End of story

A nagykorúságnak még a közelében se jártam, mikor 2015.05.15-én kiadtam az első korsó sört a Brisardban. Több, mint kilenc éve. Nem csak, hogy nem fogyaszthattam, de nem is adhattam volna ki alkoholt, így némiképp elszórakozva a papírokkal vagy a házon belüli kapcsolatokkal, Freddie rokonaként voltam feltüntetve, aki olykor-olykor besegít a „házimunkában”. Igen, ez voltam én tizennyolc évesen még az előtt, hogy komolyan nekiláttunk volna a zenei terveink megvalósításának. Kellett a pénz, és ez volt a legegyszerűbb módja annak, hogy hozzájussak a szükséges bankókhoz. Sokan, még Nancyék se tudták, hogy itt kezdődött minden… és ezen a napon, itt is fog véget érni. Egy fejezet mindenképp.
Kilenc év alatt több ezer személyt szolgáltam ki, és még annál is többet szórakoztattam a színpadon… temérdek felejthetetlen emléket őrzök innen. Jót, s rosszat közel ugyanannyit. Több ezer szakítást hallgattam végig úgy, hogy a két delikvens előttem ült, sokszor egy-egy pöpec koktélom vagy rövid bánta, amit a földre sodortak az idegtől. Máskor telefonon folytatták le, hogy aztán én legyek az, aki valamelyest segít vigasztalódni néhány kör "ezt a ház állja" itallal. Innen a hosszú, még törlesztetlen számlám... De ez volt a feladatom. Hallgatóságnak lenni… italautomatává válni. Vigasztalni. Házasságokat láttam romba dőlni, és egy idő után számolni is elfelejtettem már, hogy hányan voltak, akik rám bízták bármi jellegű sérelmüket, haragjukat, fájdalmukat, legyen szó egy szerettük elvesztéséről, egyetemi bukásról, karrier krízisről. Én voltam a fizikális megtestesítője a problémáknak.
Kilenc év... Emberek százait tartom azóta is kedves – vagy nem kedves – ismerősömnek, hogy letették velem szembe valamelyik székre a seggüket, és alig néhányan vannak, akik voltaképp talán ténylegesen a barátaim azóta is, hiába, hogy ezt soha nem merném kijelenteni... de tagadhatatlanul, barátságok születtek itt.
Lopva a hátsó ajtók egyike felé pillantok, miközben az egyik whiskyt leemelem az üveggel tűzdelt szekrényről. A Brisard hátsó szekciójában bomlott fel a régi, „igazi” Wanderers, miután Freddie meghalt, és ugyan itt kezdtük újra, szépen apránként gyűjtve magunk köré a hiányzó két tagot… Más zenekaroktól hoztunk el embereket, lesüllyedtünk erre a szintre, de valamiért mindig kecsegtetőbb tervekkel és lehetőségekkel álltunk elő, mint az adott csapatuk… Fűt-fát ígértünk a jobb gitárosoknak és azoknak, akiben több lehetőség volt, mint amit az adott helyen kihoztak magukból. És mint nekünk hármunknak, „ős öregeknek”, úgy Peternek és Benjinek is itt indult a pályafutása. Mindkettő az én „szerzeményem”… Ez a hely mindennek a kezdete és a vége, vele együtt a közepe.
Számát se tudnám már annak, hogy hány kacifántos női ügyemnek adott otthont ez az épület, hányan gondolták azt, hogy az öltözők mellett, ha kitartóan ácsorognak, majd beinvitálom őket magamhoz egy gyors, kielégítő kefélésre. De annál érdekesebb téma, hogy hány ártatlan lány szívet törtem ripityára, mikor a korukra való tekintettel – soha nem fogok kihasználni senkit, főleg nem a saját szabadságomat és karrieremet kockáztatva, csakhogy hogy kiskorúakat tiporjak úri huncutságom gyanánt – ajtót mutattam nekik. Nagyjából ekkor vezették be – miattam is -, hogy a Brisard tiltani fogja, hogy huszonegy év alattiak belépjenek. Lehetne ezek alapján akár bűnbarlangnak is nevezni, ahova mutatós csajok járnak, hogy az aktuális fellépőkkel dugjanak, tudván, hogy ami itt történik, az itt is marad. A falak között. Mert ez a hely, az idejárók egy szövetséget alkotnak. De ez sem igaz… egyszerűen nem vállalta a vezetőség a felelősséget, hogy jogi vagy bármilyen úton-módon elővehetőek legyenek, ha esetleg egy dühös szülő ránk rúgja az ajtót, „merthogy az ő kicsi lánya vagy kicsi fia.”
Ez a hely volt az otthonom. Az egyetlen hely, amit tényleg annak is nevezhettem… ami az enyém volt, aminek a falai hosszú, szívhez szóló, komikus vagy tragédiákba illő történeteket tudnának mesélni arról, hogy- és ahogy felnőttem…
… az előttem ülő nő döbbent arca és a válasza pillanatokon belül az enyémre is meglepett grimaszt csal. A nagy merengéseim közepette fel se tűnt, hogy mintegy megszokás-szerűen próbáltam őt szóra bírni, de legalábbis elérni, hogy bökje már ki, akar még inni vagy sem? Biccentve húzom mosolyra a szám szélét, és a korábban elővett whiskys üvegből töltök neki még egy kört. A pohár halkan koppan előtte a márványon.
Benedvesítve az ajkaimat, két kézzel támaszkodok meg előtte a pulton. Vigyorogva billentem hátra a fejemet. Mondhatnánk, hogy élvezem a szabadulás ízét, de…valahol nehéz is. Keserédes…mikor mennél, de maradnál is.
- Pont azért vagyok itt, mert túl jól megy a szekér. Ha egy nappal később jössz, már nem találsz itt... mázlid van. Nem tölti mindenki olyan jól a "fel a fejjel" és az "ez talán segít" whiskyt, mint én – reflektálok szórakozottan, némi reménnyel, hogy ha mással nem, hát ezzel a csűrt-csavart válasszal kicsit kibillentem a mélabús hangulatából. Nem tűnik boldognak, de pont ez ad valami kellemes, nosztalgikus hangulatot az utolsó napom hátralévő egynéhány órájának. Az első is hasonló volt, csakhogy akkor még semmire való kis suhancként, ijedt képpel, nulla élettapasztalattal ácsorogtam ugyan itt, beszarva, és pislogtam arra a szerencsétlen pasira, aki már félig megborulva sírta el a szíve nagy bánatát: meghalt a kiskutyája. A szőke arcát elnézve, most talán nagyobb a baj.
Hümmentve mosolyodok el, mellkasomon karba tett kezekkel teszek néhány lépést hátra, hogy a mögöttem lévő pultnak támaszkodjak. Egy újabb tiszta poharat veszek elő, majd töltök magamnak is egy kört.
- Hát… - kortyolok, miután leheletnyit felé lendítem a poharamat amolyan néma egészségedre mozdulattal – … ilyen szép monológot se sűrűn kap az ember az utolsó munkanapján. Ezzel szemben mit kapok majd az öregektől? „Emlékszel arra a törött pohárkészletre…?” "És arra a két whiskyre?!" „Kitakarítottad a raktárt?” „Feltöltötted a polcokat?” „Tudod milyen hosszú a számlád?” „Kilenc év múlva van pofád így elmenni?” „Most komolyan?!” „Jössz te még ide sírva!” – Sorolom, tekintetemet le se véve a pohár aljában ide-oda lötyögtetett aranyló italról. Nem tudok nem elvigyorodni a végén, mert bár tagadhatatlan, hogy hasonló „ég veled” búcsúszövegekre számítok, de mindezt csak vérszívás gyanánt. Tudják, hogy végleg soha nem hagynám itt őket, és ha más nem, egy-két kör italozgatásra mindig megfogok jelenni… talán még koncertre is futja, mert hogy a viharba ne?
- A Sátán meg menő… és ha tényleg tőle származik a műfaj, akkor ezerszer inkább őt választom – mutatok rá végül, s ha még nem tettem volna meg… pedig korábban biztos, hogy nem maradt el, egyszer-kétszer végig mérem őt. Tényleg mágnes lehet bennem ami vonzza a szőkéket. Mikor bemutatkozik és a kezét felém nyújtja, a poharamat átveszem a másikba és megragadom azt.
- Nem tűnsz olyannak, Emma, mint aki a műfajban utazik – és ő mégis ismer. Ismeri a zenénket és ismeri az eddigi „életutunkat” is. Legalábbis a hallottak alapján. Az emberek mindig képesek meglepni. – Tájékozottabbnak tűnsz a saját srácaimnál…

to: @Emmalynn Larson

“Beginnings are usually scary, and endings are usually sad, but its everything in between that makes it all worth living.”

End of story

-   Ez még a jobbik eset. De a ritkább – költözik játékos szórakozottság a hangomba - … mások inkább világi szerencsétlenségnek gondolják, ha én jutok nekik – támaszkodok a pultra, hüvelykujjammal megvakargatom a szemöldököm szélét. – Legtöbben, akik ide jönnek, együttérzésre vágynak. Kedves mosolyra, ábrándos tekintetekre… egy-két biztató szóra vagy kíváncsi, kukacoskodó kérdésekre, mert, hogy a picsába ne akarnák valakinek, akár egy idegen, „többet úgyse látom” arcnak elsírni a bánatukat? Másoknak meg – mutatok rá, utalva a szerény személyére, majd a saját mellkasomra bökök - ... csak én jutok – én pedig soha nem voltam a feleslegesen szájtépő fajta, ha az életvezetési tanácsok osztogatásáról van szó. Hogy is tenném, ha én magam is hadilábon állok az élettel? - Pech – szám szélébe apró, de annál jókedvűbb mosoly költözik, ahogy végre valahára képes vagyok, és meg is teszem, hogy elszakadjak a ki tudja már mióta tartó depresszív- és a helyhez köthető hosszú múltamat felölelő jó, és kevésbé jó emlékektől, gondolatoktól. Drake szokta mondani: ne gondolkozz, még megárt! Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még igaza lesz, és minél több az emlék, annál nehezebb elképzelni az életet a Brisard után. Van egyáltalán élet utána? Vagy csak egy kósza ábrándot követek és aminek a végkimenetele ugyan az lesz, mint mindig: minden út ide vezet vissza? Ez a hely nevelt fel és egyengette az utamat, innen is kell hát nyugdíjba vonulni? Hiába, hogy hosszú évek óta erre vágyok, kiszabadulni innen és a saját utamat járni, nem pedig holmi huszadrangú kis zenekarként keresni a kenyérrevaló jussunkat néhány haverral… hiába, hogy többet akarok, minthogy nap nap után itt ácsorogjak a pult mögött, literszámra töltsem az idegen pofákba a sört, mégis, űz a gondolata annak, hogy hosszú évek munkáját, egyfajta életstílusát, életformáját és kapcsolatait készülök ma lezárni. Új ajtók nyíltak meg előttem és meglehet, egy új élet felé, egy új „én” felé vezetnek, de ezzel egyidejűleg egy másik meg is szűnik létezni. Mindaz, aki vagyok… aki eddig voltam, most le kell köszönjön.
-   Akkor egy kör "fel a fejjel" whisky… - töltök a poharába valamelyest többet a kelleténél, tekintettel a kiemelt titulusára, majd magamnak is töltök néhány kortyra valót. Utolsó napom, vagy mi a fene. Ami jár, az jár.
-   Kétség sem fér hozzá – dörmögöm a pohár peremére, kékjeimet úgy futtatva végig rajta, mintha olvasni próbálnék belőle… de ha jobban belegondolok, csak a látványt élvezem; fogok én még valaha annyi dögös macát látni a világon, főleg testközelben, mint akik a Brisard ódon falai között váltak ismerőseimmé, vagy… annál többé? Tényleg ez a hely minden kapcsolatom, minden élvezetem szülőföldje. És mondom mindezt úgy, mintha éppen szerzetesi életre készülnék…
Szemöldökeim megemelkednek.
-   És mi lesz akkor, ha lemondasz róluk? Jobb lesz attól bárkinek is? Az elvek azok elvek… nem véletlenül vannak – egy újabb korty kíséretében keményedik meg az arcom, s ha valami, akkor ez nyíltan árulkodik arról, hogy nekem is van belőlük néhány, és amiről nem vagyok hajlandó soha, senki kedvéért lemondani. A legtöbb a puszta emberségemhez és a neveltetésemhez köthető. Miattuk vagyok olyan, amilyen. Néhány viszont – a legtöbb - rossz tapasztalaton alapszik és olyan is akad, amit a saját védelmem érdekében, magam „hoztam” és vezettem be. Mindennek oka van és biztos vagyok benne, hogy az ő esetében se olyan elvekről van szó, minthogy elvből nem cukrozza meg a kávét és hagyja ki belőle a tejszínt.
-   Mhm… - vigyorodok el. – Csupa szeretetből, ja. Nincs még egy olyan alkalmazott, aki ennyit költene itt piára. Néha még vendég se – lötyögtetem meg a jelen választottomat magunk között – vagy, aki ennyi plusz pénzt hozna a házhoz a koncertekkel. Én vagyok az arany tojást tojó tyúk, aki most meglép a rókával a drótkerítés alatt… - hümmentek és töltök még egy kört neki és magamnak is. - Viccet félretéve… Ezen a helyen ők voltak a családom, ők tanítottak meg és készítettek fel olyan helyzetekre, nehézségekre, amire egy tök átlagos, harmonikus életet élő, szerető otthonban tapasztalat híján talán nem tudtak volna – talán pont nekik - nekik is - köszönhetem, hogy még életben vagyok. De ezt már nem kötöm az orrára. - Úgyhogy azt hiszem igen… - bólintok néhányat. – Biztos vagyok benne, hogy kicsit bele fognak dögleni a hiányomba. De amíg nem fut igazán a szekér, nem fogok tudni csak úgy elszakadni innen – amit valójában nem is bánok. Kell, hogy a gyökereink megmaradjanak, nem vághatok el azonnal minden köteléket… na most, hogy az én gyökereim honnan eredeztethetőek, az megint csak kérdéses. Ami meg a vendégeket illeti… néhány csaj lehet, hogy tele sírja majd a párnáját, amikor rádöbben, hogy innentől nincs több alkalmi együttlét a hely rocker-szellemét fenntartó jómadárral.
Mosolyogva vonom meg a vállam, mert hiába, hogy van hitem, ettől függetlenül sokszor baromira ellentétes azzal, ahogy vélekedek. - Az egész életemet sötétségben éltem… – vallom be egy lesajnáló, mély sóhajjal. – Ismerem már annyira, hogy tudjam, nagyobb úr az, mint a másik. Ezerszer könnyebb elveszni benne, ezerszer könnyebb erre az útra tévedni és a rabjává válni, hinni benne és hinni neki… és annál nehezebb megtalálni innen a helyes utat. Talán nem is lehet, csak ideig-óráig. És ez most a zenétől teljesen független – a sors… az élet, valami nagyobb hatalom, nevezzük bárminek, engem már a kezdetek kezdetén elveszített. Egyszerűen csak lemondott rólam. – Ha meg a zenéről van szó, akkor azt mondom, hogy így lettem én a saját magam Istene – billentem a fejemet a színpad irányába. – Teremtek. Létrehoztam egy csapatot, egy jól funkcionáló csapatot… zenéket írok, dalszövegeket írok. Szóval igazat adok. Mi vagyunk a saját magunk istenei és démonjai is. Ki így, ki úgy. Ha pedig a rock az ördög műve ahogy mondod, és én abban kívánom magam istenségnek nevezni, akkor egye fene… enyém lesz a földi pokol, szarvakat növesztek, villásnyelvet meg patákat – és azt hiszem, hogy ennek is komolyan elgondolkodtatóak a valós okai.  -   Bocs, ez már a whisky – dehogy a whisky.
-   Nem, annak semmiképp. Nem hiszek abban, hogy a külső tükrözi a belsőt. Manapság túl sok olyan angyalarcú babával találkoztam, akik, mint kiderült, jobban kedvelik az „én” műfajomat… de valószínű inkább a kedvemért, minthogy tényleg így lenne – mormogom az orrom alatt - viszont kevesebbel, akik érdeklődést is mutattak a gondolati sík felé és nem egyedül az foglalkoztatja őket, hogy velem kelljen erről beszélni… vagy mást csinálni – és főleg mást. Az emberek manapság nemcsak, hogy nem szeretnek de nem is tudnak „beszélgetni”… elmondják a maguk problémáit és dolgait, dehogy ténylegesen oda-vissza kommunikáció alakuljon ki a másikkal, na az már nem működik.
- Érdekesen – vigyorgok rá, miközben kihúzok a pult alól egy bárszéket, hogy amíg nem ront rám néhány marék ember, hogy töltsek nekik vagy csatlakozzanak a csevegéshez, „lógathassam a seggem”. – Kíváncsi vagyok, hogy hány ember töltötte el úgy az utolsó munkanapját, hogy éppen Istenséggé emelte magát, és ő maga is iszogat a pultban, ahelyett, hogy sorra lökné ki a söröket vagy a rövideket az itt tolongóknak – nem, mintha lennének tolongók. Igaz még nincs is ideje.
Sziszegve, mosolyogva könyökölök a pultra, fejemet a tenyerembe ejtem. – Nem is tudom, hogy megszépítheti-e az összetört whiskys szállítmány emlékét a távozás? Néhány évig még könnyeket fogok ejteni miatta... meg a pénztárcám is. A benyalt pofonok se csatlakoznak a szép emlékek sorába, de főleg nem az itteni zűrzavarok – kocogtatom meg a szegycsontomat. Mert valóban, az Odeyával való szakítás javát is ezen falak, az itt dolgozók és az ide járó ismerősök, barátok asszisztálták végig. Azt, ahogy lesüllyedtem, ahogy árnyékává váltam saját magamnak. De ez is kellett az életutamhoz. Ahhoz, hogy most emelt fővel távozhassak.
- De talán szebbé tenné, ha még ma utoljára mondhatnék néhány biztató szót egy vendégemnek - kocogtatom meg az ujjbegyeimmel a márványlapot, jelezve, hogy jelenleg még én vagyok az a pultos gyerek, akinek a túloldalon ücsörgők panaszáradát kell hallgatnia. Ő pedig a túloldalon ül...

to: @Emmalynn Larson

“Beginnings are usually scary, and endings are usually sad, but its everything in between that makes it all worth living.”