Az utazás eddig minden várakozásomat felülmúlja, legalábbis arra végképp nem számítottam, hogy ilyen kellemes társaságom lesz ezen a puszulat helyen. Az előtető majdnem leszakad, amikor kipillantok a csepergő esőbe, és megjegyzem magamban, hogy legközelebb nem itt fogok megszállni, az egyszer biztos, hiszen még internet sincs…
- Egér? Na ez remekül hangzik… – szavaimat szarkazmus fűszerezi, de hát végül is ahogyan ezt már korábban is megállapítottam: nem egy ötcsillagos hotelben vagyok, ne legyenek nagy elvárásaim. – Remélem, hogy nem rágja be magát ide hozzám - eszembe jut Luna és azt kívánom, bárcsak itt lenne. Nem mintha olyan veszettül nagy védelmet nyújtana, hiszen soha életében nem fogott még egeret, de biztosan működnek benne az ösztönök, meg ilyesmi.
Elmosolyodom, mikor közli velem, hogy francia. Kicsit arrébb lépek, hogy Pierre-nek helyet adjak, hogy be tudjon jönni, legalább nem ázik, meg akkor talán a helyzettel is tudunk valamit kezdeni együtt.
- Oh, valóban, bár én sem sokkal közelebbről jöttem, csak egy szigettel laktam arrébb – magyarázom. Nem bírtam már normálisan mondani, hogy Anglia? – Ja, angol vagyok – de lehet, hogy ezt hallja is a nem-akcentusomon. Igen, nekünk nincs, mindenki másnak van. Hadd legyünk már mi azok, akiknek nincs… ha már tőlünk indult ki a nyelv, akkor nem az lenne a logikus, hogy mi beszéljük az alapot, amit másoknak is kellene? Mindenki rosszul tudja, és rendre megkapom, hogy brit akcentusom van - kiakasztó.  – Vagyis… amúgy New Yorkból jöttem ide – teszem hozzá.
Majd kisvártatva a problémás fal vizsgálata zajlik, s egyelőre nem sok jóval kecsegtet.
- Ez nem túl bizalomgerjesztő – ráncolom a homlokom a szavai hallatán. – De mi lehet akkor, ha nem az? – gondolkodom egy pillanatig, de semmi használható ötletem nincsen, de mindegy is, hiszen úgysem tudok tenni ellene, meg Pierre-től sem várok a kérdésemre választ, mivel eléggé tanácstalannak tűnik. – Oké, akkor menjünk! – bólogatok egyetértőn, s kisvártatva követem Pierre-t, csak bezárom az ajtót magam mögött. Kezemben a telefonommal és a kulccsal ne sokkal később mellé is szegődöm az épület kinti folyosóján.
- Tényleg nincsenek túl sokan – húzom el a szám. Behúzott nyakkal igyekszem, mintha így ki tudnának kerülni az egyre csak súlyosbodó esőcseppek. Milyen hülye gondolat már ez, mégis megtesszük minden alkalommal, ha elered az eső.
Gyors léptekkel végül be is lépünk a recepcióhoz, ahol korábban becsekkoltam. Nem volt az annyira régen, úgyhogy a nő bizonyára még emlékezhet rám, és talán kapunk segítséget a probléma megoldásához, ám az ajtón túl néhány lépést követően jön a pofáraesés: nincs itt senki.
- Na jellemző, hogy pont most nincs itt senki… - morgok, de nem túl hangosan, hiszen, ha bárki is van itt a környéken, még meg is hallhatja. Odasétálok a pulthoz, hogy megnyomjam a csengőt. Mindig is ki akartam próbálni, úgyhogy gyermeki énem egy pillanatig előtör belőlem és vigyorogva megérintem a csengőt, amely éles hangon megszólal. Túlságosan hangosan is, hisz akkora csend van itt, hogy még ha halkabb lenne, akkor is lehetne az utca túloldalán is hallani.
Egy sóhaj szalad ki ajkaim közt. Nem szeretek várni. Pierre hívó szava vagy a csengő elég kellene, hogy legyen, majd csak érkezik valaki….
- Régóta itt vagy már egyébként? – kérdezem Pierre-től, s közben a kis asztalkára kihelyezett vendégkönyvhöz lépek, amely nyitott lapokkal várja, hogy a következő elégedett vendég bejegyezze a szállóval kapcsolatos gondolatait.
Jelentéktelen, sablonos szavak követik egymást, más-más a kézírás ugyan, de minden mondat ugyanarról szól. Vajon mennyi hazugsággal lehet tele ez a könyv? – tűnődöm el magamban. Azonban az egyik pillanatban megakad a szemem egy néven: Ashley Bradshaw-Carter. Semmitmondó név lehet ez bárkinek, de a szignója ABC és tudom, hogy láttam már ezt a nevet valahol.
- Siri, van bármi írásos anyagom Ashley Bradshaw-Carter-ről? – teszem fel a kérdést egyből, miközben a számhoz emelem a telefont, hogy megkérdezzem az asszisztenst.
- Igen, Freya. Az Ashley Bradshaw-Calver név megtalálható a két héttel ezelőtt rögzített szöveges dokumentumban, amelynek a címe: Eltűnt személyek Ravenwoodban. Ezen kívül más forrást nem találtam.
Kinyomom az asszisztenst, majd Pierre felé fordulok döbbenten.
- Baszd meg – csúszik ki a számon, de hirtelen nem is tudom, mit mondhatnék… hiszen itt vagyunk… Ravenwoodban.

outfit | background noise

Imádom a luxust, csodálatos dolog elmerülni egy gyöngyödző, lágyan bugyogó pezsgőfürdőben, falni a méregdrága kaviárt, s szívni a minőségi kubai szivart, miközben egzotikus hölgyek és urak táncolnak lüktető ölemen, kik lesik a legapróbb és legmocskosabb kívánságomat is. Ezzel szemben egy ilyen magára hagyott, magányos, poros kisváros is képes ugyanolyan élvezetet nyújtani a maga különleges, régi korokban megragadt hangulatával. Talán még az emberek is különlegesebbek egy ilyen helyen, akik mintha elvesztek volna itt a homályban. Ez alól természetesen kivétel a szomszéd szobában lakó nőszemély, kinek pozitív kisugárzása egyből megcsap, s teljes mértékben kiemeli őt ebből a közegből. A mosolya egyáltalán nem illik ide. Az a pár arc, akit elvétve láttam az utcákon, merengőek és komorak voltak, mintha egybe akartak volna olvadni a sötétséggel, ami teljesen elemésztette már őket. Én is akarom érezni ezt is. Vajon sikerülhet pár nap után? Érezhetem, hogy engem is elnyel ez a város?
- Talán csak egy ártalmatlan egér, aminek most biztosan nagyon örülne a macskád. Megesik mindenhol. - a rosszabb helyeken, teszem hozzá gondolatban egy kivetített, szórakozott mosollyal. Egy minőségi szállón még sosem találkoztam ilyesmivel, itt azonban alacsonyan vannak az elvárásaim, hiszen örülhetek annak, hogy itt az isten háta mögött legalább van egy hely, ahol legálisan meghúzhatom magam. Ha már az intézendő ügyeim messze súrolják a törvényesség határát...
- Tősgyökeres párizsi vagyok. Eléggé messze keveredtem. - és sosem lehet eléggé távol kerülni. Elnevetem magam, majd érdeklődve lépek beljebb párat.
- Na és téged honnan üldöztek el erre a helyre? - nyomom meg az “erre” szócskát, utalva arra, hogy nem éppen egy üdülőhelyre tévedtünk. Odabent csak egy apró körbetekintést ejtek meg, s halk hümmögéssel könyvelem el, hogy ez a szoba sem különbözik semmiben az enyémtől, kivéve azt a fura foltot a plafonom felső sarkában, ami vagy penészedés, vagy éppen beázás lehet.
- Pontosan, még az elrendezés is ugyanez. - közelebb lépek a falhoz, ahonnan megint hallatszik a kaparászás. Benézek a fotel és az asztal mögé, de még egy apró lyukat sem látok sehol.
- Őszintén szólva... - megvakarom fejem tanácstalanul. - Nem megijeszteni akarlak, de így közelebbről hallgatva nekem ez a motoszkálás nem úgy tűnik, hogy egy egértől jönne. Ahhoz túl erős. De hogy mi lehet... - megvonom vállam, aztán ellépek a faltól. Az eső odakint közben egyre hangosabban kopog, s csak remélni merem, hogy nem lesz leázva a fél szoba, mire visszatérek.
- Szerintem jelenthetjük, hátha vannak itt csapdák, amiket ki lehet helyezni. Vagy hívnak egy kártevő irtót. - ennek fényében pedig már lépek is tovább az ajtó irányába, majd a kopottas, repedezett tető alá. Amíg Freya utánam jön, addig a távolból szemügyre veszem a többi szobát és azok ablakait, de egy kivételével mindenhol sötétség honol.
- Nem úgy tűnik, mintha sűrűn járnának ide vendégek. - ejtem el a levegőbe észrevételem, ha már Freya is mellettem áll a hűvös cseppek tánca alatt. Áthaladunk a nyitott folyosón, lerobogunk a lépcsőn, s mikor belépek az előtérbe, már emelném szóra a szám, viszont a recepción nincs senki. A szék kifelé fordítva, egy megrágott szendvics unatkozik az asztalon, s az eddig nézett adás helyén pedig hangyás, monoton zúgás.
- Hello? - szólalok fel félhangosan.  

Olyan keserédes érzést kelt bennem ez az egész kényszerszabi-dolog: húzzak el a faszba és ne dolgozzak, nehogy kipurcanjak idő előtt meg még érezzem is jól magam. Mikor közölte velem a főnököm a döntését, jobbnak láttam inkább csendben maradni, mindössze egy korántsem őszinte félmosolyra futotta tőlem, ami végképp nem jellemző rám, mivel inkább arról vagyok híres, hogy be nem áll a szám. Kissé azt éreztem, hogy letörték a szarvamat, és olyan dolgot akarnak csináltatni velem, amit nem akarok. Jobban belegondolta kurvára beteges az egész, ugye?
Lehet, hogy több kedvem lenne bármilyen szabadidős tevékenységhez, ha nem egyedül kellene azt csinálnom. Lunát hiába vinném magammal bárhová, magasról leszarja, hogy épp hol vagyunk, mit csinálunk. Annyi a fontos számára, hogy adjak neki enni, meg a közelében legyen a párnája, amin össze tud kuporogni, ha ahhoz támad kedve. Tehát a macskám végképp nem jó partner ahhoz, hogy közös kiruccanást szervezzek magunknak, így hát kénytelen voltam egyedül megoldani a dolgot, ő otthon maradt Theresa néni oltalmazó kezei közt, hogy kényeztetve legyen, míg távol vagyok.
A macskamentes utazásom egyik állomása a sötét, kurvára nem bizalomgerjesztő kisváros, ahonnan a józanul gondolkodó ember inkább menekül, semmint megszáll a koszos, majdhogynem düledező motelban. Kedvelem az izgalmas dolgokat, ez egy ilyen defektem, vagy nevezzük bárminek is. Persze, valahol legbelül tudom, hogy ennél ostobább nem is lehetnék, mert ki tudja, milyen arcokkal fogok találkozni egy ilyen helyen, de tökéletesen figyelmen kívül tudom hagyni az ilyen gondolatokat és csak megyek a fejem után.
A nagybetűs Sors is azt akarja, hogy kivonjam magam mindenféle online világbéli dolgokból és tényleg csak a pihenésre koncentráljak, csak kár, hogy ez végképp nem az erősségem. Nagyon lelomboz, hogy még csak a privát e-mailjeimet sem tudom megnézni, vagy a szüleimnek dobni egy üzit, hogy épp mi van velem. Azt hiszem, hogy a fák leárnyékolják a jelet, vagy egyszerűen csak a hely varázsa miatt van az, hogy itt még internet sincs…
Az utolsó reménysugár az, hogy az ablak mellett hátha sikerrel járok, ám fél pillanat alatt elterelődik a figyelmem és tompán koppan a kopott szőnyegen a telefon, mert úgy rámhozza a frászt valaki, aki bekopog, hogy hirtelen megrettenek. Egy mozdulattal kihúzom a függönyt és megpillantom az elkövetőt, egy nagyjából korombéli srácot. Fura, tök normálisnak tűnik így elsőre, akkor ezek szerint nemcsak a hozzám hasonló elvetemültek vannak itt.
- Hát öhm… igen, vagyis nem teljesen, illetve… de akkor mizu? – kérdezem én is mosolyogva már. Ha minden rendben, akkor minek jöttél? – merül fel bennem a kérdés. De nem vagyok bunkó, úgyhogy az időre bízom inkább, hogy kiderüljön érkezésének szándéka.
A tippem sajnos nem jött be a nettel kapcsolatban, mert neki bizony van – elromlott a telóm? Amikor az orrom elé emeli a telefonját, hatalmas kék szemeimmel akaratlanul is banzsítok. – Oh, ez fura – állapítom meg, mikor néhány pislogást követően újra sikerül visszanyernem a látásomat és a srácra pillantok. – Hát, erre inkább hadd ne mondjak semmit – nevetem el magam a kétértelmű megjegyzése hallatán, ám korántsem jövök zavarba. A háttérben az esőcseppek egyre hangosabban kezdenek kopogni a tetőn, ezáltal hívatlan vendégem hamarosan jól elázik.
- Fura hangok? – kérdezek vissza, s a szemöldököm is felvonom szavai hallatán. – Én nem hallok semmit. Ja, van amúgy macskám, de ő otthon van és… - szakad meg a belőlem kitörő szóáradat, mert most én is hallom a falból érkező hangot. Erre reflexszerűen a hang irányába fordulok, s elsőre magam sem tudom, hogy mit gondoljak, mi a frász lehet ez. – Freya – a barátaimnak Frey, ha lennének barátaim. Elfogadom a kézfogást, és határozottan, ám nem túlságosan erősen, megrázom a kezét. Az arany középút a legjobb. – Pierre? Hm, francia vagy? – tetszik a neved. – Netán kanadai? – érdeklődöm, tökéletesen elfelejtkezve egy pillanatig a falban zajló dolgokról. – Ja, persze, gyere csak! – lépek el az ajtóból beengedve őt a szobámba. Még szerencse, hogy viszonylag rendben tartom a cuccaimat és nincsen minden szanaszét. Az ajtót nem zárom be, csak kissé behajtom. Annál a falnál hallom meg most a hangot, ahogy egy kicsi asztalka van meg egy fotel. – Ennek a túloldalán van a te szobád? – kérdezem, miközben a srácra pillantok. – Lehet, hogy csak valami egér, vagy ilyesmi, nem? – tökre nem értek az ilyesmihez, de simán el tudnám képzelni egy ilyen helyen… - Vagy szerinted mi? Szóljunk a recis nőnek? – dőlnek belőlem a további kérdések. – Bár, amilyen életunt, szerintem pont leszarja, hogy mi van velünk – legyintek lemondóan. – Lehet, hogy az lesz itt a megoldás, hogy másik szobát kell kérnünk… - vonom meg a vállaimat tanácstalanul.

outfit | background noise

A városra telepedő melankolikus és titokzatos hangulat a motelt sem kerüli el. Mint Silent Hill szebb napokat látott világa, amiről egy magamfajta aligha tudná eldönteni, hogy az ép eszére hallgasson, és minél előbb, minél messzebb menjen innen, vagy a szívére, és egészen mélyen vesse bele magát a közepébe. Én azt hiszem, hogy utóbbiak táborát gyarapítom, hiszen amire vágyok, amit érzek, arról nem szeretem lebeszélni saját magam. Most is mondhattam volna nemet, hiszen eléggé sok kockázatot jelent a megrendelőm... De képtelen voltam egy ilyen lehetőséget elszalasztani. És ha valami olyan újat mutat nekem, amit még soha életemben nem tapasztaltam? Megéri a kockázatot, az érzékeim nagyon ezt súgják.
Valami azonban egyre hevesebben járja a falak üregeit vagy próbál átjutni hozzám a másik szobából, úgyhogy mielőtt még arra kelnék, hogy valami a tarkómat rágja, inkább utána járok a dolgoknak a szomszédban. Kopogásom után neszek szűrődnek ki, végül ellibben a függöny, én pedig lelkesen intek a túloldalon levő érthetően bizalmatlan leányzó felé. Ha nő lennék, én talán ajtót sem nyitnék egy ilyen helyen idegennek, még akkor sem, ha ilyen megnyerő tud lenni, mint én. Az ilyenek hordozzák magukban a legtöbb mocskot...  
- Szép estét! Nálam minden rendben, és nálad? - ezen a szövegen azért fel kell nevetnem, hiszen olyan volt, mint egy unalmas messenger beszélgetés, amire csak azért írsz vissza, hogy ne tűnjél tuskónak. Kérdésének hallatán előszedem a zsebemből a telefonomat, amit az arca előtt nem sokkal lengetek meg.
- A legerősebb korlátlan mobilnet a világon, még ide az isten háta mögé is elér. Ha szeretnéd, megoszthatom. Bár most pont nem azért jöttem, hogy idegeneknek ajánljam fel a szolgáltatásaimat. - mosolyom kiszélesedik, s valóban, pár esőcseppet én is megérzek magamon, hiszen a fejünk felett levő tetőszerkezet itt és ott eléggé hézagos. Láthatóan túl sok figyelmet nem fordítanak az épület állapotára, szerintem ők is tudják nagyon jól, hogy nem üdülni jönnek ide az emberek, s már annak is örülnek, ha van hol aludniuk. A luxus igények már nem számítanak egyáltalán.
- Történetesen azért kopogtam át, mert eléggé fura hangok jöttek tőled. Van esetleg kutyád vagy macskád, ami kaparja a falat? Nem hallottad az előbb? Megint! - mutatok befelé, s bár nem látok túl sok mindent, félretolni mégsem szeretném őt az útból, hogy egyszemélyes nyomozásba kezdjek a kaparás gazdája után. Ha pedig tényleg ő hozott ide valami állatot, az lenne a legszerencsésebb.
- Pierre vagyok amúgy. Pár napig itt rontom a levegőt a szomszédban. - nyújtom kezem irányába, s ha megszavaz a bizalmával, egyből görgetem is tovább az eseményeket.
- Bemehetek? - igen, idegenként, igen, puhítás nélkül, igen, bele a közepébe... Hiszen ha nincs nála semmiféle állat, akkor célszerű lenne megkeresni mégis csak, honnan érkezhet a hang, mert bár néma az egész város, az éjjelt nagyon megrondíthatja egy garázdálkodó élőlény. Akár négy, akár kétlábú...      

Kényszerszabadság. A szó, amitől rettegek, de van az a pont, amikor már nem tehetek mást és muszáj engednem a nyomásnak. Tök rosszak lettek az éves orvosi vizsgálat eredményei, és orvosi javaslatra három hét szabadságra kell mennem. Mióta Remy rádöbbentett, hogy FOMO vagyok, azóta másképp látom a dolgokat: rosszabbul. De teljesen igaza van, el kell ismernem, de mindenkinek kell valami defekt, nem? Úgyhogy a kényszerszabimnak úgy indultam neki, hogy bezártam a laptopomat a szekrénybe, hogy még véletlen se érezzek vágyat arra, hogy betegyem a bőröndömbe. A telefont muszáj, mert ha épp valami bajba keverednék, akkor nem árt, ha valakit fel tudok hívni – bár nem tudom, hogy kit lehetne, de nem is lényeg, az illúzió megvan. Igyekszem úrrá lenni a kísértésen, hogy ne akarjak e-maileket nézni meg fogadni a munkával kapcsolatos hívásokat, mert én most szabadságon vagyok, ráadásul nagy betűkkel írva. Soha nem csináltam még ilyet, a beteges munkamániám lesz a végzetem, ebben biztos vagyok. Ez történhet úgy, hogy mondjuk lelő egy gyilkos, aki után épp nyomozok vagy kimerülök, mint ahogyan ezt a jelenlegi orvosi papírok is sugallják, és mivel úgy voltam vele, hogy fiatal vagyok én még a halálhoz, rábólintottam. Ám legyen.
Igazából, Angliába is hazautazhattam volna, de mivel már évek óta itt élek, illene egy kicsit körülnézni ebben az országban, végül is ez a második hazám, vagy mi. Megfordult a fejemben, hogy otthon maradjak és csak New York-i látványosságok bambulásával töltsem a napjaimat, de azzal együtt járt volna az is, hogy a FOMO izém előjön és dolgozni akarok, így jobbnak láttam magam mögött hagyni a várost.
Kibéreltem egy autót és útnak indultam valamerre. Ki akartam menekülni a városból valami olyan helyre, ahol nem rohan annyira az idő, és nem vesznek körül hatalmas épületek. Ahol látom az eget, éjjel a csillagokat. Szerintem mióta New Yorkba költöztem, nem is láttam a Holdat és csillagokat, az pedig eléggé régen volt már.
Az elmúlt napokban már jártam a tengerparton, de angol lányként nem rajongok érte különösebben – nálunk nem valami nagy szám, meg ahonnan én származom, végképp semmi különös nincs ott, csak tele van hatalmas sziklákkal meg millió kaviccsal. Tehát magam mögött hagytam a partot és izgalmasabb tájak után néztem inkább.
Ma délután egy olyan városba érkeztem, amelyről korábban már olvastam, és jó újságíró lévén nem tudtam figyelmen kívül hagyni a dolgot, hogy talán útba is eshetne, így teljesen véletlenül itt kötöttem ki. Azt mondják, hogy ez a város eléggé megragadt a múltban, ez mondjuk első ránézésre is tökéletesen látszódik. De még olyan dolgokat is írtak róla, hogy az elmúlt évben tíz ember tűnt el rejtélyes körülmények közt és a rendőrség nem tudott egyelőre mit kezdeni az üggyel. Az a baj, hogy az ilyen sztorik meg mindig is vonzottak, így nyilván itt kötöttem ki. Az lesz a vége, hogy én leszek a tizenegyedik… de mit tehetnék? Hajszolom a halált, én már csak ilyen vagyok. A legrosszabb az egészben, hogy iszonyatosan élvezem.
A szálló… motel… nos, akármi legyen is, nem egy ötcsillagos Hilton, de mit is vártam… Célnak végül is megfelel, meg az én lakásom Queens-ben sem egy nagy szám.
Az égen sötét felhők gyülekeznek, megadva ezzel a helynek a tökéletes „ijesztő és elhagyatott kisváros vagyok, takarodj innen” feelinget, de igazából nekem ez tökéletesen olyan, mint otthon is, ahol az év kétharmadában esik az eső. A maradék egyharmadban pedig köd van. Tehát én nem akadok fenn ilyesmin.
Hiába csattogok be hatalmas mosollyal az arcomon és köszönök vidáman, az életunt recis nőt képtelenség kibillenteni a rátelepedett melankóliából vagy tudom is én miből. Talán neki is kényszerszabira lenne szüksége. A lelkesedésemből nem veszítek attól, hogy ilyen fogadtatásban volt részem, sosem izgatott különösebben az ilyesmi, mindig a saját dolgaimat helyezem előtérbe.
Nagy nehezen kinyitom a szobám nyikorgó ajtaját és amint belépek, ledobom a cuccaimat a földre. Megállapítom, hogy a szoba sem felel meg a Hilton-színvonalnak, de bánom is én, kibírom. Mivel több napig tervezek maradni, néhány ruhámat beakasztom a nem túl bizalomgerjesztő szekrénybe, majd miután behúztam a függönyöket, elterülök az ágyon kezemben a mobilommal.
- Nincs net?! – méltatlankodom, bár nem sokra megyek vele. Talán, ha közelebb megyek az ablakhoz…
Amikor már majdnem azt hiszem, hogy nyert ügyem van, a hatalmas csendet kopogás töri meg, mégpedig pontosan mellettem, a terasz irányából.
- Mi a fasz? – rémülök meg annyira, hogy a telefonom azonnal a földön landol, s még a szívdobogásom is kissé szaporábbra vált. Nem várok én vendéget...
Felkapom a telefont a földről, majd elhúzom a függönyt és megpillantok egy pasit. Fél pillanatig hezitálok, hogy mit is tegyek, random pasiknak nyissak ajtót? Persze.
- Hello, valami gond van? – pislogok a srácra, miközben megállapítom magamban, hogy egészen rendben van. Hirtelen bevillan, hogy bizonyára neki is ugyanaz a problémája, mint nekem… - Nálad sincs net, ugye? Borzasztó… - lobogtatom a telefonomat csüggedt fejjel és konstatálom, hogy a szemerkélő esőből immáron szakadó eső lett. – Meg fogsz ázni - állapítom meg okosan.

outfit | background noise

- Csak pár nap, tényleg, de ezt már mondtam... - a kocsi halk zenéje helyett a húgom feszült hangja búg vissza a hangfalakról, melynek különös aláfestést adnak az ablakon kopogó kövér esőcseppek. Fél órája váltunk el egymástól, de úgy érzem, mintha a kis kiruccanásomat személyes sértésnek venné, különösen azért, mert nem engedtem, hogy velem tartson. Hiába könyörgött napokig, nekem mindig határozott NEM volt a válaszom, függetlenül attól, hogy szinte mindenre rá tud venni. Szinte. Vannak azonban olyan sötétebb ügyleteim, amikbe egyáltalán nem fogom őt beavatni, hiszen az idegrendszere és a lelke is nagyon vékony kötélen táncol, a hangulatingadozásai egyre gyakoribbak és durvábbak, s nem kockáztatnám meg azt, hogy egy - újabb - traumát okozzak neki...
Így hát egyedül zötykölődök a viharos, fekete fellegekkel borított vidéki utakon afelé a magányos kisváros felé, ahol még soha életemben nem jártam, de jelenleg ott tanyáznak azok az emberek, akikre most szükségem van. Vagy tán nekik van rám? Szeretem a különleges “pácienseket”. Az alkonyatba borult tájjal már tele van minden, ahogy a csendélettel is, vagy éppen egy természeti jelenséget is minden sarkon látni. Én pedig nem szeretem az unalmasat, a befásult, semmilyen, szépnek talán mondható, de mélynek kevésbé sem című festményeket... Így már fiatalabb korom óta kerestem sóvárogva az átlagon felüli kéréseket, s egy idő után már keresnem sem kellett. Megtaláltak ők maguk. Mint ahogy most is...  
Izgatottan szállok ki a csepergő esőbe a motelnél, mely mintha megragadt volna a nyolcvanas években. Káprázó neonfények mutatják a betérőnek, hogy bizony még sok szabad szoba áll rendelkezésre. Az enyémen kívül talán három autó áll egymástól bőséges távolságra, de körbenézve viszont egyetlen embert sem látok se a szálló körül, sem pedig az utakon. Mikor azt mondták, hogy egy magára hagyott kisváros a helyszín, nem gondoltam volna, hogy ennyire elhagyatott... Talán jobb is, ha kevesebb a kíváncsiskodó szempár.
A recepcióig kétszer kell fordulnom, hiszen a festő holmik bőséges helyet foglalnak el, de sietségre semmi okom sincs, hiszen egy unott ábrázattal találkozok a recepción. A kövér hölgy álmosan támasztja állán kézfejét, s a legkisebb lelkesedést mellőzve szólít meg nagy nehezen, hiszen épp megzavarom az esti talk showt, melyet az öreg tévé zavaros kijelzőjén néz. Szürke ingemen apró vízcseppfoltok, fekete nadrágom könnyedén kapaszkodik lefelé rajtam, de a sötét öltözék ellenére vidám mosoly kúszik enyhe borostámba, hátha fel tudom dobni egy kicsit az estéjét. Azonban nem mindenkit sikerül elvarázsolnom, különösen nem az ilyen befásult, koszos nőszemélyeket, úgyhogy miután kezembe csúsztatja a chips szagú kulcsot, nem is akarok próbálkozni tovább. A mai estére - legalábbis egy részére biztosan - visszavonulót fújok.  
Azzal a tévképzettel fordítom el a kulcsot a zárban, hogy majd egy patkányjárta, mocskos és bűzös lyukba sikerült foglalnom szobát, de ez szerencsére közel sincs így. Nem mondanám fényűzésnek, sőt, még az átlagot is nehezen súrolja alulról, de hát volt már dolgom rosszabb körülményekhez is... Ez azokhoz képest semmi. Mindenek előtt a matrac tisztaságát ellenőrzöm, illetve a fürdőt, s nagy kő esik le a szívemről, mikor a fal enyhe, fenti sarokban levő penészes részén kívül másba nem annyira tudok belekötni.  
Úgyhogy egy egész öt percig nem akarok mást csinálni, csak elterülni az ágyon hosszában, összeszedve a gondolataimat, mielőtt még kipakolnám a holmimat. Az agytekervényeim nagyon hamar megkeresik a megrendelőmet, akinek titokzatossága minden érzékemet felerősítette már az első pillanattól kezdve. Annyira gondolataimba merülök, hogy alig hallom meg az először kezdeti, majd végül pillanatról pillanatra erősödő kaparászást a falakból... Vagy a másik szobából? Nem igazán tudom eldönteni, hogy honnan érkezik a különös hang, úgyhogy mielőtt még valami átrágja magát hozzám, miközben békésen alszok egy szál semmiben, inkább megelőzöm a bajt. Kisétálok a fedett teraszra, s a mellettem levő szoba ajtaján kezdek el kopogni, már ha egyáltalán elfoglalta valaki azt a kis lakot.