A legutóbbi tanulmányi kirándulás elvette a kedvemet attól, hogy valaha is újra részt akarjak venni egy ilyenen. Normál esetben az iskola szervezésében mindig nagyon élvezetes és izgalmas helyekre visznek bennünket, ahol olyan dolgokat tanulhatunk és ismerhetünk meg, amelyekre nyilvánvalóan más diákoknak New York többi iskolájában nem feltétlenül van lehetősége. Abból az okból viszont, hogy valaki eltévedjen este egy erdőben, majd beleessen a bányatóba és kis híján megfulladjon, valószínűleg senki nem lenne az első jelentkezők között. Tény, hogy az iskola nem is így, ilyen formában és ajánlással marketingeli az egész kis kirándulást, de az is kétségtelen, hogy ennek a mostaninak el fog terjedni a híre a diákság körében - vagy ha egészen pontos akarok lenni, ez a dolog már meg is történhetett.
Nem véletlenül néznek rám többen úgy a folyosón, mintha maga lennék a vasorrú banya, aki valami rosszat tett. Ez a rossz azonban egyáltalán nem valós tényeken alapul, mivel nem direkt tűntem el Jayden Heoval aznap este és nem direkt nem kerestük meg a többieket. Szimplán csak nem volt lehetőségünk rá, mint ahogy minden diák így járt volna, ha bármiféle különösebb felszerelés vagy térerő nélkül válik egy sötét erdő áldozatává. Nem csak hogy szigorúan nem történt közöttünk semmi Jaydennel - annak ellenére sem, hogy az inge rajtam volt, amikor ránk találtak -, de szeretném, ha ez így is maradna. Nem egy pletyka terjed róla és arról, hogy hogyan viselkedik a lányokkal, és hogy tízből hányukat nem hívja vissza. Én pedig határozottan nem szeretnék egyik lenni közülük. Nem mintha az eddigi években félnem kellett volna attól, hogy túl sok figyelmet kapok a fiútól, tekintve, hogy igyekeztem őt kerülni. Mert ahogyan anya mondaná, ő csak bajba keverhet. Hiába vagyunk hát osztálytársak, sosem tartoztunk egy csapatba.
Kénytelen voltam viszont elismerni magamnak, hogy hiába van az, hogy nem akarom, hogy közöm legyen Jayhez azon kívül, amit már amúgy is el kell viselnem a pletykák miatt... De az ingét akkor is illene neki visszaszolgáltatnom, mielőtt anya felfedezi a férfi ruhadarabot a szekrényemben és kérdezősködni kezd. A tanulmányi kirándulásról való hazafelé úton valószínűleg észre sem vette, hogy egy a gardróbomból ismeretlen darab van rajtam. Ezért is szerettem volna a mosását követően mihamarabb visszajuttatni az inget jogos tulajdonosához, illetve pontosan ebből az okból vagyok most úton Staten Island felé. Ha nincs az osztályunkban Joel Heo is, valószínűleg fogalmam sem lett volna arról, hogy hová kell mennem, ő viszont nagy segítségemre volt, amikor egyszerűen megmondta nekem a címet, miután én rákérdeztem. Nem is kellene ebből nagyobb ügyet csinálni annál, mint amekkora valójában. Hiszen csak arról van itt szó, hogy visszaszolgáltatom Jaynek az ingét, ha már nem hajlandó iskolába jönni és nem tudom ezt ott megtenni. Különben csak tovább nyomná a lelkiismeretemet, hogy nem tettem meg. Én pedig nem akarok hasonló teherrel élni.
Magam sem tudom mire kellene számítanom, miután becsengetek a Heo házba. Azt biztosra tudom, hogy Joel biztosan nem lehet az az illető, aki ajtót nyit majd, mert neki külön órái vannak a kötelező óráink után. Ha másképp lett volna, talán egyszerűen vele jövök - de mindenképp személyesen, mert úgy gondolom azok után, hogy Jay történetesen megmentette az életemet, legalább ennyit megérdemel. Az viszont tény és való, hogy eléggé meglep, amikor a fiúk édesapja nyit ajtót. Legalábbis azt hiszem nincs semmiféle fétisük azt illetően, hogy csak ázsiai arcokkal veszik körbe magukat, akár alkalmazottak képében.
- Jó napot! - Illedelmesen, halvány mosollyal az arcomon köszönök. - Jayden és Joel osztálytársa vagyok, Holly. Jaynek hoztam valamit, ami nálam maradt. - Úgy ítélem, hogy a legjobb őszintének lenni, mert teljesen felesleges megpróbálnom kitalálni valami magyarázatot az ittlétemre, ha már úgysem lesz másik alkalom és különben sem tudnék hazudni.

ruha ＊ légy hálás ＊ 594 szóban

Holly & Jayden

Nem arról van szó, hogy ne lennék hálás Jaydennek, amiért kimentett engem. Akárkiről lenne szó, hálás lennék neki, amiért megmentette az életemet és neki köszönhetően van még lehetőségem egyáltalán lélegzetet venni, vagy tovább élni ebben az egyébként nagyon zord és veszélyes világban. Viszont az is igaz, hogy épp eléggé ismerem ahhoz a fiút, na meg hallottam róla mindenféle pletykát a lány öltözőben, hogy azt is tudjam; ő olyan típusú srác, akinek megvannak a képességei ahhoz, hogy elkerülhető is lett volna az egész baleset. De legfőképpen ezáltal azok a pletykák is, amelyek rólunk kezdtek el keringeni. Mert a helyzet az, hogy függetlenül attól, hogy senki nem mert egyenesen elém állni és rákérdezni a részletekre - legalábbis olyanok, akikkel nem vagyok ehhez eléggé jóban, valóban nem tették meg -, sokkal egyszerűbb volt számukra, ha másoktól szerzett információkkal, vagy éppenséggel totális butaságokkal gazdálkodtak. Ez pedig akármennyire az idegeimre ment és nem tetszett nekem, nem éreztem úgy, hogy vagyok olyan helyzetben, hogy megakadályozzam ezeket a pletykákat. Tulajdonképpen azzal sem voltam feltétlenül tisztában, hogy Jayden mit mondott másoknak - habár nem gondolom, hogy hazug lenne és ő adná azoknak a csúnya pletykáknak az alapját... Habár az is igaz, hogy ha most visszaemlékszem arra az alkalomra, amikor azt mondtam neki, hogy teljességgel haszontalan, az emlékeimben mintha úgy tűnt volna, hogy megbántottam ezzel.
De persze az is tény és való, hogy nem tűnt olyan típusnak, aki ilyesmin megbántódna. Nem voltunk sem barátok, sem pedig ellenségek és egy icike-picike beszólás, amivel kritizálni akartam az iskola és tanulás felé mutatott hozzáállását, mégsem lehet olyasmi, ami annyira felkavar egy Jayden Heo típusú fiút... Lassan annyit gondolkodom azon, hogy pontosan milyen is ez a srác, hogy több időt töltök én magam is a róla való fantáziálással, mint magával a tanulással. Vagyis... Atyaég, dehogy fantáziálok én Jaydenről! Nem, nem!
Sokkal inkább az a helyzet, és maradjunk annyiban, hogy addig tartom őt a gondolataimban, amíg vissza nem szolgáltatom számára a kölcsön kapott inget, amit nem sikerült neki még ott a helyszínen odaadnom, még azelőtt, hogy anya a kocsiba tuszkolt volna. Egyértelműen megvárhattam volna azt, hogy Jay újra jöjjön iskolába, hogy akkor kapja meg tőlem a kimosott darabot, de azzal, ha az évfolyamtársaink szeme láttára, vagy nem is feltétlenül kell, hogy előttük, de az iskola épületének közelében próbálom neki visszaadni az inget, az csak újabb pletykákat szül. Nekem pedig épp elég volt végigmennem így is az ebédlőn, hogy ne akarjak paranoiás lenni a történtek miatt.
Nem voltam benne biztos, hogy pontosan kivel fogom magamat szembetalálni, amikor kinyílik az ajtó, de ennek ellenére is próbáltam illedelmesen elmagyarázni, hogy pontosan mit keresek most itt - egy olyan házban, ahol korábban soha nem jártam. Nem gondoltam, hogy beljebb leszek invitálva, de tény és való, hogy ha már eljöttem idáig akkor nem szimplán oda akartam adni valakinek a Heo családból az inget, hanem magát a tulajdonost kerestem. Elvégre illene valamit mondanom neki.
- Szia, Jayden! - Előbb csak felé pislogok, aztán visszafordítom a fejemet az apukája felé, de hirtelen, szinte fénysebességgel tér vissza a fiúra a pillantásom. Nem igazán tudtam elképzelni, hogy miért nem jött suliba, de épp eléggé nézett ki rosszul ahhoz, hogy egy picikét elkezdjen bennem motoszkálni a bűntudat, amiért a tanulmányi úton történtek miatt - így hát részben miattam is - beteg lett.
- Nem szeretnék összepiszkolni semmit... - Alig tudom végigmondani a dolgot, a srác máris beljebb indul a házban, én pedig hiába tiltakoztam a javaslata ellen, most mégis a cipőimmel a lábaimon követem őt, meg a hosszú lépteit, felfelé az emeletre. Megpróbálok nem a falakon lógó családi képesre koncentrálni és arra, hogy nekik mennyivel másabb életük lehetett így, egy anyukával, egy apukával és két gyerekkel. Én ha vágytam is egy ideig testvérre, most már biztos vagyok benne, hogy soha nem kapok magam mellé. Nekem még apukám sincsen.
- Én magam szerettem volna elhozni az ingedet. - Ezzel pedig teljes mértékben igazat is mondtam. Egymásba fűztem magam előtt az ujjaimat, mikor már az emeleten voltunk, aztán pislogtam néhányat Jayre, mielőtt tettem volna pár bizonytalan lépést a szobájába. Sosem voltam még olyan fiúk hálószobájában, mint ő. Sőt, abban sem vagyok biztos, hogy voltam már egy fiú szobájában korábban. Nem hogy egy OLYAN fiúéban, mint Jayden.
- Szóval... - Tanácstalanul pislogok a srác felé, majd lecsúsztatom a vállamról a táskámat. - Nem csak az ingedet hoztam el, hanem a házit is, hogyha szükséged lenne valamire. - Voltak ugyanis olyan közös óráink, ahol az öccse nem volt jelen, így ebből a szempontból az én füzeteim nagyobb segítséget jelenthettek neki.
- Itt van. Köszönöm... Hogy ideadtad. - Ezt már csak azután jelentem ki, hogy a korábban a vállamról leejtett táskámból kihúztam az egyébként egyik kedvenc ruhaboltomból származó papírtasakot, amiben Jay inge rejlik... Valamibe bele kellett raknom, hogy el tudjam hozni otthonról. Most pedig valami mosolyfélével együtt, ebben nyújtom át a jogos tulajdonosának.
- Miért mondta az apukád, hogy hagyd nyitva az ajtót? - Összevont szemöldökkel pislogtam a fiúra. Talán tényleg csak én magam lettem paranoiás, de ez nagyon úgy hangzik, mintha Jay apukája is hallotta volna a pletykákat, ami lehetetlen. Hiszen ő nem járhatott azóta az iskolánkban. - Mit gondol, mit akarunk csinálni? - Én és Jay? Azt hiszem egyelőre épp elég volt a tanulmányi kiránduláson töltött közös idő, köszönöm szépen.

ruha ＊ légy hálás ＊ 854 szóban

Holly & Jayden

Előfordult, hogy irigyeltem másokat, amiért nekik teljesen más volt a családjuk, mint az enyém. Kicsi koromban én is szerettem volna testvért, hiányzott, hogy tudjam milyen az, amikor valaki csak az apukájával lóg és szerettem volna azt is, ha anya boldogabb. Fogalmam sincs pontosan mennyi idős lehettem, amikor felfogtam, hogy hiába szeretnék kistestvért, az nem úgy működik, hogy anya bemegy érte a kórházba és hoz egyet nekem. Sokáig nem voltam tisztában azzal sem, hogy mennyibe kerül a gyereknevelés, mert nyilván hét évesen egészen mások az elképzeléseink arról, hogy mit jelent felnőttnek lenni, vagy mennyi apró részletre kell odafigyelni. Anya persze tett róla, hogy időben felvilágosítson - és most nem a méhecskékről és a madarakról beszélek -, de még így is számos olyan dolog volt, amihez nem értettem igazán és amiben kénytelen voltam az anyukámra hagyatkozni. Mindig is ő volt a legbiztosabb pont az életemben, aki meg tudott védeni ha kellett, vagy épp olyan hibákra hívta fel a figyelmemet, amin a saját érdekemben változtatnom kellett.
Lényeg a lényeg, hogy igazából voltak dolgok, amik miatt irigykedtem Jaydenre. Ott volt neki a testvére, a teljes és hiánytalan családja... Számomra ez minden volt, ami soha nem adatott meg - és anya randizási szokásait figyelembe véve soha nem is fog -, de ha én lettem volna a helyében, valószínűleg megpróbálok úgy viselkedni az iskolában, hogy ne pletykáljanak rólam különböző dolgokat. Még csak azt sem lehetett mondani rá, hogy teljesen haszontalan volt - hiába hívtam annak -, mert nagyon jó sportoló volt és ha oda akart figyelni egy-egy órán akkor igazán érdekes válaszokat is tudott adni bizonyos kérdésekre. Engem legalábbis érdekeltek a válaszai.
Viszont ha úgy vesszük, én is mindig úgy próbáltam viselkedni, hogy mindenkivel kedves legyek és jól kijöjjek - ha valaki elkérte a házit, vagy segíteni kellett valamilyen anyagban, mindig ott voltam -, mégis keringtek rólunk pletykák... Pedig visszagondolva annyira nem is volt vészes a helyzet... Na, jó, nem minden napos, hogy tanulmányi úton valaki beleesik a bányatóba, de ez az egész lehetne az iskola hibája is, amiért egyáltalán bányatóhoz visznek minket kirándulni. Mindegy. Ha vannak is olyan dolgokat, amiket nem tudok megmagyarázni, most nem azért jöttem el Heo-ékhoz, hogy magyarázatot követeljek. Csak jófej és udvarias akartam lenni azzal, hogy visszaadom Jay ingét.
- Ááá... - Igyekeztem beleadni minden lelkesedésemet, hogy megértőnek tűnjön a számból kibukó hang, mert csak akkor fogtam fel igazán, hogy pontosan hogyan is működhet náluk a ház kialakítása, amikor Jay rámutatott a lényegre - szó szerint. - Sosem voltam még olyan építésű házban, mint a tiétek. - Mi anyával egy viszonylag takaros lakásban éltünk, ahol igenis mindig mindenkinek le kellett vennie a cipőjét és csak papucsban közlekedhetett tovább a gondosan ápolt parkettán. Ha anya koszt látott a padlón, nekem kellett feltakarítanom, mert az igazság az, hogy az ő rokonain és néhány barátnőjén - akiket talán egyszerűbb lenne munkahelyi ismerősnek nevezni - kívül nem igazán látogatott hozzánk senki.
- Így biztos lehetek benne, hogy nem kenődött össze, vagy felejtette el odaadni. - Határozottan bólintottam a szavaim mellé. Nem akartam hagyni magamat, hogy Jay eltántorítson ettől az egésztől, amikor épp elég nagy vétket követtem el magával a ténnyel, hogy hazaindulás helyett még a város másik felében kóvályogtam. De anya ma sokáig dolgozik és amúgy sem lett volna ideje értem jönni, tehát ezt láttam a legjobb alkalomnak arra, hogy visszajuttassam az inget jogos tulajdonosának. - Tényleg elég messze laktok... Nem fárasztó reggelente felkelni, hogy időben beérjetek a suliba? - Nem sokat tudtam arról, hogy a reggeli csúcsforgalomba mennyi idő az ikreknek az út, vagy hogy milyen opcióik vannak, de így is jobb ötletnek tűnt beszélgetést kezdeményezni, mint ülni kukán amíg el nem telik annyi idő, hogy udvariasan távozni tudjak.
- Nekem vannak plusz jegyzeteim. - Részben azért, mert anya szerint a másolással is ismétlek, ha pedig nem összecsapott, hanem szépen elkészített jegyzeteket csinálok magamnak, abból a későbbiekben is egyszerű lesz tanulni. Az órán leírt anyagot pedig otthon egy új jegyzetbe már kiegészíthetem olyan megjegyzésekkel is, amiket fontosnak tartok a könyvből. - Tudod már, hogy mikor jössz vissza a suliba? Mert ha nem, akkor elküldöm másképp a jegyzeteket. - Valószínűleg a srácnak épp elég ismerőse van az iskolán belül, akik hajlandóak lettek volna odaadni neki a füzetüket - ezeknek az embereknek pedig biztosan elég nagy százaléka lány -, de ha már itt voltam, miért ne próbálhattam volna meg legalább ennyivel kedveskedni neki? Mégis csak az életemet mentette meg és most azért beteg, mert abban a hideg vízben úszott.
- Hát jó... - A szemeimet lesütve néztem a padlót, majd elfogadtam az elém tolt széket és ahogyan elhelyezkedtem benne, gyakorlatilag olyan magasságban ültem, hogy alkalmam nyílt lóbálni is a lábamat, mert az nem ért le teljesen a földre, csak ha nagyon próbálkoztam vele. Megfordult a fejemben, hogy ha nekem teljes mértékben kényelmesek az iskolai padok, akkor vajon a nálam sokkal magasabb Jaydennek vajon nem kényelmetlen-e hosszú távon, de egészen hamar el is vetettem ezeket a gondolatokat, mert nem volt értelme rajta törnöm a fejemet. Mármint a problémán.
- Így már értem. - Nem volt túl magabiztos a hangom, de mi mást mondhattam volna? Hogy valószínűleg az apukája is olyan dolgokat gondol róla, mint amilyeneket az iskolában pletykálnak róla? Vagy tényleg teljesen más oka volt ennek a gesztusnak és nem az én fejemben fogalmazódott meg a helyes válasz?
- Köszi! - Egy egészen őszinte mosoly jelent meg az arcomon amikor a kezembe kaptam az üdítőt. - Nekem is ugyanilyen fiókom volt nasikkal... - Felnevetek, de egészen hamar abba is hagyom, amikor belegondolok, hogy annak mi lett a sorsa. Anya észrevette és felszámolta a készletemet, mert attól tartott, hogy vagy a cukromnak tesz rosszat az édesség, vagy az alakomnak.
- Mm... Hm? - Éppen kiválasztok magamnak egy szimpatikusnak - és epermentesnek - tűnő csokit, amit éppen a kezemben tartok, amikor felpillantok a fiúra a fiók tartalma helyett.
- Amikor aznap este hazaértem kicsit meg voltam fázva, de reggelre kialudtam, csak kellett hozzá vagy három takaró. - Olyan fáradt voltam, hogy nem is igazán számoltam anya hány takaróval támad rám, szimplán csak hagytam, hogy morgolódva sürgölődjön körülöttem. - Te... Eléggé megbetegedhettél, a hangodon is hallatszik. - Megköszörültem a torkomat miközben a pillantásommal gyakorlatilag kerültem őt. Nem egy körben mozogtunk, így alapból nehezebben indulhatott volna közöttünk ez a beszélgetés, de a suliban keringő pletykák miatt ez még nehezebb volt.
- Akkor így részt tudsz majd venni a felsősök bálján? - Feltételeztem, hogy ő nem olyan feladatot látna el, mint én - a dekorálásban való segédkezésben -, hanem az ismerősei révén inkább meghívottként lenne jelen. Viszont ha betegen fekszik otthon az elég kellemetlen lenne a program szempontjából. Az olyan típusú fiúk, mint Jayden is általában a legszebb felsőéves lányok kedvencei voltak, amit részben meg tudtam érteni.

ruha ＊ légy hálás ＊ 1096 szóban

Holly & Jayden

Anyukám ezer százalékig leszidott volna, ha tudja, hogy merre mászkálok és mire készülök. Nem féltem attól, hogy éppenséggel nyomkövető alkalmazást használna éjjel-nappal és most is tudja, hogy nem hazafelé tartok, hanem egy olyan környékre, ahol normál esetben semmi keresnivalóm. Annyira bízott még bennem valószínűleg, hogy ne csináljon hasonlókat. Különben meg biztosan épp eléggé a munkájával van elfoglalva ahhoz, hogy ne azon törje a fejét, hogy hol jár az egy szem lánya. Amíg a jegyeim rendben voltak és megfelelően felkészültem az óráimra, nem is lehetett volna probléma. A gondok ott kezdődtek, amikor ahelyett, hogy normálisan és gond nélkül hazaértem volna a tanulmányi kirándulásról, én helyette a bányatóba estem és kis híján megfulladtam. Utólag belegondolni is legalább olyan félelmetes volt az egész, mint akkor átélni, a hátamon pedig újra meg újra végigfutott a hideg, amikor a tó vizére gondoltam és arra, hogy ha nincs szerencsém, akkor egyszerűen belefulladok. Amihez nem pusztán a megfelelő istenek akarata, vagy valamilyen különös sorsnak nevezett sugallat kellett, hanem történetesen egy egyszerű ember - mármint az istenségekhez képest. Jaydent igenis elég komplex személynek tartottam önmagában, aki kicsit sem hasonlít az öccsére, aki az esetek kilencvenhat százalékában úgy jön iskolába, mint valami vitaminbomba, aki állandóan mosolyog. Joellel lényegében könnyebben tudtam volna azonosulni, mert én is szeretek nevetni, másokkal beszélgetni és egyszerűen boldognak lenni, még ha a legapróbb dolgokról is van szó. A fiú ikertestvére azonban mindig egészen más érzést keltett bennem, amit körülírni is nehezen tudtam volna, hát még konkrétan megfogalmazni. Azt sem találtam eléggé találónak, amikor azt mondtam neki, hogy haszontalan, de nem szívhattam vissza.
Sok minden mást is egészen nagy rejtélynek tartottam, nem csak a fiút magát. Már az elejétől kezdve egyértelmű volt, hogy nagyon különböző módokon nevelkedtünk fel, mert míg anyukám és én egy manhattani lakásban éltünk, addig Staten Island és a környék, ahol a Heo család házát találtam, gyakorlatilag szöges ellentéte volt annak a panel és betonrengetegnek, amit én ismertem a mindennapokból.
- Tök jó, hogy van kertetek is. Én is mindig szerettem volna közelebb lakni egy parkhoz. - Az ide úton pedig azzal is szembesültem, hogy néhány háznak akár egészen a vízpartig is leér a kertje, ami engem meg a nem létező úszótudásom nem igazán tudott meghatni, de mondjuk azt el tudtam képzelni, hogy az itteniek gyakran ugranak el csak úgy sétálni, mert alapból is elég szép ehhez a környék.
- Én csak vissza akartam adni... - Én magam is éreztem az enyhe sértettséget a hangomban, amikor feleltem a szavaira, de ha akartam volna sem tudom visszafogni azt. Lehet, hogy lett volna egyszerűbb megoldás és tényleg odaadhattam volna Joelnek a ruhadarabot, hogy hozza csak el, aztán ne mondjon semmit a bátyjának. Helyette viszont utaztam vagy egy órát egy teljesen ismeretlen környékre, kockáztatva, hogy anyukám leszid, ha nem érek haza időben - erről egyébként Jay nyilván nem tudhatott és nem is terveztem az orrára kötni -, és még az én hibám, hogy eljöttem.
- Akkor jól láttam múltkor, hogy te vezetsz... - Így hirtelen kimondva és átgondolva a dolgot egészen úgy tűnt, mintha kicsit betegesen is odafigyelnék rá, ezért gyorsan folytattam is. - Ugyanannál a lámpánál álltunk nemrég, csak nálunk anyukám vezet. Akkor láttalak, de nem voltam benne biztos. - Hiába idéztem a helyzetet, nekem ez a történet még mindig elég ingatag lábakon állt, ezért odaszúrtam még egy kérdést is. - Mióta van jogsid? - Én például soha nem terveztem azt megszerezni. Részben mert olyan helyen lakunk, ahol elég jó a tömegközlekedés is, részben pedig mert eléggé tartottam volna attól, hogy egy bármilyen méretű járművet nekem kelljen irányítanom. Én inkább csak bízom abban, hogy az önvezető autók hamar elterjednek és jól működnek majd.
- Miért, szerinted ez vicces? - Egészen tágra nyílt szemekkel pislogtam rá. Próbáltam megérteni, hogy vajon a nevetése annak szól-e, hogy cikinek tartja, hogy én mennyit tanulok, vagy valami egészen másnak... Talán épp ez a felállás volt az, ami miatt az őrületbe tudott kergetni azzal, hogy nem mondott többet. - Szólj, ha valamelyik részét nem érted, én ott voltam minden órán. - Anyukám valószínűleg elérte volna, hogy online közvetítsék nekem a tanórákat, ha úgy alakul. Néha még én magam is megijedek attól, amire anya képes, hiába tudom, hogy jót akar nekem.
Nem igazán találtam a szavakat, amikor Jay azt mondta, hogy akár meghalni is volt esélyünk a hideg vízben. Túlságosan szeretem az életemet ahhoz, hogy valaha is elgondolkodjak azon, hogy milyen lenne elveszíteni azt. A tanulmányi kiránduláson történteket pedig leginkább elfelejteni szerettem volna, nem pedig feltárni. Főleg mert az én fejemben elég erősen éltek még az emlékek azzal kapcsolatban, ahogyan anya legalább háromnegyed órán át szidott a történtek miatt. Egyhuzamban.
- Akkor addig edzeni sem tudsz? - Kérdőn emelkedtek meg a szemöldökeim, a pillantásomat pedig nem emeltem nyíltan a fiúra, helyette csak a szemem sarkából néztem felé. Eddig nem éreztem úgy, hogy az én hibám lenne az ő betegsége, most mégis megszólalt egy kis hang a fejemben és nem hagyott nyugodni. Legalább annyira nem, mint amikor az előbb kinevetett. - Nekem anya mindig valamilyen fura teát főz, amit a kínai piacról van, amikor beteg vagyok. Általában pár nap és meggyógyulok, de az íze nem olyan jó... Átküldjem a nevét, ha hazaértem? - Nem tudom a felvezetés után, amit adtam az itallal kapcsolatban, vajon lesz-e kedve egyáltalán kipróbálni, de ha megtenném ezt érte, legalább a bűntudatom csillapodna valamelyest.
- Azt hittem ez úgy működik, hogy ha rendszeresen edzel, akkor tartani tudod a súlyodat és mindegy, ha eszel néha ilyeneket. - Az állammal a fiók tartalma felé böktem, aztán visszafordítottam a fejemet Jayden felé. Lehet, hogy az iskolában jó jegyeim vannak, de sok dologban nem vettem részt, hogy komolyabban is értsek hozzá. Ilyen volt a versenysport is. Bármilyen versenysport.
- Oké - nevetve bólintottam néhányat, aztán visszafordítottam a figyelmemet a fiók tartalma felé. - Nem hiszem, hogy ki akarnának nyírni téged amiatt. - Az én barátaim azt hiszem kicsit sem tűnnek olyanoknak, mint akik bárkit is ki tudnának nyírni. Főleg mert mind lányok és nagyjából olyan magasak, mint én. - Csak eper ne legyen benne és akkor nem halok bele. -  Kivettem egy magát marcipánosként hirdető csokit és Jay felé tartottam azt. - Ezt ne edd meg. Olyan íze van, mint a samponnak. - Örültem volna, ha nem megyünk bele a részletekbe azzal kapcsolatban, hogy honnan is tudom ennyire pontosan milyen ízű a csoki - vagy inkább a sampon -, ezért nem is forszíroztam, csak visszahelyeztem a csokit és kivettem helyette egy másikat, amiről előbb le kellett hámoznom egy szívecske alakú post it cetlit, hogy megtudjam, hogy karamellás.
- Ez elég nagy butaság volt a tanároktól. - Grimaszolva tettem ezt a megjegyzést, amit egyébként más körülmények között valószínűleg megtartottam volna magamnak, mert nem szerettem volna magamra haragítani egyetlen tanáromat sem. - Azért próbálj majd meg hamar meggyógyulni. - Csak utólag gondoltam úgy, hogy butaság volt ezt mondani, mert minden bizonnyal Jay az, aki legkevésbé szeretne most ágyban lenni.
- Neeem... - Újfent volt valamennyi felháborodás a hangomban, már csak a feltételezés miatt is, de azoknak a pletykáknak a tudatában, amik rólunk terjednek most a suliban Jayvel, biztosan nem kértem volna ilyesmire. - Gondolhattam volna. - Ezt már a csokiszeletre nézve mondtam, sokkal inkább magamnak, mint neki. Én is láttam azt, amit a többi lány, hogy Jayden kifejezetten a helyes fiúk táborát erősíti, de épp ezért is voltak vele kapcsolatban kétségeim. Mert biztosan ő maga is tisztában volt ezzel.
- Nem, igazából nálunk alsóbb éveseknél most még nicns erre szabály. A mi bálunkon pedig előre meg fogjuk szavazni. - Csak azért tudtam ilyen részletesen a dolgokat, mert diák-önkormányzati tagként én ismertem azokat a részleteket, amit csak a szervezők tudtak.  
- Igen, én is segítek a dekorálásban már előtte is. - A belefektetett energiáért cserébe pedig szeretném majd látni a termet úgy is, hogy le vannak kapcsolva a fények és nem csak a szervezők járkálnak ott. - Én nem hívtam el senkit. - Igazából nem is számítottam rá, hogy engem elhívna bárki, mert az idei bál számunkra még nem volt olyan fontos, mint a jövő évi, ami már kifejezetten nekünk fog szólni és amin mondhatjuk, hogy minden végzős részvétele kötelező, de legalább ajánlott. - Miért?

ruha ＊ légy hálás ＊ 1326 szóban

Holly & Jayden

Valamiért mindig azt gondoltam, hogy Jayden nem kedvel engem, ami miatt én is rögtön úgy álltam hozzá, mintha nem lenne kedvelhető. Pedig nem is beszélgettünk annyit, hogy  tényleg ismerjük egymást. Ha tippelnem kellett volna, azt hiszem azért úgy nyolcvan százalékban biztos voltam benne, hogy el tudnám találni a kedvenc színét, de fogalmam sem volt róla milyen zenét hallgat, szokott-e könyveket olvasni szabadidejében, vagy ha már itt tartunk, vajon melyik a kedvenc videojátéka. Volt egy elképzelés róla a fejemben, ami irtóra nem egyezett azzal, ahogyan az apukájával viselkedett... Talán mert én soha nem ismertem olyan formán a sajátomat, mint ő az övét. Ha őszinte akarok lenni, azt hiszem éreztem magamban némi féltékenységet azzal kapcsolatban, amije neki volt. Nem szabadott volna, de mégis kicsit úgy éreztem, valami olyasmi hiányzik az életemből, ami Jaynek megvan. Ilyesmit persze butaság lett volna bevallani neki, vagy hibáztatni őt, mert nem mi befolyásoljuk azt, hogy mi folyik a családunkban a szüleinkkel és míg az ő szülei összetartanak és kedvesnek tűnnek - az apukája legalábbis biztosan, az anyukájáról pedig nem tudok mást elképzelni -, az enyémek nem működtek együtt. Mégis piszkálta a fantáziámat ez a dolog és elismerem, féltékeny voltam.
- Sosem volt kutyám. Nálunk a környéken a mindenki a lakásában tartja, de a nénik túletetik őket és el vannak hízva. Mármint a kutyák. - Nem tudom miért osztottam meg vele mindezt, elvégre nem kérdezte. Talán kicsit el is szégyelltem magam, amiért úgy a fiúra zúdítottam a számára felesleges információkat, ami miatt félrefordítottam a fejemet és még a torkomat is megköszörültem. Így valószínűleg még az apukája számára is egyértelmű volt, hogy kényelmetlen helyzetbe hoztam saját magam. Valójában az egészet kezdhettük volna onnan is, hogy miért jöttem el személyesen, miért nem bíztam Jay ikertestvérére a ruhadarab visszajuttatását.
- Én teljesen nyu... nyugodt vagyok. - Még épp időben sikerült magamat megállítani, így pár másodpercnyi szünet után tényleg sikerült egészen nyugodtan befejeznem a mondatot. Arról már nem akarok nyilatkozni, hogy mennyire felpaprikázva kezdtem neki. Ami azt illeti, nem is nagyon tudtam neki visszavágni, mert olyasmit mondott, amivel nekem akart segíteni. - Nem azért mondtam, én csak... - sóhajtva pislogtam Jayre, akinek úgy érzem tartoztam némi magyarázattal. - Azért akartam elhozni, mert ha nem ugrottál volna utánam akkor... Akkor nem tudtam volna kijönni. Az nem semmi... - Megrántottam a vállaimat, mintha tényleg nem érdekelne annyira a téma, holott volt időm gondolkodni rajta. Már hazafelé az autóban is, amíg anya nem volt hajlandó szólni hozzám - közvetlenül azt követően, hogy úgy negyven percen át folyamatosan szidott.
- Hm, biztos igaza van. Én nem értek hozzá. - Lebiggyesztettem az ajkaim, miközben a fiú felé pillantottam, mégsem időzött rajta a tekintetem sokáig. Ha autókról, vagy olyan fiús dolgokról volt szó, amit általában az apák tanítottak meg a fiaiknak, felőlem akár kínaiul is beszélhetett volna hozzám valaki, biztosan nem értettem volna meg.
- Értem. - Kimérten válaszoltam, mert kellemetlen volt nem tudni, hogy pontosan mi jár a fejében. Lehet, hogy ő is pont így érezte magát, amiért csak úgy, bejelentés nélkül betörtem hozzájuk és a tanulnivalókkal meg a házival zaklattam őt, amitől csak még inkább görcsbe rándult a gyomrom. Jól akartam cselekedni, amikor eldöntöttem, hogy eljövök hozzájuk, most pedig teljesen feleslegesnek érzem az egészet. - Jól van, kérd el akkor Natalietól. - Nagyon akartam, hogy ne lássa ahogyan a szememet forgatom, de valószínűleg még így sem kaptam el időben a fejemet, hogy ne tudjon leolvasni valamennyit a lelkiállapotomból az arcomról. Azért azt megígértem magamnak, hogy legközelebb inkább megtartom magamnak az időmet és nem csinálok plusz jegyzetet valaki olyannak, aki nem csak haszontalan, de még hálátlan is. Mi lehet az Jayden Heoban, ami annyira felingerel bennem valamit, hogy úgy érzem, mintha pillangók - a gonosz fajták - lennének a hasamban?
- Hát akkor remélem mostanában nem lesz versenyed. - Ezen a ponton még össze is fontam magam előtt a karjaimat. Pedig először azt akartam neki mondani, hogy sajnálom, amiért így alakult, elvégre részben miattam fázott meg. A másik felét én arra fognám, hogy egyébként sem kellett volna már akkor kirándulni mennünk, amikor elvitt minket az iskola. De az is igaz, hogy ezzel anya is érvelt nekem, amikor aznap este lázasan ágyba dugott.
- Sokan hiányolnak a suliból, szóval biztos örülnek, ha hamar visszajössz. - Ezzel nem is hazudtam olyan nagyot. Azt viszont sikerült elkennem az egész beszélgetésben, hogy azért én is jobbulást kívánok neki. Jobb volt azzal takarózni, hogy a barátai hiányolják, elvégre velem egyébként sem törődött valami sokat.
- Akkor gondolom később is sporttal akarsz foglalkozni..? - Ha valaki ennyire komolyan veszi az ilyesmit, akkor nem csoda, ha profi sportoló akar lenni a későbbiekben. Nem tudtam milyen eredményei vannak hivatalosan Jaynek, a suliban nem mindig osztották meg mindet, én pedig nem voltam vele olyan viszonyban, hogy tudjak az ilyesmiről. Csak azzal voltam tisztában, hogy jó sportoló - és kevésbé jó tanuló.
- Nem szép tőled... - próbáltam tényleg úgy mondani ezt, mintha elítélném, amiért sampon ízű csokit akar adni az apukájának, mégis kicsúszott belőlem valami koncugás féle, amit rögtön azzal próbáltam elnyomni, hogy a szám elé kaptam a kezem. Még Jayre is odapislogtam a szám sarkából, hogy vajon mennyire volt hallható a nevetésem, mert elsüllyedtem volna szégyenemben, ha az apukája most járna a szobája közelében és hallotta volna az egészet.
- Szerintem is. - Hiába volt Joel Jay ikertestvére, szerintem mindenki látta közöttük a különbséget, aki kicsit jobban megismerte őket. Joelt a legjobb jóindulattal is koordinálatlannak nevezném néha, nem csodálom, hogy nem lett mindkettejükből sportoló. - Joel egészen összebarátkozott az új fiúval. Most is egymás mellett ültek órán. - Szerintem számomra a legfélelmetesebb dolog egy új suliban az lett volna, ha nem találok barátokat. Ez viszont Skylerrel már nem fordulhatott elő, mert úgy tűnt ő és Joel jól elbeszélgetnek. Legalábbis az alapján, amit a közös óráink előtt és után láttam.
- Miért, egyáltalán vágysz rá, hogy bárki elhívjon a bálba? - Nem tudtam elképzelni róla, hogy tűkön ülve várja, hogy a megfelelő lány tegye fel neki a kérdést, vagy hagyjon egy cetlit a szekrényében. Jay nem tűnt annak az izgulós, félős fajtának, aki megrettenne attól, hogy bárki visszautasítja. Már ha van, aki vissza szokta utasítani.
- Hozzak neked vizet? - Fogalmam sincs honnan szereztem volna, de a felajánlás igenis jó ötletnek tűnt, a köhögését hallva. Szép is lett volna, ha jobbulást kívánok neki, aztán megfullad a köhögéstől. Amit azért szerzett, mert utánam ugrott a bányatóba, amiben majdnem ott is maradtam. Ha eddig nem is keltett bennem bűntudatot az, ami történt, most megéreztem egy icipicit.
- Szerintem igen. Csomó lány sugdolózik rólad a folyosón. - És ez csak az egyik formája annak, ahogyan Jayről lehet beszélni. Abba már ne is menjünk bele, hogy mi mehet üzenetben, vagy iskolán kívül. Én meg ezt a srácot neveztem egyszerűen szemtől szemben haszontalannak. Nem tudom mit szólnának hozzá a kis rajongói, ha tudnának erről, valószínűleg már felnégyeltek volna. - Leslie, akivel együtt járunk rajzra, például dobott valamit a szekrényedbe. - Mindenki arra tippel, hogy egy meghívást ejtett be az apró nyíláson, tudni viszont csak akkor fogjuk, ha Jay újra bejön a suliba és ad valamilyen választ a megkeresésre. Ha szeretném a pletykákat és lenne közöm a dologhoz, még engem is érdekelne.
- Nem gondolkoztam még rajta - tértem ki egyértelműen a válaszadás alól. - Amúgy is ott leszek, mert segítek majd dekorálni, meg a többi. - Igazából az is megfelelt volna, ha csak a barátaimmal töltöm az időt aznap este. Arról meg nem fogok színt vallani éppen Jayden Heonak, hogy igenis van egy olyan vágyam, hogy egyszer valaki úgy igazán, ahogy kell, hívjon meg egy bálba. Nem úgy hogy előre megbeszéljük, nem úgy, hogy én kérdezem meg az illetőt.
- Gondolom... - megköszörültem a torkomat, csak aztán, nagy nehezen emeltem a pillantásom felé. Mégis úgy éreztem, hogy nekem is oda kell szúrnom neki, ezért is folytattam: - Natalienek más tetszik, biztos nem tudtad. - Akkor lehet, hogy mégsem érdekli annyira a lány, mint korábban tűnt, amikor a házik elkéréséről volt szó? Egyáltalán miért érdekel engem, hogy ki érdekli Jaydent és ki nem?
- Ha lehet külsőst hívni, én elhívom az önvédelmi edzőm - jelentettem ki felszegett állal, egyfajta visszavágásként Jay szavaira. Nem volt verseny, még csak biztos sem voltam benne, hogy igent mondana nekem, de akartam egy kicsit piszkálni ezzel a fiút, ha már ő is állandóan Nataliet emlegette nekem.
- Mi a gond Abbyvel? - tettem fel a kérdést csak úgy, félvállról. Lehet, hogy én nem jártam eléggé nyitott szemmel az iskolában, de voltak olyan dolgok, amikkel egyáltalán nem voltam tisztában. Persze az is lehet, hogy csak nem ismerkedtem olyan emberekkel, mint amilyen Abby is.

ruha ＊ légy hálás ＊ 1400 szóban