Leads you blind

Losing myself over you, will we ever glide to moon?

Mondhatnám, hogy fogalmam sincs, mitől borulok ki, miközben máskor bárkit laposra verek, fenyegetek és pisztollyal kergetek, de igazából kibaszott sok indokom van egy kicsit még közelebb simulni Vöröshöz, és a szabad kezemmel a vállába kapaszkodni, amíg átölel. Kezdjük ott, hogy kész vagyok, mint a cseszett házifeladat, a combomon egy izmos sérülés tátong, és nem utolsósorban ez a bezártság felidéz néhány kellemetlen emléket a nevelőszülős időszakból. Azt se tudom, hány éves voltam, de a pinceszoba dohos szaga, sötétje és a vassal megerősített ajtó rémképe elég élénken él a tudatomban. Meg a patkány, akit elneveztem Brendonnak, mert más társaságom nem igazán volt. Kibaszott Brendon.
- Igazad van… - bólogatok a nyakába, véve egy nagy levegőt, mert nem járja, hogy Rowan vigasztalgasson engem. Ennek fordítva kellene lennie, és ide indok, oda kurva emlék, nem lehetek gyenge pöcs. A legutolsó dolog, amit szeretnék, hogy elhúzódjak tőle, de megteszem, hogy valamiből erőt merítsek, és mielőtt még alaposabb mustra alá vetném a sérüléseit, nem kerüli el a figyelmemet a gyanús viselkedése. Hunyorogva méricskélem a tekintetét, mert jól ismerem már, tuti sunnyogott valami homárosat, viszont nem érzek elég erőt magamban ahhoz se, hogy kamuból leteremtsem. Inkább kezdem sorra venni, mi mindent csinálnék azzal a nyomorult féreggel, aki rajtam kívül kezet mert emelni rá. A legkisebb gondja az lenne, hogy szilánkosra törném a csontjait.
Közben nekiáll bekötözni a sebemet, ami úgy lüktet és csíp, mintha épp most szereztem volna, de aztán ki tudja, mikor sikerült tető alá hozni. És bár nem mutatom, eltűnődök azon is, amit Row sorol, mármint a furcsaságáról a szekrény tartalmának. Nekem nem éppen a gondoskodás, hanem egy kibaszott utolsó vacsora jut erről az egészről eszembe, vagy valami elcseszett hosszú távú kínzás, aminek a végén vagy szexrabszolgák vagy vesedonorok leszünk… Egyikhez sem fűlik a fogam, és elnézve Vöri váratlan lendületét a kiszabadulási-terveink hallatán, ő sem tervezi itt leélni a maradék életünket. Ehhez pedig egyetlen gyors út jut eszembe hirtelen, ami a kamera tönkretételén át vezet.
- Jézusom, ne pattogj már – szólok rá, mert a váratlan zsongása valahogy nem tetszik. Mármint a világért nem vallanám be, de maga a lelkesedése kibaszott bájos, viszont ha sokáig folytatja ezt a fejét ért sérüléseivel, hamar padlót fog fogni. - Ha kifekszel nekem, mert megzápul az agyad, nem fogom a seggedet cipelgetni – fenyegetem meg, majd munkához is látok. A rum az mehet, rumot a kalózok isznak, nekem meg még egyelőre megvan mindkét lábam. Leemelem a polcról, hogy mihamarabb nyélbe üssem a csalinkat, erre nem megint rám kiabál? Hát kis híján kiejtem a kezemből azt a szart!
- Na ne most kezdd – nézek rá hátra kiábrándult arckifejezéssel, persze megértem, honnét szól belőle az aggodalom. Pénzünk sem lenne egy ilyen üvegre, de jelenleg ez a legkisebb bajom. - És mit akarsz, eliszogatni, amíg kiürül, csak hogy ne vesszen kárba semmi? Veszünk hat másik ilyet, ha kipakoltuk ezt a csótányt – mormogom, még azelőtt, hogy jócskán ránk hozná a fost, bárki is zárt ide be minket. Néhány pillanatig meredten bámulom az eszközt, mintha csak arra számítanék, hogy következőnek karokat növeszt és átalakul egy emberré, de aztán megérzem magamon Row pillantását, és én is ránézek.
- Hét kibaszott szentség, hogy nem állapodtunk meg senkivel arról, hogy bezárjanak egy lyukba, miután elvertek és meglőttek minket! - magyarázom felháborodva, aztán kicsúszik a számon egy elhaló kiáltás, ahogy Vöri folytatja a tervünk megvalósítását. A láda tökéletes pontossággal csapódik annak a szarnak, ami megbillenve aláhullik a szekrény tetejéről.
- Ez egy drága kamera vo- - nem várom meg, míg a nem-texasi-láncfűrészes befejezi a picsogását, hanem újabb lendületet véve kezdem el taposni azt a vackot a padlón. Elég könnyen szétesik, de itt még nem állok meg, sikerült elérnie a fószernek, hogy elkattanjon az agyam. Lehúzom a sliccemet, és a lehető legnagyobb nyugalommal hugyozom le a kis drága vackát. Nem, odáig nem gondolkodok, hogyha mégis itt ragadunk, szagolhatjuk a bűzt…
- Én is megijedtem – pislogok ezt követően pillecukorra, visszapakolva a bránert. - Most aztán kukkolhat a szarevő – szívom meg az orromat elégedetten, és szinte várnunk sem kell, dörömbölni kezdenek az ajtó túloldaláról. Most ennek is elgurult a gyógyszere, és azt hiszi, kinyitjuk neki a nem létező kulcsunkkal, vagy szopat minket?
- Esküszöm, az igazat mondom! Megmagyarázom, de csak, ha megígéritek, hogy nem estek nekem, ha kinyitom az ajtót! Itt a szerződés is! - kiabálja nekünk a túloldalról a pasas, és ekkor tör ki belőlem a röhögés. Na persze, majd pont elhiszem, hogy mi, én is Vöri, a bronx két utolsó csövese szerződéseket kötögettünk az éjszaka folyamán, amíg szét voltunk csapva. Mondjuk nem tudom, mi értelme ilyet kitalálni, de én aztán nem hiszek neki.
- Tuti átbassza a fejünket – tudatom Rowannel is a véleményemet, és csak azért is széttöröm az egyik üveget a szekrényen, mert nem fogok senkivel fegyver nélkül szemközt nézni.

zene: Ain't No Rest For The Wicked xx credit: •

Stray dogs

Mintha csupán a végleges ítéletünket regélné el, valahol még szíven is üt, hogy ennyire elveszettnek érzi az egész dolgot. Én is, de én vagyok a hisztigép és az ő dolga keménynek maradni. Már mikor van annyi ereje, és nem kell még a lába miatt is kínlódnia. Nem haragszom meg rá. Oly annyira nem, hogy a mondata végett pislogok egy pár szomorkásat, ahogy realizálódik bennem is, hogy valóban elég súlyos szarba tenyereltünk, de azért... talán nem ez lesz a vég. Azért az elég gázos volna. Ha pedig lett is volna bennem tüske az előzőek miatt, egyből tova száll, amint megérzem vértől kissé ragacsos pofázmányát a nyakamban. Át is karolom egy pillanatra kezei alatt és oldalra döntve fejem hajtom én is fejem az övére. Ilyenkor - rejtély honnan - ösztönösen megpróbálok kicsit józanabbul és védelmezőbben gondolkodni, mint amennyit egy dráma királynőtől el várhatna az ember. Pláne, mikor megüti fülem a szipogása. Nyugi Rowan, el ne kezdj te is bőgni... Mondjuk nem is a közeledő halálunk miatt tenném, mint inkább, mert elgyengülni látom őt.
- Ugyan. Dehogy. Voltunk már ennél neccesebb helyzetben is... Kis miska ez, azokhoz képest... - amikkel most példálózni nem tudnék speciel, mert egy sem jut eszembe, de tuti, hogy voltak. Amíg pedig így össze vagyunk bújva, kihasználom a lehetőséget, hogy feltűnés mentesen a hajába szimatolhassak, pusztán csak az illata miatt. Kicsit ront rajta az itteni levegő, és az alvadó vér jellegzetes szaga, de azért a Lamb illat, az Lamb illat...
Mikor elhúzza fejét, én is elkapom onnan, olyan zavartsággal, mintha épp a buzi magazinjaira vertem volna ki, mikor rám nyitott. Jó, hát nem csináltam semmi rosszat, van, akit a tenger illata nyugtat meg, van, aki meg más pia szagú kobakjától. Vele ellentétben azonban nekem nem a sérülései látványa okoz némi gyilkos vágyat, mint az, hogy lelkileg kínlódik, és ez még ráadásul külső szemlélőként is jól látható. A fizikai bántalom egy dolog, begyógyul és puszi, de azt már kevésbé viselem jól, ha pszichésen kínozzák. Ilyenkor mindig fellángol bennem az érzés, hogy fognék egy baseball ütőt és úgy elegánsan darálthusivá csapkodnám, annak a fejét, aki ezt művelte vele. De úgy érzem, lesz még alkalmunk megbosszulni.
- Majd ha már elköltöttük a pénzt, amit az itteni cuccokból gyűjtünk... - felelem el mosolyodva, elrejtve minden apró kis gyilkos szikrát ábrázatomon, mert nem örülnék, ha azt gondolná, hogy rossz vagyok. Bár lehet csak én gondolom túl és ő pont telibe szarja, hogy milyen vagyok. Mindenesetre nem kockáztatom meg. Na meg hát, idővel úgy is kifog bukni a dolog.
Hála égnek hamar ismét fellángol benne a tűz, hogy kiverje a fogait, annak, akinek az itt létünk köszönhetjük, én pedig támogatom is benne, bár egyenlőre csak szemmel való vizsgálódással.
- Siessek, siessek... - forgatom szemeim őt ismételgetve, ahogy nekiállok a kicsit sem kézreálló műveletnek, de azért valamit csak sikerül alkotnom. Magamtól közben biztos nem adom oda neki az általa szekrényre tett piát, de ha ő eléri, üsse kő. Részegen is beveri bárki fejét... sőt, ohóóó, akkor tud csak kómát előidézni! Közben azért ötletelek, mármint részlegesen ép fejjel, hogy azért ez az egész elég furcsa is, nem csak para. A kamera se épp bizalom gerjesztő, de a szükséges holmik megléte még bizarrabbá teszi a dolgot. Mondjuk hálát adhatunk az égnek, hogy kötszer volt a ládában és a szekrényben is csupa hasznos dolog, semmint különböző méretű műfaszok és játékszerek. Kötözgetése közben azért ő is rendesen tündököl, bár gőzöm sincs miről beszél, de hevesen bólogatok rá, mert ilyen helyzetekben a szétverése bárminek csak jót jelent. S bár nem tudom végig követni, és a masni megkötése is komoly koncentrációt igényel, utána viszont a semmiből érzek magamban annyi lelkesedést, hogy egy pillanatra azt is eltudnám képzelni, hogy kézzel letudnám tépni a rácsot. Persze nem állok neki, de föl-alá mászkálok, mint egy mérgezett egér, hogy mielőbb hozzáfogjunk a munkához.
- Igen, jó! - bólogatok az új, egyszerűbb terve elkerekedett szemekkel, mint, aki már most fel tudna robbanni a sok energiától. Hogy a faszba nem jutott ez nekem eszembe? Pedig kézen fekvő! Hát látszik, hogy elkényelmesedtem mellette. Úgy ugrálok ott egy helyben, mintha puszta ököllel akarnám kiverni a szart a kamerából is, bár megkockáztatom, hogyha Lamboy nem állt volna fel cselekedni, én majomkodtam volna föl magam a szekrény tetejére, hogy levágjam onnan a készüléket és addig baszkodjam a f9öldhöz, amíg még fel ismerhető.
- Várj-várj! Ne teli üveggel! - figyelmeztetem, mielőtt még egyáltalán szemezhetne bármelyik itallal is. Nem gyakran szólal meg bennem az alkoholista, de tekintve a bizonytalan jövőt, jobb félni, mint megijed. És itt most nem amiatt aggódom, hogy szomjam halunk, hanem, hogyha kijutunk, el kél majd ehhez a kéglihez néhány molotov. De még szinte nem is realizálódik bennem, hogy mire is készülünk, mikor egyrészt totál kizökkent a lelkesedésből a kicsit sem bizalom gerjesztő hang, másrészt rám is a frászt hozza, noha képemről inkább az értetlenség süt.
- Hát ennek, nem texasi láncfűrészes hangja van... - jegyzem meg halkan, kicsit még félős hangon, miközben elsandítok Lambert felé. El kell telnie pár hosszabb másodpercnek, mire a Windowsom betölt annyira, hogy elemezni tudjam az elhangzottakat is.
- Várj, mi a fasz? Megállapodni? - néztem kissé idegesen és totál összezavarodottan Lambre, hátha neki dereng valami. Mindenesetre a következő pillanatban már egy üres, kötszeres láda vágódik hozzá jóvoltamból, mert ez a kis affér nem tart vissza az eredeti tervünktől. Meg különben is, milyen para már, hogy kamerán keresztül beszélnek hozzánk! Aztán még mindig a dolog hatása alatt Lambre nézek.
- Megijedtem, jóóó? - felelem megindokolva a kamera elgyepálását.

öltözék: x zene: Friend of the Devil helyszín: i don't know

Leads you blind

Losing myself over you, will we ever glide to moon?

Összerezzenek egy pillanatra a hangjára, ami hirtelen kifele óbégatásból átvált nekem kiabálásba, és első ösztönös reakcióként megszeppenten pislogok rá, mintha fasz tudja, bármi rosszat csináltam volna. Hát, abban a kontextusban, ahogy előadja, csinálhattam is volna, de rohadjak meg, ha igazat adok neki, isten ne adja még bocsánatot kérnék. Nem, inkább tovább fújom magam - lassan ki fogok pukkadni, mint egy kibaszott lufi.
- Akkor hála a kurva égnek, hogy előbb felfordulok, minthogy valami perverz fasz nézegessen minket, míg lassan éhen döglünk itt – morgok szakadatlan lelkesedéssel, de aztán hirtelen leomlik rám az egész helyzet súlyossága, és egyik kezemben változatlan az üveggel toporgok oda Vörihez, hogy a nyakába hajtsam az arcomat. - Ugye nem fogunk itt megdögleni…? - kérdezem halkan, és ha az orrom megszívása taknyosabbnak hangzik a kelleténél, az nem azért van, mert a kiborulásom újabb szintjére léptem, hanem mert… porallergia, igen. - Amúgy tequila, kérsz? - húzódok vissza tőle, és most először az ébredésünk óta alaposabban felmérem az arcán és a fején csúfoskodó sérüléseket. Rémálom lesz kisikálni a hajából a vért, de még szerencse, hogy a feje is vörös, nem fog annyira látszódni… Bárki intézte el így, a halál kibekúrt fia.
Kellően felhúzom magamat a gondolatmeneten, így vagy Row kezébe nyomom a piát, vagy a polcra teszem félre, de a lényeg, hogy nekiállok kiszórni a láda tartalmát. Ha kell, egy gombostűvel fogok nekimenni az ablaknak, viszont egyelőre semmit nem hallok koppanni a kötszerek mellett. Közben csak azért nem guggolok le mellé válogatni, mert menten beszarnék a fájdalomtól. Ez éppen olyan biztos, minthogy bezártak egy fostos szobába. Szóval fentről szemlélem az egyre lassuló kutatását, és bizony elkezdek aggódni, hogy most ért el hozzá a fejét ért sérülések hatása.
- Mi az? - sürgetem meg türelmetlenül, és kis híján falnak megyek, amikor doktorbácsisat akar játszani. Úgy értem, meg lenne az alkalma annak, amikor még biztatnám is, megvont szemöldökkel duruzsolva, hogy ápolja le a közel sem apró problémámat, de ez kurvára nem az a szituáció. - Jóhh, de siess… Nagyon nincs jó érzésem ezzel az egésszel kapcsolatban, Row. Hol az a kibaszott pia – tudom, hogy úgy picsogok, mint valami gethes liba, de lesérülve, fáradtan sohasem volt erősségem az összeszedettség. Az újonnan meghúzott tequilától várom a megváltást, bár lehet, pont ezzel fogom végkép elvágni magam alatt a fát.
- Szétverhetjük a szekrényt. Azzal a lószarral, amivel az ajtó nyílik, nem, nem a kilincs, tudod az a fos – magyarázok türelmetlenül, mert rohadtul nem jut eszembe, hogy hívják, amire gondolok, de talán soha nem is jutott el hozzám ez az információ. - Szóval az a hajlított fém lófasz, azzal kiverhetjük az ablakot, a többi részével meg a rácsot lefeszíthetjük – kezdem sorolni az ötleteimet, amíg nagy kegyesen hagyom magamat ellátni. Legszívesebben odébb rúgnám Vörit, na nem azért, mert bosszantana, de a szituáció kifejezetten idegel, és azt nem tudom megrúgni.
- Hát kurvára félhet, mert ow ow ow… - szisszenek fel, ahogy kötözgetni kezd. - Tudod mit? Verjük le a kurva kameráját, akkor kénytelen lesz idetolni a pofáját – vetődik fel bennem egy újabb ötlet, és szinte meg se várom, hogy végezzen a masnijával – komolyan, kibaszott masni? -, már nyúlok ismét egy üvegért, hogy beteljesítsem a tervemet. Csakhogy a kamera felől érkező, sistergő zaj megakasztja még a feszült légvételemet is.
- Ne! Nem ebben állapodtunk meg! - szólal meg aztán egy recsegő férfi hang, és nem félek bevallani, kis híján Rowan nyakába ugrok ijedtemben. Rohadt horrorfilmek!

zene: Ain't No Rest For The Wicked xx credit: •

Stray dogs

Úgy biccentek hátra a tenyerével az arcomban, hogy néhány hangosabb trap után, ha nem volna ilyen állapotban, biztos rávernék a seggére. Mármint persze tenyérrel... De nem kell hozzá zseninek lennem, hogy lássam, egyikünk sincs a legjobb formájában, sőt, amit azt illeti, neki nem ártana egy orvos, vagy egy annak kikiáltott bárki, aki ért a tűhöz és a cérnához. Valamennyit én is értek hozzá, de tartok tőle, ilyen fejjel, egy kis bambula, és a fél arcom ahhoz a szexi combjához varrom.
Szemeim forgatom ellentmondására, bár, tény, ami tény, ha a fakabátokat le is rázzuk, a tetüket az életben sem. De attól még nem is kérdés, hogy az a dolog a lábán, elég ocsmány, és talán nem ártana kezdeni vele valamit, mielőtt mondjuk életre is kel, vagy új színekben kezd tündökölni, miközben kevésbé jó szagokat áraszt magából. Szeretem azokat az izmos lábait, mivel mással tartanám fent a pulton, mikor éppen nem a kutyapózban toljuk. Szóval nem kéne levági vagy ilyesmi. A láb problémánál viszont jelenleg nagyobb gond, hogy fingunk sincs hol vagyunk és hogy egyáltalán miért vagyunk itt. Mindenki a maga módján kezdi szemlélni, majd megoldást keresni eme problémákra. A drága kis medvecukrom elsősorban megpróbálja betörni a fejét, ha a lába már nem volna így is elég gáz, én pedig előbb magunkra hozom a frászt, aztán nekiállok segítségért kiabálni. Persze előtte próbálom azzal vigasztalni magunk, hogy a kijutásunk közepette, biztos felmarkolunk néhány dolgot, és agyonverjük az illetőt, vagy illetőket, ha van gyerek, ha nincs. A kamera se épp bizalomgerjesztő és nem tudom megállni, hogy hülye gondolataim ne öntsem hangosabba is... szokás szerint.
Nagyban próbálok közelebb kerülni a kis üvegablakhoz, mondjuk nulla sikerrel, hiszen itt max lábujj helyen tudok állni most, ám mindeközben Lamb szarakodás nélkül veszi kezelésbe(?) sérülését, mely még mindig rejtély, hogy került oda.
- Hé! Megőrültél? És ha valami savas cucc? - lépek oda, épp csak ki nem kapva kezéből az üveget némi morcossággal ábrázatomon, tudtára adva, hogyha a kipurcan, akkor nincs mese, én is purccanok vele. Kis tacskóként még én is komolyan túlélési gyakorlattal és tapasztalattal rendelkeztem, főleg, mivel akkoriban előle is menekülnöm kellett, így meg kellett találnom azokat a réseket, ahová én még pont beférek, de ő már nem, viszont, mióta már inkább én vagyok mögötte, semmint ő én mögöttem, őszintén szólva ellustultam, s már csak akkor vagyok képes teljesen a túlélésre koncentrálni - mármint úgy értelmesen - ha fűt az adrenalin és tényleg közeleg a szartenger. Kérdésére, mégha pozitívan is szeretnék felelni mindkettőnk érdekében, inkább csak tanácstalanul próbálom elmérni az eshetőségeket, ami a ládát és az ablakot illeti, vagy a benne lévő cuccokat. Leguggolok, kicsit kotorászok is, de a figyelmem hamar elterelődik, ahogy kezem ügyébe kerül a puha és még lényegében tiszta kötszer, illetve szinte orrba vág a néhány centire tőlem lévő faszán átázott nacijának szaga. Nem vagyok egy nővér, de talán képes volnék bekötni, mielőtt még újra meghemperegnek a koszban.
- Öhm.. nem tudom... talán... - vágok rá valami választ késve, de már rég nem azon járatva a lassú fogaskerekeket a fejemben. - De előbb kössük be... - utalok arra lassan életre kelő, vérveszteséget okozható valamire a lábán. - Mert így elszaródik és jó volna, ha még meg lenne majd mind a két lábad... - húzom a szám, de inkább tanácstalanságomban, ahogy igyekszem magamhoz venni, mindazokat, amik kelhetnének. A szakértelmem már onnan látványosan látszódik, ahogy körmöm hegyével babrálok a kötszert lezáró kis szigszalaggal, hogy kibonthassam. De azért megy, szóval nincs gáz.
- De talán lefeszíthetnénk a rácsokat előbb... valahogy... - az ötlet talán nem is olyan rossz, jobban hozzá is férnénk, csak hát megint ott tartunk, hogy mivel.
- Azért ez elég fura, nem? - kérdem, bár egyből folytatom is, ahogy rájövök, hogy azt elfelejtettem kibökni, hogy mi is olyan kibaszott fura. - Van itt pléd, kötszer és még pia is. Mintha csak nekünk terítettek volna... Lehet nem is azzal verekedtünk, aki ide hozott. Bár... fingom sincs, akkor miért zárt be... Mondanám, hogy fél, de akkor meg eztán, hogy fog félni... - somolygom a nem létező bajszom alatt, miközben rossz szokásból, ha el is jutok az ellátásáig, biztosan masnit kötök a végére.

öltözék: x zene: Friend of the Devil helyszín: i don't know

Leads you blind

Losing myself over you, will we ever glide to moon?

Látva Vöri fájdalmas arckifejezését, megemberelem magamat, mert ha már ő is úgy gondolja, hogy szarul fest a helyzet, akkor ideje golyókat növeszteni és megnyugtatni afelől, miszerint nem fogom itt feldobni a pacskert. Elhúzom a számat, és a tenyeremmel odébb tolom az arcát, hogy ne leskelődjön, épp elég egyikünknek pánikrohamot kapni. Nem mintha bármelyikünk hiperventillálva kapkodna a mellkasához, de én kezdek közel kerülni az életérzéshez...
- Jah, hogy aztán majd ott hívják a fakabátokat? Bónusz a kibekúrt tetű meg a bolhák – forgatom meg a szemeimet, ráharapva aztán a szám belsejére, amíg felülkerekedek a csípő, égető és lüktető érzeten, ami a combomat ostromolja. Annyira szerencsére nem vérzik, hogy valóban aggódnunk kelljen a rövid távú épségemért, de azért a fertőzések nem tűnnek bulinak.
Ahogyan a bezártság sem. Épp eleget voltam rácsok mögött, és még ott is több szabad terem volt, mint itt. A zsigereimben érzem, hogy nem szabad elhatározásunkból vagyunk lakat mögött, így félretéve a picsogásomat, feszülök neki az ajtónak. Aminek a végén egy szargalacsinként végzem a padlón. Szúrós szemekkel pislogok fel Rowra, de azért elfogadom a kezét, mert a büszkeségem ezen a szintjén már túljutottam. És amúgy is jól esik egy kis időre a tenyerét fogni. Persze a világért nem vallanám be, de megnyugtat az érintése.
- Arra mérget vehet… Eltöröm a kibaszott térdkalácsait – mormogom bosszúsan. - És ha találunk egy láncfűrészt, azért se fogok picsogni, hogy túl sokat kell majd takarítani utána – nem tartom magamat a legmesteribb bűnözőnek, de elég filmet és sorozatot láttam már ahhoz, hogy tudjam, csak egy idióta hagyja hátra a nyomait. Viszont jelenleg úgy érzem, megkockáztatnék egy vérfürdőt is, mert kezd kifejezetten felcseszni a helyzetünk.
- Az lesz a legkisebb bajuk – puffogok tovább, az öklöm oldalával belecsapva egyet a falba, miközben odébb lépek az ajtótól. - De jah, nyilván kipakoljuk ezeket a köcsögöket – bököm ki megadással, feltételezve, hogy nem egyedül bokszoltak le minket és zártak be ebbe a lyukba. Azonban hiába töröm a fejemet, egyszerűen egy-egy elmosódott képnél több nem villan be, és azok közül is csak egyetlen fószer emelkedik ki. De legalább nem haluztam, Vöri is emlékszik rá. - Japp… Uram istene, soha többet nem iszunk ennyit, ha ezt túléljük – sóhajtok fel, a tenyereim szélével megdörgölve a szemeimet. Nyilván tudom, hogy halva született elképzelés a mi esetünkben ez, ám ilyenkor mindig jól esik ígérgetni, átcseszni bárkinek a fejét, aki feljebb van tőlünk. Hátha kihúz minket a szarból.
Nos, a kamerát látva úgy fest, ez nem ilyen egyszerű.
- Most komolyan? Szadomazó Sebastian meg Texas-i láncfűrész? Faszomat! - nem, jobban belegondolva nem pánikrohamot kapok, hanem dührohamot, bár lehet, hogy a kettő ugyanaz, ahogy idegesen beleütök egyet abba a kibaszott szekrénybe. Kényelmetlen gombóc nő a torkomban, a szívem meg jóformán a füleimben kalapál, így Vöri kiabálása mellett kis híján meg sem hallom, hogy a megütött bútorban üvegek koccannak össze. Elpillantok a kócosom felé, és amíg ő segítséget próbál szerezni, nagyot nyelve kitárom a szekrény ajtajait. A lelkem mélyén arra készülök, hogy olyan befőttesüvegekkel lesz tele, amiben a nagyi kompótja helyett emberi szervek sorakoznak, vagy valami ilyen elcseszett dolog, ehelyett viszont a polcok egyikén komplett pia-arzenál fogad. Alatta két pokróc nyugszik összehajtogatva, rajta pedig egy elsősegély ládának kinéző dolog, és ezen a ponton rohadtul össze vagyok zavarodva. Néhány göncöt is kiráncigálok, kutatva valami után, amivel leverhetjük vagy feltörhetjük a zárat, de minekután semmi hasznosat nem lelek, kihúzom az egyik üveg tequilát. Lehet, hogy méreg, de szarni bele, meghúzom, mielőtt minden túlgondolást mellőzve rálöttyinteném a sebemre.
- A kurva élet…! - újabb fájdalmas nyögés hagyja el a torkomat az összeszorított fogaim közül, noha inkább ez, minthogy tőből levágják a lábam valami kurva fertőzés miatt. - Faszom… - sutyorgom kissé lenyugodva, majd félretéve a piát, előszedem a ládát. - Szerinted ezzel ki tudnánk verni az ablakot? Mármint valamivel benne – felpattintom a tetejét, és hanyagul kiszórom a földre a tartalmát. Nyilván a rácsok miatt az egész ládát nem tudjuk odabaszni, de hátha valami mással… Akkor pedig könnyebb lesz hallgatóságot szereznünk.

zene: Ain't No Rest For The Wicked xx credit: •

Stray dogs

Úgy is érzem magam... - szisszentem fel, ahogy finoman éppen csak megérintettem a szemöldököm, ahol már amúgy is lüktetett. De ahhoz már túl jól képzett vagyok hála neki és a többi intézetes gyereknek, hogy most emiatt akarjak meghalni. Volt már rosszabb is. Ahogy jobb is. De ő se panaszkodhat. Pontosabban, nagyon is megtehetné.
Az ismeretlen hely ellenére sem kezdek pánikolni. Nem szokásunk, lévén, hogy alapból sincs megszokott helyünk és elég változatos, hogy épp hol ájulunk félálomba. Felvetődik benne egy kevésbé elfogadható ötlet, de most még jobb híján igen csak akadoznak azok a fogaskerekek. Szép kis esténk lehet, annyi szent. Amíg ő az ajtó előtt próbálkozik, én kicsit körbe lesek, de nem túl távolra sétálva tőle. Berögződés, hogyha tőle túl távol vagyok szinte biztos, hogy szarba lépek. A kicsit sem bizalom gerjesztő megszólalására kapom oda ismételten fejem. Nem egy hisztigép, nem annyira, mint én, de ha már kiérződik a fájdalom a hangjából, az baj.
- Ó, bazd meg... - húzom szám, fájdalmas képet vágva, ahogy finoman odébb húzom a szakadás egyik felét nadrágján és láthatóvá válik az az undormány, ami még ránézésre is fájhat. Szépíthetném és hazudhatnám neki, hogy nem olyan gáz, deee... Lambert még akkor sem átbaszható ezekkel a kamu nyugtató szövegekkel, ha nem ő az áldozat.
- Oké, most már tényleg sürgőssé vált, hogy elhúzzunk innen... Valamelyik csöviszállón meg el látnak majd, mert a kórházban emiatt biztos kihívják a zsarukat. - közlöm a nyilvánvalót, amit ő is tudhat, éppen csak szokás szerint megint jártatom a szám, ahogy kezd éledezni bennem a vészmadár és stressz.
- Eléég... - forgatom szemeim, bár már csak, akkor mikor el terül. Oda is lépek, hogy felsegítsem.
- Így sem vagy a legjobb passzban és ha futni kell , baszhatjuk, ha közben összetöröd magad. Majd valami keménnyel leverjük a zárat. - kelek fel mellőle. - És utána azt is, aki bezárt minket ide... - tettem hozzá mászkerálva, míg fel nem vetődik bennem a hely sugallta mozi film jelenet.
- Ó, nyugi... azok csak filmek... Na meg mai nap nálad veszélyesebbel aligha találkozunk, szóval nekünk kéne tartanunk attól, nehogy láncfűrészre bukkanj... - viccelődtem félszegen a morcos hangulatára reagálva, bár a nevetés részemről is elmaradt, mert egyre kevésbé éreztem azt, hogy jó ez így. Közben persze próbáltam keresni bármit, akár egy csavar kulcsot, amivel leverhetjük a kilincset, hogy többé vissza ne zárjanak ide.
- Nem tűnik luxus kecónak a hely... de ha nincsenek itthon, mi meg elszabadulunk, akár ki is rámolhatnánk. Szemet szemért. - ötletelek, legfőképpen a magam megnyugtatására, mert nehéz volna elfogadni a tudatot - ami pedig simán lehetséges tény - hogy itt ragadtunk. De azért ahogy előhozakodik a dologgal, mire emlékszik - vagy kire - nekem is beugrik egy-két elmosódott pillanat kép.
- Tényleg, basszus! Volt valami fickó... - fordulok felé, próbálva továbbra is felidézni a részleteket. - Buli után... - hunyorgok, puhatolva az elmémben fel-fel bukkanó képeket, amiknél abban sem vagyok biztos, hogy nem csak bebeszélem magamnak. Látok is egy dobozt, amihez már majdnem oda is szaladok, gondolván, hogy talán abban lesz valami, mikor Lamb kézfeje csattan a csupasz vállamon váratlan.
- Áh, mi a szar...? - nem is fájt, csak túl hirtelen jött, ezért a morcos fejem követően, felhagyok a baromkodással és követem tekintetét, míg meg nem állapodik a kamerán. Egy ideig csendben pillogok.
- Hmm... tulajdonképpen... volt egy másik film is... Szadomazó Sebastian volt a címe, deee... szerintem a Texas-i láncfűrészessel jobban járnánk. - nyeltem egy nagyot, mert ugyan nem szívesen amputáltatnám a végtagjaim, de abban a filmben legalább volt egérút, és csak a hülyék haltak meg benne. Ellenben Sebastian sok mindenre felkészült a filmben... Be is rongyolok a keskeny, rácsos ablak alá, ahonnan még be szűrődik a kinti zaj valamicskét és ott kezdek ordibálni, hátha jön a felmentő sereg. Utálom a fakabátokat, de inkább ők, mint Seby.
- Segítséég! Valakiii!

öltözék: x zene: Friend of the Devil helyszín: i don't know

Leads you blind

Losing myself over you, will we ever glide to moon?

A rezzenése alapján félig-meddig visszatért álom földjéről, de csak azután hajlandó valóban megébredni, hogy rásegítek kicsit a rázásommal. Biztos vagyok benne, hogy a sérüléseinket tekintve egymás tükörképei vagyunk most, mégis, a saját rusnya pofámat nem kell nézegetnem, ellenben az ő szétvert, vámpír arcán éles kontrasztot alkot a rászáradt vér vöröse. Fogalmam sincs, hogy egymást gyepáltuk-e el ennyire, vagy valaki más látta el a bajunkat, ám kétség kívül görbére sikerülhetett az este.
- Kibaszott fosul nézel ki – horkantok fel, csak hogy érezze a törődést, mielőtt még feltántorodva a padlóról, nyomozásra adnám a fejemet a helyiségben. Nem ez az első alkalom, hogy úgy ébredünk, fingunk sincs arról, hogy merre vagyunk, de többnyire hamar visszatérnek az emlékeink, miszerint például berúgva betörtünk egy házba, vagy a rendőrök elől menekülve egy kukába ugrottunk, és ott is ért minket az álom. Most viszont alig-alig villan be egykét kép, és azok sem olyanok, amelyek magyarázattal szolgálhatnának. Reménykedem benne, hogy Vöri feje nem olyan elnehezült és ködös, mint az enyém, de a válasz-kérdését hallva megadó sóhajjal veszem tudomásul, vele is csak egyel többen vagyunk.
- Ha még tudnám is, hol a faszban vagyunk, hogy kezdjük ott, legyen kulcsom… - az orrom alatt morogva hagyom félbe a mondatot, mert semmi logikát nem látok a felvetésében. Ennek ellenére feltűnésmentesen végigtapogatom a nadrágom zsebeit, hátha valami csoda folytán ott csörög a kulcs. Nem ez lenne az első eset, hogy valami miatt lehurrogtam, erre meg igaza volt… Egy óvatlan érintésnél azonban ösztönnel felnyögök a combomba hasító fájdalomtól. - Mi a picsa… - nyöszörgöm kifejezetten nyűgösen, de Row előtt már ritkán türtőztetem a kora reggeli, hisztis énemet. Igaz, ez alkalommal egészen más miatt vinnyogok, és ahogy lenézek, nem is értem, eddig hogy nem éreztem semmit. A farmerem oldalán éktelenkedő szakadás alatt egy élénk vörös, vértől mocskos seb tátong, ami körött a gatyám is rendesen átázott. Ha nem tudnám jobban, azt hinném, hogy egy golyó súrolt, de arra már csak emlékeznék, nem? Pedig az érzés vetekszik a múltbéli élményeimmel.
- Fasz kivan – dünnyögöm, és mivel általában minden kényelmetlenséget dühvel reagálok le, most is kifejezetten felhúzom magamat. A sérüléseim dacára izomból nekivetődök az ajtónak, hátha megadja magát a zár, ahogy az elvárható lenne ezeknél az ósdi házaknál, ám a harmadik próbálkozásnál végül én kerülök földre, úgy visszadob a masszív szarság.
- Ennek most meg kéne nyugtatnia? Komolyan, baszd meg, horror film?! - kiabálok rá, persze ami igazán felidegel, az a szituáció, és nem ő. De rajta mindig is könnyebb volt levezetni mindent. Puffogva kászálódok fel ismét a padlóról, elszánva magamat, hogy az ép lábammal kíséreljem meg kirúgni az ajtót a helyéről, csakhogy miután felszívtam a mellkasomat, képtelen vagyok a mozdulatra. Biztosra veszem, hogy a másik lábam nem fog megtartani. - Ezzel nem segítesz – csippentem az orrnyergemet a mutató- és hüvelykujjam közé. Nyilván nem bírtunk el az utolsó poharakkal, de az is kurva élet, hogy ezt a ködösséget a fejemben nem a pia, hanem valami szer okozza. Az pedig egy dolog, hogy előző nap jót kaszáltunk a legutóbbi ház kipakolásán, annyira azonban mégsem, hogy drogra szórjuk a lóvénkat.
- Valami faszi rémlik… Esküszöm, ha egy sorozatgyilkoshoz kerültünk, mert neked bulikázni kellett egy buzernyák szórakozóhelyen, előbb foglak megölni, minthogy előszedhesse a láncfűrészét – dünnyögöm, odébb bicegve az ajtótól, mert kissé tartok attól, hogy kinyílik és egyből a hátamban találom az előbb említett eszközt. - Na jó, keressünk valamit, amivel feltörhetjük a zárat – határozom el magamat egy viszonylag logikus lépés mellett, majd egy szó szerintit is megejtek, amíg eldöntöm, a putri melyik zugában kezdjek kutatni. És ahogy egy óvatlan pillanatban az egyik szekrény tetejére nézek, olyannal találom szembe magamat, amivel nagyon nem akartam. Elhagynak a szavaim, ahogy oldalra lendítve a karomat megcsapom Vörit, hogy kövesse a tekintetemet.
- Szerinted is…? - egy kamera.

zene: Ain't No Rest For The Wicked xx credit: •

Stray dogs

Úgy futottam, mint a szélvész. Egy idő után belejön az ember, ahogy a kisebbek kikerülésébe is. Fura módon most még élveztem is. Pedig nem különösebben járta át az öröm érzése a testem, mikor a javítóban kergetőztem ellenfeleimmel, akik mindig utolértek és elgyepáltak. Hallottam az üvöltését a folyosón. Lambertét. Ahogy bosszút áll, mert... már nem is igazán tudom mit követtem el. Még is úgy rohantam szeplős képemen széles vigyorral, hogy a göndör fürtjeim majdnem teljesen lelapultak. Kirongyoltam az udvarra és sprintelő tempóban kezdtem felmászni az első fára, amire fel tudtam. Addigra ő is kiért, én meg hangos zihálás közepette próbáltam minél távolabb tudni magam a talajtól, és tőle. Hol ott, közben arra vártam, hogy utánam jöjjön, hogy sarokba szorítson. Nem is problémázott, elkezdett felmászni, mialatt én felültem egy vastagabb ágra és onnan pillogtam le rá.
- Úgy se kapsz el! - nevettem diadalmasan, miközben ellenkezőjére vágytam mindennél jobban. Aztán felért, én meg zavartan kaptam el tekintetem, mosolyogva nem létező bajszom alatt. Aztán közelebb jött és vállamnál lökve egyet rajtam lökött le a fáról.

Ki is pattantak szemeim egy aprót rezzenve ösztönösen a becsapódástól való félelmemben, de ilyesmi nem történt. Ellenben álmomból felkelve is úgy éreztem, mintha néhányszor azért a földhöz vágott volna. Egyik szemem körül lila folt, talán kissé be is van dagadva, szám széle húzódik, nyelvem végig szántva rajta érzem, hogy ez megint egy több napon keresztül gyógyuló ütés nyoma. A fejem sajog, és tartok tőle, hogy nem csak az alkoholtól, de mintha nyúltam volna le parti drogot is az egyik pultnál lévőtől, aki éppen mást szándékozott bedrogozni. Ahogy pedig szipogtam egy kettőt, arra s rájöttem, hogy nem a takony, mint inkább a beszáradt vértől van eldugulva. Fáj is kicsit, de most hirtelen nem is tudom, hogy nyafogjak vagy húzzam fájó félmosolyra ajkam, ahogy felidéződnek bennem, milyen elbaszott és még is kellemes emlékeim vannak a helyről, ami amúgy totál megkeserítette az életem. A rázásra vonom össze szemöldökeim. Akkor ma már nem alszom vissza. Végül kinyitom szemeim , s először eltekintek Lambert hangjának irányába, majd lusta macska módjára nyújtóztatva egyet elzsibbadt tagjaimon, fel is ülök. Elhúzom a szám a kérdés nyomán, amin mikor megpróbálok elgondolkodni, gyomrom kezd kavarogni. Ezek szerint jó kis esténk volt...
- Nem...? - kérdek vissza, pedig én sem tudom biztosan. Azért lassan összeszedem magam, legalább is annyira, hogy felfogjam, talán nincs minden rendben körülöttünk. A szag nem újdonság, sok helyen megfordulunk. Ellenben Lamb már ilyen korai feszültsége okot ad az aggodalomra.
- Nem lehet, hogy te zártál be minket, nehogy ránk rontsanak? A kulcs meg biztos nálad... - motyogom még szemem dörzsölgetve, de legalább két lábon és odabattyogva Lambhez. Nyilván én sem gondolom komolyan, amit mondok, de még idő kell, míg összerakom a fejemben a reggeli agyaláshoz való dolgokat. Teszek egy kisebb kitérőt a keskeny ablakok felé, de miután láthatóan az sem éppen a kijutásunk megoldása, visszasétálok mellé.
- Az nyilvánvaló, hogy balhéztunk... De ez... nem éppen a dutyi, sőt... - néztem körbe a plafont és a falakat is végig kémlelve. - Egyszer láttam ilyet egy horror filmben is... Ahh, én mondtam, hogy az utolsó poharakkal már nem bírunk el... - sóhajtom panaszosan, megdörgölve sajgó orrom. Persze nem rám vallana, sőt szerintem még én bíztattam a versenyre, de egyenlőre még úgy zsong a fejem, hogy esélyem sincs értelmeset kinyögni. Arra viszont azért volt még eszem, hogy átnézzem a szakadt nadrágom zsebeit, hátha van nálam kés vagy bármi. Persze nem volt. Nem biztos, hogy ellopták. Lehet csak a klotyóban hagytam.

öltözék: x zene: Friend of the Devil helyszín: i don't know

Leads you blind

Losing myself over you, will we ever glide to moon?

Puha, porcelánbőr simul a tenyerem alatt, ahogy egy elhaló, csöndes sóhajjal egymásnak érintem a szájainkat. Forró lehelet párásítja a kocsi belsejét, amibe beszöktünk a tavasz hűvöse elől, és bár fedetlen testemen megül a libabőr az ablak résein bekúszó hideg karcolása alatt, a világért nem bújnék vissza a mocskos gönceimbe. Érezni akarom az enyémnek feszülő, emelkedő mellkasát, az ujjaim alatt ívelődő derekát és az izmos combjait, melyek kivételesen az én csípőmet szorítják. Egy momentumra megakadok, mert nem ez a szokásos felállás, de aztán, ahogy a vágytól elmélyedő tekintetén megakad a sajátom, inkább visszahajolok az ajkaira, hogy elnyúló táncba hívhassam a nyelvét.
Bumm, bumm.
- Kotródj – morranok fel, elűzve, bárki is az a rohadék, aki az autó ablakán kopogtat. Egy pillanatra mintha megrogyna körülöttünk a világ, de arra fogom, hogy fixen be vagyok rúgva. De a köcsög, aki megzavart minket, csak nem tágít...
Bumm, bumm!

Éles levegőt szívok a mellkasomba, ahogy hirtelen felriadva rezzenek össze a mézédes álmok vidékéről. A csalódottság azonnali érzete mellett a világ egyik legrémesebb fejfájása fogad, és a csípőmben lüktető, tompa nyilallás, amiért valamilyen okból kifolyólag egy szaros padlón sikerült elaludnom, ki tudja mikor. És még harminc sem vagyok… Csöndes nyögéssel mozgatom meg az ujjaimat, majd apránként a végtagjaimat, aztán lassan, hunyorogva a szemeimet is felnyitom. Valahonnét a kukák ürítésének zaja szűrődik be a helyiség csendjébe.
- Mi a franc… - mormogok nyűgösen egyrészt, mert életem egyik legszebb álmából keltem, másrészt pedig, mert ahogy a halántékomhoz érintem az ujjaimat, nyirkos, ruganyos valamit tapintok. Rá sem kell nézzek a bőrömre, hogy tudjam, vér az, ami apránként szárad rajtam, de nem csak a fejem oldalán, hanem az arcomon és minden bizonnyal a szám szélén is. Legalábbis erre következtetek abból, hogy bármit is mozgassak a képemen, minden fáj, csíp és kellemetlenül húzódik. - Faszom… - sóhajtok fel, megdörgölve az egyik szememet, miközben óvatosan elemelem az arcomat a parkettáról. Szép kis nyálmintát hagytam hátra, de a figyelmem egykettőre tovaszökik a mellettem szuszogó szeplősre, aki hasonló állapotnak örvend, mint az enyém. Mi a picsa történt…
- Hé, ébredj, hercegnő… - finoman meglököm a vállát, hogy megébredjen, és reményeim szerint megválaszolja az iménti, egyelőre gondolatbéli kérdésemet. Ugyanis bármennyire törjem a fejemet, mindössze halovány villanások ugranak be az éjszakáról. Villódzó, színes fények, a kelleténél több pia, Rowan széles, önfeledt mosolya, ahogy a tömeggel együtt táncol. Jézusom, képes volt egy ilyen helyre elrángatni… - Kelj már fel – valamivel határozottabban rázom meg a felkarját, aztán ha felkelt, ha nem, a magam részéről egy rokkant vénemberhez illő nyögéssel felkelek a helyemről.
Egy idősebb fószer elmosódott arca ugrik még be, ahogy körülnézek a szuterén szobában. Kicsi, dohos, és túl sok fény nem szűrődik be a keskeny ablakokon, amiken… Kibaszott rácsok vannak. Rendben, nem szükséges egyből a legrosszabbra gondolni, elvégre a mi környékünkön, akinek van értéke, igyekszik megvédeni.
- Te emlékszel arra, hogy a faszba kerültünk ide? - pillantok hátra Vörire, remélve, hogy már legalább a szemeit felnyitotta, mert ha nem, istenemre mondom, oldalba fogom rúgni. Függően attól, elkél-e a sajátos ébresztési módszerem, lépdelek az ajtóhoz, rögtön túlélő üzemmódba kapcsolva, viszont a zár konok kattanásán kívül semmi sem történik. - Ez kibaszottul be van zárva… - jegyzem meg, érezve, hogy kezd felszökni a pulzusom, mert ha valamibe, abba tuti nem egyeztem bele még szétcsapva sem, hogy lelakatoljanak mint valami veszett kutyát.

zene: Ain't No Rest For The Wicked xx credit: •