Kétes érzésekkel ültem fel a repülőre és hagytam magam mögött az otthonomat. Valamiért sosem szerettem utazni, nem vonzott az, hogy nyaranta idegen országokba repüljek és bebarangoljak ismeretlen tájakat. Texas volt a szívem csücske és őszintén... mindent szerettem benne. A leghosszabb idő, amit Gruene-től távol töltöttem akkor volt, amikor egyetemre jártam, bár az államhatárt még akkor sem léptem át. Sőt, a hétvégéket is általában otthon töltöttem, hisz mindössze százhetvenöt mérföldnyire voltam, ami két és fél óra autóutat jelentett. És habár a bakancslistámon előkelő helyen szerepel Franciaország és Olaszország feltérképezése, az is inkább a gasztronómia miatt érdekel, mintsem a tájak miatt. De ezt ritkán firtattam, mert korábban akárhányszor megtettem, mindig értetlenkedő és sajnálkozó tekintetek kereszttüzében találtam magam. Kiindulván abból, hogy nem voltam nagy utazó, a repülés se vonzott. Tisztában voltam azzal, hogy ez volt a legbiztonságosabb közlekedési eszköz, ennek ellenére elmormoltam néhány ima-félét mielőtt a levegőbe emelkedtünk és landolásnál bizony csak az utazóközönség sokasága állított meg abban, hogy megcsókoljam a talajt.
Az egész szorongásom a pillanat töredéke alatt szertefoszlott, amint megláttam Holdent. Kicsit talán nagyobb elánnal taroltam le, mint az illendő lett volna, de mindennél jobban szükségem volt egy igazi, baráti ölelésre.

- Én is örülök, tényleg. - mosolyogtam vissza rá, miközben beléptem az előtérbe. És nem füllentettem, valóban így éreztem. - Ugyan, ne légy kishitű, Holden. Ha nem lennél itt, valószínűleg nem vállaltam volna ezt az utat. - Habár önös érdekek is vezéreltek New Yorkba, nem csupán az, hogy a gasztronómiai fesztiválon új beszállítókat keressek a Gristmillnek; ezer százalék, hogy nem most léptem volna a saját álmaim felé, ha Holden nem itt lenne. A kapcsolatom zátonyra futására úgy tekintettem - legalábbis próbáltam úgy tekinteni -, mint egy börtönből való szabadulásra. Jamesszel nem ugyanazokat a dolgokat akartuk, jórészt semmi közös sem volt bennünk, megszokásból voltunk csupán együtt. Ettől függetlenül még magamnak is fájt bevallanom, hogy valamilyen szinten mégiscsak menekültem most Texasból és apámnak igaza volt. De ezeket a gondolatokat el is hessegettem magamtól, még mielőtt idő előtt elejtettem volna néhány könnycseppet.
Tekintetemmel bebarangoltam a nappalit, amibe az utunk vezetett és barátságos mosolyra húzódtak az ajkaim. A berendezés stílusa annyira elütött a nagyvárosi luxustól, amennyire csak lehetett és pont emiatt volt tökéletes. Akarva-akaratlanul is, de az egész lakás a déli vidékeket idézte és a dobozok ellenére barátságos volt, meleg és otthonos.
- Biztos vagy ebben? Nem szeretnék zavarni... és nem is tudom, hogy meddig maradok. Lehet, hogy csak egy hét az egész, lehet, hogy jóval több. - A felajánlását követően már nem szívesen mentem volna szállodába, de tényleg nem akartam visszaélni a vendégszeretetével. - Valld be, hogy csak azért szeretnéd, hogy maradjak, mert szükséged van segítségre ezekkel a dobozokkal. - biccentettem fejemmel a költöztető dobozok irányába és alig észrevehetően próbáltam feltérképezni, hogy vajon Lacey cuccai is ott lapulnak-e valamelyikben.
- Jaj, még mielőtt elfelejtem... - odasiettem a bőröndömhoz és előhúztam belőle egy szépen becsomagolt kis dobozkát. - Ezt neked hoztam lakásavató ajándék gyanánt. Csak egy kis emlék otthonról. - a dobozka egy digitális képkeretet rejtett, rajta jó néhány fotóval a gyerekkorunkból, apám ranchéről, lovakról, az otthoni tájról és persze a csillagos égről, mert tudtam, hogy New Yorkban szinte még az eget is alig látni, nemhogy a csillagokat. Izgatottan figyeltem, ahogyan kibontja, remélve, hogy tetszik majd neki.

“Good friends are like stars. You can't always see them, but they are always there.”

To Holden