Timothy & Ah In

Rengeteg tévhit lengi körbe az ázsiaiakat, amiből talán az egyik legáltalánosabb a sötét haj és szem kombináció. Ezen felül vannak persze még a híres alacsony, sárga, kisfarkú mondások is, de ezeknek a nagyrészére rácáfolok – meg vannak dolgok, amiket megtartok magamnak – ugyanakkor, ha valaki ellátogat egy ázsiai országba, hamar rájön arra, hogy amit korábban gondolt rólunk, azok nem feltétlenül állják meg a helyüket. Én a magam 181 centijével meg vagyok elégedve, a kortársaim között vannak jóval magasabb és alacsonyabb srácok is, mind itt, mind otthon. Az alkatom egészen kisportoltnak volt mondható, mivel fiatal koromban kezdtem el annak idején kézilabdázni, emiatt pedig egész masszív izomzatot szedtem magamra. Ami az arcomat illette, lényegében jól beilleszkedtem az átlagba, tehát egyáltalán nem éLért hátrányos megkülönböztetés amiatt, hogy mondjuk mások csúnyának láttak volna.
Amit az emberek viszont mindig vallanak az a haj és szemszín milyensége volt. Alapvetően, ha egy ázsiairól esik szó, mindig mindenki azt hiszi, hogy mi természetesen szögegyenes, mélyfekete hajjal, sötét szemekkel vagyunk megáldva, holott előfordul közöttünk is ezernyi barna árnyalatú szem és hajszín természetesen is. Én mondjuk minden oldalról a feketék csapatát erősítettem, mint ahogyan a bátyám is; a kettőnk közötti leginkább szembetűnő különbség az volt, hogy ő télen-nyáron bronzos beütésű bőrszínnel rendelkezett, én pedig egészen átlagosnak voltam mondható; alapvetően világosabb árnyalatú bőröm volt, mint neki, de nyáron tudtam egy kicsit barnulni, ha arról volt szó.
Lényegében sosem a haj vagy a szemem színével volt a probléma, sokkal inkább vált kezelhetetlenné a hajam akkor, amikor mondjuk megnövesztettem – mint most is – és az sűrű hullámokban igyekezte keretezni az arcom. Világ életemben gyakorlatias srácnak vallottam magam, aki nem tollászkodik sokat, éppen ezért is döntöttem úgy, hogy talán ki kellene próbálnom a hosszabb, kócosabb hajkoronát, mert azzal alapvetően úgy éreztem, hogy kevesebb gond lesz. Persze ettől függetlenül nem akartam úgy kinézni, mint aki konnektorba nyúlt, szóval az utóbbi időben minden reggelem azzal telt el, hogy a tükör előtt rendezgettem a külsőm, mint valami hülye picsa, és elkéstem alapvetően a sajtóműfajok órámról. Én magam sem értem, hogy miért választottam média specializációt, mert a mesterképzésnél előbb nem kerülök közelebb a digitális tartalomgyártáshoz, illetve mivel producer szeretnék lenni, talán érdemesebb lett volna egy olyan képzést kinézni magamnak, aminek van némi politikai vagy gazdasági vonatkoztatása, de ezt már megette a fene, nem akartam azért csúszni, mert rosszul döntöttem.
Mindenesetre, a mai reggel annyiban volt más, hogy megtaláltam az egyik hajgumit, amit még valamelyik exemtől csórhattam el a korábbiak során. Alapvetően olyan embernek éreztem magam, aki ragaszkodott a tárgyaihoz, de nem egy ilyen darabra volt ez igaz, szóval lazán használtam arra, hogy összefogjam vele a hajamat. Ismét reggeli nélkül léptem le itthonról, szimplán a metróra szállás előtt szívtam el egy szál cigit. Az egyetemi büfében vettem magamnak egy szendvicset, és azzal indultam el a terem elé, ahol nem sok szaktársam volt még ott, leginkább olyanok, akikhez korábban még nem nagyon volt szerencsém. Mivel nem akartam állva enni, levágtam magam az utolsó szabad székre, amit a diákok számára helyeztek ki. Csak később vettem észre, hogy pontosan ki mellett sikerült helyet foglalnom, és vissza kellett fojtanom a feltörni kívánó sóhajomat, ami talán túlságosan is hangos lett volna… Mivel a többiek magam sem tudom, hogy miért, de most nem beszélgettek.
- Helló – azért teljesen paraszt én magam sem vagyok, hiába idegesít kifejezetten, ahogy ez a szerencsétlen srác teljesen rá van kattanva Saffronra. Én sem tudtam, hogy ebben a helyzetben Ronnie túlzott kedvessége borított ki, vagy Timothy töketlenkedése, de elég fájdalmas volt néznem azt, ahogyan egy olyan lánnyal szenved, akinél semmi esélye. Legalábbis, ha mélyen a szívemre tettem a kezem, akkor nem is akartam, hogy esélye legyen nála, bár csak ismételgetni tudtam ebben a helyzetben ugyanazt: magam sem tudom miért. Letagadhatatlan tény volt a lány szépsége, de nem is különösebben kedveltem őt, mégis volt valami ebben a srácban, ami miatt minden alkalommal viszketni kezdett a tenyerem és sértve éreztem magam csak azért, mert ők ketten szóba állnak.
- Hogy halad a hadművelet? – a hangom egészen könnyednek hatott, de a pillantásom jeges volt, amikor megszabadultam a sapkámtól. Sosem jöttem ki túl jól azokkal a srácokkal és lányokkal, akik a kortársaim voltak. Sun Woo idősebb volt nálam, ezért minden bizonnyal a bátyámra emlékeztetett, Shinnel pedig elég balfasz módon ismerkedtünk meg ahhoz, hogy életre szóló barátságot köthessek vele. De Timothyban számomra egyetlen szimpatikus vonást sem tudtam felfedezni

Sosem voltam a lányok kedvence, sőt inkább pont, hogy nevettek rajtam. Mindig is az a tipikus kocka srác voltam. Már általános iskolában előjött, hogy szívesebben ülök a gépem előtt, mint hogy kijárjak a többiekkel a játszótérre. Egy-két srác volt, akivel együtt játszottunk online és a suliban is velük lógtam, de a "menő" társaság került minket.
Utána jött a középiskola. Barátokat tekinitve itt már jobb volt a helyzet. Egyre több olyan barátom volt, akik szerettek a szabadidejükben játszani valamivel a számítógépen. Velük elég sok időt töltöttem, de nem csak a gép előtt. Eljártunk kosarazni, gördeszkázni meg minden féle valós játékot kipróbálni. Előttük nem zavart, hogy béna vagyok ezekben, mert ők is azok voltak. Ha egy profi sportoló látott volna minket, akkor biztosan kinveted, de nem az számított, csak az hogy jól érezzük magunkat. Lementünk a pályára, fociztunk pár órát, majd hazaérve mindenki bekapcsolta a gépet és hajnalig loloztunk vagy valami más játékkal játszottunk. Nem csak játékre használtuk a gépet, hanem elkezdtünk jobban belemenni az informatikai dolgokba, mert érdekelt minket. Hamar kiderült, hogy van érzékem hozzá. Tudtam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni a jövőmben, mert szeretem és jó is vagyok benne.
Ebben az időszakban kezdtek el érdekelni a lányok. A számitástechnikai és a gamer érdeklődési köröm miatt nem nagyon tudtam beszélgetésbe elegyedni velük, mert nem nagyon érdekelte őket. Nyilván lehet velem másról is beszélgetni, de akkor meg más problémába ütközök. Nem voltam az a tipikus vonzó, szépfiú. Elég vékony, alacsony srác voltam mindig is. A külső dolgok engem nem érdekeltek, nem álltam órákig a tükör előtt és nem márka alapján választottam ki a ruháimat. A flörtölési szintem, pedig még a nullát se éri el, szóval leginkább kinevettek a csajok. Volt pár lány barátom az osztályból, de szerintem ők is csak azért barátkoztak velem, mert azt hitték meleg vagyok. Egyáltalán nincs lányos tulajdonságom, sőt elég pasisnak tartom magam a magasságom, az alkatom és a kölyökképem leszámítva.
Mire egyetemre mentem egy kicsit javult a helyzet. Rátaláltam youtubeon a rengeteg személyi edzőre, akik otthoni edzős videókkal és különböző alkalmazásokkal még a hozzám hasonló kocka srácokat is rá tudják venni egy kis mozgásra. Még a szobámat sem kell elhagynom és a gépet, illetve egyéb kütyüimet is használhatom az edzéshez, szóval tökéletes. Sikerült egy kis izmot építenem magamra, de inkább esztétikai értéke van egyelőre, mert sokkal erősebbnek nem tartom még magam.
Szerencsére egész könnyen veszem az egyetem által felállított nehézségeket és az óráim száma sem vészes, úgyhogy van időm a játékra, munkára és a tornára is. Pár plusz órát is vettem fel, hogy még több tudást szívjak magamba. Igyekszem kihasználni és komolyan venni az egyetemet, hisz olyan dolgokat tudok itt tanulni, ami tényleg hasznos lesz a számomra.
Már jóval az óra kezdete előtt beülök a terembe, hogy legyen időm felklészülni. A füzetet elhelyezem magam előtt az asztalon, rá a tabletem és mellé a tollam. Az okosórámat le szoktam venni órán és magam elé állítom az asztalon, hogy lássam végig az időt és a bejövő üzeneteket. A holmijaim igazgatása közben egy ismerős, de nem kellemes érzéssel elöntő hang üti meg a fülem.
- Szia! - mosolygok rá barátságosan és felé nyújtom a kezem, hogy megszorongathassam. Ez amolyan fiús erőfitoktatás, legalábbis ezt olvastam. Ah In... Nem mondom, hogy utálom, de azt se, hogy kedvelem. Igyekszem barátságos lenni vele, de nem szimpatikus. Teljesen más típus, azokra emlékeztet, akik annó piszkáltak általános iskolában. Őket is ilyennek képzelem el ennyi év múlva.
- Hadművelet? - kérdőn nézek rá, mert először nem értem mire gondol. - Az e-sport csapatomra gondolsz? Még keresünk egy tagot, de már nagyjából össze állt az edzések időpontja és a versenyek menetrendje is megvan már - mondjuk nem tudom, hogy erről ő honnan tud, nem szoktunk beszélgetni. A sapkája levételét meglepődve figyelem. - Wow, mint egy szamuráj. Ez menő! - jegyzem meg mosolyogva, de remélem nem túl rasszista a megszólalásom. Ha ázsiai lennék én is biztos szamurájnak akarnék tűnni vagy valami ninjának. Azok nagyon menők. Az összes részét láttam a Narutonak és a Borutot is hétről hétre figyelemmel követem. - És neked hogy halad a... - egy pillanatra elgondolkodom. - Mit is csinálsz a szabadidődben? - Tényleg nem ismerem őt annyira, szóval nem tudom, hogy mit szokott csinálni, de úgy gondoltam, hogy illik vissza kérdezni.

~ Remélem tetszik   ~ 683 ~ruha ~ ★ ~

Timothy & Ah In

Ami a kisugárzásomat illette… Valahol megértettem azt, hogy az emberek miért akartak rendre megközelíteni anélkül, hogy végig gondolták volna ezt az egészet logikusan. Nyilvánvalóan nagy és ártatlan szemeim voltak, amik azt sugallhatták a környezetemnek, hogy egy rendes srác vagyok. Az igazság az volt, hogy én magam sem gondoltam hasonlókat. Elég sokat kellett hazudoznom ahhoz, hogy egyszerűen ne élvezzem ezt folytatni saját magammal is. A szüleim sajnos rám kényszerítettek egy olyan szerepet, ami miatt a kiskoromban rám tapadt félénkségemet nemhogy levetkőzni nem tudtam, már olyan méreteket öltött az egész, hogy elkezdtem gyűlölni az, ami vagyok és képtelen voltam normálisan viselkedni az emberek nagy részével.
Összesen két barátot találtam egész életem folyamán, amiből az egyik nem is számított, mert óvodás korom óta tartott az a kapcsolat. Sun Woo pedig elég menőnek tűnt számomra, amikor középiskolás voltam, szóval egy kicsit talán én is olyanná változtam, mint amilyen Shin is volt… És ráragadtam egy emberre, aki nem kért belőlem. Ha jobban belegondolok, akkor Sun Woo volt az egyetlen olyan barátom, akivel én akartam összebarátkozni. Emiatt egyáltalán nem is volt furcsa az, hogy New Yorkban nem igazán szereztem új ismerősöket… Leszámítva pár olyan negyvenes nőt, akik feltétlenül azt akarják, hogy feleségül vegyem a lányukat, mert „jó befektetésnek tűnök”.
Ugyanakkor talán pont a ridegségem miatt sosem voltam másokkal előítéletes és alaptalanul bunkó. Megvolt a magam stílusa, ami sok esetben ütötte más emberek határozottságát és konfliktusokat eredményezett. Ennek ellenére már rég túl voltam azon, hogy valakinek a vécébe nyomjam a fejét csak azért, mert nekem mondjuk nem szimpatikus. Utoljára középiskolás koromban löktem le valakit a lépcsőn, de mentségemre szólhat, hogy én sem voltam teljes mértékben magamnál akkor. Talán az lehetett az első alkalom, amikor olyan epilepsziás rohamot kaptam, hogy teljesen leuralta a testem, nekem pedig Ah Inként már nem volt hatalmam felette. Valójában nem is olyan baj, ha utálnak. Mert ha a jövőben valami történik velem, akkor könnyen maguk mögött tudnak majd hagyni mások. Nem akartam tovább senki terhére lenni.
Amikor beértem a terembe és észrevettem, hogy sok szabad hely nincs már, csak felsóhajtottam. Nyilván Timothy volt az utolsó ember, aki mellé le akartam ülni. Tisztában voltam azzal, hogy igazából a terveim elérése érdekében egyáltalán nem kellene egyetemre járnom, mivel már a legfontosabb dolog megvan ahhoz, hogy producer lehessek, ez pedig egy fekete American Express kártyán lapult. Nem beszélve arról, hogy volt egy aranykártyám is, ami még mindig jelezte azt, hogy tele van a zsebem, de nem volt olyan feltűnő, mint a fekete, szóval az egyetemen azt használtam. Ugyanakkor tudtam, hogy a diploma fontos dolog és nem akartam elhanyagolni a tanulmányaimat, ha már annyit szenvedtem azért, hogy ne csináljanak belőlem ügyvédet. Kifejezetten viccesen néznék ki úgy ügyvédként, hogy az egyik karom a vállamig teljesen ki van tetoválva az ujjperceimtől indulva.
Próbáltam valami mosolyfélét az arcomra varázsolni, amikor elfogadtam a srác kezét. Nyilvánvalóan kényelmetlen volt nekem a fizikai kontaktus, de ezt a kézfogás dolgot még mi is csináltuk otthon, szóval még arra is odafigyeltem, hogy csak határozott legyek, ne pedig erősen szorítsak rá a kezére. Talán nem sokan mondják meg rólam, de egész életemben sportoltam, ráadásul kifejezetten erőszakos és durva csapatjátékokat űztem. Emiatt tisztában voltam a saját fizikai erőmmel, ugyanakkor nem akartam villogni vele. Nagyrészt a szüleimnek hála volt lehetőségem egyszerre focizni, táncolni, kézilabdázni és még zenét és filmkészítést is tanulni. Valójában saját erőmből nem értem el semmit.
Egyszerre nyűgözött le, és döbbentett meg az, hogy milyen ártatlan ez a srác. Mindez nyilván az arcomon is tükröződött, de csupán csak egyetlen pillanatig aztán halkan felnevettem. Ez pedig egyáltalán nem hangzott gúnyosan, sokkal inkább volt vidám. Engem is kifejezetten meglepett.
- Nem erre gondoltam, de azért egy e-sport csapat elég menő – nyilván egy olyan országban éltem le a fél életemet, ahol majdnem mindenki játszik – Azt javaslom, hogy szervezz be valami koreait. Az otthoni LOL szerver elég durva. Amiatt hagytam abba a játékot még annak idején.
És tértem át a Play Station-re. Nyilvánvalóan a bátyám rendelkezett egy ilyen készülékkel és egyáltalán nem használta ki, mielőtt ideértem. Alapvetően furcsa volt számomra a tény, hogy egyáltalán volt egy ilyen készüléke, de az is lehet, hogy csak azért vette meg, hogy számomra tegye otthonosabbá a környezetet. A gond csak annyi volt ezzel, hogy nyilván a nappaliban volt bekötve, én pedig általában a szobámban tartózkodtam, mert ott voltak a hangcuccaim, meg minden egyéb.
- Köszi…? – egyáltalán nem akartam bunkónak tűnni, ugyanakkor soha nem tudtam mit kezdeni az ilyen bókokkal. Ez nem a srác hibája volt, már az ideérkezésem napján udvariatlanságnak tartottam, hogy néhány lány konkrétan lyukat égetett a testembe a tekintetével.
- Zenélek és kisfilmeket forgatok hozzájuk – ha már rákérdezett, én válaszoltam őszintén – Egy alappal szenvedünk két hete. Nem igazán jutunk dűlőre a hangzással kapcsolatban.
Ugyanakkor nem is feltétlenül akartam sietni a dologgal, mivel soha nem voltam annak a híve, hogy a mennyiség a minőség rovására menjen. Ha ahhoz volt kedvem, hogy a követőimnek zenéljek, akkor benyomtam egy Instagram live-ot és gitároztam dalokat, amiket kértek tőlem, néha énekeltem is. A stúdió minőségű felvételekkel kapcsolatban már szigorúbb voltam.
- Az előbb szerintem félreértettél – ezen a ponton viszont határozottan éreztem azt, hogy a vállamon ül a kisördög – Én Ronnie-ra gondoltam. A hülye is látszik, hogy tetszik neked. Hogy vagytok egymással jelenleg?