To: Odeya

“You're right. I am crazy. But you know what else? I don't care.”

Kibaszott szar indítás, meg kell hagyni… és hiába tettem meggondolatlanul azt az ígéretet, hogy „jó fiú módjára” fogok viselkedni, legalábbis amennyire képes leszek rá, alig telik el néhány pillanat, már nyitja a bicskát a zsebemben. Valahogy soha nem tudtam egy húron pendülni a hozzá hasonló ne bánts virágnak tűnő csajokkal. Törékenyek és sérülékenyek, s nem csak fizikálisan, annál inkább mentálisan. Nem bírják a gyűrődést, naivok és érzelmileg instabilak, egy rossz szón képesek fennakadni és onnantól kezdve te vagy a fasz, az idióta meg az idegbajos, mit számít, hogy ők morognak és sipákolnak idegtépően megállás nélkül. Ez jelen esetben sincs másképp, stoppert kellett volna indítani az első néhány oktávval magasabban érkező sápítozásának pillanatában.
- Nem is arról a szakadt vénasszonyról beszélek ott a padon – billentem a fejemet az egyik ülőalkalmatosságon görnyedő mama irányába, aki a kirakott tilos jelzésű táblák ellenére is olyan lelkesen eteti a rühes galambokat, mintha ez lenne élete egyetlen és legkomolyabb elfoglaltsága. És talán tényleg. A következő támadásával viszont pont oda céloz, ahol a legjobban fáj, de legalábbis, ahol a legérzékenyebb. Alattomos kis dög! Haragom és a váratlanul lobbanó gyűlöletem – mert ez már nem ellenszenv – szinte érzem, ahogy grimaszba húzza a vonásaimat, s csak azért nem engedem, hogy az őszinte véleményem kiszakadjon belőlem - megjegyzem, bőven megérdemelné - mert nem kívánok lealacsonyodni erre a szintre. Megemelkedő szemöldökkel pillantok a bakancsom irányába, nyelvemmel megmocorgatom a számba akasztott piercinget, és a bőrdzsekim fémbetéteinek zajának visszhangjában teszem karba magam előtt a karjaimat.
- Úgy néz ki, hogy az egyetem és az intelligencia nem jár kéz a kézben egymással – jegyzem meg halkan, ércesen, s beletelik néhány másodpercbe, míg az államat megemelve, kékjeimet az ő szeplőpettyes arcára vezetem. Őszintén mondom, ha nem lenne boszorka természete, még érdekesnek is találnám. Néhány kisebb lépést teszek felé, így magasodva fölé. – Én mégis biztos vagyok benne, hogy azokat az állatkerti majmokat is hamarabb meglehet tanítani arra, hogy semmi joguk nincs ahhoz, hogy a másik stílusát, külsejét nyíltan kritizálják. Halvány elképzelésed nincs arról, hogy miért olyan valaki, amilyen. Hogy miért hord fekete vagy bőr ruhát? Miért van kivarrva? Miért van piercing a szájában, vagy miért hosszú haja…? Nem tudhatod! Ahogy azt se, hogy a szerintetek polgárpukkasztó öltözködés minek az eredménye. Nem mindenki csak divatból öltözködik, és nem, cicus! Nem ez kell a népnek – mutatok végig magamon. – De ha úgy akarnék kinézni, ha olyan akarnék lenni, mint az összes többi, akkor olyan lennék – intek egy bő ruhákat, hajléktalanok öltözékét idéző srác felé – az jobb lenne? Kevésbé tűnnék majomnak? Vagy úgy – és a tőlünk nem messze sorjázó milliárdos porontyokra téved a tekintetem, akik anyuci és apuci pénzéből élnek, dollárszázezrekért öltözködnek az ő pénzükön, az ugyan olyanra vágott, felzselézett hajukat pedig téglával nem lehetne feltörni. – Úgyhogy fogadj meg egy jó tanácsot, és legközelebb gondolkozz, mielőtt beszélsz vagy ítélkezel, mert megütheted miatta a bokádat! - Nehogy valaki olyannal találkozzon, aki ezért beletalálna tenyerelni abba a szép kis szájába. Kurva nagy mázlija, hogy az én pofám nagy és vissza is élek vele, de soha nem tennék kárt egy nőben még akkor se, ha csapnivaló a modora… ha már az enyémet kritizálja. Viszont sokan vannak, akiket kurvára nem fog érdekelni, hogy nő, és visszakézből szájba vágják. Ezt hozzá is tenném, de inkább a képzeletére bízom a dolgot.
- Értelmesebb? -  Vonom fel a szemöldökömet. – Ez pedig pont annak az elvárása, aki állatkerti majomnak hív valakit ismeretlenül? Elég szürreális – mint ahogy az is, hogy képes vagyok még mindig itt állni és az észt osztani ahelyett, hogy az első adandó alkalommal sarkon fordultam volna, hogy itt hagyjam a picsába, oldja meg a dolgot ahogy akarja.
Aki ígéretet tett neki és akinek itt kellene lennie de baszott időre érkezni, az Drake volt és nem én, aki úgy kapja el a grabancomat a menekülés pillanatában, mint egy neveletlen kölyökkutyáét.
- Ja, meg még glória is van a feje felett csak közben villásfarka van meg kecskepatái… - nem tett semmit, hát persze! Ő maga Teréz anya. Drake viszont nem enged abból, amit a fejébe vett, ellenkezést nem tűrő módon tessékel le a padra, én pedig duzzogva ugyan, de eleget teszek a kérésének. Nem a csaj miatt vagyok itt, nem a csaj miatt vagyok itt.
- Ó, nála soha nem lehet tudni, hogy mit jelent, hogy "úton van". Az is lehet, hogy úton a konyhából a bejárati ajtó felé, ami onnantól számítva, hogy kilépett rajta, még úgy… bő fél óra. Addig meg nem hiszem, hogy ez a másik idióta... – csap rá egyet a térdemre – itt fog ücsörögni és jó pofát vágni a dologhoz. Legalábbis nem úgy néz ki. Ennyi erővel elkezdhetjük, legalább ketten vagyunk. Ha nem, akkor később leszünk ketten csak más felállásban – persze, mert Drake itt marad én meg elhúzok a vérbe, mielőtt a maradék türelmemet is pofán vágja valamelyik.
Odeya felém intézett kérdését hallva megrökönyödve döntöm előre a fejem, hogy kilássak Drake tökfeje mögül. Értetlenül mutatok magamra, majd rá.
- Hogy én? Veled? – Csúszik ki, mire a mellettem ülő az enyémhez csapja a lábát.
- Légy már kedves!
- Már ne haragudj, de kibaszottul nincs kedvem olyan valakivel kommunikálni, de még kedvesnek se lenni hozzá, aki állatkerti majomnak nevez, vagy feltűnési viszketegségnek hívja ezt! – Bökök indulatosan mindkét hüvelykujjammal az arcom felé, ezzel egyidejűleg téve utalást a stílusra és saját magamra. Elvégre a stílusom én magam vagyok. Drake nagy levegőt vesz mellettem a semmiből támadó indulatomat hallva, majd felfújva az arcát, bólint néhányat.
- Mindent értek… - óvatosan, mintha legalábbis üvegből vagy porcelánból lennék paskolja meg a kézfejemet, majd megfogja a csuklómat és ahogy feláll, magával húz engem is. Talán ő az egyetlen, aki a teljes élettörténetemmel tisztában van és ő az egyetlen, aki középiskola óta kitart mellettem. Többet köszönhetek neki, mint bárki másnak. Őt tartom az egyedüli igaz barátomnak, ő az, aki a higgadtabb és a józanabbik felem, aki képes- és tudja is, hogy miként kell kordában tartani az indulataimat, vagy aki felismeri a legapróbb rezdülésemből, a hangom változásából, hogy mi nyomja a lelkemet. Ha ő nem lenne, valószínűleg már én se lennék az élők körében.
- Odeya – húz maga mellé, miközben ő a lány felé fordul. – Bemutatom neked Ricky Simmonst, a Wanderers frontemberét, énekesét. Nem egy egyszerű jellem, de soha semmit nem tesz ok nélkül… a modora néha csapnivaló, de megvan rá az oka, bár nem azt mondom, kicsit talán megerőltethetné magát, talán neki is könnyebb lenne az élete. És, mielőtt még kinyírna, mert gondolom úgy néz rám... – direkt nem fordul felém, tudja, hogy igaza van - van egy fontos szabály!- Engem is meglep, ahogy megkeményedik a hangja. – Soha ne ítéld meg első látásra, vagy az első megnyilvánulása alapján. Hidegnek és szigorúnak tűnik, kicsit…. nem… igazából egy rohadt nagy pöcs, de jó faszi. Megfogod kedvelni, ígérem, csak adj neki egy kis időt!
- Ne ígérgess olyat, amit nem tudsz betartani… - jegyzem meg félvállról, már-már sziszegve.
- Be tudom, ne aggódj. Ricky, ő Odeya Benett, aki nem azért van most itt, hogy a rohadt nagy igazságérzeted és hátrányos megkülönböztetettséged miatt elbukja a kötelező feladatát. Jó? Legyetek kedvesek egymáshoz csak erre a kis időre, legyetek profik, aztán ha jó gyerekek lesztek, elviszlek benneteket fagyizni. Hm?
- Te most szórakozol? – Szakad fel belőlem flegmán, de mégse vagyok képes elnyomni egy vigyort. – Neked tényleg elment az eszed… - pillantásomat róla a lányra emelem. – Csak az ő kedvéért… - utalok a másik félkegyelműre, és ha mindenkinek megfelel a válasz, visszadobom magam a padra, mielőtt meggondolnám magam.
- Nagyszerű! Akkor mi lenne, ha elkezdenénk, mielőtt megőszülök tőletek?

To: Odeya

“You're right. I am crazy. But you know what else? I don't care.”

Felvont szemöldökkel, értetlenül hallgatom a semmiből kerekedő kifakadását. Sótlan picsa. Azt hiszem nem ő lesz a ... az amúgy kicsit groteszk humorom célközönsége, de majd legközelebb emlékeztetem magam, hogy nem mindenki tudja, hogy kezeljen. Zavartan piszkálom meg nyelvemmel a piercingemet, mielőtt bármit mondanék.
- Ha meg nem mutatkozok be, akkor tuskó vagyok meg ökör...vagy mivel szoktatok dobálózni – általánosítom az érzékeny lelkű babácskák szintjére. Bár sose rajongtam a felesleges illedelmességi körökért, Nancy azt azért a fejembe verte taknyos koromban, hogy ha addig idegen személlyel találkozok és így vagy úgy, de kommunikálnunk kell egymással, illik bemutatkozni. Arról nem beszélve, hogy ő is így tett, hát jó gyerek módjára, viszonoztam a gesztust...inkább a magam módján. És úgy néz ki, hogy feleslegesen erőltettem meg magam, mert ő „tudja”. Tök jó, akkor itt se kell lennem, ezek szerint mindent tud.
Meglepettségem viszont egy szemvillanás alatt vált távolságtartásba azzal, hogy míg én egy-két mondatban lerendeztem a valóban nem túl kedves véleményemet a helyszínválasztásról, az ő esetében viszont szót szó követ – mintha nem értenék elsőre abból, hogy nincs ínyére a modorom...ja mert hülye is vagyok - és kivétel nélkül az összessel üt, vág, de legfőképpen ítélkezik. Azzal, hogy kimondtam, nem igazán éreztem létfontosságúnak a jelenlétemet, kedvem pedig kurvára nincs hozzá, rosszat nem mondtam... de legalább őszinte voltam és pont ő lenne az utolsó személy, akinek a kedvéért majd meghazudtolom magam és ezer wattos vigyorral fogok örömködni a megtisztelő lehetőségért. Meg a búbánatos lófaszt! Ezek után meg még annyira se...
- Hát még ezer szerencse... csak mertem tenni egy igen velős megjegyzést arra Miss, hogy egy ilyen beszélgetést – a világért nem hasonlítanám interjúhoz - nem holmi virágoskertben szoktak lebonyolítani. Bár gyanús, hogy a mi köreinkben nem éreznéd nyeregben magad, na de ki vagyok én, hogy ítélkezzek? – Vonok vállat. – A kedvességről pedig pont neked nem kellene prédikálnod, miközben váltott szidalmakkal, hisztérika módjára osztod az észt – nem tudom eldönteni, hogy ideggyenge, vagy miért viselkedik úgy, mint egy habzószájú hörcsög? Mindenesetre pont amennyire szórakoztat, legalább annyira dühít is.
- Talán meglep, de a realitás talaján élek... – nem vártam én semmiféle nagynevű magazinra, messze vagyunk még attól. Majd egyszer. Viszont arra se, hogy egy hisztérikus liba társaságában töltöm majd el a drága időmet.
- Jól van, kisanyám! Nekem ne játszd itt a sértett hercegnőt – prüszkölök egy elfojtott nevetés kíséretében, mikor karba tett kezekkel elballag mellettem és egy-egy drámatagozatost megszégyenítő mozdulattal újra felém fordul. - Maradjunk annyiban, hogy egyelőre még én teszek szívességet neked! Ha nem tetszik a pofám el is mehetek. Biztos találsz más félnótást helyettünk, aki majd élvezheti a felemelő társaságodat – kérem ki magamnak rideg higgadtsággal. Kékjeimet egy pillanatra se veszem le az arcáról, csak néhány pillanat elteltével amolyan „megjegyeztelek magamnak” grimasszal húzódok távolabb. Lehetne ez a kis „vita” akár értelmes is egy tökös, karakán nővel, de jelenleg csak egy sértett, dacos, apuci kicsi lányát látok, akinek beletapostak az egójába. Mit szólna, ha nem ezt az énemet hoztam volna ma magammal?
- Gondolom a kis pajtásnőd majd úgyis tudatja Drake-kel, ha találtál magadnak valaki mást...én ezt a bohóckodást befejeztem. Ja! – Mutatok rá, mielőtt sarkon fordulnék és távoznék. - Neki meg add át üdvözletemet, legközelebb készítsen fel lelkiekben, mielőtt valaki hasonlóan összetör. Mi nem az iskolai kórusban edződtünk, szépségem! Nekem aztán játszhatod az eszedet meg a sértettet, kibaszottul nem fog meghatni – eddig tartott nem tovább, így is messze több energiát öltem a dologba azzal, hogy kimásztam az ágyból és elcsattogtam idáig, mint az szükséges volt.
- További napsütöttét neked... – adom jelzésül egy teátrális biccentéssel, hogy én leléptem, ám ama szándékomat, hogy ez megtörténjen, derékba töri a szóban forgó másik, akire úgy kenődök fel, mint matrica a hűtőszekrényre.
- Na-na! Hova igyekszel? – Kapaszkodik bele egy-egy karomba. - Már az első percben sikerült torokra mennetek, mi? – Bújik ki a takarásomból, hogy a csajt is szemügyre vegye. Róla ismét rám siklik a tekintete. Drake azon kívül, hogy messze túlbuzgóbb mindannyiunknál és ő a csapat sziporkája, az egyedüli is, aki bárkit jobb belátásra tud téríteni. Más kérdés, hogy jelenleg ő az, aki ezt a nevetséges szart szorgalmazta...
- Elismerésem! Rég baszták fel így az agyát.
- Nem baszta fel!
- Akkor lazíts szépen és tedd le oda a seggedet! – Mutat az egyik padra, mire összeszorított fogakkal megrázom a fejemet.
- Most komolyan? Ez a csaj egy hárpia...
- Komolyan – metszett szeme akár szigorú is lehetne, ha nem a könyörgés fénye csillanna meg benne, és hiszem, hogy csak ezzel sikerül rábírnia arra, hogy ha jó szájízzel nem is, de ledobjam magam az ülőalkalmatosságra. Még vár két pillanatot, csakhogy megbizonyosodjon arról, hogy nem fogom azonnal meggondolni magam és felpattanni, majd leül mellém, határozott szándékkal különítve el a lánytól.
- Csak egy órát bírj ki! Danny nemrég írt, hogy úton van – fordul a másik felé - megakarod várni, vagy majd becsatlakozik?
- Nekem mindegy...
- Nem hozzád beszéltem...

To: Odeya

“You're right. I am crazy. But you know what else? I don't care.”

- Ne vágjatok már ilyen pofát! – Hörren Drake sértett indulattal, miközben a gitárját majdhogy elhajítva a lihegő közepéig pattog. Faszt ugrál ez, basszameg! Ketten kapunk a röppályára állított hangszer után, csakhogy megmentsük a menthetőt. Valószínűleg nem lenne hálás azért, amit a járólap nélküli, itt-ott repedezett beton aljzat adna neki. Orrom alatt zsörtölődve, a hangszer nyakát határozottan fogva ballagok el a félretett tokhoz, és zárom vissza a „kalitkájába”, mielőtt egy ön- és közveszélyes idióta miatt bántódása esne. Az egy dolog, hogy neki, illetve a családjának elég lóvéja van arra, hogy a ripityára tört hangszereket szó nélkül pótolják, de ettől függetlenül ez még egy működőképes masina, nem érdemli meg, hogy a süllyesztőbe kerüljön egy idióta semmiből kerekedő kirohanása miatt. Az ilyen, és ehhez hasonló pillanatokban érzem úgy, hogy a hülye gyereknek néha kijárna egy jó nagy maflás, de minimum kétnapi terápia valamelyik vigyorgóban.
Drake sötét, egészen hosszúra nőtt haját fátyolként lebegteti maga után a helyiség közepéig, és csakhogy kilásson mögüle, serény mozdulatokkal söpri ki a szeméből egy-egy odatévedő szálát. Anyai ágról örökölt metszettebb szemei fürkészőn néznek végig rajtunk, mintha azt próbálná meg felmérni, hogy mennyit engedhet meg magának velünk szemben, milyen hangulatunkban vagyunk? Az előbbi manőverét követően… nem túl jóban.
– Ez egy kurva jó lehetőség! Freddie, mondd meg nekik! Nem azt kérték, hogy cirkuszi bohócként haknizzunk a színházi negyedben, vagy öljetek embert, csak egy egyetemi interjú. Semmi több! Amúgy is kell néhány rajongót szereznünk. Nem?
- Pomponlányokat?
- Akár!
- Inkább ölök embert... - morranok.
Hiába néz egyikünkről a másikra és próbál Freddie lelkére beszélni, hogyha más nem, akkor legalább ő térítsen minket jobb belátásra, a téma komolyságára – komikusságára - való tekintettel inkább mind hallgatunk. Végezetül mégis a menedzser az, aki horkant egyet a bajsza alatt. Baszik ő a témára magasról, neki ennél nagyobb tervei vannak velünk, holmi iskolai baszakodásnál. Szórakozottságát viszont le se tagadhatná: rég nem látta Draket így felvillanyozva. Talán csak egy csajt kellene elé hajítania, hátha attól olyan lelkes lesz, hogy a plusz energiája a fellépésekig kitart.
- Bánom is én, hogy mi a szart csináltok. Csak ne adjátok el magatokat öt címeres ökörnek… meg hülyeségeket se beszéljetek. Olyanról meg főleg ne, amiről nem kéne – unottan, disznó szemeiben gúnyos fénnyel fordul vissza a képernyő felé.
- Valld be inkább, hogy arra a csajra szoktad kiverni éjjelente, ezért a nagy felajánlkozás - vág hozzá Troy vigyorogva egy papírgalacsint.
- Akkora fasz vagy!
- Majd akkor lelkesedj ennyire, ha a Rolling Stone vagy a Loudwire fog felkeresni, hogy bármiféle anyagot készítsenek. Addig nekem kurvára tökmindegy, hogy kinek milyen iskolai baromságához kell asszisztálni, csakhogy neki meglegyen a féléves dicsérete – ezen a ponton már nem tud mit hozzáfűzni, én pedig, bár a szócsatát megnyertem, a meccset mégis elveszítettem.

Néhány nap elteltével, orromat lógatva, teljes megsemmisüléssel én vagyok az, aki a rövidebbet húzva a megbeszélt helyszínre ballagok. A kutyát nem érdekelte, hogy elleneztem mindennemű, tinilányokat szórakoztató, engem viszont annál jobban untató interjúztatást: menni kell! Erre jutottak. Én pedig képtelen vagyok rendezni az arcomat és a rá kiülő értetlenséget, mikor az arborétum kapujában állva próbálok napirendre térni a helyszínválasztás felett. Kérdem én, mi a terv? Úgy nézek ki, mint aki virágoskertekbe jár, meg a természet lágyölén gyűjti a dalaihoz az ihletet? És mégis mi lesz a menet? Fűszálakat számolgatunk és virágokat szimatolunk? Lepkéket kergetünk?
Grimaszolva, sötét szemöldökömet ráncba szedve, jókora sóhajjal futok neki újra a gondolatnak: mi lehetett az elképzelés rólunk? Én, aki napi szinten elpöfékelek minimum egy doboz cigit, meg ki tudja még, hogy mit, majd pont a természet lágy ölén, növények, kisvirágok, madárkák és társai látképében akarok egy olyan kérdéssorra válaszolni, amit a hátam közepére se kívánok? Ráadásul úgy, hogy méterenként ki van táblázva, hogy „ne dohányozz!”? Meredek elgondolás, ennyi erővel foghatta volna a csaj a kis seggét és beülhetett volna ő is közénk. Vagy az már derogál?
Mélyet szívok a mai nikotinmennyiségem képviseletében álló szálból, majd az első szemetesbe hajítom és egy kavicsot görgetve magam előtt, bakancsom tompa zajával indulok el a bájosan integető vöröske felé. Még visszafordulhatsz!
Kimérten mérem őt végig, miközben feláll, s csak egy apró biccentésre futja üdvözlésképpen, amit csakhamar egy horkantás követ.
- Úgy néz ki rászedtek. Én elleneztem az egész "bulit", mégis én vagyok itt – forgatom meg a szemeimet, csakhogy megedzem egy kicsit a lelkesedését. – Balfasz csapat… - ingatom a fejemet, végül egy szemtelen mosollyal egészítem ki, mielőtt kétségbeesne. - Majd jönnek. Nem mind, de jönnek. Ricky Simmons – bököm ki a nevemet, de talán ezt azért tudja, ha már azt nem, hogy nem épp testhezálló a helyszínválasztás.
- Remélem nem baj, ha a piknik szőnyeg és a fonott kosár meg a lepkeháló otthon maradt…