Mivel az utolsó páciensem le mondta az időpontját, kivételesen megörülök annak, mert bár szeretem a munkámat, csak ma valahogy sehogy sem ezen járt az eszem. Szerettem volna minél hamarabb haza érni és valahogyan megszabadítani az elmémet a nem oda illő gondolatoktól. A családom körüli folyamatos felhajtás még itt New Yorkban sem tud elkerülni, pedig esküdni mertem volna, hogy az apám bele törődött abba, hogy nem akarok olyan lenni, mint ők. De tévedtem úgy tűnik, mert egyre eltökéltebb velem kapcsolatban, és a folyamatos hivogatásaival az őrületbe kerget, Bár addig örülök, amíg csak telefonon keresztül zaklat, és nem bukkan fel, mert onnantól nem lesz menekvés. Gondolataimból mégis egy halk kopogtatás ébreszt fel, egy kicsit még össze is rezzenek, és ezzel egyszerre már nyílik is a rendelőm ajtaja, ahonnan az egyik nővér kukkant be, bocsánatkérő szemekkel pillantva és közli velem, hogy a gyerekosztályon lévő pszichológus épp szabadságon van, így jó lenne ha benéznék az egyik nem rég behozott beteghez. Aki egy kislány. És saját magában tett kár. Ennyi pedig épp elég is volt, hogy rábólintsak, mert a gyerekek egyébként is a gyengéim, és az, hogy valaki ilyen kicsikén képes ártani magának, az arra utal, hogy bántva van. Vagy otthon, vagy az iskolájában. Egy lelkisérült gyereknek elég nehéz magabiztos felnőtté válnia, ezt saját tapasztalatból is tudom. Még felnőttként is képesek kísérteni a kiskorban átélt traumák. Hiába menekültem a családomtól a világ másik végébe, attól a csalódásom a saját szüleimben, nem múlt el. A gyerekosztályra érve váltottam pár szót a doktornővel, aki a kislány esetével foglalkozott és elmondta, hogy depressziósnak tűnik, meg, hogy számon lettek kérve az osztálytársai is, de mindenki tagadja, hogy bűnős lenne, sőt mindannyian azt állítják, hogy a kislány saját maga szúrta a ceruzát a karjába. Össze szorul a szívem ezek hallatán, és máris elő bújik belőlem a segíteni akaró nöstény oroszlán, aki egész életében azt tervezte, hogy megváltja a világot, bár kicsit rossz irányba haladok affelé azt hiszem. Belépve a szobában máris megakad a tekintetem a kislányon, aki az ágy szélén ülve bámulja az ablakot, ami neki talán túl magasan is van ahhoz, hogy ülve ki láthasson rajta. Keze bekötve, és olyan aprónak és törékenynek tűnik. Kicsit magamat látom benne mikor ennyi idős voltam. - Szia. Valeria vagyok. Te pedig biztosan Lara. - lépek óvatosan közelebb és le ülök mellé az ágyra, vigyázva arra, hogy ne túl közel hozzá. Nem akarom megijeszteni. - Tudod mikor ekkora voltam mint te, az én kezemen is volt egy hasonló kötés. Leestem. Bár én sírtam. Te bátrabbnak tűnsz. - szólalok meg ismét még mindig a lehető leghalkabban, és erre rám pillant. Rá mosolygok, bár így, hogy találkozik a tekintetük tisztán látom rajta, hogy nagyon is fél, még ha nem is sír. Ezt persze nem teszem szóvá csak érdeklődve személem miközben végig mér előbb engem, majd a kezét. - Azt hiszik, hogy ezt én csináltam. - szipogja csalódottan, mire én is elkomolyodok és próbálom megérteni, hogy most vajon csak védeni próbálja-e magát, hogy ne legyen annyira kellemetlen ha kiderülne, hogy saját magának árt, vagy pedig igazat beszél tényleg? Mert ha valóban nem ő volt, hanem valaki más, akkor komoly gondok lehetnek az iskolájában. Nem mintha az jobb lenne ha ő tette volna ezt. - És nem te voltál? - kérdezem végül, de ezúttal nem szólal meg csak megrázza a fejét. Valamiért pedig ezt elhiszem neki. Talán ez a kislány súlyos bántalmazásnak van kitéve, amiről szégyell beszélni. Szerettem volna még pár kérdést feltenni, de ekkor nyílik az ajtó, amin egy ismeretlen nő be is lépik, feltételezem az édesnanyja lehet. Felállok az ágyról, hogy közelebb kerülhessen a kislányához, egy kicsit háttérbe maradok, őket figyelve, majd végül megköszörülöm a torkom, hogy felhívjam a figyelmét a jelenlétemről, ha esetleg megfeledkezett volna róla. - A rendelőmben talán válthatnánk pár szót. Addig Lara itt biztonságban lesz. Nem akarom sokáig feltartani. - szólalok meg a tőlem megszokott barátságos hangnemben, majd közelebb lépek a nőhöz, felé nyújtva a kezem. Azért nem árt előbb talán a bemutatkozás. - Dr. Valeria Callegari vagyok. Pszichológus. - ha elfogadja a felé nyújtott kezem óvatosan rázom azt meg, majd az ajtó felé intek, hogy hagyjuk egy kicsit magára a kislányt.
Aggódva érek be a kórházba, ahová az iskola szerint Larát vitték. Aggódva, de egyben mérgesen is, elvégre ez már nem az első ilyen eset. Valamiért Larát festik le a problémás gyereknek, holott kizártnak tartom, hogy ténylegesen ő lenne a probléma forrása. Egy kislányt már nem először bántalmaznak az iskola területén, verbálisan és mostmár tettlegesen is, de az iskola még mindig a bántalmazott lányt tartja felelősnek. Egyszerűen nem értem a logikát. Hogy? Miért? Nem szívesen folyok bele a gyermekek életébe, nem én szeretnék lenni az aki ezt az egészet leállítja, de talán itt lenne az ideje annak, hogy bemenjek és mindenki tudomására adjam, hogy rendőr vagyok és bizony börtönbe küldök mindenkit aki mégegyszer egy ujjal is hozzá ér a kislányhoz. Lehet az elijesztené őket egy időre... Aggodalmasan hallgatom végig a doktor mondanivalóját, miszerint Lara egy ceruzát szúrt saját kezébe és szerintük a lány talán önveszélyes lehet, így a biztonság érdekében továbbküldték a kórházi pszichológushoz. Őszintén szólva nem bánom, talán valaki be tudja bizonyítani, hogy a kislányt bántják, nem pedig magában tesz kárt, aztán ezt a hírt az iskolába is eljuttassák. Valakinek mindenképp tennie kell mostmár valamit. Az orvossal való beszélgetés után sietős léptekkel a pszichológus irányába indulok, hogy végül megtaláljam Larát és leguggolva egy hatalmas ölelésbe fogadjam a kicsi lányt, aki a megjelenésemre szinte azonnal felugrik és karjaimba szalad. - Jól vagy? - Kérdezem a kicsi lányt, aki még mindig csak szomorúan fúrja mellkasomba az arcát. Tudom jól, hogy nincs jól és a szívem szakad meg érte, de fogalmam sincs, hogy hogyan segítsek rajta. Végül mikor a lány megelégeli az ölelésemet, elenged és ismételten helyet foglal. - Azt mondják, hogy ezt én csináltam... - Néz fel rám a lány értetlenül, miközben megemeli a bekötött kezét. A szemeiben ténylegesen látszik az értetlenség, hogy fogalma nincs arról, hogy miért gondolja mindenki azt, hogy ő maga tette ezt. - És nem úgy volt? - Kérdezem vissza, mire ő csak a fejét rázza, nem igazán adódik alkalma további magyarázkodásra, mivel közben a mellettünk álló nő is megszólal, akit egészen idáig teljesen figyelmen kívül hagytam. - Elnézést, Jayda Winters. Az anya. - Nézek fel a nőre kissé zavartan, miközben végül felállok a lányom mellől és elfogadom a doktornő kéznyújtását. Neveletlennek érzem magam amiért észre sem vettem őt, de remélhetőleg ez érthető lesz számára, hiszen nem egyszerű egy anyának a tíz éves kis törékeny manóját a kórházból szedni össze az iskola helyett. - Persze. - Bólintok is rögtön. - Nem sokára jövök, aztán megyünk és szerzünk egy pizzát vacsira, oké? - Nézek most Lara irányába, akinek szinte rögtön felcsillan a szeme és a szomorú arca izgatottá válik ahogyan sűrgősen bólogatni kezd. - Aztán siessetek! - Szól utánunk még mikor már a doktornő rendelőjébe érünk. Hihetetlen, hogy milyen egyszerűen jó kedvre lehet deríteni a lányt, még akkor is ha néhány órával ezelőtt egy igencsak súlyos bántalmazásban volt része. - Ugye nem gondolja, hogy saját magában tett kárt? - Teszem is fel az első kérdést ami eszembe jut, abban reménykedve, hogy a nő mellettem fog állni és talán kitalálhatunk valamit amivel segíthetünk a lányon. Bárki aki igazából csak egy kevéske figyelmet szentel Lara irányába, láthatja, hogy a lány egyáltalán nem veszélyes sem magára, sem pedig másra nézve.
Mindig szomorúsággal tölt el amikor egy kisgyerek próbál kárt tenni magában, mert eszembe juttatja a gyerekkoromat. Én nem akartam soha olyasmit, nem volt hozzá bátorságom, viszont attól eltekintve pocsékul teltek azok az éveim, és sokszor éreztem magam magányosnak is. Mint az ilyen gyerekek is, akiknek eszükbe jut ilyen ostobaság. Gondolkodás nélkül vállaltam el, hogy beszélgetek a kislánnyal, és nem csak azért, mert orvosi kötelességem, akkor is ha nem gyerekekkel foglalkozok, hanem azért, mert a szívemen viselem minden kicsi sorsát. Mindegyikőjük megérdemli a boldog, felhőtlen gyerekkort és nem tartom igazságosnak, hogy bárki is elvegye tőlük ezt az önfeledt boldogságot. Hiszen a gyerekek azok, akik képesek minden apróságnak örülni, velünk, felnőttekkel ellentétben. Ők azok is, akiknek igazítanunk kell az útjukat, akikben a jövő van, és akiknek fontos az, hogy biztonságban érezzék magukat ahhoz, hogy ki tudjanak teljesülni. Amig be nem érek hozzá a korterembe azon jár a fejem, hogy talán otthon van kirekesztve, ahogyan én is voltam. Amint azonban leülve mellé látom rajta a szomorúságot miközben beszélek hozzá, úgy tűnik, mintha nem merne beszélni. Bár végül megszólal, de csak röviden. Mégis annyira őszintén, hogy rögtön felkelti a kíváncsiságomat. Nem vagyok jó emberismerő, de rajta valahogy látom, hogy nem hazudna. Tényleg nem ő volt az, aki ártott magának, hanem valaki más. Ez pedig nagyon szomorú. Főleg az, hogy az ilyen korú gyerekek már most képesek ennyire aljas módon bántani a társukat, csak azért mert az esetleg gyengébb. Mindig is elítéltem az olyanokat, akik mások fölé akar kerekedni az erejével, lenéz másokat. Eltöprengek azon is, hogy vajon az ilyen gyerekeket a szüleik teszik-e ilyenné, vagy valami másból alakul ez ki? Nem kapnak elég figyelmet, vagy épp az a baj, hogy túl sokat kapnak, ami miatt mindig a figyelem középpontjában akarnak lenni. És remek mód egy másik gyerek bántása ahhoz, hogy rá szegeződjön minden tekintet és sajnos a legtöbbjük ezt még szórakoztatónak is tartja. Szeretném megkérdezni tőle, hogy ki volt az, aki ilyet tett vele, de ebben a pillanatbna fel is bukkan egy nő, akiről feltételezem, hogy az édesanyja lehet. Hátrébb húzódok, hogy oda férjen Larahoz és megmosolyogtat a jelenet. Bár nekem is lett volna ebben a korban valaki, aki így aggódik értem. Néha úgy érzem, hogy pszichológusként nekem is jól esne beszélnem valakivel, olyannal, aki nem ismer, akit én sem ismerek, és úgy nyílhatok meg neki, hogy közben ne ítéljen el. A családom miatt, meg az életforma miatt, amibe lényegébe bele kényszrültem. Azt hiszem, hogy ha választhattam volna életet, akkor nem azt szerettem volna, ami kijutott nekem. De, ahogyan mondani szokta, az ember a családját nem vállogathatja meg... azt csak kapjuk, ésel kell fogadnunk. Bár nem szívesen szakítom félbe ezt a meghitt pillanatot, de mégis muszáj megszólalnom, mert ne tölthetem itt az egész napomat. - Azt sejtettem. A kislányok általában az édesanyjuknak örülnek ennyire. - mosolygok rá kéz rázás közben, és ismét irigykedni kezdek Larara. Nem rossz értelemben persze. De ebben a korban bármit feladtam volna egy ilyen önfeláldozó anyáért. Persze az enyém is szeretett a maga módján, de az apám zsarnokoskodása erősebb volt a szereteténél legtöbbször. - Nem baj ha tegeződünk? Úgy sokkal kényelmesebb egy beszélgetés. - nem baj ha ezt elutasítja, de azért jó lenne ha mégse tenné. Valamiért ettől a sok magázódástól öregebbnek érzem magam, amit utálok. A betegeimet is mindig a közvetlenségre kérem, mert valamiért jobban esik a lelkemnek. Mosolyogva intek egyet Laranak miközben ki lépek a korteremből és a Jayda kérdésére meg is torpanok a folyóson. - Nem hinném, hogy ezt ő csinálta volna magával. - rázom meg a fejem határozottan, mert igaz, hogy olyan túl sokat nem sikerült beszélnem vele, de a tekintete annyi mindent elárult. - Valaki bántotta őt. Elég sajnálatos, hogy ilyesmi megtörténhet egy iskolában. - a tekinetetmben látni lehet a csalódottságot, hiszen mélységesen felháborít mindig egy ilyen eset. Az erőszakot amúgy is utálom, és ha annak az elkövetője és elszenvedője egy gyerek, akkor az még inkább elborzaszt. - Szokott az osztálytársairól mesélni? Vannak barátai? - kérdem egy vérszegény mosoly kíséretében, miközben elindulok végig a folyóson a liftig, hogy leérjünk a földszintre a rendelőmig. Ott sokkal nyugodtabban beszélhetünk.
Nincs is annál rosszabb, mint mikor a kórházba kell a saját gyermekedért elmenned. Jó talán az rosszabb, mikor az iskolában annyira nem figyelnek rájuk és nem érdekli őket, hogy mit csinálnak a kis ördögfiókák, hogy azok simán meglóghatnak a nap közepén. Mert ugyebár már ez is megtörtént. És bár a kórház sem jó, de most legalább tudtam, hogy hol van, tudtam, hogy bár megsérült, de nem lett nagyobb baja és már jó kezekben van. Nem úgy kellett New York utcáit járnom, hogy halvány gőzöm sem volt arról, hogy hol is keressem. Főleg úgy, hogy tudtam Lara nem ismer semmit és senkit a városban. Végül annak is jó vége lett ugyan, de nyomot hagyott bennem és egy jókora szívroham volt az számomra. - Főleg ha másuk nincs is. - Fűzöm hozzá már csak azért is, hogy tudtára adjam, Lara nem éppen bővelkedik más családtagokban. Egyedüli anyának ugyan nem egyszerű lenni, de hiszem, hogy megéri minden egyes percét. Főleg akkor amikor a lányod mosolyát látod. Persze jelenleg nem túlzottan felhős a boldogsága, de tudom, hogy ez változni fog, elvégre soha nem hagynám annyiban. Sajnos nem tudom őt villámcsapásra boldoggá tenni, de mindenképp harcolni fogok azért, hogy az élete mihamarabb könnyebb legyen. - Persze, nem bánom. - A nő nagyon barátságosnak tűnik számomra, ami persze szükséges is ahhoz, hogy valaki pszichológus legyen. Ha nem lenne barátságos az emberek aligha akarnának vele beszélgetni, de legfőképpen nem megnyílni neki. Talán példát vehetnék róla és én is megpróbálhatnám az embereket amolyan barátságos módon szóra bírni és nem rögtön a szolgálati fegyverem után nyúlni. Jó ez vicc volt, nem szokásom fegyverrel fenyegetni másokat, kivétel persze ha okot nem adtak rá. - Óóh, az iskolában sajnos nagyon sokminden megtörténhet, ez már nem az első hasonló eset volt, de még soha nem fajult tettlegességig. A tanárok sem különösen ügyelnek semmire. - Mondom ezt kicsit ingerülten miután a folyosón végigmenve, követem őt a liftbe, majd a rendelőjébe. Én magam sem tudom, hogy miért mondom ezt neki el, talán valamiféle segítségben reménykedem. Nem tudom, hogy ugyan miben tud ő pontosan segíteni, de talán értesíteni tudja az iskolát? Valami módon megerősítheti Larát, mellette áll és elmondja nekik, hogy a lányt bántsák? Mert Larától ezt ugyebár senki sem hiszi el, hiszen az összes többi diák ellene van. - Az igazság az, hogy nem régiben költöztünk a városba. Nem sikerül a beilleszkedés, sőt... Mint láthatod nem túlzottan kedvelik, magam sem tudom miért. Próbáltam már többször is beszélni a tanárokkal, igazgatóval, de végülis mindig azt mondják, hogy Lara csak kitalál mindent és nem igaz amiket mesél. - Ami így hangosan kimondva szörnyen hangzik. - Tudom, másik iskolába kellene őt adnom, de a félév közepén nem sok lehetőség van, hacsak nem magániskolában gondolkozom, ami pedig nem ingyen van ugyebár. - Vázolom fel neki, hogy mi a helyzet és egyben mi az amire futja is. Amibe egy magániskola nem tartozik bele... és tulajdonképpen egy pszichológus sem, szóval lényegében annak sincs sok értelme, hogy most itt beszélünk, elvégre úgyis az lesz a válasza, hogy Larának orvosi kezelésre van szüksége, amit én nem engedhetek meg magunknak, akárhogyan is szeretném. - Nem tudom, hogy mi mást tehetek, szóval igazából bármilyen megoldást meghallgatok ami nem kerül egy vese árába. - Mert ugyebár eladhatom azt, de aligha lenne a megoldás a problémáimra.
Számomra felháborító, hogy egy iskolában ilyesmi fordulhat elő gyerekek között, és nem is igazán értem, hogy apró, kis tüneményekből, hogyan tud kibújni a kisördög pillanatok alatt. Mert amint sikerül szóba állnom Laraval, számomra egyértelművé válik, hogy nem ő szúrta magába azt a ceruzát. Nem csak azért gondolom ezt így, mert ő azt mondja, hanem valamiért elég rá nézni és látszik, hogy nem lenne ilyesmire képes. Sőt... nekem nagyon is úgy tűnik, hogy kitaszítva érzi magát. Kicsit a saját gyerekkoromat juttatja eszembe, olyan, mintha önmagamat látnám benne. Bár engem nem az iskolatársaim tartottak terrorba, hanem inkább a saját apám, aki miatt még barátaim sem lehettek. Fontos volt számára, hogy csakis olyanok vegyenek körül, akik szerinte hozzánk méltóak. Rosszak. Mintha mindig is attól félt volna, hogy ha normális életet élő gyerekekkel barátkozok, akkor azok felnyítják majd a szemem és megakadályozzák, hogy olyanná válljak, amilyenné szerette volna. Hát így sem jött össze neki, mert önmagam is képes voltam eldönteni azt, hogy milyen életre vágyok. Átlagosra, egyszerűre és olyanra, amiben szeretve vagyok. Önmagamért. Nem volt könnyű egymagam beilleszkedni New Yorkban, távol az otthonomtól, de sikerült. Még ha sokszor magányosnak is érzem magam, akkor sem szeretnék soha vissza térni abba a pokolba. A látvány viszont, amit az anya megérkezésével elém tárul, megmelengeti a szívem. Annyira jó látni, hogy mennyire szeretik egymást, bár az is eszembe jut a jelenetről, hogy nekem is lehetne egy gyerekem, ha nem döntöttem volna az abortusz mellett. Ezért is szólalok meg inkább, hogy a figyelmem inkább vissza terelődjön rájuk. Mert azt hiszem, hogy sokkal nagyobb problémával kezd most megküzdeniük, mint nekem. Az viszont meglep, hogy Jayda közli velem, hogy lényegében egyedül van a gyerekével. Egy apa hiánya is elég már önmagában ahhoz, hogy egy kisgyerek magába forduljon. Mégsem akarok erre rákérdezni, mert valahogy nem érzem úgy, hogy rám tartozna, hogy mi történt az apával. Bár nem egy olyant hallottam már, hogy lelépett az magára hagyva a családját, szóval talán meg sem lepődnék annyira. De persze valami másis lehet a háttérben. - Oh... sajnálom. Nehéz lehet egyedülálló anyának lenni. - jegyzem azért ezt meg, mert a szülőség önmagában egy nehéz feladat, hátha azt egy ember egymaga kell megoldja, segítség nélkül. De mégis úgy gondolom, hogy megéri. Egy ygerek sosem lehet rossz döntés, csakesetleg az apa, akit hozzá választunk. Örülök, hogy nincs ellenére a tegeződés, rámosolygok és bízok abban is, hogy kitalálunk valami tökéletes megoldást, ami a Lara érdekeit szolgálja majd elsősorban. Valamiért a szívemen viselem a sorsukat, pedig most látom őket először. Annyira szeretnék valahogyan segíteni rajtuk. És nem csak úgy, mint egy orvos. Bár hajlamos vagyok amúgy is sokkal mélyebben átérezni mások fájdalmát, mint kellene, de az ilyen esetek valahogy sokkal jobban megráznak. Gyűlölöm az erőszakot, főleg ha az áldozat egy gyerek. A szavain pedig rendesen felháborodok. A gyerek az csak gyerek. Nem mindig sikerül tiszán gondolkodniuk. De a tanárok? Akik felelősséggel tartoznak értük, és nevelniük is kéne bizonyos szinten? Hol vannak ilyenkor? - Talán jelenteni kéne ezt a tanfelügyelőségen. Nem értem, hogy ilyesmi hogyan fordulhat elő egy iskolában. Ráadásul minek vannak ott tanárok? Nem járhatnak ennyire csukott szemmel... - közben kinyítom a rendelőm ajtaját, előre engedem, majd intek a fotel felé, hogy üljön csak le nyugodtan, én is elfoglalom a saját helyem az asztalomnál. - Kávét? Vagy bármi mást? - mosolygok rá, bár egyáltalán nincs jó kedvem. Nagyon bánt, ami Laraval történik. Nyílvánvalóan nem akarják őt elfogadni, ez anélkül is egyértelmű, hogy Jayda szóvá tenné. De miért? Miért olyan nehéz befogadni egy új gyereket mindig? A szülők nevelik félre az ilyeneket, vagy pedig annyira pocsék kezd lenni ez a világ, hogy ilyennek születnek? Mi lesz így a jövővel, ami az ők kezükben van? - És ha mondjuk lefagyasztanád neki ezt az évet? Nem tudom, hogy ez mennyire lehetséges, de szerintem megoldható. Főleg ha bántsák őt. Vagy... esetleg felkereshetnéd a gyerekek szüleit. - próbálok javaslatokat adni, bár olyanról már hallottam, hogy a szülőkkel való beszélgetés után csak még rosszabb lett a helyzet. De biztosan van valami megoldás. - Van néhány pszichológus ismerősöm, aki gyerekekkel foglalkozik... ha szeretnéd megbeszélem velük, hogy foglalkozzanak Laraval. Talán elég lenne annyi, hogy ő legyen erősebb... lélekben. Sajnos a gyerekek gonoszak tudnak lenni... és mindig kiszúrják azt, aki a gyenge láncszem. - persze nem biztos, hogy ez olcsó mulatság lenne, még azt sem tudom, hogy mi a foglalkozása a nőnek, de mivel egy magániskolát nem engedhet meg, feltételezem, hogy nem egy ügyvéd, vagy valami. De mindenképp úgy hiszem, hogy a kislánynak olyan segítségre lenne szüksége, amit csakis egy szakember adhat meg. Mert a túlzott bántalmazás és kirekesztés érzése bizony előbb vagy utóbb ráveheti arra, hogy valóban kárt tegyen magában. Szóval van az a pénz, ami megéri.
Nem tagadom, nem esik jól Larát hátrahagynom, legszívesebben magammal hoznám és soha többet el nem engedném, de jól tudom, hogy a doktornő fogadójában talán olyasmiről lesz szó, amit egy kicsi lánynak egyáltalán nem kellene hallani. Lara már így is túl sok mindenen ment át amin még nem kellett volna. Túlságosan is fiatal ahhoz, hogy bántalmazáson menjen át, legyen az verbális vagy tettleges... esetleg ahogyan az ő esetében is: mindkettő. Ha lehetséges lenne, minden fájdalmát átvenném, legyen az lelki vagy testi, de sajnos nem lehet. Nem tudom elvenni tőle a heget amit az osztálytársai okoztak és a szomorúságát sem. Talán meglephetem egy pizzával és egy ideig jobban fogja magát érezni, de holnap ismételten iskolába kell, hogy menjen, ahogyan jövő héten is és azután is. - El sem tudom képzelni, hogy hogyan történhet ez egy iskolában. - Vonom meg a vállam, miközben megérkezünk végre a rendelőjébe és a beszélgetésre felkészülve helyet foglalok. - Nem köszönöm. - Mosolyogva nézek rá, kedves tőle, hogy felajánlja de kétlem, hogy bármit is le tudnék tolni a torkomon, még akkor sem ha csak vízről lenne szó. Talán egy tequila egyszerűbben csúszna, bár akkor sosem juttatnám haza a lányomat és lehet még el is vennék őt tőlem. Már így sem nézhetek ki túl jól, szörnyű anyának gondolhat ő is. - Talán megoldható, de egyedüli anyaként aligha tudnám megoldani, hogy folyton otthon legyek vele, hiszen még nem hagyhatom őt egyedül. A munkám pedig elég... zavaros. - Még én magam sem tudom, hogy hogyan máshogy nevezhetném. - Nyomozó vagyok. Így aztán amennyire csak lehetséges, szeretném elválasztani a munkát a magánéletemtől. - Azt nem árulom el neki, hogy milyen nyomozó is vagyok, nem is hiszem hogy fontos információ lenne, már így is elég ahhoz hogy megértse, nem a legokosabb Larát a munkába vinnem, vagy bármimódon is belekevernem. Az meg megintcsak érthető, hogy a tanév végéig nem tudok neki dadát fogadni. Még egy-egy nap vagy éjjel belefér, de több nem. - Helyesbítek: Bármilyen megoldást meghallgatok, de ha az az egész havi jövedelmemet veszi igénybe, akkor már éhezési problémái is lesznek a lánynak, nem csak lelki. Na meg az anyjának is ugyebár. - Mondom egy apró mosollyal, remélhetőleg ezzel tudtára adva, hogy semmiképp sem engedhetünk meg magunknak olyasmit, ami trilliókba kerülhet. Nincs magániskola, de még csak dilidoki sem. - Nem tudnál valamiféle felszólítást küldeni az iskolának? Vagy bármit ami igazából a kislány mellett állna? - Őszintén szólva nem tudom, hogy miről beszélek, fogalmam sincs, hogy mi lehet egy pszichológus hatalmába. - Akár valamit amivel a tanfelügyelethez mehetek, egy papírt ami alátámaszt majd minket? - Gondolom sose árt plusz bizonyítékokkal menni, bár lehet én csak elfogult vagyok, mint nyomozó és úgy érzem bizonyítékok nélkül semmi nincs a kezemben. Nem ahhoz vagyok szokva, hogy csak úgy a szavaim által, bárkit is meg tudok győzni bármiről is.
Sajnos mostanában egyre gyakoribbak az ilyen esetek az iskolákban, ami számomra elég megdöbbentő, hiszen ha már a gyerekek is képesek gonoszkodni egymással, akkor milyen jövőben lehetne reménykedni? Persze a gyerekek gonoszak, néha nem is gondolkodnak ésszerűen, de azért az elgondolkodtató, hogy az ilyen viselkedést otthonról látják-e. Bár azt hiszem, hogy a rossz szülőkkel senki sem tudja felvenni velem a harcot, mert ha valakinek hát nekem bőven kijutott belőlük. Engem megpróbáltak - leginkább az apám -, a saját képükre formálni, de sokkal nagyobb volt bennem az ellenállás ahhoz, hogy ezt engedjem nekik, sőt még a mai napig küzdök ellenük és néha a saját személyiségem ellen is. Azok a gyerekek akik másokat bántanak miért gondolják vajon, hogy ez helyes? Úgy gondolom, hogyha megbánták volna egy kicsit is azt, amit Laraval tettek, akkor vállalták volna érte a felelőséget is. De helyette csak megpróbálták rá kenni, ami arra enged következtetni, hogy ez nem egy egyszerű diákcsíny akart lenni, hanem ez már felér a terrorizálással, ami úgy tűnik, hogy nem csak szavakban történik. A rendelőmbe érve mutatok a kanapé felé, hogy foglaljon helyet és miután elutasította a kávét én is hasonlóan teszek. Mindig is csodáltam az olyan nőket, akik egyedül nevelik gyerekeiket, hiszen úgy gondolom, hogy azoknál erősebb nincs is. Jaydan pedig látszott ahogyan a kislányával beszélt, hogy neki is szenteli az életét. Mivel magától nem hozza szóba az apát és azt, hogy hol van, így én sem kérdezek rá, hiszen nem tartozik ez rám. Meg most amúgy sem úgy kell vele beszélnem vele, mint a páciensemmel, hanem sokkal inkább, mint egy nővel. Nagyon is a szívemen tudom viselni amúgy is az emberek sorsát, és a kis Laraval bár nem beszéltem túl sokat, de valamiért nagyon a szívembe férkőzött így is. Talán csak azért, mert saját magamra emlékeztet. Próbálok tanácsokat adni, hogy mivel tehetné könyebbé a Lara életét, úgy gondolom, hogy mindenképp az lenne a legfontosabb, hogy kiszakítsa őt abból a környezetből. Bár azt álmomban sem gondoltam volna, hogy nyomozó lenne. - Nincs olyan rokonod, barátod, ismerősöd, aki vigyázna rá, amig dolgozol? - próbálokozok egy újabb ötlettel elő állni, mert hát azért elég sok egyedülálló anya van szerte a világon és valahogyan csak megoldják azt. Bár az biztos, hogy nem irigylem. Elég nehéz lehet, ráadául ha néhány éve nem döntöttem volna én is egy abortusz mellett, akkor jelenleg valami hasonló cipőben járnék. Bár az én családom nem hiszem, hogy engedné, hogy békességben nevelgessem őt. Szóval mindenképp jobb volt így. Azt hallva viszont, hogy anyagi szempontból nem tud túl messzirő nyújtózkodni csak még jobban felerősíti bennem a segíteni akarást. Persze nem úgy, hogy majd épp én adjak pénzt, jól tudom, hogy ez sértő is lehet a másik félre nézve, meg hosszú tűvon talán nem is működne. De valamit mégis nagyon szeretnék tenni értük. Leginkább a kislányért, akinek szüksége vana gyógyulásra ahhoz, hogy normális életet tudjon élni. Ha valakinek a lelke sérül, annak nagyon nehéz azt össze forrasztani. Hiszen lényegében én is egy önsajnálatban merülő pszichológus vagyok, másokon igyekszem segíteni, de saját magamon mégsem tudok. - Megértettem. - bólintok, majd hátrébb gurulok a székemmel, hogy kinyítsam a hasamnál lévő fiókot, amelyből ki veszem a névjegy kártyámat, amelyen a nevem mellett ott virít a telefonszámom is. Át nyújtom azt mosolyogva Jaydanak. - Akkor csináljuk azt, hogy felhívsz ha Lara beszélni szeretne valakivel. Munkán kívül, fizetés nélkül, és nem úgy mint egy orvos. Hanem, mint egy barát. - ajánlom fel a segítségem, mert jelenleg ennyi telik tőlem. Mivel nem vagyok gyerek pszichológus, így nem programálhatom be magamhoz, de aszabadidőmben megtehetem, hogy néha beszélek vele. Talán valamire mennénk vele. A kérdésén elgondolkodok egy kis ideig, majd megrázom a fejem, mert sajnos ez nem ilyen egyszerű. - Én nem, mert nem gyerekekkel foglalkozok. De értesíthetem esetleg az iskolája pszichológusát, aki talán tudna többet intézkedni ez ügyben. Melyik iskolába is jár? - kérdem mosolyogva, mert jelenleg csak ennyi jut eszembe. Aztán el veszek egy papírt és írószert is, hogy le tudjam jegyezni az iskola nevét amelyben a kis Lara tanul, amennyiben le diktálja nekem azt. Gondolom az iskola pszichológust nem ismeri, így az épület neve is bőven elég ahhoz, hogy utána tudjak nézni vagy érdeklődni. - Azt mondatd, hogy nem rég költöztetek ide. A régi iskolájában voltak ilyen problémák?- kérdezem közben érdeklődve, mert ha esetleg ott is bántalmazva volt, akkor sajnos Laranak sokkal mélyebbek lehetnek a sebei, mint ami kívülről látszik. Az pedig nem nagyon szokott jóra vezetni.
A kérdése hallatán egy pillanat erejéig még el is gondolkozom azon, hogy esetlegesen az apjához küldhetném addig ameddig nem találunk jobb megoldást, vagy jobb iskolát és akkor fagyaszthatnánk is a félévet akár. De a kérdés az, hogy mennyivel lenne neki jobb az apjával. Ha jól sejtem, semmivel sem. Még abban sem vagyok biztos, hogy én rá merném bízni a lányunk nevelését, nem véletlen maradt nálam Lara. Évekkel ezelőtt nem volt alkalmas arra, hogy gyereket neveljen és szerintem még most sem lenne az. Arról nem is beszélve, hogy ha nincs pénze gyerektartásra, akkor arra sem lenne pénze, hogy befogadja saját lányát és eltartsa pár hónapig. Nem, ő teljesen ki van zárva. - Nincs sajnos. Családom már rég nincs, barátaim soha nem is igazán voltak, ismerősök pedig nem épp vállalnak el ilyesmit csak úgy, főleg nem ingyen. - Nevetek fel kínosan miközben a helyzetemet vázolom fel neki. - Nem vagyok egyszerű eset, soha sincs időm semmire sem. - Mosolyodom el végül. Azt remélem nem gondolja, hogy egy szörnyeteg vagyok és ezért nincs senki az életemben. Ha talán egy kicsivel is több időt fordítanák arra, hogy ismerkedjek, szerintem nem lennék ilyen rossz helyzetben. Nem hiszem, hogy egy kibírhatatlan személy lennék, sokkal inkább csak valaki, akinek nincs ideje munka és gyerek mellett barátokra. Nem egyszerű mindenre időt találni, de megvallom őszintén, nem is vagyok túl jó az időm beosztásával. Aztán mikor a nő egy névjegykártyát nyújt felém, meglepetten veszem azt el. Képzeletben még a szám is tátva marad, meg sem értem, hogy miket is beszél. Nem értem miért ajánlana ilyesmit fel nekünk, mit nyer vele? Tényleg csak ennyire megkedvelte Larát? Vagy megsajnálta őt? Elfogadhatok egyáltalán egy ilyen ajánlatot? Annyi kérdés merül fel bennem, azt sem tudom hol kezdjem. - Ezt hogy érted? Miért? Nem is ismersz minket... Komolyan gondolod? - Kezdek bele a kérdésáradatba értetlenül, bár igyekszem szünetet tartani és hagyni hogy válaszoljon mielőtt még egy újabb adagot zúdítok rá. - A Waltonba jár. - Válaszolom mikor az iskola felől érdeklődik. Nem csodálkoznék ha kiderülne, hogy már hallott az iskoláról és nem jó értelemben. - Köszönöm a segítséget. - Mosolyodom el ismét, bár én magam sem tudom, hogy mit fog érni ha értesíti az ottani pszichológust. Eddig sem túlzottan próbáltak a lányom érdekében bármit is tenni, de ugyebár a remény hal meg utoljára. - A régi iskolában nem voltak ilyen problémák, ott voltak barátai is. Nem tudom miért nem tud itt beilleszkedni, vagy miért nem akarják őt befogadni. Nem tudom elképzelni, hogy az iskolában esetleg máshogy viselkedne, mint otthon. Nem értem miért lehez ez. - Magyarázom neki, aztán eszembe jut valami. - Talán ez így furán hangzik, de... Ha szeretnél és az időd is engedi, eljöhetnél velünk pizzázni. Meghívlak, ennyivel szerintem tartozok. És talán egy kicsit megismerhetnéd Larát is. Ha megkedvel szerintem egyszerűbb dolgod lesz vele. - Szinte biztos vagyok abban, hogy Lara imádni fogja őt. Szerintem a lány bárkit imád aki kedves hozzá, hatalmas szíve van. Ezért sem értem, hogy mégis mi az ördög folyik abban az iskolában. Szívesen beülnék egy napra vele, hogy megnézzem magamnak is.
Mindig jobban a szívemen viselem az olyan nők sorsát, akik ennyire egyedül vannak a világban, mint Jayda, valószínűleg azért, mert én is épp ennyire magányos vagyok, bár persze számtalan ismerősöm van - ez részben a szakmám velejárója is -, csak nehéz bárkit is annyira közel engednem magamhoz, hogy az esetleg ártani tudjon majd a barátságával. Lehet rám mondani, hogy paranoiás vagyok, de ez nem csoda egy olyan családban, ami nekem jutott. Mégis amellett, hogy van bennem egy kicsi sajnálat Jayda és a kislánya felé is, úgy vélem, azok a nők a legerősbbek, akik ebben a cipőben járnak, amiben a velem szemben ülő is. Egyedülálló anyaként, nehéz lehet egymaga boldogulnia, főleg egy új városban, ahol senkit nem ismer. Ez igen nagy bátorság, főleg egy gyerekkel az oldalán. Az élet néha kegyetlen tud lenni egyes emberekhez, míg másokkal túlságosan is kegyes, de minél többet beszélgetek Jaydaval, annál inkább ismerek benne magamra. Egyedül lenni a világban úgy, hogy közben látszólag minden más ellennünk van, pokolian félelmetes és ilyenkor szükségünk van a józan eszünk megtratására is ahhoz, hogy ne roskadjunk magunkba. Neki talán annyival könnyebb lehet, hogy ott a kislánya, aki minden szomorúsága mellett talán fényt visz az életébe. Bár nyílván nehezebb is vele úgy harcolni, hogy közben ne sérüljön. A gyerekek sokkal intenzívebben élik meg az élet nehézségeit, amiket lehet, hogy nem mondanak ki, és nem is úgy fognak fel, mint egy felnőtt, de viszont sokkal okosabbak, mint hinnénk. Minden gyerek tudatában van annak, ami körülötte zajlik, csak mindegyik másképpen fejezi azt ki. Laranak sem lehet könnyű az, hogy az édesanyján kívül senkije nincs, és az még jobban rá tesz az egészre, hogy nem tud barátokra szert tenni. - Na és az... apa? - teszem fel végül a kérdést, amit nem szerettem volna, mert túl tolakodónak tűnhetek, viszont egyáltalán nem kell válaszolnia a kérdésemre, ha nem szeretne. Bármi is történt a Lara édesapjával, valószínűleg az lelkileg ki hathat mindkettejükre. Talán sajnálatból, vagy a bennük látott önismeret miatt - mindegy az oka -, nyújtom felé a névjegykártyám és ajánlom fel a segítségemet, mert sajnos úgy tűnik, hogy jelenleg ennél többet aligha tehetek értük. Viszont szeretnék valamilyen formában az életük részesei lenni, ha nem lesz természetesen ellenére. Két olyan nő vagyunk, akik elég sok nehézségen mentek végig és megyünk még mindig - szerintem ő is -, és megpróbálhatnánk ebből kihozni valami jobban. Ha az embernek van kire támaszkodnia, sokkal könnyebb. Lara pedig megérdemli, hogy jól legyen és ezáltal barátai is legyenek. Ha máshogyan nem, egy új iskolában. De persze nem az én dolgom dönteni a sorsa felett. Kérdésén elmosolyodok és megvonom a vállam. Fogalmam sincs, hogy miért. Mert jó segíteni másokon, és mert ilyen vagyok. Vagyis próbálok ilyen lenni, mert sokkal jobb, mint az, hogy a családomhoz hasonlítsak. - Hát... mivel hivatalosan nem lehetek a Lara orvosa, figyelembe véve, hogy gyerek, így megejthetnénk azt munkán kívül. Barátokra pedig mindenkinek szüksége van. Persze nem muszáj élned ezzel a lehetőséggel. De őszintén szeretnék segíteni. - válaszolok mosolyogva, és ha esetleg tolakodónak tartana, akkor nem fogom ezt erőltetni. Én is nagyon bizalmatlan vagyok másokkal szemben, így nem sértődnék meg egyáltalán, ha ő is az lenne. Hiszen nem ismer, ahogyan én sem őt. De olyannak nem néz ki, akit az apám terelt volna ide, hogy aztán vissza rángasson Olaszországig. Közben leírom egy papírral az iskola címét amit mond, és azt ott is hagyom legelől az asztalon, hogy eszembe jusson. - Nincs mit megköszönni, semmiség. Remélem, hogy sikerül elérni vele valamit. - mert úgy vélem még mindig, hogy a legjobb, amit Laraért lehet tenni az az, ha sürgösen másik környezetbe kerül, hiszen látszólag a mostani mérgező. Ez pedig még ennél is komolyabb következményeket vonhat maga után. - A legtöbb gyerek nehezen tud alkalmazkodni az új helyzetekhez, főleg, ha a régit, amiben volt nagyon szerette. Laranak időre van szüksége, és arra, hogy olyanok között legyen, akik szeretik, és elfogadják őt. - az, hogy nem fogadják őt be csak azért, mert új, nagyon sajnálatos. Hiszen semmivel sem különbözik a többi gyerektől. Persze olyan kicsi korban ezt nyílván mindenki másképp éli meg. Meg hát minden iskolában vannak olyanok, akik többnek hiszik magukat társaiknál, vagy akik épp uralkodni szeretnek mások felett, viszont mikor egy egész osztály van egyetlen gyerek ellen, az nagyon szomorú és sürgös kiszakítást jelent onnan. Mert ki hathat a későbbiekben a Lara fejlődésére is, és ha el megy a kedve az iskolába járástól, akkor könnyedén ronthatja el az egész életét is. - Tulajdonképpen semmi más programom nincs, a műszakom is lejárt. Szóval szívesen fogadom a meghívást, és remélem, hogy Laranak sem lesz ellenére. Ha legalább egy kicsi mosolyt ki tudnék csalni belőle, már azért megéri. - mosolygok rá lelkesen, majd felállok helyemről, jelezve, hogy részemről akár indulhatunk is.
Kérdése még visszhangzik néhányszor a fejemben, először nem is tudom, hogy mit mondjak. Igazából nem csodálkozom, hogy az apja után kérdez, elvégre valamilyen szinten ez a dolga, de őszintén szólva én magam sem tudom, hogy mennyit mondhatok el az apjáról. Soha nem állt szándékomban Dave-t ócsárolni vagy besározni a nevét, még akkor sem ha mindketten tudjuk, hogy talán megérdemelné. Mindig hagytam hogy élje a saját életét, amiben tulajdonképpen Lara sohasem fért bele. Ez még most is így van és kétlem, hogy valaha is változni fog. Bár azt sose tudtam eldönteni, hogy igazából tényleg azért csinálja mert nem kíváncsi a lányára, vagy inkább azért, hogy ezzel engem bántson amiért otthagytam őt a több évnyi könyörgés után. Még belegondolni is rossz ha valóban a második lenne mindennek az oka. Képtelen lennék egy pici lányt büntetni valaki más hibájáért. - Ő nem igazán van a képben. Fogjuk rá, hogy nem túl segítőkész. - Mondom végül sokat sejtetően, de ezzel még nem mindent elárulva róla, meghagyva azt a doktornő képzeletére, hogy milyen következtetést von le belőle. A nő felajánlása azzal kapcsolatban, hogy szabadidejét feláldozva elbeszélget a lányommal, igencsak megható. Ez egy nagyon kedves felajánlás és legszívesebben elutasítanám mert nem tartom fernek, hogy valaki saját magát áldozza be értem, de ugyanakkor úgy érzem, ez most Larának kell és talán szüksége is van rá. Talán egyszer majd meg tudom neki hálálni és visszafizetni mindent amit a kislányért tesz. - Megpróbálkozhatunk vele és meglátjuk Lara, hogy viseli majd. Ha jót tesz neki akkor miért ne? És köszönöm, de tényleg... Remélem egyszer meg tudom majd hálálni is. - Mondom hálálkodva miközben már a névjegykártyájának elrakásával ügyködöm. Persze azt nem mondom, hogy nem bukkannak fel bennem gyanús gondolatok, hiszen már miért is akarna ebben az elcseszett világban bárki is segíteni idegeneknek? De mégsem látom aggodalomnak okát, elvégre mit árthat egy beszélgetés, ahol több, mint valószínű, hogy én is a közelben leszek még ha nem is a nyakukban és meg tudok bizonyosodni arról, hogy senkinek sem esik bántódása. Arról nem is beszélve, hogy már tudja, hogy nyomozó vagyok, szóval tudja, hogy szét fogom rúgni a hátsóját ha a lánynak bántódása esik. - Mennyire fogsz kiakadni ha megtudod, hogy a hawaii pizza a kedvencünk és Lara még kecsapot is rak rá? - Nézek rá vigyorogva, bár valamilyen szinten félve is, miközben felkelek és megindulunk vissza, hogy felszedjük Larát és mehessünk vacsorázni. Persze a kérdésem legfőképpen viccként szolgál, hiszen a neve alapján olasznak azonosítottam őt be. Az meg köztudott, hogy az olaszok nagyon védelmezően bánnak a pizzákkal, szóval úgy érzem figyelmeztetnem kell őt, mielőtt még szemmel nyírna ki minket Larával együtt. - Azt hittem már sosem végeztek! - Kiabál ránk a lány mintha már toporzékolva várt volna évek óta. - Te is jössz? - Néz most a doktornőre, akinek már meg is fogja a kezét, hogy még véletlenül sem menekülhessen el és adhasson nemleges választ. Felnevetek hiszen én jól tudom, hogy Lara nagyon akaratos és türelmetlen, ha valamit a fejébe vesz, onnantól kezdve nincs menekvés. - Nem hiszem, hogy van választásod. - Nézek ezzel a nőre, majd ebben a családias hangulatban hagyjuk is el a kórház épületét, hogy aztán a környéken lévő pizzázó felé vegyük az irányt. - Remélem nem bánod ha gyalog megyünk? - Ugyan az étterem néhány percnyi sétát vesz igénybe, de ha nem tévedek, mindketten szívesebben utazunk lábon, minthogy beüljünk egymás kocsijába. Kicsit talán elhamarkodott és kényelmetlen is lenne így első találkozásra.
Nem éppen rám tartozik a magánélete, főleg úgy, hogy nem úgy beszélünk, mint orvos a betegével, viszont mégis vettem a bátorságot rá kérdezni, a Lara édesapjának a kilétére, hiszen egy apa hiánya miatt is nagyon könnyen válhat egy gyerek hírtelen másmilyenné, sőt akár depressziósá is. Bár az én apám mindig mellettem volt, de azért mégis éreztem a hiányát szinte mindig. Valahogyan másmilyen kapcsolatot szerettem volna, ami a természetéből adódóan nem volt lehetséges. Szigorú volt, és sosem kezelt igazán gyerekként, elmondhatom magamról, hogy jóformán gyerekkorom sem volt. A legtöbb szülő leül a kicsivel játszani, esténként mesét olvas neki, jóéjt puszit ad, betakargatja, néha elviszi a játszótérre, törődik annak az érzékeny lelkével. Bár anya igyekezett minden tőle telhetőt megtenni több-kevesebb sikerrel, de a végeredmény mindig az lett, hogy az apám akarata érvényesült. Aki szerint sosem lehet túl korán elkezdeni azt az életet, amibe születtem. Mintha arra vágytam volna, hogy kegyetlen legyek. Nem véletlenül vagyok most itt, és az akarata ellenére sem akarok haza térni többé. Mert nem kevés erőfeszítésembe került alakítani magamnak egy viszonylag normális életet. - Sajnálom. - és ez az aprócska szó egyszerre szól annak is, hogy felhoztam ezt a tévet, és azért is, hogy ennyire rosszul választott magának társat. Ez nyílván nincs rá írva az emberekre, nem tudjuk, hogy kitől mit várhatunk a jövőnkre nézve, de bizony néha könnyebb egyedül végig csinálni mindent, mint egy olyan férfi oldalán, aki folyamatosan csalódást okoz. Bár nekem gyerekem nincs, de lehetett volna. Néha a szívem még mindig össze szorul, ha arra gondolok, hogy elvetetettem a bennem lévő magzatomat, aki az égvilágon semmiről nem tehetett. Sem arról, hogy az apja a bosszújához akart használni, sem pedig arról, hogy milyen családi háttérrel rendelkezek, ami szintén megpecsételte volna az egész életét. Nem bírnám elviselni, ha a gyerekem is azokon kéne végig menjen, amiken én. A mi családunkban egy nő csak eszköz.. durván hangzik, de lábtörlő is. A segítségemet azonban minden hátsó szándék nélkül ajánlottam fel Jaylanak, és örülök, hogy elfogadja azt. Igaz, hogy nehezen engedek közel magamhoz embereket, kevés is van olyan, akikben megbízok, viszont szeretnék esélyt adni ennek a barátságnak. Leginkább Lara miatt, aki olyan gyorsan a szívembe férkőzött. - Lara nem kell tudja, hogy mire megy ki majd az egész. Elég lesz, ha elfogad barátjának. És ugyan... nem kell megköszönnöd, sem pedig meghálálni. Bárki más megtenné ezt a helyemben. Csak most épp én voltam kéznél. - mosolygok rá, holott tisztában vagyok, hogy a legtöbb embert, sőt még kollégámat is a pénz irányítja. Ingyen aligha tesznek manapság jót az emberek. Talán épp ez is a legnagyobb baj az emberiséggel, ezért tart itt a világ, ahol. Hiányzik az emberség és a tisztelet embertársaink felé. Már régen lemondtam arról a tervemről, hogy megváltsam a világot. Rájöttem, hogy ehhez egymagam kevés is lennék, meg képtelenség is lenne. Valamiért a rossz fele sokkal könnyebb hajlani, mint a jó irányba. Örömmel bólintok rá a meghívására, szerencsére egyéb dolgom nem igen van, meg a lehetőség is elég jó ahhoz, hogy jobban megismerjük egymást. A pizzás megjegyzését először nem tudom eldönteni, hogy poénnak szánja-e vagy komolyan beszél, így először csak bambán bámulom miközben felállok a helyemről, végül pedig el nevetem magam, holott ha Olaszországban lennénk, ott más olasz talán nem tartaná ennyire viccesnek ezt. Mondjuk fogalmam sincs, hogy az ananászt, hogyan lehet rá tenni a pizzára, meg amúgy is furcsa, hogy a mindenféle szósz mellé kecsapot is nyomnak rá az emberek. Bár már évek óta New Yorkban élek, ezt is tekintem az otthonomnak, viszont sosem tudtam rászánni magam ezekre a furcsa szokásokra. - Nem olyan könnyű engem kiakasztani, szerencsétekre nem Olaszországban vagyunk. Viszont... talán a Lara kedvéért megkóstolom én is. Olyan rossz nem lehet. - forgatom meg szemeimet, és amint vissza érünk Larahoz, ismét elönt az a melegség, amit egyébként minden gyerek képes kiváltani belőlem. Elnevetem magam, ahogy a kislány szinte toporzékolva kiáltja el magát, amint megpillant minket, azonba a kérdése meglep. Olyan lelkesnek tűnik az ötlettől, hogy én is velük tartsak, hogy ha nem beszéltük volna ezt már meg az anyukájával, valószínűleg akkor is rábólintanék. - Szeretnéd, hogy menjek? - kérdem, de már kezd is kifele húzni, ami elég egyértelmű válasz a kérdésemre. - De csak akkor, ha megeszed a pizza szélét is. - a legtöbb gyerek tudom, hogy azt meg szokta hagyni, hiszen még pizza is csak addig érdekes, amíg azon van valami. Pont olyasmi szokás, mint az, hogy le kell venni a kenyér héját, holott mindig az a legfinomabb része. Ki érve a kórházból is még mindig fogja Lara a kezem, mintha attól tartana, hogy ha elenged elmenekülök, pedig sosem tudnék átverni senkit... főleg nem egy gyereket. - Nem, dehogy. Jót fog tenni a levegő, leginkább ennek a kis örökmozgónak. - olyan kedves kislány, nem isértem, hogy hogy nem tudják elfogadni az osztálytársai. Na és az apja? Hogyan tud lemondani egy ilyen tündéri kislányról? - Nehéz lehet egyedül nevelni őt... - jegyzem meg miközben a Pizzéria felé sétálunk, közben pedig szorosan fogom a Lara kezét, hogy el ne essen miközben ugrándozik. Sosem értettem, hogy minden gyereknek honnan van ilyen sok energiája.
Kissé felnevetek a kijelentése hallatán, miszerint ezt bárki megtenné. Nem tudom, hogy most csak nem ugyanabban a világban élünk, vagy ő ténylegesen körül is van véve szentekkel, de az én világomban senkiben sem bízhat az ember. Az én világomban több a gyilkos aki egy szívességért cserébe eltesz bárkit a láb alól, mint olyan emberek akik semmit sem várnak egy szívességért cserébe. Így aztán én sem tudok rá nem kételkedve nézni, holott még mindig nem látom a hátsó szándékot, fogalmam sincs, hogy mit is nyerhetne a hölgy annak fejében, hogy fizetség nélkül "összebarátkozik" a lányommal, hogy megpróbálja kicsit helyrerázni a fejét és egyben szívét. Magam sem tudom, hogy ez ténylegesen működőképes terv lesz-e, vagy jobb lenne máris valami új terv után nézni, de egyenlőre mindenképp úgy érzem, ez máris több mint a semmi. Akár működhet is. - Ezzel a kijelentéssel én lehet tudnék vetekedni, ingyen szívességeket nem sokan osztogatnak felém. - Mondom végül. Igyekszem egyszerűen csak szerencsésnek érezni magam és nem túlgondolni ezt a helyzetet. Nekem sem egészséges mindig mindent nyomozói szemmel szemlélni. A kérdésem után, az arcát és egyben reakcióját elnézve önkénytelenül is elmosolyodom. Még szép hogy bánja, ha ananásszal és kecsappal tesszük tönkre a pizzánkat, de sokat nem tehet ellene, így aztán kénytelen is lesz elfogadni azt. Ám mikor azt mondja, hogy még meg is kóstolná, én magam is meglepődöm. Nem számítottam erre a válaszra, nagyon nem. - Nagyon merész kijelentés, bár szerintem Lara nem is hagyna kibújni alóla, szeret osztozkodni a sajátján. Bár szereti magát megkínálni máséval is. - Mondom ezt valamilyen szinten figyelmeztetésképp, hogy ne legyen túlzottan meglepve, mikor Lara majd sunyin elcsen egy szeletet az övéből, majd pedig ha szerencsés, a sajátjából fogja azt kiegészíteni, hogy úgy tűnjön, mintha semmi sem történt volna. Aztán mikor visszaérünk a kis hölgyeményhez, ő szinte kérdés nélkül csimpaszkodik a doktornőre, akárcsak egy kismajom. Lara könnyedén kedvel meg embereket, könnyedén nyit feléjük és ha jól sejtem könnyedén is lopja be magát mások szívébe. Legalábbis azokéba akik nyitottak is rá. - Dehát a pizza széle az anyué! Azt ő szereti, én meg vagyok olyan kedves, hogy átadom neki. - Magyarázza, mintha még ő maga is elhinné amit mond. Talán így is van. Már elég fiatal korában elkezdte rámsózni a pizza szélét, mert az túl unalmas volt számára. Tulajdonképpen mi tökéletesen megvagyunk csak egy pizzával, ő megeszi a közepét, én meg a szélét. De hát a gyermekek lemondással járnak ugyebár. - Néha nehéz, főleg hogy csak huszonnégy órája van egy napnak, de mindenképpen megéri. Mindenkinek kell egy ilyen szeretetbomba az életébe. - Mondom mosolyogva a kislány felé, miközben már a pizzázó felé gyalogolunk, mindkettőnknek egy-egy kar kijutva a lánytól. - Neked van sajátod? - Kérdezek végül vissza érdeklődve, bár magam sem tudom, hogy ez nem lesz-e túlságosan tolakodó. Elvégre ha tolakodásról lenne szó, már akkor átléptem azt a bizonyos határt mikor elhívtam magunkkal erre a vacsorára. Megérkezve az étterembe jelzem a pincérnek aki fogad bennünket, hogy hárman vagyunk, így mikor az int egy asztal felé, arra veszem az irányt, hogy aztán ott helyet foglalhassunk és mindannyian rendelhessünk saját magunknak. Az én és Lara választása természetesen még mindig a Hawaii pizzára esik, egy-egy narancslével az oldalán.
Még csak meg sem lep a nevetése a szavaim miatt, én is kénytelen vagyok elmosolyodni, mert el nem tudná képzelni, hogy mennyire megértem. Az emberek nagyon önzőek tudnak lenni, és sajnos, az emberség is a kihalás szélén van, pontosan tudom, hogy csak úgy puszta szivességből senki nem tesz jót a másikért. Vagy pénzt vagy viszonzást mindenki el vár a másiktól, talán épp ezért is mondtam le arról, hogy megváltsam az emberiséget, mert valljuk be, az képtelenség. Hova tovább csak rosszabb lesz a világunk, amelyben sajnos egyre kevesebb a jó is. Nem baj, ha kicsit bizonytalan velem kapcsolatban, bennem is vannak kételyek, azonban egészen biztos, hogy semmit sem várnék el azért cserébe, mert megpróbálok beszélgetni egy gyerekkel, aki ráadásul még annyira ártatlan. Semmire nincs szükségem, amire meg lenne, ahhoz Jayda egymaga úgyis kevés, hogy megadhassa, szóval szerintem majd rá fog jönni, hogy felesleges miattam aggódjon. Remélem, hogy ugyanezt én is elmondhatom majd róla, mert csalódni nagyon nem szeretek senkiben. - Vedd úgy, hogy nem is érted teszem, hanem Laraért. Ő mégis csak egy gyerek. - javítom ki magam, hogy hátha ettől könnyebben el tudja fogadni a tényt, hogy valóban nincs semmi hátsó szándékom. Bár igazából nekem senkivel szemben nem okoz problémát egy kis figyelmességet és együttérzést tanúsítani, Jayda pedig a magabiztossága ellenére is elég megtörtnek tűnik. Ezt már abból meg lehet állapítani, hogy bizalmatlan - ami jogos -, na meg egyedül anyaként, semmi támasz nélkül nem lehet olyan fenékig tejfel az élete sem. Szóval ha bárkiből is hasznot szeretnék húzni, az amúgy sem hiszem, hogy épp ő lenne. Jó ötletnek tartom a közös pizzázást, mert legalább egy kicsit jobban megismerjük egymást, leginkább Lara az, aki miatt rá bólintottam, hogy velük tartok, bár a Hawaii pizzás beszólása egy kicsit bevallom, hogy meglep. Hát már annyiféle furcsa emberrel és rossz szokással találkoztam, hogy meg sem kéne lepjen, hogy egy gyerek kedvence egy olyan pizza, amelyiken anaaász is van. Meg kecsap. Mit szeretnek azon egyébként is az emberek? Nem csak a pizzán furcsa, önmagában sem igazán szeretem. Végül mégis nevetek, mert sosem lehetünk elég öregek ahhoz, hogy valami újat ne próbáljunk ki. Az apám valószínűleg kitagadna ha látna Hawaii pizzát enni kecsaposon, elképzelni az arcát magam előtt pedig csak még jobban szórakoztat. - Remélem, hogy ha én nem ananászos pizzát veszek, akkor is segít megenni azt majd. Bár esküszöm nem értem, hogy a sonkával hogyan passzolhat az... ananász? Az ananásszal meg a kecsap. Nagyon furcsák manapság a gyerekek. Én ebben a korban a tejbe aprított kenyeret ettem. - és ezt úgy mondom, mintha legalább kétszer annyi idő lennék, mint vagyok. De komolyan akkorát változott a világ, hogy követni sem lehet már ami benne történik. Na de majd kiderül, hogy hogyan boldogulunk egymás pizzáival. Talán Lara elég éhes lesz ahoz, hogy megegye a Hawaii-át, és így nem kell betartanom az ígéretemet sem, hogy megkóstolom azt. Gondolom, hogy ha annyian eszik, akkor halálos mégsem lesz majd. Vissza érve Larahoz, ismét elfog az a furcsa boldogság, amit már először is éreztem, amikor találkoztunk, és az megmosolyogtat, hogy még lelkesen a kezemet is megfogja, sőt szinte látszik rajta, hogy mennyire örül annak, hogy én is velük tartok. Közben azonban elgondolkodok azon, hogy egy ilyen barátságos és szeretnivaló kislányt vajon mi okból közösíthet ki egy egész osztály? Mert mivel senki nem állt ki mellette, erre tudok következtetni. Nincsennek barátai, ez pedig annyira szomorú. Miért van az, hogy mindenki a rosszakat magasztalja az egekbe, miközben a jók el vannak nyomva? Annyi megválaszolatlan kérdés van ebben az életben, amire azt hiszem, hogy soha senki nem is fog tudni felelni. Talán mert gonosszá vált a világ. - Nahát! Ez tényleg nagyon kedves tőled. - válaszolok a kislánynak a megjegyzésére és alig bírom ki, hogy ne nevessem el magam. Hát nagyon édes. Nem is tudom ezzel felvenni a harcot. Az anyukák azt hiszem, hogy sok mindenről képesek lemondani a gyerekeikért. Talán majd egyszer én is megtapasztalhatom az érzést. Elhagyva a kórházat is végig mosoly van az ajkamon, miközben Lara a kezemet fogva ugrándozik, valószínűleg alig várja már, hogy megérkezzünk abba a pizzázóba. Olyan könnyű örömet szerezni a gyerekeknek. Lara még abban a korban van, amikor a világot szépnek látja, és bár elég rossz az, ami vele az iskolában történt, mégis képes úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Ez csodálatra méltó, hiszen sokszor még nekünk felnőtteknek is gondot okoz elrejtenünk a fájdalmunkat. - Az anyává vállása többé soha nem lesz egyedül az ember. - jegyzem meg kiegészítve a mondandóját, ismét úgy, mintha olyan sok tapasztalatom lenne ebben a témában. Bár nem titok, hogy szeretném egyszer én is átélni ezeket. Csak az én helyzetemben ez azért sokkal bonyolultabb. Ha lenne egy gyerekem, nem szeretném ha átélné azokat, amiket én. Ha lány azért lenne nagy szívás neki, ha meg fiú akkor azért, melléje meg még veszélyes is. A kérdésére pedig egy pillanatra elkomolyodok és megrázom a fejem. Érzékeny pontomra tapíntott, mégis próbálom ezt kevésbé kimutatni. Nem szeretem, ha valaki látja rajtam, hogy nem is vagyok annyira magabiztos, mint amilyennek mutatom magam. - Nekem nincs. - és azt már nem is teszem hozzá, hogy lehetett volna, ha nem vetetem el. Megbántam-e? Néha úgy érzem nagyon, máskor pedig úgy, hogy ez volt a legjobb neki. Attól mondjuk még nem könnyebb a lelkemnek. A pizzázóban amint elfoglaljuk a helyünket, rögtön kellemes hangulat kerít hatalmába. Egy Capricciosa pizzát kérek, Jayda-ékhoz hasonlóan narancslével, és a legjobban az hiányzik az otthonomból talán, hogy erre a fajta pizzára Rómában még tojást is raknak, de máshol azonban nem. Fogalmam sincs, hogy miért, pedig mennyei. - Mondtad, hogy nem rég érkeztetek New Yorkba. Hol éltetek korábban? - teszek fel egy újabb kérdést, amire szintén nem muszáj válaszolnia, ha tolakodásnak veszi. Csak próbálom megismerni őket.
Már nem szeretnék szőrszálhasogató lenni, de a tíz éves lányom felé szerintem még annyi szívesség sem gördül, mint felém. A kislány éppen azért került kórházba mert az osztálytársai bántották és egy ceruzát állítottak belé. Kétlem, hogy túl sok szívességben lenne része még akkor sem ha tudom, hogy ő maga bárkiért megtenne bármit. Mondjuk az lehet, hogy el fogja játszani, hogy nem ingyen van, meg próbál alkudozni, hogy legalább egy csokit vagy sütit kapjon a szívességért cserébe, de jól tudom, hogy a lányom hatalmas szívvel rendelkezik. Ha valakinek szüksége van a segítségre, kérdés és gondolkozás nélkül ugrana. Éppen ezért is fájdalmas még nekem is ahogyan vele bánnak az iskolában. Nem látom az egésznek értelmét és bárcsak tudnék ellene tenni. Bárcsak elég hosszú karjaim lennének ahhoz, hogy segítsek rajta és a szenvedésén. - Nyugi, a tejbe aprított kenyeret is megeszi. A pizza csupán csak ínyencség olyan alkalmakra, mint amilyen a mai is. De az ananász és sonka keverék aligha lenne a mai gyerekek bűne... - Nézek rá bűnbánó tekintettel, de azért a mosoly is ott van az arcomon. - Megvallom őszintén, én magam is szeretem a hawaii pizzát, bár a kecsap már nekem is túl sok rajta. - Nevetek fel. Mondjuk én mindig szerettem az édeset a sóssal keverni és bár sokak számára ez visszataszító, legfőképpen az olaszok számára... Nekem a tökéletes ízkombináció. Legalábbis közel áll a tökéleteshez. Hasonlóan gondolkozom a mogyoróvaj-lekvár keverékével is, vagy amitől édesanyám mindig eldobta az agyát, hogy cukrot teszek a paradicsom levesbe. Nem mondom, hogy a legjobb ízléssel rendelkezem, de annyira azért nem szörnyű. Ugye? Biztosan nem vagyok egyedül ezekkel. Aztán mikor már az étterem felé megyünk, figyelem ahogyan a kis Manóm a doktornőt szórakoztatja, aligha bírom ki, hogy ne mosolyogjak a jeleneten. Lara nagyon ravasz tud lenni, ahogyan pimasz is... Mondjuk ezt nagy valószínűséggel tőlem tanulta el. Sok hasonlóság van közöttünk, biztosra nem tagadnánk le egymást. - Sokáig nem lesz egyedül. Aztán mikor meg felnőnek, nagyon is magányos lesz. Már előre félek attól, hogy milyen is lesz majd ha Lara kirepül. Macskákkal teli öregasszony lesz belőlem. - Nevetek fel, bár macskám az még nincs. Viszont ha egyedül maradok még ki tudja. Már ha egyedül maradok és nem halok meg idő előtt. Nem mintha mostanában nem járnék egyre sűrűbben a tűz közelében, nem tudni, hogy mikor fogom valóban megégetni magam. - Massachusetts egy csendes kis városából jöttünk ide. Nem egyszerű hozzászokni a nagy városhoz, a zajhoz meg a gyors élethez itt. Bár én magam New York-ban nőttem fel, olyan idős voltam, mint most Lara mikor elköltöztünk. - Válaszolok neki, ezzel talán tudatva őt, hogy igenis tudom min megy most át a lányom. - És neked miért nincs gyereked? - Kérdezi most Lara a lehető legnagyobb tolakodással, bár biztos vagyok benne, hogy nem direkt csinálja, mégis én magam is elvörösödöm kérdése hallatán. - Lara! - Nézek rá amolyan "ilyet nem lehet csak úgy kérdezni" tekintettel, majd a következőket is hozzáteszem. - Elnézést, természetesen nem kell válaszolnod, szereti beleütni az orrát olyan dolgokba amik nem rá tartoznak. - Mondom egy bocsánatkérő mosollyal, majd hálás is vagyok mikor megérkeznek az italok és ha még a pizza nem is érkezik meg, legalább a narancslé most lefoglalhatja a lányomat. - Meglepően jól esik egy másik felnőttel társalogni, az utóbbi pár hétben nem igazán volt alkalmam ilyesmire. Nem mintha lenne is kivel... - Mert igen, a költözés nem csak Larán ütött, rajtam is. Bár ezt inkább mondom neki egy baráti alapon, mint orvos-páciens alapon. Egyszerűen csak örülök, hogy eljött velünk és bár eléggé antiszociális személyiség vagyok, mégis jól esik néha valakivel társalogni, aki nem tíz éves vagy nem egy kolléga aki azt gondolja a nőknek semmi keresnivalója nincs a bűnüdözésben.
Nem az a célom, hogy elnyerjem a bizalmát, egyáltalán nem várom el tőle, hogy tegyen úgy, mintha a világ tele lenne jó akarókkal, hiszen úgy vagyok ezzel, hogy az idő úgyis kellő bizonyíték lehet arra, hogy ki milyen ember is. Én sem bízok senkiben, még a saját családomban sem, így abszolút nem sértődök meg azon, hogy vannak kételyei. Néha még nekem is nehéz eldöntenem, hogy milyen ember is vagyok, így nem várhatom el mástól sem, hogy azt gondolja, hogy makulátlanul élek. Bár minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy a jóság domináljon bennem, ha valakinek segítek azt valóban szívből teszem, a munkámat is alázattal végzem, és nem csak azért ápolom mások lelkét, mert éppen jó pénzkereseti lehetőséget látok benne. Ha azt látom, hogy valaki egy kicsit is elgondolkodik a szavaimon, és mosolyt csalhatok az arcára, az az én lelkemnek is megnyugvást jelent és talán furcsán hangzik, de amíg más problémájával vagyok elfoglalva, megfeledkezem a sajátomról. Néha azonban mégis vannak olyan álmaim, amik mintha arra ösztönösznének, hogy ne rejtsem el a valódi, kegyetlen énem, ami ott kell, hogy lapuljon bennem, hiszen a családom tagjai arra neveltek, hogy érzelmek nélkül gázoljak át bárkin. Bár lányként annyira nem volt komplikált mindaz, amit elvártak tőlem, hajbólkolnom kellett az idegen férfiaknak, cipelnem utánuk a levetett kabátjaikat, és eltűnjek szem elől, hogy aztán mikor mégis szükség van rám, ismét elő kerüljek. Hallottam már rengeteg ármánykodásról és gonosz cselekedetről, amit el várnának tőlem is, és talán ha nem menekültem volna idáig épp olyan lennék már régen én is, viszont még a mai napig küzködök az ellen, hogy elő bújhasson belőlem az a démon, ami a családtagjaimat is birtokolja. Én nem akarok rossz ember lenni, és azt hiszem, hogy elég szépen sikerült is eddig az, hogy ilyen maradjak. - Őrület, hogy mekkorát változott a világ pillanatok alatt. - pedig még igazán fiatalnak számítok, és mintha a tegnap lettem volna gyerek én is. Valahogy mintha a napok most mégis sokkal rövidebbek lennének, legtöbbször mire észbe kapok, már este is van. Mégsem mennék vissza azt hiszem a gyerekkorba soha többé. Nem mintha az apám nem tudna még mindig irányítani, ha nagyon szeretne. - Hm... szerencsére már elég régóta számítok New yorki lakosnak ahhoz, hogy ne lepődjek meg semmi ilyesmi furcsaságon. Talán én is megkóstolom azt a Hawaii pizzát, de kétlem, hogy a kedvenceim közé tartozna majd. - nevetem el magam, és bár egyáltalán nem vagyok vállogatós, de azért van, ami még nekem is sok. - Lara... kapok majd a pizzádból? - mosolygok rá a kislányra, aki olyan életvidámnak tűnik, mintha nem is történt volna vele semmi, ami miatt egy kórházban kellett találkoznunk. Mindig is csodáltam, amikor már egy ilyen aprócska gyerek is képes álarcot öltenie magára. Mert legbelül biztosan zokog ő is, csak mintha azt szeretné, hogy erősnek lássuk. Egyre jobban hasonlít a gyerekkori énemre. A kezét fogom végig a pizzázó felé menet, és örülök annak, hogy sikerült elnyernem a barátságát. Azt hiszem, hogy igazán jókat fogunk majd együtt beszélgetni. Az anyaság minden bizonnyal csodálatos érzés lehet, még akkor is, ha egy nő azt egyedül kell végig csinálja. Csak éppen nem vagyunk mindannyian elég erősek ehhez. Én gyengének éreztem magam ahhoz, hogy megbírkózzak mindennel, ezért a könnyebb utat választottam, amit rögtön utána meg is bántam. De már vissza csinálni nem lehetett. - Ugyan! Lara biztosan sokat fogja majd látogatni az édesanyját, igaz? - pillantok a kislányra ismét mosolyogva, majd vissza Jayda felé. - Szerintem egyébként ez minden szülő rémálma. Hogy a gyereke egyszer felnő és nem lesz többet szüksége a szüleire. De szerény véleményem szerint, egyetlen gyerek sem tud akkorára nőni, hogy ne legyen szüksége az édesanyja féltő karjaira. - próbálom megnyugtatni, bár az egyébként sem mostanában fog bekövetkezni, hogy Lara ki repüljön a fészekből, még bővel lesz ideje Jaydanak felkészítenie magát az alkalomra. Már az asztalnál ülve a rendelésünkre várva töltjük egészen kellemesen az időt, Lara kérdése miatt azonban a mosoly egy pillanatra le is konyul az ajkamról és még a torkomat is megköszörülöm zavaromban. Természetesen nem haragszok rá emiatt, hiszen csak egy gyerek, csupán váratlanul ért. De persze nincs honnan azt tudja, hogy a gyenge pontomra taposott. - Ugyan, semmi baj! - legyintek egyet Jayda felé, hogy felesleges megdorgálja ilyesmiért a kislányát, majd Larara nézek, a lehető legőszintébb mosolyt igyekezve magamra varázsolni. - Ez egy jó kérdés. Nem tudom. Talán a gólya valahol eltévedhetett, mert hozzám még nem ért el. - kacsintok rá, bár igazából fogalmam sincs, hogy ebben a korban még elhiszik-e ezt a gólyás mesét a gyerekek. Most minden annyira más, mint a mi időnkben volt. Abban azért mégis bízok, hogy nem kapok válaszul valami olyasmit, ami belém folythatnmá a szót. Elég pimasz kislánynak tűnik, de talán elég lesz ennyi magyarázatként. Az igazságot ecsetelni nagyon nem szeretném. - Most már tudod a számom is. Ha bármikor beszélgetni támad kedved, csak úgy... felnőttesen, akkor állok rendelkezésedre. Bár az igaz, hogy mostanában kicsit húzós napjaim vannak. - és ösztönösen pillantok is körbe ezzel egyszerre, hogy meggyőzzem magam arról, hogy nincs senki, aki veszélyt jelentene rám. Nagyon nem szeretném, ha Jayda és Lara előtt bukkanna fel akárki is, aki vissza akarna rángatni Rómáig. - Tudom, hogy milyen mikor az ember egyedül van. Nehéz talpra állni egyedül egy teljesen új környezetben. De csak az eleje tűnik nehéznek... aztán igazán hozzá lehet szokni mindenhez. - mondjuk én mikor szinte még gyerekként ide jöttem, akkor szívesebben választottam a magányt, távol mindenkitől, mint a családommal való élést. És most is inkább lennék örök életemre egyedül, mint abban a Pokolban, amiben felnőttem.
Elmosolyodva veszem tudomásul amit mond. Igaza van, a világ teljesen más most, mint húsz évvel ezelőtt, mikor még én voltam Lara helyében. Az idő csak úgy rohan és egy szempillantás alatt megöregszünk, majd meg is halunk, mintha soha itt sem lettünk volna. Sajnos igencsak sokat tudok a halálról és arról, hogy mi marad egy halott után ebben a világban. Legtöbb esetben semmi, néha pedig egy-egy emlék amit a szerettek őriznek, addig amíg azok is a túlvilágra nem jutnak. Éppen ezért is kell kihoznunk a lehető legtöbbet abból amink van és nem elpazarolni azt. Megpróbálni élvezni az életet, talán az egyik legnehezebb dolog a világon. Még nekem sem megy olyan könnyen, sőt! Tény, hogy az életem mostanában eléggé zavaros és fogalmam sincs, hogy hogyan fogom azt valaha is teljesen kibogozni. Sehogy? - Annyira tényleg nem szörnyű. - Válaszolom végül, bár nem szeretném a továbbiakban győzködni, főleg mert jól tudom, hogy meg fogja próbálni, ha nem is másért, hát azért mert Lara ráveszi majd. Tehát választási lehetősége tényleg nem igazán lesz neki. Dehát így jár az az ember aki kis tökmagokkal szeretne összebarátkozni. A tíz évesemmel pedig még könnyű is, ő elég befogadó ahhoz, bár néha sokat akar a kis szarka, a farka meg remélhetőleg bírja is majd. - Még szép! De csak a széléből, mert tudom, hogy te is azt szereted a legjobban, mint anya. Ő azt mondja a felnőttek mind azt szeretik. - Bólogat rá bőszen a kislány, és mindketten tudjuk, hogy anya bizony ilyet nem mondott, ám úgy döntök, hogy nem szólok bele, hagyom hogy ők maguk lemeccseljék ezt. Ráadásul a doktornő jobb ha hozzászokik ehhez az igazságtalan bánásmódhoz. Ami valahol talán érthető is egy kislánynál. Ő még teljesen máshogy látja a világot, addig jó amíg nem tud arról, hogy valójában mi is folyik körülötte. - Én? Persze! - Vágja rá Lara, bár látszik az arcán, hogy fogalma sincs arról mire is bólintott épp rá, ahogyan arról sincs sok fogalma, hogy mi volt a kérdés. Nem is feltétlen kell, hogy megértse azt, van még ideje hozzá. - Szeretném azt remélni, hogy ő sem fog tudni akkorát nőni, de azt majd a jövő eldönti. Csak az számít, hogy boldog legyen majd. - Mondom mosolyogva lenézve a szóban forgó hölgyeményre, aki már nagyban szürcsölgeti a narancslevet, ami azt hittem majd kellőképpen elveszi a figyelmét is, ám nem így lett. Mikor Lara rákérdez a gyerek témára, mondanom sem kell, hogy kikerekedett szemekkel meredek le rá, de hálás vagyok amiért nem érintette Valeria-t olyan mélyen a kislány kíváncsiskodása, hogy felkeljen és elhúzzon innen a picsába. Mert ugyebár én azt is megértettem volna, semmiképp sem vetettem volna meg érte. - Akkor menjünk az állatkertbe! Ott biztosan lesz pár gólya, hogy segítsen rajtad... - Oké, erre már nekem is nehezemre esik visszafojtani egy mosolyt. Lara talán a szó szoros értelmében veszi ezt a gólyás dolgot, de sebaj. Addig jó ameddig nem kell neki elmagyaráznom, hogy hogyan is kerül be az anya pocakjába az a baba. Arra a beszélgetésre remélhetőleg nem kerül sor túl gyorsan, bár jól tudom, hogy hamar fel fog nőni és fel kell készülnöm az eshetőségre. - Igen, szerezzünk be egy gyereket az állatkertből. Csodás ötletnek tűnik! - Nézek a nőre egy széles és egyben pimasz mosollyal az arcomon, amivel talán azt is elárulom honnan örökölhette Lara ezt a pimaszságot. Arra pedig különösen kíváncsi vagyok, hogy mit fog reagálni erre a csodás ötletre, hiszen aligha találni jobbat ennél. - Óó a húzós napokról lenne mit mesélnem nekem is. - Mondom sejtelmesen, bár őszintén szólva eszem ágába sem jutna azokról a bizonyos húzós napokról mesélni neki. Lehet olyan messzire futna tőlem, hogy Olaszországig meg sem állna. - Köszönöm a lehetőséget. Talán majd szavadon foglak egyszer és elmegyünk egyet kikapcsolódni. Nem tagadom, már nagy szükségem lenne egy szabad estére. - Azt inkább nem teszem hozzá, hogy Lara nélkül, mivel a kis ördögfajzat mellettünk ül, de azért nem mondom, hogy a szabad est nem egy kicsapni a hámból, gyerekek nélküli estére vonatkozna. Álmodozni azért nem tilos. - Ha jól sejtem most tapasztalatból is beszélsz? - Elvégre ő nem csak néhány várossal költözött odébb. El sem tudnám képzelni, hogy másik országba költözzek, ahol új nyelvet, új kultúrát kellene megtanulnom és elsajátítanom. Nem lehetett egyszerű dolga és őszintén szólva csodálom azért, hogy meg tudta lépni és ilyen szépen helyet is tudott állni. Végül szerencsénkre a pizzák is lassan megérkeznek, amit aztán Larának segítséget is nyújtva, először négybe vágom neki, majd a pizza egyik negyedét apró kis katonákra szelem fel neki, hogy minél kevesebb ketchup tudjon aztán a kezére ragadni, de mégis meghagyva három negyedet arra az esetre, ha esetleg osztozkodni szeretne Valeriával. Meg persze mivel mi egy pizzán osztozkodunk, ebből fogom magamat is kiszolgálni, hiszen tökmag aligha lenne képes egy egész pizzát magába nyomni, akármennyire is próbál úgy tenni, mintha meg tudná tenni. - Akkor megkóstolhatom a tied? - Még szép, hogy Lara a nőével fog szemezni, nem a sajátjával, bár őszintén szólva erre számítottam. A szomszéd füve mindig zöldebb, éppen ezért is figyelmeztettem Valeriat még időben, hogy felkészülhessen és ne érje meglepetésként.
Kezdőlap
Mivel az utolsó páciensem le mondta az időpontját, kivételesen megörülök annak, mert bár szeretem a munkámat, csak ma valahogy sehogy sem ezen járt az eszem. Szerettem volna minél hamarabb haza érni és valahogyan megszabadítani az elmémet a nem oda illő gondolatoktól. A családom körüli folyamatos felhajtás még itt New Yorkban sem tud elkerülni, pedig esküdni mertem volna, hogy az apám bele törődött abba, hogy nem akarok olyan lenni, mint ők. De tévedtem úgy tűnik, mert egyre eltökéltebb velem kapcsolatban, és a folyamatos hivogatásaival az őrületbe kerget, Bár addig örülök, amíg csak telefonon keresztül zaklat, és nem bukkan fel, mert onnantól nem lesz menekvés. Gondolataimból mégis egy halk kopogtatás ébreszt fel, egy kicsit még össze is rezzenek, és ezzel egyszerre már nyílik is a rendelőm ajtaja, ahonnan az egyik nővér kukkant be, bocsánatkérő szemekkel pillantva és közli velem, hogy a gyerekosztályon lévő pszichológus épp szabadságon van, így jó lenne ha benéznék az egyik nem rég behozott beteghez. Aki egy kislány. És saját magában tett kár. Ennyi pedig épp elég is volt, hogy rábólintsak, mert a gyerekek egyébként is a gyengéim, és az, hogy valaki ilyen kicsikén képes ártani magának, az arra utal, hogy bántva van. Vagy otthon, vagy az iskolájában. Egy lelkisérült gyereknek elég nehéz magabiztos felnőtté válnia, ezt saját tapasztalatból is tudom. Még felnőttként is képesek kísérteni a kiskorban átélt traumák. Hiába menekültem a családomtól a világ másik végébe, attól a csalódásom a saját szüleimben, nem múlt el. 
