Mindig szerettem a jól induló napokat. Meggyőződésem, hogy a kellemes reggel, sokkal nagyobb eséllyel hoz magával kellemes napot is. A többi mellett ez is egyike volt az okaimnak, hogy amikor csak megtehettem, a parkban nyitottam a napomat, még hajnalban, Moon hátán lovagolva. Nekem ő a "nyugalom szigete", és különben is, túlságosan szerettem, ahhoz, hogy sokáig kibírjam nélküle. Ha vele indult a napom, akkor jó eséllyel aznap már nagy baj nem lehet. Mert ha bármi bosszant, bárki ki akarna hozni a sodromból, vagy ilyesmi, akkor csak arra kell visszagondolnom, milyen volt pár órával korábban, milyen volt Moon hátán ülni, és a reggeli friss levegőt együtt élvezni. Ő az én békém, mindig is az volt, mindig is az lesz, mert nekünk kettőnknek egy a létünk, együtt dobog a szívünk.
És a jó reggelek után, jöhettek az ilyen folytatások, mikor eljövök dolgozni, és lehet kis oroszlánt babusgatni, lehet kicsit élvezni a társaságát, nézni, ahogy játszik, hallani, hogy jól van, egészséges, szépen növekszik. Kicsit ilyenkor learatjuk a munkánk gyümölcsét. És nem, nem csak amiatt, mert gondoskodtunk ezekről az állatokról kezdettől fogva, hanem amiatt is, mert biztosítottuk nekik a lehetőséget ezáltal, hogy ők maguk gondoskodjanak magukról, egymásról, a kölykeikről... éljék az életüket, ami a vadonban vagy sikerülne, vagy nem. Itt nem bántja őket senki, biztonságban vannak, nem veszik el az élőhelyüket, mi vigyázunk rájuk, hogy ők létezhessenek békében. És Laksmi születése, és egészsége is ennek a folyamatnak, ennek a munkának a sikerét mutatja. Pusztán azzal, hogy létezik, és egészséges. És ezt mindig öröm volt hallani, és megtapasztalni. Ezért volt igazán jó itt dolgozni.
Meg amúgy azért is jó volt, mert itt rengeteg féle emberrel meg lehetett ismerkedni. Én meg szeretem az embereket, és ismerkedni is, úgyhogy nekem az teljesen jó, hogy tulajdonképpen futószalagon áramolnak be ide a népek minden nap, akár a világ minden tájáról néha, ha a nem kevés turistát is számolom, akik ugye a városba érkeznek, majd elkezdik végigjárni a látványosságainkat, köztük sokszor az állatkerteket is. De igen, persze, sok volt a helyi is. Ez a város hatalmas, és mesterséges dolog, gyönyörű ugyan, de azért nem csoda, hogy a parkok közkedvelt helyek voltak, hisz néha mindenkinek szüksége volt egy kis szelet természetre. Némi lélegzetvételre. És akkor voltunk mi, a szerencsések, akik itt dolgozhattunk, a város kis oázisainak egyikében. Meg voltak az olyanok, akik bár nem konkrétan itt dolgoztak, de a munkájuknak hála néha már csak "kötelességből" is ide tévedhettek.
Bár, úgy tűnt, a hasznosat a kellemessel is tudják néha vegyíteni, erre utalt legalábbis, mikor láttam, hogy az egyik doki nem ment el dolga végeztével, hanem itt maradt nézelődni.
Amikor a nyomába eredtem, majd mellé érve jeleztem neki a jelenlétemet, nem is kellett erőlködnöm, már meg is állt addigra, és felém is fordult, beszélgetést kezdeményezve.
Bólintottam megállapítására, miszerint én voltam, aki segített nekik fogni a kis oroszlánt. És rámosolyogtam a dicséretért, miszerint ügyesen csináltam. Hát, igyekeztem. Laksmi egy édes kis lény, szerettem volna, ha jól sikerül a dolog, és nem okozunk neki kellemetlen élményt. Örülök, hogy ez működött, és jó vége lett a kis kalandjának, mindannyiunk szempontjából, de főleg az övéből.
Mikor a hölgy bemutatkozott nekem, és a kezét nyújtotta üdvözlésül, nem tétováztam, el is fogadtam azt, és megráztam finoman a kezét, ahogy kell, közben biccentve neki barátságosan. Utána elengedtem a kezét, és az általános kísérleti jelleggel, jelelve feleltem neki, közben figyelve az arcát, nézve a reakcióit, hogy leszűrhessem, ért-e abból bármit, amit mutogatok:
- Igen. Örülök, hogy jól sikerült ez a mai vizsgálat, és a kicsi is jól tűrte. Az én nevem Adrian Brouen, örülök, hogy megismerhetlek. Ezek szerint te még nem régóta vagy orvos? - jeleltem, és figyeltem. Természetesen, abban az esetben, ha a szokásos reakciókat láttam rajta, és rájöhettem, hogy nem érti, amit csinálok, akkor meg sem vártam, hogy ezt szóban is közölhesse velem, a szokásos módon reagáltam le most is a dolgot. Előhúztam a noteszemet a farzsebemből, meg a ceruzát a fülem mögül, és ugyanezt a szöveget le is írtam neki, majd feléje nyújtottam a füzetet. Egyébként, ugyanígy tegeződve írtam, ha írtam. Legtöbbször ennél maradtam. Viszonylag kevés emberrel magázódtam. Hacsak nem voltam valami olyan hivatalos helyen, vagy hacsak valaki nem ragaszkodott hozzá, avagy nem tudtam magamtól valakiről, hogy ahhoz ragaszkodik/ragaszkodna. Igen, ez is egy amolyan megszokott dolog volt, ha úgy esett, akkor írásban is megmaradtam részemről a tegeződő megfogalmazásnál, nem bunkóságból, vagy bizalmaskodásból, inkább csak amiatt, mert alapesetben nekem ez volt a normálisabb. Jelelésben ugyebár technikailag nem magázódunk. Ott vagy te, és vagyok én, mi, ők, de ritkán jeleltünk olyat, hogy "maguk" vagy hogy "maga". Képesek vagyunk rá persze, tudunk ilyesmit is, ha kell, és megtesszük, ha kell, de nem az az általános. És tőlem a többség megszokta, hogy írva is csak azt magázom, akiről tudom, hogy vagy ragaszkodna hozzá, vagy ha nem tenném, akkor lekezelő reakciót kapnék vissza. Például, a valaha volt tanáraim többségét magáztam, és megkapták az illő tiszteletet írva és jelelve is, mert el is várták, meg tudom, hogy úgy illik. De általánosan, a "magamfajta" hétköznapi, normális, vagy nevezzük bárhogyan is, hogy milyen emberek vagyunk mi, szóval legtöbbször tegeződtem az ilyen emberekkel. És bár a doktornő magázódott velem, számomra úgy látszott, olyan ember lehet, aki nem fog megsértődni, vagy gyengeelméjűnek tekinteni, ha letegezem. Legfeljebb, ha mégsem akarja ezt nekem megengedni, majd jelzi, és akkor nem fogok úgy tenni.

Úgy gondolom, a dolog szépen sikerült. Igen, a szuri az nem volt éppen Laksmi kedvence, nyávogósan, vicsorgósan jelezte, hogy nem szereti, ha tűt szúrnak bele. De szerencsére, a csapat remekül kezelte a dolgot, kedvesen beszéltek hozzá, türelmesen, szeretettel érintették meg, és közben a lehető leggyorsabban tudták le a kellemetlen részt, hogy ne ingereljék őt feleslegesen hosszú procedúrával. Csendes szemlélőként figyeltem a mozdulataikat, hallgattam a párbeszédüket, és mindig a szükséges módon igyekeztem úgy fogni, tartani, vagy éppen fordítani kis barátunkat, hogy segítsek a dokiknak.
Mikor az egyikük, egy fiatalnak tűnő, szőke nő, arra kért, tegyem Laksmit az asztalra, megtettem. Persze azért nem hagytam ott, sem őt, sem őket, nehogy a kislány meglógjon, azaz, akár leessen vagy leugorjon az asztalról, hisz egy ekkora ugrástól még akár meg is sérülhetne a lába, ami nem volna épp jó dolog. Ugyanúgy fogtam őt, csak persze az adott igényeknek megfelelően, például, elengedtem a grabancát, és a hátán nyugtattam a kezem, hogy érezze a jelenlétem, és közben meg is tudja enni a kis falatokat, amikkel megkínálták őt.
Magamban ezen is jót mosolyogtam, már csak a párhuzam miatt is, amit Laksmi és az átlag macskák között éreztem... hisz én is hasonló módszerrel adom be a pirulákat a macskáimnak, ha gyógyszert, vagy hasonló dolgot kell kapniuk, csak annyi a különbség, hogy én virsliben szoktam nekik eldugni az ilyesmiket. Szép vagy sem, néha át kell verni őket kicsit, hogy ezzel megkönnyítsük mindkét fél életét, az övékét is, meg a magunkét is. Laksmi is bekapta a csalit, persze, a husi minden mást legyőzött, és szépen megette a felkínált darabokat, bennük a gyógyszerekkel.
Közben a fiatal nő és kollégái tovább vizsgálgatták a kis oroszlánunkat, rendre elvonva mellette valamivel a figyelmét, hogy ne azzal törődjön, mit csinálnak mellékesen... azaz, igaziból, de az ő számára mellékesen. Mert az ő számára a játék, és a kaja volt a lényeg, az egy mellékes apróság volt, hogy közben meghallgatták akár őt, meg megérintették a hasát, megnézték a fogait. Én pedig közben finoman fogtam, hol itt, hol ott tartottam rajta a kezeim, hogy épp ne legyek útban egyik dokinak sem, de Laksmi se érezze közben azt tévesen, hogy esetleg meg tudna lógni.
Miután sikerült a súlyát is lemérni végül, a dokiék késznek nyilvánították a vizsgálódást. Úgy vélem, ennek a kislány is örült, miután kapott némi harapnivalót is ugye, és játszadozott velünk kicsit, azért inkább már mehetnékje volt, nem vágyott tovább ennyi emberre maga körül, vagy még inkább, emberekre nem vágyott annyira, talán inkább már az anyukájára, az ismerős szagra, és arcra. Amikor leengedtem a földre, persze megint kicsit inkább "macska" volt, a bundáját nyalta, mancsával a szőrét borzolta a feje tetején, mint az átlag cicák, ha összefogdostuk őket, és ők rendet akartak tenni magukon. Persze Laksmi esetében ez inkább játék, utánzás, hisz ezt majd az anyukája megteszi igazából neki. De aranyos volt, ahogy a nagy igyekezetben még kicsit hanyatt is borult ültében, amin mérgelődve nyafogott kicsit, mielőtt megrázta volna magát, aztán futkosott kicsit közöttünk, főleg a nő körül, akitől nemrég ennivalót kapott. Talán azt gondolhatta, ha "játszadozik" még kicsit vele, akkor kaphat még. De persze nem. A nő most csak fényképezte őt, miközben ő produkálta magát. Jól is van ez így, legközelebb majd az anyukájától kap már enni.
Kicsit odébbról figyeltem őket, míg Laksmi szórakozott, ők pedig megörökítették, majd amikor végeztek, összegzésükre bólogattunk egyetértőn, Isabella is, meg én is. Mi is úgy láttuk eddig, hogy a kicsi lány rendben van, de az orvosi megerősítés az mindig jólesett, mégis csak ők látják jobban az olyan dolgokat, mi meg örültünk, hogy Laksmi rendben van, és szépen fejlődik, növekszik, ahogy kell. Holnap pedig majd a csapat is megnézheti őt magának, ha minden jól megy majd, de biztos úgy lesz, hiszen őt mindenki imádja!
Isabella visszaadta a cuccaimat, a telómat az egyik zsebembe dugtam, a füzetemet a másikba, a ceruzám meg a fülem mögé, vissza a helyére. Azután ő kikísérte a dokikat, míg én visszaengedtem Laksmi anyukáját a kicsihez. Aki persze azonnal szemrevételezte is, hogy "a haja szála sem görbült meg" míg magára hagyta őt. De nem volt semmi probléma, Laksmi is rögtön rácuppant anyura, nehogy megint megszökjön előle.
Kicsit néztem őket, de nem sokáig. Néhány perc múlva én is továbbindultam. Kint még láttam Isabellát, az orvosok már nem voltak vele, elhaladtában odaszólt nekem, hogy az óriásteknősöknél lesz, ha keresem, intettem neki, hogy oké, és én meg az ellenkező irányba indultam. Kicsivel előttem, láttam sétálni a szőke lányt a dokik közül. Gondoltam egyet, és utána iramodtam. Pár megnyújtott lépéssel utol is értem, és már majdnem mellette haladtam. Nem akartam megriasztani, azzal, hogy csendben mögé érek, és minden előjel nélkül megérintem például a vállát, az olyanokból szoktak lenni a sikongatások, meg hogy frászt kapnak. Ez New York, itt az emberek frászt kapnak a "csendes követőtől". És az még nekem is derogálna, hogy csengőt akasszak a nyakamba, hogy meghallják, ha jövök. Jó, mondjuk a csilingelős cipő az vicces, de az meg valószínűleg az állatoknak nem tetszene körülöttem.
Szóval, én inkább megnyújtottam még két lépést, és a lány mellé kerültem, majd, ha a látóterébe érésemre nem fordult felém magától, akkor séta közben egyszerűen tapsoltam egyet, hogy a hanghatással magamra vonjam a figyelmét. Ez nem volt példátlan, a magamfajták sokszor kell hogy kreatívak legyenek, ha magukra akarják vonni mások figyelmét, és mivel itt hiába is dobbantanék a lábammal, és nincs villanykapcsoló sem, amit fel meg le lehet kapcsolgatni, se asztal, amin kopogni lehet, így ilyen esetre jó a taps. Ha pedig sikerült rávennem az idegent, hogy rám pillantson, akkor köszönésképpen intettem neki.

Szeretem az őszt. Az ősz olyan, mint a fahéjas csiga. A fahéjas csiga, tejszínhabos kakaóval. Aminek a tetején csokireszelék van, meg egy szem meggy. Egyesek szerint ez igényesség, és fura, szerintem meg ez az ősz. És az ősz igényes, és fura. Zavaros, kicsit össze nem illő, és különleges ízű és szagú, és állagú, és kicsit kiszámíthatatlan, és más. Ez az ősz. És akkor még kérdés, hogy miért szeretem? Csak szeretem. Ezt mind. Mert az ősz klassz. És szép, és színes, szagos, és minden, amiről egy művész álmodhat. Ősszel mindent jobb lefesteni, mert más minden, a színek, a fények, minden. Elképzelni is nehéz, hogy lehet ezt nem szeretni... tudom, sokan nem szeretik, és sokan pont az ilyesmik miatt, amiket felsoroltam, de... akkor is furcsa érzés volt, arra gondolni, hogy egyesek ebben nem tudják meglátni a szépet. Pedig a szemüket kiveri.
Amit mondjuk nem tennék szóvá Isabella nevű kolléganőmnek, mert elég karakán természet, meg igazából, tudom, hogy reggel nyakig sárosan jött be dolgozni, mert egy taxis lecsapta egy tócsába hajtva, mikor mellette haladt el, és ezért már eleve paprikásan jött be, és elég esélyesnek tűnt, hogy ha neki például most meg találnám jegyezni, hogy szép az ősz, és stb... lehet, hogy kivenné a fülem mögül a ceruzámat, és mondjuk szemen szúrna vele, hogy elvegye a kedvem az ilyesmi kijelentésektől... amit mondjuk inkább kihagynék, mert szükségem van mindkét szememre, mert egy szemmel nehéz festeni.
Úgyhogy ma inkább például megtartottam magamnak az én saját véleményemet, mikor Isabellával mentünk a dolgunkra, és ő azon morgott az orra alatt, hogy utálja ezt az évszakot.
A ma reggeli feladatunk az volt, hogy legyünk az orvoscsapat segítségére, akik a mi kis új jövevényünk okán érkeztek hozzánk. Pár hete ugyanis kis oroszlánunk született. Utoljára két éve született oroszlánunk, szóval igencsak nagy volt iránta az érdeklődés. Az apukája tavaly érkezett hozzánk Prágából, és rögtön nagy sikere volt a nőstények körében. Bíztunk is benne, hogy nem ez a csöppség lesz az egyetlen kölyök, akivel mostanság megajándékoznak bennünket.
Szerencsére eddig minden szuperül ment a kicsi körül. Laksmi szépen gyarapodott, és az anyukája nagyon jól gondoskodott róla. Az anyukája is fiatal még, így kicsit aggódtunk, hogyan viselkedik majd a kicsivel, de eddig példaértékűen gondoskodó volt vele. Mindent tökéletesen csinált. Egyelőre reménykedtünk, hogy apu is ilyen ügyes lesz, mikor majd megismerkedik a kölykével. Ő ugye biztonsági okokból eddig nem találkozhatott vele, de... most már ez a találkozás is sorra kerül majd, amikor kikerül Laksmi is a többiekhez.
Na persze, ehhez előbb még át kell majd esnie egy-két apróságon ma.
És igen, emiatt jöttek a dokik. Hisz a kis oroszlánt mégsem vihettük hozzájuk, túl sokáig nem volna jó elválasztani az anyjától sem, és egy városi kirándulás amúgy is stresszes lett volna neki. És mivel ma oltásokat is kapni fog, hát, feleslegesen egyébként sem akartuk cukkolni, de így főleg nem. Bár gyerek még, de... azért akaratos kis csaj. És egyelőre olyan, mint egy nagyon nagyra nőtt házi cica, de... erősebb, és... hát, na, csak egy oroszlán, és azért ez egy lényeges különbség. És nem csak azért, mert ha ő harap vagy karmol, az fájdalmasabb lehet, mint egy sima cica esetében, hanem azért is, mert a közhiedelemmel ellentétben, a legtöbb állat bizony nem felejt, megjegyzik a jót, de a rosszat is. Ha azt éli meg, hogy valaki bántja, rosszul bánik vele, akkor emlékezni fog rá, és kihathat az egész életére, a viselkedését és az emberekkel való viszonyát nézve. Szóval nem akartuk, sem feleslegesen idegesíteni, se megijeszteni. Lehetőleg csak annyi stresszt okoznánk neki, amennyivel még nem húzzuk ki a gyufát, ma se, de később se. Nem árt, ha se vacsinak, se ellenségnek nem lát bennünket. Legyünk csak barátok, fő a békesség.
Orvosi csapattal most találkozik másodszor. Elsőre nem utálta meg őket. Akkor is kedvesek voltak vele. Bár az anyukája utána az addiginál is árgusabb szemekkel figyelt bennünket, nehogy megint trükközni támadjon kedvünk. Ezt valószínűleg most is megkapjuk majd, ha észreveszi, hogy csináltunk valamit. És félreértés ne essék, egy anya mindig tudja. Akár ott van, akár nincs. Mert egy anya mindig mindent észrevesz. Az anyák ilyenek. Ösztön. Szóval, mázli, hogy az anyukája is szeret minket.
Már idefelé megállapodtunk, hogy én fogom majd a kicsit, mert... hát, Isabellának ugye rossz napja van, és jobb, hogyha Laksmi nem érzi az ő feszültségét, ha nem muszáj. De nem csak ezért, engem amúgy is jobban lelkesített, jobban szerettem a kölyköket, mint ő. És az ember nem minden nap fogdoshatja a kis oroszlánt, még mi sem. Szóval, ki kell használni egy-egy ilyen alkalmat!
Ezért, amikor a dokiék előkészültek a mókás részhez, és jelezték, hogy megvannak, addigra én is összefogtam a hajam gumival, hogy ne lógjon majd közben a szemembe, és a ceruzát a fülem mögül is kivettem, és Isabellánál hagytam megőrzésre, a noteszemmel és a telómmal együtt, hogy azt se hagyjam el. Erre félviccesen megjegyezte, hogy lassan értékmegőrzőt is nyithatna belőlem, amin elvigyorodtam, és jelelve válaszoltam neki, hogy:
- "Akarsz mégis inkább te macskázni?"
Amire persze azt válaszolta, hogy:
- "Nem, köszi."
Amire pedig biccentettem válaszul.
Tudni kell, hogy Isabella nem volt ugyan könnyű természet, de mi kijöttünk, valószínűleg azért, mert épp eleget dolgoztunk már együtt. Sokszor voltunk csapatban együtt, mert a kevés olyan kollégáim egyike volt, akik értették, ha nem is teljesen, de legalább részben, a jelnyelvet. Ez munka közben gyorsította és időnként meg is könnyítette a kommunikációt közöttünk, főleg, mikor valamit csöndben akartunk elvégezni, és igyekeztünk nem felhívni magunkra az állatok figyelmét, meg ilyenek. Szóval jó munkapáros voltunk.
Tehát, mikor jeleztek, lassan odasétáltam a kölyökhöz, hogy megfogjam. Egy ekkora oroszlánnak ugye, még ha kicsi is, van már azért ereje is, szóval erősen kell ilyenkor megfogni, az ő, és a mi biztonságunk érdekében is. Nem szabadott neki lehetőséget adni rá, hogy túl sokat ficeregjen, vagy meglógjon. Mindezt persze kesztyűben, ami biztonsági előírás is, meg azért is fontos, hogy az anyaállat ne érezze nagyon a kölykén aztán az én szagomat sem. Többek között ezért is csináltuk például reggel ezt az egészet is, mert így, ha magunkhoz is kell fogni a kicsit egy rövid időre akár valamilyen okból, akkor is minél kevesebb idegen szag érje őt, nehogy például más állatok szagát vigyük át rá, mert anyu tuti nem díjazná, ha más állat szaga volna a gyermekén, mikor visszakapja. Az oda is vezethetne, hogy ellöki magától, amit nem szerettünk volna, hisz kell még neki az anyja.
Laksmi persze hangot adott nemtetszésének a szuri kapcsán, amikor beadták neki, ami teljesen érthető volt, azt én se szerettem soha gyerekkoromban, teljesen együtt tudtam vele érezni. Éreztem, hogy szeretett volna ellenkezni, de a grabancánál fogva sokat nem tehetett, azért is volt szükséges őt így lefogni a művelethez, mert ez egy kicsit "megbénította" őt, addig is, míg az orvosok "szurkálódtak vele", meg ilyesmik. Ellenben, a filmezés és a fotózás már kevésbé zavarta őt, sőt, ha most így hirtelen megint újra akarnák forgatni az Oroszlánkirályt, azt hiszem, simán jelölhetnénk bele egy szerepre, hiszen vérbeli kis díva!