“I know you damn well to notice, something is not ok. So what's wrong with you?”
Fogalmam sincs, mi folyik itt, de a megérzéseim nagyon nem bíztatóak, és a probléma az, hogy elég ritka, mikor nem jönnek be a tippjeim, de adja az ég, hogy most így legyen. Nem tetszik nekem Ric, borzasztó kimerült, látom rajta, hogy hiába van itt testben, lélekben valahol nagyon máshol jár. Nincs ez így jól, mert ennek nem lesz jó vége. A folyosón is majdnem nekem jön, csak megy, mint az élőhalottak... Míg beér az irodába, igyekszem felkészíteni magam a magyarázkodására, na meg arra, hogy pontosan mit kéne neki mondanom, de szerintem erre nem lehet rendesen felkészülni. A rövid és tömör válasza azonban meglep kicsit és az értetlenség ki is ül az arcomra. - Oké Ric, de ez a figyelmetlenség mennyire lesz gyakori? – emelkedik meg a szemöldököm. – Mert rendben, nekem ezt mondod, de ha ez most bekövetkezett volna, akkor nem nekem kellene bármit is mondanod, hanem az igazgatóságnak és az szerintem egy kicsivel kellemetlenebb lenne – magyarázom neki. Nyilván ott nem tudná elintézni ennyivel, és remélem nem gondolja, hogy én is ennyiben hagyom a dolgot. Figyelem, ahogy megcsörren a telefonja és meg is változik rögtön az arckifejezése, amint a kijelzőre pillant. A mimikámból is kitalálhatja, hogy érdeklődni szeretnék, mégis mi a fészkes fene történik vele, de azért hangot is adok ennek. - Nem tudom, mi áll a háttérben, de ha egy nő, akkor nagyon nem jó irányban vagy, hacsak nem akarod elveszíteni az állásodat – mondom neki teljesen őszintén. Nem én vagyok az az ember, akit el lehet intézni egykönnyen, ha látom, hogy valami nem oké, és nem én leszek az, aki véka alá rejti a véleményét. Mikor aztán le akar lépni, megkerülöm az asztalt és a karja után nyúlok, mielőtt még tényleg kimenne az ajtón. - Hé! Nem ismersz ahhoz eléggé, hogy tudd, ennyivel nem érem be? – pillantok a szemébe. Nem hiszem el, hogy ezt csinálja. Szép próbálkozás, de több, mint tíz éves ismerettség után azért tényleg tudhatná, hogy úgysem hagyom annyiban. – Áruld már el, hogy mi bajod van? Úgy viselkedsz már egy jó ideje, mint aki nem alszik napi két óránál többet. Persze, hogy figyelmetlen vagy, ha azt se tudod, hogy merre vagy arccal... – Nagyon igyekszem megfejteni, hogy mi lehet a gond, de nyilván én sem vagyok azért gondolatolvasó, hogy szavak nélkül rájöjjek.
Words are like keys. If you choose them right, they can open any heart and shut every mouth.
★ foglalkozás ★ :
baleseti sebész
★ play by ★ :
Sophia Bush
★ hozzászólások száma ★ :
22
★ :
Re: almost a tragedy
Szomb. 17 Feb. - 19:11
Arya
Ricco
- A rohadt életbe, miért nem lehet ezt a helyére tenni? - dühösen szóltam oda az egyik műtős nővérnek, miután belesétáltam a tracheostomiás tálcát tartó gurulós kocsiba. A kis kékség - mert nálam alacsonyabb volt jóval - morcosan pillantott rám, de őszintén nem érdekelt az, hogy megsértettem-e a kis lelkivilágát, mert nem volt erőm ahhoz, hogy normálisan és kulturáltan kezeljem a helyzetet. Nagyon feszült voltam, melyhez csak részben járult hozzá a műtét alatt elkövetett baklövésem. Durván elcsesztem, és ha Arya nem figyel és nem szól időben, akkor rögtön két életnek is vége, kezdve az asztalon fekvő nőével, zárva az enyémmel. A fáradtságtól voltam kimerült, az elfogyasztott serkentő tablettától meg frusztrált és feszült, nem beszélve az elmúlt éjszakáimról, amikor mindig valahová mennem kellett, mert mostanában túl sok vér folyt New York utcáin. Ezt pedig már nem lehetett bírni épp ésszel, sem pedig azzal a vacak zöld turmixxal, ami lehet hogy egészséges volt, csak épp szart se ért, mikor az ember nem tudta normálisan kialudni magát. A nyúzottságomnak külső jelei is voltak, sápadt bőr, meg karikás szemek és a sorozatos figyelmetlenségek. Most is úgy vonultam a folyosón, hogy ha nem szólít meg Arya, akkor valószínűleg észre sem veszem és telibe gázolom. - Igen, mindjárt - sejtettem, hogy mit akar, tudtam jól, hogy ezt nem fogom megúszni és kérdőre fog vonni. Ez benne volt a pakliban, tekintve, hogy a felettesem, bár őszintén nem rajongtam a dologért, mert a barátom is volt. Olyan barát, akivel nem akartam összeakasztani a bajszom, márpedig most kifejezetten rossz passzban voltam ehhez. A büfében Joshnak intettem csak, már tudta, hogyan iszom a kávét, így meg is kaptam tőle a feketét egy cukorral, s kezemben a pohárral indultam vissza Arya irodájába, aki már odabent várt rám. - Figyelmetlen voltam - rövid és tömör válasz, mely egyben tartalmazta a valóságot is. Nem akartam ezen szépíteni, és kifogásokat keresni, a nő amúgy sem volt hülye, hogy holmi ócska dumával próbáljam kimagyarázni előtte a dolgot. - Máskor jobban…- megcsörrent a telefonom, előhúztam, s már a számból tudtam, hogy megint ők hívnak. - ..figyelek - tettem hozzá sóhajtva, miközben feszülten nyomtam ki a hívást, s csúsztattam vissza a telefont a zsebembe. - Ha nincs más, akkor most mennék - sietve le akartam tudni ezt a kört, mert vissza kellett hívnom a számot, de előtte nem ártott volna, ha bekapok még egy tablettát, mert ezt nem fogom talpon bírni így tovább.
“Happiness is like a butterfly; the more you chase it, the more it will elude you, but if you turn your attention to other things, it will come and sit softly on your shoulder.”
“I know you damn well to notice, something is not ok. So what's wrong with you?”
Miután kijöttem a műtőből nagyjából egy négy és fél órás operációval a hátam mögött, fújok egy nagyot és nem várok meg senkit az előtérben, csak leveszem magamról a műtősruhát, megmosakszom és már igyekszem is a kantin felé, hogy magamba döntsek egy lattét, na meg hogy az idegességem egy kicsit csillapodjon. Egyszerűen nem értem, mi az isten volt ez az egész figyelmetlenség Ric részéről a műtét során, de ha konkrétan nem veszem észre, hogy nem jó vércsoportú vért kér a rezidenstől, hát... annak csúnya következményei is lehettek volna. Mert számoljunk a legrosszabbal. Mindig a legrosszabbal kell számolni... Az autóbalesetben rengeteg vért vesztett a nő, aki a műtőasztalon feküdt, muszáj volt vérátömlesztést adnunk neki, csak éppen már majdhogynem a rosszal kezdtük a transzfúziót. Nem szoktam ellenőrizgetni az orvosokat, komolyan, teljes mértékig megbízom bennük, Ricben meg egy kicsit jobban is, de az egész műtét alatt kicsit furcsa volt nekem, így valami isteni sugallat hatására csak ránézettem még egyszer a vérvétel eredményére. Próbálom elengedni a dolgot, hiszen nyilván emberek vagyunk, mind hibázhatunk, de ez most valahogy jobban birizgálja az agyam. - Szia, egy lattét szeretnék. Elviszem – kérem ki, amire tényleg már áhítozom egy pár órája. - Hosszú műtét volt? – kérdezi Josh a pult mögül, én pedig csak bólintok. Most tényleg elfáradtam, és még ez a „majdnem” baki is... Próbálom összeszedni a gondolataim, nem akarok tolakodó lenni Ricnél sem, de osztályvezetőként és barátként nem engedhetem meg magamnak, hogy elmenjek emellett az egész mellett. - Köszi – intek, aztán már ott sem vagyok, fordulok ki újra a folyosó irányába, ahol aztán belebotlok Ricbe. - Beszélhetünk? – biccentek az irodám irányába. – Ha kávéért indultál, hozz nyugodtan magadnak, neked sem árt szerintem – ajánlom fel, de én mindenképpen elindulok az iroda irányába, hogy beszélhessek a fejével. Igyekszem kicsit összeszedni a gondolataimat, igazából ez volt az egyik „félelmem”, mielőtt nem olyan régen megpályáztam az osztályvezetői posztot, hogy ha megkapom a pozíciót, vélhetően ilyen beszélgetéseken is át kell majd essek olyan kollégákkal is, akikkel egyébként sokkal többről szól a kapcsolatunk, mint puszta munkaviszony. Amint megérkezik és becsukódik az ajtó mögötte, felé is fordulok, nyilván ő is tudja, hogy most nem csevegni hívtam ide. - Elárulod, hogy mi a franc volt ez? – biccentem oldalra a fejem, miközben őt kémlelem. A hangom egyszerre számonkérő, de megbújik benne a baráti megközelítés is. Nyúzott, ami rendben van persze, egy ilyen műtét után én sem vagyok éppen kipihent, de itt nem gondolnám, hogy csak erről van szó, mert már egy ideje így néz ki, ami egyébként nem annyira jellemző rá és ez kezd zavarni, kicsit aggódom is miatta...
Kezdőlap
