Amazing Grace

Vendég

Az utcáról épp látni a második emeleti lakás ablakait, bár belátni kevésbé lehet és érdemes, általában egész délután visszatükröződik az üvegen a nap, így nyáron kifejezetten izzasztó a meleg odabent. Az ablakkeretek kissé megkoptak, de még épp csak annyira, hogy megállapítható legyen: az ott lakók nem dúskálnak a jólétben. Ha dúskálnának, nyilván nem a második emeleten laknának, hanem a tetőtéri dupla lakásban vagy a földszinti kertkapcsolatosban, úgyhogy az időjárás antikolta ablakkeretek éppen olyanok, amilyeneknek lenniük kell.

Este, ha már lemegy a nap, általában lila LED-fény világít ki valahonnan az utcára néző szoba közepéről vagy a belső faláról az ablakkal szemben, de gyakran el is van húzva a fakó zöld függöny, különösen nyáron, amikor szinta egyáltalán nincs elmozdítva sem. Az épület főbejárata egész barátságos üvegajtó, az ajtó előtt három keskenyebb lépcsőfok áll, korlát nincs, és ahogy az ember feltekint a magasba egészen a tömb tetejéig, hat emelet magasba, végig a koromtól megbarnult falon, olyan érzése támad, mintha rádőlne az épület. Ilyen érzéssel szoktam a lépcső előtt állni éjszakánként, amikor hazaérek. Pedig az épületek nem szoktak csak úgy rádőlni emberekre.

Előkotrom a kapukulcsot, kinyitom az ajtót, és a liftajtó mellett elhaladva elindulok a lépcsőn felfele. Így lassabb az út a lakásig, különösen, ha az ember fáradt éjfél környékén, lassabb és fárasztóbb, és mire az ember felér az ajtóig, már csak arra tud gondolni, hogy bedőlhessen az ágyába. Én ilyenkor már csak arra tudok gondolni, hogy mi fogad majd odabent. Pedig pontosan erre nem kellene gondolnom.
Már közel öt perce állhatok az ajtó előtt a kilincset bámulva. Nem leszek egyedül a lakásban, ebben teljesen biztos vagyok, Mor ilyenkor itthon van, de ha ezt nem tudnám, a megérzésem akkor is azt súgná, hogy ma is társaságban alszom el. Különös társaságban különös álmokkal, de legalább nem egyedül. Mélyet sóhajtok, erőt véve magamon bedugom a kulcsot a zárba, és elfordítom. Néhány másodpercig mégis az ajkamra harapva hezitálok, aztán lenyomom a kilincset, és benyitok.
- Szia! – köszönök be kedvesen, mielőtt még láthatná bárki, hogy megjöttem. Visszazárom magam mögött az ajtót. Mor biztosan a hálószobában van. – Megjöttem – néha olyan dolgokkal húzom az időt, amivel más párok szokták kitölteni hétköznapi perceiket, pedig ostobaság, mert ki ne jönne rá a köszönésből, hogy az ember megjött. Ledobom a táskám a fogas alá, felakasztom a dzsekim, és ügyetlenkedve elkezdem kivenni a fülbevalóimat, az egyik le is esik a padlóra, de egy jó ideje így kezdem már a megérkezést, hiszen így semmi sincs a fejemen, ami felsértheti a bőröm. Nyakláncot nagyon rég nem hordok.
- Itthon vagy? – beljebb lépkedek, kiveszek egy poharat a szekrényből, vizet engedek bele, majd megiszom. Jobb túlesni rajta még az elején, így hamarabb aludhatok majd. – Holnaptól hamarabb kell bemennem esténként, mert egy kicsit messzebb van az új munkahelyem – nem is fordulok háttal a pultnak, nem látom, hogy kijöttél-e már a szobából, de a mondatok között összeszorítom a fogaim. – Felmondtam Brooklynban, és egy bronxi bárban folytatom, a Lucky 13-ben. Lehet, hogy ismered – nem hiszem, hogy Mor mérges lenne amiatt, hogy munkahelyet váltottam, olyan viszont még nem történt, hogy a távolmaradásom, legyen az bármennyire hosszú, ne dühítette volna fel. A távolmaradásom meghosszabbításának bejelentését pedig sehogyan sem lett volna alkalmas tálalni.

El fog múlni neki. El fog múlni mindkettőnknek.

» Becks & Grace
» Grace D. Elliot
» Will & Grace - It's Not a Date
» Alex & Grace - Pub
» Before and after | Dominic & Grace