Khaine & Desiree

Kutyasétáltatáskor láttam meg azt a bizonyos hirdetést. Igazából nem is volt olyan hivalkodó, ami hamar felkelti az emberek figyelmét, de mivel én minden lehetőséget meg szoktam nézni, és az esetek többségében le is szoktam csapni rá, ezért feltűnt, és meg is torpantam a papírlap előtt. Aztán miután elolvastam feltettem magamban a kérdést, hogy miért is ne? Mennyivel lenne ez sokkal másabb, mint az, hogy néha a művészeti karosoknak állok modellt? Véleményem szerint nem sokkal, és ha mára mának élek, és valamiért megragadta a figyelmemet és elgondolkodtatott, ezért úgy döntöttem, belevágok. Beírtam a telefonomba a számot, majd miután leadtam a kutyákat a tulajdonosaiknak, fel is hívtam. Igaz, hogy viszonylag késő volt már, és általában nem szoktak már ilyenkor telefonálni az emberek, de úgy gondoltam, úgyis egy művészről van szó, csak nem fogja bánni, hogy kicsit később hívom a megszokottnál. A feltételezésem helyes volt, mert nem is kellett sokáig várnom arra, hogy válaszoljon a hívásomra, és sikerült is lebeszélnünk másnap délutánra egy gyors találkozót, és egy megbeszélést, hiszen azért így látatlanba, még sem lehetek valakinek a múzsája nem igaz?

Bevallom, kicsit izgulok a találkozás miatt. De ez kellemes izgalom, mint amikor valaki fejest ugrik egy magas szikláról az óceánba. Szeretem ezt a fajta izgalmat, mert ilyenkor úgy érzem, még mindig élek, még mindig van bennem valami, ami megmozgat, és ami valóban arra ösztönöz, hogy tovább éljem az életem, mintha semmi sem történt volna velem a múltban, ami ez megakadályozná. Ilyekor, mikor ezt az izgalmat érzem, olyan, mintha még mindig teljes lennék, még akkor is, ha ez koránt sincs már így. Mivel kellemes idő van éppen, úgy döntök, hogy az egyik kedvenc, fekete alapon fehér virágos ruhámat veszem fel, kényelmes cipővel. A hajamat kiengedve hagyom, sminket, mint mindig, most is inkább minimálisan használok, és habár az a cél, hogy jól nézzek ki, de nem akarom, hogy úgy tűnjön, nagyon igyekeztem ezt a hatást elérni. Még egy utolsó pillantást vetek a tükörbe, aztán mivel úgy ítélem meg, jó leszek így, fogom a táskámat és már ki is lépek a lakás ajtaján. A mai nap az egyetemé volt, délelőtt előadásokon voltam, így a délutánom teljesen szabad, mert direkt nem vállaltam el se mostanra, se estére se semmilyen munkát.

Mivel kicsit korán indultam el, ezért viszonylag hamar érkezem meg a megbeszélt kávézóba. Mint, ahogy sejtettem is, semmilyen olyan figurát nem fedezek fel, aki az én emberem lenne, ezért helyette csak kiszúrok egy kellemes asztalt az ablak mellett, és leülök. Hamarosan meg is jelenik egy kedvesen mosolygó pincérlány, hogy mit kérek, ami engem is mosolygásra késztet önkéntelenül is, de nem is habozok a válasszal a rendelésemet illetően.
- Marokkói menta teát kérek. – Válaszolom rá se nézve a kínálatra, de szerencsére nem kell csalódnom, mert a lány mosolyogva bólint, és hamarosan ki is hozza a kért italt. Mielőtt belekortyolnék, először beszippantom a jól ismert illatot, aztán a korty után pár pillanatig csukott szemmel élvezem az ízét. Isteni, nem hiába ez az egyik kedvenc teám, habár még jó sok van, amit szeretek, plusz olyan is, amit még nem próbáltam ki.

Desiree & Khaine

"Óvatosan lépkedj, az álmaimon jársz..."

Egy lágy szellő süvít be a nyitott erkélyajtón, enyhén meglengetve az épp barack színben úszó bársonyfüggönyt. A szemeim nehezen nyitódnak ki, hiszen még félig az álmok világában úszok, s egyszerűen annyira kényelmesen fekszek a paplan alatt, fejemen a párnával, hogy nagyjából fél óra is szükséges ahhoz, hogy magamhoz térjek. Ekkor viszont pofoncsapás szerűen jön a felismerés...
- Elkéstem! - lehelem magam elé, miközben rúgom is le magamról a paplant, s rohanok egyből a ruhásszekrényemhez. A telefonom természetesen ott csücsül lenémítva a konyhapulton, tizenhárom nem fogadott hívással. Tizenhárom?!
- Itt vagyok, igen, élek, csak még végeztem pár utolsó simítást! A tökéletességre törekszem, Ön is tudja! Tíz perc, és ott vagyok! - harsogom alig érthetően a vállamra nyomorgatott mobilba, miközben próbálom egyszerre bezárni az ajtót, hívni a liftet, s nem elejteni azt a vagy ötven lapból álló vázlatot, amit csak felkaptam az asztalról. S innentől kezdve az egész napom egy őrültekháza...
Mikor már az éj leple alatt halkan zúg felfelé a lift a huszonkilencedik, s egyben legfelső emeletre, ami csak az enyém, majd csendesen kattan egyet a zár az ajtóban, úgy érzem, hogy azonnal el tudnék hasalni a padlón, s hetekig csak aludnék. Az utóbb egy hónap rettenetes volt. Beleestem az újdonság varázsának csapdájába, így remekül túlvállaltam magam. Ma azonban... Végre letettem az utolsó kötelező munkám. A cég elfogadta a terveimet a hatalmas csarnokuk kivitelezését illetően, megírtuk a papírokat, aláírtuk a szerződést, úgyhogy már nincs semmi kötelező dolgom. Végre annak szentelhetem a figyelmem, amire már régóta várok. A Múzsámra...
Szerencsére minden a tervek szerint haladt, amin még én is meglepődtem, ezért egy nappal azután, hogy letettem a kivitelezést, életbe lép a pályázatom. Ha valami igazán nagyot alkotok, akkor az energiámat csak arra vagyok hajlandó fordítani. Így két napot arra szánok, hogy kicsit levigyem magam alfába, kipihenjem ezt a sok rohanást, s ráhangolódjak a Szépség portréjára. Olyan nagy hírverést nem terveztem az egésznek, mégis az első pihenőnapomon már folyamatosan csörög a telefon. Vagy este nyolcig minden fél órában legalább egy hölgy hív, akivel természetesen lebeszélek egy találkozót. A következő napomon még többen jelentkeznek, így lassan azt veszem észre, hogy a naptáram a következő három hétre szép lassan betelik. A harmadik napon végül kihirdetem az esti órákban, hogy már nem lehet jelentkezni, szedjék be a plakátokat. Mégis, az utolsó pillanatban, mikor az erkélyemen állva egy szivarral a számban kémlelem a nap utolsó sugarait, megcsörren a telefonom. Egy utolsó esély, pontosabban a legutolsó. S bár eddig sorrendbe raktam nagyjából a találkozókat, úgy döntöttem, hogy ezzel a hölgyeménnyel a holnapi délutánon akarok találkozni. Nem tudom pontosan megmondani, hogy miért, talán valami belső sugallat érzékelt valami különös bájt a hangjában. Igen, a hang is lehet Szép, bár egy mobil nagyon torzítja. Én mégis hallottam valamit, s félek tőle, hogy ha sokáig húzom, akkor lehet, hogy elszalasztom...
A délután hamar elérkezett. Egész nap csak gondolkodtam a hölgyeken, akikkel beszéltem. A legtöbbjük rettentően rámenős volt, s olyan oldalát próbálta adni a telefon másik végén, ami valójában nem létezik, csupán egy egyszerű, határozottnak tűnő álca, mellyel jól eladhatja magát. Megmondom őszintén ezeket elvetettem magamban már így is, hogy még nem találkoztunk, de azért az esélyt megadom. Hátha én hallottam rosszul... Tehát most ott tartunk, hogy leparkolom az autót az egyik mélygarázsban, s gyalog indulok meg a kávézó felé. Alul egy fekete nadrágot viselek, felül pedig fehér, kicsit lengébb, könyékig érő, elöl fűzős pólót. A hajam hosszasan kiengedve, s mikor belépek az ajtón, egy lágy szellő előre akarja dobni, de én beletúrok, majd a hátsó felemmel belököm az ajtót. Először odalépek a pulthoz, váltok pár szót az ott levő kisasszonnyal, majd végül körbenézek. Nincsenek bent túl sokan, de még ha lennének is... Őt akkor is kiszúrnám. Széles mosollyal indulok meg hát a hölgyemény felé, s ha nem szemben ül velem, akkor viszont odaérvén lágyan megérintem a vállát.
- Desiree, igaz? Nagyon örvendek! Az én nevem Khaine. Szabad, ugye? - nyújtom felé a kezem, majd biccentek a szék felé. Persze, tudom, hogy engem vár, na de azért mégis, igazán figyelek az etikettre, főleg egy hölgy társaságában. Mikor pedig helyet foglalok, hamarosan ott terem mellettem a pincérlány.
- Egy arab kávét kérnék. - hiányoznak az otthoni ízek, az itteniek annyira mások, így ha tehetem, nosztalgiázok, bár ez meg sem közelíti az otthoni kávét. Ám ez most mindegy is, hiszen itt van Ő...
- Akkor vágjunk is bele! Mi késztetett arra, hogy jelentkezz? - kérdem halovány mosollyal az arcomon, bár a szemeimet szinte le sem tudom róla venni. Pontosan az a hölgy ül velem szemben, aki a telefonban szólt hozzám.
- Elnézést, ha néha nehezen lehet érteni, amit mondok, még eléggé erősen gyakorlom a nyelvet. - jegyzem meg szinte rögtön a kérdésem után, hiszen tudom jól, hogy néha nehezebben tudom kifejezni magam, a rettentő akcentusomról pedig ne is beszéljünk!
- Remek az ízlésed! Talán modellkedni is szoktál? - biccentek a ruhája felé, hiszen az összkép számomra nagyon is varázslatos. S bár egyelőre csak én jártatom a számat, inkább elhallgatok, s kortyolok egy nagyot az időközben kihozott kávémból.

Khaine & Desiree

Kiélvezem a pillanatot, mert ilyenkor hirtelen nem egy kávézóban ülök, hanem valahol egészen máshol. Egészen addig, amíg az a bizonyos érintés ki nem ragad ebből a világból, és én önkéntelenül is kicsit összerezzenek. Nem csak azért, mert annyira elmerültem a saját kis világomba, hanem azért is, mert még mindig rossz emlékek ébrednek fel bennem, ha úgy érnek hozzám, hogy nem számítok rá. De most ideje, hogy az árnyak legalább napközben nyugovóra térjenek. Tehát gyorsan kiverem a fejemből a kellemetlen érzéseket, és őszinte, kedves mosollyal üdvözlöm az érkezőt, akinek a hangját egyből felismerem, egyrészt mert nem mindennapi, másrészt az akcentusa miatt.
- Igen, én vagyok. – Bólintok, majd fel is állok, hogy rendesen kezet tudjak vele fogni.
- Én is örülök. Persze, ülj csak le. – Mosolygok rá újra barátságosan, majd vissza is ülök a helyemre. Még mindig kicsit izgulok az egész miatt, de mindig jó beszélőkém volt és jól tudok kommunikálni az emberekkel, ő pedig szimpatikusnak tűnik, úgyhogy kezdek kicsit megnyugodni.

- Őszintén? – Nevetek fel halkan a kérdésére.
- Teljesen spontán ötlet volt. – Vallom be, miközben az ujjaimmal a teáscsészén babrálok önkéntelenül is, hogy magamat is megnyugtassam.
- Nem igazán gondoltam át, hogy miért is akarok jelentkezni. Izgalmasnak és kicsit félelmetesnek tűnt, meg valahogy úgy éreztem meg kell próbálnom. Nem tudtam kiverni a fejemből a hirdetést. Furának hangzik, igaz? – Kérdezem nagyon kicsit zavartan, majd inkább újra a teámba kortyolok. Biztos vagyok benne, hogy már rengetegen jelentkeztek a hirdetésre, profik is, amit én magamról nem mondhatok el, még akkor sem, ha van valamennyi tapasztalatom ezzel kapcsolatban.

- Szerintem egyáltalán nem zavaró. – Biztosítom az akcentussal kapcsolatban. Egyszerűen csak jobban oda kell figyelnem a szavaira, az pedig nem annyira nehéz teljesíteni.
- Köszönöm. – Mosolyodok el újra a bókra.
- Nem nevezném modellkedésnek. Bár már jó párszor előfordult, hogy a művészeti egyetemen álltam modellt a leendő festőknek. – Tényleg nem tudom, ez mennyire számít tapasztalatnak, mindenesetre én élveztem. Nem azért, mert ott kellett ülnöm mozdulatlanul a tekintetek kereszttüzében, és nem is azért, mert ezzel erősítettem az önbizalmamat. Egész egyszerűen, amikor csak mozdulatlanul hagynom kell, hogy lefessenek, az nekem olyan, mintha megpihennék egy kicsit. A napjaim nagy része rohanásból áll, nem állok meg egy pillanatra sem, mindig csinálok valamit, és általában az éjszakák sem jelentenek megnyugvást számomra. Amikor mozdulatlanul kell ülnöm, akkor van időm arra, hogy igazán… pihenjek. Olyankor nem gondolok semmire, mintha egy más személy lennék. Akkor nem kell arra gondolnom, hogy ki voltam és ki leszek. Csak egy festmény alak leszek egy képen, akiről mindenki azt gondolhat, amit szeretne. Az emberek megpróbálhatnak betekintést nyerni a festett személy mögé, találgathatnak, hogy milyen lehet a személyisége, az élete… de valahogy mégis örök rejtély marad. Néha jó lenne egy festményben élni.