Miután a rendőrségen Joet ellátták golyóálló mellénnyel megegyeztek abban, hogy Joe taxival megy. Horatio nem akart kockáztatni, mert úgy tűnik a férfi átlát rajtuk és elég jól informált is, így végül a civil ruhás rendőröket nem indította útjára. Nem tudhatta, hogy a rejtélyes idegen nem-e kap valakitől fülest és tesz olyat, amit mindenki megbán később, így én és Horatio külön mentünk külön-külön kocsikkal és távolról figyeltük az eseményeket. Távolról, de mégis közelről, hogy időben közbe tudjunk lépni.
A híd végében leparkolt egy kocsi, amiből ki is szállt a férfi és megindult Joe felé. A hangja megegyezett a telefonban hallottéval, tehát biztosan Ő volt az.
- Joe, helló - mosolygott, de mielőtt közelebb ment volna szétnézett és felmérte a terepet, majd újra Joe felé fordult. - Látom meghozta a szobrot. Remek. Akkor adja szépen oda és mi végeztünk is egymással. Biztos nem kér pénzt? Ne érezze úgy, hogy hiába volt minden - vigyorgott, de Joe kérdése kicsit megkomolyította.
- Ugyan, Joe - nevetett. - Mégis milyen biztosítékot vár tőlem? - pillogott. - Ez nem az a műsor. Adja át a szobrot és majd meglátja, hogy nyugtuk lesz. Én megkapom, amit én akarok, maga megkapja, amit maga akar. Jó, hogy szerződést nem akar íratni. Legyen elég, ha azt mondom, minden rendben lesz és higyjen nekem.
- De ez nem is az a műsor, amit maga szeretne - szóltam közbe mögüle a hídon állva és fegyvert fogva rá.
- Nocsak, Carter - fordult hátra. - Maga is itt van. Akkor gondolom az OCD-és barátjuk sem lehet messze. Mit akar azzal a pisztollyal bizonyítani? Nem jut vele messzire, higgyen nekem - emelte fel kezét vigyorogva, mintha csak meg akarna áldani. Nem tetszett a nyugalma.
- Adják át a szobrot és váljunk el békében - javasolta zavart nevetéssel.
- Vagy inkább adja meg magát - feleltem, de közben Joe mögül megjelent három fegyveres férfi.
- Vagy maga... - mondta. - Nem mondom el még egyszer. A szobrot - mondta és Joe felé fordult.
Mögülem megjelent Horatio is a pisztollyal, így ketten voltunk + Joe 3 fegyveres és a szobrot követelő férfi ellen. Nem volt annyira jó arány.
- Hasra! - szóltam Joenak, majd amint láttam, hogy hasal lőni kezdtem. Szigorúan kézre-lábra, ahogy Horatio is tette, de őket sem kellett félteni és a Férfit sem. Azonnal ugrott és mikor kellően közel került egy jól irányzott ugrást tett és már lendült is a lába. A rúgástól a híd oldalának csapódtam, majd el is terültem. Horatio rá lőtt, de a rúgás elől kitérve esett neki a felügyelőnek.

The Cursed Statue

….

Nem éreztem rosszul magam, amiért nem köszöntöttem illedelmesen. Egyszerűen le akartam zárni. Ha rajtam múlna, egyszerűen átadnám neki a szobrot, és bizakodnék benne, állja a szavát, és békén hagy mindenkit. Nem hiányzott egyetlen kellemetlenség sem, hisz épp elég volt maga a gondolat, ami arra ösztökélt, hogy távol tartsam magamtól a nőt, kit szerettem, a gyerekemet, és az ismerőseimet. Nem akartam bajba sodorni őket.
Aztán kihangosítottam a telefont, már csak a rendőrök miatt is.
-Ritka az önzetlenségük… de szerencsére segítőkészek. – pillantottam egyikről a másikra, s valóban így gondoltam. Horatio-ban sem csalódtam szerencsére, hisz olyan hamar elintézte a szobor odakerülhessen hozzám. Csendben vártam a válasza többi részét, hol is találkozzunk.
Ismertem a helyet. Szép volt. Szerettem néha ott megállni, s figyelni a víz játékát, vagy épp elvinni arra a fiam.
- Ismerem a helyet. – bólintottam, s megálltam az ablakkal szemben. -Mikor? Mennyi időm van odaérni? – szúrtam még oda, mielőtt letehette volna a telefont, s reméltem Horatio okosabb, semmint kockáztassa az emberek életét.
Igaz nem voltam zsaru, de katona fejjel is tudtam, hogy a civil életeket megóvni elsődleges, s bizony lehet lezáratnám a hidat erre az időszakra, s a környékét is. Azonban, ha nem kaptam választ, akkor már el is kezdtem összeszedni a cuccaim, s elpakoltam a szobrot is, hogy mihamarabb túlléphessek ezen az egész histórián.
Ha csak egy egész kicsit is szemét, s önelégült alak lennék, bizony megmondanám a számukra, hogy én megmondtam, és igazam volt mindenben. Ha egy kicsit is nagyobb egom lenne a még egészségesnél, bizony még büszke is lehetnék magamra
-Azt kell tenni amit mond. Én legalábbis azt teszem. – morogtam az orrom alatt, s ha csak nem állítottak meg, akkor az ajtó felé indultam. Aztán megtorpantam. – Azért egy golyó állómellényt kérnék ha nem gond… - bíztam benne, megkapom a mellényt, ám ha nem, akkor egyszerűen elkönyveltem annak, hogy ők bizakodóbbak mint amilyen én vagyok.
Arra gondoltam, taxival fogok menni. Az majd pont odavisz a hídhoz, és bizonyára majd megtalál, hisz ha a telefonszámom megszerezte, nyilván a küllememnek is utánajárt.
Természetesen reménykedtem benne, hogy a riadalmon kívül nem lesz egyéb bajom, s az adrenalin okozza a legnagyobb problémámat.
Ha megkaptam a mellényt, míg igazítottam magamra, kérdőn pillantottam feléjük.
-Hogyan lesz uraim? Távolabbról figyelnek, és ha úgy alakul közbeavatkoznak?

- Nem tudhatjuk - felelte Horatio. - De jobb egy bukott csapda, mintha meg sem próbánánk és csak úgy útjára bocsátanánk ezt a szobrot. Még ha nem is járunk sikerrel, mi megpróbáltuk és ez a fontos - mondta, noha azt szerintem ő is nagyon jól tudja, hogy komoly következményei lehetnek, ha az akció elbukik. Nem csak a szobrot veszíthetjük el, de akár emberi életek is odaveszhetnek, főleg, ha a fickó nem egyedül jön. Ezek az emberek veszélyesek és fanatikusok, mégis, Horatio látszólag nyugodt volt a kockázatok ellenére is.
Vagy nem érte fel - bár azt aligha hittem - a felelősséget és a lehetséges károkat, vagy egyszerűen nem érdekelték. Vagy, ami valószínűbb, hogy volt annyira magabiztos és nárcisztikus, hogy hitt a sikeres akcióban és annak áldozatok nélküli véghezvitelében. A magam részéről - Joehoz hasonlóan - kicsit paranoiás voltam.
Egy dolog biztos volt, mikor Joe azzal jött, hogy minden zsaru egyforma, Horatio szemei kicsit fenn akadtak. Látszott rajta, hogy vérig lett sérve, hogy úgy érzi Joe közönségesnek tartja, ellenben becsületére válljék visszanyelte a kimondani vágyott szavakat.
Lényeg a lényeg, Joe telefonált egyet és a fickó hamar fel is vette neki.
- Én is üdvözlöm, Joe. Nagyon örülök. Látom ma mindenki csupa helyes döntést hoz. Ugye felügyelő? - kérdezte, jelezve, hogy tudja jól, már javában mehet az ellene való szövetkezés. - Én sem vagyok ám ostoba. Egy percig sem gondoltam, hogy a rendőrség mosolyogva, önzetlenül átadja majd nekem a szobrot - Horatio arcára kiült minden érzelem. Dühös volt és szomorú is egyszerre, de valahol ő is tudta, hogy ez lesz a vége. - A helyszín a Genesee folyó lesz. Felső Manhattanben van egy híd, mely alatt egy vízesés fut. Ott találkozunk. Lehetőleg csak maga jöjjön, Dr. Carter és ön, felügyelő, ha minden áron rendőri kíséretet szeretne. Nem tartom magam golyóállónak, de nem félek maguktól. Mindig van a kezemben egy-egy aduász az olyanok miatt, mint maga. Ha az utamba akar állni, akkor az emberi életekbe fog kerülni - felelte homályosan és itt akár Joe fiaira is gondolhatott, de akár arra is, hogy a hídon fog mészárlást rendezni, vagy ki tudja.
A vonalat hamar bontotta, nem várta meg egyikünk válaszát sem.
Horatio csalódottan dobolt az asztalon. Megfordut a fejébe, hogy vissza mondja ezt az átadást, de tudta jól, innen már nincs visszaút és talán ez bosszantotta a legjobban. Ő akart csabdát állítani, most mégis neki adtak sakkot.
Persze én gondoltam, hogy nem véletlen a helyszín választása. Víz. Sok víz. Nem is feltétlen azért választotta ezt a helyet, mert nehezebben lehet ott rendőrségi akciót manőverezni, hanem, mert a szobrot talán be akarja dobni a vízbe, vagy valami rituáléra készül. Nem lehetett tudni biztosan.
- Azt hiszem nincs más választásunk, mint az ő szabályai szerint játszani - sóhajtott Horatio.

The Cursed Statue

….

Bíztam benne, nem lesznek olyan makacsok, vagy épp hülyék, hogy ne adják oda a szobrot. Persze megvolt rá a lehetőség, és persze magamban is végigfuttattam, hogy bizony ennek elég erősen olyan hozománya akad, mi nem enged arra következtetni, hogy minden egy varázsütésre véget érne.
Egy ideig csak figyeltem Juliant, aztán mikor közölte a tényt, hogy megbeszéljük Horatioval, minden ellenkezés nélkül mentem vele, s tettem be magam mellé a kocsiba, hogy onnan meg se álljunk a kapitányságig.
A kocsiban végig csendben figyeltem az elsuhanó épületeket, az emberek nyugodt sétáját, kik mit sem sejtettek az egészről. Kik oly gyanútlanok voltak, akár csak a gyermekek.
Természetesen Horatio segítőkész volt, s bizonyára pörgött az agya, és szerencsére jó ötletnek találta a csapda állítását, bár én magam eléggé szkeptikusan álltam az egészhez, még akkor is, mikor már a szobor szépen ott díszelgett előttünk, s én ott álltam telefonnal a kezemben, az intelmeit hallgatva.
-Miből gondolja, hogy nem fog erre a lépésre számítani? Elvégre tudja, hogy maguknál van a szobor, és hogy minden zsaru egyforma, és hasonlóan gondolkodnak. Mi van akkor, ha lesz egy másodlagos helyszín, miről nem tudnak?  - karba fontam karjaim, s meglepőmód, elég hamar előbukkant, a hosszú évek óta véka alá rejtett katona, kinek bizony toppon kellett lennie, még akkor is, hogyha „csak” a haditengerészet légierejét erősítette egykoron.
-De ne legyen igazam… -pár lépést odébb mentem, majd tárcsáztam az SMS-ben kapott számot, s míg vártam, hogy felvegyék, odaléptem a szoborhoz, s úgy zacskóstúl fogva kezembe néztem végig rajta szemtől szemben talán első alkalommal, s szemei valóban olyan érzetet keltettek, mintha tényleg figyelne, s lappangana benne valami erő.
Csodálatos alkotás volt, s egyben még is valami hátborzongató. Azok a szemek, a csápok… megvolt a maga akarata talán úgy ahogy azt a pasas mondta a vonal túlsó végén nem is olyan régen? Talán tényleg az a szándéka, hogy visszakerüljön jogos tulajdonosához?
Ha hallatszott a vonal végén, hogy bizony felvették, köszönés nélkül szóltam bele. Úgy gondolva, csak ismerős lesz számára a hangom.
-Nálam van a szobor… - pillanatnyi szünetet tartva, kicsit átfordítottam, hogy a másik oldalát is megszemlélhessem. – Hol találkozzunk?
Persze nem gondoltam, hogy olyan hülye, hogy ne legyen az a és a b terv mellé még egy c is a tarsolyában, hogy kibújhasson a rendőrség karmai közül.

Nem volt ostoba gondolat, ami megjelent Joe fejében, hiszen nem egy példa volt már rá a történelemben, hogy ékszereket és ékköveket szobrokba zárva rejtsenek el, de nem tudtam mekkora esély lehet rá, hogy abban a kőpolipban ilyesmit találjunk. Nagyon csekély, de az esély meg volt és jó magam sem tudtam sok más magyarázatot rá miért lehet annyira értékes. Hacsak nem tényleg egy fanatikusokból álló csoportról van szó. De ha belegondolok, a telefon végén lévő férfi nem tűnt annak, vagy csak jól leplezte.
Miközben Joe ide-oda járkált, én követtem tekintetemmel a mozgását, akkor is, amikor megállapodott és kérdést intézett hozzám. Egy nagyon fontos, de nagyon kényes kérdést. Mint ember, szívesen kiadtam volna neki a szobrot, de, mint hatósági személy, nem tehettem csak úgy meg. Az, hogy katonai múltam volt és titkosszolgálatos is voltam még nem jelentette azt, hogy szívtelen voltam, vagy épp könnyen döntöttem mindenféle kényes kérdésekben.
Ami azt illeti, jól jött volna most egy pohár whiskey és két szál cigi, hogy kicsit el tudjak lazulni. A szoborral talán csapdába tudnánk csalni őket. Ha mindenkit nem is, de azt, aki a telefon túlsó végén volt, igen. De ha belegondolok, erre neki is számítania kéne, nem? Miért hiszi azt, hogy mi nem fogunk tenni semmit? Miért hiszi azt, hogy csak úgy átadjuk majd a szobrot és nem fognak civilnek álcázott zsaruk hemzsegni a környéken?
Joet szemléltem, majd bólintottam neki.
- Megbeszélem Horatioval és kitaláljuk miként tovább - mondtam, majd intettem neki, hogy kövessen.
Kiértünk a kocsimhoz és beülve már indultunk is a rendőrségre, ahol beszámoltunk Horationak a fejleményekről. Horatio is igyekezett megértő lenni és ő is kapott a gondolaton, hogy jó ötlet lehet a szoborral csapdába csalni a rejtélyes telefonálót, így el is rendelte, hogy a szobrot hozzák ki a bizonyítékraktárból, ám azt megkötötte, hogy lehetőleg ne szedjék ki a védőcsomagolásból és csak gumikesztyűben lehet megfogni a szobrot, ha mégis ki kéne venni. Erre az óvintézkedésre nem csak azért volt szükség, hogy lehetőleg ne kerüljenek rá új ujjlenyomatok, hanem, hogy ha lenne valami drog, vagy méreg a szobron, a szoborban, ami hallucinációkat okoz, ne érintkezhessen emberi bőrrel.
Hogy ne legyen gyanús, egyelőre még nem szóltak a férfinak, hogy meg van a szobor, hanem inkább elkezdték megszervezni a rajtaütést.
Szóltak pár rendőrnek, akik civil ruhát vettek és civil autót vettek magukhoz, illetve Horatio igyekezett felkészíteni Joet is a találkozóra.
- Hívja fel, de hagyja, hogy ő válasszon helyszínt és időt. A rendőrök már készenlétben vannak. Számoljon rá pár percet, hogy mielőtt ön odaérne, előbb ők érjenek oda és körbe tudják venni, illetve el tudjanak vegyülni a tömegben, hogy ha bármivel próbálkozna, le tudják szedni, az átadás után pedig ha ön már biztonságban lesz el tudják fogni.

The Cursed Statue

….

Gondoltam, hogy nem úgy lenne, ám már maga a zsarolás gondolata is rosszul érintett, hisz sosem voltam az a fajta, ki jól viselte az esetleges fenyegetéseket. Ám itt és most, még is meg kellett tennem, hogy nem állok neki kakaskodni, szóval helyette inkább kérdést intéztem hozzá, mire meglepetésemre választ is kaptam, s őszintének hatott az, amit mondott.
Csenben hallgattam végig, hisz belebeszélni a másik monológjába, még akkor sem illő, hogyha épp olyan ember telefonál, aki vélhetően a vesztét akarja az embernek, valami olyan miatt, amihez alig volt valami köze.
-Miből gondolja, hogy benne van a leviatán tudata, és nem csak holmi legendáról van szó? – magam eléggé szkeptikus voltam, s meglehet, nem is hittem szavában, s talán egy film jutott az egészről eszembe, s meglehet őrültség, ám az is meglehet, hogy valami sokkal értékesebb lapul annak a szobornak a közepében, mint holmi tudat.
Meglehet, egy múzeumban lenne a helye. Meglehet, hogy a múzeum tökéletes lenne annak, hogy kiderítsenek róla mindent, és tanulmányozhassák olyan körülmények között, mi tökéletes, és biztonságban megőrzi a szobrot, ám ezen véleményem megtartottam magamnak.
Nem akartam megtudni mi szabadulna el, a pasas elmélete szerint, ám én magam már elég régóta nem hittem az efféle dajka mesékben. Meglehet egy időben, még tökéletesen elhittem volna, és a sok tengerész babonaság mellett, még talán el is hinném, hisz nem egy hajó veszett már oda, vagy épp vált egyenlővé a semmivel, ám mindegyikre akadhat logikus magyarázat.
Aztán persze úgy határoztam, sokkal többet ér a családom épsége, mint sem egy ősi szobor.
Szóval mikor felcsendült elégedett hangja a vonal végén, pillantásom Carter-re emeltem.
-Jelentkezek amint megvan a szobor… -jegyeztem meg, majd mikor megszakadt a vonal, beletúrtam hajamba, s elmém eldugott részéből előkavarodott a „jólesne egy ital” gondolata.
Mikor megérkezett az sms, elmentettem a számot, s arcomon dörgölve át, emeltem pillantásom újfent Julian-re.
-Több rejtőzhet benne, mint gondolnánk...lehet hülye gondolat, de arra gondoltam, mi van ha a szobor belsejében, valami egészen más van… valami ami megér néhány ember életet...mondjuk egy gyémánt... -morfondíroztam fel alá mászkálva, majd megálltam, nekitámaszkodva újfent a kanapénak.
-Szóval… megkapom a szobrot?

A hang felelt, de nevet nem mondott.
- Nem is a szemei miatt segít majd önnek - felelte, de majd később nyilvánvalóvá is fogja tenni miért is. - Lehet lefoglalták, de Carter majd megszerzi önnek. Úgyis ott dolgozik.
Joe kérdésére egy ideig csendben volt a hang, majd felelt.
- Nem akkora titok ez, elmondhatom. Abban a szoborban lapul a Leviathán tudata - felelte, de, hogy Joe is és én is értsük, kifejtette. - Még mielőtt Isten megteremtette volna az embert, a földön két szörnyeteg uralkodott. A Leviathán és a Behemót. A két szörny közül a Leviathán uralkodott a vizeken, a Behemót a szárazföldön. A tengeri sárkány hatalmas volt és elpusztíthatatlan. Teste olyan nagy és hosszú volt, hogy körbe érte a Földet, majd saját farkába harapott. Szájából tüzet okádott, amerre úszott, felforrt a víz. Ha kiemelkedett az óceánból, árvizeket okozott a szárazföldön. Isten meg akarta teremteni az embert, de ahhoz végeznie kellett a két szörnyeteggel. "Ama napon meglátogatja az Úr kemény, nagy és erős kardjával Leviatánt, a futó kígyót, a keringő kígyót, és megöli a sárkányt, amely a tengerben van.", ahogyan Ézsaiásírt róla. Isten lejött a Mennyekből, hogy megküzdjön a Leviathánnal, ám csak félig járt sikerrel. Nem tudta megölni, ám a próféták ezt nem akarták elismerni. Eltagadták az igazságot. Isten elbukott a harcban, ám azt sikerült elérnie, hogy a Leviathán abban a formájában megszűnjön létezni. Egy óriás kalmár testébe zárta az erejét, akit ma Kraken néven ismernek, a Leviathán tudatát pedig elzárta egy szoborba. Abba a szoborba, amit maguk őriznek a laborban, Dr. Carter. A szobor hosszú ideig az óceán mélyén pihent, ahonnan felszínre került és most a szekta a nyomában van.
Ha a szobrot megkapják, egy rituáléval képesek lehetnek kiereszteni a Leviathán lelkét, ami egyesül a Kraken testével. A szörny visszanyerheti régi testét, a tengeri sárkánykígyó pedig elhozza a világvégét.
- Ez őrültség! Tündérmese! - mondtam hitetlenül.
- Úgy gondolja, Carter? A szobor beszél. Aki érdemes rá, az hallja is. Úgy tartják.
- Ja. Bedrogozva biztosan. De önnek miért olyan fontos ez a szobor? A szektának már értem, de önnek?
- Önnek talán nem lenne fontos, hogy ne kerüljön rossz kezekbe? - kérdezett vissza. Nyilvánvalóan nem akarta elmondani neki mire kell a szobor, de biztos voltam benne, hogy nem az éjjeliszekrényre akarta dekorációnak.
Én is úgy gondoltam, hogy a pasas túllőtt a célon, amikor Joe fiaival fenyegetőzött, de jelenleg nem tehettünk semmit, csak bízhattunk benne, hogy a férfi nem csinál ostobaságot. Egyelőre neki van szüksége ránk, nem hiszem, hogy meggondolatlan döntéseket hozna.
De aligha ez a férfi jelenthette ránk a legnagyobb veszélyt, hanem inkább az őrült szektások, akik a világvégén izzadoztak. Szerencsére Joe is megfelelően kezelte a helyzetet.
- Tudtam én, hogy meg fogunk tudni egyezni - felelte elégedetten a hang. - Egyelőre nem mondok semmit. SMS-ben küldök egy telefonszámot önnek. Ha megvan a szobor, hívjon fel és egyeztetünk egy átvételi pontot. Várom a jelentkezését - mondta és bontotta a vonalat. Pár pillanat múlva jött az SMS, benne a telefonszámmal.
- Nagy az isten állatkertje - sóhajtottam. - A nyakamat tenném rá, hogy nem a nappali vitrinbe akarja dísznek.

The Cursed Statue

….

Nem akartam ebben az egészben részt venni, még is Carter felbukkanása óta, kezdtem úgy érezni, egyre jobban benne vagyok, s lassan maga alá temet.
Egy darabig úgy gondoltam vége, és a két őrszemem is feleslegesnek gondoltam, aztán Bells, és a pocak helyett, ő jelent meg.
-Érdekes. Épp erre gondoltam Carter... Mi van ha ott is van valaki? Mi van, ha..de nem vagyok nyomozó...-jegyeztem meg, s közben a kávé is odakerűlt hozzá, majd mentem a telefonért, s a legnagyobb meglepetésemre egy olyan alak hívott, kire egy cseppet sem számítottam.
Meglepő, hogy engem hívott, s nem egyenesen Cartert.
-Nem hiszem, hogy a két szép szemem elég lenne hozzá Mr...?- azért tettem egy próbát, hátha megtudom kivel is kavart össze a véletlen. Az a fuvar, mit meglehet kár volt elvállalnom.
-A rendőrség lefoglalta. Akár csak a gépem. Mind vesztettünk valamit...-ekkor kihangosítottam a készüléket, hogy Julian is hallja a beszélgetést. És az egész a szobor miatt történt.
-Miért olyan fontos az a szobor? Mennyit ér? Nem hinném, hogy egy múzeumnak akarná.-szúrtam még oda, s közben valóban elgondolkodtam rajta, mennyit is érhet az a kraken szobor, s mi lehet benne annyira varázsos, hogy mindenáron meg akarja szerezni.Persze a tény, hogy a doki megölt valakit, akié jogosan lett volna az egész. Igaz fura külleme volt a pasasnak, nekem még sem ártott, s nem gondoltam, hogy képes lehetne ilyesmire.
A kérdésemre adott válaszára elsőre döbbenten pislogtam, majd ökölbe szorult kézzel ingattam meg fejem.
-Ne merészelje! Hagyja ki őket ebből!- csattantam fel, s legszívesebben fülemhez kapnám a készüléket, hogy úgy beszéljek vele, ám még is megbírtam állni, hogy ne tegyem. A gyerekeim mindennél többet jelentettek a számomra, s nem hagyhattam! Nem tehettem meg, hogy semmiben hagyom. Tekintetem Carter-re emelve szólaltam meg újra.
-Nem kell a pénze! Tartsa csak meg! De a családom hagyja békén! Nekik semmi közük hozzá. Ahogy nekem sem. Ott voltam...segítettem elhozni, és ennyi...-elcsendesedtem, hisz Carter ésszerű kérdést tett fel számára, ám még is inkább szerettem volna kimaradni ebből. Kimaradni, és elfeledni az egészet.
Ám mikor megjegyzést tett arról, hogy akár meg is ölhetnek, újra a telefonra emeltem pillantásom.
-Oké...- visszaültem, s közelebb helyezkedtem a telefonhoz.-Mondja meg mikor, és hol akarja átvenni a szobrot...és ne azt mondja, hogy hagyjuk egy megörzőben! Vagy magának adom, vagy senkinek...-Carter ha felém nézett, összeakadt a tekintetünk.
Úgy voltam vele, majd a hívás után megbeszéljük az egészet, ám még is ezt láttam apa fejjel az egésszet biztonságosnak, de ott bújkált a tengerész, ki véget akart vetni az egésznek.
-Szóval?

A nappaliban a kávé társaságában telepedtem le és kezdtem bele a részletekbe való beavatásba. Nyilván nem túl szabályos ez, hiszen folyamatban lévő nyomozásról nem kéne civilekkel beszélgetni, de lássuk be, Joe az egyetlen, aki segíthet, hisz ő ismerte az első áldozatot és ő ismeri a legjobban a körülményeket, továbbá valamiért őt is el akarták tenni láb alól, szóval jó, ha tud a fejleményekről, hátha hasznosabb segítség lesz később.
- Amennyiben nem idegenkezűség van a háttérben, igen, megfordult a fejemben - bólintottam. - Csakhogy a labor nem talált semmi szert a szoborban. Lehetne maga a szobor anyaga a ludas, de védőkesztyű nélkül nem értek hozzá. Ráadásul csak az egyik laboros halt meg, a másik még él. Nos, vagy az a valaki drogozta be Edmondot is, aki Új-Zélandon Forsythot, vagy csak a szer ugyanaz. Ez nem tisztázódott - kortyoltam a kávéba. - A szer és a módszer egyezik. Kérdés, hogy a tettes személye is egyezik-e.
Míg Joe elment a telefonért, addig megittam a kávémat is, bár csak hamar kiderült, hogy nem hiába jöttem ide. A telefon nem akárkitől jött. Akárki is hívta Joet, biztosan nyakig benne van. Éreztem én, hogy a múltkori meccs még nem ért véget. Itt a folytatás.
- Carter professzor, igen - felelte a hang. - Mindketten tudjuk, hol a szobor. A rendőrség laboratóriumában. A maga kis védőszentje meg tudja szerezni, ha maga szépen kéri. Ugye? - kérdezte, én pedig figyeltem, amint a férfi visszatér a fülén a mobillal.
- Az a szobor az enyém, Mr. Weaver. Legalábbis már kifizettem az előleget. A maga utasa, aki elhozta, hál istennek meghalt, de sajnos a szobor rossz kezekbe került, akik nem tudnak bánni vele. Megbíztam egy férfit azzal a kéréssel, hogy hozza el nekem a szobrot, de a maga által Forsythnak ismert férfi megölte őt és a helyébe lépett. Hajlandó vagyok kifizetni önnek a szobor árát. Azt a pénzt, amivel az előlegen túl a megbízottamnak tartoztam a szoborért cserébe. És Dr. Carter felé sem leszek hálátlan, ha segít. Hallotta, doktor?
- Igen, hallottam - feleltem a hangnak, majd Joe felé néztem, aki roppant jó kérdést tett fel. A hang egy ideig nem felelt, de aztán a már tőle megszokott semlegességgel válaszolt is.
- Hány fia is van önnek, Joe? És hányat hagyjak meg belőle? Nekem kell a szobor, magának kell a családja. Nem ingyen kértem. De emelhetjük a tétet a pénzről emberi életekre.
- Miért olyan különleges az a szobor, hogy ennyire kell magának?
- Másoknak is épp olyan értékes, mint nekem. Forsyth szektájának is a szobor kell és lehet meg is szerzik, ha nem lépünk. Ha a szobor már nálam lesz, akkor segíthetek maguknak megszabadulni a szektától. Ez csak megéri, nem? Lehet, hogy most nyugtuk van, de nem fognak beletörődni. Újra meg fognak jelenni, hogy megöljék magát, Joe.

The Cursed Statue

….

A napok múltak, az ügyről pedig nem sokat hallottam. Az meg egyre kisebb mértékben zavart, hogy a nyakamra állítottak két nyomozót, kik figyelték minden egyes léptem, s nélkülük lassan már a mosdóba sem mehettem el, tekintve, hogy majdnem végeztek velem. Persze nem értettem ezt az egész aggodalmat, hisz azóta egy olyan alkalmat sem tapasztaltam szerencsére.
Oké, olykor még eszembe jutott, s bizony dobolt az adrenalin olyankor a fülemben, de nem éreztem rosszabbúl miatta magam, vagy épp kevesebbnek sem.
Azonban ez alatt az idő alatt, kicsit kevesebb időt töltöttem Bells közelében. Nem akartam, hogy baja essen, vagy feleslegesen aggodalmaskodjon miattam.
Épp letettem a telefont egy megbeszélés után, s elégedetten dőltem el a fotelomban, mikor a kapucsengő jelzést adott, így beengedtem az érkezőt.
-Üdv magának is Carter. – elléptem az útjából, visszaindultam a lakás belseje felé, majd kávéval kínáltam, mit el is fogadott, így aztán miután elkészült át is nyújtottam számára.
-Drog? Részvétem Dr. Edmond miatt. -átmentem a nappaliba, s őt is arrafelé tereltem. – Akkor ha jól értem, arra gondol, hogy a szoborban volt valami, ami miatt a doktorok halucináltak… - morfondíroztam hangosan, majd a dolgozó felé pillantottam, hol a telefonomat hagytam.
-Elnézést! – felkelve mentem is a készülékért, hogy aztán még ott vegyem fel, s mielőtt még beleszólhattam volna, már bele is szólt egy ismeretlen alak.
-Carter? Igen… de a szobor nincs nálam, és nem tudom merre van. – mormogtam az orrom alatt, s közben kimentem a dokihoz, majd kihangosítottam a telefonom. – Miért akarja annyira a szobrot?
Több kérdést nem tettem fel. Egyszerűen csak kíváncsi voltam. Tudni akartam igaz sok mindent.
Azon azonban nem csodálkoztam, hogy a telefonszámom megszerezte, hisz nyilvános volt a cég miatt.
-És ha azt mondom, hogy nem szerezzük meg magának?- kérdőn emeltem rá tekintetem Carter-re, várva mire is jut ezzel az egésszel kapcsolatban, majd letettem az asztal közepére a készüléket, s úgy pillantottam a kijelzőre, bár ha csak nem jelezte ki a számot, erősen kételkedtem benne, hogy bármit is megtudhatunk a hívásból. Kivéve persze, hogy közben elindítottam a hívás rögzítőt.

Miután Horatio lepasszolta nekem ezt a különös esetet azóta csak ezen kattogtam. Pár napra mellőznöm kellett Joet, de azért egy-egy járőrt a nyakába akasztottam és volt, hogy jó magam is elmentem megnézni jól van-e, de alapvetően nem sokat konzultáltunk. Szerencsétlen pilóta már nem egyszer elmondta mit tudott és sok újat én sem tudtam neki mondani, mivel az eset elég rejtélyes volt. Homályban tapogatóztunk, bármennyire is igyekeztünk.
Kezdtem elveszteni a reményt, hogy valaha is a szekta nyomára bukkanok, amikor is kaptam egy telefont, hogy találtak egy holttestet a Bronx-i sikátorban egy illegális szennyvíz kivezető mellett. A látványnak sem én, sem Horatio nem örültünk, ugyanis az egyik laboros volt az áldozat, aki a szobrot vizsgálta, amit Joe utasa, Forsyth hozott el a törzstől. A technikus az öngyilkosság előtt egy polipot vésett a mellkasába. Az eset nem kicsit volt hátborzongató, így vártam a labor eredményeket, hogy mit találnak. Joenak még nem mondtam, de Forsyth vérében találtak valami ismeretlen eredetű szert is. A szer hasonló volt az LSD-hez és minden bizonnyal belélegzés útján került a szervezetébe. Nem tudták teljesen azonosítani, csak foszlányokban, de most kiderült, a laboráns vérében is találtak a hatóanyagból. A kérdés az, milyen szer lehet és hogyan került a szervezetükbe? Hol és hogyan lélegezhették be? Vagy más módon került be? Talán bőrön át?
A bűnügyi laboratóriumból egyenesen Horatio lakása felé igyekeztem, majd a fejleményekkel Joe-hoz mentem. Becsengettem, majd mikor az üdvözlés után bebocsátást nyertem besétáltam és ha megint megkínált kávéval elfogadtam.
- Kábítószer - mondtam. - Nemrég öngyilkos lett a laboros, aki a szobrot vizsgálta. Dr. Forsyth és Dr. Edmond vérében is egy hallucinogén kábítószer maradványait fedezték fel - mondtam, majd ha volt kávém, belekortyoltam. - Még Forsyth esetében el tudom képzelni, hogy a sámántól kapott valamit, de Edmond nem tudom hol és miért jutott hozzá a szerhez. Ugyanaz okozott nála is hallucinációkat, mint Forsythnál. Ha ez egy új fajta drog, akkor nagy a baj - mondtam, majd váratlanul megcsörrent Joe mobilja. Ha felvette, egy ismeretlen hang szólt bele. Vélhetően skandináv.
- Hei Mr. Weaver - szólt a férfi erősen Norvégosan. - Alkudhatunk? A professzor is ott van önnel, igaz? Mit kérnek cserébe, hogy megszerezzék nekem a szobrot?