Épp belefeledkezem a hevederek rendezkedésébe, amikor valami megüti a fülem a közelből. „Az első ugrás mindig akkor az igazi, ha olyannal teszi meg, akinek szintén ez tűzkeresztsége”. Hogy mi? Kapom fel a fejem teljesen meglepődve. A hang forrása felé fordulok és hamar rá kell jöjjek, hogy ez a mondat az egyik túravezetőnk, már ha van ilyen légi kifejezés. Ez komolyan gondolta. Hümmögök egyet magamban, majd egy nőre figyelek fel, aki üdvözöl. Bájos, szép arcú, ezt még így nyakig beöltözve is könnyedén megállapítható. Mosolyra húz a szám és viszonzom a köszönését.
Hello! Cassian vagyok, de röviden csak Cas. Nyújtom felé a kezem, hogy rendesen bemutatkozhassak és közben bíztató mosolyt eresztek meg felé. Ez nem tréfa. Kattan közben a bilincs kettőnk között. Jó ötlet két zöldfülűt összerakni? Máskor azért lenne egy-két szavam ehhez, de nem szeretném a lány kedvét letörni. Igaz nem ugrottam még, de azon kívül mindent teszteltem. Több órát gyakoroltam otthon, hogy melyik karabinert hova és hogyan kell tenni. A hibázás lehetőségét minimalizáltam amennyire lehet. Sajnos ez szakmai és életből fakadó ártalom. Minden túlbiztosítok és a legapróbb részletekig megértem. Ezt persze könnyen felülírja egy váratlan helyzet és persze én is hibázok, mint bárki, de azért az esélyeinket a felkészültségem pozitívan tolja felfelé. Ekkor az egyik helyi fickó odakiabál nekünk.
- Kicsit tovább tart a karbantartás a gépen. Kérem addig legyenek türelemmel. Még egy 20-30 perc. Addig igyanak egy teát, vagy kávét, bár odafent az nem fog kelleni. Nevetve fejezi be a mondandóját majd elindul egy távolabbi gép felé, amivel talán mi is menni fogunk. Elle felé fordulok félig vigyoroga.
- Reméljük nem a Boeing alkatrészekkel lesz gond, mert akkor az első és utolsó utunk lesz. Mire kimondom, addigra kapcsolok, hogy ez lehet csak nekem vicces, így gyorsan korrigálom magam.
- Csak vicceltem, nyilván nem lesz semmi gond. És egyébként mivel foglalkozol ha épp nem az égből készült alászállni? Már ha úgy is van némi időnk, akkor kihasználom egy kötetlen csevegésre. Lassan elindulok a büfé felé és invitálom Elle-t is arrafelé.
- Ha nem gond én tényleg innék egy kávét. Elalszok. Kicsit sokáig voltam fent az este. Meghívhatlak valamire? Kíváncsian nézek a szemébe, hátha inna vagy enne még valamit ebben a rövid várakozó időben. Kicsit viccesek lehetünk mert az összekapcsoló heveder még mindig rajtunk van, bár nincs meghúzva. Így legalább csak két összeláncolt börtöntölteléknek nézünk ki.



Szószám ◆ Megjegyzés ◆ Zene

Cassian and Lelanelle

Freedom in the air

Bátornak lenni nem egyenlő a vakmerőséggel, ugyanakkor szükségeltetik némi vakmerőség a bátorsághoz.Nem mondanám, hogy fenekestül felforgattam az életemet tavaly karácsony óta, de tény, hogy mióta újra érezhetem a szabadság mások számára talán fel sem fogott, de számomra semmivel össze nem téveszthető illatát sok mindent újraértékeltem magamban. Vagy úgy alapvetően az életemben.
Az új év, és úgy alapvetően az elmúló hónapok számtalan új lehetőséget hordoztak magukban és megtanultam egy egészen más szemüvegen át szemlélni a világot. Meg kellett tanulnom elsősorban hinni önmagamban. Szépen lassan darabról, darabra felépíteni az életemet és helyet találni benne a múltamnak is.Megtanultam reményekkel telve előre tekinteni, és sokkal inkább tanulni a tévedéseimből, semmint örökkön attól rettegni, hogy újra elkövetem majd őket.
Az új otthonom csupasz falai úgy meredtek rám, azon a hideg, szinte fogvacogtató decemberi reggelen, hogy sóhajtva kérték az új és sokkal biztatóbb jelenem apró tükörcserepeit.Lassan rendezkedtem be, nem akartam semmit elsietni, még inkább nem akartam abba a hibába esni, hogy túl gyorsan, túl sok mindent akarok. Előző életem szereplői kitáncoltak, vagy éppen én voltam az, aki nem akarta felvenni a kapcsolatot egyikkel vagy másikkal. Volt aki a tévedéseimre és a hibáimra emlékeztetett, és volt olyan, aki maga gondolta úgy, hogy talán jobb lesz külön utakon folytatni.Nem volt elég új életet kezdenem, egyszersmind újjá is kellett születnem.
A tavasz érkeztével már éreztem, hogy ahogyan a föld engedi el a ritkuló reggeli fagyokkal a telet, én is szépen lassan leráztam magamról a bizalmatlanság és a félelem utolsó nehéz súlyait.Már nem csupán hittem a változásban, és abban, hogy képes leszek innen a mélyből talpra állni, de tenni is képes voltam érte. A tulipánok és nárciszok virágzásával én is kivirultam. Lett munkám. Egyszerű, és talán a korábbinál kevesebbet hozó, de arra elég, hogy a saját lábamra állva elindulhassak.A nyár mindent beragyogó mosolya egy váratlan ajándékot is tartogatott számomra. Nem tudom kitől érkezett a titokzatos csomag, de először el sem akartam hinni, hogy az enyém. Számtalan kutatási anyagom nyomtatott és kéziratot tartalmazó ládikája lapult benne. Néhány általam nemesített virághagyma, és egy széf kulcsa, amely nem kevés pénzt rejtett a számomra. Pontosan annyit, amelyet a volt férjem ellopott tőlem, és a közös vállalkozásunkból, és amely miatt én két évig nem voltam szabad.
És még valamit. Egy érdekes és izgalmas utazás lehetőségét. Kalandot, vagy próbatételt, még magam sem nagyon tudtam eldönteni, de abban biztos voltam, hogy bárki is küldte a különleges, meghökkentő és egyszersmind nagyvonalú ajándékot túl jól ismerte az életemet, és még annál is jobban azt, hogy mire van most szükségem.Ki kellett merészkednem nem csupán a világba, hanem annak a peremére, és onnan lógni le nagy bátran a világ fölé, hagyni himbálózni a lelkem és az elmém. Újra kellett értékelnem önmagam és meg kellett tanulnom másképp látni a világot, ez pedig azt is jelentette, hogy fizikálisan is más perpektívából. Az ajándék egy ejtőernyős tandem ugrást tartalmazott. És hogy kivel? Azt a titokzatos ajándékozóm a véletlenre akarta bízni.
“Minden találkozásban benne rejlik annak a lehetősége, hogy egy különleges utazásra invitál. És ki tudja? Talán megváltoztatja az életedet. Ezúttal jobb irányba.”
Egy apró üzenet állt csupán mellette, amelyet nem kézzel írtak, hanem egy barokkos, cirádás kerettel szegélyezett levendula illatú papírra nyomtattak.Izgalmasnak tűnt, ugyanakkor maga a gondolat szinte pillanatok alatt gombócot formált a gyomromban, és ez nem is szűnt meg az indulás napjáig sem. Két hét. Ennyit kellett várnom, és minden reggel, újra és újra megnéztem az apró kártyát, meg a fekete-arany színű jegyet, mely a nevemre szólt és amelyet majd a helyszínen át kell nyújtanom a szervezőnek.Próbáltam rájönni kitől kaphattam ezt a különleges és sok szempontból, vagy legalábbis az életem szempontjából formabontónak számító ajándékot, de minél tovább gondolkodtam, annál inkább homályba veszett a kiléte és sokkal inkább azon izgalom tartott rabságban, hogy vajon milyen lesz ez az egész. Tény, hogy sosem csináltam még ilyesmit, sőt soha eszembe sem jutott volna magamtól.Azt azonban éreztem, a gyomromban kitartóan formálódó gombóc ellenére is, hogy valóban erre van most szükségem. Talán odafenn végre szabadon engedhetek mindent.Mindent, amely keserűséget okozott, amely két évre elvette a szabadságom, amely megpecsételte azt, hogy ki is lettem, amely elvett tőlem számtalan lehetőséget. Elengedhetem végre, azt, aki soha nem akartam lenni.
Még meggondolhatom magam. Még mondhatom az utolsó pillanatban is, hogy nem szeretnék élni a lehetőséggel. Ezeket mantrázom magamban egész úton, amíg a kisbusz a reptérre szállít számtalan másik emberrel együtt. Lopva pillantok végig rajtuk, és próbálom kerülni a közvetlen szemkontaktust, noha nem feltétlenül sikerül elrejtenem az idegességemet. Ennek egyik legbiztosabb jele, hogy amíg többen a mobilt nézegetik, vagy még vidáman csevegnek valakivel hívásban, esetleg az ablakon bámulnak kifelé a távolban elterülő óriási felszálló pályának kinevezett mező felé, addig én a jegyemet gyűrögetem, és folyamatosan rágcsálom az alsó ajkam.A mellettem ülő, huszas éveinek közepén járó lányka még biztatóan a kézfejemre is teszi a tenyerét, megtoldva egy szelíd, és biztató mosollyal és azzal, hogy ne legyek ideges, csak az első alkalom frusztráló, a következőt már várja az ember. Hát….nem vagyok benne biztos, hogy lesz következő alkalom. Most tudatosul bennem, hogy repülőn utasként ülni egészen más, mint amire éppen most készülök.Készülök én erre egyáltalán? A bizonytalanságom egy nem túl sikeres, de teljesen őszintének szánt mosollyal próbálom palástolni.
Még akkor is ez van bennem, amikor a hangárhoz érve a női öltöző felé irányítanak, hogy az utcai ruházat fölé felvegyük a szükséges alapruházatot.Ezzel már nagyjából tisztában is vagyok, elvégre részt kellett vennem egy oktatáson, mint mindenkinek. Kötelező és szükséges.Még ott is meggondolhattam volna magam, de mégis azt veszem észre, hogy már biztonsági gyorstalpaló eligazításra tartok, és az oldalamon ott csörög számtalan karabiner, lánc, csat és gumiheveder. Sok olyan holmi amely a biztonságot garantálja ott a levegőben. Az egészben az a különleges és érdekes, hogy nem egyedül ugrunk majd, hanem párokban.Ez okozza azt hiszem nálam az extra feszültséget.
-...kisasszony, kérem. A telefonját, ékszert, fülbevalót és minden olyasmit, ami veszélyes lehet a levegőben. A hármas lesz az öné.- egy férfi hang zökkent ki a merengésemből, és elém tart egy lezárható, apró méretű trezort, melyen szürke nyomott domborulattal a hármas szám szerepel. A kérésnek megfelelően adom le a mobilom, és az apró, nefelejcs medállal ellátott, piciny kék kövekkel kirakott ezüst láncomat. Más ékszerem nincs. A karikagyűrűmet azt hiszem valahova a Hudsonba dobtam még akkor amikor az első keserves pofonként megéltem akkori férjem árulását.
- Ez lesz az első?- teszi fel a kérdést a férfi, miközben lezárja a trezort, én pedig zavartan bólogatok.És oldalra billentem kérdőn a fejem.
- Nem túl szakszerűen bánik a karabinerrel.Johnson, hé! Rakd össze a két mazsolát!- veti a háta mögé egy nagydarab, negyvenes, katonásan kefe frizurás ősz hajú fickónak, aki egy másik férfi felszerelését ellenőrzi.
- Menjen! Majd Johnson segít! Az első ugrás mindig akkor az igazi, ha olyannal teszi meg, akinek szintén ez tűzkeresztsége.- vigyorodik el, és már lép is tovább, hogy a mellettem lévőektől is begyűjtsön mindent, ami a levegőben tiltott dolognak számít. Én pedig, felnyalábolva a számtalan zörgő holmit, teszek pár lépést a Johnsonként megnevezett és egy ismeretlen, formára nyírt szakállas fickó felé.
- Üdv!- próbálok inteni is, kissé talán sután a számtalan dologgal a karomon, és inkább csak a zörgés ami jellemzően ezután hallatszik belőle. Végül egy kisebb zörenéssel minden a lábam mellett végzi, amit még nem sikerült a helyére raknom.
- Na, úgy látom meglesz a társa, cimbora!- veregeti meg a számomra még ismeretlen férfi vállát vigyorogva Johnson, aztán a felszerelésemet mustrálja.
- Ó aranyom! Még csak ennyit sikerült a helyére kapcsolni? Na jöjjön, segítek!- fordul immáron az én felszerelésem irányába, én meg jobb híjján egy ideig csak nézem a férfit, akivel hamarosan közösen fogunk kiugrani, és akire hosszú ideig az életemet fogom rábízni, ahogy ő a sajátját rám.A gombóc egyre erőteljesebben tölti meg a gyomrom….
- Lelanelle vagyok…vagy Elle.Az rövidebb.- teszem hozzá bután és mellékesen, mert hirtelen nem tudom mit is kellene mondanom.Nem szokványos a helyzet.
Johnson pedig éppen ebben a pillanatban kattintja össze az első bilincset, amely a férfihoz láncol majd hosszú ideig a levegőben.

Már a vonatúton azon gondolkodtam, hogy biztos jó ötlet ez? A haláltól nem félek, tényleg nem, de amíg leérek az adrenalinbomba lesz így is úgy is. Borzong a szőröm, ha rágondolok a szabadesésre. De ugye kemények vagyunk, kifejezetten saját segítő nélkül leszek, vagyis egyedül kell megoldanom, ha valami összegubancolódik, szó szerint. Jó, persze lesz velünk tapasztalt tandemugró mester, de azért mégis más így. Pár hetet megelőzően direkt befizettem egy előkészítő tanfolyamra, ahol kaptam egy oklevelet is. 3-4 alkalom, kb 6-8 órában. Jól az ember agyéba rágják a felszerelést, mit, hogy hova kell csatolni, mire kell figyelni, mit kell meghúzni, hogy kell fordulni, mi történik, ha… vagy mit kell tennem, ha ez bekövetkezik… Érdekes volt és hasznos. Furcsa mód benne vagyok ilyen őrültségekben, de mindenre szeretek maximálisan felkészülni. Szakmai ártalom, hogy mindent túlbiztosítok, vagy épp személyiségbelei ártalom, amiből jó szakmai szokás lett. Most már nincs visszaút. Megérkeztem a repülőtérre, ahol a gépünk felszál majd. A férfi öltözőből lépek ki éppen, ahol már rajtunk van az alapfelszerelés. Az egyik hangárban gyülekezünk, ahogy szépen mindenki babrál a ruhával vagy épp valamelyik részével. Én is épp ezzel foglalatoskodom, miközben nagyjából tucatnyi bátor vállalkozó gyűlik össze a biztonsági oktatásra indulás előtt. Nincs időm nagyon részletesen körbe nézni kikkel is leszek mert épp egy hurokkal bíbelődők, ami az egyik karabineremre került. Mikor sikerül a kigubancolás diadalittasan kihúzom mind a 182 centis jómagam és egy adrenalintól fűtött vigyor is kiül a szakállas képemre. Meg kell hagyni, hogy nem kis kaland lesz. A cég azt ígérte, hogy a környéken ők visznek fel a legmagasabbra. Persze ennek előfeltétele, hogy mindenkinek előtte pár alkalmas képzésen kellett reszt vennie, ahol a többiek is kaptak oklevelet. No persze lehet itt mindenki profi rajtam kívül és én voltam az egyetlen zöldfülű nebuló. Ez majd úgy is kiderül, ha elindulunk és meglátom ki, hogy nyúl a felszereléséhez. Tényleg kíváncsi vagyok mit kapok a pénzemért. Jó alkalom új embereket megismerni különböző háttérrel. Furcsa mód sosem voltam introvertált. Bár szeretek magamban lenni és jól el is vagyok, ugyanakkor társaságban is jólesik olykor lenni, és ott nem vagyok visszahúzódó. Ezt, hogy is hívják? Ó, meg kell kérdeznem ChatGPT-t. Be is pötyögöm neki, hogy van olyan személyiségcsoport, ami a kettő között van. Ambivertek! Ambivertek, akik… Már épp olvasnám mit ír, amikor elkezdik begyűjteni a telefonokat. Ez peh! Sebaj, majd megnézem, ha visszaérek. Kissé kelletlenül beleteszem a kosárba, amit körbeadnak. Ennyi pénzért persze készül felvétel, de ehhez biztosítanak speciális akciókamerát, ami hozzá van csatolva a ruhához, nehogy elhagyja valaki út közben lefelé. Most már épp tényleg semmivel sem tudom lekötni magam így mustrálom a társaságot, kikkel fogok újjászületni a levegőben.
  .



Szószám ◆ Megjegyzés ◆ Zene