Круиз по джунглям

**Piotr Gorkij**

Bruna & Piotr

Tudja, mi a baja? Túl sokat gondolkodik. Azon töpreng, ami ezután jön. A jelen helyett. Hol van most, ebben a pillanatban? Azt mondta, hogy a mostra kell koncentrálni. Azt kell uralnia, amit lát, egyméteres körzetben. Azt uralni. Majd a következő métert, a következőt és a következőt.

Észleli a túlstimulált ficergésed, meg is érti, pontosan tudja, ilyenkor hirtelen nem az a két nap a legszörnyűbb a fejedben, amit itt kellett töltened, hanem az a pár másodperc, míg az agyad hajlandó elfogadni a látványt, valamint a megmentésedre tett kísérlet tényét. Sikerről még nem beszélhet Petja, hisz még ki kell vinnie ebből a betonpokolból, végig a dzsungelen a pontig, ahol le tud szállni a helikopter, és végre haza tud repíteni. Nem morran, arcizma sem rezdül az elhúzódásodra, hisz hiába darálta el, ki és mit akar, nem veheted készpénznek. Megannyi kínzást látott már, és hallott már elbeszélésekből, s ugyan a felét sem szenvedte még el személyesen, agya autista fele megjegyzett minden egyes szót ezekről, minden képkockát, tudván, hogy ezt most ne vegye magára, mert a felfogóképességed még nem az igazi, az automatizmus pedig ilyen viszonylagosan kevés idő alatt is mélyen be tudja enni magát a sejtekbe.
Futva tekint csak végig rajtad, aktívan lát e vérzést, sérülést, csontot, bármit, ami miatt több időt kell majd eltöltsön itt, míg helyrepofoz, beköt, de többre nem futja, mert a seggfejek nem fogynak, és nagyon határozott szándékuk megtartani maguknak. Cselekszik, most az ő automata rendszere indul be, mozdulatai megszokottan, gondolkodás nélkül hajtódnak végre, mígnem a betévedő is a földön köt ki – holtan. A vállát ért lövedéktől nem esik ki a funkció, de ahogy letekint a sérülésre, kelletlenül állapítja meg, hogy varrni kell majd, mert bár nem keresztül ment rajta, épp annyira súrolta, hogy egy kis izmot és szövetet is szétnyisson. A hirtelen fájdalom elmúlik, tompa érzéketlenség marad a helyén. Ezt okozza az adrenalin, meg a koncentráció, hogy amíg ő nem sérül meg életveszélyesen, addig rád kell koncentrálnia.
- Azokra most nem is lesz szükség, segítek kifelé. - nyugtat meg, bár hangja nem egy lágy, meleg terapeutáé amire majd szükséged lesz, de nem is egy robot érzéketlenségével darálja le. - Mutasd a combod. - hajol oldalra, húzza ki a lábad amelyiken vért látott, mert bár te azt rebegted, nem sérültél meg, ez nem így van. Persze jelenleg azt is sikernek könyveli el általad, hogy nem ájultál el megkönnyebbülésedben, és nem is sikoltozol eszed vesztve, követleve, vigyen ki innen. Ez a tompultság, ha lehet ezt mondani optimális a számára, persze számodra biztosan nem, hisz a sokk az sokk, az ellen tenni kell majd, mert épp olyan romboló és veszélyes lehet, mint az előző két állapot. Ujjaival közben végigsimít a nadrágon, és a szakadásba dugva az ujjait megtapogatja a vérzés forrását. A fény szar, a kiváltott reakciód sem segít azon, hogy a látására is hagyatkozhasson, másik kezével elteszi a pisztolyt. Nem meri a földre rakni, mert elrúghatod, még ha ezzel nem is direkt szabotálnád azt, hogy újra megvédhesse a segged. - Maradj veszteg, ezt muszáj. - súlyként nehezedik a felszabadult keze a válladra, megszorít, épp annyira hogy apró fájdalommal bírjon figyelésre, de aztán enged is a szorításból, csak ott tartja, biztosítékképp, befejezhesse végre gond nélkül a sebed felmérését. Felületi, és biztosan varrni kell majd. - Teszek rá egy kötést. Azt még bírd ki. - hangja monoton, és már cselekszik is, a combján lévő táska után nyúl, előkap belőle egy zizegő zacskóba csomagolt gurigát, amit a combjához csapva felrepeszt, kibuktatva belőle a kötszert, amivel nekiáll szorosan áttekerni a combod. Fentről újabb hangok morajlanak végig a folyosón, le egészen hozzátok, egyúttal éri a kérésed, ami olyan halk, csoda, hogy meghallja. Sejti, mennyire ki lehetsz száradva, és hogy ezek a válaszok is mekkora erőt igényelnek, de nincs ideje a teljes generálra. A késsel elnyesi a köteled, pisztolyra cseréli, és az oldaladra fogva megemel, némi kísérletezéssel, mennyire bírnak el a lábaid.
- Kénytelen leszel használni a lábaidat, mert egy kezem kelleni fog szabadon. - magyaráz, és már kifelé indul veled, teste előtt tartva a fegyvert. Nem vagy számára nehéz, még ha nem is tartod az egész súlyod, és nem kényelmetlenebb a helyzet, mint amit már megszokott a számtalan gyakorláson, és éles helyzetben. - Ha azt mondom bukj le, bukj le. Ha belöklek valahova, maradj ott amíg kiszedlek. Világos? - lehalkítja a hangját, és egy pillanatra rád tekint. A felfogóképességed méri fel, mennyire vagy olyan állapotban, hogy meg is értsd, be is érjen az információ, még ha lassan is.
Lefelé csattogó léptek, de ti már majdnem a lépcsőnél vagytok, így Petja nem várja meg, míg a szép legények fair módon leérnek, a lábukba lő, és a falhoz tol, míg azok ordítva esnek, a közben részükről megeresztett lövések el ne találjanak, még véletlenül se. Pisztolyával követi a mozdulatsort, és a leérkező kettőbe ereszt még párat, ne is akarjanak felkelni. Újra rád pillant, felmér. Ilyenkor nem az érdekli, mennyire visel meg a halott emberek látványa, vagy mennyire támad hányingered a vértől és az agyvelőtől, csupán az nem szereztél e újabb sérülést. S hogy nem, ismét a derekadra markol, és átsegít a hullákon, amik így ezzel a kettővel már háromra – vagy négyre? - emelkedtek a felfelé vezető szakasz alján. Ahogy feltett az első fokra, elfurakszik melletted, és maga mögött segítve - vagy vonszolva, függően attól, épp mennyire kocsonyásak még a tagjaid – visz fel a földszintre.
A folyosón, ahol lefelé menet szétváltak Alvarezzel hat hulla hever, s ahogy át-át lépdeltek felettük, Piotrnek feltűnik, hogy az egyikük Higgins. Állkapcsát összeszorítva fojt el egy káromkodást magában, és feszültebb izmokkal ügyel, hogy egyiktek se rúgjon bele, ha kell kicsit durvábban ránt meg, de úgy érzi ennyi tisztelet legalább jár a bajtársának, akit jelenleg, míg össze nem szedi a többieket, elvinni innen biztosan nem fog tudni. Sajnos ezzel mindegyikőjük tisztában van, minden egyes alkalommal, amikor elvállalnak egy-egy munkát. Az, hogy a hadsereg olykor sikeresen hazaszállítja a halott hőseit gyönyörű és egyben szívet szorongatóképsor szokott lenni Amerikában. A zászlóval letakart koporsók, de sok család ennyit sem kap. Csak egy látvány-temetést, holttest nélkül, s a végén a kezébe nyomják a zászlót, ami alatt s amiért a férje vagy felesége harcolt.
Nos, náluk még ennyit se kap az, akinek a szerette, férje, párja itt hal meg. Az egész hadi gépezet legalja ez a munka, így mondhatni a legszomorúbb is. Kifelé haladva a lövések ritkulnak, de a pihenő felől újabb két arc tántorog ki véresen, akik fel se ocsúdnak, Piotr küldi is át őket a másvilágra, ám a tár kiürül, így azt kioldja a pisztolyból, és a mellkasán lévő tokból pattint bele újat. Mindeközben nem enged el, mert ha most rogynál össze, sokkal macerásabb lenne összeszednie, odadönteni a falhoz meg mint egy falapot sem akar. Sokkal önzőbb, és kicsinyesebb okból – azért, mert te még lélegzel. És ennek a ténye, ennek az érzése az oldalán, a nyakán, a füle melletti légzésed segít, hogy arra összpontosítson amire kell, és ne azon járjon az agya, hányan végezték még ugyan így a csapatból, mint Higgins. Mert ekkora túlerőt nehéz lehozni veszteség nélkül. A combján lévő merev tartóba akasztva húzza fel a pisztolyt, és tartja újra magatok elé. Arcán az izzadtság gyöngyözik, a páratartalom és az adernalin nem segít szárazon hagyni a bőrt.
Kiérve gépfegyver hangja dördül rátok, mire fejét behúzva, a derekadról a fejedre pattintva a kezét nyom téged is le, hogy rád hajolhasson, miközben a szeme sarkából kiszúrva egy autót, a mögé terel titeket. Viszonozzák a tüzet, így reméli, hogy legalább egy idióta túlélte a csapatból. Lenyom, s ha kell erőszakkal tol a földre, és mutatja, maradj is ott. A marokfegyvert lecseréli az eddig a hátán lógó automatára, és megfordulva, nyitott szájjal lélegezve, lihegve próbál kikukucskálni, mi a helyzet.
- блядь ! - káromkodik, és húzza vissza a fejét, ahogy megsorozzák a karosszériát. Leereszti maga mellé a fegyvert, és rád pillant. - Mennyire használható a kezed? - érdeklődik, előkotorva a kis kütyüt, amivel egészen eddig zavarta a rádiót, és felnyitva kikapcsolja azt, majd visszasüllyeszti a helyére a mellénye mögé. - Alvarez? Ryker? Valaki? - szól bele, és várja, hogy valaki visszaszóljon, közben újra kifelé tekint, és a terepen épp átrohanni próbáló katonára emeli az automatát, és leszedi., de ezzel együtt újra megkapja a záport, így vissza is vonul.
- Csak én maradtam, picsába... - szólal meg Pres lihegő hangja. - Eltaláltak...szemben vagyok....az épület mögött.... - akadozik a hangja, de csak a fájdalom, és a szapora légvételei miatt. - Látom a seggfejet, de...kifogytam. -
- Ide tudsz jönni? -
- Negatív, hacsak nem fedeztek. - Piotr erre rád pillant, s mivel te nem tudod mégis mi lett a kérdésére a válasz, hangosan sóhajt is.
- Képes vagy használni ezt? - húzza elő a már használt pisztolyt és feléd nyújtja. - És mered is? - teszi hozzá, mert hiába vagy képes, ha a következő pillanatokban nem mered majd kidugni az orrod a kocsi mögül. Nem hibáztat, ha nem, de akkor gyorsan ki kell találjon mást. Míg válaszolsz, újra kidugja a fejét, és elereszt pár sorozatot az irányba ahonnan az életben maradt seggarcot sejti, aki lövöldözik rátok, hogy annak, míg ti trécseltek, ne támadjon kedve közelebb osonni.

thx.

**Bruna Mesquita**

survivors have scars,

victims have graves.

к русскому тарзану

A pontos időről őszintén fogalma sincs. Igyekezett nagyjából fejben számon tartani a múló órákat, kikalkulálni mennyi telhetett el a váltságdíjkövetelés felvétele óta, próbálta leolvasni ma reggel az egyik fogvatartója karján az óraállást, amikor az levette a fejéről a zsákot, hogy a kihelyezett vödörbe intézze el a dolgát, de rögtön érzékelte a férfit mit vizslat, és pofán vágta. Csak a kilences kezdést tudta leolvasni, a digitális készülék dátumrészét már nem sikerült, és az agya azóta szüntelen azon kattogott vajon mi fog történni az ittlétének harmadik napjának végén. A másodikat túlélte, étlen, némi vízzel, kialvatlanul, frissen felrepedt szájjal, újabb véraláfutásokkal, zúzódásokkal, kéretlen érintésekkel a testén, amiktől majd' felfordult a gyomra, amik hatására még egyszer megpróbálta megfejelni az elkövetőt -- él, egyelőre él, és feltételezi parancsba kapták a felvigyázói, hogy a súlyos fizikai erőszakot mellőzzék.
Semmije nincs eltörve, talán az egyik bordacsontja megrepedt, mert fáj, húzódik az oldala, ha mélyebb levegőt vesz, de azt leszámítva nincs komoly sérülése, nem az ettől való félelme tartotta ébren a kimerültség ellenére. Az eszméletét kétszer ugyan elvesztette, mióta idehozták, de egyik alkalommal sem tudta meg mennyi időre tette, kétli sokra történt volna, de idelent a nap állása sem segítette ennek megállapításában. A fejére húzott zsák alján valamennyit látott a földből, de a lámpa leoltását követően kivétel nélkül vaksötétség lepte el a helyiséget.

A legnagyobb problémája nem az volt, hogy nem látott semmit, hanem az, minden egyes beszélgetést odakint, távolabb folytattak le elrablói, és a felvétel készítésekor sem hangzott el előtte olyan információ, ami valódi értékkel bírt volna. A határidőt nem említették, azt se hova küldje majd az apja vagy vigye, azt se tudta milyen formában, pénznemben várják a fizetséget, semmit. A külvilág legkisebb említését is elharapták előtte, ami mögött pszichológiai taktikát tippelt volna, tekintve, hogy bizonyos szintig működött, az őt illető bánásmód mellett megviselte ennyire hermetikusan zárták el, be, úgy, hogy még a lába sem érheti a talajt, a saját súlya húzza a felkötött csuklóinál fogva, amiket már egyáltalán nem érez. A kötél által beléjük vájt fájdalmat sem igazán, teljesen elzsibbadt mindkét karja ahogy kifutott belőlük a vér.
A korábban kapott egy enyhe idegroham ellenére sem, amikor elkeseredetten vergődött a levegőben, a lábaival kapálózott, próbálkozott lerázni a fejéről a rárakott, durva anyagú szart, miközben feljebb akarta húzni magát, mit se törődve a fellógatásával, de -- ugye minek is? Esélye se volt, a válla is majdnem kiugrott annál az egy kísérletnél, amikor a sikolyát ajkába harapva fojtotta el, valóban sikerült kicsit feljebb tornáznia magát. A zsák a helyén maradt, semmit nem nyert vele, a vérének ízét megérezte a szájában, a kötél jobban belevájt a húsába, a befeszült üvöltését követően még egy újabb, nem vágyott látogatást nyert magának.

Kimerülten lóg, a füle botját megütő neszeknek először nem is hisz, amikor elkezditek felforgatni a helyet. Az első eldördülő fegyverhangot lesöpri a válláról, kínjában tévképzetnek gondolja, csak a másodiknál válik élénkebbé, reppen fel benne némi remény érzése, aminek ellenére nem engedi magát édesdeden beleringatni a megmentésének ideájába. Borzasztóan akarná pedig, de nem hülye, tegnap is hallott egy pisztolydörrenést. Lehunyja a szemeit, úgysincs értelme nyitva tartania őket, úgyis csak a saját izzadtsága folyna bele, kezdené el csípni megint, még elviselhetetlenebbé téve a fogságát. A folyosóról beszűrődő verekedés azonban -- basszameg, nem tudja a verejtéke vagy a könnye csöppen le az állán. A levegőjét visszafojtva meri venni, a halántékában érzi a szívének lüktetését, feszülten vár, készíti magát arra az eshetőségre is, hogy ha esetleg valóban ideértek volna az apja emberei, lehet nem ők érnek hozzá előbb.
Fogalmad sincs róla mennyire levegőtlenné válik hirtelen a helyiség, amikor meghallja az ajtó kinyílását, a közvetlen közelében keletkező hangokat, és ez még rosszabbá válik addig a másodpercig, amíg meg nem hallja ki vagy. Az egyik lövedék súrolja a combjának külső felét, de összepréselte az ajkait, csak a levegője csapódik neki a szájpadlásának, a nyögését elnyeli a dulakodásotok zsivaja.
Szeretne szólni, de képtelen a megkönnyebbüléstől, amit azonnal felülír a kétségbeesés, hogy minél előbb szedd le a fejéről a zsákot, és korlátozott módon fészkelődni kezd, végtelenül irritáltan, mint valaki, aki az utolsó cérnájánál tart -- csak arról van szó se fizikailag, se mentálisan nem képes kivárni azt lekerüljön a helyéről. A levegő után mohón kap, résnyire nyitott szemeit vezeti rád, és a figyelmeztetés ellenére nyüsszen, automatikusan finoman el is húzódna tőled, míg nem tudatosítja magában ez rendben van. Némán senyved, sajog a csuklója, bizseregni kezd a karja, és nagyot kell nyelnie, amint a földre kerül, végre felhúzhatja a mellkasához a térdeit, azok segítségével kiseperheti valamennyire a haját a tekintete elől, az arcából. A kezeit -- nem, az egész csak remeg egyelőre, nem tudja még mozgatni.
- Köszö -- - ennyit tud száraz szájjal elmorzsolni, amikor a lövés végigsüvít a levegőben. Reagálni sincs ideje rá, csak magát még kisebbre tudja összehúzni az adott pillanatban, mintha nem élő pajzsává avanzsálódva maradnál előtte, és belülről harap rá az alsó ajkára. A jelenlegi körülmények között egyelőre felállni se tudna, kell a lábának is kis idő, a karjáról nem is beszélve, támaszkodásra se tudná használni, ezért elég önző aggodalommal néz utánad, ki tudja melyik istenhez imádkozó zöldekkel, hogy intézd el a rohadékot, és a beléeresztett utolsó golyók hangjai ugyan nem bársonyozzák a füleit, de megkönnyebbült sóhajt szakítanak ki belőle.
- Nem, én -- - megrázza az üstökét, be kell nedvesítenie a száját. - Egyben vagyok, de a karjaimat nem tudom használni. Teljesen el... vannak zsibbadva. - akad meg egy száraz nyelés idejére, majd néz el melletted a hulla irányába. Ha köpni tudna -- ha a pillantásával ő is beléereszthetne egyet... óriási mérget érez magában az ütésekért, az őt ért megaláztatásért, hiába nem látja a földön heverő férfi arcát. Csak az ismétlődik a gondolatai közt, hogy megérdemelte, rohadtul megérdemelte.

- Eloldoznál? - nem siettet vagy parancsol, a szembogarait is szinte rögtön rád visszavezetve tereli a plafon irányába. Érezte a hangja majdnem megbicsaklott a végén, próbál nem ránézni a csuklójára, próbálja elrejteni a gyomrát felforgató dühét, amibe szinte beleremeg.

•

**Piotr Gorkij**

Bruna & Piotr

Tudja, mi a baja? Túl sokat gondolkodik. Azon töpreng, ami ezután jön. A jelen helyett. Hol van most, ebben a pillanatban? Azt mondta, hogy a mostra kell koncentrálni. Azt kell uralnia, amit lát, egyméteres körzetben. Azt uralni. Majd a következő métert, a következőt és a következőt.

Két nap. Két tetves napba telik megtalálni azt a lepusztult épületmaradványt a dzsungelben. Piotr idegei már a pattanás határán egyensúlyoznak. Kurva gáz lesz ha azt a csitrit nem találják meg élve, de lehet az mg rosszabb ha mégis. Sok mindent látott már és sok mindenkit aki megsínylette a gerillák fogságát. Legyen szó erről a tetves országról vagy egy másikról. Az emberi gonoszság és a vele kreativitás feneketlen verem. Új és új módszerekkel találják szembe magukat minden rohadt alkalommal, így ha valaki ebben a szakmában azt meri mondani, mindennel találkozott már, az gecire hazudik.
-Prescott, jelentést! – a fülébe illesztett fejhallgatón keresztül is hallja Alvarez hangját, aki egyébként mellette guggol egy szutykos tócsában egy kidőlt, rothadó fatörzs mögött. Apró komputere az ölében, csak arra vár, hogy elindíthassa a jelzavarót. Hasznos kis kütyü, de míg az ellenség teljesen süket lesz, úgy ők is megsínylik ezt, mert rájuk is ugyanúgy hat. Vakon fognak bemenni, ezért is fontos Prescott jelentése. Az egyik katonájukat leütötték és jóval odébb kifaggatták, majd beküldték helyette a kurafit. Akinek lihegése felreccsen a rádión végre.
-Az egérlabirintus ehhez képest lófasz. Vagy harmincan vannak bent, többsége a rögtön jobbra lévő pihenőben. A 70% fegyveres, AK-k, M16osok és Uzik. Csak tudnám honnan a geciből szereztek M16osokat. – morogja, és megszakad a vétel, nem sokáig, ismét felreccsen a rádió. – Az épület úgy néz ki hogy…. – suttogva darálja az információkat, majd elhallgat, hallatszik a faszfejek beszéde a háttérben, amire könnyedén reagál. Ezért is Prescott ment, mert tudja a nyelvet. Piotr is, de a technikai részét csak ő képes beindítani. Fejben mindegyikük jegyzetel, Alvarez, Higgins, Garcia és Ryker. Kevesebben vannak, mint szoktak, és van két új is, de a Gorkij-Alvarez-Prescott trión kívül sokszor rotálódnak az arcok, ez nem meglepő egy magán cégnél. Egy akkoránál mint a DynCorp meg pláne. -…..az egerünket a pincében tartják fogva, nem láttam de a lépcsőtől balra lévő, harmadik ajtó előtt voltak őrök. Kettő. AK-kkal. –
-Vettem Pres, most pedig takarodj ki onnan, amint kiérsz, rádiócsend és együtt indulunk. – így Alvarez, mire mindenki – ezt nem is kell látnia Piotrnak – ellenőrzi a fegyverét, és készenlétben figyel tovább. Kattanások jelzik, szám szerint mindenkitől kettő, hogy vették a parancsot. – Higgins és Garcia, tiétek a pihenő és a többi ajtó, Ryker besegít ha kell de ő Prescottal együtt kint marad és fedez minket. Én és Piotr megyünk az egérért. – osztja ki a feladatokat, amikre újabb ket kattanás a reakció, pont abban a pillanatban, ahogy Piotr szeme előtt feltűnik Prescott alakja. Mintha csak dohányozni jönne ki a maszkjában – több gerillán is az van, vagy a zsebükbe, mellényükbe tűrve, valószínű a fogva tartott miatt, hogy ne ismerje fel őket. Emiatt tudott a férfi is bemenni anélkül, hogy lebukna.
-Indulás! –szólal meg Alvarez miután felsercen a cigaretta odébb az emberük szájában, ez a jel arra, hogy mehetnek. Piotr elindítja a zavarót, mire minden vonal elnémul. Lecsapva a kütyü képernyőjét eltünteti a mellénye mögött, és kezébe véve az M4esét indul Alvarez után. Lövések dördülnek balra tőlük, valószínű Higginsék nekiálltak tisztogatni.
[…]
A bejutás viszonylag csendes volt, ám amikor az ajtóhoz értek tűnt fel az embereknek, hogy nincs rádió, sem semmiféle jel. Míg a tetőn grasszálókat Ryker leszedte, a bentiek úgy kezdtek kifelé ömleni, akár a patkányok. A fegyver ropogásra az is felkapja a fejét aki eddig nem tette, így hamar a szar kellős közepében találják magukat. Piotr és Alvarez azonban nem áll meg, egészen a lejáróig.
-Boldogulsz? –
-Megoldom, menj a többiekhez. – biccent Petja, és még megvárja míg Alvarez ajtót nyit neki, fegyvere a nyílásra szegeződik míg a másik el nem indul vissza a folyosón a hangzavarba. A filmekkel ellentétben itt nincsenek ennyire éles helyzetben testvéries odaszólogatások vagy poénok arról “meg ne halj”. Vannak szintek, amikor ezt hozza ki az emberből, de az inkább vagy babazsúr kaliberű akcióknál, vagy a pokol legmélyén jön elő. Már nem tartanak ott, és mg nem tartanak ott. Most a koncentráció van, hisz mindenki seggét épségben haza kell cipelni, úgy, hogy a nőszemélyt is kimenekítik.
Már a lépcsőn lefelé szembetalálja magát egy felfelé igyekvő seggfejnel, aki a nyitott ajtó miatt meghallotta a fent zajló szarvihart. Két lövés, egy a mellkasba és egy a fejbe, mire az alig felcsillanó értelem a szemében ki is huny, és az agyvelődarabokkal zuhan vissza a feljáró aljába.
Ennyit az észrevétlen leérkezéstől….
Kiáltozás töri meg a puffanás utáni beállt csendet, de addigra Piotr már lép is át a testen, és lő. Ám ahogy az a filmekben mindig célba talál, ez nem. Ez csak arra szolgál, hogy a másik a fejét behúzva ne viszonozza rögtön a tüzet, így a férfinak legyen ideje valósan irányba venni a célpontokat.
[…]
Jó negyed óra baszakodás kell, hogy elérje az ajtót, a vállát vagy eltalálta vagy súrolta egy lövedék, az adrenalintól nem érzi, csak a meleg vért, ahogy csordogàl lefelé, viszkető érzést keltve az izzadt bőrén. Ahogy lassan közelebb küzdötte magát ököllel és egy késsel fejezte be a tisztogatást. Véresen, nem túl bíztató ábrázattal lép be az acélajtó mögötti helyiségbe, már pisztollyal tartva célra leszedi az egyik bent lévő maszkos alakot, de a másik oldalról ront rá, így dulakodni kezdenek.
Most már csak meg kéne akadályozza, hogy egy eltévedt lövedék eltalálja az odébb lógó nőt, téged…kurvajó. Dulakodva elsuhannak melletted, egyik vagy mindkettő lehet hozzád is ér vagy ütődik. Piotr falnak tolva, kezét a betonnak csapkodva aztán egy mozdulattal csavarva rajta szerzi meg a pisztolyt a gerilla kezéből, és az oldalához nyomva majdnem beleüríti az egész tárat. Az tágra nyílt szemekkel, elnyíló szájjal egy nyöszörgő kileheléssel csúszik össze. Keze hátuljával a saját pofájából a vért kitörölve dugja a nadrágja övébe a plusz pisztolyt, a sajátja a combján lévő tokban pihen. Lihegve fordul meg, és mg hunyorogva az izzadtsàg és a vér keverékétől ami csípi a szemét szegezi a pillantását a húsként fellógatott testedre.
-Piotr vagyok, apàd küldött, hozzád fogok érni, hogy levegyem a zsákot a fejedről, téged pedig a láncról, rendben? – költői a mondat végén a kérdő hangsúly, ahogy a beleegyezésedre sem vár. Leszedi a koszos vászon szart a fejedről, szemben veled, és tekintetét már a láncon járatja amiről szerencsére csak le kell emeljen. – Ez most fájni fog. – figyelmeztet, él a derekad átölelve fél kézzel, másikkal felnyúlva szed le végre onnan. Fogalma sincs mióta lógsz itt, így úgy kezel, mintha már órák óta minimum. Segít lehajtani a karod, és leenged a földre. Épp húzná elő a kést, amikor lépés és rögtön azután lövés hangja töri meg a lánc csilingelést vagy a hangod szakítja félbe. Behúzva a fejét előtted marad, egy nyögéssel rándul meg de a kés helyett már a pisztoly pihen a kezében, és nem tétovázik használni is, hátra sandítva lő. Aztán megperdül, mert bár talált, de nem halálosan, így megereszt még párat míg az újabb fasz is a földön köt ki.
- Megsérültél? – pillant vissza rád aggódva, a mostani lövöldözésre értvén, és mostmár marad a kezében a pisztoly, míg odaguggol eléd, hogy felmérje el kell e látni most, vagy indulhattok.

thx.

Ajánlott tartalom