megtartom majd a jövőben, mikor szükségünk lesz egy kis humorra is a bevetéseken, ahol csak szenvedést fogunk látni. Nem voltam még semmi komoly bevetésen, de nem is kellett ahhoz, hogy tudjam, sok megpróbáltatás vár rám, és a társaimra is.
A többi csípős megjegyzésére inkább nem is válaszolok, igyekszem tényleg úgy gondolni rá, mintha a felettesem lenne, nem pedig a férfi, akihez vonzódom, és aki eddigi életem legjobb éjszakáját adta. Ez pedig nagyon nehéz. Minden egyes alkalommal a nyelvembe kell harapnom. Közben arra is igyekszem, hogy kiszűrjem a tanácsait a szarkazmus mögött. A vízzel kapcsolatos meglátásait azonnal el is raktározom az agyamban, tényleg célszerűbb. Ezért ő a kiképző nemde? Sokkal tapasztaltabb nálunk, és a saját érzéseim ellenére tényleg hallgatnom kéne rá és elfeledni mindent, ami történt, de ha lehunyom a szemem akkor mégsem megy. Megjelenik a lelki szemeim előtt a teste, a csókjai, az érzés, hogy bennem van, és egyszerűen képtelen vagyok koncentrálni.
Nem mintha nagyon megkönnyítené a dolgom, főleg, mikor a vegán életem kicsinyesnek is nevezi. Csak nyugalom Arlie, ő a felettesed, a kiképződ, nem járnál jól, ha behúznál neki. Az elkövetkező pár nap kint az erdőben igencsak kemény, és sokszor a nyelvembe harapok, hogy ne szóljak be. Ennyire erővel piercinget is lövethettem volna, mert lassan lyuk lesz a nyelvemben.
Természetesen már mind kész vagyunk, és én személy szerint ölni tudnék egy kis zuhanyért, de Mr. Szadista még nem végzett, és kapunk egy utolsó feladatot. Amikor az ő színét húzom a köveknél, meg sem lepődök. Az univerzum biztosan gyűlöl, vagy éppen Isten, mert nem igaz, hogy ilyen pecchem legyen.
- Igazán remek. – motyogom magamnak, mikor kihúzom a követ. Aztán amikor meghallom a nyíllal kell egy részem megörül. Ez az erősségem. Mikor még katonai pálya gondolata sem jött szóba, nálam afféle hobbi volt a nyilazás. Nem tudom pontosan mikor kezdődött, de a Zöld íjász képregények, meg a Robin Hood mese sokat segített ebben az irányban.
Nem bírja ki, hogy ne tegyen kétértelmű megjegyzést a fegyverre. Miért is kéne ezen meglepődnöm, igaz?
- Nos, ezredes, eddig nem volt panasz a kézügyességemre, legyen szó bármilyen fajta fegyverről. – jegyzem meg és a többiek azonnal összenéznek. Van olyan érzésem lesz mit magyarázkodnom nekik, de abban a pillanatban nem igen érdekel. Persze igyekszem figyelni a tanácsnak tűnő szavaira is, nem mintha nagyon rászorulnék, mert mint mondtam több bajnokságot is megnyertem régebben. Az viszont, hogy ilyen közel van hozzám, és a fülembe suttog, érzem az édes leheletet a fülemen, a testének melegét, az teljesen elveszi az eszem.
- Ha ilyen csábítón mondja, és ilyen közel áll hozzám, az utolsók leszünk. – suttogom halkan, hogy a többiek ne hallják. Ezt már jobb, ha nem hallják, ugyanis erre a beszélgetésre még tényleg nem készültem fel a barátaimmal.
- Vagy talán éppen ez a célja, hogy kettesben maradjunk? – kérdezem halkan, de utána célzok, és talál, az összes alkalommal. Mi győzünk, vagyis én.
- Ez nem fair Arlene, már gyerekkorod óta íjász versenyeken veszel részt. – nevet fel Blair, én meg csak egy elégedett vigyort ejtek a barátnőm felé.
- Ez a szerencsém, mondhatni. Főleg, ha már magam lettem. – teszem hozzá mosolyogva. A lányok nevetnek, de Claire valamiért gyanúsan méreget még mindig, hol engem, hol az ezredest. Valami szedett -vedett történettel majd el kell hallgattatnom a kíváncsiságát.
- Találkozunk a bázison, lányok. – kacsintok rájuk, és Blair még a nyelvét is kiölti utánam. A többiek csak savanyúan néznek. Mind teljesen készek vagyunk, így nem csodálom.
- Mehetünk, uram? –fordulok Ryan felé, és igyekszem az arckifejezéseiből olvasni de nem sok sikerrel járok. Vagy nem érdekelte az előbbi mondandóm, vagy csak jól leplezi.
Előre indulunk, és most, hogy ketten vagyunk végre van időnk beszélgetni.
- Megejthetjük azt a bizonyos beszélgetést most? – fordulok felé az erdőben haladva.
- Vagy majd a bázison? Én alkalmazkodom. – teszem hozzá komolyan.
- Nézze, én… - egy pillanatra leállok, és felé fordulok, majd felnézek azokba a csodálatos szemekbe.
Az elmúlt napokban kitaláltam mit fogok neki mondani, de most képtelen vagyok bármivel is előállni. Gyerünk Arlene… mond már meg neki…
- Én… szerintem megoldhatjuk, hogy a történtek ellenére mindketten megfelelően tudjuk koncentrálni. Bár az előbb nem sokon múlt, hogy a közelsége miatt képtelen legyek célozni is, holott ehhez igazán értek, de valami megoldást találni kell, mert nekem a katonaság az életem, ez a célom… és ha nem csinálhatnám, én abba beleroppannék, szükségem van a vezekl… mármint arra, hogy szolgáljam a hazám.  – válaszolom komolyan, és csak egy hajszál választott el hattól, hogy kimondjam a vezeklés szót. Igen azért csatlakoztam, de szem ágában sincs őt beavatni a fájdalmaimba, nem akarom, hogy gyengének lásson. Másfelől pedig már tényleg szolgálni is akarom a hazám, ez a három év bizony igen sok mindenben megváltoztatott, már nem az a törékeny kislány vagyok, mint akkor, a rémálmaim ellenére sem.

~ ✩ ~

arlene & & ryan

you are my secret

• • • • • • • • • • • •

Édes Isten, mennyi minden más tudnék tenni és tennék is szívesebben, mint itt, ezeket a kadét kislányokat navigálgassam, képezgessem. Mindig is a nagyvilágba, a terepre vágytam, nem holmi keretek, szabályok és gátak között létezni. Persze, azt is nagyon fontosnak találom, hogy a kadétjaink rendesen ki legyenek képezve, hogy aztán egykoron a harctéren majd megállják a helyüket. Azonban azt gondolom, sőt nem csak gondolom, de biztos is vagyok benne, hogy nem én vagyok erre a legmegfelelőbb személy. Csupán egy dologért teszem ezt, méghozzá azért, hogy visszakerüljek a Force-hoz, hogy mesterlövészként a hazám hasznára legyek. Persze, az, hogy én mit akarok, illetve, mire vágyom, még nem jelenti azt, hogy nem adom a legjobb tudásomat a tanításba.
Azért is hoztam most ide, ki, a természet lágy ölére a katona jelölteket, hogy legyen valami fogalmuk a nehéz helyzetekről, a túlélésről, és ne csak elméletben tudják, mit kell tenniük ilyen helyzetekben.
Ezen kívül az ilyesféle kihívások motiválják az egész egységet arra, hogy minél profibbak legyenek, a nem ide valók pedig így könnyen kihullnak.
Mikor kiderül, hogy pontosan a kis cserfes lesz a mai „párom”, nem mondom, hogy repesek az örömtől, de ez most nem rólam szól és nem is róla. Ez pedig egy feladat, ő pedig most vagy nagyon szerencsétlen vagy pont nagyon szerencsés.
A szavaim irányába talán kissé kétértelműek, pedig esküszöm, nem annak szántam – na, jó, lehet, hogy egy pillanatra megfeledkeztem magamról -, de azok a szavak, melyeket visszafelé céloz irányomba, szintúgy annak hatnak, amit nagyon nem lenne szabad.
- Aztán majd engem hibáztat, ha veszít, mi? – kérdezek vissza még mindig mögötte állva, amikor a lány megjegyzi, hogy ha ilyen közel állok hozzá, azzal azt érem el, hogy veszítünk.
Szavaim komorak és ridegek, de mégis van bennünk némi játékosság, azt hiszem. Második, ehhez fűződő kérdésére, miszerint az lenne-e a célom, hogy kettesben maradjak vele, azonban nem adok választ, mintha csak meg sem hallottam volna. Igazából nekünk még csak beszélni is ilyesmiről tilos, még csak gondolnom sem szabadna olyasmire, hogy kettesben legyek vele és arra az éjszakára sem. Ha valaki megtudná, hogy megfektettem az egyik kadétomat, még akkor is, ha ezt tudtomon kívül történt, nem segíti elő New York- létem elhagyását.
- Nem, ezt nem engedhetem. – rázom meg a fejemet halk szavaim után, majd hátrébb lépek egyet, hogy a kadét a lövésre tudjon koncentrálni.
Időközben megtudom, hogy az íjászat éppen Tucker erőssége, de nem adom jelét különösebb érdeklődésnek, hiszen itt az nem számít, kik ők vagy kik voltak a képzésük előtt.
Aztán sorra nézem, hogyan is oldják meg a kadétok a feladatot, de az arcomon érzelmek jelei egyáltalán nem láthatók. Nem szurkolok senkinek, csupán a hozzáállásukat, a technikájukat figyelem. Mégis az elhangzottak alapján van egy olyan érzésem, hogy Arlene lesz a nyerő. A megérzéseim pedig most sem csalnak és magas fölénnyel lenyilazza a többi katona jelöltet.
A lány azonban meglehetősen elégedett magával, de tőlem nem kap még egy elismerő pillantást sem, majd amikor felteszi nekem a kérdést, hogy indulhatunk e, csak bólintok egyet, majd mikor megindul, én is megindulok utána az Akadémia irányába. Legalább is ő azt hiszi, hogy jó irányba megy, aztán majd meglátjuk, „hazatalál’ e az ügyes kiskatona.
Igazából sok mindenre számítok az út során, leginkább kellemetlen dolgokra, de arra azért nem gondolok, hogy Tucker kadét szinte azonnal, hogy a többiek hallótávolságán kívül kerülünk, felveti a beszélgetés lehetőségét.
Mostanság nem igazán vagyok a szavak emberek, az érzelmek embere meg még kevésbé. Úgy gondolom, sokkal jobban megfelelne nekem, ha arról a bizonyos szenvedélyes éjszakáról szó se esne, de ezek szerint a csaj nem úgy gondolja.
- Essünk túl rajta. Most adja ki magából, ami a kicsi szívét nyomja. – mormogom egyelőre magam elé gunyorosan a szavakat, de úgy vagyok vele, hogy most már akkor adja ki magából, amit szeretne, essünk túl ezen az egészen. Remélhetőleg, azután békén hagy, mi pedig elfeleltjük az egészet, mintha meg sem történt volna.
Azonban, amikor hirtelen megállít, és szembe kerülök vele, hogy úgy hallgassam meg komolynak tűnő szavait, egy pillanatra csak beleolvadok azokba a csillogó és még így, a mocskos katona felszerelés mellett is gyönyörű szempárba.
Habár nem látszik rajtam, de egy pillanatra nem tudok szólni a látvány miatt, de aztán figyelmeztetem magam, hogy ez a legnagyobb baromság, amit életemben tettem, így hát elhessegetem a kétes képeket magam elől.
- Úgy hiszem, hogy az én koncentráció-képességemmel eddig sem volt semmi gond. – kezdek bele szokásos szigorú hangnememben, amit a kadétok már megszokhattak tőlem. – Viszont, ha úgy érzi, hogy magának ez gondot okoz, akkor gyorsan tegye rendbe magában a dolgokat, vagy pedig lépjen ki! – folytatom szinte ugyanolyan hangnemben. Még csak az hiányzik, hogy ez a lány elrontsa nekem a „megváltásomat”.
- Tehát két megoldás létezik a problémájára, kadét: vagy elfelejti a történteket, vagy, mint mondtam, végez a katonaléttel. – szórom szemébe ridegen e-szavakat, hiszen nem kívánok egyáltalán vele problémákat oldogatni, én jól megvagyok így is, köszönöm szépen.
- Gondolom, nem ez volt ez első ilyen estéje. – célzok itt arra, hogy ez egy egyéjszakás kapcsolat volt, győzködnöm sem kellett, még csak eszébe se jusson, hogy többet akarna tőlem.
- Vagy talán valami célja volt azzal, hogy egyik leendő kiképzőjével töltötte az estét? – kérdezek azért továbbra is igen zord stílusban vissza, hiszen még mindig bennem van az a bizonyos gondolat, hogy éppen azért szúrt engem ki magának, hogy azzal jó pontokat szerezzen az akadémiai kiképzése során.
- Mert, ha igen, tudnia kell, hogy nálam ezzel semmit nem ér el. – kacsintok rá gúnyosas grimasszal, majd megindulok tovább a kifelé vezető úton, vagyis, amerre az imént Arlene megindult.

[url=zenelink]zenecím[/url]

901

Mikor már azt hiszem, hogy lehet beszélni vele, ismét olyan megjegyzései lesznek, hogy minden erőmmel azon legyek, ne vágjam orrba. Ő a kiképzőm, nem üthetem meg, ez ennyire egyszerű. Oké lefeküdni sem kellett volna vele, de akkor nem tudtam, hogy az. Az ég tudja miféle bajunk lesz még nekünk ebből. Ezért akartam vele megbeszélni, hogy elkerüljük a gondokat, de vele lehetetlen. Mindenből úgy akar kihozni, mintha én okoztam volna a gondot, és mintha most is a kiképzőm lenne, pedig ha ez a téma, az ami történt, két érett felnőttként kell megoldani, elfeledve, hogy a kadétja vagyok. Miért? Mert csak így leszünk képesek rendesen kommunikálni, mer addig csak fölényeskedni fog vele, én pedig tiszteletből nem fogok visszabeszélni.
- Milyen kedves. – morgok az orrom alatt, mikor gyorsan le akarja tudni ezt a beszélgetést. Aztán megtorpanunk, és igen elveszik a tekintete rajtam, ami igen jól esik, szinte felmelegíti a belsőm. Annyira imádom, mikor így néz rám! Egy pillanatra újra a bárban érzem magam, és a gondolataim elmerengnek abban, hogy milyen jó is a karjaiban.
Aztán ismét arcon üt a valóság, mikor megszólal ridegen, hivatalos hangnembe, és a szavai is ilyenek. Még, hogy én feladni? Ez tényleg ennyire gyengének néz? Nem hallotta, amit az előbb mondtam neki az életcélomról?
- Eszem ágában sincs feladni, de látom maga nagyon erre hajt. – vágom a képébe,majd folytatom az utat, hátat fordítva neki. – Hát mondok én magának valamit, azt lesheti! Nem szokásom feladni! – nézek rá komolyan, és kissé közel hajolva. Közben a vérnyomásom kezd felmenni az egekbe.
- Kérem, ne is hozza fel ezt a témát többet, mert velem nem sokra megy ezekkel az apró fenyegetésekkel. – teszem hozzá komolyan.
De ő folytatja, és újabb olyan megjegyzései lesznek, amitől összeszorul a szívem. Ismét ultimátumot ad, hogy vagy elfelejtem, vagy kilépek. Seggfej! Aztán amikor az egyéjszakás kaland kerül szóba, és, hogy mennyire szokásom, megtorpanok. Utána pedig jön az utolsó döfése, amivel azt állítja, hogy én szándékosan feküdtem le vele, hogy így jussak feljebb. Aztán még van képe kacsingatni. Elindul, mintha mi sem történ volna, én pedig útját állom.
- Nem tudom miféle nőkkel volt dolga, uram, de ne keverjen össze velük. – fordulok felé.
- Nem szokásom lefeküdni másokkal azért, hogy elérjek valamiféle előléptetést vagy jobb értékelést. – teszem hozzá és a tekintetem szinte már izzik a dühtől, ebben biztos vagyok.
- Nekem életcélom van, és saját erőmből szeretnél elérni, kiérdemelve minden elismerést. – nézek mélyen a szép szemeibe és most nem gyengülök el, mert igen, dühös vagyok rá, és azt akarom, hogy lássa, mennyire feldühített.
Még van képe ilyeneket mondani nekem! Seggfej! Pfuu de pofán vágnám, igen pofán akarom verni!Mégis mit képzel magáról, hogy ilyet állít rólam? Mégis miféle szörnyeteg? Ezt teszi a háború az emberekkel? Ez lesz az én sorsom is? Egy megkeseredett ember, aki mindenkiben csak a rosszat látja, még akkor is, ha nincs ott? Ezt az árat kell hát fizetnem azért, mert miattam haltak meg a barátaim, és lett nyomorék az egyik. Egy szellem leszek vagy egy megkeseredett ember, gyanakvón nézve a világra.
- Nem kell aggódnia ezredes, többet nem hozom fel a témát. El van felejtve, úgy sem volt annyira különleges éjszaka. – jegyzem meg kissé marón, és igen, hazudok, mert életem egyik legszebb éjszakája volt, de eszem ágában sincs bevallani neki.
Ezután elindulok az ösvényen, és az sem érdekel, ha nem követ. Elegem van belőle. Persze percek múlva elered az eső, és elindulunk fedezéket keresni, mert villámlani is kezd, egy fa alatt pedig nem éppen a biztonságos, ez pedig az erdő.
- Ez is a maga hibája maga önelégült seggfej. – morgom, mikor elcsúszok a sárban, mert ha nem lennék dühös rá jobban tudnék figyelni.
Azonnal fel is pattanok, hogy még egy kicsit se élvezhesse a szánalmas fetrengésem a sárban, majd tovább indulok. Az eső úgy is lemossa rólam a sarat, a ruha pedig egészen jól bírja a vizet, de lassan kezd átázni, katonai felszerelés ide, vagy oda. Szerencsére akkor pillantok meg egy kis faházat. Olyan kis romantikus beütése van, mellette patak, és meseszép az egész látvány.  Na, ekkor tudatosul bennem az is, hogy messzebb vagyunk a kiképző bázistól, mint kéne. Tehát rossz irányba mentem, remek. Ez a tökfej meg nem szólt. Tipikus. Meg sem kérdezem tőle, elindulok a faház irányába, aztán nem érdekel, hogy követ e, én itt fogom megvárni a vihar végét. Remélhetőleg a házban van száraz ruha, nem mintha szívesen venném fel más ruháját, de ez van. A ház zárva van, de nekünk meg fedezék kell, legalábbis nekem. Abba a seggfejbe felőlem belecsaphat a villám, nem érdekel. Igyekszem őt ignorálni, holott egész végig érzem, hogy velem tart, és figyel, de most a túlélsére kell koncentrálni. Szóval improvizálok, és betöröm az ajtót,majd a katonaság kifizeti az ajtót, vagy éppen Mr. Nagyokos, nem érdekel. Belépve látom, hogy kissé elhagyatott, tehát régen nem járt itt senki. Villany nincs, tehát meggyújtom a régi petróleum lámpát és gyertyákat, amit csak találok. Körbenézek, és igen az elhagyatottsága ellenére igen bájos kis házikó, már - már meghitt, én pedig itt ragadtam Vele. Lehet még ennél is kínosabb? De nincs mit tenni, fázom, tehát nekiállok levetni a vizes ruháim, majd keresek tisztát, és az egyik komódban találok is egy inget, amibe belebújok. Aztán hátrafordulok, és meglátom, hogy az ezredes is már bent van, ég tudja mi óta,  és engem néz. Remélem élvezte a sztriptíz showt, mert többet nem kap, az biztos.

~   ~ ✩ ~