Fejemet ide-oda ingatva, közbe néhány fintort vágva hallgatom a mondandóját, de még mindig nem hiszem, hogy annyira profi soför lenne, hogy sosem volt még semmilyen problémája a vezetés miatt. Ez a férfi, tipikusan egy olyan ember, akitől normális körülmények között is feláll a nem létező összes szőr is a hátamon. Nem csak mogorva stílusa van, de még itt nagyképűsködik is nekem, holott biztosra veszem, hogy lenne sokkal fontosabb elfoglaltsága is annál, hogy az én időmet húzza. Nem mintha ez nem lenne szórakoztatóbb, mint az a hely, ahol már régen ott kéne lennem, de sokkal jobban örülnék, ha legalább meghívna egy kávéra, vagy mit tudom én. Itt vitázunk a nagy semmin, már több, mint fél órája. Vagy fene sem tudja, nekem valahogy egy örökkévalóságnak tűnik itt az idő, főleg úgy, hogy egy számomra nem kedvező témáról beszélünk.
- Vagyis unalmas emberekkel van körbe véve. - szűröm le végül a következtetést a mondandójából, és még rántok is egyet a vállamon, mintha valami profi dolgot állapítottam volna meg. - Talán épp ez a baj. Ha egy kicsit jobban megvállogatná a társaságát, akkor csak simán lepacsiznánk, és mindenki menne a maga dolgára. Mert még mindig amondója vagyok, hogy örüljön, hogy nem törött csont. - igen... piszok nehéz beismerni azt, ha az ember hibázott, épp ezért is nagyfejűsködök még mindig, bár bevallom, hogy azért egy kicsit az is közre játszik, ahogyan a férfi viselkedik, és Ő minél inkább azt akarja, hogy én valljam be a bűneimet, én annál jobban tiltakozni akarok ellene. Kicsit ilyenkor mindig kibújik belőlem a lázadó énem, nem tehetek róla, egyszerűen képtelen vagyok odabent tartani. Egy kicsit mégis elbizonytalanodok attól, hogy meglátom a kezében a telefont, és a szavaival is megerősít abban, hogy bizony én fogom a rövidebbet húzni, ha a rendőrséget kezdi hívni. Ez pedig több szempont miatt sem lenne túl jó rám nézve...
- Mert folyamatosan bosszant a megjegyzéseivel. Egyszerűen ki hozza az emberből a legrosszabbat. - próbálom kimagyarázni magam, de végül csak legyintek egyet, mert olyan mindegy, hogy mit gondol igazából. Csak már essünk túl végre ezen a sok hülyeségen. Azt hittem, hogy nálam makacsabb ember a földkeregségen nem létezik, és láss csodát... ez az ember túl szárnyal rajtam ezerszer. Nem értem minek lovagol ennyit ezen a témán. Miért nem tudtam inkább elütni valaki olyan kocsiját, aki mondjuk minimum néma?
- Ezzel a tipikusozással az őrületbe kerget! Mégis mit tud maga a gazdagokról? - az agyam el dobom... mi köze van az egésznek ahhoz, hogy épp vastag vagy vékony-e a pénztárcám? Miért jön mostanában mindenki azzal, hogy igen, mert "gazdag vagy"? A férjem az... én inkább csak szerencsésnek mondanám magam. A kettő teljesen más. - Na és épp maga akar az lenni, aki felelősségre von? Miért is? Mondtam, hogy kifizetem a kárt, amit okoztam. Miért akarja mindenképp tovább vinni az ügyet? - komolyan nem értem, hogy mire jó ez neki, de kezd elborulni az agyam. Esküszöm, hogy még a fejem is megfájdult ebbe a sok magyarázkodásba. Nehéz dolga lehet annak a nőnek, aki mindennap mellette kel fel. Már ha van egyáltalán ilyen.  Ezért is vagyok kénytelen arra gondolni, hogy irigy az életemre, mert szinte már bele van betegedve ebbe a gazdagosdi témába. A válasza mégis annyira meglep, hogy még egy kicsit hátra is hökkölök, sőt olyan "ezt nem hiszem el" kifejezés is ül ki az arcomra. Mert komolyan eltalálta azt, hogy még ez az ostoba szócsata is érdekesebb a számomra, mint az üzleti megbeszélések.
- Uram... kezd túlzásokba esni. Semmi joga a magánéletemben vájkálni! Szóval utoljára figyelmeztetem! Állítsa le magát! - még a mutató ujjamat is felé emelem fenyegetően, olyan magabiztossággal, mintha valamiféle verő ember lennék. Pedig nem hiszem, hogy egyeznének az erő viszonyaink, de akkor sem tetszik ahogyan velem beszél. Ahogyan az sem, hogy a parkolóőr kezd egyre közelebb érni hozzánk, ami azt jelenti, hogy ha a férfi beszélni kezd, akkor nekem végem. Mert nincs kifizetve a biztosításom, amire annyira vágyik. Ráadásul a férjem is le fogja minimum harapni a fejem, amiért nem mentem el akkor befizetni, amikor Ő megkért rá. Valahogy ki ment a fejemből, meg nem is nagyon szoktam a saját autómmal járni, főleg nem vezetni, azt hiszem mindenki láthatta, hogy miért.
- Nem. Inkább azt kérem, hogy hagyjunk ki belőle mindenki mást. Biztosan meg tudjuk oldani egymás közt is. - mutatok előbb rá, majd magamra, és ezt a mozdulatot megismétlem még kétszer egymás után. Aztán a közelgő nem kívánatos férfire pillantok ismét, aztán vissza minden bajom okozójára, és idegesen fújtatva töprengek el azon, hogy most mi legyen. Tutira beszélni fog... alig várja, hogy győzedelmeskedhessen ebben a harcban.
- Jó rendben... mondja mit akar a hallgatásáért cserében. - gondolom mondanom sem kell, hogy mennyire nehezemre esik kimondanom ezeket a szavakat, de nem ad más lehetőséget. - A biztosításos papíron kívül. Azt nem fogom alá írni. - szögezem le, időközben ismét a parkolóőr felé nézve, aki egy újabb kocsit elhagyott, így már csak három választ el tőle. - Figyeljen... elfelejtettem befizetni a biztosítást, éppen ezért kell valahogy megoldanunk az nélkül, érti? Szóval szuper gyorsan találjon ki valamit és rázza le innen az embert! - a hangom már sokkal nyugodtabb a korábbiakhoz képest, én viszont egyáltalán nem vagyok az. Sőt, szinte fel tudnék robbani, amiért egy felfúvalkodott hólyag kezében van a sorsom, aki egészen biztos, hogy jót röhög a markában.       

-Úgy gondolja? – karba fontam karjaim, s tekintetem emeltem rá, miközben ő egyre inkább úgy kezdte érezni talán, hogy elfogom veszíteni ezt az egészet, és talán...esetlegesen meghátrálásba menekülök.-Tudja, nem egy olyan embert ismerek, akiknek sose volt kihágása. Mindig mindent megfelelően hajtanak végre. Talán szebb szóval maximalisták. – körbeforgattam a szemeim, s egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogyha esetleg zsaru lennék, és nem egy író, ez lenne az a pillanat, mikor jelvényt villantok, és megjegyzem, hogy akkor most tessék szépen elővenni az iratait, jogosítványt, forgalmi engedélyt, és egyéb apróságokat, ám meglehet, hogy pechemre nem voltam az.
Nem gondoltam magam tévedhetetlennek, ám mindig akadtak olyan pillanatok az életemben, mikor képesnek gondolnám magam tévedésmentes életre, bár egy parkolás elszúrását nem nevezném tévedésnek. Figyelmetlenség! Nah az sokkal inkább!!
Aztán persze mentem, s elkértem egy telefont egy közelben álldogáló sráctól, ki még biztatott is, hogy hívjak rendőrt, és ne szórakozzak tovább.
Aztán visszasétáltam a nőhöz.
-Talán rendőrt hívok… - feleltem félvállról,  aztán érkezett a manikűrözős, szem kikaparós megjegyzése, ami enyhén szólva is de messze állt attól, hogy elnyerje a tetszésemet.
Megdörgöltem orrnyergem, aztán magamra mutattam.
-Hogyan? Én?- benedvesítettem alsó ajkam. – Már bocsánat...de nem maga volt az, aki az előbb azzal fenyegetőzött, hogy kikaparja a szemem, é s láss csodát, erre tanum is van .
Ám mégsem hívtam a rendőröket, s csak lógattam egy ideig testem mellett a készüléket.
-Nekem még is annak tűnt. Tipikus gazdag viselkedés… és ehhez még hozzá jön az, mikor vaj van az ember fején… nem igaz? De itt nem a kárról van szó. Az nem igazán érdekel. Sokkal lényegesebb az, hogy nem Akarja beismerni, hogy hibázott. Elhessegeti, mint tipikusan azok, akiket soha semmiért nem vontak még felelősségre… és higye el kisasszony, nem a levegőbe beszélek. – meglehet egy kicsit bő lére eresztettem a mondanivalómat, de annyira feltudtam húzni magam ezeken az apróságokon...apróságok… valahogy a családom egyes részei jutottak róla eszembe, minden pillanatban, kik semmiért sem akarnak felelősséget vállalni, kik mindig csak hárítanak, s olykor bizony eszembe jut, miért is maradtam távol attól a rétegtől, amikor csak úgy hozta lehetőségem...és mivel nem voltam egy nagy társasági ember, hisz hosszú ideje csak úgymond a négy fal között léteztem...bár meglehet az csak a válság miatt történt, vagy mert egyszerűen nem akartam látni senkit, vagy… de nem ez mind-mind csak kifogás, melyből mindig akad rengeteg.
Szóval igyekeztem ismét a nőre figyelni, bár meglehet, jobban jártam volna akkor, ha nem teszem, hisz szemöldököm felszaladt, miközben magamra mutattam.
-Én a magáéra?! Ugyan már! Eleget jó pofizok másokkal. Nem kellenek még a maga gondjai. Örülök, hogy kiszakadtam abból a közegből! Nem vágyok arrafel. Tartsa meg egész nyugodtan...de...-pillanatnyi szünetet tartva elgondolkodtam. – De lehet ezt az egészet azért csinálja, mert esze ágában sincs elmenni arra a puccos helyre, és jó dolognak tartja inkább itt húzni az én idegeimet…
Aztán persze megírtam a papírt, aztán persze ismét jött a nem ismerem el szöveggel, én pedig ki tudja már hanyadszorra préseltem össze ajkaim, s szegtem le fejem, csak hogy bent tartsam a fejemben, mi ki akart kívánkozni, hisz nem igazán illene olyasmit mondani egy nőnek, szóval inkább a nyelvemre haraptam, és megerőltettem magam.
Mikor aztán közelebb ért a parkolóőr, én csak örültem, ő meg mintha pánikba esne.
-Arra kér, hogy hazudjak? Hölgyem… az előbb mondta, hogy nem ismer el semmit. Miért tenném meg, hogy azt mondom minden rendben? – továbbra is kérdő tekintettel néztem rá, bár a helyzet egyre inkább tűnt komikusan kiakasztónak, mintha csak egy szar filmet néznék, amiben nem tudnak elszakadni az adott jelenettől.
-Remélem tudja, hogy nem fogom feladni...- közben az ellenőr, már csak 4 autónyi távolságra állt tőlünk, s épp felírta valakinek az adatait.
 

Nem gondolom azt, hogy túlzásokba esnék, sőt, úgy hiszem, hogy a férfi tehet arról, hogy még mindig egymással vesződünk és hülyeségeket kell beszélnem, mert nem képes annyiban hagyni a dolgot és csak simán kussolni. Rendben, beismerem, hogy nem fest valami jól a kocsija, ahogyan az enyém sem, így újból felmérve azokat sem igazán tudnám megállapítani még mindig, hogy kinek és mekkora kára származott ebből az egészből, de kezd olyan lenni ez a helyzet, mint valami parádé. A minket nézegető nép valószínűleg még jól is szórakozik rajtunk. Sóhajtok és igyekszem magam még mindig lenyugtatni, de a férfi is ahelyett, hogy hallgatna, csak tovbb tetőzi a helyzetet. Olyan, mintha valami körforgásban lennénk, ami talán soha nem fog véget érni. Addig semmiképp, amig egyikünk fel nem adja. Az pedig biztosan nem én leszek, már csak azért sem, hogy megmutassam, hogy nekem lesz igazam.
- Ennek a szövegnek más lehet, hogy bedől, de én nem. Nincs olyan ember, aki sosem gyűjtött még be pontot. Vagy talán a kedves úr tévedhetetlen? - össze szűkült szemöldökkel figyelem Őt miközben - talán kínjában - az eget nézegeti, és közben azon gondolkodok, hogy Ő mire gondolhat. Remélem arra, hogy feladja a velem való viaskodást, mert az igaz, hogy látszik, hogy elég makacs Ő is, de nekem az mellé még meg van a hisztériás képességem is, ami például a férjem szerint idegesítő. Mondjuk vele nem igazán lehet vitázni, mert jobban szeret rám hagyni mindent és megadóan inkább visszavonulót fújni. A fenyegetésem természetesen nem őszinte, inkább csak a kétségbeesés mondatja velem, de mégis mozdulatlanná meredek amikor a férfi egy kicsit közelít felém, mert mivel nem ismerem nem tudhatom, hogy nem-e véletlenül valami nőket verő zakkant. Mégis igyekszem nem kimutatni azt, hogy egy pillanatig megingok, sőt, még kicsit ki is húzom magam, felkészülve mindenre. Már épp nyitnám a számat, hogy valami igazán csípős válasszal szolgáljak a számára, de össze zavar azzal, hogy egy fiatal srác felé lép. Értetlenül nézem, hogy mi is a célja, de a kezében lévő telefont ezúttal inkább én veszem fenyegetésnek. Már csak az hiányzik, hogy rendőröket hívjon.
- Mi a célja azzal a telefonnal? - a hangerőmből ugyan visszább veszek, de azért még mindig az a véleményem, hogy idegesítő egy ember. Makrancos. Hogy a fenében nem érti meg, hogy nem akarom a történteket nagy dobra verni? Ráadásul képtelen arra, hogy barátságos legyen. Vajon mindig ilyen, vagy csak velem csinálja ezt? Van az úgy persze, hogy egy ember nem szimpatikus a másik számára, elég fontos mindig az első benyomás, de akkor sem értem, hogy hogyan is jutottunk idáig. Persze... a nagyfejűség csúnya egy átok, ez pedig mindkettőnkben megtalálható.
- Még mindig maga az, aki sérteget engem. Elnézést, de a jogosítvánnyal együtt járnak az ilyen apróságok is. Nyílván ha jól parkolt volna, akkor mindez sosem történik meg. - még mindig nem hagyom magam, bár azt be kell ismernem, hogy valahol igaza volt. Ha én lettem volna a vizsgáztató, akkor egészen biztos, hogy sosem adtam volna magamnak jogosítványt. De hát ez van... Mit lehet tenni? A baj már megtörtént és még mindig úgy gondolom, hogy azt megoldani kéne, nem pedig jobban tetőzni. - Egyáltalán nem akartam megvásárolni, csak a kárát szerettem volna kifizetni, ami a problémája. De maga csak fecseg feleslegesen, anélkül, hogy egyáltalán bármit is tudna rólam. - persze, hogy dühös vagyok, mert épp olyannak titulált, amilyen sosem szerettem volna lenni. Azt beismerem, hogy egy kicsit magával szippantott a gazdagság, de attól eltekintve nem érzem úgy, hogy közéjük tartoznék. Én sem születtem arany kanállal a szájamban. Csak éltem a lehetőségeimmel. Megkönnyebbülten sóhajtok fel mikor vissza adja a srácnak a telefont, mert talán ez azt jelentheti, hogy nem akar rendőrt hívni rám, és hátha egy kicsit végre engedne is. Mondjuk a papírok töltése sem igazán tetszik, főleg mert elég sok gáz van az én szempontomból, és nem mintha nem tudnék kifizetni egy büntetést, ha arra kerülne a sor, de kicsit kínos lenne.
- Ebből nekem az jön le, hogy irigy az életemre. Ha gondolja magát is beszervezem egy vacsorára a szenátorral, hátha attól lenyugszik és békén hagy. - még mindig nem áll túl messze a valóságtól, sőt egész jól eltalálta, hogy hol lenne jelenleg a helyem, de azért a társasággal mellé lőtt. Nem mintha a mindenféle üzletember szórakoztatóbb társaság lenne. A parkolóőr közeledése sem igazán megnyugtató, egyre jobban érzem úgy, hogy a rövidebbet én fogom húzni. Idegesen túrok bele a hajamba és próbálom kitalálni közben, hogy hogy keveredjek ki ebből a hülye helyzetből.
- Már mondtam, hogy nem ismerek el semmit! - förmedek rá ismét morcosabban, majd idegesen túrok a hajamba. Lehet, hogy inkább taktikát kéne váltanom és az érzékeny énemet elővenni. - Kérem... ha ide ér mondja azt, hogy már épp azon vagyunk, hogy megoldjuk a kellemetlenséget. Vagy bármit... de nem lehet ebből ennél nagyobb ügy. Ha meg majd elmegy akkor mindent megbeszélünk... esküszöm. - a tekintetem kicsit kétségbesetté válik, és ha arra van szükség, akkor a könnyeimet is bevetem. Remélhetőleg a férfit rosszul ítéltem meg elsőre és mégis csak van lelkiismerete.       

-Hölgyem...általában, türelmes rendes ember vagyok... De ez az egész kezd kiakasztani, főleg, hogy még soha...egyetlen alkalommal sem kaptam pontot a jogsimba...-megdörgöltem tarkóm, beletúrtam hajamba, majd felpillantottam az égre. Hiába mondtam bármit, akkor sem hatottak a szavak, a nő önfejű sznob makacssága egyre jobban kezdett frusztrálni, miközben Lin-t okoltam, amiért nekem ilyen helyre kellett jönnöm.
Eljönni otthonról, csak azért, hogy a végén minden elromoljon, bár lehet ez a szöveg beillene valami drámakirályhoz, bár helyettem ez a nőszemély is épp eleget drámázott.
Mikor a körmeit említette, szemöldökeim magasra szöktek, s elérkezett a pillanat arra is, hogy pislogjak párat, mint aki nem hisz a fülének, majd tettem pár apró lépést felé, aztán a kocsikra emeltem tekintetem.
-Tudja ez a fenyegetés egy cseppet erős...révén, hogy nem én voltam az, aki hibát követett el.- oldalra pillantva találkozott a tekintetem egy mellettem elhaladó srácéval, kinek hasonlóképp a földbe gyökerezett a lába, s kikerekedett szemekkel nézett felénk, s mobilt tartó keze lehullott a teste mellé.
No ezt a pillanatot használva ki léptem oda hozzá, hogy elkérjem a mobilját, majd mikor megkaptam, azzal kezemben tértem vissza.
Olyan érzésem volt, mint aki egy verklivel próbál szót érteni, de mindig ugyan az a nóta. Újra és újra, s inkább arra a szövegre nem is feleltem, csak elengedtem a fülem mellett.
-Valóban, hisz aki jogsit adott magának az is hibát követett el.-morogtam az orrom alatt, miközben a mobilt továbbra is a kezemben tartottam. Nem igen akartam elhinni, hogy ez az egész velem történt meg.
-Nézze azon lennék, de minden idegszálával küzd ellene, és hogy válaszoljak mire gondolok...a tehetősebbek sznobságára gondolok. Azt hiszi mindent megvásárólhat mindent és mindenkit, de csalódást kell okoznom...-visszaadtam a srácnak a telefont, mert időközben elmúlt a pillanat, s így a srác is mehetett tovább, s persze ott volt a parkolóőr is, szóval biztos lesz megoldás a problémákra.
Épp a papírokkal szórakoztam, mikor ismét megszólalt, s rá emeltem tekintetem, mint aki nem akar hinni a saját fülének.
-Persze miattam. De arra nem gondol, ha beismeri, már rég mehetne arra az unalmas party-ra, ahol valószínüleg ott csücsül a szenàtor is, vagy valamelyik fejes, és ezért ül ilyen magas lovon...-morogtam az orrom alatt, miközben ráemeltem tekintetem, s felé nyujtottam a papírokat, majd hangja halkulásával pillantottam a parkolóőr felé.
-Nah majd ő megmondja, hogy remek a parkolásom, és ki is itt a vétkes.-elégedett pillantást vetettem a nőre, miközben leengedtem papírokat tartó kezem. -Csak ismerje el, és menjünk a dolgunkra...
 

Normális helyzetben talán nem is lenne olyan túl nehéz feladat elismerni, hogy én tévedtem, hisz az emberi dolog, viszont figyelembe véve a férfi nem túl barátságos modorát, na meg az iszonyú nagy makacsságomat, szinte lehetetlen teljesíteni azt, amit elvárna tőlem. Így azt gondolom, hogy még hosszúra nyúlik a beszélgetésünk, mert szemmel láthatóan Ő sem szándékozik engedni a huszonegyből. Persze ez valahol érthető, hisz ha fordított helyzetben lennénk, és Ő jött volna neki az Én kocsimnak, akkor az lenne a minimum, hogy hisztériázásba kezdenék. Nem azért, mert bármit is jelent számomra az a flancos jármű, csak maga a tény lenne zavaró.
- Ennyi erővel akkor maga is elismerhetné, hogy rosszul parkolt. Ugyanaz a felállás. - még mindig lazán nyögöm oda a szavaimat neki, egy unott sóhajjal megpecsételve azokat, pedig talán valahol a lelkem mélyén élvezem ezt az egész ostoba helyzetet. Nem tehetek róla, de attól eltekintve, hogy minden egyes konfliktusnál - legyen szó bárkiről is - képes vagyok hisztériás rohamokat kapni, attól még szoktam élvezni, hogy a saját igazamért kell harcolnom. Akkor is, ha épp a körülmények, meg bizonyítékok nem azt tanusítják, hogy nekem van igazam. Könnyebb egyébként is rá hárítani a bűnt, mint azt elismerni, hogy nem tudok vezetni. A jó ég sem tudja, hogy hogyan sikerült megszereznem a jogosítványomat, ha nem ismerném a férjemet, akkor még azt is hihetném, hogy az Ő keze van a dologban. De gondolom azért csak nem annyira ostoba, hogy kockáztassa az emberek testi épségét azzal, hogy most vezethetek. Mivel pedig továbbra is sértő dolgokat mond rám nezve, a haragom is annál jobban fortyog bennem.
- Az a szerencséje, hogy alig pár órája csináltattam meg a körmeimet, így sajnálnám arra használni azokat, hogy a maga csinos pofiját eltorzítsam. - nem mintha agresszív hajlamokkal lennék megáldva, sőt kifejezetten utálom is az olyasmit, de mivel úgy érzem, hogy kezd kicsúszni az irányítás a kezeim alól, muszáj minden védekezési módszert kitalálnom, meg egyébként is rosszul viselem a sértegetéseket. Akkor is, ha talán nem  annak szánta és Ő is csak a saját igazát akarja az én agyamba bemesélni, amit én fel is fogok, de az a fene nagy női büszkeség....
- Miért is kéne elismernem bármit is, ami nem egyedül az én hibám? - makacskodok még mindig karba font kezekkel, durcásan és épp úgy, mint aki le késett egy számára egyáltalán nem fontos, de annál is kötelezőbb összejövetelt. Ha jobban bele gondolok, minden szerencsétlenség mellett azért szerencse is, hogy így jártam, mert vitázni valakivel egy ostobaság miatt, sokkal szórakoztatóbb, mint unalmas, öltönyös sznob emberek között elütni az időt, ami olyankor, mintha megállna. A kedvemet viszont csak az rontja el igazán, amikor szóba kerül a kamera, amire ugyan én is gondolhattam volna, de mégsem jutott eszembe. Még csak nem is az a baj, hogy abban valószínűleg tökéletesn látszik a felvétel, ami azt bizonyítja, hogy béna soför vagyok, hanem sokkal inkább az, hogy nem nekem lesz igazam. Ráadásul a múlt héten járt le a biztosításom, amit elfelejtettem kifizetni, ahogyan az is ki ment a fejemből, hogy anélkül nem használhatnám a kocsit. Nincs mit tenni... üzletasszonyként nem bírok annyi mindenre figyelni. Főleg azért sem, mert csak nagyon ritkán szoktam vezetni, gondolom mindenki érti, hogy miért.
- Még mindig nem ért... nem akarom nagz dobra verni. Ezért is örülnék annak, ha valahogy magunk oldanánk meg a problémát. - teszek egy újabb próbát, így, hogy a szavaimat nyomatékosítsam is, a kocsimból elő kotorászom a csekkfüzetem, abban a reményben, hogy a pénz majd befogja a száját. Hát pechemre nem úgy tűnik. Azt hiszem, hogy ez a férfi még nálam is keményebb fejű.
- Hogy érti azt, hogy nálunk nem szokás? Nálunk, milyeneknél? - háborodok fel kissé megemelkedett szemöldökkel, leeresztve a kezem, amelyben a csekkek vannak, és próbálom még mindig nem túlságosan a szívemre venni az egészet, pedig kicsit magamnak köszönhetem, hogy valamilyennek néz. Pontosan úgy viselkedek, mint azok a gazdagok, akik azt hiszik, hogy aranykanállal a szájukban is fognak meghalni és, hogy a pénzüktől van hatalmuk. Pedig pont, hogy olyanná nem akarok válni. Értetlenül figyelem a mozdulatait, és azt, hogy miképpen tölt ki egy papírt, és ismét kénytelen vagyok sóhajtani, mert ez az ember nem ért a szóból.
- Nem fogok elismerni semmit. Ráadásul, hála annak, hogy ilyen makrancos, már régen elkéstem onnan, ahol dolgom lett volna. - dunnyogom még mindig morcosan, és épp úgy, mint aki leszarja, hogy esetleg a férfinak is dolga lehet. Ebben a pillanatban pedig találkozik a tekintetem a parkolóőrével, aki azt hiszem, hogy épp felénk közeleg, ez pedig nem biztos, hogy túl jó rám nézve.
- Remélem, hogy nem fog itt parádézni majd, és tényleg megoldjuk együtt a dolgot úgy, hogy senki mást ne vonjunk bele. - a hangom már sokkal halkabbra fogom, majd idegesen lépek vissza a kocsim ajtajához, hogy be dobjam a csekket valahová a hátsó ülésre, de azért reménykedek abban, hogy meggondolja magát, és mégis elfogadná a pénzt. Mindkettőnknek jobb lenne.       

-Tudja, ebből… - mutattam rá, majd pedig rám pár alkalommal, mintegy jelezvén, a jelenlegi helyzetre gondolok. – nem az jön le. Csak annyit kellene tennie, hogy elismeri hibázott. – egyszerűen fogalmaztam meg a nyűgöm, és akkor még bizakodó voltam, hogy minden rendben fog menni, és a szemöldököm sem fog leugrani a homlokomról, csak azért, mert nem akarja beadni a derekát, vagy mert akkora baromságokat hord össze.
De tévedni emberi dolog, és nyilván, én magam sem vagyok tévedhetetlen.
Mikor aztán a kocsi felé mutatott, arrafelé pillantottam, fújtatva forgattam körbe szemeim, majd nyomkodtam meg orrnyergem.
-Nem kellene esetleg egy szemüveg a csinos pofijára?-kérdeztem meglehet egy kicsit talán csipkelődőbbre sikerült ez az egész, de valahogy nem szerettem, hogyha hülyére akartak venni.
Szerettem az egyenes embereket, s ha ilyesmi történik, akkor talán pasasokkal egyszerűbb elintézni az egészet. Egyszerűbb azt mondani, hogy bocs haver, itt a biztosítóm adatlapja, majd az elintézi. De itt… olyan farkak méregetése mehetett, ami csak az egyikünknek volt, vagy épp a másik ült egy sokkal nagyobb lovon, mihez képest, én egy egész kis hal voltam, s meglehet az én renomémat annyira nem is kellett félteni.
-Nem, valóban nem sérült meg senki. Csak azt nem értem, miért nem ismeri be, hogy hibázott?- újfent megnyomkodtam orrnyergem, vettem egy nagyobb levegőt, s mivel mobil híján voltam, így a telefonálás mint opció tökéletesen kimaradt, de ezt neki nem igen kellett tudnia. -Már rég itt sem lennénk, ha elismeri.
Meglehet, bölcsebb lenne ha hallgatnék, hisz külselye alapján ítélve, valami pénzes emberhez, családhoz tartozott, s meglehet alaposan megüthetném velük még a bokámat, de egyszerüen nem ment. Nem tudtam befogni a szám, és lakatot tenni sem ment, szóval fel is ajánlottam, hogy megnézhetjük a térfigyelőkamerák felvételeit, és hívhatunk rendőrt is, de válaszát hallva, csak újfent felszaladt szemöldököm.
-Ez nem fenyegetés. Pusztán tény. – ismét a kamera felé emeltem tekintetem, aztán vissza a nőre, s hamarosan a távolban ki is szúrtam egy parkolóőrt, ki komótosan közeledett arrafelé, napi ellenőrzését végezve. -Pár papír, egy nyomtatvány, és a biztosító elintézi, és többet dolgunk sem lesz egymással, de ha ezt fenyegetésnek gondolja… - megvontam vállam, s gondolatban már készültem arra, hogy abban a pillanatban fog orrba nyomni, s nem mintha félnék, de az arcomra szükségem volt/van minden körülmények között, és szarul mutatnék a következő könyvem borítóján egy esetleges ferde orral. Szóval pár lépést hátráltam, miközben elment a kocsija ajtajához, és kivett belőle valamit, s elsőre úgy gondoltam, már-már végre előkerült a biztosítási lap, mit majd kölcsönösen kitöltünk egymásnak, ehelyett, egy csekkönyvet vett el, s hozzá egy tollat, mire a lehető legmagasabbra szaladt a szemöldököm, majd vettem egy hatalmas levegőt, néhány pillanatig bent tartottam, s megdörgöltem újfent orrnyergemet.
-Nem kösz.. van mit a tejbe aprítanom. Ez az elvekről szól, és nem a pénzről. Hibázott… ismerje el. Vagy ez maguknál nem szokás? – ismételten karba fontam karjaim, s egyik lábamról a másikra helyeztem súlyomat, s persze a parkolóőr is egyre közelebb ért hozzánk. Én pedig odaléptem a kocsihoz, kivettem belőle egy biztosító lapot, s elkezdtem kitölteni, hogy akkor majd közösen megoldjuk a dolgokat. Nem akartam balhét, sem az, hogy egy pénzes nőszemély kikaparja a szemem, amiért ki mertem állni a tények mellett.
-Nem kell a pénze… tegye azt el….-újabb sóhaj. – Ismerje el. Bénázott, és mindenki menjen a maga dolgára… már aki tud… - morogtam az orrom alatt, miközben befejeztem a papír kitöltését.
 

Minden sokkal könnyebb lenne, ha engednék a makacsságomból és beismerném magamnak, hogy néha én is hibázhatok, bár az a baj, hogy ez most épp egy olyan helyzet, hogy nehezemre esik. Na meg nem segít erre rá a férfi nagyképűsége sem, mert talán, ha egy kicsi együttérzést is mutatna felém, akkor lehet, hogy én sem venném fel a támadó állást. Oké, én sem örülnék, ha valaki tönkre tenné az autómat, de akkor is. Egy mély levegőt veszek, hogy továbbra is sikerüljön megőriznem a higgadtságomat, amennyire csak lehetséges, de minden egyes szavával csak haragot vált ki belőlem. Aztán újra sóhajtok és próbálom az Ő szemszögéből látni a helyzetet, de még ez sem segít túl sokat.
- Én meg a feleslges balhékat nem igazán csípem. - szólok vissza amolyan az enyém kell legyen az utolsó szó alapon, és a szívem mélyén örülök annak, hogy egy férfi áll előttem és nem egy nálam is hisztérikusabb nő, mert azt hiszem, hogy sokkal nehezebb lenne úgy tárgyalni, habár most is van egy olyan érzésem, hogy nem lesz elég annyi, hogy szépen pislogjak rá. Ha nem lennék ennyire feszült, akkor azt mondanám, hogy tetszik a humora, de jelenleg azt érzem, hogy gúnyt próbál űzni belőlem. Az oké, hogy figyelmetlen voltam és elfelejtettem a tükörbe nézni, amúgy sem könnyű annyi felé figyelni egyszerre, de azért nem vagyok ostoba, hogy sminkeljem magam vezetés közben. Már nyitnám is a számat, hogy vissza vágjak valami frappáns válasszal, de végül inkább lenyelem a szavaimat arra gondolva, hogy az okosabb enged, és megpróbálok taktikát váltani, de semmiképp sem tűnik hülyének Ő sem, hogy elhitessem vele azt, hogy vele volt a probléma, meg a parkolási tudásával. Hiába tudom, hogy én nem tudok vezetni, azért ezt hangosan kimondani elég gáz lenne.
- Szerintem ott kiér egy kicsit a vonalból. - hunyorítok, majd a kocsija hátsó kerekei felé mutatot ujjammal, de természetesen én is tudom, hogy ezzel még mindig csak az időnket húzom, mert a hibás én vagyok. A látásommal sincs baj, de hátha talán az övével igen, és hagynánk egymást szépen, mindenkit a saját kárával. Tényleg nem vagyok ma olyan kedvemben, hogy felesleges vitákba menjek bele. De ez a férfi ki hozza belőlem. Komolyan.
- Először is...nem vagyok a kicsikéje! Másodszor pedig... maga most azt akarja mondani, hogy valami nincs rendben az ÉN fejemmel?! Jó, hogy mindjárt nem mondja a képembe, hogy hülyének gondol! - a hangom hisztérikusan emelkedik fel és jogosnak is tartom a mérgemet, hiszen semmi barátságosság nincs benne. Hová tűnt az emberi együttérzés itt mindenkiből? A bámészkodók pedig ahelyet, hogy csinálnának valami hasznosat, csak látszólag arra várnak, hogy kikaprjam a pasas szemeit, amiért őrültnek gondol. Vagy csak én lennék túl érzékeny? Meglehet, de eleve szar hangulattal indultam el, amire a férfi minden egyes megjegyzése csak még rá dob egy lapáttal. Mégis kínomban kénytelen vagyok elnevetni magam.  Tényleg azt hiszi, hogy csak úgy megadom az adatokat, amire szüksége van? Mire is?
- Nem ismerek be semmit! Megsérült valaki? Nem! Az autója meg... pótolható és javítható is. Miért kell ekkora feneket keríteni az egészből? - én megértem, hogy nincs mindenkinek feleslges kidobnivalója, meg, hogy az árak mennyire a csillagos égben járnak egyébként is, de... tényleg nem úgy néz ki, mint akinek ne futná egy másik kocsira. Vagy legalábbis ennek a javíttatására... nem mintha értenék a károk megállapításához, de nem lehet olyan nagy a baj. Mégis úgy tűnik, mintha a következő szavaival fenyegetni próbálna, nekem pedig a tekintetem automatikusan siklik arra az irányba, amerre mutat, hogy meggyőződjek arról, hogy igazat mond. Tényleg van térfigyelő kamera, ami nem lenne túl jó, a rendőrséget mindenképp szeretném kihagyni a dologból. Nem csak azért, mert be kéne ismernem, hogy bűnös vagyok, de azért is, mert ártana a családi jóhírünknek, amire egyébként én magasból tojok, de a férjem már kevésbé. - Nézze... próbálok türelmes maradni és megértő. De nem szeretem, ha valaki fenyeget. Maga meg mintha most épp azt tenné. - a hangom sokkal visszafogottabb miközben próbálom kitalálni, hogy mit tenne a férjem az én helyzetemben. Ő egyértelműen a pénzzel old meg minden problémát. De vajon tényleg mindenki megvásárolható, mint ahogyan azt Ő gondolja? Ellököm magam az autótól, majd az anyósülés felöli ajtóhoz lépek, amit kinyítok és a kesztyűtartóból elő halászok egy csekkfüzetet és golyóstollat, amellyel vissza is lépek a korábbi helyemhez. - Oké... mondja mennyit akar. Mert gondolom ez csak a pénzről szól. Nem akarok sem rendőrt, sem kamerát. Csak mondjon egy összeget és megkapja. - miközben beszélek, szeretnék elsüllyedni a föld alá, mert utálom játszani a mindenható szerepét, aki pénzzel bármit elérhet, de a férfi úgy tűnik, hogy nem hajlandüó másképp engedni. Abban meg csak reménykedek, hogy nem rontok még jobban a helyzetemen így. Mert ezzel lényegében beismerem a tévedésem, még ha ezt hangosan soha nem is mondanám ki.      

Meglehet, le kellene szarnom az egészet, és hagyni, hogy a dolgok olyan kimenetelt kapjanak, amit lelki szemeim előtt már tökéletesen látok. Az egész ellesz szarva, én meg mehetek, és bukom a foglalót, mit leperkáltam a kocsiért, és még a biztosítást is nekem kell kifizetni. Bár lehet menet közben megfeledkeztem a biztosításról, amit idő közben kötöttem a kocsira, s hamarabb járt a szám, mint gondolkoznék, de egy ekkora balfaszságot, még egy csinos nőnek is nehezen néz el az ember.
Én meg… nos nem mindig a kedvesség az ami körbeleng, s meglehet mostanában, hogy eltüntem a média elől, annyira nem is volt jellemző.
-Szemmel láthatóan jól van. Nem szeretem a felesleges kérdéseket. – grimaszoltam, s újfent megszemléltem az autót, majd mivel rá voltam hajolva a kocsira, s rajta támasztottam magam, így felpillantottam a nőre, s felegyenesedve vontam karba karjaim, s bólogattam szavaira, újfent körbeforgatva szemeim.
-Használta...Mire? Sminkelésre? – hangom meglehet egy cseppet gúnyosabbra sikeredett a kelleténél, s lehet nem ezt kellett volna megütnöm, ám még sem tudtam eloldalogni a viselkedés mellett, mit meglehet odahaza nem szoktam meg, vagy egyáltalán nem így kezelek. Azonban az a tény, hogy a mesélye úgy sántít akár egy törött lábú macska, kicsit ingerlékenyebbé varázsolt.
Egy pasassal más lenne a helyzet, lerendeznénk pillanatok alatt, elismerve, hogy balfasz volt, én meg mehetnék a dolgomra, mintha mi sem történt volna az előző pillanatokban.
-Ami azt illeti, rendesen parkoltam. Elég ha megnézi, a vonalon állok belül, megfelelő távolságra a szegélytől … - közben persze a bámészkodók susmorogtak, hasonló frázisokat puffogtatva, mint személyem, s ez kellően megerősített abban, hogy bizony nem csalt az emlékezetem, s jó helyre tettem be a kocsit.
-Nézze kicsikém! Valami rohadtul el van mászva a fejében a méretekkel kapcsolatban! Ide még egy vak is betudott volna állni rendesen! – mutattam a kocsija irányába, mit szemmel láthatóan nem olyan kevés pénzért pakoltak össze, s nyilván nem lesz olcsó lefestetni, de az már nem az én gondom lenne.
Simán mondhatnám azt is, hogy leszarom, mert bérelt a kocsi, de nem! Ennek itt és most nem ez volt a lényege.
Sokkal inkább az ego védelme. Én remekül tettem a helyére a kocsit.
Újabb szavai ismét arra késztettek, hogy felszaladjon a szemöldököm, homlokom tetejére, s pillantásomra kiüljön a „Hogyan?” kérdés.
-Mi lenne ha simán elismerné, hogy elszúrta, és siet valami flancos helyre, és mehetnénk a dolgunkra? Egyszerű beismerés, és egy nyomtatvány a biztosítója, és a maga adataival... – nem volt fenyegető a tartásom, sem pedig alpári a hanghordozásom. Csupán egy beismerést akartam.
Aztán persze körbepillantottam, s lassanként megakadt a pillantásom egy térfigyelő kamerán.
-Vagy ha annyira nehéz az elismerés… akad pár térfigyelő kamera a környéken. – mutattam az egyik felé, s persze ott díszelgett a mögöttünk lévő üzleten is az egyik, egy jól látható helyen, s ha mázlim van, akkor bizony pont arra nézett az adott pillanatban, mikor a kicsike dodgem-nek nézte a kocsimat.  

Határozottan más elképzeléseim voltak mára, valahogy úgy terveztem, hogy egész nap semmittevéssel ütöm el az időt, mert úgy gondolom, hogy egyetlen kicseszett nap nekem is járna erre, ehhez képest, ma mindent csináltam csak épp lustálkodni nem volt időm. Ami alapjáraton nem is lenne probléma, hiszen mégis csak jobban telik a nap, ha van mivel az embernek lekötnie magát, de mégis túlzás ez az egész most már. Mi a fenének kellene nekem el mennem arra a hülye, unalmas találkozóra, amiket legtöbbször végig szoktam unni? A férjem ezt nagyon jól tudja, mégis mindig képes elvárni tőlem azt, hogy az oldalán díszelegjek és tegyek úgy, mint aki pompásan érzi magát egy olyan helyen, ahol nem is hiszem, hogy igazán otthonosan érezném magam. Még mindig sokkal szívesebben megyek egy lepuukant, füstös kocsmába és iszok meg egy üveg sört, mint az elitek csillogó éttermeiben igyak egész este limonádét és vigyázzak arra, hogy mennyire tartom be az illemet miközben megeszem mosolyogva a ház specialitását, amitől legtöbbször még igazán jól sem lakom. Na és ha azt gondolná bárki is, hogy mára a legnagyobb problémám az, hogy hogyan vonjam ki magam a lehető leghamarabb ebből az üzleti megbeszélésből, akkor az téved. Erre akkor jövök rá, amikor parkolás közben a helyén álló autót elütöm, és bár ezen meg sem kéne lepődnöm, de mégis úgy teszek miközben a károkat próbálom felmérni, mint aki nem érti, hogy ez hogyan történhetett meg. Fújtatva igyekszem vissza fogni a belőlem kikivánkozni készülő szavakat, amelyeket a bámészkodoknak szeretnék címezni, akik szemmel láthatóan jól mulatnak azon, hogy figyelmetlen voltam, és közben próbálok azon agyalni, hogy hogy a fenébe másszak ki ebből az egész helyzetből úgy, hogy lehetőleg én jöjjek ki jól. Nem olyan nagy dolog végülis az egész... nem mintha értenek az autókhoz és meg tudnám állapítani, hogy mennyibe kerülhet a másik autó megjavítása. Mondhatnám, hogy a pénz számomra nem probléma, egészen biztos, hogy a férjem is így vélekedne erről, de az már más kérdés, hogy mit gondolhat rólam az a pár ember, aki látta, hogy nem a vezetési tudásomról vagyok híres. Aki ismer az pontosan tudja, hogy bármennyire is azt szajkózom, hogy tulajdonképpen leszarom az emberek véleményét, ez valójában nincs így. Mert az önbizalom, ami belőlem tör ki az csupán csak egy látszat, hogy erősnek mutatkozzak. Próbálom a vagány csajt akkor is magamra ölteni, amikor felbukkan - nagy valószínűséggel - a másik autót tulajdonosa is, és bár nem vártam tőle elismerő vállon veregetést vagy dícséretet, de azért a kérdését kedvesebben is feltehette volna. Pedig nagyon rá tapintott a lényegre. Ténylge nem néztem bele a tükörbe.
- Nem gondolt arra, hogy elsősorban azt is megkérdezhetné, hogy nem-e sérültem meg? - pislogok felé nagyokat, mintha csak a témát szeretném elterelni, mert basszus... tényleg én vagyok a hibás, de... ezt én nem igazán szeretem beismerni. - Egyébként használtam a visszapillantó tükröt, de közben jött egy másik autó, aki sietett valahová és rám dudált, én meg... hát ez van. - magyarázom a lehető legnagyobb hazugságot, ami hirtelen az eszembe jut, mintha azt remélném, hogy kevésbé leszek én a ludas ebben a történetben.
- Ami azt illeti elég hülyén volt leparkolva az autójával... nehéz volt nem bele menni. - egy újabb önmagamat védő válasz, ami szintén nem igaz, viszont sokkal egyszerűbb így még mindig, mint hangosan is beismerni, hogy kurvára nem tudok vezetni. Vagyis ha szeretném tudnék... talán. De én utálom ezt az egészet. Unottan dőlök neki a saját autómnak, és nézek rá a karomon lévő rózsaszín órámra, ami tisztán mutatja azt, hogy pontosan 10 perce vagyok elkésve, így amondója vagyok, hogy már az amúgy is mindegy. Lőttek az egész találkának, meg úgy mindennek. - Mi lenne, ha csak simán elismerné, hogy rosszul volt leparkolva és máris végezhetnénk egymással. Nem gondolom, hogy olyan nagy lenne a kár... - ismét a kocsijára pillantok, ami egyébként nem is fest olyan túl jól, viszont a férfi sem néz ki úgy, mintha egy utolsó valaki lenne, akinek ne lenne pénze a javittatására. Abban meg csak bízni merek, hogy nem akarja a véremet szívni sokáig, mert nőből vagyok... így könnyen hisztissé is tudok változni. Azt tutira nem szeretné.     

Mikor úgy érzed a mai napod nem lehet rosszabb, mikor a pillanat hevében elkövetett kocsi bérlésednek az lesz a vége, hogy felemészt a káosz, na akkor gondolkozol el igazán, még is mi a jó büdös francot keresel egy bizonyos helyen.
Jó persze megtehettem volna azt is, hogy saját kocsival jövök el egész idáig, és meglehet hatalmas kalandot éltem volna át, ám még is úgy véltem, sokkal jobban jártam azzal, hogy nem eképp tettem, hisz repülve, még is hamarabb megtettem a távot, és talán annyira idegőrlő emberekkel sem találtam szembe magam. De csak talán.
Szóval a lényeg az volt, hogy magam mögött hagytam azt a motelt, hol meghúztam magam, hol a filmgyárosok fejében a legtöbb gyilkossági film, vagy sorozat kezdődik, és bevettem magam a városba, hogy megszemléljem mi is a felhozatal a környéken.
Egy laza parkolás után, mi természetesen pöccre elsőre sikerült, és még a patkát sem találtam el, így biztosra is vettem, hogy nem fogják megtartani a foglalómat, és nem sóznak rám egyéb költségeket sem...szóval sikerült rendesen betennem a helyére elsőre a kicsikét.
Lezárva a járgányt, még azért ellenőriztem, hogy a tárcám nálam legyen, elballagtam egy közeli kávézóba, hol elköltöttem egy laza reggelit, miközben elmélkedtem azon, mi a francért is kellett elhagynom az otthonom, csak azért, hogy eleget tegyek Lin akaratának.
Az akaratának, amivel mellesleg simán vitatkozhatnék is, hisz attól, hogy magad mögött hagysz egy helyet, még a szavak nem fognak sokkal könnyebben előkeveredni.
Épp végeztem a szendvicsem utolsó darabkáival, mikor éles csattanás ütötte meg a fülem. „Balfácán” pusztán ennyi suhant keresztül a fejemben, s nem gondoltam arra, hogy a csattanásra bizony ki kellene lépnem, és megtennem a kellő intézkedést.
No de… kifizettem a fogyasztásom, s még vettem némi harapnivalót, hogy majd a kocsiban, vagy épp a puccra vágott szobámban elfogyasztom, mikor is megpillantottam az autót… az autót, amit nem épp a legolcsóbb pénzért béreltem ki. Az autót amit...nos ami elég kellemetlen de… ha nem hallgatok Lin szavára, bizony nem kellett volna kibérelnem.
Aztán odaérve a bámészkodókhoz, és a kocsihoz, találkoztam szembe a már említett „balfácánnal”, aki tovább növelve a sztereotípiát a női sofőrökről, bizony egy nő volt!!
Jó mondjuk nem szőke, de akkor is nő, és akkor is összetörte a „kocsimat”.
-Mi a… - megközelítettem a két kocsit, s rátenyereltem az enyémre, hogy alaposabban szemügyre vehessem, majd felpillantottam egy grimaszt engedve képemre. -Nem gondolt még arra, hogy a visszapillantó tükröt is kellene használni? – nem voltam a legkedvesebb jelen állapotomban, s teljesen megfeledkeztem arról, hogy esetleg azt is megkérdeztem a nő jól van e, hisz a puccos megjelenése alapján, nyilván jobban el van engedve mint én… de hogy még is miért, és hogyan lettem ilyen előítéletes, arra gombot azóta sem tudnék, vagy épp nem is akarnék varrni.
-Kicsi volt a hely? – jegyeztem meg egy cinikus mosollyal képemen, mi elég rövid életűnek bizonyult, s helyette vágtam egy grimaszt, hisz az én nézetem szerint, arra a helyre, még egy csónakkal is simán be lehetne parkolni.

- Ha nem érsz ide időben, nélküled kell elkezdenünk. - Tyson hangja bár nem tűnik türelmetlennek a telefon túloldalán, viszont annál határozottabbak a szavai, és én már ismerem Őt annyira, hogy tudjam: tényleg nem fognak rám várni. Nem mintha bánnám, mert az ilyen üzleti vacsoráktól felfordul a gyomrom, leginkább azért, mert jópofizni kell mindenféle idegen emberrel csakis azért, hogy a hírnevünk megmaradjon, és, hogy sikeresen megköttessen az újabb üzlet. Még mindig nem túl sokat értek ebből a világból, de, mint hűséges feleség, aki mindenben támogatja szeretett férjét, kutya kötelességem minden ilyen alkalomnál az oldalán hajbókolni és úgy tenni, mint aki tökéletesen bele illik ebbe a világba. Ezzel szemben a valóság az, hogy gyűlölöm az elitek puccos életmódját, na meg azt, hogy folyamatosan szerepeket kell játszani mások előtt, hogy nehogy véletlenül megváltozzon a véleményük rólunk.
- Ott leszek. - hazudom a lehető legnagyobb könnyedséggel, mert a gyönyörű estélyim egyébként, amit éppen erre az estére vettünk, rajtam van, mindenféle kiegészítővel együtt, viszont, mivel kocsival kell mennem, amit még én is vezetek, így holt biztos, hogy legalább két órába fog telni, amig átvergődök a forgalmon. Aki ismer, az tudja, hogy csakis a szerencsémen múlott, hogy megszereztem a jogosítványomat, mert egyébként annyira nem érdekelnek sem az autók, sem pedig a vezetés, hogy a mai napig is csak szigorúan negyvennel döcögök a flancos mini cooperemmel, mert úgy gondolom, hogy az sokkal biztonságosabb mindenkire nézve.
- Cosi...tíz perced maradt. - szól ismét a telefonba a férjem, mire egy sóhaj lesz a válaszom, mert az a szomorú helyzet, hogy innen, ha fejre állok sem fogok hamarabb a célig érni. Ki mondta, hogy a város másik felébe szervezze meg ezt az unalmas hülyeséget, amihez egyébként sincs az égegyadta világon semmi kedvem? A férjem nem szereti, ha valaki késik, Ő nagyon precíz és szereti, ha minden úgy alakul, ahogyan azt eltervezi, én viszont az Ő szöges ellentéte vagyok. Mert nem, hogy tervezni nem szeretek semmit, de időben oda érni is képtelen vagyok bárhová is. Ásítva hallgatom végig az újabb szónoklatokat, amelyek arról szólnak, hogy ez számára és a családunk miatt is mennyire fontos, majd ismét megígérve, hogy ott leszek nyomom ki végül a készüléket és intek be közben egy engem megelőző hülyegyereknek, aki már percek óta dudált a hátamban, azt hiszem, hogy a lassúságommal lehetett problémája. Veszek egy mély levegőt, majd azt kifújva taposok végül én is a gázra, nagyon koncentrálva az útra, fényekre, táblákra és minden másra is, hogy aztán jóval áthaladva az időt, amire ott kéne lennem a helyen, szitkolózva állítsam meg az autót parkoló helyet keresve. Egyetlen egy másik kocsi van, ahol nagyobbnak tűnik a hely, így még nagyobb koncentrálással próbálok tolatni, hogy be fészkelhessem magam elé, mert mivel a vendéglő ahová mennem kéne egy elég szűk utcában van, azt gondoltam, hogy sokkal jobb lehet oda gyalog át menni. Még bátrabban - mintha bele jöttem volna a vezetésbe - nyomom a pedált, csak épp a tükörbe felejtek el bele nézni, aminek a következménye az lesz, hogy hangos koppanással megyek neki a hátamban lévő járműnek, ami miatt ijedten kapom el a kormányt és a pánikomnak a  következménye az lesz, hogy elfelejtem át kapcsolni a kocsit, így még mindig tolatva ütközök egy újabbat, még nagyobb kárt okozva a másik autójának. Meg az enyémnek.
- A fenébe! Basszus! - megállítva a moort kapcsolom ki a biztonsági övemet, hogy aztán ki pattanva az autómból mérjem fel, hogy mekkora kárt is okoztam. Le hajolok kicsit, mindkét járművet vizsgálva, mintha bármennyit is értenék hozzá, de az még számomra is egyértelmű, hogy a baj talán nem is annyira kicsi. - Hogy az a... - káromkodok ismét egy sort, majd kiegyenesedve pillantok körbe azon gondolkodva, hogy mennyi az esélye annak, hogy csak úgy, mintha mi sem történt volna le lépnék. Majd a fontos vacsorám után legfeljebb vissza térek. Nem lenne mondjuk túl jó, ha a rendőrség rángatna ki onnan, mert nem elég, hogy balesetet okozok, de még le is lépek a helyszínről. Közben látok néhány kíváncsi tekintetet, akik szeretnek mások kárának örülni, és azzal nyugtatom magam, hogy nem is az én hibám. Az a másik lehet, hogy nem is volt jól parkolva. Ha egy kicsivel hátrébb állt volna meg, hogy nekem még nagyobb legyen a helyem, akkor nem lett volna semmi gáz. Vagy az akié az az autó komolyan azt hiszi, hogy mindenki olyan profi, hogy mindenféle lyukon be tud férkőzni?