To: Melody

- Hogy? – Fojtott nevetés szakad fel belőlem, miközben az ajkaim közé csípem a választott szálat, ujjaim pedig a remegésből fakadóan némi bénázással próbálnak tüzet csiholni az öngyújtóból. Eredménytelenül. – Van, akinek elég vastag a bőr a képén ahhoz, hogy ne érdekelje a másik nyomora, vagy... Szimplán szarik bele a múltba. Ja, rájött, hogy nem olyan szép és jó az élet azzal a fasszal, akiért ott hagyott – vonok vállat elmerengve, majd kattan a gyújtó, fellobban a kis láng és a pillanatnyi idegesség máris lanyhulni kezd.
– Nem. Szeretem, ha fáj, marasztaltam. Persze, hogy elhajtottam! Illetve... – húzom el a számat megadóan - egy idő után. Faszom, próbáltam, de a drága jó szívem... – nem olyan az, de tényleg úgy álltam ott, mint fasz a lagziban. Tétován, leforrázva, lesokkolva. - Váltottunk pár szót, igyekeztem jó fej lenni és nem olyan módon bánni vele, mint azt ő tette. Tudod, majd Ricky Simmons példát statuál. Értem a baját amúgy – jelentem ki végül, hiába, hogy nehezemre esik. – De a kurva életbe, miért én kellek a megoldáshoz? Aztán... – csapongok. Tekintetem a bárpult lapján időzik, pislogni is elfelejtek pár pillanat erejéig - Próbálta elhitetni velem, hogy megbánta. „Rájött”, hogy hülyeséget csinált, és reménykedik benne, hogy megváltozik a véleményem vele... velünk kapcsolatban és megértem, hogy mit miért tett. Meg a szokásos adjak még egy esélyt sirám – csak ennek végeztével mosolyodok el gúnyosan, és már-már érzem, hogy a szemembe is visszaköltözik a harag, a düh és a megszégyenítettség fénye. Valamiért mániája az embereknek, hogy hülyét csináljanak belőlem.
– De elküldtem. Ez már sok volt. Túl sok – szegem le a fejem, és ezer szerencse, hogy eltereli a saját blamájával a figyelmemet, mielőtt olyan részletekbe menő apróságokat is elkotyognék, mint az utána levő üresjárat, a túl erős alkohol és némi szer vagy annak kedvezőtlen hatásai. Ha valaki, akkor ő biztos, hogy ráverne néhányat a fejemre, csakhogy tudjam hol a helyem.
- Nem baszol fel! – Vigyorodok el és felé fordulva a pultra könyökölök. – Néha nem tudom eldönteni, hogy komédiával vagy tragédiával ér fel az életünk? – Tragikomédia még simán lehet. – Akarom tudni, hogy mennyire volt zűrös a kapcsolatotok? Mert gondolom, ha így mondod, hogy ott fogsz dolgozni – biccentek felé – akkor történt egy s más. De ki tudja? – Fordulok el, hogy újra pöfékelhessek, majd hangomban maró gúnnyal folytatom. – A végén így lesz meg a filmekbe illő happy ended – vonogatom meg a szemöldökömet.
Megkönnyebbülök amikor a pultot békén hagyja és a saját kezét se gyötri tovább.
- Hát... Asszem’ amióta itt vagyok azt csinálom... Bocs, itt ülök, mert fent nem volt erre időm – utalok a színpadra - Úgyhogy én – persze nem ez volt a cél. Túl rég találkoztunk már ahhoz, hogy csak erről szóljon az este, de pont ez a baj: túl régen és túl sok minden történt azóta, amin keseregni lehet. Mert, ha jó élmény nincs, marad ez.
- Na! Ezt nem tudom nem félreérteni – nyomom el a csikket közben a hamutálban, majd összerezzenek mikor az oldalamban érzem a kezét. Homlokráncolva, meglepett tekintettel simítom rá a tenyeremet. Azon az ominózus éjjelen borda- és oldaltájékon is kaptam – ez van, ha rossz emberek közé keveredsz - azóta is színesebbek a kelleténél. Jó lenne, ha nem baszogatná még ő is. - Finomabban, hé! – Dorgálom szigorúan. – De most mit tegyek, ha így van? Szeretik a rosszfiús bájomat – „legimádnivalóbb” mosolyommal rebegtetem meg a szempilláimat. Sokat hallottam már én is erről a „rosszfiús vonzerőről”. Őszintén? Én csak sajnálni tudom azt, aki az én vonzerőmre veri a nyálát. Elég kevés impulzus érheti őket az életben. - Amúgy meg valami azt súgja, hogy szépen lassan én is kinövöm ezt a „csak dugjunk egy jót és annyi” érát – nem mondom, hogy nem jó szórakozás, kikapcsol, felfrissít és emlékeztet rá, hogy élek. Mégis egyre inkább úgy érzem, hogy szükségem van egy biztos pontra az életembe. Valakire, akihez kötődhetek, hiába tudom, hogy abból is legalább akkora pofára esés lehet, mint amin Odeyával mentem keresztül. Utálom, ha fáj, ha kihasználnak és kikezdenek... Mert való igaz, kemény vagyok, mint a kád széle, – legalábbis úgy tűnik - de én is sebezhető vagyok. Lumienne viszont más. Az elejétől kezdve.
- Persze, körbe kérdezek. Talán betudnám ajánlani egy-két helyre. Nem kérdezik ki vagy, mi vagy, honnan jöttél, csak dolgozz – engem se kért számon senki, az számított, hogy melózzak mert abból éltek. És én is. – Nem ígérek semmit, de teszek egy próbát – egy-két volt meló helyem már úgyis csak a múltam részét képezi és bár lehet, hogy tudtak pótolni ilyen rövid idő alatt, de ki tudja? Ezekben a körökben az emberek egymásnak adogatják a kilincset, senki nem marad meg hosszú távon a lanyha bérezés vagy a túl sok meló miatt. Kinek mi jut?
Szolid mosollyal pillantok a mellkasom felé, ahol az imént megbökött.
- Meglátjuk mit tehetek. Talán túlélek – túl sok minden van már mögöttem és túl sokat nyeltem le az élet mocskából ahhoz, hogy felakarjam adni. De pont Lumie mondta, hogy gyenge, szar húzás lenne így elmenekülni. És igaza van. Keményebb fából faragtak annál, minthogy feladjam. És épp ezért kell arra fókuszálnom, hogy a túl sok szarral ellentétben túl sok lehetőség is áll még előttem, tervek és vágyak, ami miatt nem adhatom fel. De az elme nagy úr, én pedig befolyásolható vagyok. Egy rossz pillanat is elég.
- Az néha nekem is jól jönne – értek egyet a plusz órákkal. Soha semmire nincs időm és sokszor úgy érzem, hogy nem más, mint egy végeláthatatlan vesszőfutás az életem. Jada már azt is sérelmezte korábban, hogy ha másra nem is, arra azért fordítsak időt, hogy egyek. A terv és a szándék mindig megvan, a kivitelezés meg... hagy még némi kívánnivalót.
- Szabálykövető... jó, az éppen nem vagyok, viszont vannak elveim és én házi nyúlra sose lövök. Szerinted, de tényleg őszintén! Ha ez nem lenne nekem szent, nem startoltam volna rád már kismilliószor? Engem nem a nagy barátságok kötnek, hogy kár lenne felrúgni szexszel egy jó kapcsolatot, én utána is tudok úgy tekinteni valakire, mint az előtt. Nem vagyok szentimentális fajta, hogy rögtön szerelembe essek meg házasság és örökké együtt, míg meg nem és egyéb faszság – azért voltak megingásaim. – De mindig tiszteletem Briant annyira, hogy ne kezdjek ki a nőjével, mert feláll rá a pöcsöm. Bocs – megint nyers vagyok, de ami igaz az igaz. Nyilván a kezdeti nehézségek mindig megvannak, ez Mel esetére is igaz, de megtanultam együtt élni vele. Viszont az is igaz, hogy az, hogy fontos számomra, mint barát, még nem jelenti azt, hogy nem dugnám meg.
- Nincs más mód, észhez kell pofozni. Szívesen segítek. Sőt, ragaszkodok hozzá – bólintok. És meg is tenném. Más kérdés, hogy az is elgondolkodtató, hogy Melody miért kínozza magát egy ilyen impotens barom mellett, aki képtelen őt megbecsülni?
A szerencsétlenségekre bólintok. Egyetértek vele, de ez nem jelenti azt, hogy ne változtatnék meg bármit, ha lehetőségem lenne rá. Kezdem úgy érezni, hogy az életem az ilyen „bár változtathatnék rajta” sztorikból áll és mindez úgy, hogy a legtöbb esetben nem az én hibámból alakultak úgy a dolgok, ahogy.
- Akkor elvisszük. Nem lesz beleszólása, „ha nem magadért, mindenki másnak az ép elméje érdekében”. Ellenállni úgyse tud. Az meg nem fair, hogy mindenkit elmar maga mellől, vagy mindenkit megőrjít.
Mikor némi unszolásra, de megemelkedik, szinte automatikusan kapok utána, nehogy a billegés és forgás közben tényleg a földön kössön ki. Az hiányzik még, hogy össze is tapossák a tömegben.
- Borzasztó! – Ingatom a fejem széles vigyorral, míg az arcát fürkészve megbizonyosodok afelől, hogy állva marad. – Ne félj, többet nem is ülök le veled sehova! Elzüllök miattad – szívom a vérét tettetett csalódottsággal. - Legközelebb limonádét kapsz vagy haboskakaót.
Sokáig nem jutunk, hiába indulok el vele célirányosan az ajtó felé, olyan erővel és lendülettel ránt vissza, hogy kishíján a kezében marad a karom vállból. Nem is esik jól a mozdulat, főleg nem a fizetési szándéka, amire nemet se tudok mondani, már iszkol vissza a korábbi helyünkre.
- Te hülye vagy – jelentem ki morogva. – Most kifizetted azt, ami nekem csak a felébe fájt volna. De ha már így buzogsz, akkor rábasztál ... Így jártál – húzom fel az orromat, ami átvált döbbenetbe amikor próbál... Táncra invitálni? Na kösz, de kösz nem. - Mel... – sóhajtom és a mögöttem lökdöső, noszogató tömegre reagálva, egészen közel lépek hozzá. Kezemet a karjára simítom, le a csuklójára. – Menjünk! – Nem vagyok táncoslábú, soha nem voltam és valószínűleg nem is leszek. Legjobb esetben, már ha egyszer eljutok addig, majd az esküvőm láthatnak ide-oda lépkedni „tánc” címszó alatt, addig egészen biztos, hogy nem változtatok ezen a „jó szokásomon”.
Meglepetésemre ő az, aki előbb feladja. Az összetoluló tömeg szinte kiköp bennünket és csak akkor tűnik fel, hogy milyen kurva melegben izzadtunk mindeddig, mikor az éjszakai hideg levegő pofán csap, a mosoly pedig vele együtt fagy le… vagy fagy rá a képemre.
- Választási lehetőséged a következő... Haza jössz velem vagy haza jössz velem? – Azaz nem túl nagy. - Kurva biztos, hogy nem fogok utazgatni Brooklynig és az még biztosabb, hogy így nem indulsz el egyedül sehova, úgyhogy – bökök magunk elé, mutatva az irányt – arra van az arra! Van melegvíz, ha Jada nem használta el. Tudok szolgálni egy ággyal... Gondolom reggelig elég lesz – úri pompára viszont nem számíthat. Pont annyira, ami nekem és a lakótársamnak elég: van tető a fejünk felett, kulturált a kéró, igen a melegvíz limitált, mint ahogy a gáztűzhely is makacsabb a kelleténél, de nem megy rá a gatyám.
- Be fog fagyni a segged – morgok az orrom alatt, s mintha kötelező lenne, mert végtére is egy úriember veszett el bennem… hát, de kurva jól elveszett, kibújok a dzsekimből. – Nehogy az én lelkemen száradjon, ha taknyos lesz az orrod – igazgatom a súlyos darabot a vállálra.

To: Melody

- Mhmm meg persze… - szemeimet forgatva pattintom elő sorra a cigarettákat a dobozból, s mint egy szerfüggő – szomorú, hogy nem áll távol az igazságtól – kicsit szétszórtan, reszkető ujjakkal veszem alaposabban szemügyre a megjelölt szálakat. Van, amikor nem érdekel… márpedig többnyire nem érdekel, hogy mit veszek ki a dobozból, „jöjjön, aminek jönnie kell”, maximum választásom függvényében lesz jobb a kedvem, vagy épp letargiába esek. De leginkább a szokásos nikotinmennyiségtől ugyan azon a szinten tendálok tovább, mint x szállal az előtt. Vagy belenyúlok a tutiba, vagy sem, mit ad Isten. Mint egy orosz rulett.  Most viszont, és főleg a legutóbb történtek tudatában, igyekszek bölcsen, de legalábbis megfontoltabban választani. – Kezem-lábam összetenném, ha olyan lenne az mind, hogy csak szellemként kísértenek. Azzal még tudnék mit kezdeni… mondhatni, a teher súlya alatt felnőnék a tényhez, hogy vége lett és ahhoz, hogy hogy lett vége. Talán még tovább is lépnék – emelem egy pillanatra a tekintetemet a plafon irányába, mintha onnan várnék egyfajta segítő jobbot, egy fényt, ami irányt mutat. - De az enyém, mert nyilván ez is az én szerencsém, kipattant a föld alól. És nem ez szórakozott velem – fogom két ujj közé a cigit magunk közé tartva azt, és bár ez épp nem „vicces cigi”, de sejtheti mire gondolok. - És ismét rajta hagyta a kéznyomát az életemen, amihez nem mellesleg már kurvára nem lenne semmi joga – morgolódok, de már fordulok is Mel felé, hogy lássam az arcán, ha esetleg túlzottan belelovalltam magam a témába, és ideje lenne behúzni a kéziféket. Bármit is látok rajta, sóhajtva ingatom meg a fejemet, szívok egyet a cigiből, majd a füstöt nem is annak feleslegessége végett, inkább, mint „fáradt gőzt” kiengedem. Kár lenne még egy kört lefutni ezzel, épp elég volt, hogy szerencsétlen Lumie megszenvedte velem azt az egy-két napot, kezdve onnan, hogy a maga apró termetével hazacipelt. Jövök neki egy masszázzsal. – Mindegy…  - intek, és ujjaimmal átfésülve a hajamat, csak ide-oda ingatom a fejemet; nem ismerek magamra manapság. Annyit siránkozok, morgok, dühöngök, mint egész életemben eddig együttvéve. De talán ez is jól leírja, hogy milyen őrült szopóroller van manapság.
- Na! – Szólok rá határozottan, mire a pultos gyerek is összerezzen, kezemet pedig a lányéra simítom. – Ne verd szét magad! És a pultot se, még új! A srácokkal pakoltuk össze néhány hete – némi késleltetéssel húzom vissza magam elé a karomat, mikor megbizonyosodok afelől, hogy felhagy az ön és közveszélyes műveleteivel. – Javaslom, hanyagoljuk a témát… és addig fogadd meg, amíg ténylegesen megvannak a napi bölcs gondolataim és nem ezek valamelyike lesz a hajtóerő – morzsolgatom meg a cigiszálat, és ugyan úgy utalok a poharunkra, de főleg annak tartalmára is. - Nem egészséges, ha mi együtt dühöngünk vagy kesergünk – mindkettőnknek megvannak a magunk sérelmei, fájdalmai a „feladás” témában, csak valóban, basszon szét bármennyire is az ideg, utáljak bármennyire is bizonyos helyzeteket vagy azt, hogy csak totyorgunk egyhelyben, mint egy csapat kibaszott galamb a pályaudvaron, én nem fogok tágítani. Nem tudom, hogy Mel esetében mik a pontos hátterek, vagy ő mihez tudna kezdeni, hova tud fordulni a tánc nélkül a jelenlegieken kívül, honnan merít vagy honnan nem, de számomra tényleg csak ez az egy van. Ebben hiszek egyedül, ez éltet, ehhez értek, de tudom, hogy ehhez nagyon. Nincs „B” vagy „C” verzióm az életre, csak a zene, csak az ének. A színpad.
- Le se fogsz tudni koptatni – szórom rá a sötét idők jóslatait, mikor már azért fog imádkozni, hogy valaki tüntessen el az életéből, mert a lófasznak is van vége, és ő ezt már nem bírja.
Ránézésre Melody is hasonló nehézségekkel küzd már az ital eltüntetését illetően, mint én, annyi különbséggel, hogy a csinos vonásain ez jobban meglátszik. Vagy ki tudja, nincs előttem tükör. Talán ideje lenne jelezni a kölyöknek, hogy innentől kezdve ne legyen olyan „jó csapos”, hogy minden egyes szívszaggató vagy „lélekemelő” beszélgetést követően letesz elénk vigasztalásképpen egy pohárkával, hátha az segít. Én meg majd szívhatom a fogamat, ha mindezt levonják a béremből.
- Hát ebben egyet értünk – vágom rá határozottan és gyorsan, hangomban ismerős „kezdek részegedni” mélységgel. Nem, mintha alapjáraton nem lenne mélyebb és ércesebb, de a sok pia egyenesen a pincébe ássa meg neki az utat. – Mmm… - dünnyögve, hümmögve pörgetek végig egynéhány… jó pár… kurva sok arcot a fejemben, végül vállat vonok. – Igazság szerint annyira azért nem érdekel, hogy előbbre vegyem a szexnél. Mit izgat engem, hogy ki, mivel foglalkozik? Tőlem aztán lehet bárki bármi, kéményseprő, állatorvos vagy Instagram sztár, tudja tököm, nem randizni viszem őket, hogy az idegesítő udvariassági körökkel meg az üres fecsegéssel foglalkozzunk. Ha az érdekelne vagy egy kapcsolat, akkor az arra megfelelő platformokon keresgetnék meg üzengetnék, húzogatnám ide-oda az emberkéket, de… - vonok vállat fintorogva - … addig is mást „húzogatok”. Könnyebb itt úgy portyázni, hogy az esetek többségében sorban állnak előttem – de undorító féreg vagy te, Simmons! - Aki ugyan arra vágyik, mint én, az szintén nem fog azzal foglalkozni, hogy elmesélje, ki fia borja. De kösz a tippet, egyszer talán még jól jöhet…unalmas óráimban, ha valaki leül mellém majd rákérdezek, hogy „Influencer vagy e?” – Talán, ha megdob a hóember és úgy döntök, hogy ideje lenne ésszel, emberi mértékkel megismerni a másikat, nem az alapján „rangsorolni” az arcokat, hogy ki, milyen volt az ágyban. De jelen állás szerint erre van szükségem. Beszélgetésre meg egyáltalán nincs... vagy hát, nem akárkivel, mert Lumienne ékes példája annak, hogy a szex és a beszélgetés nem zárja ki egymást. Bár a mi esetünkben egyszerre nem működik a dolog…
- Ó, baszd meg… Elég szar helyzet – azt hiszem a legtöbbünknek volt már olyan ballépése az életében, amiről nem beszél szívesen. Nekem ilyen a drogok és egyéb függőséget okozó szerek használata. Akik tudják, azok nem kérdeznek, akik meg nem, azoknak nem mondok róla semmit, noha az életvitelem jóformán magával értetődővé teszi azt, hogy minden vagyok, de szent, na az semmiképp. És bár van egy határ, amit általában igyekszek és nem lépek át - ennyi józan ész hihetetlen, de szorult az én fejembe is - inkább csak egy kis megkönnyebbülésre vágyok, arra, hogy „könnyebb legyen” az élet néhány óra erejéig, néha mégis túl tudok lőni a célon. Alkalmi fogyasztó vagyok, - mint más kocadohányos - aki ismeri a határokat, csak néha szarik rájuk. – Ezután mihez fog kezdeni? Vagy mihez tud? Ennyi év után, ilyen háttérrel nem lesz könnyű újra építeni az életét – utalok itt a börtönviseltségre, arra, hogy rögtön befogják skatulyázni őt a bűnözők vagy gyilkosok „kasztjába”, ferde szemmel néznek majd rá, tök mindegy, hogy amúgy emberileg nem lenne az illetővel probléma. Egyszer hibázott egy nagyot, amire ettől függetlenül nincs mentség, hiszen a tette emberi életet követelt. De én már csak tudom, hogy alkohol vagy más szerek befolyása alatt milyen az ember. Én például menekültem legutóbb a saját képzeletem és képzelgéseim elől…
- Várni foglak – kacsintok rá – de azért ne siesd el! – Nyilván nekem se áll szándékomba kapkodni, de a sorsok, ha tényleg így van, előre meg vannak írva. Ha nem is lennék képes önkezűleg végezni magammal, - erre azért már egyszer-kétszer rácáfoltam - de ott vannak a balesetek; elég csak Brianre gondolni. "Rossz időben rossz helyen."
- Nagyon büszke vagyok rád! Elég sűrű a program mostanság, ha ki akarod adni magadból a feszót, akkor tudod hol kell keresned – nem azt mondom, hogy mostantól kezdve elvárom, hogy minden koncerten itt legyen, ha túl sűrűn tolnánk és nem lenne elég dalunk, hogy változatosak legyünk, valószínűleg én is megunnám saját magunkat. De ettől függetlenül, ha nem is kifejezetten a koncert miatt, egy-egy ehhez hasonló – kevesebb sóhajtozással és drámával természetesen – dumálós iszogatásra mindig vevő vagyok. Vele meg pláne.
- Az sosem elég – hol állít meg engem, főleg, ha még ittam is, egy kis szóbeli ejnye-bejnye? „Vigyázzak, mert…” „Óvatosan, mert…” oké, tudok én vigyázni és lehetek óvatos más módon is. - Menjünk inkább elébe a dolognak és fektessük le időben az alapszabályokat. Az a biztos – így pedig az, hogy igyekszek kordában tartani magamat és még az előtt megrugdosni a seggemet, hogy meggondolatlanul cselekednék.
- Szembesíteni… – jelentem ki nemes egyszerűséggel, már-már ridegen, kékjeimet le se véve az üvegpoharamról. – Nem lehet mindig úgy bánni vele, mint egy porcelánbabával. Egy nagy pofon… esetleg kettő. Ordítozás, sikoltozás, káromkodás… tudod, amit szoktatok csinálni nők, ha túlságosan felfújtok valamit. Csakhogy, most jogos lenne. És mivel nem vagy egy hisztérika, talán még észbe is kapna, hogy „hopp, ez mond valamit!”… jó ég – rázom meg a fejemet. - Ne hallgass rám… - prüszkölök. Undorító részegség. A lelkem sötét, arrogáns, tettlegességig fajulni képes oldalát úgy engedem szabadjára, mint Aladdin Jinn-t a csodalámpából. Csakhogy ez nem hoz szerencsét, ellenben egyfajta megkönnyebbülést igen, mert valljuk be, ez a baleset is egyfajta béklyó, ami azóta kísér az utamon.
- Sok minden történt aznap este, aminek nem lett volna szabad. Talán a csillagok állása volt kedvezőtlen, nem tudom – fasza, még a rejtett asztrológus képességeim is elő pofátlankodnak.
- Van, ami felett neked se lehet hatalmad. Ha ő elzárkózik a kapcsolatai, a barátai, de főleg a barátnője elől, csak azért, mert mozgássérült lett, azon te nem biztos, hogy fogsz tudni segíteni. Mondta már neki bárki az életben, olyan, aki ért is hozzá, hogy ettől még nem lett kevesebb? Mert látszólag mi ehhez úgy, hogy van használható lábunk, talán nem vagyunk elég meggyőzőek. Dobálózhatnék azzal, hogy keresni kell valakit, aki elsődlegesen rendesen kezeli az agyát, de gondolom egy ilyen trauma tudatában kirendeltek mellé valakit. Ha nem, akkor itt lenne az ideje. Vagy, keresni egy olyan csapatot, mint a... fasz tudja, az anoním alkoholisták klubja, csak mozgássérült kiadásban. Van olyan? Biztos van. Talán plusz löket vagy hajtóerő lenne a számára, ha hozzá hasonlókkal találkozik. De amikor én valami hasonlót bedobtam, akkor kiröhögött, és majdnem elküldött a picsába. Talán az volt a vége. Szembesültem vele, hogy nem tehetek semmit érte… - vonok vállat, majd félre billentett fejjel nézem végig ahogy a feje a pult lapjára billen.
- Ha kell segítség, szólj! Nem ígérem, hogy tökéletes lelkitámasz tudok lenni, de igyekszek. Azt pedig – simítom a hátára, onnan a nyakára és a tarkójára a kezemet, amilyen hideg talán még jól is fog esni neki ebben a fülledt, teleszuszogott párás hőségben – nem hagyjuk, hogy feladja – hacsak nem adta már fel réges-régen.
- Adsz egy vizet? Hideget! – Lesek a pultosra, majd felállok a székről, s közelebb lépve a lányhoz, finoman noszogatni kezdem. – Gyere… mára elég lesz! Menjünk haza – tartom felé a kezemet, hogyha szüksége van rá, meg tudja fogni. Közben a pultra letett hideg vizet is felmarkolom. Azt nem garantálom, hogy az ő lakásukig elfogom tudni juttatni, de az enyém itt van egy köpésre. Talán Jada se fogja a fejemet venni, ha plusz egy fővel bővülünk.

To: Melody

- Szőke - vágom rá azonnal, ha már egyszer van választási lehetőségem. – Ennyi erővel akkor – biccentek felé – akár helyet is cserélhetnénk – vonogatom meg a szemöldökömet némi szórakozott pimaszsággal, majd egy drámai sóhajjal leszegem a fejem. – Amúgy meg a vörösektől kíméljen meg az ég. PTSD-m lesz miattuk – ha akarnám se tudnám elrejteni a semmiből kerekedő pillanatnyi feszültségemet. Mély fújtatással, és az alsó ajkam szélének rágcsálásával próbálom elűzni a kérdéses gondolatokat, melyek Odeyához kötnek. Faszért nem tudok szabadulni tőle azóta se?! Rosszabb, mint a drogok! Bár tagadhatatlan, hogy nagyon könnyű másokat okolni a saját gyengeségem miatt, de hiába, ha egyszer ismét baltával rontott be az életembe és neki hála ismét csupasznak, védtelennek és kiszolgáltatottnak érzem magam. Megrogyott a határozott, kőkemény magabiztosságom, és kijelenthetjük, hogy hiába, hogy nem akarta – vagy fasz tudja, hogy mit akart – de kirántotta alólam a talajt, bele se gondolva abba, hogy mit kér tőlem, mit vár el? Ezek pedig nem csak, hogy szembe mennek a saját elveimmel, de ezzel együtt még a törvénnyel is ütköznek. Hülye vagyok tudom, nekem is van bűnlajstromom, már a drogokért is elővehető lennék. De ennél nagyobb szarba nem akarom ártani magam csak azért, mert derogál neki a szüleivel megbeszélni a problémát. Ráadásul, ha a helyében lennék, nekem a pofámról is lesülne a bőr, ha a múltunk tudatában hozzá mennék segítségért fohászkodni.
Talán nem véletlen, hogy azóta se találom a világomat. Eleinte betudtam ezt a rohadt kábaságot az alkoholnak vagy a túlzott szerhasználatnak, miután offoltam magam arra a néhány napra. De most? Most mi a mentségem?
Először fel se tűnik a Melodyval szemben megütött hangnem. Az, hogy ha támadási szándék ugyan nincs is benne, de harapós védekezésnek már bátran nevezhető szigor ott van, s mint egy megdorgált kiskutya, akinek rákoppintottak az orrára a papucslopás miatt, hátra hőkölve sütöm le a szememet.
- Bocs, csak… azt hiszem kezdek beleőrülni már ebbe – és nem csak ebbe. - Mindenki csak bátorít meg nyugtatgat, de mintha senki nem látná azt a melót, ami az egész mögött ott van… vagy nem vesznek komolyan, hogy ebből bármi lehet, csak próbálnak biztatóak lenni, vagy pedig betudják annak, hogy nem keresünk eléggé, nem küzdünk eleget azért, hogy ez változzon. De ennél már hova több küzdelem? Ezen a ponton a legtöbben már bedobják a törülközőt – évekkel ez előtt annyival könnyebb volt elfogadni azt a bizonyos „majd egyszer” idő megközelítést. Freddie itt volt, letudott tenni elénk az asztalra terveket, neki is voltak elvárásai irányunkba, és fordítva is. Akkor ott volt az az irány, ami szerint haladnunk kellett. Most viszont nincs ő se, és nincsenek irányok se, csak egy vágyott cél, egy átszakításra váró szalag, míg mi egyhelyben toporgunk. A kettő pont között pedig nehézségek, buktatót… és egy vakon megközelített út, ami per pillanat nem visz bennünket sehova. Mondjuk ki, van egy kiindulási pont és egy végpont.
- Persze – bólintok határozottan, majd a „tombolda” felé pillantok. – Részben ezt is Freddienek köszönhetjük, mint egyfajta hagyaték, ami jó. Elindított minket egy úton, a haverja azóta se vette le rólunk a kezét, ez a hely mindig itt lesz nekünk. Így, ha már feldobta a talpát, van mit csináljunk és egy helyszín is, ahol csinálhatjuk. Itt tényleg szeretnek bennünket és van is kiknek zenéljünk, ami… megint fasza – főleg, hogy nem csak a szélütött fiatalok járnak a koncertjeinkre, de a nagy veterán rockerek is, akik a műfaj királyain nevelkedtek és szocializálódtak. – De úgy ismersz, akinek mindez elég? Kapzsibb, falánkabb, önteltebb vagyok annál, minthogy ennyivel beérjem. Addig meg, amíg nincs eredmény, még elégedetlen is. Meg sértett…
Törékenységére fittyet hányva, határozottan rázom meg a kezét.
- Csak egy baj van ezzel, ha már derogál elfogadni, hogy pattanás leszek a formás kis seggeden. Ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretném… - csettintek egyet a nyelvemmel. – Még keményebben kell melózni.
Félrebillentett fejjel nézem végig a mozdulatot, mikor felkapja a tequilával teli poharat, és ahogy megemeli azt, hasonlóan teszek én is. Horkantva fojtok el egy kikívánkozó röhögést, és csak az időre hallgatok el, míg kézfejemmel letörlöm a számon ottmaradt italmaradványt.
- Nem is értem, hogy mi bajod? Manapság nem minden nő Influenszer meg milliárdos akar lenni úgy, hogy közben egy fűszálat nem akarnak keresztbe tenni, mert büdös a munka, csak élnek bele a világba és megkapják a kurva jó anyagi javakat? De nem – rázom meg a fejem. – Addig a szemétig már nem küldenélek el, értékesebb vagy annál. Viszont nem mondhatod, hogy nem törődök a jövőddel, vagy nem látok benned lehetőségeket ezen a területen. Bár… felvilágosíthatna valaki, hogy mint is csinál pontosan egy ilyen… Influenszer. Soha nem fogom megérteni, hogy ebből nekik, hogy a búbánatos faszomban lesz tele a bukszájuk, meg honnan lesz nyolc szobás villájuk, öt különböző sportautó a garázsban, vagy jutnak el kéthetente a világ legdrágább országaiba egy „kis” luxusba? De látod, sokaknak mégis sikerül, csak én vagyok ennyire „visszamaradott” értelmű, hogy nem érem fel ésszel… - valaki kiokosíthatna, hátha nem csak gúnyt űznék a látszólag magukat ostoba libák szintjére süllyesztő hölgyneműek illusztris társaságából, hanem látnám is a belefektetett melót, ami túlmutat azon, hogy: jó genetika, plasztika, tömnivaló külső és bugyuta heherészés meg idegesítő vigyorgás a kamu fogsoraikkal. Némelyik a beszéddel is hadilábon áll...
A fogadalomra csak mosolygok. Volt egy időszak amikor naivan hittem abban, hogy képes leszek megugrani az általam felállított mércét, mégis mindig kudarc lett a vége, ami miatt eszembe nem jutott jó ideig, hogy újra olyan faszságokkal hitegessem magam, hogy most majd sikerülhet; többek között leszokni bizonyos dolgokról. Tudom, hogy csak áltatnám magam.
- Tényleg ezen a fronton mi a helyzet? – Soha nem akartam belefolyni a családi hátterének kérdéseibe, nem érzem magam kompetensnek a témában. Kíváncsiskodni nem akartam, beszélni meg gondoltam, senki nem szeret ilyen kérdésekről a családjával kapcsolatban. Azt is, hogy a rokona a rácsok mögül lesi a Holdat éjjelente, csak Briannek köszönhetően tudhatom...
- Túl nagyokat mondasz ma, Sharp... ne ígérgess felelőtlenül és meggondolatlanul! Várjuk ki a végét! Nekem szent meggyőződésem, hogy még az előtt feldobom a talpam, hogy bármire is vihetném... nemhogy sokra – ered meg az alkohol vezette őszinteségnek köszönhetően a nyelvem. – Bulizni? Akkor miért itt ülsz a hely legnagyobb gyászhuszára mellett, ha ott vár rád kismillió party képes félnótás? – Billentek a nép felé.
A lopott érintés hiába tudom, hogy ha másra nem is, hát a kapcsolatunkra való tekintettel nem illendő, mégse szégyellem magam miatta. Ha valaki, akkor ő világ életemben az a tiltott gyümölcs volt és lesz is, akit hiába akarhatok bármennyire, soha nem fogom megkapni. És ez talán így is van rendjén. Rá nézve mindenképp.
- Igyekeztem – kacsintok rá – de akkor egyezzünk ki abban, hogy... – téved a tekintetem egy pillanatra az ajkaira, majd vissza a szemeire - ... hogy a pókhálósodásodat figyelembe véve, nem teszek meggondolatlan mozdulatokat, te meg nem tartod ki ilyen tényekbe burkolva elém a vörös posztót – mondhatnánk, szívesen lepókhálóznám és megtennék bármit, hogy újra nőnek érezze magát, de vannak határok, amiket nem akarok... nem szabad átlépni. Főleg nem Brianre való tekintettel.
- Mindig makacs volt és csökönyös szamár – bár azt hiszem neki nem kell őt bemutatnom. Viszont a balesetével még Melodynak is meg kellett ismernie az új, már-már idegesítő és frusztráló énjét.
Nagy sóhajjal vakarom meg a tarkómat, majd a pultra könyökölök, mikor a bartender kölyök szó nélkül elénk löki a következő adagot. Nem vagyok benne biztos, hogy szükségem van még egy adagra. Kezd megártani.
- Amikor hagyta, de legalábbis voltak jelei annak, hogy szüksége van a haverjaira. Néhány hete...hónapja – én magam se vagyok biztos benne. – De amikor már mindent megpróbálsz, igyekszel ott lenni, ha más nem akkor hívni vagy írni neki, de minden alkalommal csak a lepattintást kapod, „hogy mit kezdenék én ott?” vagy „minek menjek?” „nem kellek én oda közétek”, egy idő után kurvára belefárad az ember – vallom be, és valószínűleg ő is tudja miről beszélek. Mégis belekapaszkodok abba a pohárba és legurítom a tartalmát, de már koránt sem csúszik olyan könnyen, mind eddig. Fintorogva emelem kézfejemet a szám elé. – Van nekem egy ebből eredő baszott nagy sebem, Melody. Felelősség érzetem... és nyilván nem ekörül kell, hogy forogjon senkinek se az élete, hogy én mit gondolok, de hibásnak érzem magam azért, hogy oda jutott, ahova. Tudod ez a... „ha akkor én nem...akkor ő most...” szitu. Mehettem volna gyalog is, nem szakadt volna le a lábam, de mégis hazafurikázott. Emiatt sokáig próbáltam, ha jóvá tenni nem is, mert ezt nem lehet, de éreztetni vele, hogy mellette vagyok és számíthat rám pont, ahogy a többiekre is. Aztán felvilágosítottak, hogy ne szánalomból akarjak vele lenni, hanem mint barát. Ahogy eddig. Megtettem. Viszont, ha minden egyes próbálkozásnál egy faszom masszív falba ütközik az ember, megunja... ha ő nem akar jobban lenni, ha nem akar már a társaságba tartozni úgy se, hogy próbáltuk megértetni vele, hogy senkit nem érdekel, hogy hátrányos lett, mert nekünk ugyan azt jelenti, mint eddig, akkor le fog morzsolódni. Nekem meg főleg nem volt plusz kapacitásom még arra is, hogy pesztráljam vagy emésszem magam. Próbáltam, Mel... tényleg, de nem kért belőlem... – vallom őszintén, mintha rosszat tettem volna, vagy a bocsánatára várnék. De ez már részben az alkohol hatalma...

To: Melody

- Természetemnél fogva. Legalább nekem nem kell mindig bebaszni, vagy bármi mást csinálni egy kis őrülethez – széles vigyorral a képemen akasztom be a cipőm orrát a bárszék egyik lábába és húzom kicsit közelebb magamhoz, és egyúttal hozzá is, mielőtt letenném rá magam. – Ja! És felfogadtad azt a nyálképű nyomorultat, hogy melegítse elő nekem? – Vonogatom meg a szemöldökömet játékosan, és még utoljára vetek egy pillantást abba az irányba, ahol korábban az említett fél köddé vált. Nem is tudom, hogy mi zavart inkább vele kapcsolatban? Az a bárgyú, részeges vigyor a képén, vagy az, hogy Melody nemtetszése ellenére se tágított? Miért ekkora fasz mostanában mindenki?
- Nem igazán… - ráncolom az orromat - és eddig még fel se tűnt. Nem számít, nem én tanítottam, de örülnék, ha nem málnaszörpöt csinálna koktél helyett – nincs mindig lehetőség arra, hogy már profira képzett, hosszú évek óta bartenderként dolgozó személyekkel bővítsük a hely személyzetét. Jelentkezők hiányában elég nehéz válogatni, főleg, amikor lehetetlen összegeket kérnek el azért, hogy napi néhány órákat ácsorogjanak a pultban, a vendégekkel kommunikáljanak és keverjenek néhány pohár valamit. Persze, nagy munka, főleg több napot lehúzni egymás után, de a fix emberek már évek óta itt vannak, mi csak néhány beugróst keresünk, akik ideig-óráig besegítenek, felszolgálnak és kiszolgálnak. Ha pedig nehezükre esik felfogni, hogy ez nem ér annyi pénzt, mint amit a többi teljes állású kap, akkor lehet menni tovább oda, ahol jobban perkálnak. Így maradnak a nyomorultak.
De ahogy mindenki más, hiszen a mai világban zsebpénzből megélni lehetetlen, úgy én is elégedetlen vagyok a jussommal… csak nem épp az anyagiakkal, hanem a zenei lehetőségekkel.
- Azonnal? – Horkantok értetlenül, és úgy keresem meg a csinos arcot, hogy jobban lássam a rajta átfutó érzelmeket, a fel nem tett kérdéseket. Szemforgatása az, aminek láttán magasra szökik a szemöldököm. – Több, mint öt év, az szerintem nem azonnal van – Freddie halála óta jóformán lehetőségünk se volt a nagyobb sikerek felé kacsintgatni, nem is reménykedhettünk abban, hogy majd jön valami félkegyelmű menedzserfajzat, aki úgy gondolja – a többivel ellentétben – hogy tökéletes alapanyaga vagyunk a jövő rocker nemzedékének. Az esetek többségében arra játszottak, hogy majd mi is elbuzulunk és megyünk az aréna-rock vagy a pop-rock irányába, hogy minél több emberhez eljussunk és maradandót alkossunk náluk, amivel nem is lenne baj, kis mennyiségben. Egy-két ilyen dalt vagy albumot talán még ki is tudnánk adni, valószínűleg még élveznénk is, nem okozna problémát, nem esne csorba a hű „hard” szemléletünkön. De tudjuk jól, hogy az ilyen „kikacsintgatásokat” mi szokta követni… ha visszatérnénk a gyökereinkhez, arra már nem lennének vevők az emberek, mert elszoktak a zúzósabb, kemény hangzástól, amit amúgy képviselünk. A mai világban már tényleg csak maréknyi olyan ember van, aki ilyen zenéket hallgat és még kevesebb olyan, aki nyitott az új generációra, nem pedig a régi nagyokat hallgatja nap, nap után rongyosra. Őket kell nekünk elérnünk és megszólítanunk.
Összehúzott szemekkel fürkészem az arcát.
- Jól van! Kezet rá! – Nyújtom felé az ő karcsú kis kacsójához mérten péklapát méretű praclimat. – A próféta szóljon belőled, Sharp! Ha öt év múlva ott tartunk, akkor mindig ott lehetsz az állandó VIP szekcióban! Az első leszel, aki megkapja a nyakba akasztóst hozzá. De ha nem, akkor nagyon sokáig fogod hallgatni, hogy „csak hitegetni akartál, mi?” – Szeretnék pozitív lenni és az is maradni, de amilyen jól indult minden Freddie idejében, ahogy kapkodott utánunk és ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy márpedig ő eljuttat minket oda, ahol a helyünk van, úgy baszódott el minden és rekedtünk meg a Brisard ősöreg, málladozó falai között. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem fejlődtünk, nem lettünk évről évre jobbak vagy nőtt a rajongóink száma és lett időről időre nagyobb a közönségünk, mégse jutottunk még el oda, ahol lenni szeretnénk. Öregszünk. Én is és a többiek is. Nem leszünk már fiatalabbak, márpedig nem vén rókaként akarunk a legnagyobb színpadokon ácsorogni, amikor már annak is örülünk, hogy lyuk van a seggünkön és szelel. És ha már itt tartunk, jó lenne, ha sikerre tudnánk váltani a tehetségünket, amiből meg is tudnánk élni és mind jobban élveznénk, mint pultosként, felszolgálóként vagy a családi vállalkozás egy alkalmazottjaként elbaszni az életünket, mikor többre vagyunk ennél hivatottak.
Egyetértően bólintok.
- Vagy dolgozol, vagy éhen döglessz, választhatsz – morranok elégedetlenül. Sajnos ilyen világot élünk. -  Keress egy Sugar Daddy-t szépségem, szerintem kismillió jelentkező állna hosszú, tömött sorokban hozzád. Minden problémád megoldódna. Vagy légy te is influenszer vagy mi a faszom, reklámozz krémeket, ruhákat, tudom is én, ti csajok mikről szoktatok idegesítően affektálva meg sejpítve dumálni a Tik-tokon… - a mai napig nem értem, hogy csinálják és miért csinálják, mikor jött el az az idő, amikor ez vált a biztos munkává és pénzkereseti lehetőséggé, de az, hogy az elmúlt két hétben minden második csaj, akivel keféltem influenszernek vallotta magát, az azért egészen ijesztő.  
- Feltörünk, mint a talajvíz. Ez a fogadalom – jelentem ki határozottan, hogy aztán mosolyogva megrázzam a fejem. – Jó esetben nem nekünk kellene menedzser után futni, azok keresik meg a csapatokat, énekeseket. De próbálkoztunk már. Nem mindig jönnek be az ember számításai – mint egy „erre szívni kell” grimasszal veszem elő a cigisdobozt és kínálom meg annak tartalmával őt is.
- Sokan mondták az utóbbi időkben – értek egyet vele és sok másik emberrel is, miközben eljátszadozok még egy kis ideig a gyújtóval, ami aztán visszakerül a kabátzsebembe. – Kösz, de ettől függetlenül kihagynám. Épp elég van már a rovásomon ahhoz, hogy odakerüljek, de… még azért egészen jól tartom magam – nyomok el egy szórakozott mosolyt, csakhogy lássa ő is a helyzet komolyságát. A droghasználat már épp elegendő ok arra, hogy a zsaruk a nyakamba szakadjanak, úgyhogy Damoklész kardja mindig a fejem felett fog lógni. – Szeretek, csak nem tudok. De viccet félretéve, nekem a zene a levegő, tök mindegy, hogy mikor és hol vagy hogy csinálom. Az meg, hogy most sikerült egy ilyen csapathoz, ha csak beugrósként is de becsatlakoznom, talán lendít a szekeremen is. Alig vagyok közöttük egy hónapja, de triplázódott a követőszámom is. Ez azért jót fog tenni a jövőben, úgy hiszem… ha pedig ez kell ahhoz, hogy előre haladjak és ne hátra, ha meg kell kicsit döglenem a meló miatt, akkor megteszem. És nem morgok meg sopánkodok miatta, mert én vállaltam… csak néha… amikor sóhajtozni kell valakivel, hogy „mennyire szar az élet”… mint most. Mert tudom, hogy te is fogsz, máskülönben nem lennél most itt. És igen – bólintok komoly tekintettel. – De nem szarul nézel ki, csak nyúzott vagy. Gyönyörű és nyúzott – nyúlok az arca felé, hogy megtámasszam az állát, a hüvelykujjammal pedig megcirógassam azt. Azt viszont a hátam közepére se kívánom, hogy kellemetlenül érezze magát miattam, így még az előtt visszahúzom a kezemet, hogy bárkinek feltűnne a lopott érintés, vagy esetleg ő venné tolakodónak a mozdulatot.
- Úgyhogy, ki vele! Ne csak én jártassam feleslegesen a pofámat a túlterheltségről – szívok egy mélyebbet a cigarettából, és amint elnyomom az egy-két centis, összenyomorgatott csikket, már bányászom is elő a dobozt, hogy egy újabbat vegyek elő.
Nagy sóhajjal fújom ki a levegőt, a felmerülő kérdéseimet viszont nem teszem fel, csak magamhoz veszem az érkező poharat, s némi grimasszal húzom le annak tartalmát. Torok köszörülve fordulok újra felé.
- Tehát Brian – szűröm le a lényeget a mondandójából. - Ugyan olyan „nehéz” – eset – mint volt? – Próbálkozok érdeklődő lenni, de valószínűleg ő is kihallja a hangomból, és láthatja az arcomon az érdektelenséggel keveredő pillanatnyi haragot. Sok minden történt azon az éjjelen… túl sok, és részben én is hibásnak érzem magam a balesetért, bár ezt soha nem mondtam volna ki egyiküknek se. Nagy valószínűséggel én lennék a mártír, aki ebből is a saját szerencsétlenségét hozza ki problémaként, mintsem Brian állapotát. Viszont engem vitt haza aznap éjjel. Ha akkor nincs ott, ha elkerüli azt a kereszteződést és a megszokott úton ment volna haza, talán még mindig járna és még mindig világi nagy haverok lennénk. A baleset óta viszont konok lett és makacs, elzárkózott tőlünk és hiába próbáltuk meg őt kirobbantani a lakásból, ha kell a hátunkon cipeltük volna ki, végeredményében sose sikerült. A végtelenségig pedig nem könyöröghetünk neki és vehetjük rá arra, amit nem akar csinálni. Így szépen lassan, az elmúlt hónapok leforgása alatt lemorzsolódtunk...

To: Melody

Menekülök...úgy érzem, hogy lassan minden egyes napom egy fejvesztett rohanás a valóság, különböző viszonyok – de legfőképp iszonyok - elől, mind ezt úgy, hogy nem ismerek nálamnál jobban és magabiztosabban a jelenben élő, és a realitás talaját taposó embert. Azt hiszem ezen a ponton kijelenthetjük, hogy az emberiség akkor elveszett… Míg eleinte csak szórakozásból és örömszerzésből ültünk össze a srácokkal tépni a húrokat vagy bosszantani a szomszédokat, ez mára létformánkká vált. Életmód lett a zenéből, a dalainkból és a szórakozásból. Szenvedély. Ide menekülünk egy-egy „faszomat az egészbe” nap után vagy akkor, ha a tele a pöcsünk mindennel, ha ver minket az élet, mert ahogy én, úgy ők se maradnak ki a jóból. De még akkor is a zene mellett tesszük le a voksunkat kikapcsolódás gyanánt, ha nincs különösebb baj, gond vagy ürügy az érvágásra és az elvonulásra. Talán tényleg eljött az ideje annak, hogy a zene... a zenénk ne csak egy kisebb rajongói-és haveri társaságot kössön össze. Ne csak a Brisard falain belül legyünk valakik, kiskirályok, hanem találjunk valakit, aki bebizonyítja és akinek a segítségével mi is bizonyíthatjuk, hogy a rocknak, a hardrocknak és a metalnak ugyan úgy van létjogosultsága a zenében, mint bármelyik más műfajnak.
Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az előttem vad lekoptatásba kezdő szőke ciklon, aki úgy bulizta végig a dalainkat, mint az összes többi összegyűlt együttvéve. Talán ő általa is képesek vagyunk igazolni és bebizonyítani, hogy tök mindegy milyen műfajt játszik az ember, ha az jó bárkit képes megszólítani.
Szórakozott mosollyal, fejemet ide-oda ingatva figyelem- és hallgatom a félresikerült diskurzust, és nem vagyok benne biztos, hogy annak végeztével a ruhám szegecseinek és láncainak csörgése, a bakancsom dobbanásai vagy a szimpla jelenlétem- és kisugárzásom adta jelzésül az ipsének, hogy talán ideje távoznia. Megvonagló, lesajnáló arccal, amolyan „ki a fasz vagy te?” grimasszal mérem végig és tartom szemmel egészen addig, míg el nem tűnik a tömegben.
- Igen? – Költözik a hajam tövébe a szemöldököm s képtelen vagyok elnyomni egy szélesedő vigyoromat. - Ha engem kérdezel, én is... és akkor én még nem is ittam... olyan sokat – biccentek az előtte lévő poharakra – de te mindenre valószínűleg mégsem, ha a bájgúnárképű macsót lekoptattad. Nem tűnt elég jó partinak a kényes ízlésednek? – Kíváncsi tekintettel veszem át a poharat, majd koccintom az övéhez. Jól van szépségem, kérésed számomra parancs!
Komoly, kicsit lélektelen tekintettel kortyolok az italba, míg a pultos ténykedését figyelem. Kurva idegesítően áll minden a kezében szerencsétlennek… én meg kezdek úgy viselkedni, mint Nancy, aki mindig mindent jobban tud mindenkinél. A fejemet rázva sóhajtok. A siker az mindenhogy siker, mégse mindegy a mértéke...lehetne ez messze jobb is. Több és értékesebb. Egy kis szerencsével. De hol van az én szerencsém?!
- Hazai terepen ez alig nevezhető sikernek... – mélyül el a hangom két korty között. – Ez az elvárt és a megszokott – hangsúlyozom ki. Nem akarok telhetetlennek tűnni – pedig az vagyok – de többre vágyok, hiába ér fel egy kisebb csodával az, hogy mögöttes stáb közreműködése nélkül jutottunk el önmagában addig, hogy ezres nagyságrendű közönségünk legyen. Ennél viszont nem jut több.
- M-m – rázom a fejem. – Ismersz! Örök telhetetlen vagyok, soha nem elég semmi...ezek még csak tízen-húszan, nagyon max pár százan vannak, de lehetnének sokkal többen – majd eljön ennek is az ideje. Egyszer. És remélhetőleg majd annak is, hogy az igazi, vérbeli műfajszerelmesek is meghallanak bennünket, és nem csak arra verik a nyálukat, hogy néhány csinos arc lézeng a színpadon, hangszerrel a kezükben. „Mert az menő.”
– De kösz a bizalmat, rám bármikor számíthatsz, ha kell egy kis „plusz”. Olyan estéd lesz, hogy kívánni nem tudnál jobbat – vonogatom meg a szemöldökömet. Értse ahogy akarja... hogy én miként? Minden különösebb hátsószándék nélkül... na ja hazudni meg bűn. Nyilván nem vagyok vak, látom, hogy gyönyörű... nem tart sokáig felcsigáznia a fantáziámat, ami elég élénk ahhoz, bőven eltudjam képzelni, hogy mi mindent lehetne tenni a testével. Egyetlen érv szól ellene, az viszont elég nyomós: a saját szabályom, miszerint nem kezdek haverok, barátok csajával. Ilyen jófejnek is születni kell! De úgy is mondhatnánk, hogy van egy igen kellemetlen tapasztalatom ebben a témában... a bosszúvágyam pedig nem olyan kicsinyes és primitív, hogy mást büntessek a saját bukásom és szerencsétlenségem miatt. Főleg nem a haverokat. Mocskos és rohadt életű vagyok, de ennyire azért mégse.
- Néha úgy érzem, hogy ennél a helynél messzebb soha nem fogunk jutni. Hiába érdemelnék... – megrázom a fejem - érdemeljük meg.  Nem lenne szar a srácokat eljuttatni az igazi sikerig. Egy kis név... – lesek feléjük. Ki a tömegben vegyül, mások pedig egymás társaságában csavarják a cigit a jól megszokott helyünkön. – Talán idővel. Nem hiszek a csodákban, úgyhogy újévi fogadalmat tettem. Lássuk meg azzal mire megyek – vonok vállat hanyagul, majd a bőrdzsekim belső zsebéből előveszem a fémházas cigisdobozt.
- Jól válassz! Gondolom nem hagynád ki – tartom felé. A döntése és válasza függvényében én magamhoz veszek egy szálat és a számba biggyesztem, meggyújtom majd visszateszem a dobozt a zsebembe.
- Szokásos. „Szar az élet.” Próbálsz túlélni és életben maradni, miközben nullhuszonnégy’ robotolsz, kidolgozod a beled és még heti szinten koncertezel is – kezdek bele fennkölt szónoklatomba a világ legunalmasabb, legflegmább hangjával - de még így is leteszed az arcodat, hogy kitudod csengetni a lakbért vagy tudsz enni valamit – unott sóhajjal intek a pultosnak, hogy jöhet még egy kör. Akár több is. – Velük élem túl. Ha ez nem lenne valószínűleg most a gyogyóban látogatnál vagy a rácsok mögött, mert hirtelen felindulásból kinyírtam valakit – ez az én helyzetemben, pontosabban Odeya és Cameron helyzetében kibaszottul rossz vicc. - És ha ez még nem elég, beugrós basszeros vagyok egy másik csapatnál, míg találnak valaki állandót – fújom ki a cigi kesernyés füstjét, ami lusta pamacskent száll felettünk egyre magasabbra és vegyül el a korábban gépek által pöfékelt, mostanra ködszerűvé váló réteggel.
- Azt hiszem a túlterheltséggel nem vagyok egyedül... hogy bírod? – És úgy hiszem, hogy sejti, mire utalok...

To: Melody

… a gitárok megvadult nyígása, a basszus mély búgása és a dobok dühöngő dübörgése néhány másodpercig még kitartanak, hiába, hogy én már a részemről végeztem és lezártnak tekintem nem csak az utolsó dalt és az egész koncertet, de a szóbeli búcsúzkodást is. Nem fogok órákig hálálkodni és puszikat szórni a közönség felé, csakhogy érezzék a törődést. Köszöntem szépen a jelenlétet, meg egyéb szarságok és lefutni való kötelező körök megvoltak, elégedjenek meg ennyivel, aztán jöjjenek, ha legközelebb is látják a hely különböző platformjain a nevünket és kíváncsiak még a pofánkra.
A hangszerek hangja csak lassan ül el, mintha a srácok még húznák egy kicsit az időt...mintha maradnának még és néhány ráadásra vágynának ők maguk is. Élvezik és akarják, vágyják a szereplést, a sikert. Nem véletlen, hiszen hosszú ideje ez az első alkalom, hogy egész estés koncertet tartottunk a Brisardban; manapság nem volt jellemző, hogy egy banda foglalja le magának, több kisebb váltotta egymást óráról órára. De talán most eljött a mi időnk, és meglehet, ezen a ponton végre beindul a szekér. De ettől függetlenül nincs több ráadás, elég volt az a három, elégedjen meg vele mind.
Ahogy nagysoká’ az utolsó taktusok is elülnek, a cintányér nem csattog tovább és a dobok se peregnek Troy játékától, a tömeg egy emberként visít fel és fejezi ki lelkesedő, kitörő örömét az elmúlt valamivel több, mint másfél óráért. Időben talán hosszú volt, valóban teljes estés koncert értékű, mégis úgy elrepült és valószínűleg nem csak nekünk, de a közönségnek is, mintha csupán fél óra jutott volna nekünk is, mint az előzenekaroknak. Mégis tartalmas volt, kimerítő, fizikálisan inkább, mint mentálisan.
A füst- és a fények játéka egy nagy masszává olvasztja össze a kezükkel a levegőben kapálózó embersereget, csupán az első maximum öt sorból látni valamit, de még innen se látom, nem tudom tisztán kivenni az ismerős- és ismeretlen arcokat. Baszd meg, lassan befigyel egy szemüveg is... Egy kivétel mégis akad: Melody jóformán egymagában nagyobb bulit tart, mint én és a srácok idefent. Ezer éve nem láttam… legalábbis ahogy az idő telik úgy tűnik, mintha több, mint egy emberöltő lenne már a hátam mögött azóta, hogy utoljára lehetőségünk volt egy helyen, egy légtérben megfordulni. Igaz hát, hogy a szórakozás, a zene összehozza az embereket… csak kérdés, hogy most mégis mi okból? És hogy-hogy pont ide jött?
A Brisard messze az egyik legnagyobb szórakozóhely, ahol rendszeres fellépők vagyunk, és ami képes arra, hogy nagyobb lélekszámú koncertet legyünk képes megtartani. Két kisebb, inkább rendezvényteremnek nevezhető helyiség van még az oldalsó szárnyban, és egy külön bár része a nívósabb szórakozásra vágyó vendégeknek. A mi területünk- és vadászterünk a koncertterem, s ha épp nem a színpadon töltöm az időmet és keresem a kenyérrevalómat, akkor annál az oldalsó bárpultnál, ahol a „műsoridő” végeztével egyre többen fordulnak meg, hogy kikérjék italaikat a kiszáradt torku felfrissítésére… na nem, mintha nem osztották volna gallon számra a habzó söröket a koncert ideje alatt is.
- Ez nagyon odabaszott! – Vágódik nekem Drake. Gyerek módjára, fülig érő vigyorral, nyakig csatakosan és izzadtan tapad hozzám letörhetetlen lelkesedéssel, mintha az imént közös erővel váltottuk volna meg a világot. Én pedig még el is hiszem, hogy így volt.
- Állat volt! – Értek egyet még mindig komoly igyekezettel üvöltve túl az őrjöngő tömeget. – Na, jól van! Szakadj le rólam! Nincs undorítóbb két pöcsig izzadt, ölelkező pasinál… - morgom, és míg ő nevetve húzódik el, hogy ugyanezeket a köröket lefussa a többiekkel is, én a közönség felé vetve egy pillantást keresem meg Melody tekintetét. Jó is lenne, ha tisztán látnám ilyen távolságból, ekkora füstfelhőben.
A tömegben már-már dívának tűnő szőkétől kapott pozitív visszajelzésre hasonlóképpen reagálok, felmutatott hüvelykujjal, majd egy kacsintással telefont formálok a többiből és a fülemhez emelem jelezve, hogy hívjon vagy írjon. Fogalmam sincs, hogy mennyi időt fog igénybe venni, míg lekászálódok innen, váltok egy-két szót a kitartóbb főleg nőneműekkel, majd hátul valamelyest ráncba szedem magam. Nem lenne szar, ha már Melody itt van, tudnánk is váltani pár szót egymással, nem csak a világ két végéről kommunikálnánk mutogatva és tátogva. Sokra nem megyünk vele és ki tudja, mikor lesz még egy ilyen, soha vissza nem térő alkalom.
- Jössz? – Hallom magam mellől végre tisztábban - anélkül, hogy üvöltenie kellene - Troy hangját, mire biccentek egyet és a telefonomat felnyalábolva a dobok és vizesüvegek mellől, elindulok utánuk. Még két intés hátrafelé, hogy mindenki – is - érezze a törődést, a lihegő felé baktatva pedig egy rövid üzenetre futja csupán válaszként: várj meg!
Néhány szó, néhány aláírás – mintha érne is valamit, de talán majd néhány év múlva dollársokezrekért fogják eladogatni – két perc nevetgélés a többiekkel majd egy gyors zuhany - izzadtanbüdösenmocskosan mégse tehetem tiszteletemet Melody előtt - már közeledek is felé tiszta ruhában, tökéletesen felfrissülve.
- És mit akarsz hátul csinálni, ha szabad kérdeznem? – Dörmögöm a fülébe, majd kacér vigyorral, szemtelenül mérve őt végig, ledobom magam a mellette lévő szabad helyre, amiről úgy pattant fel az érkezésem pillanatában az addig ott ücsörgő srác, mintha az uralkodói család egy tagját tisztelné meg a lehetőséggel. - Mondd, hogy hozzám jöttél! Csakhogy érezzem a törődést...