Leo tényleg nagyon aranyosan kedves. Kedvesen aranyos? Kedves és aranyos. Mármint, nem tudom ki mondott volna még igent arra, hogy nála aludjak. Sőt, ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor ő maga ajánlotta fel, hogy maradjak nála. És nyilván jól esett, elfogadtam, viszont én nem azért mondtam el neki a helyzetet, hogy aztán megsajnáljon és meghúzódhassak nála. Én ellettem volna magamban is, tényleg. Lehet sokéig tartott volna, lehet nem aludtam volna, de biztosan túlélném! Az egyetemisták amúgy is arról híresek, hogy alig alszanak és reggelig kint vannak. Nem mintha én erre vágynék, vagyis nem érzem magamban a késztetést, hogy reggel hatkor feküdjek le, hogy aztán délután ébredjek és megint menjek inni. A májam egyébként sem bírná.

Finoman ölelem a párnámat – már Leo párnáját – s próbálom szépen lassan kinyitni szememet, felkeltei magam, hiszen már így is a vendégszeretet határait feszegetem, nem szeretném átlépni őket, inkább hamar fel akarnék kelni, hogy aztán elmenjek és hagyjam meg nyugalomban a fiút. Igen, neki is biztos ezer dolga van, menne már el, vagy tanulna, bármi… Nem kellek még én is a nyakára. Majd valahogy meghálálom neki. Még nem tudom hogyan, mert sajnos ennyire még nem ismerem, hogy tudjam, minek örülne igazából. Mármint nem fogok neki sütit sütni, ha amúgy cukorbeteg, ugyebár. Viszont a kedvessége nem mindennapi, értékelni akarom, s megmutatni, hogy tényleg hálás vagyok, de néha a szavak – pláne esetemben – nem mindig elég kifejezőek. A tettek viszont igen, vagy azt hiszem az jobban mutatja.

Még két perc, maximum öt, s máris felkeltem, gyorsan lehúzom az ágyneműt, neki ezzel ne kelljen már bajlódnia, gyanítom úgyis ki akarja majd mosni, s utána öltözöm fel, majd lépek ki. Nem tudom ébren van-e már, vagy még alszik, így próbálok halkan osonni, tényleg nagyon csendesen járkálni, véletlen se keltsem fel.

Nem mintha számított volna… Mert kisétálva már látom, a konyhában van, már forgolódik, én pedig csak mosolyogva nézem, mielőtt közelebb mennék. Kissé talán túlgondolom, hogy mit is mondjak, vagy hogyan, tegnap sem volt belőle gond, mindent értett, de ha nem hát… Megoldottuk. – Jó reggelt! – lépek közelebb hozzá, közben pedig leskelődőm, hogy mit csinál. Nem nagyon, csak érezze, kíváncsi vagyok. – Hogy aludtál? – arcomról pedig nem tűnik el a vigyor. Az ő ágyikója sokkal puhább, mint az enyém, meg valahogy eleve minden olyan kényelmesebbnek tűnt. Lehet a környezet is, hogy nem olyan a szobatársam, amilyen, hanem kis aranyos volt, még ha csak egy estére is sikerült bekerülnöm hozzá.

De talán most el tudunk mi is indulni valami barátkozás irányába! Együtt járunk táncra, mégsem érzem magam túl közel hozzá, mármint csak a közös óra miatt nyilván nem is fog kialakulni semmi, ahhoz tenni kéne, én pedig tegnap léptem, szóval csak… Csak remélem hogy jó irányba fogunk menni.