Minden embernek joga van életében egy nagy őrültséghez.
- Mario Gianluigi Puzo

Hirtelen nyílnak ki a szemeim. Hunyorítani sincs időm a fényártól, ami a roló leengedésének elfelejtése miatt akadálytalanul ömlik a szobába és a fotonok a legeldugottabb szegletbe is bebocsátást nyernek. Azonnal a fejemhez kapok, és újból lehunyom a pilláimat. A kezemet a homlokomhoz szorítom. Sajog, lüktet, hasogat, mintha hatalmasra duzzadna a következő pillanatban pedig összemenne egy szekundumnyi mosásban a koponyám. Hány óra lehet? És ami még annál is fontosabb: Hol vagyok? Gyanakodva kémlelek körbe, s megilletődötten veszem észre, hogy egy idegen helyen ébredek... Ugye nem? Megérintem a mellettem fekvő férfit, ezt követően pedig amaz morgolódva fordul felém, mire kitágulnak a pupilláim... Hol van Dave? Milyen nap van ma?!
És akkor minden eszembe jut.

Kócos kis romantika tejfogával a szívembe mart.
- Quimby zenekar Autó egy szerpentinen c. számából

17 éves voltam. Egy álmodozó kamasz, mint az összes többi. De a kislányoknak egyszer fel kell nőniük, nővé kell érniük. Mindenesetre mulatságosnak találom, hogy ez volt hozzá az első lépcsőfok.
Szerelmes voltam. Azzal az igazi rózsaszín felhő borította szemhéjakkal. Nagyjából addig is tartott a látásom. Az első szerelem mindig véget ér, tartja mindenki. Azonban én úgy gondoltam nincs igazuk, hogy ez más, ennek másnak kell lennie, senki nem mondhatja meg helyettem, hogy mi fog következni. Tévedtem.
Rajtakaptam valakivel, és ami a legrosszabb úgy tagadta, ahogy kitellett tőle.
Úgy álltam ott, mint egy hülye...
Megnyikkanni sem voltam képes. Sem ordítva melegebb éghajlatra küldeni. Sem ellökni a lányt. Sem egy mondatnál tovább hallgatni. Elviharzottam. Ennyi tellett tőlem.
Illetve emellett meggyűlöltem a férfiakat.

Csak a szerelem eleven elemem.
Valahol elveszett, veszettül keresem.
De sehol se talállak, téged életem.
- Quimby zenekar Sehol se talállak c. számából

Éjszakából éjszakába, bulikból bulikba, ágyból ágyba vezetett az út. Nem voltak tartós kapcsolataim. Nem mertem kötődni valakihez. És úgy is gondoltam nincs rá szükségem.
Az ember társas lény, egy szál magában nem áll meg a lábán – hát hogyne. Ezzel szemben én azt gondoltam: Love is weakness. Csak görcsössé tesz, szorongóvá és elhiteti veled, hogy lehet szép, utólag meg persze rájössz, hogy jól rászedett.
Neked pótolnod kell a lelkedben keletkezett űrt. Új álmot kell keresned magadnak.
Találok én még nálad szebbet, jobbat, kedvesebbet.
S ha magadban keresel egy újat, csakis magadból építesz várat, akkor az nem lehet kaloda. Legalábbis így hiszed. Erőssé, áttörhetetlenné kívánod tenni, megóvni benne a lelked, senki fiának ki nem adni, hiszen csak egy van belőle. És eközben falakat emelsz magányba burkolva velük sivár életed. Sivataggá válik, ahol az oázis ritkaság.
Talán időben rájössz hibádra, és felhagysz ezzel az életvitellel. Vagy hagyod elmélyülni.

Bár minden ember az volna, aminek látszik; vagy pedig ne látszanék olyannak, ami nem!
- William Shakespeare Jagoja az Othelloból

Az anyám elhagyott minket.
Több, mint húsz évnyi házasság elegendő volt számára ahhoz, hogy rájöjjön: sokkal inkább a saját neméhez vonzódik, mint apámhoz. Fantasztikus. Nem mondom, ez aztán teljesítmény. Mondanám, hogy kihevertem, de csinos kis hazugság lenne.
Az épülő falaim alapjai inogtak meg ezzel a lépéssel, hiszen a fenntartott kép nem volt más, mint a látszat arra, hogy minden rendben van. És sosem volt.
Nem sokkal később az apám eljegyzett valakit. Valakit, aki alig volt idősebb nálam, a lányánál. Eleinte az is gondokat okozott, hogy elfogadjam a helyzetet, ne érezzem kényelmetlenül magamat, már attól is, ha csak meglátom az íróasztalán a fényképét. Az érzet csak erősödött, ahogy egyre jobban tájékozódtam és kapcsolatba kerültem vele. Elméletem szerint semmi másra nem pályázik, csupán apám bőrszékére az irodájában, a pénzre, ami vele jár. Ezért volt annyira leleményes, hogy megvezeti, és elveszi az eszét, ha megesküsznek a vagyon fele őt illeti, és a bankkártyák pin-kódjai sincsenek többé biztonságban.
A szenvedély tovább mélyült. A helyzet megkövetelte volna, ám nem voltam hajlandó arra, hogy átvegyem apám cégének vezetését és közgazdasági karra menjek. Magam akartam dönteni a sorsomról, de nem voltam képes gondoskodni saját magamról sem. Akkor még nem voltam önálló, nem tudtam mi fán terem a világ, s az élet maga. Ez csak tovább rontotta a helyzetet, s nem voltam képes előlépni önmagammá.

Rezeg az emberben minden atom,
És csak az téved el, aki él!
De ha csak dünnyögsz, mardosod magad,
És nyaldosod a sebeidet,
Ami ma még az ajtón bejön,
Holnap a kulcslyukon kimegy.
- Quimby zenekar Ajjajaj c. számából

Nem szerettem őt. Legalábbis eleinte. Az egyetlen, amiért megtűrtem, az az volt, hogy a személye belépő volt egy világba, mely önmagamhoz nyílott. Semmi mást nem láttam benne, csak hogy végre azt csinálhatom, amit én akarok a szüleink kompromisszuma ezt tette lehetővé.
Flancos akartam lenni, azonban flancos jogász, üzletasszony, vagy színésznő nem. Egyik sem vonzott. Egy sajátos rivaldafény érdekelt. Utóbbitól nem álltam olyan távol, de ugyan már. Ki akar megtanulni több száz oldalnyi szöveget és éjszakáról éjszakára lesírni a sminkjét, hogy ha premierbulira vagy egyszerű iszogatásra kerül sor tortúrán átesve szedjem le, készítsek új, hozzám illő, méltó frizurát a csapzott és szétesett helyett, és vakoljam újra magam, majd hullaként essek be a művészbüfébe? Részese akartam lenni mindennek, azonban biztonságosan, mert a lelkemet és testemet nem adom hozzá, hiszen csak egy van belőle. Igen, mindig önző voltam és csak magamra gondoltam. Meg kellett tanulnom, hogy ez vezet eredményre. Egyre inkább kezdem ezt belátni.
Az alku szerint ugyanis egy fedél alá kerültünk, egyetemre járhattunk, azonban együtt kellett élnünk. Dave-nek és nekem. Az idő múltával kezdtük elhagyni a káros szenvedélyek sorát, a hazugságokat, kezdett benőni fejünk lágya. Minden eltört kirakós darabot megragasztott, és a helyére illesztett.
Megváltoztatott. Lediplomáztunk. Megkérte a kezemet. Esélyt adott egy boldog életre. Reményt adott. Utóbbinál azonban nincs veszélyesebb, hiszen a hamis illúzióknál semmi sem kártékonyabb.

Mire már azt hittük, hogy végre megérkeztünk, jön egy újabb kanyar,
És az a mihaszna szürke felhő fenn az égen vajon tőlünk mit akar?
Napunk eltakarva vannak, langyos eső mossa szennyesét,
Ilyenkor a világon mindig valaki elhagyja a kedvesét.
- Quimby zenekar Senki se menekül c. számából

Amikor kinyílik előtted az ajtó, majd előkelően az oltár felé lépkedsz a habosbabos esküvői ruhádban azt gondolod, hogy a folyosó végén valaki ott áll, egyedül rád vár és ezt követően minden rendben lesz. De mi van, ha mégsem ez történik? Ha annak a valakinek hűlt helye, és senki nem tudja hol a csudában van?
Elhittem, hogy ez más lehet, egész lényemet átjárta ez a remény. Még félig se voltam feleség, de máris beleestem a legostobább feleségszerepbe! – Figaro után szabadon. Mindent elhittem és rendben találtam. Későn ért haza, idegenek hívták, de a gyanakvás nem ütötte meg az elmémet. Azt gondoltam, ő is szervez valamit. Aztán elérkezett az esküvőnk napja.
Minden a helyén volt. Minden. Kivéve a vőlegényt. Neki más dolga akadt. Dave a nászéjszakáját mással töltötte, és én is. Amit annyira gyűlöltem, ami legeslegelőször tönkretette az életem, az újra felütötte a fejét. De talán ezúttal még jobban fájt. Van abszurdabb sors, mint az enyém?
Fájt, mert később kiderült, nem biztos, hogy akkor még mindig egyedül voltam.
Nem emlékszem rá mennyit ittam, csak arra, hogy sokat. Nem emlékszem rá mi történt éjjel, csak arra, ami reggel.
Az emberek meglopják és megcsalják az érzelmeinket és érzékeinket. És ide kellene születnie valakinek, aki csupa remény, ígéret és beváltható lehetőség. Farkasok közt a törékeny kisbárány volna. Ki vállal felelősséget érte? És ki az apja?
Mindent láttam, mindent végigcsináltam, mindent felhasználtam. De mára szétfoszlott minden illúzióm, és kiábrándultam... Kiábrándultam!... Kiábrándultam!..

A kérdés, ami néha elbizonytalanít: én vagyok őrült, vagy mindenki más?
- Albert Einstein