“And be grateful. Our scars have the power to remind us that the past was real.”
Már több mint fél év telt el azóta, hogy Cale se szó se beszéd köddé vált. Az orvosok csak annyit tudtak mondani, hogy a műtétet túlélte, és a lábadozása alatt lépett meg, de biztosan nem egyedül. Sajnos a munkánk az ottani véres összeütközéssel még nem ért végett, így nem sok időnk volt még őt is keresgélni, igaz, rajtam kívül nem is nagyon volt, aki támogatta volna az ötletet. Csak Zombie. Lila-t persze megértettem, hiszen majdnem ott hagyta a fogát, Bear pedig még mindig hitetlenkedve állt a dolgok előtt, és nem egyszer megjegyezte, hogy talán le kéne váltaniuk, amíg nem válok ismét alkalmassá a vezető pozícióra. Kitty csendesen figyelte a feszültségeket köztünk, de négyszemközt ő is szóvá tette, hogy szerinte jobb lenne felhagyni a keresésével. Ám ettől függetlenül segített fülön csípni Vol és Cale embereiből néhányat, akiktől mint kiderült a város közelében sem járt, mert arról legalább néhányuk tudott volna. Vol halála és Cale eltűnése gyökeresen megváltoztatta az amúgy is rendszertelen bandájuk, ám bár velünk újat már nem húztak utána. Amennyiben viszont időm és energiám engedte, kerestem Cale-t bár sokáig úgy tűnt sikertelenül. Zombie is segített, alkalom adtán pedig Kitty is beszállt, de egy idő után úgy tűnt teljesen felszívódott, így a keresgélés valamicskét alább hagyott aztán, és inkább a küldetésre koncentráltunk. Gondoltam amúgy is épp itt az ideje, hogy Cale keressen meg engem, ha szüksége van rám. Legalábbis ezzel vigasztalódtam. A mai utunk Észak Karolinába vezetett, egy Smithfield nevű kis településre, ahol is többek között egy ügynökünket kellett összeszednünk, illetve Zombie arra figyelmeztetett, hogy lesz még egy kitérő munkánk is. Bár szokatlan dolog, de nem példátlan, mert mindig akadtak munkán kívüli munkáink, külön-külön, együtt vagy párosan elvégezhetőek is. Ami különlegessé tette az egészet, hogy ezúttal Zombie-val együtt vágtunk neki a két dolognak. Ritkán szokása terepre járni, annak pedig legfőbb oka, hogy nem túl alkalmazkodó, kissé introvertált személyiség. Emellett érdemes megemlíteni igencsak szemet szúró külsőjét, ami miatt nincs ember, aki ne kapná utána a tekintetét. Eszelős, de koránt sem annyira, mint Cale. Ő a visszahúzódóbb fajta.
Zombie ragaszkodott az időponthoz, ami azért volt több szempontból is megkérdőjelezhető, mert egy kiállítás végét jelentette. Nem utálom a művészetet, sőt kifejezetten érdekesnek találok egy-egy alkotást, de "kinőtem" már ebből a doki szerepből, hogy órákig elácsorogjak egy festmény előtt. Pláne, ha annyira a végére érünk oda, hogy a távozó tömeg miatt, be sem jutunk. Akkor minek az öltöny...? - Nincs bajom, ha titkoltok dolgokat, de ha már bele is kevertek, nem ártana tudnom, hogy felkészüljek. - jegyeztem meg a kinti hűvösben állva, miközben rágyújtok. Este van már, az ég is tiszta, így fellelni már rajta néhány csillagot. Legalább a levegő jó. Jobb, mint New York. De emiatt azért kár volt órákat utazni. Elsandítottam felé, mert láthatóan kissé feszültté vált a távozó embereket látva. Mintha keresett volna valakit. - Ha elárulnád kit keresel, segíthetnék. - ajánlottam fel segítségem, ha már elhívott erre az... őrszemre. Lepisszentett, és továbbra is idegesen kereste az általa keresett személyt tekintetével, miközben zsebre dugta közben kezeit és lábaival finom rugózásba kezdett. - Nem is biztos, hogy eredményes lesz a ma esti küldetés. Legalább is ez a része. De bizakodó vagyok. Nem szoktam tévedni, és a megérzéseim is elég jók, ahhoz, hogy... - elharapja a mondat végét, és megáll a rugózásban is. Kiszúrt valakit, de én még mindig nem látom kit. Vártam egy pár pillanatot, mielőtt újra szóra nyitottam volna ajkaim, de hirtelen kilépett eddigi egy helyéből és intett, hogy kövessem, amit meg is tettem, miközben igyekeztem hamar elszívni a cigit, hátha később már nem lesz rá alkalmam. - A fickó, akit keresünk, nem ilyen helyen találjuk meg, ugye tudod? - kérdem sietős tempónk közben, mert megkockáztatom, hogy az egyik feladatnak köze lehet a másikhoz. De tévedtem. Csak akkor még nem tudtam. Egy elegánsabb bárba fordult be, én pedig jobb híján utána, mikor elnyomta előtte cigim. Nem túl feltűnően, de megtorpanva újfent nézelődni kezdett. - Nem szeretem az Itt a piros, hol a pirost, Zombie... - húztam a szám, mert kezdtem hisztissé válni, bár tudom, hogy neki viszont nagy kedvence ez a játék. Hirtelen felém fordul, és ekkor kezdtem el sejteni, hogy megtalálta, akit keresett és engem épp most akar elküldeni, hogy addig is ne zavarjam. - Ne menj oda hozzá, mint régi ismerős. Eddigi meglátásaim szerint ugyanis elfelejtett dolgokat. Megváltozott, és ennek köze lehet az eltűnésének. Kitty leellenőrizte, és egy embere sincs a környéken. Noha már nem is igazán nevezhetnénk őket annak. - kezdett bele, és nem kellett a végére érnie, hogy a felismerés villámcsapásként érjen. Cale itt van?! Még is mi a tökömet keres itt?! Ösztönösen kezdem el keresni tekintetemmel, de próbálok azért Zombie-ra is figyelni. - Itt van?! - kérdem én nem csak gondolatban, bár korábbi válasza is eléggé egyértelművé tette ezt. - Neked kell majd kipuhatolnod, mennyire emlékszik rád vagy bármire is, ahogy azt is, hogy szükséges e bele avatkoznunk ebbe az egészbe, mert talán lehet jobb volna... ha hagynánk elúszni ezt a hajót. De ezúttal végérvényesen. - magyarázta, amire én összevonva szemöldökeim lepillantottam rá. Zavart, de értettem mire célzott. Ha a virág végre jó helyre került, kár volna megzavarni, ha ekképp tündökölhet csak igazán. Kértünk ki két italt, s míg kiérkeztek én is kiszúrtam a kis vöröst, bár a sok mászkálótól túl sokat nem láttam belőle, mert oly annyira nem akartam bámulni, hogy az bárkinek gyanús legyen. Az italomba kortyoltam, majd közel hozzá leültünk egy üres asztalhoz. - Nem maradhatunk sokáig. Már így is több szabadságot vettem ki, mint anno elvileg... gyanússá válok. Nem hiányzik, hogy a rendőrségen is gyanakodjanak. - kezdtem bele közbe a beszélgetésbe, hogy még se csak ott üljünk és igyuk az italunk. - Ugyan még igazán nem történt semmi, de akármi is legyen a vége... köszönöm. - mosolyodtam el félszegen Zombie felé hálás tekintettel, amire ő szokásához híven csupán bólintott egy nagyot mosolyogva.
livin' in new york
If the only thing keeping a person decent is the expectation of divine reward then brother that person is a piece of s***. And I’d like to get as many of them out in the open as possible.
Real love is when you can’t exist without someone, when you’d rather die than be apart. And the whole world goes dark and nothing else matters but the person standing in front of you.
Az emlékezet mint hely, oszlopsor, párkányzat, oszlopcsarnok.
Már jó ideje festőként és költőként tevékenykedtem, noha túl nagy hírnevet nem szereztem vele. Annyi idő még nem telt el, de, ami késik az nem múlik, még volt időm rá, hogy befussak vele. Igaz, minimális nevem már volt, de nem voltam olyan ismert, mint mondjuk a maga korában Dali, vagy Van Gogh volt. A kiállítás igazából a holnapi nappal lefut, én pedig lassan visszatérhetek Maconba és folythatatom, amit ott félbe hagytam a kiállítás miatt, hogy itt lehessek, addig is, kiélvezem még azt a kis időt, amit itt töltök ebben a városban. Még volt, mit megnézni, azt pedig holnap megnézem, ha letudtam a tiszteletkört a galériában, ugyanis ott is meg kellett azért jelennem. Már késő délután volt, sőt, talán este, így nem terveztem igazából semmi különöset, csak iszogatni kicsit. Tekintve, hogy itt lehetett dohányozni, jobb kezem mutató és középső ujja között egy erős cigaretta füstölt, másik kezemmel pedig a whiskeys pohár felé nyúltam, félúton a mozdulat megszakadt, majd újra kezdtem és rövid próbálkozás után sikerült is ujjaim közé szorítanom a metszett poharat. Lassú, koncentrált mozdulattal emeltem ajkaimhoz és kortyoltam bele az italba. Oda kellett figyelnem, hogy jól sikerüljön, néha valahogy nem akart elsőre összejönni egy-egy mozdulat. Ezt követően a cigarettába szívtam, ám közben hangokra lettem figyelmes. Hallottam, hogy valaki azt mondta figyelnek. Lesnek rám. Szemeim körbe járattam a bárban és észre is vettem a két férfit. A furcsa fejűt és a jól öltözöttet. Valóban, néha engem néztek. A tetkófejű nem volt ismerős, de a másik... mintha már láttam volna valahol, de nem igazán tudtam hová tenni. Cigarettát tartó kezem fejemre szorítottam, próbáltam gondolkodni, de nem ment. Annyit tudtam, valamikor régebben volt már vele dolgom, de több nem ugrott be. A whiskey után nyúltam, de a hamutartót fogtam meg, így újra nekifutottam a mozdulatnak. Megfogtam a poharat, elengedtem, újra megfogtam, számhoz emeltem és kiittam. Úgy éreztem kötelességem odamenni hozzá, hiszen minden bizonnyal valaha az életem része volt. Így is tettem. Felkeltem és a félig elszívott cigivel a kezemben átmentem az ő asztalukhoz. -Szép estét!-Mosolyogtam kedvesen rájuk.-Szabad leülni?-Kérdeztem és ha megengedték, akkor leültem.-Ismerősnek tűnsz, mintha ismerős lennél.-Mondtam Shannek kissé furcsán beszélve. Néha becsúszott egy-két nyelvtani hiba.-Lehetséges, hogy mi már találkoztunk valahol korábban? Olyan emlékeim vannak, de lehet az emlékeim hazudnak nekem. Zombie felé fordultam és kezet nyújtottam neki. -Hans Zayden vagyok, lehet már belefutottatok a plakátokba. A helyi galériában vagy egy kiállítás a festményeimből.-Mosolyogtam és a cigarettába szívtam.-Bocsánat. Remélem nem zavar a füst. Végtére is ez egy dohányzó helység is.-Nevettem el magam. Már úgysem volt sok a cigarettából, arra gondoltam, biztosan nem kérnek majd rá, hogy elnyomjam, de ha mégis, akkor enyhe szomorúsággal ugyan, de el fogom nyomni, nem akarok már rögtön az elején kellemetlenkedni, főleg, hogy jó lenne megtudni kik is ők főleg az öltönyös, aki annyira ismerős, szerepel az emlékeimben, több féle képen is, de nem tudom ki ő és mi köze lehet hozzám. Az is rejtély számomra vajon miért bukkant fel itt, hozzám közel, mikor a múltam mélyéről származik és kábé fél élve sosem láttam már élőben. Sőt, álmodtam is vele. És másokkal is persze. Némelyik álmom pedig elég véres is volt, így volt bennem némi félsz is, de állnom kellett a helyzetet, hiszen válaszokat kerestem.
“And be grateful. Our scars have the power to remind us that the past was real.”
Egy idő után biztos szemet szúrtunk neki, noha Zombie időközben elmesélte, hogy mostanság fegyver helyett ecsetet látni a kezében, így meglehetősen furcsa látványt nyújthat majd megjelenése, akár személyében is, de mindenesetre hivatkozhatunk a kiállítására. Nem gondolhatja, hogy csak mi ismerjük fel, így nincs oka gyanakodni. A hírnév bizony ezzel jár. Na meg nem is állandóan őt néztük, sőt miután leültünk már csak én sandítottam oda olykor, miközben szóval tartottam Zombie-t is. - Ha megismerne és idejönne, ne próbálj meg egyből "ismerkedni" vele, egyrészt mert félreérthető, másrészt, mert mint mondtam, ha ki is puhatoljuk mire emlékszik, nem kell, hogy megismétlődjenek a dolgok. Legalábbis nem kellene rá emlékeztetni. - figyelmeztetett és hagytam, hogy most ő játssza a dokit, mert engem úgy is befolyásolnának az érzéseim. - Egy-két hónappal ezelőtt bukkantam rá, bár nem különösebben a művei fogtak meg, mint inkább a megjelenése. Ő az, és még sem. Kicsit olyan ez, mint a te eseted. - magyarázta Zombie, miközben én hallgattam őt, végére egyik szemöldököm kérdőn felvonva. - Te sem ilyen voltál előző életedben. Sokkal... tartózkodóbb a vad dolgokkal szemben, és másként voltál célorientált. A türelmed pedig legendás volt végtelenségéről. - nevette el magát a végére finoman, mire én csak szemeim forgattam. Van, amit elvesztettem, és van, amiből előnyt kovácsoltam. A különbség köztem és Cale között, hogy én nem keresem a múltam. Nem akarok olyan lenni, mint amilyennek leírt Zombie. Jó nekem ez így, pörgös és izgalmas. - Szerintem ide jön... - jegyzem meg, mikor odasandítva látom, hogy felkel és felénk fordul, amire Zombie odapillantás nélkül is bólint egy aprót, majd az asztalon lévő mogyorókból kezd el szemezni. - Nem ismerem az új stílusát... - húzom a szám Zombie felé, mert per pill kissé kényelmetlenül érzem magam, hogy fel sem készülhettem a "küldetésre". - Nem is baj. Add magad. Az a legjobb. - csóválta fejét, figyelmét inkább a megtörni kívánt mogyoróknak szentelve. - El se hiszem, hogy dohányzik... Most úgy kiröhögném... - vigyorogtam bajtársamra, aki csupán szemeit forgatta gyermeteg megjegyzésemen. Igaz, anno, ez fordítva is épp úgy megtörtént volna. Vagy meg is történt olykor. Cale sem félt a szemembe mondani, ha valaminek a szöges ellentétet csináltam.
Mikor közelebb ért áttértünk valami teljesen sablonos témára, bár jelenléte nem különösebben zökkentett ki minket. Zombie-t biztos nem, mert ő egy halk köszönéssel le is tudta új ivó pajtásuk jelenlétét, anélkül, hogy felnézett volna rá. Inkább mogyizott tovább. Ez nem taplóság nála, ő mindig is ilyen volt. Van egy kis asperger beütése, bár idővel egész jól megtanult legalább ránk nézni. - Estét! - intettem kezemmel, mely eddig nagyobb terpeszen lévő combomon pihent, sőt eztán is odatettem vissza, miközben tekintetem róla az üres székre süllyesztettem és bólintottam rá, hogy üljön csak le közénk. Állam megemelve hallgatom, kicsit túljátszva, hogy figyelek rá. - Ühüm... Meg lehet. Vagy csak így próbálsz flörtölni. Kicsit régi módi, és sosem jött be igazán, de egye fene, maradhatsz. - mosolyodtam el, ami egy kettőre vigyorrá szélesedett következő megjegyzése nyomán és róla Zombie-ra terelődött tekintetem. - Ez most komoly? - értem itt ez alatt, hogy Cale eddig is különc fickó volt, de most mintha erőteljesebben kitűnne a dinkák közt. Széttetovált csapattársam csak sóhajtott egy halkat válaszképp és tovább pucolta a héjából kiszedett magokat. Róla végül vissza emeltem tekintetem Cale-re. - Hát... elég jóképű vagyok, hogy valaki megpróbálja ellopni a személyazonosságom a pofikámmal együtt. De ha annál is közelebbinek érzel, kétlem, hogy a buksid játszana veled... Nem gondolod, hogy ez így logikus? - sandítottam felé mosolyogva, ahogy a poharam ajkaimhoz emeltem, de csak félig tudhattam le a kortyot, ugyanis a neve hallatán egyből visszaköszönt, és éppen csak nem köptem le a velem szemben ülő cimborám, aki így is rosszalló pillantásokat vetett felém. - Szóval Hans... - szorítottam össze ajkaim, mielőtt még ennél is gunyorosabb mosolyt ejtenék. Hihetetlen, hogy nem volt képes másra változtatni. Mi baja volt a Braxie-vel? Vagy aki új személyazonosságot adott neki, annak mi baja volt Braxie-vel? - ...hát ami azt illeti nekem... - kezdtem volna bele, de Zombie közbevágott, hangsúlyából ítélve pedig szándékosan. - Igen, nem rég jöttünk el a kiállításról. Érdekesen bizarr művei vannak. - válaszolta, talán helyettem is, de miért hagynám, ha nekem is van saját véleményem az ő műveiről, amit egyébként nem is láttunk. Szurkálódni akartam vele. Kíváncsi voltam mit reagál rá. - Szerintem egy nagy rakás kaki az egész. Csodálom, hogy meg tud belőle élni. Bezzeg egy saját ihletésű kártya pakli, az ütött volna... - teszek finomabb megjegyzéseket, majd idővel rájövök, hogy részemről el is maradt az udvariaskodás, így az újabb korty után a bolondját járatva, bemutatkozom. - Egyébként Tigris vagyok. És nem, nem a Micimackóból... - mosolyodom el viccelődve, ami roppant mód szórakoztatóvá teszi a társalgásunk. Ezúttal Zombie nézett rám sokat mondóan, félrebiccentett fejjel, laposakat pislogva, majd Braxie fiúra nézett. - Én Ruben vagyok. - mutatkozott be ő is, bár szerintem az én kamu nevem sokkal jobban hangzott, mint az övé. - Hidd el, nem itt volnánk, ha nem bírnánk a füst szagot. - biccentettem oldalra fejem felé, miközben széles mosoly ült ki arcomra, s bár megjegyzésem nyomán kissé talán gúnyosnak tűnhetett, ezúttal mentes volt attól. Nem mondhatom, hogy jó újra látni, te semmirekellő kis szarházi, de azért jól elintézte da térdem, aminek helyrerakása sokba fájt, de attól még bánthatom kicsit "idegenként". Amit igazán hiányolok most, az az, hogy kicsit megtépkedjem hajkoronáját és fitogtassam erőfölényem akár a mosdóban. - Kár, hogy aktokat nem festesz, pedig szívesen modellt állnék neked. - kúszott mosolyból széles vigyor arcomra, amire nem tehetett megjegyzést Zombie, hiszen ő mondta, hogy adjam magam. - Szingli vagy, Braxie? - kérdeztem és igazán kíváncsi voltam a válaszára, így még rá is nehézkedtem alkarjaimmal az asztalra, hogy közelebb lehessek hozzá és kíváncsian fürkészhessem tekintetét. - Nem baj, ha Braxie-nek hívlak, ugye? A neveletlen kis dögömet hívtam így, de kurvára szerettem azt a kis sátánfajzatot. És te rá hasonlítasz. Sokkal jobban illik hozzád, mint ez a burzsuj Hans név... - vontam vállat rá, bár nem oszt nem szoroz a válasza, én akkor is úgy hívom, ahogy akarom. Lehet, hogy elfeledkezett rólam, de attól még mindig én vagyok a birtoklóbb és a dominánsabb is.
livin' in new york
If the only thing keeping a person decent is the expectation of divine reward then brother that person is a piece of s***. And I’d like to get as many of them out in the open as possible.
Real love is when you can’t exist without someone, when you’d rather die than be apart. And the whole world goes dark and nothing else matters but the person standing in front of you.
Az emlékezet mint hely, oszlopsor, párkányzat, oszlopcsarnok.
Miután sikeresen helyet foglalhattam és picit belecsaptam a beszélgetésbe, Shane furcsa megjegyzéseket kezdett tenni, amikre kissé megütődve pillantottam felé. Nem tudtam hová tenni. -Mi? Nem... ugyan már!-Mondtam kissé pirongva és mély levegőt véve. Természetesen vonzó férfi volt és volt pár különös kép rólunk a fejemben, de nem olyan szándékkal jöttem az asztalához, hogy megpróbáljak alá kerülni, vagy udvarolni. Kérdése félre billentett fejjel néztem felé. Akár többértelmű is lehetne ez a mondata, sőt, az is volt, de igyekeztem nem malacságokat kiérteni belőle. Bólintottam egyet a napszemüveg mögül és cigarettámba szívtam. -Értem... Szóba hoztam a kiállítást, ám erre végül a tetovált férfi válaszolt elsőnek, de ő legalább normálisan, érdemben. Utóbb megértettem, hogy miért. Shane elég tahó. -Bocsánat, Tigris...-Hívtam úgy, ahogy kérte, noha idiótának éreztem magam tőle, hogy egy állat nevén kell hívnom, ami még csak nem is passzol hozzá.-De ha te jobb képeket tudsz festeni, mint én, akkor mutasd meg őket. Ha pedig nincs pár kiállításra érdemes képed sem, akkor tedd meg azt a szívességet, hogy nem szólod le a munkám ilyen pocskondíriázó módon. Az ilyen kritika még a szakmabeliektől is erős. Türelmesnek tartottam magam a magam módján, de kezdett kicsit felbosszantani a férfi. Szemeim nem igen láthatta, de ajkaim és homlokom az idegesség jeleit tükrözték. Meglepett, hogy máris szóba hozta az aktképeket. Noha nem szokásom ilyesmit festeni, sőt, nem is tudtam, hogy képes lennék-e rá, de csak azért is rácáfoltam, hogy ne érezze azt, hogy meg tudott fogni engem, ne érezze azt, hogy felül kerekedhet rajtam szavakkal. -Ki mondta? Ha ennyire vetkőzni akarsz levetkőzhetsz nekem és lefestelek.-Feleltem neki, noha kicsit zavarban éreztem magam. Igyekeztem, hogy hangom a leghatározottabb és legkeményebb legyen. A pultos felé pillantottam.-Uram, kérnék még egy whiskeyt kérnék még.-Kértem ki italom némi szóismétléssel. Olykor voltak hasonló beszéd hibák.-Csak mondj egy időpontot.-Mondtam ismét Shannek. Kapcsolatomra utaló kérdése és a képembe mászása picit meglepett, sőt, kellemetlen volt kicsit, feszélyező. Már csak a fejemben élő képek miatt is. Igazából nem tudtam ki ő és hogy mi van köztünk. Azt sem tudtam biztosra, hogy őt látom néha álmaiban és hiányos, megkopott emlékeimben, pedig kifogástalan volt a hasonlóság. Szinte biztos, hogy őt látom, de nem mondhattam száz százalékra, hiszen homályosak voltak a "látomások". Sokszor még arcot sem láttam, csak eltorzult képeket. Az ő arcát is csak néha-néha tudtam felfedezni. Beszédstílusa és szavai kicsit megbotránkoztattak, sok dolgot nem tudtam mire kéne vennem. Minden esetre úgy éreztem még mindig tudok türelmes lenni és nyelni neki a farokságaiból és pofátlanságaiból. -Ohm... nem tudom. Vagyis... igen. Szingli vagyok, de... am... mindegy.-Legyintettem.-Mesélnél nekem erről a Braxieről? Ki Ő és miért beszélsz így róla?-Kérdeztem félre billentett fejjel, majd mikor megkaptam az italom óvatosan belekortyoltam, majd elnyomtam a csikket.
“And be grateful. Our scars have the power to remind us that the past was real.”
Amint megjelent arcán az első pír megjegyzésem nyomán tudtam, hogy ez egy jó kis nap lesz. Szeretem zavarba hozni, bár nem jobban, mint cincálni a sörényét és amiben csak lehet dominálni felette. - Nagy kár... - sóhajtottam színlelt csalódottsággal, de mosolyogva. - Pedig már azt hittem... - somolyogtam, miközben újfent magamhoz vettem a poharam és belekortyoltam. Székemben hátra dőlve túrtam aztán sötét, rövid hajamba, mely a hónapok elteltével kicsit megnőtt, de még távolról sem annyira, hogy akár zselével hátra lehessen nyalni. Nem is akartam. Majd valamikor megnyiratkozom, de egyenlőre nem tudtam rá időt szakítani. A benne végbemenő változások azonban egyenlőre inkább bökték a csőröm, mint sem, hog elismerjem, hogy jó hatással volt rá ez a pár hónap. Nem tűnik őrültebbnek, sőt mintha vissza is vett volna belőle, de... egyenlőre nem sikerült lenyűgöznie. Zombie persze próbálta menteni a menthetőt, de mára én kaptam a komolytalan szerepet. Senki sem róhatja fel nekem, hisz ezek csak szavak, és az egész csak játék, s bár oké, hogy ő is megkapta a magáét, nem tőlem. Azért, amit tett, minimum jár tőlem egy heg tetoválás a számára. Addig viszont jót szórakoztam pillanat nyújtotta lehetőségen, így amiben csak lehetett bolondos választ adtam. - Hmm... ez tetszik! Milyen jól hangzik, bár mondhatnád kicsivel több beleéléssel is... - vigyorodtam el, csak ezután kifejtve véleményem nem látott műveiről leginkább, hogy húzzam kicsit az agyát. Csalódtam is benne. Ugyan megpróbált kiállni magáért, azért egy Braxie fiúhoz képest... Minimum fel kellett volna csattannia, elhajítani a poharat és a szemembe mondania az igazat, legalábbis, amit annak tart. Én erre elkaptam volna a haját, arcomhoz emeltem volna, vágta volna a grimaszokat a haj tépés okozta kellemetlen érzések miatt, aztán az asztalra dobtam volna és megtömtem volna. Ehhez képest most... Nem gondoltam volna, hogy pont ilyenek miatt fogok kiszeretni belőle és nem azért, mert állandóan vérben úszik. - Na ide figyelj, Töki. Egy: Szólás szabadság van. Ha pedig alkotsz valamit, bárkinek jogában áll véleményt formálni róla, akkor is, ha az neked nem tetszik. Kettő: Akkor is visszaküldöm az étteremben a kaját, ha nem megfelelő a számomra, függetlenül attól, hogy otthon én is megtudnám csinálni. Vagy te talán nem? - vontam fel kérdőn egyik szemöldököm, de nem hagytam figyelmen kívül, hogy láthatóvá váltak rajta az idegesség apróbb jelei, ám a bosszantó ebben az, hogy inkább magában tartotta. Lemerném fogadni, hogy még az ágyban tologatáskor is síri csendben viselné a dolgokat.
Kihívás elé állítottam, ő pedig állta a sarat. Bár szavakkal nem nehéz, kíváncsi lettem volna, hogy valóban ilyen merész, vagy csak a szája nagy, hogy kicsit erősebbnek mutatkozzon. - Azta... Csak vigyázz nehogy szavadon fogjalak... - mosolyodtam el kicsit sem tartva a kihívás rám eső részétől. Zombie ismét fejét csóválta és idővel a mogyoróval is felhagyott, így maradt számára is csak az ital. Mikor megjelent a pultos, Cale fiú meg kikért magának még egy italt felvontam egyik szemöldököm, ahogy a felszolgáló is. - Nézze el neki, szélütést kapott, de majd én hamarosan kezelésbe veszem... - mosolyogtam megjátszott bájosággal a felszolgálóra, aki aztán odébb is állt. - Shane... vegyél vissza. Talán mégsem volt jó ötlet ide jönnünk... Indulnunk kéne inkább... - jegyezte meg Zombie, miközben kissé feszülten nézett rám. Nem tudom mi baja, hiszen csak játszom. Ha Cale nem ismer meg, akkor nem mindegy, miként fog most megismerni? Ha pedig majd eszébe jutok, úgy is tudni fogja, hogy csak hülyét csináltam belőle, mert volt rá alkalmam. Nem fog érte neheztelni. Mikor azonban időpontot kért, mindketten meglepődve néztünk rá. Én vigyorogva, Zombie pedig, ha tehette volna már most a homokba dugta volna a fejét. - Legyen most. Most rögtön. - jelentettem ki határozottan és még mindig jól szórakozva rajta, ezért továbbra is ott ült képemen a fölényeskedő mosoly. - Elég. Inkább menjünk. - nézett rám Zombie és kiitta az utolsó kortyokat is, nyomatékosítva mondandóját. - Dehogy. Nyugi, hát nem szobára megyünk. Csak lebuktatom, és bebizonyítom, hogy jobb volna új hobbit keresnie. És most már nem is visszakozhatsz, picinyem. - pillantottam el Cale felé. Sőt megemeltem a tétet, és gondoltam kiderítem van e valakije. Elvégre, ha nem emlékszik rám, attól még megkívánhat ezt azt, és vágyhat kapcsolatra, mégha a miénk nem is volt tökéletes. El is nevemet magam "határozott" válaszán. - Ennél világosabb választ még életemben nem kaptam... Most akkor dugsz valakit, de nincs több köztetek, vagy mi van...? - vigyorogtam, már meg sem hallva, hogy bajtársam a nevemen szólítgat, hogy vegyek vissza. De szinte egyből el is terelődik a szó, bár ha azt nézzük ugyanúgy felé, csak épp másképp. Szemeim forgatom. - Hát nem voltam egyértelmű? Braxie a kiskutyám volt. Mikor épp nem dolgoztam, vele töltöttem minden időm... - válaszoltam neki mosolyogva, csak egy pillanatra elsandítva Zombie felé, aki zavarát próbálta kezei mögé rejteni, miközben Cale-ről beszéltem Cale-nek. - Valami utca király kis vakarcs volt, mert nagy zűr volt a fejével. Elkényeztettem, de állandóan harapott, így kénytelen voltam alkalmazni a seggberúgást. Túl sokat pattogott és emiatt elcsapta egy autó, de pont olyan vörös sörénye volt mint neked. Szóval figyelmeztetlek, vigyázz az autókkal, nehogy bekerülj alájuk... - somolyogtam, majd mikor először belekortyolt az italába, kikaptam kezéből. - Sokat iszol, Braxie. Visszább kéne venned belőle... vagy alkoholista lettél? - kérdeztem és helyette is lehúztam az italét, majd intettem a felszolgálónak, hogy fizetnék. - Na ejtsük meg a bohóckodást, mert sok még a dolgom és nem maradunk sokáig. - nyújtottam át a pénzt az érkező dolgozónak egy kis borravalóval, majd felkeltem és Braxie karja alá nyúlva, őt is felhúztam, ha esetleg ő nem lett volna hajlandó megindulni, vagy túl piás volt hozzá. - Magatokra hagylak, ha elindultok, de ne csinálj hülyeséget. - lépett oda hozzám Zombie, amire szemeim forgattam. - Ugyan már csak festegetünk, meg pucérkodunk. Mi baj lehet belőle? Ráadásul ha bele is lendülünk, engem nem zavar, ha te is ott leszel. Ismerlek, szóval mással nem, de veled hajlandó vagyok osztozkodni rajta egy alkalomig. - vigyorodtam el, talán megártott az a néhány pohár, talán csak szórakozni és bosszút állni is akartam egy kicsit. Az meg már csak hab a tortán, hogy lelki szemeimmel megpróbáltam elképzelni őt pucéran, de nem ment. Vajon mindenhol tetoválva van...? És ha igen... vajon milyen titok tetkói lehetnek...? Akárhogy is döntöttünk, én elindultam kifele.
livin' in new york
If the only thing keeping a person decent is the expectation of divine reward then brother that person is a piece of s***. And I’d like to get as many of them out in the open as possible.
Real love is when you can’t exist without someone, when you’d rather die than be apart. And the whole world goes dark and nothing else matters but the person standing in front of you.
Az emlékezet mint hely, oszlopsor, párkányzat, oszlopcsarnok.
Fogalmam sem volt mi baja lehet ennek a fazonnak, lehet valami nem volt rendben a fejével, vagy csupán egy egyszerű tahó, tapló köcsög, aki nekem akarja játszani az agyát, de egyik véglet sem tetszett. Igyekeztem normálisan beszélni, megérdemeltem volna a normális viszont választ, de úgy látszik reménytelen volt. -Nem, nincs igazad. Ha alkot valaki, azt érdemi kritikával lehet illetni, ha valaki hozzáértő. Egy jogásznak sem mondhatja azt egy krumplit kapáló paraszt, hogy rosszul ismeri a jogot, hiszen gőze sincs róla. Nem tanulta, nem ismeri, nem töltött vele éveket. Hát könyörgöm. Nem vagy festő, nem vagy művész, vagy igen? Nem. Na ennyi. Nincs jogod így beszélni.-Kértem ki magamnak még finomkodva.-Te mit tettél le az asztalra az általános iskolai rajzokon túl? Mondd azt, hogy nem tetszik, nem a te világod, de ne minősítsd már ilyen hangnemben! Gondolkozz már ember. Én sem beszélek veled úgy, mintha egy utolsó senki lennél. Vegyél vissza a stílusodból! A tetovált férfi felé néztem, leintettem. -Hagyd csak csonti, majd én lekezelem, ne izgulj.-Intettem kedves mozdulattal. A beszélgetés folytatódott, immáron az akt kép körül forogtak a szavak. -Ne legyél már nevetséges, egy ivóhelyen vagyunk, itt nem állhatsz neki pucéran pózolni, ráadásul se ecsetem, se vásznam.-Grimaszoltam. Hol Zombiera, hol Shanere néztem. -Nem fogok megrettenni egy pucér pasastól és azt sem hiszem, hogy gagyi képet készítenék, nem vagyok amatőr.-Vontam meg a vállaim. Igaz, a picinyemezést kicsit furcsán vettem. A cigivel mutattam felé. -Te, haver... Mi közöd hozzá, hogy ki van az én ágyamban és ki nem? Ha te akarsz ott lenni, akkor beszélj nyíltan, nem kéne ilyen gyáva módon körül írnod a kérdésedet. Nem vagy elég nyílt.
Végre rátértünk Braxie történetére, bár láthatóan ezt sem volt képes komolyan venni, csak össze-vissza beszélt és hülyült. Igaz, valamicskét kiértettem a szavaiból, hogy mire is akar utalni és kicsit sem tetszett ez a fajta megnyilvánulása. A pofátlanság netovábbja volt, hogy elvette tőlem a frissen megkapott italomat és még a "döglött kutya" nevét is kiérdemeltem tőle. Józan voltam, nem engedtem neki, hogy ő húzzon fel a székről, eltoltam a kezét. A barátjával folytatott beszélgetése elérte nálam a tetőpontot és erőt véve magamon odaléptem és egy jól irányzott ütéssel bevittem öklöm a jobb arcába, mert az esett felém. Elkaptam az ingét és magamhoz rántottam. -Te hallod is amit beszélsz, vagy csak a pofádat jártatod?-Kérdeztem tőle ingerülten.-Ha nem én lennék, hanem valaki más, már rég kitépték volna a nyelvedet öregem! Gondolkozz már, mielőtt kinyitod az az irdatlan mocskos pofádat! Mégis kinek képzeled magad, Tom Jonesnak? Ekkora paraszt még ő sem volt. Ki vagy te, hogy csak így pocskondíriázol és játszod nekem a köcsög kant? Na, iramodj meg, vagy seggbe rúglak úgy, hogy kirepülsz a bárajtón!-Kivettem és kitettem a zsebemből a pénzt, amit az italra készítettem ki. Másodjára sikerült. Napszemüvegem mögül az ajtó felé néztem, majd intettem.-Gyerünk, vagy én kísérjelek ki?! Meglátjuk mekkora vagány arc vagy, ha már csak ketten leszünk és nem lesz ki előtt játszanod az agyadat. Kapsz tőlem egy kis nevelést, hogy megtudd mit illik és mit nem. Vagy betojtál, hogy megcibálom a lomposod és letöröm a szarvad?-Kérdeztem hasonló hangnemben oltva őt, mintha ahogy ő próbált engem oltogatni. Kellően felhúzott és örülhet, hogy megúszta ennyivel. Már a pultos és a pincérnők is minket néztek, hogy mikor kell esetleg nekik, vagy a rendőrségnek közbe avatkozni, de ez nem csorbította ki a keménykedésem élét.
“And be grateful. Our scars have the power to remind us that the past was real.”
Valahol Zombie-t sajnáltam a legjobban, hogy mindennek szem és fül tanúja kellett, hogy legyen, de mit mondhatnék... ez egy különleges kapcsolat köztünk, sosem volt része igazán a finomkodás. Szinte biztos voltam benne, hogy 5 perccel azután, hogy Cale letette hátsóját a székre, ezerszer megbánta a cimborám, hogy egyáltalán segíteni akart. Pedig segített. De tudom, hogy több ilyet nem fog tenni, szóval ki kell használnom a lehetőségeim. - Azt mondod, legyek hálás a szárazra sütött steak-ért, csak mert nem vagyok szakács? Szerintem ez így nem állja meg helyét. - csóválom fejem mosolyogva, de azért hallgatom a példáit, amire nem félek ellenérveket felhozni. - Azért elég merész egy jogászhoz hasonlítanod valakit, aki pacnikat fest, aztán vagy lesz belőle valami vagy nem... - somolygom tovább, de persze figyelek rá és közben reakcióképp bólogatok is rá, hogy figyelek, bár attól még nem értek egyet. De hé, legalább elindult benne valami dühszerűség. Mint amikor idegessé válik a kis csivava, csak még nem tudod eldönteni, hogy azért remeg, mert ideges és ilyen rosszul viseli a kis teste, vagy, mert fél, hogy lecsapják. - Szóval még meg is akarod mondani, hogy milyen kritikát formáljanak meg a számodra? Nem vagy te egy kicsit elszállva magadtól...? Miért ne lehetne számomra valami ízléstelen? Te talán mindenért oda vagy? - vonom fel egyik szemöldököm, majd újfent hátra dőlök, hogy karba tehessem kezeim. - Ami azt illeti, már többet tettem le az asztalra, mint te valaha is fogsz. Most ugyan épp a szabadságom töltöm, de alapvetően napi szinten kezelek olyan defektesek, mint te, és térítem őket észhez, ugyanis pszichiáter vagyok. Többnyire... - válaszolom és mindeközben kíváncsian várom mivel próbálja most leütni a labdát. Lehet, hogy nem érek fel egy elhivatott sebészhez képest, de szakmáját illetően ő még olyan közel sincs hozzám, mint én az említett szakmához. Az hogy mellett gyilkolom a rossz fiúkat egy jobb jövő reményében itt most teljesen irreleváns. - Ne légy hülye, én a "műveid" szóltam le, nem téged. A téged érintő dolgok csupán a társalgás poénos részét képezi. - forgatom szemeim, bár bevallom örülök, hogy elkezdtem kihozni a sodrából, igaz látszólagos eredményt még nem sikerült elérnem. Zombie is néha közbe szólt, hogy fejezzük be, leginkább én, de mikor Cale lecsontizta, én felnevettem, ő meg megpróbált láthatatlanná válni a székben. - Nesze neked bemutatkozás, meg illem. Látod, hogy nem szimpatizál még veled sem. Szóval maradj csak az én oldalamon. Jobban jársz... - nevettem, majd miután sikerült letörölnöm félkézzel a nevetéstől kicsorduló könnyeim, az asztalra tettem egyik alkarom és úgy hallgattam Braxie fiút. - Én sem itt gondoltam, bolond kisfiú. Hanem nálad vagy tudja tököm, hol szoktál... "dolgozni". - forgattam szemeim mosolyogva. - Csak azt mondom, hogy nincs időm holnap utánig, és téged elnézve, jó, ha egy vonalkával végzel fél nap alatt... már ha tényleg tudsz egyáltalán aktot festeni, mert az eddigi munkáid sem nyűgöztek le, szóval nagy csalódást nem okoznál, ha elbuknál... - vontam vállat, már most borítékolva bénázását. - Én csak nyitva hagyom számodra az ajtóm... - nevettem el magam újra kijelentésén, majd ha már így kínálgatta, nemes egyszerűséggel kihúztam ujjai közül az égő szálat és a tőle távolabbi kezembe fogva megszívtam, majd hátra dőlve cigiztem tovább hallgatva őt. - Nálam nyíltabb emberrel még életedben nem találkoztál, Braxie. - biccentettem felé, és ha gyerekes módon meg is próbálta szerezni a szálat, elhúztam kezem, és max megint kinevettem. - Csak érdekel mi oka van annak, hogy ennyire rosszul viseled a kritikát. És bizony, bizony ez arra utal, hogy gondjaid lehetnek az ágyban. - poénkodom egy újabb nikotin adag előtt, bár ez valós probléma, csak nem hiszem, hogy ténylegesen érintené.
A ciginek sem volt hosszú élete, már amúgy is alig volt belőle, mikor átvettem, így idővel el is nyomtam, majd óvva májacskáját a további károktól az italjától is megfosztottam, miután elmesélte neki Braxie Blöki történetét. Végül csak kibújt a csigaházából, mikor indulni készültünk. Azt sejtettem, hogy ütni fog, de azt hittem nyitott tenyérrel, ahogy szokott. Nem kaptam el kezét, pedig látva neurológilag kicsit sem tökéletes mozdulatait, simán megtehettem volna. De nem csalódtam, még az ereje sem változott. Sőt, bár a célzás most telibe talált, izmai határozatlansága érezhető volt. Ennek még nyoma sem lesz, és örülhet, hogy nem törte el ujjait. - Úgy ütsz, mint egy kislány, Braxie... Ecset helyett inkább súlyzóznod kellene, nem gondolod? - nevettem, de hagyva neki, hogy magához rántson. Ilyen se gyakran esett meg velünk, szóval kiélveztem a pillanatot, és amíg az ingem gyűrte két kezében, én a fenekére markoltam, miközben farkas szemeztünk. - Fingom sincs kiről beszélsz. - vonok vállat, és addig én sem engedem el hátsóját, amíg ő sem engem. Ez így fair. - De az tuti, hogy még egy labdát sem találnál el ilyen szar koordináció zavarral, ami neked van... - mosolyogtam, és egyik kezemmel elengedve markolászásra termett hátsóját, hajába simítottam. - Beverted a fejecskéd, vagy mitől vagy ilyen józanul is részeg? - kérdeztem, bár való választ nem vártam rá, így vissza is tettem kezem markolászni. Az is lehet, hogy csak agyára ment a hiányom. Aztán elengedtük egymást és az egyik felszolgáló jött oda hozzánk félve, hogy megkérdezze tőlem, hogy esetleg hívja e a rendőrséget. Engem tekintettek áldozatnak, mivel Cale ütött meg. Elmosolyodva csóváltam meg fejem, és az éppen őket túl fizető felé böktem fejemmel. - Láthatja, hogy nem százas szegény. Majd megregulázom kicsit. Orvos vagyok, szóval nem lesz gond. Lehet nem szedi rendesen a gyógyszereit. Sőt... a whiskys poharát látva, több mint valószínű. Szóval nincs gond... - legyintettem a fickónak, aki bólintva odébb is állt, én pedig az asztalhoz léptem, és felvettem róla a pénzét, majd zsebre tettem. - Már kifizettem a tiéd is, ne fizesd túl őket, mert hozzászoknak. - néztem rá, én teljesen nyugodtan, még csak az ütés helye sem fájt. A pofonját jobban megéreztem. - Jól értem, hogy te most verekedni akarsz...? Úgy, hogy még a poharad után is kétszer nyúlsz? Oké, már előre imádni fogom a próbálkozásaid. - vigyorodtam el, mert őszintén szólva bármennyire is csúnya dolog az erőfölény, ő invitált rá, nem fordítva. Elnevettem magam mondatán, és a hajamba túrva néztem rá. - A lomposom a végén a torkocskád mélyére küldöm, ami meg a szarvakat illeti... kettőnk közül mindig is én voltam az angyal... - nyaltam meg alsó ajkam, már előre lejátszva lelki szemeim előtt az eseményeket. Elindultam előtte kifelé, de menet közben elkaptam vörös frizuráját és úgy húztam magam mellett, majd az ajtónál előttem löktem rajta egy picit, de nem akkorát, hogy el is essen. Akkor biztos bűntudatom lett volna. - Hé, hallod...? Legalább tétje legyen annak, amit most csinálunk. Vagy, ha meggondoltad magad, akkor amiatt, hogy elbénázod a festést, mint az összes többit. Oké...? Különben mi értelme az egésznek...? - vontam vállat mosolyogva, ami ajánlatomra lassan újfent vigyorrá vált. - Ha én nyerek, a lakásodra megyünk, szépen letolod a gatyád, és előre hajolva megfogod a bokácskád. - haraptam be alsó ajkam már most magam előtt látva a dolgot. - És ha te nyersz.... nem tom... mit szeretnél...? - tettem karba kezeim. Zombie is velünk volt még, addig nem akart elmenni, míg legalább az utcán nem küldi egyikünk kórházba a másikat.
livin' in new york
If the only thing keeping a person decent is the expectation of divine reward then brother that person is a piece of s***. And I’d like to get as many of them out in the open as possible.
Real love is when you can’t exist without someone, when you’d rather die than be apart. And the whole world goes dark and nothing else matters but the person standing in front of you.
Az emlékezet mint hely, oszlopsor, párkányzat, oszlopcsarnok.
-Nem, de akkor mutasd meg, hogy jobban tudod. Tegyél le mellé te is egy steaket, amit te készítettél és szerinted jobb. És ha tényleg jobb, akkor legyen kritikád, de akkor is szofisztikált. Ha viszont nem tudsz jobbat készíteni, akkor tartsd csukva a szádat. A "pacnizás"-ról alkotott kritikájára tikkeltem egy kicsit, de végül nem mondtam semmit. -Minden szakma, egy hivatás. A szakács is egy szakma, a jogász is, a festészet is, ahogy az orvosok, rendőrök, kőművesek is. Ha te nem tudsz bekeverni egy betont se, akkor ne szidd őket, hogy vacak lett a járdád, mert te még olyat se tudnál, mint ők. Kérdésére széttártam a karjaim. -Öreg. Hát végre leesett? Persze, hogy! Hát vegyél már vissza kicsit. Kulturáltan beszélek veled, elvárom, hogy te is. Ha már van akkora arcod, hogy véleményt alkoss, akkor tedd azt visszafogottan, normális keretek között. Mondd azt, hogy neked nem a stílusod, neked éppen nem tetszett és ennyi. Nem kell átesni a ló trágár túloldalára. Nem baj, ha ízléstelen, meg lehet érteni, nem mindenki veszi fel ugyanazt a ruhát, amit te, én, vagy Ruben, de ők is megpróbálnak finoman fogalmazni, ahogy azt illik. Felvontam szemöldököm szavain. Valahogy nem éreztem poénosnak. -Nem mondtam, hogy nem szimpatizálok vele. Azt mondtam, hogy nem kell megvédenie. Nincs vele bajom vele nincs.-Feleltem némi szóismétléssel.
-Van egy kis kertesházam, ott szoktam alkotni is. Ott megtörténhet a festés, senki nem fog zavarni minket.-Feleltem és sóhajtottam egyet, mikor újabb szakmai lebecsmérlést kaptam.-Ez már viszont személyeskedés.-Figyelmeztettem.-Ez már inkább rám irányul, mintsem a munkáimra. Az én tehetségemet kérdőjelezed meg. Rövidesen elcsórta tőlem a cigit, amire homlokom ráncoltam. Tahó. Meg sem próbáltam visszaszerezni, úgyse lett volna értelme. -Nincsenek problémáim a kritikával, nekem a kritika stílusával és hangsúlyával van bajom. Kritizálj, de még azt sem illik, ha nem kérdeznek rá, ám, ha mégis megteszed, azt jómodorral tedd. Hamarosan italom is hozzá került. Na ez azért már kicsit sok. Rendeljen magának, az mégis csak az enyém. Beszéde szintén felháborító volt, nem is igazán tudtam már féken tartani indulataim. Lehet gondjaim voltak koordinációval, de sikerült öklömmel elsőre betalálni neki, noha nem voltam egy Mike Iron Tyson. Fájt utána az öklöm, de szerintem olcsón megúszta mindkettőnk. Magamhoz rántottam, már, amennyire erőm engedte és alaposan beolvastam neki, de mintha csak szórakoztattam volna, sőt, még vissza is szólt. A javíthatatlan tahó. -Ilyen vagyok és kész. Neked is meg vannak a hibáid, nem vagy tökéletes. Azért elég erőteljesen zavarba jöttem, miközben a fenekemet markolászta, kicsit fészkelődtem is. -Hé... hová nyúlkálsz, te perverz...-Morogtam visszafogott hangon, nem kellett mindenkinek tudnia mit művel"ünk". A felszolgáló felé pillantottam. -Na nehogy már ő legyen az áldozat...-Hápogtam.-Hát ő provokált engem. Háde ne már... Az már csak hab volt a torkán, hogy páciensként beszélt rólam. Fél szemmel követtem, amint visszaveszi a pénzt. Meglepett azért, hogy az én adagom is fizette, kelletlenül, tiszteletkör gyanánt megköszöntem. Legalább egy jó tette volt, mióta leültünk egymással beszélni. -Nem akarok verekedni te idióta. Látom én, hogy mekkora gorilla vagy, nem akarok én lesérülni.Csak adok neked pár etika leckét és átnézünk pár illem kockát. Ismét pirongtam, mikor a mélytorok szóba került, az pedig, hogy én vagyok az ördög... ráadásul nem is olyan szarvakra gondoltam. Na mindegy, ez ilyen. -Úgy beszélsz, mintha tíz éve ismernél. Ch.-Morgolódtam. Elindultunk kifelé, bár hamarosan majdnem úgy dobott ki engem mint a balhézó alkeszokat szokás. -Hé, ez most mire volt jó?-Kérdeztem megállva, bár nem igen fenyegetett az a veszély, hogy pofára essek. Rávetettem tekintetem, mikor a tétről beszélt. Kissé elgyötörten sóhajtottam, majd bólintottam és hallgattam a feltételeit. Azt hittem leesik a képemről a szemüveg és kihullik minden hajszálam. Epervörös lett a fejem és majdnem hanyatt vágtam magam. -Mi van, ennyire nincs, aki leszopjon?-Szökött ki ajkaimon a kérdés, pedig alapvetően nem volt szokásom így beszélni, de képtelen voltam napirendre térni.-Legyen, elfogadom. Most akkor a bérelt lakásomba megyünk, ott fogok festeni, nem hotelekben. Haza lehet nem tudlak vinni, mivel Maconban élek, az meg nem itt van, így marad ugyanúgy a lakás. Ha viszont én nyerek, akkor visszajövünk ide és mindenki előtt bocsánatot kérsz tőlem, amiért így beszéltél és elismered, hogy te provokáltál engem, hogy üsselek meg.
“And be grateful. Our scars have the power to remind us that the past was real.”
Hát persze, mert az ember főzni jár az éttermekbe. Szerinted Jamie Oliver-nek jobban fog ízleni Gordon Ramsey kajája, vagy fordítva? Nem. Ez egy ilyen világ. Mindenkinek más a jobb. - vonok vállat, mert a kritikát, legyen az bármilyen is, tudni kell elviselni. Ha valaki a seggét mutogatja a videókban és utána ízléstelen kritika éri, nem a véleményt mondót kell bántani, hiszen az a valaki bevállalta nyilvánosság előtt, hogy ki teszi a hátsóját. Mondjuk, ha Cale tenné ki nekem a hátsóját, egy szavam nem lenne. Rossz biztosan nem. Azt viszont egyszerre tartottam mulatságosnak é egyben aranyosnak is, hogy annak ellenére, hogy állandóan szadizom az idegeit, még mindig ő az, aki közénk ült, és aki bármikor odébb is állhat. Tudtam én, hogy vonzzuk egymást, még az általa állított tahóságom ellenére is. Ha jobban belegondolok talán annyira nem is baj, hogy változott egy kicsit. Ki tudom hozni a sodrából, de kés helyett maximumom pofonokat oszt. - Hmm... ez érdekesen hangzik. Tehát azt mondod, ha a cigidbe véletlenül vegyszer kerül, te pedig kishíján elpatkolsz, de minimum tropára megy a tüdőd, akkor vállon veregeted a készítőt, csak, mert te nem tudod elkészíteni a benne lévő dohányt, anélkül, hogy feljelentenéd? Én egyből pofán verném, de hát látom, nagyon más a nézőpontunk. Egyébként meg, gőzöm sincs mit vagy úgy oda... Ha én le se szarok valakit, mindegy, hogy bókol vagy kritizál, mert továbbra sem veszem szarba sem. Vagy esetleg... úgy érzed adsz valamit szavaimra? Ez is elgondolkodtató... - mosolyodom el szélesen, bár nem azért, mert azt feltételezném, hogy ismer, mint inkább azért, mert láthatóan nehezen teszi túl magát egy Tigris nevű idegen véleményén. Rugózhatott volna Zombie meglátásán is, ami inkább pozitívum, de nem. Fejem csóválom megállapítására, mert a pórázra való kötésem sosem volt senki számára sem opció. - Ruben készségesebb nálam e téren, de tőlem ilyet el ne várj. Ha állandóan csak azt mondanám, ami a másiknak kevésbé esik szarul, semmint, amit igazán gondolok, annyi volna a szabadságomnak és őszinteségemnek. Ezt egy hozzád hasonló "ecsetelő" igazán tudhatná... - húzom félre szám, de nem rontja kedvem a dolog, szóval jókedvem is hamar visszatér. Pláne miután Zombie is bele keveredik egy rövidke rész erejéig. - Nem ismered. De le "csontiztad". Ilyen esetekben a becenevek nem feltétlen kedvességből szólnak, ugye tudod? Már-már sértés. Függetlenül a tetkói miatt. - vonok vállat megmagyarázva előző felröhögésem okát. Zombie azonban innentől próbál inkább láthatatlanná válni. - Aha, szóval velem van bajod... Csak azért mert őszinte voltam hozzád... - teszem karba kezeim, hallgatva őt. Elmosolyodva, helyeslően bólogattam figyelmeztetésére. - Igen, de ez már csak szimplán jól esik a májamnak... Ügyet se vegyél rám, hiszen ki vagyok én neked...? - legyintettem nevetve, bár valahol azért fájt, hogy nem ismer meg, de hát ilyen az élet. Majd lesz valahogy. A cigi és az ital elkobzása után bújt csak elő belőle igazán a kis ördög, de csak az utána való beszélgetés indította el benne a felszínre törő haragját, ami... gyenge volt az elképzeltekhez képest, de elsőre nem rossz. Megéreztem, de ennek még csak nyoma sem marad. - Nem tudtam, hogy lábbal is tudsz festeni... Vagy mi lesz, ha véletlenül eltörik a csuklód, hm? Jobban is vigyázhatnál magadra, te kis lüke. - mozgattam meg állkapcsom, bár tényleg nem okozott bennem kárt. - Szerencséd, hogy engem ütöttél meg, mert valaki más most biztosan kiherélnek. - csóválom rosszallóan fejem, na nem azért, mert haragudnék rá, mint inkább amiatt, hogy ennyire felelőtlen. Én örültem neki, hogy végre kezet mert emelni rám, mert ezek szerint azért ott van benne még az a régi hülye gyerek.
Legalább addig a közelemben tudhattam, mikor magához rántott, ha nem is a romantikus módján. Mert én addig is ráfoghattam a hátsójára. Régi szép idők... Kár, hogy nem kettesben vagyunk. - Ez igaz. Viszont én nem is burzsujkodom a készségeimmel... - forgattam szemeim, de már levakarhatatlan széles mosollyal arcomon, ahogy tenyereimben éreztem hátsóját. A fészkelődésére pedig csak kivillantottam közben fehér fogaim, és még jobban rájuk markoltam. - Mi...? Csak neked szabad engem taperásznod? Gondolkodtál volna előbb, mielőtt magadhoz rántottál... és örülj neki, hogy mindezt mások előtt. - nyaltam végig felső ajkaimon. A pia és a cigaretta szagtól függetlenül azért éreztem az illatát, mert a mostani parfümöt vagy spray-t, amit használt. Részemről nincs velük gondom, de jobb szeretem a bőr természetes illatát. A felszolgáló zökkentett ki minket a részemről lassan forróvá váló helyzetből. Szerencsére nem kellett sokat magyarázkodni, ráadásul én még jól is jöttem ki belőle, mert Cale zavart mentegetőzése is engem támasztott alá. A pénzzel sem hagytam volna bajlódni, ő volt a butus, a halk köszönömére pedig csak szemeim forgattam. Úgy is ígértem neki a bevetés után egy közös programokkal teli randi hetet. Hát akkor ezt most a magunk elbaszott módján bepótoljuk. Persze... a tudta nélkül. - Nagy kár, pedig nagyon adtam volna, ahogy nekiállsz masszírozni... - vigyorogtam, miközben elindultunk kifelé, én jobbára a frizurájával a kezemben. - Hát 10 éve azért nem... de annyit elárulhatok, hogy nem volt alaptalan a gyanúd.. Ennél többet viszont nem vagyok hajlandó megosztani veled. Azt bizony ki kell érdemelned. - noszogattam kifelé a végén lökve rajta egyet. - Arra, hogy lássák, hogy uralom a helyzetet, mert különben kihívják a zsarukat, és akkor annyi a karrierednek. Senki sem akar majd egy alkoholista ecset vonogatótól bármit is venni. Szóval szívesen... - vigyorodtam el, azt már hozzá sem térve, hogy valójában egyszerűbb a válasz: Mert jól esett. Ahogy feltételezem neki is, mikor fuccsba dobva az illemet, nekem szegezte talán a legelső őszinte gondolatát, amit ma eddig hallani lehetett tőle. - Az igen...! - nevettem el magam. - Ez volna az etika óra? Tetszik ez a letisztultság, de egyébként meg... nem. Én a dugásról beszéltem az előbb. Az nem ugyanaz. Persze van, akitől a szopás is jól esik. - vigyorodtam el kacéran. - De jobban élvezem, ha ezáltal be is törhetem a kötekedőt. És hát mit mondhatnék... - tártam szét karjaim. - Elég telhetetlen vagyok e téren is. - csaptam össze tenyereim és össze is dörzsöltem őket, majd lazán leengedtem magam mellé. De nem tudtam nem észrevenni, hogy zavarba hoztam vele megint. Csak ne volna rajta az a rohadt szemüveg. Pedig jól áll a szociopata személyiségéhez az a pár boci szem. Engem legalább is mindig velük vett le elsőként a lábamról. Mikor ő is elmondta mit vár cserébe, meglepett, de csak mert, ennél sokkal durvább dologra számítottam. Örülök neki, hogy nem kell oroszlánokkal megküzdenem, de valahol azért csalódtam is benne. - Oké. - nyújtottam felé kezem, hogy egy kézrázással meg is kössük a dolgot, aztán mellé léptem, hogy elindulhassunk. Zombie elköszönt, de kérte, hogy ha lehet ne hagyjunk magunk után hullákat. - Minek a szemüveg? Este van. Talán rosszul látsz...? - kérdeztem menet közben, mert engem speciel zavart rajta.
livin' in new york
If the only thing keeping a person decent is the expectation of divine reward then brother that person is a piece of s***. And I’d like to get as many of them out in the open as possible.
Real love is when you can’t exist without someone, when you’d rather die than be apart. And the whole world goes dark and nothing else matters but the person standing in front of you.
Az emlékezet mint hely, oszlopsor, párkányzat, oszlopcsarnok.
Már-már tátott szájjal hallgattam a hülyeségeit. -Nem az étteremben főzni. Haver. Gondolkozz már kicsit gondolkozz. Te szándékosan idegesítesz engem? Otthon.-Már-már kezeimet is bevetettem, hogy gesztikuláljak mellé.-Ha te neked van egy adott sütő-főző tudásod, ne adj isten több éves konyhai rutinod, majd elmész egy étterembe enni, de az ottani kaja nem ízlik, akkor vedd elő a saját főző tudásod és csinálj jobbat, edd azt. Akkor van jogod kritizálni. Érted? De ha valaki nem tud főzni, sütni, nulla tudása van, akkor ne kritizáljon egy ételt, akkor sem, ha vacak, mert ő még olyan vacakot se tud elkészíteni. Világos? Az ember akkor kritizálhat valamit, ha nagyobb tudása, jobb képességei vannak, mint annak, akit kritizálsz. Jobb szakács vagy? Jobb festő? Nagyobb tudású ügyvéd, tudós? Hajrá. Akkor már van miért kritizálni, de akkor is csak módjával, tiszteltteljesen. De ha te sehol nem vagy szakmailag attól, akinek meg akarod mondani a magadért, akkor jobb csendben maradni. Megszívtam a cigimet. -De figyelj már, hiába nem érdekel az ember, a véleménye attól még rosszul esik, főleg, ha mellé még tiszteletlen is.-Emeltem fel hitetlenül a kezem.-Hát nem tudom csak úgy elengedni, ha valaki lehord engem, vagy a munkámat. Ez nem így működik, én nem vagyok leszarom típusú ember. Engem nem úgy kódoltak, mint téged. Nem az őszinteséggel van bajom. Figyelsz te rám egyáltalán? A stílusoddal van bajom, azzal, ahogy közlöd. Cseppnyi tisztelet sem szorult beléd. Mikor felhívta rá a figyelmem, hogy csak szórakozásból olyan, amilyen kedvem támadt volna kifakadni, de végül vissza nyeltem. -Szórakozásból húzod mások agyát? Nem gondolod, hogy ez illetlenség?-Kérdeztem rá azért finoman.
Az ütés utáni megjegyzésein sóhajtottam, de mondjuk volt benne igazság. Ha olyan embert ütök meg, akkor lehet komolyabban megütöm a bokám. Szégyelltem is magam, nem szoktam ennyire agresszív lenni, mégis megtörtént. Viszont valami itt csengett még a fülembe: "kis lüke". Azért ez aranyos volt, nem számítottam rá, hogy ilyen szavakat is tud mondani. Azért a maga módján ez most cuki volt. -Mi? Mit jelent az, hogy nem burzsujkodsz a készségeiddel? Ezt nem értem ez mit jelent.-Néztem rá értetlenül. -Én nem taperollak... nem csinálom.-Motyogtam, hiszen ez szemenszedett hazugság volt. Csak a ruhájára fogtam rá.
Elhagytuk a bárt, közben figyelmesen füleltem arra miket is mondd. Ezek szerint ismerjük egymást, csak annyi minden mással együtt elfelejtettem a részleteket is, csak azok a kósza képek maradtak meg a fejemben és az elmosódott álmaimban. Nem sokat árult el, sőt, lényegében szinte semmit, de már tudtam, hogy valamikor régen valamiért mi ismertük egymást, de nem tudtam pontosan milyen viszony lehetett köztünk, csak kósza sejtéseim lehettek. A nevét és foglalkozását már megtudtam, ahogy meg is volt az új első benyomásom is. Abban is volt igazság, hogy lehet nem az lett volna a legjobb reklám a kiállításaimnak, hogy "kocsmai" verekedésért elvisz a rendőrség, bár az se jó reklám, hogy gyógyszeres kezelés alatt álló elmebeteg vagyok. Habár manapság a botrányhősök elég népszerűek és befutottak. A további beszélgetések elég felnőtt irányt vettek, amire grimaszoltam kicsit. -Perverz...-Motyogtam reakcióként az elhangzottakra. Végtére is sikerült megegyeznünk a feltételekben és kezet is ráztunk. Zombie után fordultam, mert nem értettem mire célzott az előbb. -Hogy? Miért ölnénk meg bárkit is?-Kérdeztem meglepetten fordulva utána, de úgy tűnt már hiába. Shane felé fordultam.-Ennek meg mi baja? Nem vagyunk mi gyilkosok. Elindultunk a lakásom felé, közben a doki fel is tette a negyven milliós kérdést. Erre én leemeltem arcomról a szemüveget, bár elsőre nem sikerült megfognom a szárát, csak negyedjére. A vékony szemüveg szár valamivel nehezebb eset volt, főleg, hogy nem is láttam rá. -Igazából... ez csak meg volt nekem. Ezzel a szemüveggel az arcomon ébredtem fel... megtetszett, így megtartottam.-Eszembe jutott néhány kósza kép a különös pinceszerű, kezelő szerű helyről, amitől enyhén megfájdult a fejem, minek hatására grimaszoltam kicsit, majd arcára emeltem tekintetem.-Mára már talán a védjegyemmé vált.-Mosolyogtam fel már-már kedvesen, hiszen a hirtelen jött haragom kezdett teljesen eltűnni. Szó mi szó, sok ember engem már ezzel a szemüveggel azonosított.-De meglepődnél, nem sötétít annyira, mint első látásra hinnéd.-Visszatettem a szemüveget orromra, majd az útra emeltem szemeim. -Figyelj... sajnálom az előbbit, csak... érzékeny vagyok.-Öleltem meg saját magam menet közben, gondolataim most kissé zavarosak voltak én pedig kicsit kellemetlenül éreztem magam a történtek miatt és még az idő is kezdett hűlni, kellett volna egy tavaszi kabát, de legalább nem volt innen messze a lakásom.-Rosszul viselem a tiszteletlenséget. Ez nem kifejezetten rólad szólt, csak... a stílus, tudod.-Fordultam azért felé. Haladtunk tovább, a séta pedig egész katatón módon hatott rám. Úgy mentem előre, mint akit hipnotizáltak, még a fényszórók sem tűntek fel, pedig erősen úsztam a fényében, de én lazán léptem rá az útra, az autó pedig erős dudaszóval hívta fel rá a figyelmem, hogy hibát követtem el. Ennek a hangos dudának köszönhetően és Shane gyors közbelépésének hála úsztam meg, hogy elüssenek. Zavartan kapkodtam ide-oda a fejem. -Hm? Hoppá. Bocs. Elmerültem a gondolataimba merültem.-Motyogtam zavartan.
“And be grateful. Our scars have the power to remind us that the past was real.”
Na csak, hogy tisztázzuk. Én, mint fél napokat dolgozó és főzni tudó ember, elmegyek egy fasz tudja hány csillagos étterembe, hogy megyek egy steaket, amit az ottani szakács, mert olyanja van szarul csinál meg. Azért, hogy kritizáljam, menjek haza és süssek neki jobbat? Visszafizetni meg majd a sors fogja gondolom. Azért megyek abba a drága csillagos étterembe, hogy minimum a gondolataimból kitalálják mit akarok enni, ha már kidolgozom a belem másutt. Mint mondtam ez egy szabad ország. Ha pedig valaki fel graffitizi a falra, hogy kapjátok be, lehet hőbörögni, de attól még így fogja gondolni. - vonok vállat, hogy már pedig tessék elfogadni a tény, hogy nem mindenki olyan, mint mi, van, aki szabadabban használja a szavakat, valakinek pedig minden második mondata káromkodás. Festőből sem csak egyféle van. Stílusból se. De attól még nem leszek kevesebb, mint ő. - Hát ha így volna, ahogy mondod, minden második ember kompetenciát érezne arra, hogy politikusnak álljon, de szerencsére nem így van. Azért kritizálunk, mert felmerjük vállalni hangosan is, amit gondolunk. Mindegy, hogy mi az, vagy milyen stílusban teszik. Művésznek tartod magad, akkor te magad is tudod, hány olyan szakmabeli emberke húzta ki a gyufát nálatok a történelem során. És érdekelte őket, amiért szabadon lázadtak, amiért ki mondták azt, amit és ahogyan gondolják? Kurvára nem. Szerinted Frida Khalo-val finomkodva közölték, hogy mennyire visszataszító, amiért férfi nadrágban járt? Frászt! És amikor első női festőként olyan meztelen nőket ábrázolt, ami bőven túl szárnyalta szexualitásban az addigi festőkét, szerinted halkan odasúgták neki, hogy hát ejnye-bejnye? Nem. Szerintem még meg is dobálták vagy leöntötték miatta sárral... Jobb esetben sárral. A tiszteletet ki kell érdemelni, babám. Nálam biztosan. Mondjuk ez igaz mindenre, mert nálam mindent ki kell érdemelni. - vonok vállat, és reményeim szerint ezzel le is zárjuk a témát, mert ugyan most is mókásnak tartom a vele való vitákat, és imádom mikor magyaráz és ideges lesz, meg hadonászik, míg valakit pofon nem ver, de attól még.. hosszúra nyúlt ez a téma. Én se engedek és ő sem, ezt el kell fogadni. - Pedig pályafutásod alatt megtanulhattad volna, hogy leszard a leszarnivalókat. De remélem azért át nem futsz a forgalmas úton, ha a túloldalról nem érted mivel gúnyolnak... - mert ezek után kinézem belőle, hogy bárki bárhol, bármikor véleményt alkosson róla, az ennyire foglalkoztassa. Pláne, ha negatív, hiszen láthatóan jobban megragadják ezek, mint a dicséretek. Vagy csak én vettem le a lábáról a tahóságommal. Stílusomra tett megjegyzésére hümmentek egyet és karba teszem kezeim. - Oké. Akkor nekem is bajom van a te kivagyi stílusoddal. És akkor most hogyan tovább? Megváltozol? Nem. Én megváltozom? Felejtsd el. De látod ezt...? - keringetem körbe ujjam magam előtt. - Az élet megy tovább. - Ó, igen, leginkább azokét, akik megérdemli vagy rászolgálnak idővel. - válaszolom vigyorogva nagyokat bólogatva. A mostanival is erőteljesen megszolgálta, amiért ennyire túl reagálja ezt az egészet, de még az után is tüske maradt bennem, hogy nem csíphettem nyakon a lövöldözés után, hogy ellássam a baját. Pedig megérdemelte volna. Nem mentség rá, hogy nem emlékszik. Én emlékszem. - Tudom, hogy az. Te tudtad, hogy a cigi káros rád és a körülötted lévőkre? Akár még odakint a szabad levegőn is? Tudod hát. És mit csinálsz? Tojsz rá. Mert neked jól esik. - vonok vállat rá egyszerűen megmagyarázva a helyzetet. A cigivel bevállaljuk, hogy kinyírjuk az idegeink, a tüdönk, az agyunk, ahogy mások idegesítésével én is bevállalok néhány pofont. Bár arra nem számítottam, hogy néhány perccel később kapok is egyet. Na éppen ezért éri meg előbb felhúzni Braxie-t, mint mondjuk Bear-t. Ha ő legyintett volna meg, már nem élnék. - Dehogy is nem. Jelenleg az ingem is én vagyok. Vagy ha úgy vesszük, én is csak a nadrágod taperászom... - csaptam rá egyik kezemmel a hátsójára szélesedő vigyorral. A dolog nem tartott sokáig, ugyanis közbe szóltak, mi pedig távozásra kényszerültünk, bár... alapból is ez volt a terv. - El se hinnéd... De ez téged sosem zavart... és a szemüveg mögött bújó tekintetedből tudom, hogy most is csak a szád jár... - húztam fél mosolyra ajkaim. Talán a kinti friss levegő, az esti hűs, de elég hamar visszavett magából. Hát ennyi lett volna? Megüt és vége? Anno simán bírta két menetig is. Kijött a gyakorlatból... Zombie idővel tovább állt, nem akarta a gyertya tartó szerepét, pedig komolyan gondoltam a dolgot. Szépen fel fektettük volna egy kisebb asztalra Braxie fiút, hogy az asztal széleihez közel legyen a hátsója, illetve, hogy feje is lelógjon és kész. Édeshármasban férfiakkal még úgy sem csináltam. De nem bánom, ha teljes egészében ki sajátíthatom magamnak Cale-t. - Nem hát... ne is foglalkozz vele... Biztos aláírást akart tőled, csak nem jutott szóhoz miattam, és most morcos... - legyintettem vigyorogva. Nem mintha én szoktam volna kezdeni a gyilkolászást... Bolond csonti... - Ébredtél fel...??? - kérdeztem vissza, mert ezt hirtelenjében nem tudtam hová tenni. Mikor a kórházba vittek még nem volt rajta, így nem ott kapta. - Elég szomorú... - állapítom meg. - Enélkül sokkal helyesebb vagy. - tettem hozzá miközben előhúztam a cigis dobozom, mert ki tudja mennyit kell sétálni. Őt is megkínálom, és meggyújtom neki, ha elfogadja. Közös vonások, hát nem romantikus? Minden bizonnyal a levegőben volt valami, mert még engem is meglepett a bocsánat kérése. - Te most... azért kérsz bocsánatot, mert beszóltam és te megütöttél...? - vontam fel kissé rosszallóan szemöldököm, majd szemeim forgatva szívtam a szálba. - Ha tiszteletet akarsz belőlem kicsikarni, nagyon rosszul csinálod. Legyen már tartásod. Megütöttél. Pont. El se hiszem, hogy ennyire emészt téged. Én már rég el is felejtettem. Túl sok szarságot okoztál már nekem, hogy egy kis tasli miatt haragudjak... - fújtam ki a füstöt közeledve az átkelőhöz. Ebből a szempontból elég jól kiképzett. - Tudom, Braxie. Tudom. - emeltem meg szabad, hozzá közelebb eső kezem és belekócoltam hajába. - Bocsánat kérés elfogadva, a dolog pedig elfelejtve. - engedtem le aztán kezem. Én automatikusan megálltam a pirosnál, de meglepett, hogy ő nem. Amikor pedig zöldet kaptak a kocsit, szinte már ösztönösen a haja után nyúltam, és húztam vissza, bár túl messze még nem volt, inkább csak már nem a járdán. Aztán el is engedtem haját. - Még szerencse, hogy egy tahó vigyáz rád, nem igaz...? Mi lett volna, ha még ez sincs... - ciccegtem szám húzva. - Inkább tegyél le az alkoholról és állj át a kávéra. - javasoltam, és a következő zöldnél megfogtam hozzám közelebb eső kezét, és összekulcsoltam vele ujjaim. Már ha nem rántotta el, bár akkor kénytelen leszek legközelebb is megtépni. Így meg még ha el is bámul, ujjaim az övéi közt, szóval el engedni sem tudja majd bámészkodás közben. Igen, nagyon jó módokon kimagyarázom, illetve megmagyarázni, hogy miért tettem, amit tettem, anélkül, hogy saját magamnak is bevallanám, hogy hiányzott és örülök, hogy jól van. Ha lett volna zakóm azt is ráadtam voltam, mert éreztem a kezén, hogy fázik, de mivel nem volt, ezért csak bízhattam benne, hogy mielőbb megérkezünk.
livin' in new york
If the only thing keeping a person decent is the expectation of divine reward then brother that person is a piece of s***. And I’d like to get as many of them out in the open as possible.
Real love is when you can’t exist without someone, when you’d rather die than be apart. And the whole world goes dark and nothing else matters but the person standing in front of you.
Az emlékezet mint hely, oszlopsor, párkányzat, oszlopcsarnok.
Távol állt tőlem, hogy tovább veszekedjek vele az elveken és a kritikai etikán, illemen, mert láttam, hogy ragaszkodik a saját elgondolásaihoz, saját dolgaihoz, így elengedtem a dolgot. Bár tény, eléggé kifacsarja és komolytalanul adja vissza, amit mondok, ami azért kellemetlen volt, de már csak azért is lezárom, hogy többet ne kelljen hallanom a hülyeségeit. Majd talán valamikor visszatérünk rá. -Én nem mondtam, hogy ne vállaljuk fel a véleményünk, csak tegyük diszkréten és illemtudóan. Végig hallgattam Frida Kahlo történetét is és bár volt benne igazság, azért nem teljesen értettem egyet azzal, amit mondott. Avval viszont nem akartam vitatkozni, hogy a tiszteletet ki kell érdemelni, meg amúgyis, hiszen ez így van és nem csak vele. Ez gyakran van így másoknál is talán picit velem is. Picit meghőköltem, amikor megjegyezte, hogy gondjai vannak velem. Nem mondhattam volna azt, hogy megértettem, vagy megérdemeltem, de végülis aztán kifejtette, hogy hogy is értette. Igaza volt, egyikünk sem fog változni, éppen ezért nem is nagyon érdemes elmerülni az adok-kapok játékba. Megszólt a cigiért, amire a szemüveg mögül szúrós pillantásokat vetettem rá. Jó, persze, ebben is volt igazság, talán éppen azért is lettem ideges, mert nem tudtam rá visszaszólni.
Az események felgyorsultak, elcsattant egy ütés, utána már "egymásba kapaszkodva" álltunk a fenekem markolva és csapkodva. Kis huncut. Ráadásul hülye magyarázatokkal. -Ez csak egy gagyi magyarázkodás... Megjegyzésén csak morgolódtam. Ő aztán már csak tudja, hogy én mit érzek, vagy gondolok. Ne akarja ezt megmagyarázni. Lassan viszont kezdett csitulni a helyzet, elülni az indulatok. Zombie is távozott, bár elég furcsa megjegyzései voltak, Shannek pedig még furcsább magyarázata. Idézőjelben furcsa, hiszen kérhetett volna aláírást. -Majd küldök veled neki egyet. Szóba került a szemüvegem is, amire válaszoltam, ő pedig visszakérdezett. Picit ajkamba haraptam, hiszen nem tudtam válaszoljak-e neki és ha válaszolnék is, elhinné-e nekem. Minden esetre úgy döntöttem megpróbálok vele őszinte lenni, maximum őrültnek fog tartani. -Hát... igen. Homályosak az emlékeim, nem emlékszem sok mindenre. Nem tudom miért. Lehet sokat aludtam, vagy törölték az emlékeim, vagy valamiért elfelejtettem... Olykor egy pincében ébredtem. Furcsa dolgok voltak ott. Szíjas székek és furcsa ágyak. Valami rádiószerű gép, amin drótos panelok voltak, amik mintha rányomós bélyegzők lettek volna, vagy pecsétek, vagy mik. Valami koszos hosszú tű és fura kis kalapács... meg... meg nem tudom még mik. Alig emlékszem.-Fogtam a fejem az erőlködéstől. Amúgyis elég sűrűn vannak fejfájásaim. Néha bevillant egy-két emlékkép, de nem tudtam volna őket neki felidézni.-Aztán... más helyeken is ébredtem. Többek közt végül otthon. Nem igazán tudtam magamról, de nálam voltak az irataim és a pénzem is. Elfogadtam a cigit, sőt, meg is gyújttattam vele. Most kedves volt. Ez a kedvesség jól esett tőle az eddigiek után. Végül bocsánatot kértem tőle, amin láthatóan meglepte őt. Azt is láttam rajta, hogy nem tetszett neki. Bumm. -Nem. Dehogy. Ez nem erről szól. Csak bocsánatot kértem, hogy megütöttelek. Ez nem a tiszteletkicsikarácsról szól. Azért emészteni nem emésztett annyira, mint hihette, de tény, hogy nem esett jól a gondolat, a tudat. De szerintem a tartás nem erről szól. Azért az érdekelt volna mikre gondolhatott. Hogy miket okozhattam még neki, amik ennél is komolyabbak. Vajon milyen ember lehettem vele? Megszívtam a cigit, majd kifújtam a füstöt az általa kifújt füstfelhőbe. Braxie... furcsa volt számomra, hogy ezen a néven szólított engem, ám nem mondom, jól esett a simogatása. Simogatás... inkább kócolás. De legalább elfogadta a bocsánatkérésem. Picit elmosolyodtam. Ezek szerint jók vagyunk, a jó viszony kialakult. Mikor visszarántott az autók elől kicsit jajdultam, hiszen mégis csak megtépte a hajam, ugyanakkor hálás is voltam neki, hogy megmentett egy gázolástól. -Bbocs... én nem vagyok részeg csak... Nem is tudom... nem kapcsoltam. Sajnálom. Vannak néha ilyen zárlatok a fejemben.-Vakartam meg kócos tarajom, majd felnézek rá. Elfogadtam kézfogását és összekulcsolt ujjakkal mentünk tovább, mintha egy pár lennénk. Furcsa érzés volt, de kellemes és nem kellemetlen. Éreztem, hogy nem most történik először. Éreztem, hogy van valami közöm hozzá, de nem voltak ismereteim hozzá, emlékeim. -Izé...-Kérdeztem volna valamit, de végül letettem róla. Úgysem válaszolna nekem, megmondta, hogy nem ad válaszokat és kinéztem belőle, hogy tényleg nem is fog, felesleges lett volna bármiről is kérdezgetnem. Tekintetem a környéken vezettem végig, miközben előre haladtunk. Annyira elbambultam a kellemes, félhomályba burkolt, holdfényes estében, a tájban, hogy megbotlottam egy kifordult térkő darabban, amitől majdnem térdre is estem, de szerencsére csak megbicsaklottam, mivel meg tudtam kapaszkodni Shane kezében, ám ahogy előre buktam a szemüvegem le is esett rólam, ám szerencsére nem tört el, mivel egy adag karton hulladékra esett. Megkapaszkodtam Shane karjában, másik kezemmel pedig a zakójában, majd felpillantottam a szemeibe még félig-meddig megrogyva. Megfájdult ugyan a bokám, de éreztem, hogy semmi komoly. -Azta... de ügyetlen vagyok...-Motyogtam zavartan. Elég kellemetlen pillanat volt, hiszen már így is hol részegnek, hol rokkantnak nézett engem. Sorra értek a kellemetlen percek, ráadásul most tényleg csak elbambultam, nem is az agyam hagyott ki.-Am... már nem lakom messze innen...
“And be grateful. Our scars have the power to remind us that the past was real.”
Hármasunkat illetően szerintem én szórakoztam a legjobban, függetlenül attól, hogy kaptam egy jobbost is. Nem reménykedtem semmiben, ahogy Zombie tanácsolta, mert, időnk se nagyon van kibontakozni, újra ismerkedni, ha pedig Cale úgy dönt, hogy jó neki ez az élet, és nem kíván többet megtudni múltjáról, nem kényszeríthetem. Egyszer már elengedtem - igaz, vissza is mentem... - most is menne. Már csak amiatt sem zaklatnám ilyesmikkel, mert ha nem is teljesen, azért tudom mit érezhet. Én azonban nem vágytam a múltamra és máig csak tehernek érzem az akkor fontosabb momentumaim, a szakmám, azt, hogy olyan legyek, amilyen nem vagyok. Most már mondhatni a mának élek, és ha csak egy napot tölthetek vele, azt is haragban, hát legyen. Emiatt sem féltem kihasználni az alkalmat, hogy megmarkolásszam hátulról. Ha valóban annyira zavarta volna, lecsaphatta volna a kezem, miután elenged, vagy felléphetett volna erőszakosabban is, igaz... akkor biztos kinevetem. A hátsója taperolása pedig már is enyhítette a pofon által érzett... nos... nem létező haragot. Hát még mikor rá is csaphattam. - Az... - mosolyodom el önelégülten, kezeimmel a hátsóján. - De addig én sem engedlek el, amíg te sem... - tettem hozzá még mindig fellengzősen. A kinti levegő által azonban csillapultak a kedélyek, legalább is részéről, mert bennem még mindig akadt volna mit levezetni. - Komolyan...? Olyannak ismersz, mint akivel lehetne bagolykodni? - sandítottam felé erősen kételkedve benne, hogy megmaradtak e emlékeiben a bárban töltött percek. - Majd eljössz hozzánk és átadod személyesen. Vagy örökké szomorkodhat, hogy cserben hagyta imádott... művésze. - kerestem a legjobb megnevezést, de még mindig fura volt így tekinteni a kis vöri frizkósra. Persze voltak rá hajlamai korábban is, de fura, hogy míg ez megmaradt, az őrültsége teljesen köddé vált. Szinte már hiányzik. Zombie-ról azonban hamar elterelődött a téma, mikor finoman rátértünk arra mi is történhetett vele az elmúlt hónapokban. - Pincében? - kérdeztem vissza összevont szemöldökkel, bár elképzelhető, hogy elrabolták, esetleg a saját emberei, hogy bosszút álljanak, bár nem tudom akkor miért hagyták életben és mitől lett ilyen kis... kelekótya. - A legfrissebb ismereteim szerint, mint elismert pszichiáter, még sosem hallottam olyan eljárásról, ahol kifejezetten memória törlésre fejlesztettek volna ki bármit is. Ám mellékhatásként elég sok kezelésnek lehet utóhatása. - vakarom tarkóm, mert a leírása az elektrosokkra utal, a tűből és a kalapácsból pedig csak saccolom, hogy a lobotómiára gondolhat. Ám míg az ECT kezelés máig bevett szokássá vált a maga fejlesztéseivel, a lobotómiával jó régen felhagytak, leginkább azért, mert a legtöbb beteg vagy bele halt, vagy örökké ágyhoz lett kötve. Együtt a kettőt pedig max a világháborúk idején használták, mely rendszerint sokkal durvább mellékhatásokkal jártak. Többnyire halállal. A kérdés már csak az, hogy ki volt és milyen indokkal tette, amit tett. Sajnos az elektrosokk kezelés mellékhatásaira nincs gyógyszer, maximum a rohamokra. A memória kiesés vagy rövid vagy hosszútávú. Idővel vagy vissza jön vagy nem. Cale esetében valószínűleg nem fog, ha ennyi idő alatt sem jött. Azok, amikre emlékszik valószínűleg azok is maradnak amik, emlékfoszlányok. Ez nyilván szomorú dolog, bár valahol még is jobb így. Új életet élhet. Bár elég burzsuj egy életet, de ha neki ez jó, ha boldog tőle, akkor nincsen baj. Noha láthatóan zavarják ezek az emlékek. Kamu személyazonosság és pénz. Ez a rosszakaró sem biztos, hogy rosszakaró volt. Ha nem Cale-ről lenne szó és egy illegális kórházról, mint helyszín, azt mondanám, nem személye ellen szól a dolog. - Tudod, mint orvos, értek ezekhez a dolgokhoz, ha gondolod, egy másik alkalommal megvizsgálhatlak és meglátom mit tehetek érted. - ajánlom fel, mintha ez volna a legkevesebb, pedig igazából teljesen más miatt teszem. Legutóbb nem lett kimondva a kapcsolatunk vége, szóval már csak emiatt sem hagyhatom kínlódni. - Viszont én Brooklyn-i csávó vagyok, oda kéne lejárnod... - figyelmeztetem, mert az bizony nem kevés idő. - Viszont akkor azt is feltudom ajánlani, hogy azokra az egy-két napokra, nálam lehess... nálunk, mert nem egyedül élek. Ha esetleg nem volna már hely a szállodákban vagy nem szeretnél... felhajtást... - vonom összevégére szemöldököm, mert igazából gőzöm sincs mennyire híres, vagy hogy ismerik e egyáltalán nálunk, mert ha Zombie nem szól róla, én biztos nem kerestem volna a festők közt. - Tehát azt gondolod, hogy nem érdemeltem meg...? - mosolyodom el, hogy megint egy vége láthatatlan vitába keveredjünk és a végére ki tudja, talán kicsikarok belőle még egy pofont. Végül nem pofon lett a vége, hanem ő próbálta kinyírni magát. Szerencséjére én pont meggátoltam benne. De mi van, ha nem vagyok itt...? - Igen, azt látom. Viszont az alkohol rohadtul nem segít az állapotodon, a maradék agysejted is kinyírod vele. Nem csodálom, hogy már csak festegetni tudsz... - csóválom fejem rosszallóan, leginkább amiatt, mert láthatóan saját magát is elkezdte leépíteni akarva akaratlan. - Inkább igyál helyette gyümölcslevet, és nem nem bort mondtam. Vagy karamellás tejet. - javasoltam neki egyéb, ihatóbb dolgokat, még olyat is, amit anno szeretett. - A legközelebbi sétánkra adok rád egy gyerek pórázt, biztos, ami biztos. - viccelődtem, és nem is teljesen. A nyakörv se lett volna rossz ötlet. Annak viszont örültem, hogy készségesen kulcsolta össze ujjait az enyéimmel. Ebből már biztosan tudom, hogy identitása megmaradt olyannak, amilyen volt, és hogy bár két perccel ezelőtt még bemosott nekem, most nem csak, hogy nem undorodik tőlem, de még az sem zavarja, ha mások megnéznek vele. Mert hát elvileg híresség, tehát simán pletykálhatnak is majd róla. Rá néztem, mikor megszólalt, de végül nem fejezte be, én pedig nem erőltettem, mert úgy voltam vele, hogy bizonyos válaszokért cserébe igen is megérdemlem a jutalmat, amit itt nyilvánosan az utcán nem kaphatok meg. Szóval nála készségesen válaszolok majd mindenre, de ahhoz neki is be kell dobnia magát. A kinti hűvös engem nem zavart igazán, de láthatóan őt igen, szóval bíztam benne, hogy nem volt hülyeség gyalog neki vágni, és hamar hazaérünk. A fene gondolta volna, hogy ennyire szerencsétlenné vált, hogy 10 perc alatt másodszorra próbálja kinyírni magát. De még így is szinte biztos voltam benne, hogy az a retkes szemüveg az oka. Még szerencse, hogy fogtam, és legalább annyi lélekjelenléte volt, hogy belém kapaszkodott. - Borzasztó milyen szerencsétlen vagy... - csóváltam fejem leguggolva hozzá, hogy megnézzem nem e törte el valamilyét, mert kinézem belőle. - Tudsz még járni...? - néztem rá, és akkor tűnt csak fel, hogy a szemüveg már nincs rajta. El is mosolyodtam kicsit, majd álla alá nyúltam, hüvelykujjam rá simítva állára. - Ugye mennyivel jobb így nézelődni, mint sem egy sötétített üvegen keresztül...? - kérdeztem, lassan el is engedve állát, de még mindig mosolyogva. Hát mennyivel kölyökképűbb így, mint azzal...? Miután elengedtem állát, el is nyúltam a szemüvegért, és a tőlünk pár méterre lévő félig alvó, vagy ájult hajléktalannak dobtam, akire erre fel is ébredt és ijedten pillogott le magára, hogy mivel találtam fejbe. - Tiéd lehet. - szóltam oda neki, miközben a drága szemüveget vizslatta, majd fel is vette, és elég hiányos fogsorral felénk mosolygott. Hát... inkább őt csapja el emiatt egy buszt, mint Cale-t. Feltételezem, hogy Braxie sem akarta ezt szó nélkül hagyni, ha már annyira ragaszkodott hozzá, de most kénytelen lesz megválni tőle. Örökre. És ha mozgolódni kezdett, hogy visszavegye, vagy csak odafordított a csöves felé a fejét, megfogtam álla alatt és vissza fordítottam felém, hogy... megcsókoljam. Nem tartott percekig, de ha nem húzta el a fejét, akkor tovább faltam az ajkait néhány röpke pillanatnál. Igen, nos ezt lényegében kiköveteltem, de megérdemeltem. Mikor elváltak ajkaim az övétől, megnyaltam sajátomét, majd ciccentettem egyet és ránéztem. - Egy csók, egy kérdés. - mondtam, majd alányúlva felsegítettem. Ha tudott járni, csak a kezét fogtam meg. Ha nem, akkor egyik karját átvetettem a vállaim felett és úgy segítettem a járását. - Javítanunk kell a koordinációdon, mert így előbb vagy utóbb kinyírod magad.
livin' in new york
If the only thing keeping a person decent is the expectation of divine reward then brother that person is a piece of s***. And I’d like to get as many of them out in the open as possible.
Real love is when you can’t exist without someone, when you’d rather die than be apart. And the whole world goes dark and nothing else matters but the person standing in front of you.
Az emlékezet mint hely, oszlopsor, párkányzat, oszlopcsarnok.
-Bagolykodni? Egy aláírás átadásához szükségtelen virrasztani. Inkább a galambkodásra gondolsz. Postagalamb szerep. De oké, akkor majd valamikor megszervezünk egy találkozót és kap tőlem egy aláírást. Nem szeretném, ha csalódnának bennem, a hírnevemre sem lenne jó hatással. Még elterjeszti valaki, hogy bunkó vagyok. Nem, ezt nem engedhetem.-Ingattam meg fejem. Következő témánk a pince volt, bár nem voltam benne teljesen biztos. -A légkör és a falak arra engedtek következtetni. Azok alapján, amire emlékszem... Hallgattam meglátásait, bár cseppet sem voltak biztatóak, miszerint kezelgettek engem valami kapcsán. El is gondolkodtam, próbáltam ezt azt felidézni. Igen, valami rémlett is. Elég fájdalmas, ijesztő emlékfoszlányok, képek löttyökkel teli injekciókról és elektromos áramütésekről. Ujjaimmal orrnyergemre szorítottam. -Ah... én nem tudhattam, nem vagyok orvos nem vagyok. De a mai világba... ki tudja mik vannak. Láttam rajta, hogy nagyon gondolkodik valamin, valami kattog a fejében; csak sejtéseim voltak mik lehetnek a gondolatai, min elmélkedhet. Rajtam és azon, hogy mi történhetett velem. Lehet tud rajtam segíteni? Ajánlata is erre utalt, bár nem tudtam, hogy remélhetek-e bármi előrelépést is. Meg kellett próbálni. -Öhm... oké. Én nem bánom. Majd megbeszélünk egy időpontot és belefogunk. Az már más kérdés volt, hogy Brooklyn nem a szomszédban volt. Ha megyek, nem egy napra akarok menni, ráadásul nem is akarok velük vegyülni, így inkább motelba mennék. Shane mellett még el lennék, de a fene tudja kik vannak még vele. Megismerkedni meg fogok velük, nem leszek tahó, de nem akarnék huzamosabb ideig velük maradni. Lehet nem érezném jól magam. -Nem azt mondom, hogy nem érdemelted meg a jobb horgot, de nem vagyok rá büszke. Nem szoktam erőszakoskodni, ez most önkénytelenül jött. Nem szeretek másokat bántani.
Kacagott a vakbelem. Azért hülye nem vagyok és nem gondoltam volna, hogy kevés agysejttel valaki olyan festő lesz, mint én. Kicsit túlzott és azt sem gondoltam volna csak rontok az állapotomon. De ki tudja? Lehet igaza van. A piában. Abban nincs, hogy agyhalott vagyok és azért tudok már csak festeni. Máshoz is értek és a festéshez sem kevés agysejt kell. Ahhoz nem, amit én festek, hiszen nem csak sima kriksz-krakszok. Minimálisan felcsillant a szemem és mosolyogtam egyet. -Ezeket szoktam is. Már amikor. Nem csak az alkohol létezik számomra, ne aggódj. Kézen fogva haladtunk tovább, miután majdnem elütöttek, de igen hamar újra baleset ért, noha nem súlyos. Megkapaszkodtam benne, bár szemüvegem bánta ezt az egészet. Zavarba is jöttem, elég kínos volt ennyit bénázni, de önhibámon kívül történt. Hátra simítottam hajam. -Igen. Tudok... igen járni... nem vészes, csak kicsit fáj.-Mondtam, ám ezután még inkább zavarba jöttem, mikor állam alá nyúlva cirógatta kicsit állam. Vajon mi lelte ilyenkor?-Am... igen? Jobb?-Kérdeztem vissza mert számomra nekem mindkettő megfelelt. A szemüvegen át is és Nélküle is, de azért mégis csak az imidzsem része volt. -Hé, ne már.-Fordultam a hajléktalan felé, már léptem is volna, hogy menjek visszakérni, ám akkor ért derült égből villámcsapás. Pillanatok töredékéig mozdulatlan maradtam, még levegőt venni is elfelejtettem, mikor megcsókolt. Magam sem tudom miért, de az utolsó pillanatokban mintha viszonoztam is volna, bár kihagyott akkor az agyam egy kicsit. Mikor elhajolt, még mindig meglepett pillákkal, kipirosodva néztem felé. -Én... am... izé...-Motyogtam zavartan és hajamat hátra túrtam.-Ez... ez most meglepett... Kézen fogva mentünk tovább. Járásnál kicsit fájt, de elviselhető volt, igazából hamarosan már alig éreztem. -Majd dolgozunk rajta...
Hamarosan elérkeztünk a lakásomhoz, ahol kellemes, langyos időjárás volt. Tipikus kisvárosi lakás volt, amolyan agglegényes, egyszerű, de nekem nem is kellett több. -Kérsz egy teát? Zöld. Kávét is adnék, de ahhoz már este van. Vagy egy sört innál inkább?-Kérdeztem felé pillantva és a fotel felé intettem, hogy üljön csak le nyugodtan.
“And be grateful. Our scars have the power to remind us that the past was real.”
Én itt speciel arra a varázslós, iskolás dologra gondoltam. De mindegy is, mert egyébként sem lógunk agyba főbe együtt, ez a mai egy ritka pillanatok egyike. Neki is meg van a maga dolga, és én is sokat dolgozom. - legyintettem rá, hogy így vagy úgy, de nem tudom teljesíteni kérését. Valójában nem is akartam. Kellemetlen is volna ennyivel lezárni a dolgot, és így talán rá veszem egy újabb személyes találkozóra. Független attól, hogy Zombie nem ezért a fickóért rajong, hanem aki előtte volt. Pontosabban... nem is hívnám rajongásnak, csupán... többet tudott róla, mint bárki más. Próbáltam segíteni neki, megfejteni mire gondolhatott, de mivel nem látok a fejébe, csak megsaccolni tudom azt is főképp azzal, amit tapasztalok. De ez még édes kevés ahhoz, hogy kiderüljön az igazság. Ahhoz viszont jó kiinduló pont, hogy esetleg javítsunk a problémáin. - Ez igaz. Viszont ennél kicsivel többre lenne szükségem, hogy egyáltalán kiindulhassunk bármiből is. Nem vagyok nyomozó, szóval túl sok mindent én sem tudnék vele kezdeni, de meg vannak a magam kapcsolatai. - nyilván, hiszen remek embereink vannak a kutakodáshoz, éppen csak nem civilek felé. De amiről ugye nem tudnak odafent... - Legalábbis a vizsgálatokba, mert előbb azokra lesz szükségem, hogy biztosan tudjam mit kellene tennünk. - teszem hozzá, mert azt sem mondanám biztosan, hogyha ki is derül a probléma és kezeléseket kap, biztosan rendbe jön. - Butaság. Nem magam ellen akarok beszélni, de ha én megütök valakit, azt később sem bánom meg, mert tudom, hogy megérdemelte. Pláne, ha provokál. Ha pedig megütsz valakit, ne kezdj el mentegetőzni. - vonok rá vállat, de végtére is nekem mindegy miként érzi a dolgot, nem győzködöm, csupán elmagyarázom, hogy szerintem mi erre a megoldás, hogy bűntudata se legyen és ki is merjen állni magáért. Mert olykor szavakkal nem lehet meggyőzni az embert. Azon viszont jót mosolyogtam fejem elfordítva tőle, mikor kijelentette, hogy távol áll tőle, hogy bántson másokat. - Az egy dolog. De talán jobb lenne végleg letenned róla. Még egy egészséges embernek sem tesz jót, te pedig nem segíted elő, hogy rendbe jöjj. Gondolom az edző termeket sem látogatod, így nem csoda, hogy ennyi idő alatt sem javult semmit a koordinációd. - mert feltételeznem kell, hogy nem javult. Nem sokat. Ha pedig végleg berögzül, már én sem tehetek ellene semmit. Mindenesetre nem engedem el a kezét, mert szerintem képes volna a következő zebránál is kinyírni magát, amiben végül nem is tévedek nagyot, igaz a második átkelőt el sem érjük, mert szinte 5 percen belül megint kis híján hasra vágódik. A szemüvegét egyből le is passzoltam egy utcán élőnek, hogy ez többet biztosan ne okozzon bajt, bár Cale szerint nem is a szemüveg okozza a gondot. Se baj, amúgy sem tetszett. Jobb így. Majd ő is meglátja. - Hát nem...? - kérdeztem vissza, mert amúgy sincs most túl világos így este, de ha még a szemüveget is felveszi... ostobaság. Ám még mielőtt felállhattunk volna, ő meg vissza szándékozta venni azt a vacakot, eltereltem a figyelmét. Oké... nem csak figyelemelterelésképp tettem, azt amit. Nekem is jól esett, és jobban esett volna, ha viszonozza. Se baj, majd máskor. Zavarba volt, láttam kipirult arcán, viszont nem lökött el, egy szóval nem volt ellenére, csak ahogy ő is fogalmazott... meglepte. - Se baj... majd gyakoroljuk... - mosolyodtam el, hüvelyk ujjam végig húzva ajkain, bár nyálasnak nem lett nyálas, szimplán csak szeretek vele játszani. Szerencsére már nem kellett sokat gyalogolnunk, de a kezét addig sem engedtem el. Még mindig fura volt ez az egész. Ő, a körülmények, hogy nem a megszokott hangulatban mászkálunk, bár való igaz, nem is volt túl sok lehetőségünk együtt sétálgatni. Mikor megérkeztünk, ha nem is alaposan, de azért körbenéztem, bár beljebb nem mentem, mint amennyire ő. - Whisky után tea? Csak elaludnék. Nem kell semmi, köszönöm. - válaszolom és a kínált helyre ülök, majd amíg ő esetleg tölt magának italt, én előhúzom a telefonom és írok Zombie-nak miknek nézhetne utána, illetve Kittynek, hogy szükségem volna a segítségére.
livin' in new york
If the only thing keeping a person decent is the expectation of divine reward then brother that person is a piece of s***. And I’d like to get as many of them out in the open as possible.
Real love is when you can’t exist without someone, when you’d rather die than be apart. And the whole world goes dark and nothing else matters but the person standing in front of you.
Az emlékezet mint hely, oszlopsor, párkányzat, oszlopcsarnok.
Igyekezetem információkkal ellátni, de ahhoz nekem is kéne egy kis relaxáció, hogy össze tudjam szedni a gondolataimat, mert most kicsit szerteszét voltam. Majd ha végre nem menet közben leszünk és nyugton tudok lenni kicsit, megpihenve, magamba tudok nézni, akkor talán több információt tudok neki is átadni, felidézni. Kaptam némi megszólást, de ezt most jogosnak éreztem. Nem szoktam edzni és az egészségemre sem nagyon figyelek, de ez van. Majd idővel megpróbálok jobban odafigyelni, de nincs sem időm, sem kedvem, sem elhatározásom, hogy én most gyúrni járjak, vagy mit csinálni. Nem az én világom, az ecsetkezeléshez nem kell, azt pedig nem tudtam, hogy a zavaraimra jótékony hatással lenne. Na majd valamikor. Nem igazán gondoltam volna soha, hogy az, hogy megbotlom, oda fog vezetni, hogy egy "idegen" megcsókol majd. Pedig így lett. Nem is tudtam hová tenni az eseményeket. Gyakorolni? Fura egy fickó, de igyekeztem nem zavartatni magam. Igazából nem volt rossz a csók, kellemes élmény volt, csak megdöbbentem, hiszen bár elvileg ismerjük egymást, én nem igen ismertem, csak láttam az emlékképekben és az álmokban. Talán valamikor volt köztünk valami, ami számára még tart?
A lakásomig kézen fogva mentünk. Rákérdeztem kér-e valamit, de nem kért, hanem leült. Töltöttem magamnak egy pohár multivitamint, majd belekortyoltam. Nem akartam sok alkoholt inni, végtére is vendégem van, aki elvileg valamikor az életem része volt. Nem tudtam, hogy kezeljem a helyzetet. Vajon komolyan gondolta, hogy kérdésenként egy csók? Meg most akkor elvileg nekem aktot kéne róla festenem? Igazából nem tudtam, most mi fog történni, rengeteg féle forgatókönyv lejátszódott már a fejemben. Szükségét éreztem, hogy hallgassunk valami zenét, ezért a lejátszóhoz mentem és bekapcsoltam rajta az egyik kedvenc komolyzenémet. Johann Sebastian Bach St. Matthew Passion c. Operájának egyik kóruséneke kezdett szólni. Ajkamba haraptam kicsit, majd odamentem hozzá és leültem az asztalra vele szembe. A masszív dohányzó asztal játszi könnyedséggel viselte a könnyű súlyomat. -Akkor most... mit szeretnél, mi legyen?-Kérdeztem viszonylag rezzenéstelen tekintettel, pedig volt bennem némi izgalom, kis idegesség is. Nem, nem rossz érzések voltak bennem, csak zavarban voltam mellette.-Le fogsz nekem vetkőzni?-Kérdeztem aztán és megejtettem egy szende mosolyt.
“And be grateful. Our scars have the power to remind us that the past was real.”
Eleinte csend honolt az üzik közt, majd szinte egyszerre kezdtek bombázni a kérdésekkel. Kitty a feladat után érdeklődött, míg Zombie még az íráson keresztül is képes volt jól átadni mennyire dühös rám, de természetesen segít. Nagyjából leírtam neki, amiket Cale mondott, és amikre vén gondoltam. Kitty-t pedig megkértem, hogy csekkolja le drága burzsuj barátunk eredeti címét és nézze körül a környékén is. Nem akarom egyből agyonlőni, aki ezt tette, pusztán megkérdezni tőle, miféle szándék vezérelte, és miért végzett ilyen pocsék munkát? Jó, hogy nem nyírta ki. Nem sokkal azután, hogy hallani lehetett a konyhából kilépő Braxie fiút, az üziket is letudtuk, így mire visszaért, már vissza süllyesztettem zsebembe a telefont. Csupán lopva pillantottam fel rá, ahogy belépett, de már pusztán jelenléte is arról árulkodott, mennyire zavarban van. Tőlem. A helyzettől. Vagy, hogy mit is szeretne most. Vagy én. Igazából magam sem tudtam. Lehet mind egyszerre. A pír az arcán azóta sem múlt elteljesen mióta bejöttünk, és most már a hűvös időre sem foghatja. Szemei még mindig ártatlanul csillogtak, szinte kiolvasható volt belőlük, mennyire kényelmetlenül érzi magát, ám ahelyett, hogy egyből rákérdezne bármire is, ami éppen fejében van, csak óvatoskodik. De legalább a zenei stílusa javult. Nem sokat, de a klasszikus mérföldekkel jobb. Én is szívesebben hallgatom alkalomadtán, ha mondjuk éppen kocsival kell lerázni valamit. A kettő egyszerre totál szürreálissá tesz mindent, ugyanakkor a zene segít fókuszálni a helyzetre. Az viszont enyhén meglepett, mikor lecsüccsent elém, de nem székre vagy fotelre, hanem az asztalra. Nem tudom, valahogy nem néztem volna ki belőle ezt a lépést. Viszont így legalább nincs elválasztó tényező, így én is közelebb csúsztam a fotel széléhez és könyökeimmel lábamon támaszkodva, ujjaim összekulcsolva, hajoltam előre hozzá és néztem rá. Majdnem, hogy szemtől szembe voltunk, de a fotel miatt én pár centivel magasabb voltam. Kérdésére finoman elnevetem magam. - Én állom a szavam. De továbbra is tartom azt is, hogy nyugodtan kérdezhetsz tőlem, olyasmit, amire úgy gondolod én esetleg tudom a választ, akár a múltaddal kapcsolatosan, akár arról, hogy köztünk milyen kapcsolat van. De csak is csókért cserébe, hogy én is kapjak valamit, azért, ha már készségesen válaszolok. - biccentem oldalra fejem mosolyogva, mert ez így fair. Nem kérek sokat, és még csak olyat sem, amit ezelőtt esetleg úgy kellett kikényszeríteni belőle. Egy dolog, hogy most nem ismer fel, de attól még vonzódik hozzám, ahogy én is hozzá. Függetlenül, hogy a stílusom nem tartozik a kedvencei közé. Egyenlőre. De megfogja szeretni, ebben biztos vagyok, mert a lelke mélyén ugyanaz a sátánfajzat, én pedig feltételezem, hogy akkor sem a csinos kis pofikámba szeretett bele. Újabb kérdésére felegyenesedtem, leginkább azért, aztán majd lassan felkeljek és nekiálljak vetkőzni, mint valami megfizetett prosti, annyi különbséggel, hogy én ezért később se kapok pénzt, és dugni sem fogunk. Ha bááár... Ám mielőtt végül felkeltem volna a fotelből, jobb ötletem támadt, mintha simán ledobálnám a ruháim. - Nem. - válaszoltam, de közben felálltam és keresgélni kezdtem a helyiségben. - Viszont... - húztam ki az egyik fiókot, majd egy gyors szemle után vissza is toltam. - Te fogsz engem levetkőztetni. - válaszoltam, mire végre valahára sikerült találnom egy sálat. - Mondtam neked, hogy segítek javítani mozgásod navigációjában is, és erre most itt is az első lehetőség. - léptem közelebb és üres kezemmel karja alá nyúltam, hogy fel invitáljam az asztalról és kicsit odébb álljunk, mert az bizony az elkövetkező pár percben nagyon is baleset veszélyes lesz. - Az, hogy a kezeddel többször is elhibázol dolgokat, nem a szemed hibája, mint az agyadé. Pontosabban a kisagyé. - állítottam magam elé, majd magyarázás közben a tarkója fölé böktem, ahol a kisagy is található. - A kisagy felel a testállásért, az egyensúlyért és mozgás ko-ordinációért. Ám a szemed gyakorlatilag kompenzálni próbálja azt, amiről tudja, hogy rossz, de így is csak részleges segítség, mert ugyan látod mit akarsz megfogni, nem fogod tudni. Ezért meg kell tornáztatnunk az agyad, még hozzá úgy, hogy kizökkentjük eddigi rossz berögződéséből, és megpróbáljuk egy új, remélhetőleg jó irányba terelni. - okosítottam, bár nem voltam benne biztos, hogy érti is, amit mondok. De nem baj, elég, ha azt teszi, amit mondok. - Remélem nem vagy szégyenlős... - vigyorodom el, mert ami azt illeti, míg ő gyakorolhat, én addig is roppantul élvezni fogom a helyzetem. Persze, majd odafigyelek rá, hogy fantáziám ne induljon rossz irányba és még véletlenül se kezdjek miatta felizgulni. A sállal szépen bekötöttem a szemét, már ha nem volt ellenére ez az egyszerű, bár kissé...."kissé" intim gyakorlat. A biztonságkedvéért, még kétszer meg is forgattam, de kezeim mind végig a vállain voltak, akkor is, mikor megállítottam, csak, hogy elbizonytalanítsam az agyát abban, amit a sál előtt látott. Nyilván én magam nem változtam meg, de a forgás okozta bizonytalanság érzet miatt könnyen válik az ember tétovává, ha vakon kell megérintenie valamit. - Amiatt ne aggódj, hogy rossz helyre nyúlsz. Ha a képemet fogdosnád, majd behunyom addig a szemem. - mosolyogtam, és hagytam közben, hogy nekilásson. A bonyolult része nem is feltétlen a tapintáson van, hanem például az apró gombok kigombolásán és az öv kicsatolásán. A szeme most nem nyújt segítséget, se jót, se rosszat, az agya viszont kétszer olyan aktívabbá kell, hogy váljon, mert látás híján, maga előtt kell látnia a dolgokat.
livin' in new york
If the only thing keeping a person decent is the expectation of divine reward then brother that person is a piece of s***. And I’d like to get as many of them out in the open as possible.
Real love is when you can’t exist without someone, when you’d rather die than be apart. And the whole world goes dark and nothing else matters but the person standing in front of you.
Az emlékezet mint hely, oszlopsor, párkányzat, oszlopcsarnok.
-Hm?-Pillantottam fel rá meglepetten.-Miért, fájnak az izületeid?-Kérdeztem vissza, mert nem értettem miért nem képes saját magát levetkőztetni. Nem vagyok én az inasa. Csakhamar világossá is tette, hogy miért. Érdekes elképzelés volt, de nem tudtam segíthet-e ez bármit is, vagy csak élvezkedni akar. Nem voltam orvos, meg kellett bíznom benne, hogy nem csak valami perverziót akar kiélni és én vagyok a naív "áldozat". Felkeltem és félre álltam oda, ahová mondta. Figyeltem ugyan, de megjegyzései számomra az ősi kínai dialektus lefordítatlan szövegeit juttatta eszembe. Angol szinkron nincs hozzá? Értelmető szótár? -Nem mindent értettem tisztán, világosan, de oké. Majd mondod mit csináljak és csinálom. Bekötötte a szemeim, hagytam neki, hogy átforgasson, de közben próbáltam koncentrálni, hogy kb. hogy állhatunk. Éreztem, hogy forgás után ujjai merre néztek, tudtam, hogy az ujjai a hátam mögé mutatnak, szóval vele szemben állhatok, kb. egy vonalban is voltunk, így elég volt kinyújtanom karjaim és kicsit közelebb léptem. Vállait kerestem kezeimmel, majd mikor megtaláltam őket lecsúsztattam kezeim a mellkasán a gombokig. Ez még nem is volt olyan nehéz, a gomb nem volt olyan kicsi, jól tapintható, megfogható volt, ki is tudtam gombolni és ha több gombos volt, akkor azokat is. A mellény már macerásabb lesz, főleg, mivel méretpontos a darab és a mellények általában inggomb mérettel rendelkeznek. Nehezen ment, de sikerült. Jött volna az ing, de nem akartam vele kínlódni egyelőre, szóval úgy döntöttem a nadrággal folytatom. Combjait kerestem kezeimmel és simogattam, hogy a megfelelő irányba puhatolóddzak, így sikerült megsimogatnom az intim tájon is. -Hoppá, rossz irány...-Motyogtam pirosodva, majd sikerült megtalálnom az övet, bár a kibontása kicsit nehézkes volt, a gomb megint, de már nemannyira, de a slicc már a gombnál is könnyebb dolog volt. Le is húztam, de rájöttem, hogy a cipő még rajta van. Letérdeltem elé és előre hajoltam kicsit, lefelé néztem, de hiába, nem láttam. Nagy nehezen megtaláltam a bal lábát és a fűzőt, majd kioldottam és levettem róla, a zoknit is, majd a másik lábát is elintéztem. Kibújtattam a nadrágból, majd térdelve maradtam. Ismét a combját simogattam, majd sikerült is rásimítanom zacsijára, majd férfiasságára, amitől ismét csak vörösödtem, főleg, mikor megéreztem, hogy mekkora is neki és lehet még nincs is felizgulva(vagy nem teljesen). Tán akaratom ellenére egy percre rá is fogtam, hogy jobban megérezzem, de hamar el is kaptam a kezem, mintha forró vasdarab lenne. -Bocsánat...-Motyogtam.-Még kezdő vagyok ebben a szembekötős játékban... Bebújtattam ujjaim az alsóba és lehúztam róla. hogy kilépjen belőle. Rettentően zavarban voltam, főleg, hogy bekötött szemmel is éreztem, hogy farkasszemet nézek a szerszámával. Zavartan nyeltem egyet, éreztem, hogy lángol az arcom, ám már csak az inge volt hátra. Arra már nem emlékeztem van-e rajta nyakkendő, vagy nincs. Majd ki kell tapogatnom. -Elég szokatlan terápiáid vannak...-Motyogtam zavartan és hajamba túrtam.
“And be grateful. Our scars have the power to remind us that the past was real.”
Csupán egy sokat mondó pillantást vetettem felé kérdése nyomán, majd intettem, hogy kövessen. Mikor pedig elém lépett, az orvosi blabla közben szépen be is kötöttem szemeit. Nem kellett értenie miről beszélek, nekem világos volt és tudtam mit miért csinálok. Amellett, hogy persze én is jót fogok rajta szórakozni, és bizony bizony élvezni is fogom nagyon. - Csak csináld. Én majd leállítalak, ha nagyon belejönnél és túl tolnád... - somolyogtam, noha ő azt már nem láthatta. Nem is tudná túl tolni. Ha olyasmit is tenne, aminek már köze sincs a vetkőzéshez, valószínűleg azt is tarkóra tett kezekkel élvezném és hagynám neki. A forgatás sem szórakozásból tettem, tényleg szükség volt rá, hogy a rögzült paramétereket is elfelejtsem vele, és magától kelljen ki tapogatnia mindent. Kicsit megdolgoztatjuk az agyát. De azt megengedem, hogy a képzelőerejére támaszkodjon. Azt hittem sokat fog bohóckodni, de igazából egész ügyesen bele kezdett. A gombok nem tűntek számára nagyobb kihívásnak, nem esett neki kétszer háromszor, az viszont meglepett, hogy az ingem nem gombolta ki. Fel is vontam egyik szemöldököm, ahogy letekintettem kezeire, és akkor vált világossá számomra, hogy csak pusztán nem volt kedve azzal bajlódni. - Lusta disznó... - jegyzem meg elvigyorodva, de különösebb gúny nélkül hangomban. Azt gondolná az ember, amilyen gátlásos, a nadrágot hagyná utoljára. Ehhez képest... Jobb is, hogy nem látta a képem, mert végig vigyorogva figyeltem tevékenykedését, miközben lent babrált az övvel, aztán a nadrágommal. Kezeim hátul összekulcsoltam, mert ismerem magam, és ha térdre ereszkedik előttem, ösztönösen nyúlnék a hajába, onnantól pedig már csak egy kis fantáziálgatás választana el tőle, hogy egy mondatánál, hajába ne markoljak és dugaszoljam el a száját. - Ugyan... ugyan... nagyon is jó helyen tapogatózol... - haraptam be alsó ajkam, de a vigyort így is csak nehezen tudtam elfojtani. Piszkálni is akartam vele, pláne, a sál alatt pironkodó arcát látva, és tagadhatatlanul élveztem is, ezeket a félrenyúlásait. Bár egy-egy ilyen még kevés ahhoz, hogy felizguljak, mert már hozzászoktatott a teljes kényeztetéshez. Egy idő után már tényleg fejem mögött összekulcsolt kezekkel élveztem a dolgot, miközben ő megszabadított a nadrágtól, bár az alsómtól még nem. Na szép... Pedig egyszerűbb lett volna. Ah, tudtam, hogy dupla csomóra kellene kötnöm a cipőm, nagyobb kihívás lett volna neki, de a folytatást egy percig sem bántam. Főleg miután jobb híján már csak az alsó és az ing volt rajtam. Mikor érezhetően megint rossz helyre nyúlt, már csak amiatt haraptam be alsó ajkam, hogy elfojtsak egy halk sóhajt, pláne, mikor még rá is fogott a kis huncut, balesetnek álcázva. Jaj ezek a véletlenek, ugye? Mikor viszont még fel is hozta milyen ügyetlen, kibukott belőlem a nevetés és leengedve kezeim hajába simogattam. - Ne viccelj... Sokkal ügyesebb vagy, mint gondoltam. Legközelebb nehezebb feladatot találok ki a számodra... - nevettem, majdnem még én is belepirultam a gondolatba, hogy mennyire kiszolgáltatott állapotban van most, letérdelve előttem, bekötött szemekkel. De milyen ember volnék, ha én ezt most kihasználnám? Ráadásul azt is megkockáztatná, hogy megharap, azt meg nem akarnám. Ahogy magamra haragítani sem. - Ha nem tudnám, hogy szokásod emberi testeket is lefesteni, azt gondolnám, hogy még sosem láttál férfi testet meztelenül. Pedig még csak nem is nézek ki rosszul. Szégyellnivalóm sincs, ahogy te is érezhetted. - vigyorogtam, és igen, azért a játék mostanában azért megindított bennem valamit, noha annak nyomai még alig látszottak. Ahhoz nekem ő kell. A sav okozta sérüléseket is szépen eltűntették egy korrekciós műtéttel, noha a térdemen így is látszódott egy aprócska heg. Ha visszamennék, biztos azt is eltűntetnék, de mivel az nem csak egy szépség hiba volt, így macerásabb kezelésekkel gyógyították. Mindenesetre semmi sem tudta most megzavarni a játékunk. Khm... akarom mondani a fejlesztő gyakorlatát. - Mit mondhatnék... Most éppen ez volt a legkézenfekvőbb. De hozzá kell tennem, ez csak a te kiváltságod. Másnak nem ajánlottam volna fel, hogy kedvére simogasson. Csak tőled esik jól... Szóval ne fogd vissza magad... - húzódott széles, és talán egy picit perverz vigyor a képemre. - Alapból is azt hittem, hogy egyes művészek tapizással is leszokták mérni és alaposan szemügyre venni a lefesteni való dolgot... Vagy tévedek? - néztem le rá még mindig felhőtlen jó kedvvel. - Mondanám, hogy ne félj, nem harapok... de neked kéne a legjobban tudnod, hogy ez nem így van... - nevettem el magam, majd megfogtam hajába túró kezét és a hasamra simítottam az ing alá. - Én is letapizhattalak, nyugodtan állj bosszút és tapizz le te is... - piszkáltam kicsit, bár gőzöm sincs, hogy máshogy kéne erre ösztönöznöm. Mondjuk abból a szempontból tök kellemetlen volna, ha a simogatásai végett én lázba jövök, ő pedig csak int nekem majd, hogy oldjam meg, de nélküle. - Ki tudja, talán még az emlékek is felderengenek közben... - csúsztattam lejjebb kezét az alhasamra.
livin' in new york
If the only thing keeping a person decent is the expectation of divine reward then brother that person is a piece of s***. And I’d like to get as many of them out in the open as possible.
Real love is when you can’t exist without someone, when you’d rather die than be apart. And the whole world goes dark and nothing else matters but the person standing in front of you.
Az emlékezet mint hely, oszlopsor, párkányzat, oszlopcsarnok.
Grimaszoltam kicsit, mikor lelustázott. -Te sem gondolhattad komolyan, hogy egyesével fogom kigombolni azt a rakás apró gombot vakon?! Nem vagyok lusta, de dilis sem.-Nevettem.-Nincs annyi időd, ahány évig bajlódnék. Tovább dolgoztam, pontosabban vetkőztettem, közben pedig hallgattam biztatót szavait. Ahha. Biztató. De mire is? A kis sunyi kéjenc. -Ennél is nehezebb? Rendben, állok elébe. Tovább vetkőztettem, hallgattam szavait, melyek picit megleptek. Festek emberi testeket, de azok nem realisztikusak és nem igényelnek modellt, vagy testi tanulmányozást. Lehet nem is látta a képeim, vagy csak futólag és nem igen foglalkozott velük. -Az én képeim nem igénylik... nem realista vagyok nem. A beszélgetés már kissé intimebb irányt vett, mely szintén meglepett engem. Kiváltságom? Miért is? Nem igen értettem. Ez is bizonyára csak a kéjencségére utalhatott. Igazam volt. Ez a fazon élvezi, amit csinál, nem elsősorban a fejlődés a célja. Talán az is. El tudtam képzelni milyen arcot vághat most. -A realisták igen, de az én műveimhez nem igen nem kell ismernem a pontos emberi testet. Nekem valószínűleg sok mindent tudnom kéne, csak nem tudok. Hát ez van. Ő minden bizonnyal jól ismer engem, csak nekem nincsenek meg az információim hozzá. Elég kínos. Vajon miket csinálhattunk mi, amikre én nem emlékszem? Kezem egy pillanat alatt hasán találta magát. Bosszú? Inkább csak kéjelegni akar. Vezette kezem, ám aztán már magamtól simogattam végig a testén. -Te perverz...-Motyogtam pirosan, ám közben a hasát, combrészét simogattam, bár nem tudtam igazából miért teszem. Különös, megmagyarázhatatlan érzések voltak bennem, amik nem tudtam honnan eredtek. -Csináltuk már?-Kérdeztem zavartan. Úgy gondoltam jogom volt tudni, bár abból a pár kósza emlékfoszlányból, amit láttam néha felbukkanni... már az is elég kínos volt, most pedig itt vagyok éles helyzetben is vele. Bár... azokban az emlékekben nem láttam tisztán az arcát. Hangokat hallottam, melyek nem tőle származtak, ellenben ösztönzően hatottak rám. Győzködtek. A zene már lejárt, amit betettem, mégis, valami érdekes, lágy énekhangot hallottam valahonnan. Megcsóváltam a fejemet, megütögettem a halántékom, de nem múlt. Igyekeztem nem odafigyelni, inkább vissza Shane testére. Tudtam mit szeretne, valahol én is megkívántam őt, de nem tudtam mit várhatok ettől a kalandtól. Alhasáról a kezem lesiklott szerszámára, markomba vettem és huzogatni kezdtem. Kínos volt, de már engem is izgatott ez az egész. Nem tudtam bánom-e, hogy belefogtam mindebbe. Talán nem. Nem volt vadidegen, elvileg régi ismerősök vagyunk már, sőt, ha előző kérdésemre igennel felelt, már azt is tudtam, hogy dugtunk is már párszor, bár akkor sem tudhattam mennyire őszinte hozzám, ellenben nem tűnt olyannak, aki visszaélne egy ártatlan amnéziás művész helyzetével. Aztán lehet félre ismerem őt. Minden negatív tulajdonságát is egybe véve, azért jó embernek tűnt, aki számára talán az elvesztett párja vagyok, bár én nem tudtam róla. Nem voltak meg a kellő ismereteim, emlékeim, ennek ellenére ott térdeltem előtte és a farkát vertem. Beadtam a derekam, beindultam és innen már úgy véltem nem csak, hogy kár lett volna visszakozni, értelme sem lett volna. Nem voltam gátlástalan, volt bennem szemérmesség is, de... most kicsit félre sepertem ezeket az érzéseket.
“And be grateful. Our scars have the power to remind us that the past was real.”
+18Pedig de, hiszen a gyakorlatnak pont ez a lényege. Hogy az érzékeid akkor is lássanak, mikor a szemeid nem. - mosolyogtam, mert így külső szemmel valóban elég bugyuta dolognak tűnt, de ki is az orvos? Ettől függetlenül töretlenül élveztem a dolgot, sőt, még annál is jobban, ahányszor "rossz" helyre nyúlt. - Már megtanultam, hogy hozzád kellő türelem szükséges. - válaszoltam, bár ahogy visszagondoltam, azért sokszor kiborított. Viszont a betörésével szerintem jól haladtam az első találkozásunkhoz képest. - Ohóóó, csak óvatosan ezekkel a kijelentésekkel... - nevettem el magam újfent, bár tény, hogy örülök a bátorságának. Csupán ő fogja majd később a fejét fogni, mikor az újabb feladat elé állítom... vagy fektetem. - Azért még gyakorolj szépen, mert majd mikor már ott leszünk, hallani sem akarom, ahogy amiatt nyöszörögsz, hogy: Ahh, nem bírom tovább...! - mondtam mindezt úgy, hogy még véletlenül se lehessen egyértelmű, és nekem is vissza kellett fognom magam utána, nehogy felröhögjek. Tudom, tudom, borzasztó vagyok... De hát ő hozza ki ezt belőlem. - Elég szomorú... Én biztos élnék a lehetőséggel... - válaszoltam neki somolyogva, mialatt lenéztem rá, amikor már mindent le tudott rólam az ingemen kívül. Voltam olyan merész, hogy bele avatkozzak a játékba, de elismerően mosolyogva figyeltem, ahogy kicsúszik keze az enyém alól és saját maga kezdi keresni útját. Na ezek után kezdtem csak igazán beindulni. - El se hinnéd mennyire... De ez is csak a te érdemed lehet... Te hozod ki belőlem mindig ezt az állatot... - nevettem el magam, noha csak röviden, mert amint rátért combom belső felére, közeledve a finomabb részekhez, némi izgatottsággal pocakomban, harapom be ajkam, ahogy figyelem mozdulatait. Ha ezt Zombie most látná, azon kívül, hogy totál zavarba jönne, biztos majd megőrülne, amiért nem csak, hogy hagytam idáig fajulni a dolgokat, de még ösztönöztem is rá magunk. Hát erre nem is tudnék mit mondani... Kérdésére széles mosoly ült arcomra, de inkább a kérdés óvatosságán, semmint annak gondolatán. - Mármint, hogy szeretkeztünk-e? - szélesedik mosolyom, és az utolsó pillanat képeit magam előtt látva, nyelek egy nagyot. - Nem is egyszer. Általában nálad. De pokolian élvezted te is mindig. - nyaltam meg alsó ajkam, mert akaratlan is beugrott egy-két alkalom. Az viszont örök rejtély marad számomra, hogy tudtam úgy meggyőzni, hogy csináljon ilyeneket, annak ellenére, hogy még az ilyen pillanatokra sem emlékszik. Mármint úgy egyáltalán. Oké, hogy jóképű vagyok, de ahhoz képest, hogy indult az "ismeretségünk" a bárban, mondhatni, most már vakon megbízik bennem. Legalább is azt hittem, míg nem láttam a zavarodott viselkedését, ami azt hittem nekem és a próbálkozásaimnak szól. - Hé, ha nem akarod, semmi sem kötelező... csak egy ajánlat volt... - kaptam el fejét ütögető karját, hogy leállítsam benne, és csak akkor engedtem el, ha meg is állt ezzel a tevékenységgel. Mikor viszont félreérthetetlenül kezébe vette az irányítást, a kellemes érzéstől egyből hátra hajtottam fejem, és behunyt szemekkel sóhajtottam egy jólesőt. - Uh... ez finom... - suttogtam a plafon felé. Azért bíztam benne, hogy mindezt inkább az irántam érzett vonzalom indította el, mint sem, amiatt történik, mert már rég nem volt senkivel és épp jókor voltam jó helyen. Mondjuk inkább én, mint bárki más. Gyorsan kigomboltam az ingem és ledobtam a többi ruha mellé, és noha borzasztóan élveztem, ahogy játszik velem odalent, elhúztam kezét, de el nem engedtem, hanem felhúztam, hogy feltudjon állni. Egyik kezemmel átkaroltam a derekát és olyan közel vontam magam, hogy ruhán keresztül is érezze testem melegét, és azt, hogy eddig mit is okozott odalent. Másik kezemmel pedig lehúztam szemeiről a sálat, amit kicsomózás nélkül el is hajítottam, és tarkójára simítva kezem megcsókoltam hosszan és szenvedélyesen, elvégre jó régen nem láttuk már egymást, és még csak nem is feltétlen szakítással végződött a dolog. Arról nem is beszélve, hogy alapból is elég telhetetlen vagyok. - Segítek, hogy emlékezz... - szakadtam el ajkaitól egy pillanatra, de aztán újra rátapadtam, ezúttal nyelvemmel is átfurakodva szájába.
livin' in new york
If the only thing keeping a person decent is the expectation of divine reward then brother that person is a piece of s***. And I’d like to get as many of them out in the open as possible.
Real love is when you can’t exist without someone, when you’d rather die than be apart. And the whole world goes dark and nothing else matters but the person standing in front of you.
Az emlékezet mint hely, oszlopsor, párkányzat, oszlopcsarnok.
+18 Újabb információ morzsát hallottam magamról. Ezek szerint olyan ember vagyok, akihez sok türelem kell. Na, nem mintha ő hozzá nem kéne. Neki is vannak meredek dolgai. Azt is megtudtam, hogy egy párszor voltam vele már ágyban. Vagy csak azért mondja, hogy most megkaphasson. Igazából nem éreztem azt, hogy lenne, akinek érdekében állna hazudni. Úgy gondoltam őszinte ember, tehát hittem neki. Miért hazudna? Végtére is bárkit megkaphatna, ha akarna, továbbá ott voltak azok a bizonyos emlék foszlányok. A doki lefogta fejemet ütögető kezem, így kicsit sikerült visszatérnem a valóságba és felpillantottam rá. Félre értette a helyzetet. -Jaj, dehogy, nem veled van bajom, dehogy. Nem is a helyzettel. Csak... csak hangokat hallottam, de már nem.-Feleltem, hiszen már nem hallottam a rejtélyes hangokat, amiknek nem volt forrása. Folytatódott hát a kalandunk, ami elégedetté tette, ezt a hangjából és szavaiból tudtam. Minden rántásnál éreztem, hogy egyre jobban beindul. Elégedett voltam méretével, sőt. Kifejezetten kezdtem én is beindulni, néha picit ajkamba haraptam. Hallottam, hogy leveszi ingét. Hallottam a susogást és azt, hogy félre dobja, ám egy idő után felhúzott magához és egymáshoz simulva csókolództunk. Rövidesen lekerült a szemfedő is. Hajába túrva viszonoztam csókjait és végig simítottam hátán fenekéig, majd derekára, csípőjére, vissza tarkójáig és újra hajába túrtam. -Én bízom benned.-Válaszoltam a segítőkészségére és arcát simogatva viszonoztam nyelves csókjait, miközben még feszesebb lett a nadrágom odalenn. Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen lázba fogok jönni. Arcom már kellően meleg volt a zavartól, amiben voltam, de ez nem bénított meg abban, hogy cselekvőképes maradjak. -Már biztosan be vagyok akkor járatva...-Motyogtam félig-meddig viccnek szánva, hogy oldjam az esetlegesen fellépő feszültséget. Én nem éreztem feszültnek magam, csak egy kicsit, de nem azért mert nem akartam, mert akartam, csak picit idegeskedtem milyen érzés lesz vele. Zavart a gondolat, hogy mindenre emlékszik, minden figurára, pillanatra, orgazmusra, én meg szinte semmire.
“And be grateful. Our scars have the power to remind us that the past was real.”
+18 Eleinte furcsállottam, hogy a kérdések és az azt követő csók csata helyett, jobban lekötötte a testünk okozta öröm. Mintha csak a fiatal énemet látnám, akit ugyan érdekeltek a dolgok, bizonyosan többször nyert a szórakozás, semmint, hogy tanuljak. Bár valahogy végül orvos lettem, szóval ki tudja. - Hangokat...? - vonom fel egyik szemöldököm, de őszintén szólva ez már kevésbé jó hír, mint az, hogy néha rossz helyre nyúl. A hangokat nem lehet gyakorlattal megszüntetni, sőt, a mai orvostudomány még igazán kezelést sem talált rá, nyugtatózni pedig biztos nem fogom. Ez némileg aggasztó hír, de igyekszem nem most idegeskedni rajta, mert az bizony elég rossz hatással volna a mostani... pillanatra, ami már-már kezd egész izgalmassá válni. Pláne, mikor kézimunkára adja fejét, ami eleinte meglep, mert még is csak úgy tűnt, hogy annyira nincs oda ezekért a dolgokért, most viszont örülök, hogy még ő is fellelkesült. Jobb híján az ingemtől is megszabadultam, hogy azzal később már ne kelljen foglalkoznunk, de sokáig csókok nélkül sem bírtam, így kénytelen kelletlen, fel kellett húznom. Jó volt ennyi idő után ismét csupasz bőrömön érezni cirógatását, ajkaimon csókjaival, jó ideig el sem engedtem, mohón faltam ajkait, miközben egy kezemmel én is lekalandoztam hátsójához és rámarkoltam. Fene vinné el ezt a sok ruhát... Még a csókba is belemorogtam halkan miatta, miközben türelmetlenül nyúltam aztán előre, hogy elkezdjem megszabadítani tőle, ám, ahogy rámarkoltam keményedő tagjára a feszes anyagon keresztül, akaratlan is megálltam kicsit simogatni, miközben egy pillanatra el is mosolyodtam csók közben. - Tudtam én, hogy a tested nem fog cserben hagyni, ha szexről van szó... - búgtam ajkai közé, majd újra csókba forrasztottam őket, miközben kibontottam övét, majd kigomboltam nadrágját, és miután türelmetlenül le tudtam a sliccét is, még izgatottabban nyúltam nadrágjába, majd egyből utána a boxerjébe is. Már attól kőkeménnyé váltam, hogy őt markolásztam odalent. Hát ugye a szép emlékek is bőven hozzátettek... De ez így még mindig nem volt elég. Szóval bár nem szívesen, de kihúztam kezem, s egyúttal másikkal is elengedtem, ahogy ajkaitól is elszakadtam, míg nyughatatlanul szedtem le róla a zakót, inget, mindent, ami felső testét takarta. - Nagyon helyes... Eddig is ezt kellett volna csinálnod... Akkor most nem éreznéd úgy, hogy éppen megakar téged erőszakolni egy vadidegen. - vigyorodtam el, miközben kapkodva toltam le róla a nadrágot boxerrel együtt, majd a cipőket is. Mikor már őt sem fedte semmi ruha, helyet kellett találni maguknak, ahol kényelmes lesz mindkettőnknek. Először a fotelre sandítottam, mert bár ott megtudnám lovagoltatni, ahhoz talán még kicsit tapasztalatlan, ráadásul előtte kellően kikell tágítanom, lehetőleg úgy, hogy később se okozza fájdalmat. Basszus... sikosító se ártana... Hát ezt nem gondoltuk át... Nagyjából olyan képet festhettem, mint egy macskamentában fürdő tigris, akinek más nem is lebeg a szeme előtt, mint a szeretkezés. Bár per pillanatban ez így is volt. Miközben hátát simogattam vagy épp fenekére markoltam, ránéztem. - Lehet most hülyeséget fogok kérdezni, de... van itthon valamid, amivel megkönnyíthetnénk a dolgunk...? - értem itt ez alatt az a dolgot, ami elősegítené a behatolást és a tágítást, bár nem tudom mit prűdködöm itt, kerülgetve a szót, de nem vagyok benne biztos, hogy van neki bármiféle sikosítója. A krém is jó, vagy bármi. Noha anno is sikerült meglepnie a masszázs olajjal, de most erősen kétlem, hogy az volna e nála. Aztán tudja fene.
livin' in new york
If the only thing keeping a person decent is the expectation of divine reward then brother that person is a piece of s***. And I’d like to get as many of them out in the open as possible.
Real love is when you can’t exist without someone, when you’d rather die than be apart. And the whole world goes dark and nothing else matters but the person standing in front of you.
Az emlékezet mint hely, oszlopsor, párkányzat, oszlopcsarnok.
+18
Nem éreztem azt, hogy ez lenne a legjobb idő rá, hogy a hallucinált hangokról beszélgessek vele, így válasz nélkül hagytam. Maximum, ha alkalmasabb lesz a helyzet, akkor visszatérünk rá; most viszont inkább egymásra akartam összpontosítani. Rá és rám és a testünkre, amikről folyamatosan kerültek le a ruhák. Rólam az ő jóvoltából. Lassacskán már rólam is minden ruha eltűnt, ám közben ahogy tudtam, igyekeztem simogatni, vagy éppen csókolni, majd nyakára cuppantam ajkaimmal, hallgatva kérdését. A szobámban voltak ilyesmik, ott kellene körbe nézni. Ott legalább ágy is van. Szemeim akaratlanul is szerszámára terelődtek, majd mosolyogva kezére fogtam. -Gyere.-Invitáltam a hálószoba felé, ami csak pár lépésre volt. Bementünk, majd a szekrényeket kezdtem átnézni. Volt minden a szobában a művészkellékektől a pipereszerekig. Egy-két kész festmény is, már bekeretezve. Az ágyam melletti kisszekrényre néztem, majd Shannek háttal lehajoltam és bekukkantottam. Volt is ott egy tubus síkosító, amit át is nyújtottam neki. Még bontatlan volt, szóval ő avathatta fel elsőnek. -Tessék.-Fordultam felé mosolyogva, majd az ágy felé fordítottam háttal, leültettem és ölébe huppanva csókolgattam nyakát, közben összefogtam szerszámunk és amennyire csak lehetett elkezdtem egyszerre mozgatni rajtuk a kezem. -Okoztam már csalódást az ágyban?-Kérdeztem kiváncsian, kissé burkoltan, hogy mégis milyen a teljesítményem. Lepillantottam szerszámaink felé és sóhajtottam egy aprót.
“And be grateful. Our scars have the power to remind us that the past was real.”
+18 Nem bántam, hogy figyelmünk nem terelődött el másfele, mint egymásra, noha ettől függetlenül azért majd nekem is jobban oda kell figyelnem erre a kis problémára. Ugyanakkor a hevesség ellenére is csak odáig jutottunk, hogy megszabadítottam a ruháktól, mert a hely se igazán volt alkalmas, és bizony, bizony elkélt volna valami sikosítószerűség, mert anélkül, ha fel is robbanok, sem folytatnám, mert nem csak a kedvét venném el örökre a dologtól, de még sérülést is okozhatok neki. Szerencsére kettőnk közül ő még ilyenkor is képes kicsit tisztábban látni az örömök okozta vörös ködtől, így nem csupán sikosítóhoz jutottam, de végre eljutottunk a hálóig is. Odabent míg kutakodott, csak lopva tekintettem körbe, nagyon nem volt se időm, se türelmem körbe nézni, ám az bizonyossá vált, hogy nagyban más ízlése lett. Különös. Az ember, azért mert elfelejt dolgokat, még, ha sokkolják is, nem változik meg az ízlése. Ennyire nem. Ha csak valahol nem kedvelte mindig is ezt a stílust. A festményekre pillantottam, de szinte egyből felém is fordult közbe, mire én mosolyogva átvettem tőle a sikosítót. Új. Ez jó dolog, mert így gyanítom nem sokan járhattak benne. Sőt talán senki se. Ami meg a nőket illeti, egye-fene. Alsó ajkamba harapva hagytam, hogy az ágyig hátráltasson, majd ültessen le, attól pedig kész libabőr lettem, mikor még az ölembe is ült, hogy betámadhassa a nyakam. Alapból sem volt egy szex terén túl zárkózott férfi, most viszont, mintha még nőtt is volna az önbizalma. Még a sikosító is kiesett a kezemből az ágyra, ahogy pici oldalra döntve a fejem, még több helyet adtam neki, miközben halkan lihegve élveztem, ahogy csókjaival kényezteti bőröm. Hát még mikor közre fogott magával. A látvány se volt semmi, de az érzés már önmagában a csúcsra repített volna, ahogy egymásnak feszültek, lüktető szerszámaink. Kezeim csípőjén pihentem, miközben halkan nyögdécseltem a kényeztetésének ostroma alatt. Bevallom kellett egy kis idő, míg kicsit magamhoz tértem a pillanatnyi extázisból, mert úgy őszintén nem nagyon akaródzott rá vennem magam, hogy megmozduljak és esetleg félbeszakítsam ezt a kedélyállapotot. Viszont tudtam, hogy idővel többet akarok majd, és még annál is többet, és tudom, hogy ő is, szóval erőt vettem magamon, majd alányúlva megemeltem magunk - megvártam, míg felhagy a játékkal - és, ha nem is dobtam, az ágyra fektettem, én pedig rögtön fölé másztam. Igazából a válaszhoz is csak most jutottam el, míg szétvetettem lábait, hogy közéjük férhessek. - Ne viccelj... Egyre jobb voltál, de már az elsőnél sem, amit hagytuk félbe, mert veled lett volna a baj... csupán megzavartak. De hamar bepótoltuk... többször is, ami azt illeti... - csókoltam meg, majd mosolyogva felegyenesedtem lábai közt, és ismét magamhoz vettem az ágyra ejtett tubust. Kupakját hüvelykujjammal felpattintottam, majd míg szabad kezemmel combja belső felét cirógattam, addig másikkal fejjel lefelé fordítottam a tubust, és egy kis nyomást gyakorolva rá, hagytam, hogy a magasból ráfolyjon előbb meredező tagjára, majd arról lefolyva végig csorogjon lábai közt egészen a régen betört barlangjáig. Már-már sóvárogtam, hogy végre ismét birtokba vehessem, pedig ez jobbára most is csak rajtam múlt. Combját cirógató kezemmel végül ráfogtam nedves farkára és lassabb tempóban húzogatni kezdtem, s míg kényeztetni kezdtem, aminek nedveségétől cuppogó hangjától még a hideg is kirázott, olyan izgató volt, a sikosító tubusának tetejének elejét bejáratához illesztettem, talán egy kicsit hozzá is nyomtam, nehogy mellé menjen, és a tubusra szorítva, őt is megtöltöttem, de csak annyira, hogy később már ne legyen szükség rá. Mikor pedig megtöltöttem, elhúztam onnan, ujjammal lezártam a tetejét, majd odébb is hajítottam, hogy útban se legyen, s mindezt úgy, hogy másik kezemmel végig vele játszottam, illetve élvezettel néztem arcát. - Még most is fenn áll annak lehetősége, hogyha bármikor megakarsz állni, csak egy szavadba kerül... - szóltam oda, bár elképzelni sem tudtam volna, hogy bármikor is bekövetkezzen ez, de sose tudni. Egy ponton túl aztán kényeztetése mellett tubustól felszabadult kezemmel kicsit megcirógatta zacsiját, majd onnan lejjebb haladva a nyílása körül simogattam meg, leginkább, hogy kipuhatoljam mennyire lehet szűk. De minden bizonnyal eléggé. Annyira meg nem akartam ellazítani, hogy kifolyjon belőle a sikosító, bár az ágy így is olyan lett már. - Szexeltél azóta más férfival? - kérdeztem kíváncsiságból, és mert gonosz módon borzasztóan élveztem húzni az agyát, ilyen kérdésekkel, mikor a kapuja körül köröztem ujjammal. De amint láttam, hogy szóra nyitná ajkait, mutató ujjam egyből tövig csúszott benne. Egy ujj pedig nem ujj, így miután én magam is libabőrös lettem az érzéstől, ahogy ujjam benne ficánkol, egy kibe mozdulatnál benyomta középső ujjam is. Na így már szűkebb volt, de a benne lévő sikosítótól olyan borzasztóan jól csúszkáltak ki be ujjaim, hogy könnyebben rátudott tágulni. - Szólj, ha fáj... - figyeltem arcát beharapott ajakkal.
livin' in new york
If the only thing keeping a person decent is the expectation of divine reward then brother that person is a piece of s***. And I’d like to get as many of them out in the open as possible.
Real love is when you can’t exist without someone, when you’d rather die than be apart. And the whole world goes dark and nothing else matters but the person standing in front of you.
Kezdőlap
