Egy végtelennek tűnő tengerbe süppedek bokáig, s érzem, ahogy a vízfodrok lágyan ringatnak, mégsem ingok meg egy pillanatra sem. Amerre csak elnézek, hullámok fodrozzák be a vizet, szárazföldnek pedig nyoma sincs. Az alkony enyhe pírral festi meg a horizontot, hang viszont nincs. Csend honol. Se madarak, se a víz dallama, még a saját lélegzetem se hallom. Ez a vihar előtti békés csend, tudom jól, hiszen mindig így kezdődik. A lelkemnek meg kell találnia a béke szigetét, hogy onnan süllyedjen egyre mélyebbre s mélyebbre... S ahogy eme kósza gondolat átfut elmémen, a bokámat szorító érzés egyre erősebbé válik, s mikor egy hatalmas, baljóslatú hullám közeledik felém, mely testrészeket hordoz magában, váratlanul kezek ragadják meg a lábam, s mielőtt nagy levegőt vehetnék, lehúznak a mélybe. A tér pedig megint mintha eltűnne. Csak lebegek levegőtlenül. Már nem látom a felszínt, nem látok semmit sem, csupán önmagamat. A fojtogató érzéstől mozdulni is alig bírok, s ha ez a nyomasztó kép nem lenne elég, kimondhatatlan fájdalom hasít a lábamba. Próbálnék ordítani, de nem jön ki hang a számon. S ahogy letekintek, őrült kétségbeeséssel próbálok kapálózni, ordítani, hiszen egy darabka hiányzik a húsomból. Ez pedig pillanatokon belül újra megismétlődik, s mire egyáltalán újra észhez térek, már temérdek véres cafat úszkál körülöttem. A kezeimet az arcom elé emelem, hogy maradnak egyáltalán egyben a csontjaim hús, izmok, inak nélkül? A testem már csak csontok alkotják, s nem érzek semmit. Először az ujjaim úsznak el, majd a lábaim, végül látom, ahogy a koponyám is tovaúszik a messzi, sötét vizekbe. A félhomály erősödik, mígnem minden feketeségbe borul.
A szemeim kipattannak. Zihálva ülök fel meztelenül, s kell több perc, mire megszokom az ablakon beszökő napsugarakat. Eleinte kettőt látok mindenből, aztán végül kitisztul a kép. Minden csupa vér és festék, de ahogy a festőállványra pillantok, halovány mosoly úszik arcomra. A Mű elkészült.
A nevem Khaine, és festő vagyok. Ez pedig számomra sokkal többet jelent, mint pár precíz vonal a vásznon, melyek egy csodás képet alkotnak. A lelkem sötét bugyrainak lenyomata, egy olyan világ kicsiny részlete, melynek soha nem szabadna megmutatkoznia, mégis, amiket innen merítek, azok a legcsodásabb műveim. Ezt az állapotot viszont nem lehet elérni holmi egyszerű meditációval vagy éppen alkohollal. Nem, ahhoz sokkal több kell, hogy feltárjam a mélyen rejtőző kis világot.
A történetem talán egy kicsit komplikáltabb, mint egy egyszerű festőnek. Ám kezdjük is az elejéről...
A Nílus völgyében láttam meg a napvilágot, ott, ahol a gyökerek oly' távolra nyúlnak el, hogy még szinte a levegőben is lehet érezni az ősök hagyatékát. Az emberek vagy felének a célja, hogy eljusson ide egyszer életében, s nekem megadatott az a kegy, hogy ide születhettem. Sokszor visszavágyom a homokkal borított levegőbe, s egy-egy hűvös napon mindig eszembe jut a forró kairói tavasz, melynek során sokan összegyűltünk az Arab-sivatag komor hegyláncain, s áldottuk a Napot. Ezt a jó szokást még a mai napig is őrzöm, minden esztendőben izgatottan várom, hogy végre hazautazhassak az eseményre. Micsoda évek voltak azok! Gyermekként sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd eljutok a nagy Amerikába, de az egyetem elvégzése után valami különös sugallat mégis e helyre vezetett.
A művészetekhez köthető érzékenységem már gyermekként megmutatkozott, hiszen mikor még csak alig ébredtem öntudatra, már különös színkombinációkat festettem a kőtáblákra. Volt egy különös mélységük már csak az ötvözeteknek, s ahogy cseperedtem fel, s egyre többet tanultam arról, hogyan fejezzem ki magam a festék és vonalak segítségével, még inkább csak elmélyült az egész. A kezdetektől fogva erre szakosodó iskolákat jártam meg, s bár a szüleim s a hatalmas rokonság nagy reményeket fűzött hozzám, hogy majd híres festő leszek, kinek képei ott díszelegnek a nappalikban, nem így történt. Amit képviselek, hogy is fogalmazzak... Eléggé megosztó. Az esetek többségében az elmémben rejlő sötét világ kicsiny mozzanatait öntöm a vászonra. Ez pedig már tizenévesen megmutatta magát, hiszen miközben diáktársaim csendéletet, békés erdőt, vagy éppen állatot festettek, én az abszurd s groteszk agyszüleményeimet hoztam le e világba. Hiába voltam nagyon tehetséges, a tanáraim s a családom egyaránt látott bennem valami nyugtalanító sötétséget, mely egyre inkább csak kibontakozott, ahogy teltek s múltak az évek.
Hamar megismerkedtem a hallucinogén szerekkel, melyek segítségével még mélyebbre tudtam leásni magamban. Olyannyira mélyre, hogy ezek a tudatmódosító szerek eddig nem ismert vágyakat és ösztönöket ébresztettek fel...
Viharos, fülledt, őszi nap volt. Épp a palettámat tisztítottam, mikor csengettek. Saleema volt az, a lány, akit a nyughatatlan napjaimon még mindig hallok. Hallom halk suttogását, ahogy beteríti a szoba minden szegletét, s látom szürke alakját, amint próbál megkísérteni. Ártatlansága még most is szinte húsomig hatol, ám akkor, azon az estén a félénk naivságból fakadó természetes Szépsége megölte Őt. Felébresztette bennem azt a valamit, amit próbálok elnyomni ép ésszel, mégis a tudatalattim egyre csak utána sóvárog. A Szépséget keresem. S a Szépség bizony... Nem él ott minden nőben. Saleema gyönyörű volt. Az ártatlanság tökéletes megtestesítője, ki csupán egy portrét szeretett volna önmagáról, hogy azt tovább ajándékozhassa egy szervezetnek. Félénk volt, naiv, szégyenlős, mégis heves tűz tombolt benne, melyet nem tudott, hogy szabadítson fel. Én segítettem neki... Szinte egész testében remegett, mikor lassan kezdtem kioldani a csadorból szőtt rabláncait. A szerek közben mozgolódtak bennem, így a szenvedélyemnek egy árnyoldala bújt elő az éjjel során. A vad és fülledt órákat pedig a komor, halállal átszőtt reggel követte...
A beteges élvezetektől fűtött kéjes sóhajok után nem maradt más, csak a síri csend. A csend, Én, s egy holttest. Mikor kinyitottam a szemeim, emberi énem először rettentően megijedt, ám ahogy tudatosultak bennem a dolgok, úgy egyre jobban megnyugodtam. Talán túlságosan is. Kielégülten pillantottam a vászonra, s bár nem emlékeztem arra, hogy festettem az éjjel során, mégis egy vérből s festékből álló Mű tekintett vissza rám. Annyira... Tökéletes volt! Annyira... Élő volt! Mintha Saleema lelke a vászonba szökött volna, a vászonba, mely egy új kaput nyitott meg előttem, s innentől pedig egy új irányzat bontakozott ki a művészetemben. Régebben nem festettem sok portrét, nem igazán éreztem magaménak, de miután ez a lány a szenvedélyem áldozata lett, teljesen máshogy láttam a dolgokat. Vágytam arra, hogy papírra öntsem a szépséget, hogy megörökítsem, hogy halhatatlanná tegyem...
Erre pedig számos jelentkező akadt a világ minden szegletében. Bejártam több kontinenst, s így kerültem hát pár hónapja New Yorkba, mely számomra nem a végcél, csupán egy jelentős, hosszabb ideig nyúló állomás.
Az egyetemi évek után nem a börtön várt rám, hanem egy hatalmas világ. Saleemát nem kereste senki. Nem volt családja, rokona, barátai is alig, s egyedül élt egy öreg kis házikóban a város határán. Eltűntnek nyilvánították, de túl sok erőfeszítést nem tettek a keresésének érdekében. Nálunk ez már csak így ment... Ezeket a tényeket pedig már azelőtt tudtam róla, mielőtt vadul megfosztottam őt ártatlanságától. Talán valami sugallat ösztönzött arra, hogy válasszam ki Őt, hogy a vérével pecsételjem meg mindazt a sötétséget, aminek átadtam magam. S tény, hogy bevált... Innentől kezdve egyre többet festettem, s a világ minden szegletét bejártam, a karrierem pedig egyre ívelt felfelé. Valóban híresebb festő lettem, de ez inkább bizonyos körökre korlátozódott le. Jelenleg könnyedén megélek a szenvedélyemből, bár ennek egyik alapjai a gyönyörű nők. Mily' meglepő, hogy egy hölgy vonásai mennyire megváltoznak, mikor kielégülten, élvezetektől zihálva, minden korlátot átlépve pillant vissza rám alant, csillogó íriszekkel. Úgy tartom, hogy egy nő akkor a leggyönyörűbb, ha boldog. S még ha ez akár a pillanatnyi örömöt is jelenti, számomra már ez is tökéletes. Egy valami aggaszt csupán. New York nem Kairó... Ha itt bújik elő rejtekéből az a Fenevad, aki újabb véráldozatot követel, már nem olyan biztos, hogy megúszom. S mégis... Lelkem titkon talán pontosan erre vágyik...