Duncan & Shelley
   

   
-...és biztos, hogy megoldod? Mert nagyon szívesen…tudod, ha már minden alkalommal ilyen tündér vagy és elhalmozol bennünket minden földi jóval….- Camila Torryn hangja csicsergő volt, akár a friss hegyi patak csilingelése eső után, és minden mondat végén bájosan kuncogott, amely tekintve azt, hogy már harmincöt éves, meglehetősen édes bájosságot kölcsönzött neki ezáltal.Mélyet sóhajtottam a vonal másik végén és elmosolyodtam, orrnyergemet dörgöltem, és a fejem ráztam, mintha a vonal túloldalán látna is az illető, nem csak hallana.
- Nem kell, komolyan. Cole meg fogja oldani, ahogy eddig mindig.Meg én is. Az édességek katonás rendben sorakoznak a hűtőkamrában, készen arra, hogy Donnie’s elszállítsa azokat hozzátok holnap, ahogy azt előre megbeszéltük.- a Donnie’s egy külön fogalom. Nem csupán egy zárt csomagterű furgon, hanem az volt Az Autó! A nevét onnan kapta, hogy élénksárga színre volt festve, az oldalán körbe babakék dupla sáv futott, és mindkét oldalán egy-egy fogatlan, fehér fejkendős babafej vigyorgott édesen, kunkori tinccsel a homlokán.Amikor megvásároltam, szinte fillérekért, akkor még a Donnie’s Diaper virított rajta, és igen….pontosan azt szállított, amire mindenki gondol: használt pelenkákat.Persze elég komoly összeget emésztett fel, mire megfelelő módon fertőtlenítették, és hűtővé alakították a felső rakodó teret, de az igazság az, hogy ebbe a járműbe az első pillanatba beleszerettem.A Diaper felirat lekerült róla, ám a neve megmaradt, és így is emlegettük. Nagyobb mennyiségű sütemények, romlandó torták kiszállításához használtam, leginkább olyankor, ha nagyobb távolságra kellett menni a városon belül, vagy esetleg a külvárosba, az óceán partra, esetleg hosszú időre számítottam a dugóban.Olyankor a Donnie’s tökéletes volt.
Cole meg fogja oldani. Ezt mondtam, és ebben biztos is voltam. Öt egyetemista kisegítő munkaerőm volt, közülük is Cole volt a legmegbízhatóbb. A maga huszonhárom évével, markáns vonásaival, mindig komoly és gondolkodó tekintetével, a szája sarkában mégis lopva megbújó mosolyával, a göndörödő fürtjeivel, és állandó beszédkényszerével olyan volt mintha az a kisöcsi lett volna, akit nem feltétlenül vártam volna egykor, de amikor együtt építhetünk bunkert akkor valószínű örültem volna az érkezésének.Nem sokkal a Camilával történt beszélgetésünk után, amikor a másnapi útra készítettem fel a Donnie’s-t, csörgött a telefonom. Cole volt az. A hangja színtelen volt, mintha nem találta volna a szavakat, és rá nem jellemző módon zavarodottan harapta el a mondatok utolsó szavainak a végét. Elcsuklott a hangja, éreztem, hogy valami olyasmi történt, amely nem feltétlenül volt rá jó hatással.Sőt kifejezetten összetörtnek éreztem még így, telefonon keresztül is.Volt, hogy akár fél perces hallgatásokba is burkolózott és ilyenkor csupán azt hallottam, mennyire egyenetlenül veszi a levegőt.Felismertem: ez az az állapot, amikor egy férfi megpróbálja elrejteni a gyengeségének vélt könnyeit. Elvégre egy férfi nem tehet ilyet….ugyan miért ne? Majdnem egy órát beszélgettünk és hallgattunk, és a második fél órában ha nehezen is, de elmesélte mi történt. A lány az egyetemről….ó igen, a szív és az ő kiszámíthatatlan útjai. Néha utat tör magának másfelé, amelyre az aki talán jobban benne van az egész kapcsolat érzelmi hullámvasútjában, nem feltétlenül van felkészülve. Cole sem volt. De arra talán nem számított, hogy a tulajdon bátyja lesz az, aki  végül riválisa lesz és a lány, akiért olyan nagyon odáig volt, akivel úgy hitte talán az egyetem után is folytathatják majd, másra gondol, és más iránt lobban lángra.Egy lezáratlan kapcsolatot hagyva maga mögött, titokban lépve félre. Cole azt mondta egy ideig nem szeretne most jönni, és tulajdonképpen ha lehetne nem is mozdulna ki az otthonából….édesem! Szerettem volna valami biztatót mondani, hogy majd elmúlik, hogy túl lesz rajta….hogy egyetlen lány sem éri meg a könnyeket amit utána hullat, az időt amelyet elpazarol azon búslakodva amit már nem tud megváltoztatni, de jól tudtam, hogy mindez felesleges. Az első szerelmeket az ember mindig valamiféle sorstragédiaként éli meg…és az igazság az, hogy nem csupán az első szerelmeket. Az összes többit. A nagymama szerint a szívünk olyan mint valami édes, míves mézeskalács, és minden múló szerelem letör belőle a maga emlékei számára egy darabot.De hát, végsősoron az édes íze még akkor is megmarad, ha csupán egy falat marad végül, amit az arra érdemesnek odaajándékozunk majd.
Végül nem tudtam semmi biztatót mondani, csak annyit, hogy ne fogja vissza a könnyeit, és próbálja átengedni magán a keserűséget.Azt nem tudom megmondani hogyan kell csinálni, mert mindannyian mások vagyunk, másképp dolgozzuk fel a lelki fájdalmat.Mondtam neki, hogy ha újra készen áll, akkor hívjon fel.
Egy komplett autónyi finomság kiszállítása várt hát rám, amelyet a West and Day iskolának szántam, ahogy minden évben egy alkalommal, a nyári szünet beköszönte előtti utolsó napokban.Különleges iskola volt, és különleges, egyedi nevelést igénylő gyerekek jártak ide zömében.Olyan gyerekek, akiknek kellett az extra szeretet, az extra ölelés és törődés és az extra adag finomságok a Butterbean-ből.Camila volt a fő segítőm, a szülői munkaközösség jelenlegi, és minden bizonnyal még egy ideig állandó vezetője, lévén két kisebb gyermeke is az intézménybe járt.Egyeztettem vele, hogy sajnos a segítségem ezúttal nem tud jönni, ő pedig megígérte, hogy mindenképp megpróbál néhány szülőt megkérni arra, hogy ha befutok a Donnie’s-al, segítsenek kipakolni. Már félúton jártam amikor újra hívott. Három férfi segítőt is talált, így minden rendben lezajlik majd ahogy immáron ötödik éve ilyenkor júniusban.
Az élénk sárga autó nem sokkal tíz után gurult az iskola elé, és állt meg a főbejáratnál a kovácsoltvas, égbe szökő fát stilizáló kapu előtt.
- Leeeeeey, de örülök, hogy idén is összehoztuk a Sweeter Maratont!- azt a vidám, csupa optimizmus hangot ezer közül is megismertem volna, és amikor kiszálltam végül az autóból, karját már ölelésre tárta, én pedig viszonoztam. A kifejezést ő találta ki. A kreativitása e téren nem szenvedett hiányt, én pedig kedvelem a kreatív embereket.
- Camila, én is örülök. Nincs szebb látvány a fülig maszatos pofiknál, meg azoknál a ragyogó szemekénél, amikor meglátják a sok-sok mindent amit készítettem.Idén a csoki és a pisztácia dominál és persze nem maradhat ki a szokásos ananász és sárkánygyümölcs sem.Hol vannak az urak?- magyaráztam, miközben elpillantottam a válla felett és akkor láttam közeledni az említetteket. Két apuka, akik közül az egyik éppen egy világoskék ing ujját tűrte fel, a másik pedig összedörzsölte a tenyerét. A harmadik, kicsivel lemaradva mögöttük, kényelmesen, megfontoltan lépkedett. Őt ismertem. Legalábbis látásból.Máskor is jártam már itt, ha éppen bejöttem Camilának segíteni önkéntesként, vagy éppen meghívott vendégként jótékonysági eseményeken vettem részt.A neve….David…Duran…Donald…Dalton…istenem, nem jut eszembe!
- Itt is vannak!- ütötte össze lelkesen a tenyerét Camila és egy másodpercre hátrapillantott és bűbájos mosolyával tekintett végig mindhárom önkéntes segítőmön.
- Mitch, Truman és Duncan. - mutatta be őket egymás után, és mindig arra a férfira nézett, akinek éppen a nevét mondta.Duncan! Ez az! A betű stimmelt végülis, arra emlékeztem. Nem sokat beszéltünk, csak néhány szót, azt hiszem éppen akkor, amikor a tengernyi plüss játékot rendeztük Camilával úgy fél éve, és sikeresen teleszórtam a folyosót a kiboruló doboznyi holmival. Akkor segített először.
- Uraim, a hölgy itt Shelley Lane, akinek nem csupán a boltja van tele édességgel, és jelen pillanatban az autója, de a szíve is. Öt éve minden alkalommal megajándékozza az iskolánk nebulóit egy autónyi édességgel az utolsó iskolai héten.- zavarba hoz, őszintén, így aztán az autó felé mutatok, jelezve, hogy nem én vagyok a lényeg, hanem amit hoztam.
- Nagyon örvendek, és köszönöm, hogy jöttek! Így kicsit gyorsabban végzünk. A tortákat kellene először bevinni, amiben természetesen én is segíteni fogok. Camila majd megmutatja hova hordjuk be őket. A második körben a kartondobozok jönnek. Ezekben apró sütemények vannak, amelyek nem törékenyek ugyan, de óvatosan kell velük bánni, ne boruljanak össze.
Ha volt kérdés, válaszoltam rá, de ha nem, úgy lenyitottam a platót, ahonnan a nyári meleg ellenére hűvös levegő áramlott ki, és apró tejszínű pamacsban próbált megszökni a raktérből.
Mitch és Truman is kapott egy-egy tortát, és mindketten követték a távozó Camilát. Végül egy citromtortát adtam Duncan kezébe, én magam pedig egy grillázsos finomságot egyensúlyoztam, majd biccentettem a fejemmel.
- Mehetünk?- és elindultam előre, amerre láttam, hogy Camila és nyomában a két férfi halad.
- Magát amúgy ismerem. Bár nem biztos, hogy maga is emlékszik rám. Valamikor fél éve a farsangi rongyos bálon én voltam aki egy teljes kartondoboznyi plüsst a lábai elé szórt. Maga segített összeszedni.Idejár az ön gyermeke is?- néha hátranéztem haladtomban, és kérdeztem.A hangom őszinte érdeklődést tükrözött.
- Itt balra….azt hiszem….őőőő…kövessük a nevetést, az Camila lesz.- mosolyodtam el magam is, majd immáron előre figyelve haladtam tovább, kezemben a tortával.

   

   

Duncan & Shelley
   

   
A gyerekek olyanok, mint a kaleidoszkóp apró tükörcserepei, amelyek ezerféle színben pompáznak.Mindegyik más, mindegyik másképp ragyog ha rávetül a fény, mégis mindegyikre szükség van ahhoz, hogy meglássuk egyben a leggyönyörűbb káprázatot. A világot ők teszi széppé és varázslatossá, legyenek bármilyenek. Hiszek abban, hogy mindegyik gyerek tökéletes és tiszta lélekkel születik és rajtunk múlik, a világon, a környezeten, a rá gyakorolt hatáson, hogy milyenekké válnak majd ahogy múlnak velük az évek.Rajtunk múlik mennyi marad meg a fényükből, mennyi marad meg abból a csodából, abból a különleges misztikumból amely rájuk jellemző.Talán ez az oka, ez a tenni akarás, ez az érzés, amely bennem van szüntelen, mióta csak az eszemet tudom, hogy értük tegyek a legtöbbet.Nagy családra vágytam, arra, hogy megtapasztaljam az anyaság minden lehetséges aspektusát és életem egyik,ha nem a legnagyobb fájdalmának élem meg, hogy mindezt nem sikerült a maga teljességében elérnem. Ugyanakkor minden nap hálát adok a fiamért. Azért, hogy éppen engem választott. A nagyanyám úgy tartotta, hogy az angyalok, odafenn az égben soha nem véletlen választják ki, hogy az apró, világra születő lélek éppen kihez kerül. A lélek maga választ, és mi soha nem ismervén az okokat szívünk minden szeretetét nekik ajándékozzuk.Az első és megismételhetetlen vak szerelem, a feltétel nélküli odaadás ott kezdődik, amikor egy nő várandósságának tudatára ébred és ott dől el végleg, amikor az első szívhang eljut hozzá.Ezt az érzést pedig, aki egyszer a maga gyönyörűségében megtapasztalta, újra és újra át akarja élni.Nekem nem volt több lehetőségem erre, ugyanakkor hiszem, hogy mindaz amit Benjamin mellett megélek, amit igyekszem a nehéz és állandóan széteső, rohanó mindennapjaim közepette a maga teljességében átélni vele és mellette az egy nem pótolható csoda. Ő az én csodám. A világon az egyetlen tökéletesség belőlem.
Aki ismer, tudja, hogy a gyerekek a mindeneim. Nincs olyan helyzet, vagy jótékonysági lehetőség, amely ha velük kapcsolatos ne tudnának megnyerni maguknak. Ez így volt akkor is, amikor Stephan és én még házasok voltunk…igazából papíron még mindig azok vagyunk, és amilyen lassan haladnak a dolgok a két állam között az ügyvédek által, minden bizonnyal még jó ideig azok leszünk.Így volt akkor is, amikor várandós voltam Benivel, és hatalmas pocakkal, lelkesen ültettem az egyik iskola kertjében a temérdek sárga és vörös begóniát puszta felajánlásból. Így volt, amikor magunkra maradtunk a fiammal, és nem tudva néha nem csak az időmet de a pénzemet sem beosztani, igyekeztem mindentől függetlenül segíteni ahol csak tudtam.Volt idő, amikor nem tudtam eldönteni, hogy melyik csekket tartsam vissza még egy hónapig, és a supermarket polcainál tanakodtam, hogy a minőségiből vegyek keveset, vagy az olcsóból sokat.A szüleim sokáig nem is tudtak arról, hogy Han távozását követően milyen nehéz helyzetbe kerültünk, mert valahogy erős volt bennem a büszkeség, a felszegett fejjel hordott fájdalmas küszködés, semhogy be tudtam vagy mertem volna vallani nekik. Aztán jött a húgom, és a befektetése. Bízott bennem. Hitt abban, amiben én hittem, és tudta, hogy minden áldozatot meg fogok hozni azért, hogy az álmomat, a Butterbean-t sikerre vigyem.Néha nem kell, hogy velünk álmodjanak, néha elég ha csak hiszen bennünk, ahogy Kate is tette.Persze megvolt a rizikó, mint minden új vállalkozásban, de a papa azt mondta, hogy mindig csak előre nézzek, mert akik valóban fontos és korszakalkotó dolgot vittek véghez sosem hátrafelé tekingettek, hanem mindig előre. Ostobaság, hogy a múltból kell erőt meríteni, mondta mindig. A múltat magunk mögött kell hagyni, hiszen változtatni rajta nincs mód.Persze nem állítom, hogy ezt el tudtam sajátítani, elvégre hat év kevés volt, hogy végleg elfelejtsem a férjemet, vagy le tudjam magamban zárni a házasságunkat. Oly sokáig élt bennem a remény, hogy már fogalmam sincs miképpen kell elengedni.Minden nappal egyre erősebben dolgozom rajta és talán egy nap, talán akkor amikor nem is számítok majd rá, hirtelen ráeszmélek, hogy igazából túl vagyok rajta.
Anyagilag és lelkileg is lerombolt. Anyagilag már talpra álltam, és mondhatni a saját elvárásaimat is túlszárnyaltam. Lelkileg még nem megy. Az még túl friss.
Most, hogy már több van, hogy már nekem is van miből adni, igyekszem viszonozni. Adni annak akinek szüksége van rá, annyit és úgy amennyit és ahogyan tudok.A gyermekek a szívügyem, sosem volt kérdés tehát, hogy a legtöbbet nekik akarom adni. Mosolyt csalni a pici arcokra még ha csak egy rövid időre is. Hiszen tudom, hogy egyetlen jó szóból, egyetlen váratlan ölelésből, egyetlen váratlan és lélekemelő pillanatból milyen hosszú ideig lehet táplálkozni.
Mindig túlvállalom magam, legalábbis ami a mennyiséget illeti. És ha több időt hagynék az elkészülésre, vagy ha egy nap nem csupán huszonnégy órából állna, vagy több helyem lenne a tárolásra, több autóm a szállításra és nem csupán a kiszuperált Donnie’s akkor még több mindent is készítettem volna.Bár azt hiszem az első másodpercekben láttam Camila arcán, hogy igencsak meglepődött.Tavaly mintha kevesebbet hoztam volna. Igaza volt. Kevesebbet hoztam, de idén több volt a gyerek is. Ráadásul Benjamin idén fejezte be az előkészítőt náluk, és szeptemberben a Speyer-ben kezd majd, szóval ez részemről egyfajta búcsú is.
Három úriember is akad, akik a torták becipelésében segédkeznek, és közülük is, az egyiket ismerem. Először az arca és a mozgása ami hirtelen ismerős lesz, aztán már szinte látom is magam előtt azt a sajnálatos balesetet a temérdek plüssel, meg ezt a jól megtermett férfit azok között a kis mókás, színes szőrgombócok között.
Oh, szóval az öccse.Még el is pillantok abba az irányba egy röpke másodpercre amerre említi a lurkók távoztát.Elnézést kérve vonom meg a vállam, és hümmögök is egy aprót, majd első találkozásunk emlékét felidézendő megmozdulására jóízűen elnevetem magam. Szinte kongva csapódik vissza a szívből jövő kacajom a lassan kihaló, nyári pihenését megkezdő iskola falairól.Persze a gyerekek még itt zsonganak, a termekben szaladgálnak, vagy az udvaron, szóval figyelni kell, nehogy valamelyikük nyakában landoljanak a torták vagy a sütemények.
- Jajj, istenem! A látvány azt hiszem önmagáért beszélt….de lássuk be, uram, ez azért egyenlőtlen küzdelem volt. A cukiságfaktor tekintetében mindenképpen az egyszarvút illeti az érdem. Lám, maga sem tudott szabadulni az öleléséből.- magyarázom halálosan komoly ábrázattal, legalábbis igyekszem ezt a látszatot kelteni, miközben összeszorítom az ajkaimat, úgy szorítom vissza a nevetést, mely végül prüsszkölve kiszakad belőlem.
- Ne haragudjon, csak…mindjárt összeszedem magam.- köhintek egy aprót, aztán hallván Camila nevetését, jelzem Duncan-nek, hogy merre menjünk. Balra fordulunk, és egy egyenes részen haladunk a folyosón, a távolban már látható egy nyitott ajtó, amely mögött Miss Torryn hangja szinte kiszökik, és visszhangként koppan a kövezeten.
- Igen. Benjamin. Két évig járt ide egyéni fejlesztésekre, és iskolai előkészítőre.A szeptembert már a Speyerben kezdi. Közelebb esik nekünk, és más jellegű oktatást fog kapni.A művészeti képzés a hangsúlyosabb, emiatt is szeretném ha odajárna, meg a távolság sem elhanyagolható, ahogy említettem.Beni igazából hamarabb fogott a kezébe ceruzát mint kanalat, mióta az eszemet tudom imádott rajzolni, úgy egy éve pedig ecsetet ragadott. Tehetséges. Bár lehet én anyaként elfogult vagyok, de mások is ezen a véleményen vannak.- a mondandóm végére érünk be a terembe, ahol Camila jelzi hova tegyük a tortákat, én pedig a sajátomat odahelyezem, majd megvárom, hogy Duncan is hasonlóképpen tegyen.
- Nos igen….Beni nem tud járni. Valószínű soha nem is fog. Egy éves kora óta nagyjából minden lehetőséget bejártam amit csak lehetett, de úgy tűnik nincs rá gyógymód.De köszönöm, hogy ezt mondja….mármint, hogy vagány. A sajnálkozás a legrosszabb, amit kaphat az ember egy ilyen helyzetben.- valóban. A sajnálkozásra nincs szükségünk, az visszahúz. És mi boldogok vagyunk így. Minden nehézség ellenére, bár tudom, hogy sokan ezt nem értik. Nem is baj. Nem érthet mindenki. Ugyanakkor tagadhatatlanul jól esnek Duncan szavai.
Mitch és Truman bevártak bennünket és elindultunk vissza a kocsihoz, hogy elkezdjük behordani a dobozokat is.
- Összesen kétszer kell fordulni. Akár az összes dobozt behozhatnénk egyszerre de nem akarom, hogy kettőnél többet vigyenek, mert a sütemények összetörnek ha feltornyozzuk őket és azt szeretném, hogy egybe maradjanak és ne morzsa legyen belőlük mire tálalnánk.- magyarázom mindhármuknak, miközben haladunk vissza a kocsihoz.Ott újfent szétosztom a dobozokat és végül én is megragadok egyet, mert nem vagyok olyan erős és masszív, mint a három úriember, én örülök, ha eggyel elboldogulok. Duncan és én maradunk ismételten visszább egy kicsit, amikor megint elindulunk befelé.
- Egyébként…ha nem tart tolakodónak, mivel foglalkozik? Ha tippelnem kellene akkor azt mondanám, hogy valamiféle edző….a masszív testfelépítéséből következtetve.-miközben magyarázok neki, és érdeklődő beszélgetésbe igyekszem bonyolódni, hirtelen a semmiből jelenik meg egy gyerkőc és vág ki a folyosóról és csapódik nekem. Kell egy fél perces piruettezés a kartondobozzal, hogy meg tudjam tartani és ne boruljon le. És csak reménykedem benne, hogy nem törtek össze a sütemények a dobozban.