Chris & Ginny

".. for him i prayed ..."

-Én is téged.-bár tudom, hogy ezt arra használja a leginkább, hogy elcsitítson és arra koncentráljak, ami éppen történik körülöttünk ahelyett, hogy tovább hergelném az agyamat apróságokon. Nagyon szerettem benne, hogy isteni érzékkel tudott bánni velem. Szerintem még soha egyetlen haragos szó nem hagyta el a száját az irányomba. Amikor játszik persze hajlamos arra, hogy olyan kiakadjon, mint egy albán kamionsofőr, aki elé bevágtak, de egy szempillantás alatt tudott váltani, ha hozzászóltam. Chris tudja hogyan tud terelgetni és irányba rakni anélkül, hogy ténylegesen kontrollálva érezném magamat és szerintem ez az, ami miatt mi ennyire passzolunk.
-Így szeretlek.-bólintok egyetértve, hiszen tényleg semmit nem változtatnék meg rajta az ég világon.-Attól még néha egy kicsit megfojtanálak.-de csak egy kicsit, hiszen hosszútávú terveim vannak vele, ahhoz pedig életben kell maradnia akárhogyan is próbálkozik, hogy valahogy eltetesse magát láb alól.
Elégedetlenkedésére kibukik belőlem egy rövid nevetés, amit a fejemet ingatva igyekszek gyorsan elnyomni egy mosollyá.
-Engem már megkaptál, nem? Vagy az elmúlt több, mint 3 évet csak hallucináltam?-kérdezek vissza vigyorogva. Az első néhány randi után valósággal fájt az arcom annyit mosolyogtam a közelébe és tőlem ez egy kifejezetten szokatlan dolog volt. Legalábbis akkoriban.
-Sapkát kapsz... vagy egy pólót... 'kemény csávó érkezik' felirattal. Ha jó leszel talán mindkettőt... vagy egy teljes szettet. Vásárolni úgyis nagyon tudok.-megvonom a vállaimat. Mondjuk ezt a részt, ha valakinek, akkor neki nem kell bemutatni. Pontosan tudja hány szatyorral és dobozzal vagyok képes hazajönni egy-két túráról.
Valószínűleg már mérhetetlenül unja a témát, hogy még mindig az aggodalom gyötör engem, pedig már túl vagyunk rajta és tényleg jobb lenne lezárni és egyszerűen a múltban hagyni, de így röpke fél óra elteltével én még nem eresztem olyan könnyen ezt a dolgot. Ha most nem beszélem ki magamból, akkor egyszer csak majd bevillan és akkor emlegetem fel újra, mintha még friss lenne a trauma. Mi nők szeretjük így gyötörni magunkat mindenfélével.
-A kontrollert mindenképp megkapod nehogy nekem véletlenül játék nélkül maradj.-előtte sosem értettem ezt a játékőrületet bizonyos férfiaknál. Azóta persze, hogy szépen finoman bevezetett ebbe a világba én magam is ráéreztem a dolog ízére, pedig egyébként kifejezetten távol állt tőlem az ilyen fajta szórakozás.
-Igen, mindenképp. Néha lejöhetsz a falról aztán mehetsz vissza, ha teljesítetted a kötelességed.-vigyorgok rá halkan nevetve. Mi szerintem még 20 év múlva is ilyenek leszünk egymással... és bevallom őszintén semmi másra nem vágyom az életben.
A szópárbajban épp csak egy rövid szünetet tartunk, amíg mindketten csillapítjuk egy kicsit a szomjunkat. Valószínűleg az én harci kedvem is csökkenni fog, amint végre a vércukorszintem a helyére billen majd.
Szinte a nyelvemre kell harapjak, hogy ne szúrjak vissza, inkább csak szemmel verem őt néhány másodpercig, hogy érezze a végtelen törődésemet az irányába. Jobb lesz tényleg, ha egy kicsit ezt elengedem, mert soha nem fog megnyugodni az agyam.
A témaváltás a jövőre vonatkozó terveinkre nem egészen ugyanabba az irányba indítja meg mindkettőnk fantáziáját, bár ezen már meg sem lepődök, hiszen máshogyan vagyunk bekötve. Akármennyire is érett, felnőtt férfi ember végtelen logikával megáldva néha olyan, mintha csak egy kamaszfiú lenne.... persze nem panaszkodom, hiszen az életben nem mondtam még nemet neki.
Meglepettségén elnevetem magam, még akkor is ha csak színjáték az egész.
-Szóval majd még eldöntöd.... ahhhha.... hát jó majd tájékoztass az estére vonatkozó tervek alakulásáról, ha eldöntötted....-nevetek, bár úgy is tudom, hogy mi lesz ennek a vége. Ugyanaz, mint bármikor máskor.
A lakás téma viszont kicsit kibillenti. Elég sok dolga volt mostanában, így nem nagyon lepne meg, ha konkrétan egyetlen percet sem szentelt volna erre. Ráadásként ha tippelnem kellene úgy volt vele, hogy én majd úgyis teljesen ráfixálom magam a dologra, amivel egyébként nem is tévedett.
-Most, hogy így emlékeztettelek persze, hogy megyünk, mi?-ismerem már. Mástól ez úgy jönne le, hogy kicsit sem érdekli az egész és nem is fontos a számára, de tudom, hogy Chrisnél nem erről van szó. Egyszerűen csak hajlamos mindenről IS megfeledkezni.. lesz ami lesz alapon halad tovább... itt pedig remekül jön az, hogy én meg imádok mindent rendezetten, előre leszervezve elintézni.
Mindketten úgy kezdünk el enni, mintha egész életünkben éheztünk volna, bár ebben a pillanatban kicsit úgy is érzem magam. Néhány falat után máris érzem, hogy kicsit megkönnyebbülök testileg és lelkileg is.
-Lehet igazából anyám bérelte fel... meghallotta, hogy mire készülsz és inkább lelövetett, mint hogy tönkretedd a tortát.-felnevetek és azt hiszem ez már egy jó jel, hogy tudok ezzel kapcsolatban viccelődni.
Néhány percig csak csendben eszünk, én persze jóval visszafogottabb tempóban haladok nála, de ez mindig is így volt. Ő képes lenne végezni egy három fogásos vacsorával, amíg én a levesemet kanalazgatom komótosan.
Nem célom feltétlen kizökkenteni a jól megérdemelt falatozásból, de persze valahogy a közelében túl sokáig nem tudok hallgatni csakis akkor, ha éppen dolgozok.
-Szuper... szerda?-kérdezek vissza egyből, hogy addig üssem a vasat amíg még meleg, valószínűleg addig is még legalább háromszor fogom emlékeztetni, hogy melyik nap megyünk személyes megtekintésre.
Mentegetőzésére nevetve legyintek egyet.
-Semmi baj. Én úgyis annyit találtam, hogy egy nap talán nem is lesz elég. Persze lehet, hogy beleszeretünk az elsőbe aztán nem is megyünk tovább.. ki tudja.-a kíváncsiság valószínűleg úgyis tovább visz majd annál, mint hogy kapásból az első lakás mellett végérvényesen letegyük a voksunkat.
-Akármilyen romantikus lenne egy sátorban nem férnének el a ruháim.-meg nem is tudom melyikünk sírna hamarabb, hogy nem tud kényelmesen aludni.
-Természetesen szépeket. Mindegyik tágas, sok napfény, s legtöbb a sokadik emeleten van....  a Central Park környékén vannak.-nem akarok Manhattan szélére kiköltözni, szeretnék közel maradni a Lavigne üzletéhez, illetve mindkettőnknek itt van már berendezve a teljes élete.
-Éééédesem.... hát erre most jöttél rá?-nevetek egy picit és megtörlöm a szalvétával a kezem, hogy aztán az övébe csúsztathassam.
-Igen egyébként... ez nagy dolog... és imádom, hogy végre itt tartunk. Senkivel sem csinálnám ezt az egészet szívesebben, mint veled.-mosolygok rá kicsit megszorítva a kezét. Igazából eddig is gyakorlatilag együtt éltünk, de egy közös lakás egészen más dolog. Az már a mi otthonunk lesz, a közös döntéseink alapján rendezzük be, bár van egy olyan sejtésem, hogy ő főleg csak bólogatni fog, de attól még megadom majd neki mindenképpen a beleszólás jogát és lehetőségét.
-Gondoltad volna, hogy egyszer majd itt ülünk erről beszélgetve, amikor először hebegve elhívtál randizni?-kérdezem megvonogatva a szemöldökeimet.

Ahogyan arra számítottam is, kicsi lány lecsapta a magas labdámat. Tudtam én, hogy minden jól áll rajta, bár leginkább a semmit kedveltem, ha már választani kellett; volt neki néhány olyan ruhája is, amit nem is neveznék inkább ruhának, mert nem sok anyagot tartalmazott, az már biztos, azokat is egészen szerettem, lehet mondani.
Nem voltam én válogatós, ugyanolyan dögös csaj volt a mostani fekete ruhájában meg bizonyára a börtönszerkóban is az lenne, főleg, ha még dekoltált is lenne valamennyire. Na de folyton ez van, hogy elkalandoznak a gondolataim, aztán ha valami fontosat mond éppen, akkor jól lemaradok róla aztán számonkér, vagy még rosszabb: belekérdez és azt sem tudom, merre vagyok arccal és csak bólogatok, mint egy idióta.
De már csak hozzászokott ehhez, sokszor beleestem már ebbe a hibába. Ugyanakkor nem tehettem róla, hogy ő terelte el a figyelmemet. Vigyorogva ingattam meg a fejemet, amikor közölte, hogy minden ruhában dögösen fest. Imádtam, hogy nem volt hiánya önbizalomból, de azért valljuk be: volt is mire büszkének lennie.
Most is ez történt, csak elkalandoztam egy rövid időre: az előbb még a mentő mellett álltunk, aztán a következő pillanatban meg már az étteremben néztem, ahogy beszuszakolja magát a boxba. Ráadásul ahelyett, hogy magával lett volna elfoglalva, csak engem piszkált, aki tök ártatlan voltam ebben a történetben.
- Imádlak – zártam rövidre, mivel úgy gondoltam, hogy soha az életben nem jutunk odáig, hogy együnk, ha csak engem piszkál, ahelyett, hogy végre letenné a fenekét.
Kicsi lány körülményes volt, ahogyan a mellékelt ábra is mutatta. Én többnyire csak vigyorogtam rajta, mert hihetetlenül aranyos volt ilyenkor, ő pedig ki volt akadva, hogy mit vigyorgok – pedig ez valami olyan automatikus reakció volt a részemről, amit nem tudtam kontrollálni.
Ugyanígy voltam néha a kimondott szavakkal. Most is hogy kiakadt, pedig csak az igazat mondtam – tény, hogy egy kicsit morbid poénnal megtűzdelve.
- Tudom. – Emelkedtek meg a vállaim automatikusan, s közben a sérült karomba azért egy kicsit benyilallt a fájdalom, de tökös gyerek voltam, kibírtam. Előfordult már máskor is, hogy Gin kiakadt, ezúttal sem volt másképp. – De így szeretsz, nem? – tettem hozzá és azért reménykedtem, hogy „igen” lesz a válasz.
Néha nagyon durván olvasott a sorok között is olyan dolgokat, amik ott sem voltak, így gyakran legyőzve éreztem magam kicsi lány ellen, de igazából egyáltalán nem bántam.
- Sapkát?! – kérdeztem vissza döbbenten. – Ne izélj már… azt hittem, hogy akkor már a főnyereményt kapom – mondtam csüggedten. – Ami amúgy mi is? Ha nem te vagy, akkor ez egy szar játék.
Bármennyire is próbáltam a hülye dumámmal oldani a feszültséget, azért mégis itt bújkált, ami érthető volt persze, de attól nem lesz jobb egyikőnknek sem, ha tovább görcsölünk rajta. De a nőknek ezt irtó nehéz elmagyarázni… próbáltam már, de olyan, mintha ez beléjük lenne kódolva.
-Oké – egyeztem bele végül és visszafojtottam egy kitörni készülő nevetést; ez most komoly beszélgetés volt. – De a kontrollert add majd a kezembe légyszi, különben halálra fogom unni magam. Meg így te is unatkozni fogsz… de te tudod… - állapítottam meg csak úgy mellékesen. – Vagy majd ha szükséged lesz rám, akkor leakasztasz? – kérdeztem és ekkor már úgy éreztem, hogy totál komolytalan az egész téma, de végül is nem baj, szerettem látni, ha Gin mosolygott.
Lehet, hogy két kólát kellett volna rendelnem, vagy nagyobb pohárral, mert a Glasshouseban ugye nem ittam nagyjából semmit; kicsit úgy is éreztem magam, mintha a sivatagban lettem volna, de nem kockáztathattam a teljes agyfagyást azzal, hogy magamba döntöm most az egészet.
- Minden tőlem telhetőt megtettem, jól látod – adtam igazat kicsi lánynak, aki jelentőségteljesen rámnézett, mondván ne legyek már idióta. Vajon mikor fog nem aggódni? – tűnődtem el ezen egy pillanatig, míg az arcát néztem. Annyira szép volt így is, bár az aggodalom ráncait nem annyira szerettem a homlokán.
Kaján vigyorra húzódott a szám, amikor a tervekről kezdtünk beszélni. Le sem tudtam volna tagadni a nyilvánvalót, de hát férfi vagyok és van egy gyönyörű barátnőm. Egy kis karcolás nem állhatta az utamat, bár a tompa fájdalom a karomban olykor el-eltántorított a tervemtől. Na meg most is a sorok között olvasott kicsi lány… nagyon irigyeltem ezt a képességét, mivel olykor ő elvárta volna tőlem ugyanezt, de én alkalmatlan voltam erre.
- Neeem?! – kérdeztem vissza meglepettséget játszva. – Igazán elszomorító, hogy nem ugyanarra gondoltunk – de azért vigyorogtam persze. – Nem is tudom, majd még eldöntöm, hogy megfelel-e. – Eltűnődtem a dolgon, de hiba volt, mert már megint elkalandoztam… a „lakás” szó rángatott vissza a pajzán gondolataim erdejéből.  – Ja – pislogtam kicsi lányra. – Ööö… - fú, hirtelen nem is jutott eszembe semmi értelmes – vagyis… persze, hogy megyünk! – erősítettem meg a korábban megbeszélteket. Más kérdés, hogy nem igazán tettem a dologért semmit, úgy voltam vele, hogy az olyan csajos téma, Gin úgyis megmutatja, hogy miket talált.
Amint megcsapta az orromat a mennyei kajaillat, teljesen átkapcsolt az agyam és ekkor tudatosult bennem, hogy mindjárt éhen pusztulok.
- Tudtam én, hogy egy főnyeremény csaj vagy. De vigyázz, hogy mit ajánlasz… - intettem óva kicsi lányt. – Emlékezz csak vissza, hogy mióta éheztem már ott abban a buliban, és pont meglőtt az a rohadék, mielőtt „véletlenül” bele akartam esni a tortába – idéztem fel a fájdalmas emléket. Hirtelen nem is tudtam eldönteni, hogy a lövés vagy az éhezés volt borzasztóbb.
Az orrom elé emeltem a hatalmas hambit, és mögüle Ginnyre pillantottam.
- Köszi, neked is – mondtam türelmetlenül, majd bele is haraptam ebbe a mennyei ételbe. Ezúttal sem csalódtam: gőzöm sem volt, hogy mi volt benne, de tökéletes harmóniában volt minden mindennel, méltón a nevéhez. Talán a bacon ízét éreztem elsőre, aztán meg valami mézes-mutáros szószt meg paradicsomot. Ekkor már éreztem, hogy talán életben maradok és nem az éheshalás fog végezni velem.
Miközben ezzel voltam elfoglalva, kicsi lány újból felhozta a lakás-témát. Érthető, hiszen az imént olyan semmilyen módon válaszoltam neki, hogy kvázi sehogy.
Néhány falatot követően letettem a hambit, és ittam néhány korty kólát majd a sült krumplinak álltam neki. Az egy fokkal praktikusabb kaja volt a beszélgetés szempontjából.
- Oké – feleltem röviden. De nem akartam, hogy úgy érezze, nem érdekel a téma, így még hozzátettem: - Bármikor tudok időt szakítani rá… szólsz, és megyünk.
Halálosan unalmas dolog volt a lakáskeresés, így mindent is csináltam inkább helyette. – Én? – kérdeztem vissza, de szerintem ismert már annyira, hogy tudja: úgyis „nem” a válasz. – Hát, izé… - nyögtem, és hirtelen a kólám rendkívül érdekessé vált és azt kezdtem el nézni. De tudtam, hogy úgysem úszom meg… - Kicsi lány – pillantottam rá -, biztos vagyok benne, hogy amiket te találtál, szuperek lesznek. Nekem annyi a lényeg, hogy legyen benne ágy meg az sem baj, ha van net… meg legyél ott te is. Ha ezek megvannak, nekem egy sátor is tökéletes – vallottam be végül és sóhajtottam egy nagyot.
Komoly felnőttes dolgok voltak ezek, amikhez nem mindig volt kedvem.
- Na és milyeneket találtál? – érdeklődtem. - Merre vannak? - Biztos voltam benne, hogy ha jobban belemegyünk a témába, akkor lelkesebb leszek, főleg úgy, hogy már az éhségem is csillapodni látszott.
- Amúgy… ez tök nagy dolog, vágod?  - vigyorodtam el, és átnyúltam az asztalon, hogy megfogjam a kezét ismét a másikkal pedig betömtem egy sült krumplit a számba.

Chris & Ginny

".. for him i prayed ..."

Figyelmeztetően felemelem a mutatóujjam és szúrós tekintettel nézek rá.
-Hé! A narancssárga talán nem a legelőnyösebb szín nekem, de mindenben jól nézek ki.-ezt pedig még jobban nyomatékosítva öltöm ki rá a nyelvemet sétálás közben, mint egy rendes felnőtt ember. Értem persze, hogy nem lett súlyos baja, de az biztos, hogy szinte halálra rémített még akkor is, ha pont az volt a célja, hogy megvédjen. Sok lány még azért is imádkozik a párjának, hogy menjenek el együtt legalább moziba, az enyém meg gondolkozás nélkül vetődik, hogy engem óvjon egy golyótól. Hát csajok... ezért nem szabad megelégedni a kevesebbel.
-De majdnem... az a vigyor meg már akkora, hogy szinte nevetésnek minősül.-a fejemet ingatva helyezkedek el, de a szám szegletében már ott bujkál egy elfojtott mosoly, mert egyébként szerintem is tök röhejes volt, hogy ekkorát kellett szenvednem a ruhámmal, de ez most mellékes.
Már éppen kezdenék lehiggadni, közvetlenül azután hogy engedélyt kaptam arra, hogy addig mérgelődjek, amíg jól esik, erre benyög egy olyan mondatot, hogy körbe kell néznem, hogy mégis mit vághatnék hozzá.
-Fuuuuuu te....-forgatom meg a szemeimet egy nagyot sóhajtva.
-Néha úgy megfojtanálak.-persze, ha nem szeretném ennyire és nem ő lenne a kis univerzumom közepe, aki körül minden más forog. Egyébként én is könnyebben átvészeltem volna ezt a napot, ha otthon kényelmes ruhákban összebújva csak játszunk, vagy csak odagömbölyödve hozzá, mint egy kiscica nézem őt ahogyan nyomkodja a kontrollert. Legközelebb inkább kitalálok valami kifogást, nem kell ezért feltétlen újfent kilyukasztania magát.
Szemforgatására nem bírom nem elnevetni magamat.
-Jó... ez igaz... ezért adok egy kemény legény pontot.... ha még begyűjtesz kettőt és kapsz egy sapkát.-vigyorgok rá, bár nem mintha arra akarnám buzdítani, hogy golyófogó legyen.
-De lövésért több pont nem jár.-teszem hozzá gyorsan, ha már ez így eszembe jutott és egyébként is jobb az elővigyázatosság, főleg a mai események fényében. Álmomban sem gondoltam volna, hogy valaki ennyire fog szeretni az életben. Szinte nem is vagyok képes felfogni ezt az egészet pedig a két szememmel néztem végig és ott álltam mellette.
A kezem az övében és a testének melege hoz egy kis megnyugvást, de szükségesnek vélem, hogy éreztessem vele, hogy mennyit jelent a számomra. Szavakkal és tettekkel egyaránt.
-Hát tudod mit? Ezek után lehet inkább felszögellek a falra, ott tuti biztonságban leszel.-sóhajtok kicsit szorosabban fogva a kezét. Mindkettőnknek a másik biztonsága és egészsége a legfontosabb, így pedig mindig annak kell lenyelnie a békát, aki jobban megúszta az adott helyzetet. Ez pedig most éppen én vagyok, bár az esetek többségében valahogy sikerül úgy intéznie, hogy én sérüljek a lehető legkevésbé... legyen bármiről is szó.
-Oké.-bólintok végül egyet és az apró csók a kézfejemen már újra mosolyt csal az arcomra, ahogyan a megérkezett üdítők is. Végre egy kis cukor utánpótlás. Már mindkettőnkre nagyon ráfért. Iszok néhány kortyot és igyekszem uralni a késztetést, hogy egyből a pohár felét kiigyam.
-Jó, de azért próbálkoztál tisztességesen.-ismét az arcára pillantok. Ki sem akarom számolni, hogy hány centin múlott, hogy ne valami olyat találjon el a golyó, amin orvos már nem tudott volna segíteni.
-Értékelem, hogy ez a legnagyobb problémád, de most nem ilyen tervekre gondoltam... egyébként szerintem meg tudjuk oldani, ha el tudod viselni, hogy ma nem te leszel felül.-pimasz mosollyal ingatom meg a fejemet hitetlenkedésem jeléül.
-A lakásra gondoltam. Vagy már elfelejtetted, hogy az a terv, hogy megyünk nézelődni?-kérdezem nevetve. Persze az esti program sokkal fontosabb, mint ilyen apróságok, hogy költözni készülünk. Az én lakásom is szuper, de tényleg szeretnék valami olyat, ami a kettőnké. Már elég ideje vagyunk együtt ahhoz, hogy ezt a lépést megtegyük.
Amint megérkezik az étel, szinte megkönnyebbülök és máris veszek egy krumplit, hogy valamit a pocakomba juttathassak.
-Akkor telepátia izézek, amikor akarok...-nevetek egyet a szám elé tartva a kezem.
-Te is ehetsz az enyémből.-na nem mintha egy sima sajtburger nagyon felébreszthetné a kíváncsiságát, de mindegy, hátha ezt is megkívánja. Vagy az édesburgonyát. Nála sose lehet tudni mihez jön meg a kedve.
-Jó étvágyat!-kacsintok rá és jóízűen bele is harapok a hamburgerbe.
Néhány harapással később, amikor már nem üvöltött a testem az éhségtől kicsit hátradőltem és ittam egy kicsit az üdítőmből.
-Ha már így szóba került... találtam pár lakást... elmehetnénk megnézni, ha valamelyik napod lazább egy kicsit..-ajánlom fel neki a lehetőséget.
-Te nézelődtél?-nem tudom, hogy volt-e ilyesmire ideje mostanában, én is főleg akkor bújtam a internetet, amikor épp A-ból B-be utaztam.

Alapvetően nem vagyok egy stresszelős ember, talán életemben egyszer voltam totál ideges, amikor randira hívtam ezt a szőke tündért, aki az oltári nagy bénázásom ellenére is igent mondott. Azóta is élénken élt a fejemben az a néhány pillanat. Olyan szinten büszke voltam magamra, mint amikor a tanár megdicsért a suliban, hogy hibátlanra írtam meg a dogát. Vagy talán még jobban.
Meg aztán a randik, ahol lehet mondani, hogy szintén kissé ideges voltam, hogy ne szúrjak el semmit, de akkor már talán egy kicsit könnyebb volt, akkor már többet mertem beszélni meg nem is tűntem annyira balfasznak, asszem, bár ezt Gin tudná jobban megmondani, még sosem mertem megkérdezni tőle.
Azóta pedig minden egyes nap megállapítom, hogy egy rohadt nagy mázlista vagyok, hogy ez a kicsi lány mellettem ébred. Ezzel együtt jártak a nagyszerű események, amiken részt kellett vennem, például a mai is, ahol majdnem meghaltam - milyen jó, hogy tényleg csak majdnem, mivel akkor most nem mesélném tovább a sztorit. Megint rám mosolygott a szerencse, így nyilván egy kisebb karcolással megúsztam a dolgot.
Kicsi lányt meg magamat kénytelen voltam kimenteni ebből a káoszból, ezen a ponton már nem érdekelt, hogy mit szólt Gin anyja.
- Kutya bajom, ugyan már – feleltem. – Meg amúgy is, a börtönszerkó szerintem nem állna jól – vicceltem el a dolgot és beleszimatoltam a hajába. Kézenfogtam és elindultunk az étterem irányába.
Még mindig visszhangzott a fejemben a lövés hangja, szinte még mindig láttam magam előtt a történéseket, kicsit sokkos állapotban lehettem még ekkor is, azonban Ginny közelsége igazi gyógyír volt a lelkemnek.
- Én nem nevetek – feleltem és emeltem fel a két kezemet is vigyorogva magam elé, hogy hárítsam az engem ért súlyos vádakat; mivel én bizony teljesen ártatlan voltam. Csak teli szájjal vigyorogtam rá, az bizony nem ugyanaz. Imádtam nézni, ahogyan szenved a ruhájával. Megfordult a fejemben, ha megdobálnám csokival, akkor hamarabb sikerülne neki, de nem volt nálam semmi, már mindent megettünk a zsebemből, amit kimentettem korábban.
Leültem én is vele szemben, amikor végetért a mutatvány, de még akkor is halvány mosolyra húzódtak az ajkaim. Nehezen tudtam megállni, hogy ha őt néztem, akkor ne mosolyogjak rá csak úgy a puszta létezése miatt.
- Ameddig csak akarod, kicsi lány – feleltem komolynak tűnő fejjel és hátradőltem a székben, hogy megvárjam, amíg lehiggad. – Hát, nézd, ha ezen múlik, akkor örömmel lelövetem magam… maradhatnék otthon PS-ezni meg chipset zabálni – feleltem vigyorogva, azonban tudtam jól, hogy egyikőnk sem gondolta komolyan az elmondottakat. Egészen tetszett volna ez az elképzelés egyébként - a lövés nélkül persze. Egy éppen elég volt belőle. Eszembe is jutott hirtelen a vér látványa és szaltózott egyet a gyomrom. De nem akartam erre gondolni… nem-nem.
- Gondolod? Amúgy meg, nem látszik, hogy az vagyok? – kérdeztem vissza s megforgattam a szemeimet is. – Most mentettem meg az életem nőjét, jóhogy kemény legény vagyok, ez nem is kérdés – folytattam komoly fejjel és az ajkaimon megjelent egy cinkos mosoly. Azért eléggé büszke voltam magamra, hogy megóvtam őt… ez csak mostanra esett le. Rohadtul jó érzés, még akkor is, ha a büszkeségem egyúttal kissé meg is csorbult – járulékos veszteség.
Amint a pincérnő elment, megfogta a kezem, láttam a szemében az ijedtséget, ami még mindig benne bújkált. Neki sem lehetett könnyű átélni az elmúlt perceket, ezt eddig sem vitattam. A számhoz emeltem a kezét és egy puszit nyomtam rá, majd ismét az asztalra tettem.
- Tudom – feleltem röviden. Baromira nem voltam jó az ilyen típusú lelki-izé beszélgetésekben, főleg akkor, ha tudtam, hogy igaza volt. Úgysem fogadta volna el válaszként, hogy őt védtem meg, mert túlságosan büszke, meg akkor magát hibáztatná. Itt nem volt jó válasz, vagy bármi mondat, amit Gin elfogadott volna. – Megszoktál? - bukott ki belőlem a kérdés. – Ezt úgy mondod, mintha egy kép lennék a falon… na szép, mondhatom – néztem rá szúrós pillantással. Én is megszoktam már őt, kicsi lány az első, akivel együtt élek és a barátnőm. – Én is szeretlek, Gin, nem fogsz elveszíteni, oké? – mondtam egy kicsit később és mielőtt a pincérnő megérkezett volna az italokkal, még egy puszit nyomtam a kezére.
- Köszönjük – mondtam én is, majd ittam is egy kortyot. Annyira jól esett a hideg még mindig, elsőre mintha kicsit agyfagyásom is lett volna, de erre most kifejezetten szükségem volt. – Most úgy nézel, mintha meghaltam volna, pedig nem – jegyeztem meg kicsi lánynak, még mindig tökre aggódó fejjel pillantott rám. – Milyen tervek is amúgy? – érdeklődtem. – Nekem egyébként voltak terveim estére… egészen sok… de ilyen félkarú kalózként nem tudom, hogyan tudok helytállni – mondtam és sokat sejtetően kicsit el is vigyorodtam hozzá.
Közben a pincérnő megérkezett az ételekkel. Mindkettő istenien nézett ki, mint mindig, és valóban csináltak nekem egy „majdnem meghaltam, de mégsem” deluxe editiont, csak nekem. Vigyorogva köszöntem meg a nőnek, aki szintén mosolygott. Nem tudtam egyelőre, hogy mi lehet benne, de az biztos, hogy itt rosszat még soha nem ettem.
- Ez milyen jó már! – állapítottam meg lelkesen és alig vártam, hogy megegyem, már az éhenhalás veszélye fenyegetett. - Nem kell itt a telepátia-izé, amit most is csinálsz, úgyis adok belőle... - sóhajtottam.

Chris & Ginny

".. for him i prayed ..."

Sosem voltunk egyszerűek. Hol nyíltan hol csendesen vívtuk belső háborúinkat ügyelve arra, hogy a külvilág semmit se tapasztalhasson belőle. Eleinte Chris-t is kímélte a család, de miután egyértelművé vált mindenki számára, hogy ő bizony marad annál jobban beengedték őt is a színfalak mögé és mire szegény kettőt pislogott már szem és fültanúja lehetett annak a káosznak, ami otthon uralkodott és annak is, hogy apa jelenléte mennyit tompított a viselkedésünkön. A fájdalmat és a gyászt csak eleinte éltük meg úgy, hogy egymást támogattuk, utána viszont mindannyian kiéleződtünk egymásra és mivel megszűnt a visszatartó erő, így egyre inkább elszabadult a Vanderbilt lányok által szított pokol. Ez persze akkor volt a leglátványosabb, amikor mi mindannyian egy tető alatt tartózkodtunk és én magam sem tudnám megmagyarázni, hogy ez miért volt így. Gyönyörűen együtt tudtam dolgozni anyával és órákon át tudtam lelkizni a húgommal, de hárman együtt... kő kövön nem maradt sokszor.
Szerintem már mindketten megkedvelték Chris-t. Bőven volt rá idejük, bár eleinte anya többször megjegyezte, szigorúan csak nekem, hogy mindig úgy képzelte el, hogy egy sokkal erősebb jellem mellett találom meg majd a lelki békémet. Az az igazság, hogy sosem szerettem, ha megmondták nekem, hogy mit csináljak és éppen emiatt futottak zátonyra a kapcsolataim. Amint valaki megpróbálta rám erőltetni az akaratát én azonnal behúztam a kéziféket és megmutattam, hogy merre is van a kijárat. Chris ennél viszont sokkal okosabb. Finoman terelget, ha úgy érzi rossz irányba tartok, de ha hajthatatlan vagyok, akkor megadja nekem a lehetőséget, hogy magam ébredjek rá a tévedésemre. Ez pedig borzasztóan fontos a számomra, ahogyan az is, hogy minden helyzetben valami isteni érzékkel méri fel, hogy mire van szükségem.
-Az biztos. Én pedig megnyertelek.-vigyorgok rá, bár pontosabban ő dobta magát utánam, amikor olyan édesen, mély levegőt véve erőt vett magán és teljesen ismeretlenül szerencsét próbált hátha igent mondok egy randira és ez így is lett. Még sosem adtam szabad utat férfinek olyan gyorsan, mint neki és ez volt életem eddigi legjobb döntése. Nem cserélném őt le senki másra még akkor sem, ha a csodalámpásban lakó dzsinn azt mondaná bárkit megkaphatok. Nekem akkor is csak ő kellene.
Tisztában vagyok azzal, hogy a vendégekre kellene koncentrálnom, de tényleg bármit megadnék azért, hogy a kötelezőkön minél előbb túlessünk és elmehessünk innen. Borzasztóan stresszelek az emberek miatt pillanatnyilag és tudom, hogy Chris ezt borzasztó könnyen tudná orvosolni, de mielőtt ezen komolyabban elgondolkozhatnék minden számításunkat keresztülhúzza apám egy régi haragosa. Ezért sem akartam ekkora felhajtást. Túl nagy a veszélyfaktor és egyébként is. Én nem így akartam átvészelni ezt a napot.
A pánik, a lövés, a sokk, a mentő. Őszintén szólva fel sem fogtam igazán, hogy mennyi minden történt. Csak az jár a fejemben, hogy elveszíthettem volna az embert, aki a legfontosabb a számomra. Úgy érzem, ha bárkihez kettőnél több szót intéznék, akkor a fejét venném, így eszembe sincs anyámmal többet időzni, inkább kint várok a járdán, a mentőnél, amíg vissza nem kapom őt.
Ahogy szorosabban ölel a nyakába temetem az arcomat.
-Most akkor öljem meg én, amiért benned tett kárt?-kérdezem a bőrére duruzsolva.
-Akkor vacsi. Én állom.-mosolyodok el végül bár belül még mindig ezer negatív érzelem kavarog bennem.
Szorosan fogom a kezét sétálás közben, ha nem így tennék még mindig kontrollálhatatlanul remegnék.
A kedvenc éttermünkbe érve hamar találunk egy asztalt, bár az, hogy le is tegyem a fenekem már kis kihívást jelent.
-Ne nevess!-nem nézek rá ugyan, de már abból ahogyan ott áll tudom, hogy remekül szórakozik azon, hogy fújtatok mint egy ideges sündisznó, amíg behajtogatom magam a szűkös helyre.
-Jó na... tudom én is... hagyd, hogy egy fél percig kemény és mérges legyek.-nevetem el magam mielőtt magamhoz venném az általa átadott étlapot.-Ha legközelebb is lelöveted magad soha többé nem viszlek ilyen estékre... nem tudsz kulturáltan  szórakozni.-viccelődök, pedig egyébként nagyon is bánt a dolog és nagyon sokáig ki is leszek élezve erre az egészre. Túlságosan is veszélyes helyzet volt ahhoz, hogy csak úgy leseperjem magamról. Ettől függetlenül persze viccelődünk, mert így próbáljuk egymásban oldani a feszültséget.
-Te ilyen kemény legény vagy? Úgyis adnál ha kérnék..-szúrok vissza egy nagy mosollyal de gyorsan kezdek olvasni amikor megérkezik a pincérnő. Még annyi időm van pluszba, amíg Chris rendel, de ez bőven elég is a számomra.
-Egy sajtburgert szeretnék kérni, édes burgonyával és cseresznyés kólát. Köszönöm szépen.-mosolygok a nőre és lerakom a laminált étlapot kissé félretolva. Ahogy kettesben maradunk átnyúlok az asztal fölött az ép kezéért.
-Nagyon megijesztettél... tudod?-kérdezem csendesebben.
-Nem csinálhatod ezt velem.. nem hagyhatsz itt és nem hozhatod így rám a frászt. Nagyon szeretlek és nem veszíthetlek el. Már túlságosan megszoktalak és túl sok tervünk van...-például lakást kell néznünk, hiszen már megbeszéltük, hogy diplomatikusan választunk valamit közösen. Én pedig nem vagyok hajlandó lemondani a közös terveinkről.
Akkor sem engedem el, amikor a pincérnő megérkezik az italokkal csak kicsit arrébb húzom a kezeinket, hogy kényelmesen le tudjon pakolni.
-Köszönjük.-pillantok rá hálásan majd újra Chris-re emelem a tekintetem miközben iszok néhány kortyot a szívószálon keresztül.

Mióta a Ginny apja nincs közöttünk, lehet mondani, hogy egy káosz, ami uralkodik a Vanderbilt családban. Nagyon durva, hogy mennyire látszik, hogy nincsen férfi a család élén. Végül is félig-meddig már én is hozzájuk tartozom, férfi is vagyok, de hogy ezt a káoszt én valaha uralni tudjam, na az teljességgel kizárt. Apa sosem tanított arra, hogyan kell a hisztis nőket megregulázni – oké, vannak módszerek, de nyilván nem lehet mindenkinél bevetni…-, de őszintén szólva nem is nagyok láttam arra esélyt, hogy én a Ginny anyjával szót értsek. Még a nyakkendőmet is mindig megigazítja, pedig előtte két másodperccel Ginny is megigazította. De azért lehet, hogy már elfogadta, hogy az elsőszülöttje egy ilyen magamfajta, rang nélkülit választott. Néha azért vannak megjegyzései a téma kapcsán, de már tökéletesen lepereg rólam, meg egyébként is, nekem Ginny a lényeg, ha az anyja nem adja nekem, hát majd jól megszöktetem, nem csinálok ebből problémát. És mivel nekem ez a lány a partner in crime-om, teljes lelkesedéssel jönni is fog velem, ebben szinte biztos vagyok.
Annyira egy hullámhosszra kerültünk az évek során, hogy semmilyen kétségem nincs afelől, hogy ő az, akit nekem szánt az ég.
Most is teljesen be volt feszülve, de néhány cinkos megjegyzéssel sikeresen eltereltem a gondolatait, amiről a csillogó szemei és gyönyörű mosolya árulkodott.
- Ugye? Szerintem is, kész főnyeremény vagyok – húztam ki magam büszkén és igazítottam egyet a kényelmesnek csak kicsit mondható zakómon. Ginny mellett eléggé sokat tanultam, hogy hogyan legyek igazi úriember, de az is igaz, hogy már volt némi fogalmam a dologról. Nemcsak attól lehet valaki az, hogy tudja, az ötvenedik fajta kis sütis villával milyen süteményt kell enni, hanem leginkább attól, hogy hogyan kell viselkedni – a nőkkel.
Már-már ott tartottunk, hogy az utolsó félórányi szenvedést valahogy csak megoldjuk, amikor felgyorsult körülöttünk minden, mégis slow-motion videónak tűnt az egész, szinte láttam magam előtt az egészet.
Akármennyire is próbálkoztam, a lovagi címig nem jutottam még, így se páncélom se semmi védelmi eszközöm nem volt arra, ha életem nőjét veszély fenyegetné, így kénytelen voltam a testemmel a védelmére kelni. Szerencsére neki semmi baja nem lett, én is megúsztam egy kisebb karcolással, meg egy kicsit a büszkeségem is csorbult, hát, majd összeszedem valahogyan, vagy már úgyis mindegy. A jelenlévők szemében úgyis az voltam, aki voltam – egy senki, kivéve néhány embert. Ez engem végképp nem zavart amúgy, jobban is vágytam arra, hogy egy sötét sarokban átvészeljünk egy ilyen eseményt, de Ginnyvel muszáj volt jelen lennem, nem hagyhattam magára. De ezen most már nem kellett aggódni, én kerültem a reflektorfénybe, pont erre vágytam. Ja nem.
Kiskanálllal összekapartak, kicsit sem volt para, na mindegy is, a doki jó arc volt, legalább ennyi pozitívum volt az egészben. Amit teljesen kitisztult a fejem meg felvették az adataimat, saját felelősségre távozhattam, és amint kiléptem a mentőből, kicsi lány felé vettem az irányt, hogy minél előbb átölelhessem.
- Hé, örülök, hogy jól vagy – mosolyogtam rá, és ekkor hálát adtam az égnek, hogy Ginny ép bőrrel megúszta ezt a szart.  – Tuti kicsináltam volna a fószert, ha bajod esett volna – mondtam és közelebb vontam magamhoz. Nagyon szerettem ezt a lányt.
- Egy ilyen hambi eléggé jól esne – sóhajtottam, meg közben a hasam is korgott egy hatalmasat, mert rájött, hogy még mindig ugyanolyan éhes, mint a nagy felhajtás előbb, sőt, talán még inkább.
És végre eljött a pillanat, hogy leléceljünk innen. Volt egy kedvenc helyünk, szerencsére nem volt nagyon messze, meg az elmúlt percek történései után jól is esett a séta, hogy ki tudtam szellőztetni a fejemet. A New York-i levegő nem mondható valami rettenet tisztának, de ez a pár percnyi kintlét most annyira kellett.
Amikor beértünk és találtunk egy szabad asztalt, megálltam egy pillanatra, majd mosolyogva néztem kicsi lány szenvedését a ruhával. Végtelenül aranyos volt, amikor a nagy ruhájával igyekezett beszuszakolni magát a boxba, én meg csak ácsorogtam ott mellette és élveztem a látványt, majd magam is leültem végül vele szemben.
- Te is tudod, hogy úgyis lesz még ilyen, és úgyis ott leszünk az első sorban – mondtam a nyilvánvalót, amit mindketten tudtunk. – Bár, annak eléggé örülnék, ha ép bőrrel megúsznám a következőt – vicceltem el a dolgot azonnal és vigyorogtam kicsi lányra.
Odatoltam neki az étlapot, hogy válasszon valamit.
- Én már tudom, mit fogok kérni, válassz te is. De légyszi, ne salátát vagy valami fitness izét – forgattam meg a szemeimet közben -, mert nem fogok adni az enyémből, az egyszer biztos – közöltem a tényeket, hiszen a kiváltság hambi az most nekem járt. Neki inkább ne járjon ez a fajta. – Anyád úgysem látja – vigyorogtam rá.
- Mit hozhatok? – kérdezte közben a pincérnő, aki egy idősebb, kedves arcú nő volt. Nem nézett meg bennünket olyan feltűnően, mint mások, egészen normálisnak tűnt.
- Én egy „majdnem meghaltam, de mégsem” hambit szeretnék kérni, kólát és sült krumplit is – közöltem a nővel a rendelésemet, mire elmosolyodott. Nem kérdezett vissza meg semmi, reméltem, hogy érti a poént és tényleg valami ütős kaját kapok.
Amikor kicsi lány is elmondta, hogy mit kér, a pincérnő szemrebbenés nélkül távozott, mi pedig ketten maradtunk.

Chris & Ginny

".. for him i prayed ..."

Chris azt gondolta, hogy ő a szerencsés, amiért igent mondtam a randira, amikor először le mert szólítani. Fogalma sem volt róla, hogy milyen nehéz dolga lesz a családommal. Anya egy igazi boszorkány tud lenni.. nem konkrétan az adott ember személyével van baja, hanem kötekedős, maximalista alaptermészete egyszerűen nem bírja elviselni, ha valami vagy éppen valaki kilóg a sorból. Ő ezt nem úgy oldja meg, hogy megpróbálja elüldözni az illetőt, hanem addig piszkálódik, amíg szépen nem úgy alakulnak a dolgok ahogyan ő szeretné. Chris-t szerintem egyébként most már kifejezetten kedveli, mert szerencsére volt olyan rugalmas, hogy hajlandó volt fejet hajtani anya diktatúrájának és felvenni velünk a lépést az ilyen rendezvényeken.
-Valóban, de rád maximum egy szúrós pillantást vetne anya, én pedig megkapnám a felesleges kalóriákról, indokolatlan cukorbevitelről és egyéb káros anyagokról szóló beszédet.-grimaszolok egyet. Jobb ha soha nem derül ki, amikor hajnalba nyúlóan játszunk otthon a konzolon gumicukrot, chipset zabálva és még az üdítőt is sokszor csak úgy üvegből isszuk.
Chris-szel könnyű.. vele tényleg elengedhetem magam és nagyon szeretem azokat a gondtalan perceinket. Persze idő volt, mire tényleg feloldódtam mellette és nem lestem már minden mozdulatomnál, hogy vajon milyen benyomást keltek benne. Ő egyébként valami eszméletlenül édes, hiszen mindenért tud egyszerűen rajongani és ezt nagyon szeretem benne.
-Tudod, hogy neked bármit..-mosolygok rá angyalian. A legnehezebb pillanataimban is mellettem állt, de az, hogy nekem akármilyen kérése vagy igénye szent az nem csupán hála. Tényleg szeretem őt és azt is aki az oldalán lehetek. Játékosak vagyunk, szenvedélyesek, mindig keressük a módját annak, hogy valahogyan egy kicsit megpiszkálhassuk a fantáziáját a másiknak.
-Micsoda úriember vagy.-kuncogok a fejemet ingatva. Még ilyen helyzetekben is képes elérni, hogy sokkal, de sokkal jobban érezzem magamat a bőrömben. Csendben megemlítem, hogy azért nem igyekeztem kifogásokat keresni a mai este ellen, mert ő bevállalta, hogy végig mellettem lesz, bár ez korántsem garancia arra, hogy tényleg az esemény végéig jelen leszünk... sőt. Vele legalább már lassan megvan a terv, hogy hogyan szabaduljunk ki innen.
Döbbenetére akaratlanul is felnevetek, ami hamar elcsitul és egy kihívó mosollyá válik, amikor végérvényesen elterelődni látszanak a gondolataim. A tekintetem már éppen a kijutási lehetőségeket keresi, amikor kitör a káosz.
Minden olyan mérhetetlenül gyors és lassú egyszerre, hiszen alig néhány másodperc, talán 1-2 perc az egész, mégis mintha lassított felvételben szemlélhetném az eseményeket... a húgom... a fegyveres... aki a család régi haragosa... ahogyan kiabálok.. amikor a figyelem és a célkereszt egyszerre ránk irányul... a lövés.. az esés... túl sok ez egyszerre.
Nekem semmi bajom, ellenben ő megsérült. Fogalmam sincs, hogy mennyire lehet súlyos a sérülés, csak azt tudom, hogy ha csak néhány csepp vér lenne, Chris azt sem viselné jól. Pánikolok, de igyekszem valahogy kontroll alatt tartani a helyzetet, hogy ő ne ájuljon el és minél előbb segítséget kaphasson.
Hamar érkeznek néhányan a jelenlévők közül, hogy a mentő érkezésig a lehetőségekhez mérten minden rendben legyen. A szemeit figyelem, ami eleinte szinte homályos a vér látványától és a szédüléstől, amit érezhet.
Csak akkor lélegeztem fel, amikor megérkezett az orvos és végre megkezdődött az ellátása. Anyámmal éppen csak néhány szót váltok, de akkor sem veszem le a szemeimet Chris-ről. Ahogy elindulnak komótosan kifelé és megcélzom a mosdót, hogy minél előbb lemoshassam magamról a száradásnak indult vért. A ruhát kissé megemelve sietős léptekkel megyek ki az épület előtt parkoló mentőautóhoz várva, hogy végül beviszik-e vagy elengedő lesz a helyszíni ellátás.
Amint végre kijut a kocsiból már megyek is hozzá szorosan átölelve a dereka körül.
-Olyan hülye vagy...-sóhajtok a mellkasába, mintha ő tehetne arról, hogy ma megsérült. Kérdésére halkan nevetek egyet elemelve a fejemet, hogy a szemeibe nézhessek. El sem kellett volna jönnünk, így már csak biztosabb vagyok ebben.
-Menjünk. Megérdemelsz egy 'majdnem meghaltam, de mégsem' hambit.-a vércukra egyébként is a padlón volt majd most az ijedtség és minden egyéb csak rontott a helyzeten.
A kezemet az övébe csúsztatom az ép oldalán maradva. Anya intézi majd a rendőrséggel a többit, van elég szemtanú, én biztosan nem vagyok hajlandó tovább itt maradni, ha kellünk anya majd felhív vagy megkeresnek minket holnap. Őszintén nem érdekel csak el akarok innen tűnni.
Nem megyünk messzire. Épp csak néhány saroknyira van egy kis old school igazi amerikai stílusú kis hamburgerező, ahova be tudunk ülni, bár elég sok érdekes tekintetet kapunk, hogy így kiöltözve, Chris frissen kötözve, lépünk be. Az egyik sarokban éppen van egy szabad box amit el tudunk foglalni, bár én kissé megverekszem a ruhámmal, hogy be tudjak csúszni az asztal és a fix ülőhely közé.
Az asztalra könyökölve sóhajtok egy jó nagyot.
-Soha többet...-masszírozom kicsit a halántékom. Mindig ezt mondom, aztán valahogy újra belekényszerítenek, hogy ilyen volumenű rendezvényeken megjelenjek.

Ginny anyjának van egy stílusa, de végül is egész jól el tudom viselni. Pontosabban ő kedvel engem szerintem, habár előfordult már, hogy pofákat vágott, ha valamit tettem, ami nem tetszett neki, de nem nagyon izgatott fel a dolog. Úgyhogy mindig is igyekeztem jó benyomást tenni a jövendőbeli anyósomra, de biztos voltam abban, hogy valami gazdagnak született bájgúnárt szívesebben látna a lánya oldalán helyettem. Na majd Gwen hátha megadja neki ezt az örömet.
- Te is jobban tennéd, ha a kólát választanád, annak legalább normális íze van – fintorodtam el megint. Nem vagyok egy nagy pezsgőzős, ezért sem kifejezetten illek egy ilyen helyre. De nem szólhatott be senki, már legyűrtem egy pohárral nagy nehezen, muszáj volt fenntartani a látszatot, hogy beillek közéjük. De Ginny ha arra vetemedne, hogy kólázzon velem, az anyja le is harapná a fejét, az biztos. Meg az enyémet is, vagy azt mondaná a sipákoló hangján, hogy „Christopher, ilyet itt nem illik!” …vagy valami hasonlót. Kicsi lány megszokta már ezt a terrort, amikor ezek a dolgok eszembe jutnak, mindig úgy megölelgetném. Most végül is megtehettem. Mindig is jól esett a karjaimba zárni a törékeny testét, néha féltem is, hogy ha túl szorosan vonom magamhoz, még összetörne.
- Azt eléggé bírnám – súgtam a ruhára vonatkozóan. A ruha színe ellenére irtó dögös volt, olyannak tűnt benne a kicsi szőkeség, mintha a végzet asszonya lenne. Hát, mit ne mondjak, kiérdemelte a címet végül is. Ha túlzottan szabadjára engedtem a fantáziámat, olykor még a nyálam is majdnem elcseppent. Ezt műveli velem ez a nőszemély folyton… - Aha, oké, magamra vállalok mindent, ám legyen. Ha ezen múlik – vigyorogtam rá, mikor rám hárította a felelősséget. Imádtam benne, hogy lehetett vele hülyülni, nem olyan volt, mint a gazdag csajok többsége. Nem mintha olyan veszettül nagy tapasztalatom lett volna velük, sőt.
A süti nyilván bejött neki, bárcsak többet tettem volna zsebre! Talán legalább egyikőnk nem lenne éhes, ez meg így olyan semmi… Lehet, hogy véletlenül meg kellene botlanom és arccal a tortába esnem. Csak az anyósom lenne kiakadva, de veszettül, Ginnynek legalább szereznék néhány kellemes pillanatot, amikor kiröhöghet.
- Még fél óra?! – kérdeztem döbbenten. – Addig háromszor éhen halok. De ha esetleg valaki elterelné a figyelmemet… - dörmögtem a fülébe. Majd végül tényleg elterelődött a figyelmem, csak nem pont ilyesmire gondoltam. Csak a filmekben vannak ilyenek.
Amint megpillantottam, hogy Guinevere-t fogva tartja valami őrült, hirtelen azt sem tudtam, mi tévő legyek. Egy dologban voltam csak biztos: kicsi lányra vigyáznom kell az életem árán is. Többé-kevésbé sikerült is a dolog, de nagyon próbálkozott, hogy kiszabaduljon, nem kockáztathattam, hogy bármi baja essék. Így hát amikor elsült a fegyver, a hirtelen belém hasító fájdalom jelezte számomra, hogy talán meg tudtam védeni. Azért eléggé ironikus az egész, hogy épp tizenöt perccel ezelőtt futott át az agyamon az, hogy elé ugranék, ha jönne egy golyó. Na tessék, jól bevonzottam. De nem bántam meg egy pillanatig sem, csak neki ne essen baja. Csilingelő hangján mondta, hogy bizony neki semmi baja, ekkor egy hatalmas kő esett le a szívemről, talán még hallotta is.  
Amint közöltem Ginnyvel a nyilvánvalót, nem is nagyon emlékszem, hogy mit történt utána. Elkezdtek fehér foltok lenni a szemem előtt meg tökre kótyagos lett a fejem is, abban bíztam csak, hogy Odin erre jár és megment vagy felőlem akárki jöhet, Gandalf is jó, csak nem akarok kidőlni. A férfiúi büszkeségemnek már úgyis lőttek – haha, jó poén -, de azért jó lenne, ha észnél maradnék. Láttam Ginny kezén, hogy véres, az én vérem volt rajta. Nem tudtam, hogy mit mondjak, olyan volt, mintha teljesen elzsibbadt volna az agyam és képtelen lettem volna bármire is. Hallottam, hogy valamiket beszélt.
- Oké – préseltem ki ezt a bonyolult szót a felszólítására. Annyira gyönyörű volt, órákig tudnám nézni, na most lehet, hogy tényleg elcsöppent a nyálam is.
A sérülés nem volt vészes, csak súrolta a golyó, de arra pont elég volt, hogy a vér kiserkenjen és megbolygassa a kedélyeket. Valaki vizes borogatást rakott a homlokomra és a tarkómra. A hűvöstől mintha egyik pillanatról a másikra kitisztult volna a fejem, a foltok is elkezdtek eltűnni. Őrület, hogy megúsztam ájulás nélkül.
A mentőben egy fiatal doki ellátta a sebet, tökre nem volt para amúgy, ahhoz képest, hogy egy golyó okozta a sebet, semmi nem volt gyakorlatilag. Kölyökkoromban ettől súlyosabb sérüléseim is voltak, és nem vittek a szüleim kórházba. Amint a doki bekötözte a karomat és teljesen kitisztult a fejem, kimásztam a mentőből és visszatámolyogtam Ginhez.
Derekánál átöleltem a sértetlen karommal, és magamhoz húztam, majd egy puszit nyomtam a homlokára.
- Jobb lett volna elszökni – nyilvánítottam ki. – Most mit szólnál hozzá?

Chris & Ginny

".. for him i prayed ..."

Én ebben a világban nőttem fel. Mire elég nagy voltam ahhoz, hogy ténylegesen fel is fogjam, hogy mi történik körülöttem apa már olyan magas beosztásban dolgozott, hogy rendszeresen kellett tiszteletünket tennünk befolyásos emberek köreiben. Ott nem volt helye eszetlen, gyermeki játszadozásnak, nem lehetett senki lábát sem rugdosni az asztal alatt és pláne nem kenhettem össze az éppen adott alkalomra készült ruhámat, amit anya nagy gonddal tervezett meg. Bezzeg a húgom. Guinevere sportot űzött abból, hogy anya feje az érkezéstől számított tizedik perctől vörös legyen a méregtől vagy a szégyentől. Szedték már ki szökőkútból, ragadt már a nyelve jégszoborhoz, megcsinált mindent, ami nekem kicsiként eszembe sem jutott.. a család többi tagjával ellentétben engem legalább szórakoztatott.
-Szerintem erre te is tudod a választ, édes.-pillantok rá egy cinkos mosollyal.
-De majd szólj, ha ilyesmire vetemednél és megpróbállak fedezni.-teszem hozzá megvonva a vállaimat. Megjegyzem az én mosolyom is őszintébb lenne a megfelelő cukorpótlás után, de hát az Isten óvjon meg mindenkit attól, hogy anya meglássa, hogy egy ilyen kaliberű eseményen én nem egy pezsgős poharat szorongatok.
Chrisnek ez a szuperereje, hogy ösztönösen vagy tudatosan eltalálja, hogy mire van szükségem ahhoz, hogy kizökkenjek a morgolódásomból, amivel leginkább csak magamat húzom fel és nem adom ki valósan a dühömet. Ahogy a keze az arcomat érinti hevesebben dobban a szívem és le sem veszem a szemeimet róla, miközben zsigerből hoz zavarba.
-Hmm.. rajtam maradhat, ha azt szeretnéd.-pimasz mosollyal mérem végig. Nem ez lesz az első ilyen alkalom, megoldottuk macerásabb ruhákkal is a dolgot, így boldogan keltem majd életre a fantáziáit, amint egyszer végre hazajutunk. Szükségem is lesz egy kis levezetésre, különben esélyes, hogy felrobban az agyam, főleg amikor még közelebb is von magához. Persze nem bírom megállni, hogy épp csak egy leheletnyi csókot ne adjak neki, ennél többet most nem merek megengedni magunknak.
-A te hibád. Húzod az agyamat örökké.-máris söpröm le magamról a felelősséget, mintha nem lett volna egyfajta szándékosság a ruhaválasztásban, amivel tudtam, hogy az őrületbe fogom kergetni és ezt a célomat hamar el is értem.
Egyszerre gyötör kétféle éhség és itt egyiket sem tudom csillapítani. Chris éppen csak a tüzet oltja egy kicsit azzal, hogy megosztja a zsebében őrzött aranytartalékot. Imádom. Egy igazi úriember.
-Emiatt ne aggódj, ennek én neki sem állnék.-ehhez a sütihez én kevés vagyok és végtelenül türelmetlen na meg persze maximalista, így tuti, hogy nem gyötörném magamat az elkészítésével.-A torta tényleg jól nézett ki, anya beszéde után fel is lesz vágva, úgyhogy már csak egy röpke fél óra.-ahhoz képest amit eddig átvészeltünk az konkrétan semmi és ha kicsit ügyesek leszünk elcsaphatjuk az időt mással.
-Ne kísérts!-súgom neki és már keresném is vele a menekülőutat, ha a nagy kiabálás nem terelné vissza a figyelmemet anyáék irányába.
Azt hittem megtették a megfelelő óvintézkedéseket, de mint látható épp csak elkezdődött az este és máris itt a baj. Nyugodtnak kellene maradnom, nem ugrálni, nem megpróbálni közbeavatkozni, de mégis ki tudná megőrizni a hidegvérét a helyemben?
Chris az egyetlen visszatartó erő, aki meggátol abban, hogy őrültséget cselekedjek teljesen meggondolatlanul, de ezzel magunkat változatlanul veszélybe sodrom, hiszen a fegyver csöve a húgomról ránk szegeződött. Ösztönösen rántom magammal Chris-t a földre ezzel takarásba kerülve. Hirtelen kapunk egymásért, hiszen mindkettőnknek fontosabb a másik testi épsége.
-Jól vagyok. Te jól vagy?-a kezem a mellkasán, hogy ellenőrizzem a sértetlenségét és csak akkor veszem észre a karját, amikor már ő is odapillant.
-Ne ne ne ne...-hadarom azonnal lehámozva gyorsan a csipkés kesztyűt a karomról és a sebre szorítom a tenyeremet lassítva a vérzést.
-HÍVJATOK MENTŐT!-kiabálok, bár biztos vagyok benne, hogy a jelenlévők között van orvos.
Sápadt az arca, tudom, hogy nem bírja a vért.
-Rám nézz... hallod? Rám!-mindegy csak ne bámulja a vérző karját és az ujjaim között lustán átszivárgó vörösséget.-El ne ájulj!
Egy percen belül már valaki guggol mellettem elszorítva a seb fölött Chris karját és még tíz perc elteltével a mentősök is megérkeznek ezért jó Manhattan. Ahogy átveszik én teszek néhány lépést hátra, hogy ne legyek útban, de nem megyek olyan messze, hogy ne lásson. Anya mögém lép a vállaimra helyezve a kezeit én pedig azzal a lendülettel le is rázom magamról, mintha ő tehetne erről az egészről. Nem rendezek jelenetet. Nem most, nem mindenki szeme láttára, de ebből még oltári nagy balhét fogok verni, amint kevesebb lesz a szemtanú.
-Csak súrolta.-nem tudom megmondani, hogy nekem szánja-e az orvos az információt, de ennyitől én még nem lettem nyugodtabb.
-Gwen jól van?-kérdezem anélkül, hogy anyára pillantanék.
-Feldúlt, de igen.-csendes a válasz én pedig csak bólintok, amíg Chris sebét ragasztják és kötözik.

Annyira hosszúnak ígérkezett az este, hogy még belegondolni is fájdalmas volt. Nem ez az első alkalom, hogy ilyenen veszek részt, így nagyjából tudom, hogy mi az az idő, amikor már le lehet lépni. Viszont mivel Ginny családja a szervező, így még később mehetünk, mintha máshol lennénk. De itt volt velem a kicsi lány, és amíg ő itt van, addig én is állom a sarat még akkor is, ha az kell, hogy jó pofát vágjak minden idióta poénra. Remélem, ha megöregszem, nem leszek olyan megkeseredett vénember, mint itt némelyik… humoruk ezeknek végképp nincsen? Ha már viccet mond, akkor az sem ártana hozzá. Ó, és hány ilyet kell végighallgatni egy este során… lassan már kifejlesztek valami automatikus nevetési funkciót, amit ilyenkor aktiválok, ha hülye poénon kell nevetni. Kész agyrém az egész.
Kicsi lány annyira jól bírta, látszott, hogy ide született. De neki is betelt a pohár rövid időn belül és elszöktünk. Kár, hogy csak a szobor mögé, bár az is eléggé izgalmasnak tűnt, mivel nem látott itt senki, remekül el lehetett rejtőzni a kíváncsi szemek elől néhány pillanatig.
- Szerinted anyád kiutál a családból, ha kólát iszom inkább ehelyett? – viccelődtem a pezsgővel kapcsolatban. Nekem az alkohol nem egy vonzó dolog, így tökéletesen megvagyok nélküle is, a szomjamat meg nem oltja, így hát valami kényszermegoldást kell választanom. De ha minden kötél szakad, vizet is ihatok akár, abból mindig szoktak venni valami méregdrága akármi svájci márkájút, már nem is tudom, de aki abból iszik, fiatalabb lesz – mondják. Na persze, ez csak marketing.
Ginny arcához emeltem a kezem és gyengéden végigsimítottam, miután a hajának babrálásával végeztem. Mintha csak egy porcelánbabát érintenék. Olyan törékenynek tűnt, annyira tökéletes. Elvigyorodtam szavai hallatán. A pajzán poénjaim mindig meglágyították őt, akárcsak most. Mindenképp szerettem volna, ha egy kicsit nem arra figyel, ami épp körülöttünk zajlik.
- És mi lenne, ha inkább nem vennéd le? – kacsintottam rá. Nem tehettem róla, hogy bejön a ruhája, ismerhetett már annyira, hogy tudja ezeket a dolgokat rólam. Nyilván tudta is. De tény, hogy ruha nélkül is bejött, sőt. A dereka köré fontam a karjaimat és közelebb húztam magamhoz, legalább ennyi jusson már, ha több nem lehet, és egy puszit nyomtam a hajába. Meg is szimatoltam, imádom beszívni az illatát, megőrjítesz kicsi lány.
Majd egy puszit kaptam, addig-meddig piszkáltam. Elégedett mosoly jelent meg az arcomon.
- Nem bírsz magaddal, látom – csipkelődtem. Én sem bírtam magammal, nehéz volt mellette rendesen viselkedni, de kénytelen voltam, azonban olykor kihoztuk egymásból a rosszaságot. Ez adott egyfajta pikantériát a mi kapcsolatunknak.
De sajnos az éhség nagy úr, és ha kicsi lány éhes, akkor bizony meg kellett mentenem bármi áron. Ha ehhez az kellett, hogy én éhen haljak, hát bevállaltam. Nem mintha ez az apró sütemény egy magamfajta óriás életét meg tudta volna menteni az éhenhalás szélén, de jó ötletnek tűnt zsebre vágni belőle. Így meg aztán főleg, hogy kicsi Gin is éhezett.
- Fantasztikus, nem lopta be magát a szívembe, ilyet ne süssél otthon. Az a nagy torta viszont eléggé tetszett, amit mellette láttam, de nem tudtam zsebre vágni – feleltem csüggedten. Ebből a kis izékből is meg kellett volna ennem egy tányérral, hogy ne legyek éhes, a torta azért mégis csak tartalmasabb étel. Talán az volt a legnormálisabb dolog a büféasztalon az összes kaja között.
- Rángass, felőlem mehetünk – válaszoltam egy kaján vigyorral a képemen, majd szorosan magához ölelt. De hirtelen vége lett a meghitt pillanatnak mert valami szabotőr elkezdett jelenetet rendezni a terem közepén. Azonnal kinéztem a szobor takarásából és megpillantottam, hogy Guinevere a fogságába esett, ráadásul a férfi a halántékához tartott egy pisztolyt is. Hol a francban vannak ilyenkor a biztonságiak?! Hogy tudott bejutni?
- Kérlek, ne – próbáltam Gint a szobor mögött tartani, de amint meglátta a húgát, kézzel-lábbal kapálózni kezdett és mindenképp rohanni akart a halálba. Mert ha engedtem volna, akkor a biztos halál várt volna rá. Túlságosan nagy feltűnést keltettünk kicsi lánnyal, és észrevett a pisztolyos alak. Egyszer csak eldördült a pisztoly, nem is figyeltem, hogy merre célzott, de hirtelen éles fájdalmat éreztem a karomban és ez valószínűleg nem attól volt, hogy földet értem, ugyanis Gin a földre lökött, hogy hátha úgy kevésbé vagyunk veszélynek kitéve, ám úgy tűnt, hogy a golyó előbb odaért. Francba.
- Hé, jól vagy? – kérdeztem kicsi lánytól azonnal. Amennyire bírtam, feltápászkodtam, és távolról figyeltem, hogy immáron elkapták az elkövetőt és újra nyugi lesz. Az ilyen alakok vissza-visszatérnek a Vanderbilt családhoz, köszönhetően Gin apjának, aki elég sok rossz arcot juttatott rács mögé.
A karomra pillantottam. A drága fekete anyag kissé megszakadt, és barnás-vöröses árnyalatot kezdett ölteni, ahol a golyó eltalált, vagy csak súrolt, a tököm tudja, lényeg, hogy veszettül fájt. Nem voltam túl jó az ilyen orvosi izékben, így most, hogy megláttam magamon a vért, elkezdtem émelyegni és csak abban bíztam, hogy nem ájulok el. Talán egy kicsit el is fehéredtem. – Asszem, szarul vagyok – nyögtem Ginnynek.

Chris & Ginny

".. for him i prayed ..."

A keze a derekam körül volt maga a gravitáció. Nem hagyta, hogy eszemet veszítsem és teret adjak a torkomat szorongató rossz érzésnek, ami fokozatosan nőtte ki magát attól a perctől kezdve, hogy tudtam milyen formát ölt majd ez a megemlékezés. Hálás vagyok neki, hiszen még az ilyen nehéz helyzetekben szemrebbenés nélkül helyt áll tökéletes partnerként. Itt mutatkozik meg férfi és férfi között a különbség. Chris nem keresett kifogásokat vagy kibúvót, hanem jóformán felkérés nélkül tudta, hogy meg fog jelenni itt ma az oldalamon, hogy támogatást nyújthasson, ráadásul mindezt nyaggatás nélkül teszi. Nem kérdezi, hogy mikor lesz vége, meddig tart, mikor megyünk már, hanem igyekszik jó arcot vágni minden gyenge szóvicchez és meleg kézfogáshoz, amit púpnak se kíván a hátára. Ezekben a körökben mi mind ezt tesszük. Mosolygunk és szimpátiát színlelünk, mert a kapcsolat és az etikett ezt kívánja, holott a legtöbben szerintem szívesebben lennének máshol.
4 szóval narrálja a grimaszomat, ami önkéntelenül jelenik meg az arcomon a méregdrága pezsgő ízétől. Vajon megkóstolta ezt anya vagy a húgom mielőtt berendeltek belőle egy vagonnal vagy csak ráböktek a legdrágábbra? Valószínűleg inkább az utóbbi, bár nem lenne jogos panaszkodnom, hiszen ha akartam volna aktívabban részt vehettem volna az előkészületekben és akkor ilyen baki biztosan nem csúszott volna be... vagy az én ízlésemmel van gond az italok terén..
-Az..-bólogatok egyetértve, de meg nem válok a pohártól, hiszen ha kellemes utóízre nem számíthatok legalább az erejében nem kell kételkednem, nekem pedig főleg arra van szükségem, hogy egy kicsit ellazulhassak az alkoholtól. Talán akkor majd őszintébb lesz a mosolyom is, bár ebben Chris jelentős fölénnyel megelőzi az italt azzal, hogy kizökkent a szökés gondolatával. Vele mindig könnyű, ezt pedig kimondhatatlanul szeretem benne.
-Bárcsak...-ismétlem a szót, miközben a tekintetem az ajkaira kalandoznak, ha nem félnék, hogy elragadtatjuk magunkat és rá a végére legalább annyi rúzs kerül, mint rám, akkor meg is tenném.
-Hülye...-forgatom meg a szemeimet vigyorogva és ha nem lennék megfelelően sminkelve láthatná, hogy el is pirultam tisztességgel, de azt mindenképp észreveheti, hogy kék szemeimben már megcsillan a játékosság.
-Még jobb lesz a látvány, ha majd leszedted rólam a ruhát otthon...-visszaszúrok egyet, de ügyelek a hangerőre, hogy más ne lehessen fültanúja a párbeszédünknek és korábbi igényeinek eleget téve gyengéd csókot adok az ajkaira. Épp csak érintem, hogy ne maszatoljam össze és csak ízelítőt adjak neki tovább csigázva őt.
Chris szerintem a világvégére is fel van készülve, hiszen épp csak kiejtem a számon, hogy éhes vagyok, ő pedig bűvészeket megszégyenítően varázsol elő egy sütit a zsebéből, mire hitetlenkedve emelem feljebb a szemöldökeimet egy ragyogó mosoly kíséretében.
-A macaron azt jelenti pici, kényes süti, aranyáron.-kuncogok átvéve tőle és beleharapok. A külseje sérült, de az íze hibátlan, egyébként meg arra tökéletes, hogy a vércukrom feljebb emelkedjen a padlóról, nekem pedig ennyire van szükségem.
A sütemény édes íze és a finom harapása a bőrömön minden másról eltereli a figyelmem.
-Úgy húzz fel, hogy szemrebbenés nélkül kirángatlak innen a folytatásért.-figyelmeztetem halkan nevetve miközben kicsit szorosabbra fonom a karomat a testén.
A hirtelen kiabálásra lefagyok. Apának rengeteg haragosa volt, emiatt extra óvintézkedések voltak, hiszen rengeteg fontos ember ült most az asztaloknál. Valaki mégis megtalálta a rést a pajzson. Chrissel teljes szinkronban pillantok ki a bejárat irányába és új éreztem, hogy a hideg veríték azonnal meg is jelent a tarkómon. Guinevere vékony alakja szinte elveszett a férfi fogságában, akit szinte azonnal felismerek. Dario Bates több mint 15 évet töltött a hűvösön apám ítélete miatt és szüntelen halálos fenyegetésekkel zaklatta az egész családot, amit a jelek szerint ma kívánt beváltani.
Mintha üveg búrát húztak volna a fejemre és lassítva látnám az egészet a húgom vergődését és a könnyeit, a férfi magasba emelt kezét a pisztollyal anya halálfélelembe torzult arcát. Mennék, futnék Chris szavai ellenére, ami szinte el sem jutnak a dobhártyámban lüktető pulzusomtól az agyamig. Felakadok rajta.. a hátán és a karjain miközben a húgom nevét üvöltöm kétségbeesetten. A férfi fordul és egyenesen felénk céloz én pedig egy sikollyal rántom Christ a földre, ösztönösen, miközben egy golyó elsüvít fölöttünk és csak remélni tudom, hogy nem talál el senkit, ha már az eredeti célját, minket, elvétette. Talán éppen ennyire volt szükség, hogy a biztonságiak földre vihessék, nem tudom fel sem merek egyenesedni a földről csak a kiabálást és a dulakodást hallom.

A szüleim azért eléggé büszkék rám, hogy ilyen körökben mozgok, és amikor szoktam mesélni nekik az ilyesmi gálákról meg összejövetelekről, igazán nagyon felcsillan a szemük. Őket nem hozhatom, meg minek is hoznám, pedig tudom, hogy élveznék, főleg anya. Csak annyira más a családom, mint ezek az emberek itt, annyira nem illünk ide. Még én sem, pedig már néhány éve azért bekerültem ebbe a rétegbe, mégis még mindig kívülállónak érzem magam. Nem is értem, hozzám hasonlóval még nem is igazán találkoztam, vagy lehet, hogy egyszerűen csak az ilyenek nem vesznek részt semmilyen eseményen. Igazából én is csak a kicsi szőkém miatt vagyok itt, különben messziről elkerülném az ilyesmit. Nem azért, mert nem akarok jótékonykodni, hanem mert tök fura az egész. A kaja is olyan semmilyen, amikor volt korábban lehetőségem, ránézem a büféasztalra, és nem voltam túlságosan elragadtatva a látványtól. Volt rajta valami számomra tök ismeretlen kaja, még a neve sem angol volt, eléggé gusztustalanul is nézett ki, pedig az én ingerküszöböm eléggé magasan van, nem is értem, hogyan képesek azt megenni, a többi kaja meg olyan, hogy ha magam elé vennék egy egész tálcával és megenném az egészet, akkor is éhes maradnék. A gyomrom korgása zökkentett ki a gondolataim erdejéből, amikor az érkező vendégeket köszöntöttük Ginnyvel. Védelmezőn mögötte álltam, akár egy testőr, pedig én meg a harcművészet… na hát elég annyit tudni, hogy nem vagyok egy nagy mestere a szakmának, de a kicsi lány mellett még úgy is tűnhetek, mintha képes lennék bármire is. Amúgy, képes lennék, az életem árán is megvédeném, de ha elé kell ugrani, mert jön egy golyó, ahhoz nem kell nagy harcművészeti tudás, inkább csak hidegvér. Az talán megvan, viszont úgy laposra verne bárki is egy közelharc során, hogy még belegondolni is rémes. Kicsi lány viszont simán megoldaná a helyzetet a tűsarkú cipőjével, az eléggé fájdalmas tud lenni, ha megtapossa vele az embert.
Az egyik kezem a derekán nyugodott, míg a másikat mindenképp zsebre akartam vágni, holott tudtam, hogy az hatalmas bunkóság. Nehezen bírtam megállni a dolgot, de végül Gin megmentett és elkezdte a szövegelést, amit akkor szokott, ha már nagyon kivan. Most pedig nagyon elege van, ezt szavak nélkül is tudom.
- Ez a pezsgő szar – nyilvánítottam véleményt én is, amikor a grimasz kiült az arcára. El is vigyorodtam egy kicsit, imádom, hogy hasonló az ízlésünk. Tudtam, hogy tetszeni fog neki az ötletem, amit a fülébe súgtam, bárcsak meg is tehettük volna és nemcsak azért mondtam volna, hogy kicsit jobb kedvre derítsem.
- Bárcsak megcsókolhatnálak – mondtam a következő pillanatban egy kicsit szenvedősen, amikor a puszi nyomát letörölte az arcomról. Majd az egyik rakoncátlankodó hajtincsét igazítottam be a többi, tökéletesen viselkedő mellé, nem bírtam ki, hogy ne érjek hozzá – Amúgy innen fentről tök jó a belátás – vigyorogtam rá, és benéztem a dekoltázsába. Nem mintha nem láttam volna már mindenhogyan is, de így mindig sokkal izgalmasabb volt.
Hozzám hasonlóan kicsi lány is szenvedett az éhségtől én pedig ezt nem tűrhettem. Sajnos most nem a moziba belógós zakó volt rajtam, aminek a zsebébe végtelen mennyiségű chips és gumicukor meg egyéb finomságok befértek volna, de erre sem panaszkodhattam. Benyúltam a zsebembe és elővettem belőle egy kicsi, rózsaszín sütit. Kissé megsínylette a szállítást, gondolom, nem erre találták ki, hogy magamfajta éhezők zsebre vágják és rosszabb időkre tartogassák.
- Az volt odaírva mellé, hogy macaron, jelentsen bármit is – mondtam, majd odanyújtottam Ginnynek a tűzoltásra talán alkalmas piciny süteményt. – Mehetünk, te mondd, hogy mikor – súgtam a fülébe és most meg is haraptam egy kicsit, de csak játékból.
- Megérdemelte a halált! Tönkretette az életemet! – kiáltotta egy férfi hirtelen, majd kikerekedett szemmel kinéztem a szobor mögül. Egy pincérnek öltözött akárki éppen egy pisztollyal hadonászott és a Ginny húgát tartotta fogva. Körülötte az őrök igyekeztek úgy helyezkedni, hogy hatástalanítsák, de egyelőre nem sikerült még nekik. Ha a pisztoly véletlenül elsülne, akkor elég nagy bajt is okozhat.
- Ne mozdulj innen – szólítottam fel kicsi szőke lányt azonnal, nem akartam, hogy pánikba essen.

Chris & Ginny

".. for him i prayed ..."

A legtöbb vendég apa korábbi munkatársa, közeli ismerősei illetve elszórtam láttam pár családi barátot is, de alapvetően a többség  a Legfelsőbb Bíróságban betöltött kulcsfontosságú szerepe miatt került a közelébe, így rengeteg a befolyásos ember a teremben. A testőrök egy jelentős része szerintem odakint várakozik, néhányan azonban a falhoz tapadva igyekeznek észrevétlenül jelen lenni. Iszonyú ez a felhajtás, de a véleményem rejtve marad, csupán az avatott szemek fedezhetik fel az apró rezdüléseimben, hogy mennyire kényelmetlenül érzem magam. Igyekszem nem túl sokszor Chris-en felejteni a pillantásomat, bár extrán nehezített pályán mozgok ma, hiszen ritkán ölt magára ennyire elegáns ruhákat és az én szememben melegítőben legalább annyira helyes, mint most öltönyben, de pillanatnyilag egészen elképesztően mozgatja a fantáziámat, arról nem is beszélve, hogy tudom milyen könnyen megoldhatná a feszültségemet, ha lenne rá lehetőségünk. Ez azonban kivitelezhetetlen, így marad a műmosoly, bájcsevej és a fohászkodás, hogy elsurranhatok a szerelmem társaságában legalább addig, hogy kifújhassam magam és kimasszírozhassam az arcomból a görcsöt.
Az első adandó alkalommal menekülök is vele a bárpult túloldalára, hogy megbújhassunk egy nagyobb dísz takarásában. Idegességemben beszélek, locsogok, mintha ezzel kicsit kiadhatnám magamból a felesleges energiákat, be nem áll a szám, amíg nem szerzünk pezsgőt.
Ahogy felszabadul az egyik kezem kényszeresen simítok végig a nyakkendőjén, nem mintha igazításra szorulna talán éppen ez zökkent ki végül, hogy abbahagyjam és leöblítsem az egészet néhány korty pezsgővel, amin egyből érződik, hogy nem én választottam, mert szárazabb, mint az, amiket én kedvelek így még egy fél grimasz is kiül az arcomra.
Hangjára lassan emelem rá a tekintetem és már a szemeimen pihenő pillantásától úgy érzem, hogy az izmaim máris engednek egy kicsit. Ahogy a fülemhez hajol már mosolyra görbülnek az ajkaim csupa jót sejtve. Szavai nyomán egy halk horkantással induló nevetés szakad ki belőlem, mire gyorsan el is takarom a számat a szabad kezemmel gyorsan elcsitítva magamat.
-Menjünk, fussunk.. a csajod bottal ütheti a nyomunkat.-mosolygok rá pimaszul és néhányszor végigsimítom az oldalát mielőtt közelebb lépek hozzá és egy gyengéd csókot adok az arcára. A rúzsom nyomát pedig szinte azonnal le is törlöm onnan.
-Mit kezdenék én nélküled?... jó ég.-sóhajtok egyet végre tényleg megkönnyebbültebben egy kicsit.
-Tudod mi a legrosszabb? Éhen halok.-körbepillantva mérem fel a lehetőségeket bár az asztalokon pihenő falatkákon és a pincérek által felszolgált kóstolókon kívül más ma nem lesz terítéken. Jobb híján a pezsgő maradékát iszom meg mielőtt lerakom a poharat.
-Később tényleg leléphetnénk... anya beszéde után.. vagy nem tudom.. mit szólsz?-kérdezem a kezébe csúsztatva az enyémet miközben félig a mellkasához simulok. Tudom, hogy nem kell őt győzködnöm, de azért csak odateszem egy kicsit magam, addig is legalább vele vagyok elfoglalva és nem a környezettel.

Nem igazán az én stílusom az öltöny, de vannak alkalmak, amikor muszáj elviselnem. Arról nem is beszélve, hogy még nyakkendőt is kötnöm kellett, ez meg aztán egy igazi merénylet ellenem. A hétköznapokon nyilván nem így öltözködtem, de olykor kénytelen voltam kibírni benne néhány órát. Ginny apjának az emlékére rendezett gálára jöttünk ma, melynek célcsoportja a szokásos felső tízezer. Ezekben a körökben mozogtam már egy ideje, de leginkább azóta, mióta ez a mellettem duzzogva ácsorgó, gyönyörű lány úgy döntött, engem választ. Előtte is volt már alkalmam a cég miatt hasonló eseményekhez, de Ginny vezetett be ebbe a világba úgy igazán. Nos, sem akkor sem most nem gondolom úgy, hogy otthonosan mozognék ebben a körben, de érte bármit.
Amikor otthon megláttam rajta ezt a ruhát, már akkor is nehezen bírtam elviselni a gondolatot, hogy egész este csorgatnom kell a nyálamat miatta, de ahogyan telik az idő, ez egyre rosszabb lesz. Nyilván, mivel az apjáról van szó meg mégis csak a halálának az évfordulója van ma, nem fogom piszkálni, bármennyire is szeretném. De azért lehet, hogy megkérem majd vegye fel még a kedvemért valamikor.
Bájcsevegés a vendégekkel, ez a mai feladatunk. Legalábbis Ginnynek, én néha próbáltam nevetni egy-egy rohadtul nem vicces viccen meg bólogatni valami olyasmi szövegre a beáramló tőkével kapcsolatban, aminek az elejére már nem is emlékeztem, de ezeken kívül én túl sokat nem adtam hozzá a dolgokhoz. Csak a kicsi szőkém miatt voltam itt, hogy vigyázzak rá, hogy ki tudjam menekíteni, ha a szükség úgy hozza. Egyébként sem nagyon rajongott az esemény ötletéért, nyilván túl sok kedve sem volt eljönni. Hasonlóképp éreztem én is, szívesebben lennék otthon vele összebújva a takaró alatt és néznék valami filmet. Vagy aludnék, amíg ő néz valami olyat, ami nekem unalmas.
Az egyik pillanatban, amikor épp egy lélegzetvételnyi szünetünk volt, elkapta a kezem és elindultunk valamerre. Magam sem tudtam, hová, de nekem tök nyolc volt, úgysem ismertem itt senkit, csak őt meg a családját. Akikre most egy kicsit ki volt bukva. És mondta és mondta. Imádom, hogy ennyit bírt szövegelni, ő elmond száz mondatot, míg én kinyögök egy szót.
- Ühüm – böktem ki, hogy érezze a törődést. Persze, hogy ittam a szavait, persze, hogy értettem. Meg aztán a pezsgőbe is belekortyoltam, amit felém nyújtott, de láttam, hogy pótcselekvés az egész, meg amúgy nem is volt igazán finom, egy kóla jobban esett volna, az az igazság, de egy ilyen helyen kólát inni tiszta szégyen.
- Hé – kaptam el a hűvösen kék pillantását. Az ajkai ugyan mosolyogtak, de a szeme nem, szomorúság tükröződött benne. Közelebb hajoltam és egészen a fülébe suttogtam. – Nem figyel ide a csajom. Lenne kedved elszökni velem? Mondjuk… egy lakatlan szigetre – magamba szívtam az édes illatát, de türtőztettem magam, hogy ne akarjam megharapni a fülét vagy egy csókot a nyakára lehelni, így amint kimondtam a szavakat, el is húzódtam tőle.

Chris & Ginny

".. for him i prayed ..."

Nem örülök annak, hogy anyáék ekkora felhajtást rendeztek apa halálának évfordulója körül, de valahol mégis megértem, hogy szeretnének lehetőséget adni egy közös nagy megemlékezésre azoknak a körében, akik kedvelték. Rengeteg vendéget várunk a The Glasshouse-ba. Édesapám tiszteletére egy teljes, az ő nevét viselő, jótékonysági estet szerveztünk, amihez én csak annyiban járultam hozzá, amennyiben az tényleg nélkülözhetetlen volt. A dress code mindenkitől megkövetelte az elegáns megjelenést, bár ezt a mi köreinkben kevésbé volt fontos kihangsúlyozni, hiszen a felső tízezer tagjai pontosan tudják mi az elvárt egy ilyen rendezvényen.
Minden igyekezetemre szükségem van, hogy fent tudjak tartani egy kellemes, könnyed mosolyt az arcomon a vendégek fogadása közben és olybá tűnik, hogy egyszerűen nem akarnak elfogyni az érkezők, amiért nem egyszer vetek szigorú pillantást édesanyám irányába, aki a vállát vonogatva próbálta azt sugallni, mintha nem lett volna más választása. Azt elhiszem, hogy nehéz lett volna ennél szűkebb vonalat húzni a vendéglistán, hiszen azt is észben kell tartani ilyenkor, hogy kik vennék zokon, ha nem kaptak volna meghívót, de ezt egy enyhe túlzásnak érzem.
Kihasználva egy rövidebb szünetet nyúlok Chris kezéért, aki eddig hősiesen tűrt velem és azonnal menekülőre fogom elvegyülve vele az emberek között.
-Ez a két nőszemély az őrületbe fog egyszer kergetni esküszöm az égre.-puffogok neki a húgomra és anyára célozva.
-Tudom, hogy apa imádta az ilyen estéket és valószínűleg mérhetetlenül boldog most ott fent, ha látja, hogy hányan jöttek el, de ez így egyszerűen kínzás.-zsörtölődök épp csak olyan hangerővel, hogy ne vonjam magunkra mások figyelmét szegénynek esélyt sem adva, hogy közbeszóljon a hirtelen agymenésembe.
-Ez így borzalmas. Mármint a hely szép, meg az emberek is kedvesek, de érted mire gondolok... érted ugye?-pillantok rá elengedve a kezét, hogy leemeljek két pezsgőspoharat a pincér által tartott tálcáról, amiből az egyiket felé nyújtom meg sem kérdezve, hogy egyébként kér-e csak automatikusan kínálom meg.
-Biztosan érted, te mindig érteni szoktad, még akkor is, ha nem tudom hogyan elmagyarázni...-és itt állok meg hirtelen a beszédben ráeszmélve, hogy egyszerűen csak az idegesség beszél belőlem, aminek kicsit sem akartam átadni magamat.
-Befejeztem a nyafogást...-mosolygok rá visszaszerezve a másodperc törtrésze alatt az önuralmamat.