The RoLian Story

Már egy ideje New Yorkban voltam újra, magam mögött hagyva Svájcot és az ott történteket, viszont Romannel azóta sem sikerült találkoznom. Nem keresett, pedig hallottam, hogy New Yorkban van, de úgy tűnt nagyon haragszik rám, vagy épp meg van sértődve, amit meg is értettem és teljesen jogosnak éreztem. Azt is hallottam, hogy valami van a lábával, de sokat nem tudok sajnos.
Tudtam, valahogy még helyre hozható minden, ami elromlott, hiszen szerettük egymást és ezt nem teheti tönkre egy ilyen baklövés. Igaz, hogy ha megmozdítottam volna időben a kisujjam és nem csak a munka körül forogtak volna a gondolataim akkor megmenthettem volna minden atrocitástól, de akkor még én is úgy voltam vele, hogy főljön csak a saját levében, magának kereste a bajt, de már megbántam és ostoroztam magam, amióta csak tudom, hogy nyoma veszett Bernben.
Amióta New Yorkban vagyok újra folyamatosan azon járt az eszem, hogy megkeresem, de nem volt bátorságom. Tudtam, ezt nem fog sikerül elsimítani két jó szóval és egy bocsánatkéréssel. Pénzzel sem, de nem is akartam. Nem voltam annyira sekélyes és felszínes, ahogy az érzéseim sem. Ehhez kevés lett volna az anyagiasság, főleg hogy eddig is meg voltak az alacsony életszínvonalukkal, a pénzt pedig mindig megoldották maguknak.
Volt egy elképzelésem, de azt mások előtt akartam. Egy helyen, ahol mások előtt tudom kimutatni felé az érzéseim, hogy érezze, van nyomatéka és nem csak a levegőbe jártatom a szám, mások előtt is felvállalom és minden szavam komolyan gondolom, tényleg szeretem és megbántam a hibákat, amiket elkövettem, viszont nem ítélnek el azért, mert két férfi vagyunk és szeretjük egymást, ezért választottam helyszínül egy visszafogott, konszolidált meleg bárt.
Nehezen sikerült választani, hisz olyan helyet akartam, ahol nem feltétlen a nyomulós, tipikus köcsög homokosok vannak, hanem tényleg normális, szolid melegek, így nem kis munka volt megtalálni a megfelelő helyszínt, de megtaláltam és erre a címre küldtem Romannek egy meghívót az aláírásommal. Nem mondtam rajta semmi különöset, csak annyit, hogy meg kell beszélnünk a dolgainkat és szeretnék tőle bocsánatot kérni és megbeszélni a kapcsolatunk hova tartását, noha nem feltétlen ez volt a teljes terv, hanem egy nem mindennapi meglepetéssel készültem. Valóban a bocsánat kérés volt a cél, de nem egy hagyományos megbeszéléssel készültem neki.

Minden elő volt készítve, már csak Romannek kellett megjelennie a kért esti időpontban, bár be kellett vallanom, kicsit feszült voltam. Egy függöny mögött álltam, onnan lestem az ajtót, hogy mikor jön. Elegáns fehér szmoking volt rajtam, mely nem olyan régi és kicsit sem kopott darab volt, mint az öltönyeim nagy része, ezt nemrég vettem. Fekete csokornyakkendőt kötöttem mellé, azaz köttettem mellé másokkal, mert csak a sima nyakkendőhöz értettem. Hajam bezseléztem, hogy stabilan tartson egy maradi, kissé jazzes frizura.
Leellenőriztem, hogy a zsebemben van-e a legfontosabb ajándékom, ami meg is volt, így annyira már nem is izgultam.
Láttam Romant belépni, vártam, hogy nézzen szét, ha akart, igyon, bár arra sokat nem vártam, majd mikor láttam, hogy igyekszik megállapodni intettem a karaokésnak, hogy indítsa el a zenét, én pedig kiléptem a retro stílusú, oszlopos mikrofon elé, majd elkezdtem a meglepetés éneklésemet.

"Régi emlékkönyv, minden lapja rólunk szól.
Nézd, benne van sok szép elfelejtett emlék!
Nem lapoztam fel, azt hittem, hogy ismerlek jól,
És csak ma jöttem rá, mennyi mindent nem tudok rólad még.

Még egyszer válassz engem, bízz meg bennem,
És újra ketten álmodunk tovább.
Egyszer még lesz egy álmunk s rátalálunk
Egymáshoz bújva éjszakákon át."

Énekeltem el az első két versszakot, noha tán még én magam sem gondoltam volna mennyire jó hangom van az efféle dalokhoz. Figyeltem, Romannek milyen reakciói lehetnek, bár, ha esetleg igyekezett volna rejteni, vagy rosszul reagált volna, akkor sem adtam fel, hanem tovább énekeltem a tőlem telhető legnagyobb lelkesedéssel és beleéléssel. Mondjuk beleélni magam nem volt nehéz, hiszen pont ezt éreztem.

"Régi emlékkönyv. Látod mennyi titkot rejt?
Nézd, itt az első nap és az elso órák!
Jött sok-sok őrült év, minden percünk gyorsan telt.
Sajnos elmúlt már. Azt hiszem, hogy nem vigyáztam jól rád.

Még egyszer válassz engem, bízz meg bennem,
És újra ketten álmodunk tovább.
Egyszer még lesz egy álmunk s rátalálunk
Egymáshoz bújva éjszakákon át.

Miért hinnénk el, hogy nincs más, csak az emlék?
Miért adnánk fel, ha még mást is tehetnénk?"

Benyúltam zsebembe és elővettem a neki szánt szív alakú arany nyakláncot, melynek medálját, ha kinyitotta a jobb oldaliban egy közös képet talált benne rólam és róla. A bal oldali medálrészen már egy családi képet, rólam, róla és a gyerekekről. Hiszen én tényleg komolyan azt hittem lehetünk még egy család. A közönség felett odadobtam neki a színpadról, hogy nézzen bele. Őszintén reméltem, ha nem tudja elkapni, akkor essen puhára, bár úgy tapasztaltam jól ért az elkapáshoz.

Nem tudtam a közönség csak segíteni akart-e vagy sem, de becsatlakoztak a refrén többszöri elénekléséhez, így már kórusban toltuk neki a dalt.

"Még egyszer válassz engem, bízz meg bennem,
És újra ketten álmodunk tovább.
Egyszer még lesz egy álmunk s rátalálunk
Egymáshoz bújva éjszakákon át."

The RoLian Story

Amikor nagy reményekkel telve belevágtam a mai napba még nem sejtettem mi vár rám. Hogy nem lesz minden olyan séta dolog, mint azt én elképzeltem. Naiv voltam, hogy azt hittem Roman csak úgy a nyakamba fog ugrani egy kis ének és egy érzelmes nyaklánc miatt. Természetesen azt is tudtam, hogy nem várhattam el tőle csak úgy, hogy megbocsássa, hogy tétlenül néztem, hogy elviszik a rendőrök és utána tudtomon kívül mindenféle rossz dolgok érik, de én ezekről tényleg nem tudtam akkor semmit.
Meg aztán lássuk be, vihar is volt, esélyünk sem volt a keresésére indulni. Nem tehettem semmit.
De ezen már kár gondolkodni, kár rágódni, a baj már megtörtént és vezekelnem kell érte.
Füttyentett, én pedig engedelmesen az asztalához siettem, hogy megtudjam tőle az ítéletet. Megbocsát, ez ideáig jól hangzik, ám aztán jött a fekete leves. Nincs többé nyomozás, kalandorkodás és nincs többé utazgatás külföldre. Legalábbis nem nélküle, hiszen még dolgoznék a háta mögött.
Ez mellbe vágott. Egy ideig köpni-nyelni nem tudtam, még nyál sem termelődött, annyira meglepődtem. Vége az eddigi életemnek. Már amennyiben őt választom. Mert őt akartam választani, ehhez kétség sem fért. De ahhoz tényleg fel kell áldoznom az egyik munkám?
Végülis.... megértem őt. A munka miatt hagytam cserben és ezt tényleg őszintén bántam. Lesütöttem szemeim, hogy ne kelljen látnom a mérges, szigorú arcát. Vajon most mennyire gyűlölhet engem? Szeret még, vagy csak szánalomból bocsát meg? Esetleg csak azért, mert itt vannak körülöttünk. Szégyelltem magam, de akkor is vele akartam lenni.
Eszembe jutott, hogy utóbb mennyire nehezen tudtam megvédeni Katnisst a terroristától és eszembe jutott a beszélgetés Qadirral. Negyvennégy éves voltam és fiatalabb már nem leszek. Túl vagyok egy rákon és már nem vagyok olyan életerős és harcedzett, mint fénykoromban voltam. Nem vagyok már sem huszonéves, sem harmincas, és teljesen egészséges sem. Ki tudja a dohányzás é a cigarettázás mikor öl meg, vagy teszi tropára a szervezetem. Lehet már nem nekem való ez az élet, hiába vagyok még szellemileg a toppon. Inkább az egyetemi karrieremre kéne koncentrálnom, mintsem erőltetni azt, aminek kárát szenvedte most Roman is.
De mit tehetnék? Hiszen akkor sem én kerestem a bajt? Odamentünk, gyilkosság történt, mi pedig belekeveredtünk. Igaz, tettem is róla, hogy belekeveredjünk, nem tudtam nem kotnyeleskedni...
De beláttam, az én időm lejárt. Ez már nem az én világom, egy korszaknak le kell zárulnia.
Ujjaim összekulcsolva, kezeim combjaim közt pihentetve pillantottam végül felé és bólintottam neki.
- Rendben. Megegyeztünk. Az irodámat ráiratom Elijahra és mától ő viszi tovább a nyomozóirodát, én pedig teljes értékű kutatóként és tanárként dolgozom tovább. Vége. Felhagyok a nyomozással... - mondtam és közben azt figyeltem miként reagál. Igazság szerint nem tudtam ezek után mit várhatok tőle. Féltem megfogni a kezét, vagy közel hajolni, megcsókolni, mert nem tudtam miként reagálna rá. Nem akartam, hogy elhúzza a kezét, vagy elhajoljon, inkább nem próbálkoztam, hogy ne kelljen csalódnom. Volt egy olyan érzésem, hogy meg kell még szenvednem érte, hogy megint igazán boldogok legyünk.

---

The RoLian Story

Biztosan nehéz volt. Nekem is nehéz lett volna megbocsátani egy bajtársnak, hogy cserben hagyott. Legyünk őszinték, önző ember voltam egy szinten, mert azt vártam tőle, hogy nekem mindent elnézzen a szerelmünk miatt míg én lehet nem lettem volna képes ezt elnézni neki, de azt gondolom minden ember keze egy kicsit saját maga felé hajlik. Mind igyekszünk a magunk boldogságát, elégedettségét, kényelmét nézni, így az vesse rám az első követ, aki nem így cselekedne.
Mindenki nézzen magába és úgy mondja, hogy nem így cselekedett volna.
Nehéz volt lemondanom egykori életemről, de érte megteszem. Nekem ér annyit a szerelmünk, a közös jövőnk, hogy ha ő megbocsátott, ezt bevállaljam érte. Ő is hoz áldozatokat... mert hoz, szerintem hoz, és ha ez kell a jövőnkhöz, akkor megteszem. Úgyis... ki vagyok öregedve? Lehet ezt így mondani negyvennégy évesen?
Kérésének eleget téve megfogtam a kezét. Kezet ráztunk, az alku megköttetett, én pedig eleget fogok neki tenni. Eleget kell tennem, hiszen a párkapcsolatom múlik rajta.
Végre jött a csók. A csók, ami megnyugtatott, hogy helyes döntéseket hoztam. Megérte eljönnöm ide, felvállalni más melegek előtt a másságom, a szerelemem, énekelnem, ajándékot hoznom és beáldoznom az imádott állásom, mert sikerült megmentenem - megmentenünk - a jövőnket, melyről tudtam, hogy lehet szép és hibátlan, csak nekem is tudnom kell uralkodnom magamon. Nehéz lesz, de majd igyekszem a fenekemen maradni.
Lehunytam szemeim, balommal átkaroltam derekánál, jobbommal arcát simogattam végig nyugodt lélekkel, ellazulva élvezve a csókot, melyhez már túl régóta nem volt szerencsém. Hosszú csók volt, pont, amilyenre most szükségem volt.
Szeret, még mindig szeret, pedig alaposan kitoltam vele. És éreztem, hogy komolyan gondolja.
- Én is szeretlek. Tán el sem tudod képzelni mennyire örülök, hogy nem hagysz el...
Tudom, most nehezen leszel képes nekem hinni, de ígérem, hogy többé nem csalódsz bennem - motyogtam félénken, mert rosszul esett most új ígéretet tennem neki, amikor éppen hite vesztett, de ki kellett mondanom. Azt szeretném, ha újra hinne bennem.
Tarkóját simogatva hajtottam fejem mellkasára és pihentettem ott egészen addig, míg ki nem adta utasításba, hogy ivás idő. Kedvemre való program volt, de valahogy most nem vágytam rá, hogy részegre igyam magam. Szerettem volna józan maradni és élvezni, hogy velem van és újra boldognak érezhetem magam vele.
Hiába volt ajánlata vonzó, jól hangzó, nem kértem volna, hogy engedjen tovább dolgozni, mert a munkám okozta a kapcsolatunk majdnem összeomlását, nem rizikóznám meg, hogy ez még egyszer megtörténjen. Ráadásul... ez volt a békénk, a megbocsátás záloga. Nem lenne pofám azt kérni, hogy oldozzon fel alóla. De hát akkor mit kérjek? Tudtam jól.
- Bármit? - pillantottam felé, a pultnál ülve. Lehajtottam fejem, a poharam néztem, majd bárgyú, már-már elesett mosollyal pillantottam rá vissza. - Ha bármit kérhetek, az-az, hogy újra lássak tőled egy mosolyt... nem nagy kérés, de nekem sokat jelentene most.

---

The RoLian Story

Mennyi is? Legalább tizennyolc évet töltöttem katonaként, nemzetbiztonsági ügynökként és kalandor magánnyomozóként. Hogy ebből melyik hány év volt azt most hagyjuk. Sok ez így összesen is. Én azt hittem tizennyolc év szolgálati év alatt már elég sok mindent láttam és tapasztaltam az életben, hogy semmi ne tudjon meglepni, de úgy tűnt tévedtem, mert még mindig tud nekem meglepetést okozni az élet.
Pedig én azt hittem Romant is ismerem annyira, hogy ne tudjon már sok kellemetlen meglepetés érni, de úgy tűnt ez nem így van és alaposabban résen kell lennem, ha el akarom kerülni az olyan szituációkat, mint, amik a ma este folyamán értek.
A külső szemlélők és Roman számára talán úgy tűnhetett, hogy, amit teszek az érzelmi zsarolás. Pedig nem az. Jó, annak is jó lenne és tán tudat alatt annak is szánom, de én tényleg szeretem Romant és semmiképpen sem akartam elveszteni őt. És tényleg sokat jelentett volna nekem az a mosoly.
Mikor az ivótorna elindult - én nem nagyon tepertem - még nem sejtettem, hogy milyen lavina fog elindulni, ami talán börtönnel végződhet. Minden csak egy ártatlan fogadásnak indult, amihez az italon át vezetett az út. Nem mondom, volt bennem némi rossz előérzet, hiszen tudtam, milyen gyökér tud lenni ha iszik, vagy ha mérges, de még bizakodó voltam és ugyan aggodalmaskodva, de igyekeztem én is inni.
Az epres nyelves csók még jó érzés is volt. Két csók között elrágtam és lenyeltem azt az epret, sőt, még akkor sem volt bennem semmi rossz előérzet, mikor a combomra markolt és még hevesebb lett. Gondoltam biztos így működik nála a békülés, hiszen alsó hangon két hét tuti kiesett az életünkből, sőt, több is, én pedig tudtam, hogy neki mennyire fontos a testi kapcsolat, szóval...
Régóta nem csókolóztunk és egymáshoz sem értünk, érthető volt, ha ennyire vágyott rá, főleg, hogy mégis csak Julian Carterről beszéltünk, ha szabadott magamat magasztalnom. Nekem is hiányzott már, jó lett volna otthon a meleg szobában összebújni kicsit és megfeledkezni a sok kellemetlenségről.
Átöleltem, a nyakánál cirógattam, arcát simogatva csókoltam és kapaszkodtam belé, hogy kiélvezhessem a viszont látást, a békülést. Lehet nem kellett volna adnom alá a lovat? Sőt, utólag belegondolva lehet jobb lett volna a négy fal közé haza hívni őt...
Az első intő jel akkor jött, amikor már majdnem közel jártunk ahhoz, hogy vetkőztessen engem, amit kicsit már én is soknak éreztem, mégis csak egy bárban voltunk, de igyekeztem nem szólni semmit, pedig illett volna. De bíztam benne, hogy még észhez fog térni és leáll magától is. Hát nem. Ott már éreztem, hogy a pia a fejébe szállt, főleg, mikor figyelmen kívül hagyta a vendégek és alkalmazottak figyelmeztetését, kérését, hogy jó lenne, ha vissza fogná magát. Ez volt a második intő jel, itt már nekem is illett volna rászólnom, de nem akartam elrontani az örömét és attól tartottam magam alatt vághatom a fát, ha most fellépek ellene, hogy fogja vissza magát.
Csak megjön az esze és leáll, vagy mondja majd, hogy menjünk haza és bújjunk ágyba.
A harmadik intő jel volt, hogy itt bizony nagy baj lesz, amikor már a biztonsági őrök is elindultak felénk rendet tenni. Negyedik intő jel nem volt, a baj már megszületett, amikor feltűnt Roman kezében a pisztoly. Szinte elsápadtam és elképzelni sem tudtam mit kereshet nála lőfegyver egy meleg bárban. Őszintén reméltem, nem engem akart lelőni vadkacsának, ha balul sül el az este. Igaz, ha jobban belegondoltam annak, aki velem lóg, nem árt ha van két pisztolya, zárfeltörő készlete és golyóálló mellénye, nameg egy bokszer a zsebébe. Sose tudni mikor kerülünk sorozatgyilkosok és terroristák kereszttüzébe, de még ezek ellenére sem éreztem azt, hogy ez kéne ide. Jó lett volna, ha mihamarabb elteszi.
Most már eléggé feszélyezve éreztem magam, gombóc volt a torkomba, de magamra erőltettem egy mosolyt én is és azon gondolkodtam mit kéne kitalálnom, hogy a kecske is jól lakjon, de a káposzta is megmaradjon. Az én kertemben legalábbis, mert a szomszédét nyugodtan megeheti, csak én járjak valahogy jól ebben a helyzetben és lehetőleg senki se sérüljön meg. Egy kocsmai verekedés után még letenném érte az óvadékot, de itt fegyveres lövöldözés után aligha lesz óvadék, egyenesen a börtön, aztán tényleg hívogathatok mindenféle vezetőt és minisztert, szenátort, hogy tegyenek valamit, hogy kihozzák a börtönből, mert amúgy ártatlan.
A végén még kiutasítanak minket az államokból is.
Kényelmetlen volt a helyzet, igyekeztem magamra irányítani a figyelmét, leplezni idegességem és elérni, hogy csak velem foglalkozzon, rám figyeljen, szemeimbe, ajkaimra és nyakamra koncentráljon, közben háta mögött kezemmel jelezni az embereknek, hogy ne csináljanak semmi hülyeséget, lehetőleg maradjanak távolt, mert ez dilis most.

Azt gondolom nem csak én nem számítottam rá, hogy az estém ilyen őrült fordulatot vesz, hanem Horatio és Carver is arra számítottak ma már nem érheti őket semmi rossz. Este volt már, a Presbyter kórházból mentek vissza a rendőrségre, miután beszéltek egy áldozattal, aki kis híján meghalt egy lövöldözésben, így mikor megszólalt a rádió a kocsiban még nem sejtették mibe cseppennek.
"Fegyveres konfliktus és lehetséges túszejtés a Nova Gay Barban." Egy fegyveres pasas és annak vélhetően szeretője. Akkor ott sem Horatio, sem Carver nem gondolta, hogy kikkel fognak találkozni, de lássuk be, mi sem számoltunk rájuk.
Ők voltak a legközelebb a helyszínhez, ráadásul az ünnepek miatt - főleg a lopások miatt - most elég sok rendőr más esetekkel van elfoglalva, lévén, hogy télen a hajléktalanokkal is sok gond van. Betörések, halálra fagyások, rablások, stb.

Mikor az ajtó kivágódott és a két rendőr belépett pisztollyal a kezükben alig akartam hinni a szemeimnek. De ők sem.
- Na már megint maguk? - kérdezték szinte egyszerre, de láthatóan Carver volt jobban meglepve. Bizonyára abban bízott itt New Yorkban soha többé nem kell látnia minket és örökre maga mögött hagyhatja azt az őrületet, amiben Svájcban része volt. Hát nem.
- Hemlock, mi ütött már megint magába? Tegye le azt a pisztolyt és húzzon már haza a gyerekeihez! - morgott rá Horatio kelletlenül, bár minden vágya volt, hogy csináljon most valami hülyeséget, amiért aztán jó időre rácsok mögé csukhatja, én pedig nyeltem egy nagyot.
Jól tudtam, Roman gyógyszere hamar elgurul, nekem pedig nem hiányzott, hogy itt is legyen még egy rendőrségi ügye. Bár ez talán elkerülhetetlen lesz most... bízom benne, ha lelépünk, Horatio elengedi az esetet.
Azt is tudtam, Roman mindkettőjüket utálja és attól tartottam még képes lesz itt lövöldözni. Ha csak egyikük vállát is meglövi, akkor a másik biztosan rá fog lőni, azt pedig el kellett kerülni. Már ha nem ők lőnek előbb, ha látják a ravaszon remegni az ujját.
Csak egy dolgot tehettem és mindenki ezzel jár a legjobban.
- Tűnjünk el innen! - veregettem vállon és megrántottam a pult felé.
Ha jött, berohantam vele az italraktárba, ott egy jól irányzott rúgással kinyitottam az áruátvevő ajtót és kirohantam vele a szabad ég alá, hogy lerázzuk a zsarukat.

---

The RoLian Story

Én tényleg próbáltam erős maradni, tényleg igyekeztem tartani magam, még jelzéseket is adtam le másoknak, hogy maradjanak a seggükön, de elvesztettem a fejem. Ahogy a nyakam harapdálta, a fülem... szégyelltem magam, de megkívántam őt és eleresztettem egy-egy sóhajt, épp csak annyira tudtam parancsolni magamnak, hogy ennél jobban ne adjam át magam a helyzetnek. Csak élveztem, de igyekeztem nem részese lenni, nem jobban alá adni a lovat, pedig egyre jobban felizgatott és már épp ott tartottam volna, hogy az "én is szeretlek" után becsatlakozzak, de mire nyakához hajoltam volna ránk tört a rendőrség.
Lélekben hálát adtam Horationak és a hadnagynak, hogy időben jöttek, mert lehet, beláthatatlan következményekkel járt volna, ha mi itt ebben jobban elmerülünk, bár ezt ki nem mondtam. Menekülni akartam volna, húzni őt is, de hajthatatlan volt, így kénytelen voltam maradni és részt venni ebben az őrültségben.
Roman szavait hallva teljesen elképedtem.
- Hé, mégis mi ütött beléd? Itt vagyok... - feleltem nem csak féltékenyen, de azért lélekben félve is, hogy mi lesz itt. Szavai nem nyugtattak meg. Az egy dolog, hogy nem csókolnak nálam jobban, de mégis... és ő mit szólna hozzá, ha ez fordítva történne? Ha én akarnék mással csókolódzni, ráadásul előtte.
A döbbenetem és elképedésem csak fokozódott, mikor emberek lelövéséről kezdett beszélni.
Meghülyült? Ezt ő sem gondolhatja komolyan. Biztos nem tenne ilyet. Tuti nem lőne le senkit csak úgy. Drogos volt, alkesz, de nem gyilkos. Azzal nyugtattam magam, hogy csak szemétkedik, csak őket akarja húzni, kellemetlen helyzetbe hozni, csak szokásához híven köcsög és meg akarja őket alázni.
Nagyon reméltem nem fog eldurvulni a helyzet.
Vagy valami fura drog hatása alatt áll és azért ilyen?
- Én mondom, ez bolond... - morogta Carver. - Már Svájcban is ilyen hülye volt. Azt hiszi valaki más vagyok, mint, aki vagyok és, hogy mi dugtunk... - motyogta Horationak, majd Roman felé fordult. - Hé, Hemlock. Maga hallucinál. Kérem. Tegye le a fegyvert és menjen el egy orvoshoz. Én nem az vagyok, akinek hisz engem. Mi még sose találkoztunk, akkor láttam magát először ott a panzióban. Miért nem hisz nekem?
Láttam Horation, hogy erőteljesen kezdi megkérdőjelezni az élet értelmét és az emberiség szerepét a világban. Főleg Roman szerepét. Leengedte a pisztolyt és visszatette tokjába.
- Értem. Akkor lássuk! - mondta és Carver döbbenetére levette zakóját, melyeket elegánsan, gondosan a fogasra akasztott és ingét, melyet félbe hajtva a zakóra tett, mintha sál lenne. Már csak egy ujjatlan trikó volt rajta. Neki is voltak azért bicepszei, ha nem is volt olyan king-kong típus és ha levette volna a trikót, még kocka hasa is lenne, ha nem is olyan látványos és kidolgozott, mint mondjuk Romané lenne.
Járt edzeni, igen is szokott kondizni és próbálja magát formában tartani. Nem ő volt az NYPD legkigyúrtabb nyomozója, de voltak izmai.
- Mit művel, Sinclair? - kérdezte döbbenten, szinte sokkot kapva.
- Megmutatom ennek a fajankónak, hogy én is vagyok olyan erős, mint ő. - felelte a hadnagynak. - Tegye el a pisztolyt és verekedjünk meg. Ha annyira nagyra van magával, mutassa meg, mit tud.
A felügyelő tudta jól, hogy bár volt esélye ellene, de alul is maradhat, ám büszkesége nehezen viselte, hogy Roman minden alkalommal, ha találkoznak beszól neki és megalázza, vagy alá becsüli őt. Egyszer az életben szerette volna alaposan móresre tanítani és ennek legjobb módja, ha bebizonyítja, hogy téved. Talán ha most leveri őt, legközelebb több tiszteletet kap tőle. Levette volna a trikót is, de mégis csak egy meleg bárban voltak, voltak határok. Ráadásul Romant sem szerette volna örvendeztetni azzal, hogy ennél is jobban vetkőzik neki.
Kezdtem azt érezni, hogy ebben az egész bagázsban én vagyok az egyedüli normális lény. És egyben kezdtem magam elveszett hercegnőnek is érezni, akinek a lovagja éppen most megy harcba a sárkány fiával...

---

The RoLian Story

Ember legyen a talpán, aki érti mi történik itt. Persze, hogy paráztam, hiszen mégis csak stukkerrel hadonászik és kikezdett két rendőrrel. Ráadásul az egyik régi ismerősöm, a másik meg új és tudtam, egyik sem zárta őt a szívébe. Mondjuk engem sem túlzottan.
Szavai nem mondom, hogy nem estek jól, mert hát azért édes volt és jó volt tudni, hogy már az első perctől fogva érezte, hogy minket egymásnak szánt az ég, de a szép gondolatot erősen beárnyékolta a helyzet sötét függönye, mely csak rosszabbodni látszott.
Mikor Carverrel kezdett kiabálni semmit nem értettem belőle. Milyen Braxie? Ez Carver. Mennyit ivott? És mit? Hülye voltam, hogy nem figyeltem és nem szóltam rá időbe, hogy hagyja abba.
- Nem kamuzok és nem vagyok beszari, maga elitta és eldrogozta az agyát! - kiabált vissza Carver, én pedig azon kezdtem gondolkodni, hogy hülyékkel vagyok körülvéve. Ez nem történhet meg. Biztos csak rossz álom. Vagy a cigimbe volt valami.
A helyzet még jobban fokozódott, amikor a felügyelő nekivetkőzött egy jó kis bunyónak, ami őszintén meglepett, mert még nekem sem volt alkalmam verekedni látni. Az öltöny csalóka volt, nem is gondoltam volna, hogy ilyen bicepsze van. Akkor milyen lehet a hasa? Tudtam, hogy jár edzeni, de nem gondoltam volna, hogy ilyen komolyan is veszi.
Lőni már láttam, az tudom, hogy elég jól megy neki. Azért örültem volna, ha nem ilyen szituációban látom verekedni. Roman meg még bele is megy... ezek bolondok.
Horatio érzéketlen tekintettel nézett felé, mikor az beszólt neki újfent.
- Neheztelni is fogok. De most majd egyenlítünk.
Felvont szemöldökkel méregette Romant, majd az embereket figyelte, akik hátrébb húzódtak, noha nem ők voltak a célpontjaik, hanem egymás. Türelmesen kivárta, hogy bunyó partnere is nekivetkőzzön, de már az is újdonság volt neki, hogy öltönyben volt.
- Legalább valami jó is ragadt magára Julian mellett. Ritkán látom magát normális ruhában - mosolyogta flegmán. - Haladás. Most már csak a kábszerről kell leállnia és még lehet magából jó ember is.
O, nem, higgyen nekem, elég sok "tökös" rendőr dolgozik még nálunk, de lehet eddig nem volt hozzájuk szerencséje.

Alig akartam hinni a fülemnek a beszélgetésükkor. Ezek megőrültek. Hát tényleg én vagyok itt az egyetlen normális ember? Horatio sem komplett, ha ebbe belemegy, legalább neki lenne több esze és ne csak a sértettségével lenne elfoglalva. A fene a hülye önérzetességét. Nem gondoltam volna, hogy normál esetben a felügyelő le tudná gyűrni Romant, igaz, nem ismertem a képességeit, nem láttam verekedni, de szerencsétlen jó ha nem lát hatot két ujj helyett. Ez nem sportszerű.
Roman miért megy bele egyáltalán? Miből gondolja, hogy jó esélyekkel indul? Értem én, hogy később tud hivatkozni rá, hogy Horatio kezdte a verekedést, de ettől még koránt sem biztos, hogy el tudja érni, hogy megüsse a bokáját. Biztos tud majd olyan indoklást, amitől elnézik neki.
Oda akartam ugrani, hogy közéjük álljak, de a felügyelő megelőzött és indított egy jobbossal, balossal és ha ezeket Roman kivédte, akkor ő kezdett védekezni, majd ha módjában állt, akkor a támadó kezeket lefogva a falnak szegezte Romant.

---

The RoLian Story

- Nagy a szád, börtönlakó - vágott vissza a felügyelő, ám Roman következő szavaira, mintha ő sem lett volna felkészülve és befogta a száját, helyette magába mélyedt.
Nem, mintha nem lett volna igazság abban, amit Roman a fejéhez vágott, sokkal inkább eszébe jutott a különös kapcsolata Killiannel. Tán még az is eszébe jutott mit szólna most ehhez a jelenethez Killian. Biztosan helytelenítené és megpróbálna közbe lépni a rá jellemző békítő stílusában, de ő most nem volt itt, Romannek pedig már szüksége volt egy-egy sallerra, hogy a szája kisebb legyen, a modora pedig formálisabb. Azt is sejtette, hogy valamit nem mondott ki, hisz a szövege lezáratlanul a levegőben maradt, de mondjuk annak már nem tulajdonított sok jelentőséget. Sejtette, hogy nem vesztett vele sokat, hogy nem fejezte be, hiszen értelmes dolog még nem nagyon hagyta el a száját.
Láttam Carveren, hogy ő sem akar hinni a szemének, ahogy én sem. Ezek ketten most tényleg verekedni fognak?
A felügyelő eltátotta száját, mikor Roman azzal jött, hogy egyre mélyebbre süllyed, sőt, hogy előbb-utóbb drogos lesz. Nem. Ezt ő nem hajlandó elfogadni. Ilyet rá nem mondhatnak, senki sem. Ezt nem nézhetik ki belőle. Tán hagyta is volna ezt az egészet, ezek után távozott is volna, de Roman unszolására, hogy övé a kezdő ütés mégis úgy döntött, hogy ideje megtorolni minden eddigi sérelmet és ideje megnevelni a pasast. Be is vitte a jobbost, bár meglepetésére a férfi meg sem próbált védekezni.
Meg is ijedtem, hogy mi történt, de megnyugodtam, mikor a balos is ment, de azt már kivédte. Ezek szerint csak hagyta őt, hogy legalább ennyi sikerélménye legyen. Horatio nem hagyta magát, próbálkozott, a végén pedig falhoz szegezte Romant, aki így nem tudott mihez kezdeni. Igaz, így a felügyelő is harcképtelen lett. El kéne engednie, de akkor meg lehet Roman azonnal ráront. Bár nem úgy tűnt, mint, aki nagyon harcolni akarna.
Feladta... bölcs döntés volt.
Horatio egy ideig gyanakvón méregette, mintha attól tartott volna átveri és aztán újra nekiront, de végül nem így lett. Elengedte, én odasiettem Romanhez, megfogtam a kezét és ezúttal nem sok lehetőséget hagyva neki, hogy tovább maradjunk kicibáltam az utcára a bejárati ajtón keresztül. A felügyelőék nem állták utunk, de éreztem, hogy Horatio még mindig nem emésztette meg a történteket és őt ismerve még ezen is rágódni fog pár napig. Nem fogja tudni olyan könnyen megemészteni az itt történteket, pörögni fognak a kerekei rajta, hogy mi miért történt és miért így történt.
Behúztam Romant a bár melletti kisutcába, ahol a falnak nyomtam és arcába szegeztem a tekintetem.
- Ez mégis mi volt? Mi ütött beléd odabenn? Miért van nálad pisztoly és miért volt jó érzés neked kikezdeni megint a rendőrséggel? Miért kísérted mindig a sorsot? - vontam kérdőre idegesen, de nem dühösen. Még a levegőt is szaporán vettem és fel sem tűnt mennyire erősen markolom a ingét, csak mikor arcáról a kezeimre pillantottam. Éreztem, hogy remeg a kezem az idegtől, hogy megint elszaladt vele a ló. Még ha ivott is, ez nem lehet örökké mentség.
Nagyon aggódtam érte és szerintem itt minden Horatio jószívűségén múlt most. Az is, hogy nem tartott fel minket és az is, hogy beérte ezzel a kis verekedéssel. Mert mi lett volna, ha úgy dönt kezen lövi őt, mire a vérző kezéből kiesik a pisztoly, leteperik, megbilincselik és elviszik? Hát erre nem is gondolt? Az idiótája! Pedig simán megtehették volna! És ki is néztem volna Sinclairből.
Mélyet sóhajtottam, majd közelebb léptem és fejem a mellkasának hajtottam. Próbáltam megnyugodni. Én tényleg aggódtam érte. Igazán nagy szerencse volt, hogy Horatio nem vette véresen komolyan ezt az egészet és felismerte, hogy Roman nem akar vele igazán harcolni, bár az aligha esett le neki, hogy mennyire jót szórakozott ezen az egészen. Annyi EQ-ja már Horationak sincs, hogy felismerje, Roman csak szórakozott rajta. De én akkor is aggódtam, mert ki tudja, ha Roman komolyabban veszi és belelendül a bunyóba, milyen következményekkel járt volna.
Igazából egyikünk sem tudhatta, de az igazság az volt, hogy Horatio sem akart verekedni. Tudta, Roman kapni fog az alkalmon és ez volt a lehető leggyorsabb és legbiztosabb megoldás, hogy rávegye őt, hogy eltegye a pisztolyt. A másik a lövés lett volna, amire én is gondoltam, de akkora szemétláda még ő sem volt. Tudta jól, Roman nem ér annyit, hogy ilyen eszközökhöz folyamodjon. De tény és való volt, jól esett a lelkének az a jobb horog.
De az akkor is felháborító volt, hogy pisztolyt rántott a bárban. Erre nem lehet mentsége. Vagy mégis? Mi lett volna, ha nem Horatio és Carver jön? Mondjuk az se fért a fejembe, hogy a felügyelő miért engedte csak úgy el Romant. Legutóbb foggal-körömmel a lecsukatásán volt, most meg, mintha mindent olyan könnyen vett volna és nem is igazán érdekelte volna. Vagy ez a kis bunyó volt a kulcs? Emiatt hagyta futni? Vagy miattam?
- De büszke vagyok rád - pillantottam fel egy kis mosoly kíséretében. - Igazán aranyos voltál, hogy hagytad nyerni. Gyereknap van ma? - viccelődtem.
Tarkójára simítottam és megcsókoltam, bár a vér íze kissé morbiddá  tette számomra az érzést, de mégis csak az ő ajkai voltak, nekem pedig most arra volt szükségem. A csókjára volt szükségem és, hogy érezzem teste közelségét. Mégközelebb bújtam hozzá, hogy egészen a falnak préseljem, én pedig magamat testéhez. - Szeretlek. De még egy ilyet nem szeretnék. Kérlek... néha gondolkozz. Sokkal rosszabbul is járhattál volna.

---

The RoLian Story

Válasza semmiképp sem nyugtatott meg. "Nem tudom". Mi az, hogy nem tudja? Te jó ég, ide hívom őt, tudja, hogy én leszek itt, egy ártatlan kis meleg bár az egész és erre ő pisztollyal jön el. Őszintén reméltem nem engem akart lelőni, ha rosszul sülnek el a dolgok, bár az, hogy a biztonságiakra és a vendégekre fogta a fegyvert, az cseppet sem azt igazolta, hogy nekem szánta a golyót. Akkor meg? Eddig nem volt ilyen, mi változhatott meg?
Önvédelem, de mégis kivel szemben? Mi történt, amiről én nem tudok? Mi történt vele, amíg nem láttam? Vagy csak paranoiás lett mellettem? Azt mondjuk megérteném, nem egyszerű és könnyű velem az élet, hisz mindig bevonzok valami gyilkost a közelembe, de akkor sem hiszem, hogy ez a megfelelő reakció rá. Vagy én vagyok túl könnyelmű?
Éreztem is, hogy milyen pillantást szegez nekem, ha belegondolok jogos volt. Kettőnk közül tényleg én voltam az, aki vonzotta a bajt, nem ő. Nade az más kérdés, hogy én szegény szerencsétlen véletlen belekeveredek, és az is más, hogy ő szándékosan csinálja.
Válaszán viszont jót derültem, ahogy a felügyelőről beszélt. Hogy jót alszik-e ezután azt nem tudom, az biztos, hogy ez a jobbhorog legalább olyan jól esett neki, mint Romannek az a pofon, amiért annak idején Horatio lecsukta.

A beszélgetés azért kezdett szebb irányba terelődni, a csók, és derekamat ölelő karjai pedig lecsillapították negatív gondolataim és már nem akartam azon agyalni, hogy tényleg megbolondult. Nem éreztem azt, hogy gyengéd percei befolyásolnának, hiszen józan embernek tartottam magam, főleg, ha nincs bennem egy üveg whiskey, de nem láttam, nem éreztem, hogy elmebeteg lenne.
Ahogy megnéztem őt sokadszorra is, mióta ismerem, ahogy a szemeibe pillantok... inkább egy flegma, gyerekes, meggondolatlan bajkeverőt láttam, aki élvezi mások agyát húzni és polgárt pukkasztani. Sóhajtottam, már-már beletörődve, hogy ő már soha nem fog változni.
Ismét ajkaira hajoltam, hosszan csókolva, kezeim mellkasán pihentetve, jólesőn sóhajtva, hogy homlokunk összeért. A hideg most nem zavart, Svájcban kabát nélkül a hóban fekve sokkal hidegebb volt. Volt is utána egy kis náthám.
- Mondd csak - feleltem, ám kérdésére nem találtam hirtelen szavakat, csak döbbenten, félig nyitott szájjal néztem rá, amint próbálja ő is megtalálni a megfelelő szavakat. Teljesen le voltam döbbenve, erre még legfurcsább álmaimban sem gondoltam volna. Soha nem hittem volna, hogy egyszer egy férfival fogok házasságot kötni, de ha álmodtam is volna ilyet, biztosan jót nevetek és iszok még egy pohár vodkát az orosz kollégákkal a támaszponton.
Ez tényleg megtörténik most? Nem csak valami hülye vicc, mint, amikor pisztolyt fogott a bárban?, vagy hagyta nyerni Horatiot?
Félre értés ne essék, jól esett és örültem az ajánlatnak, mert szerettem és azért is akartam visszakönyörögni magam és énekeltem neki, csak teljesen váratlanul ért, mert nem gondoltam volna, hogy ennyire komolyra fordulhat a kapcsolatunk. Mindig azt hittem neki elég egy sima élettársi kapcsolat és nekem sem jutott volna eszembe a házasság egy férfival.
A mellkasán pihenő kezemmel megsimogattam, majd átfontam karjaim nyaka körül.
- Igen - bólintottam mosolyogva és megcsókoltam, ám ekkor jött a kellemetlen gondolat. - De... a feleséged? - kérdeztem ennyit és ebből neki is tudnia kellett, hogy előbb el kéne válnia, hogy mi házasságot tudjunk kötni.

---

The RoLian Story

- Igen, tényleg - mosolyogtam, főleg, mikor láttam arcán, hogy mennyire meghatotta a pillanat. Tudtam, hogy őszinte, tudtam, hogy komoly a szándéka és valahol azt is sejtettem, hogy bízik benne, hogy a házasság még hűségesebbé és összetartóbbá fog tenni minket. Legyen igaza.
- Én is téged - feleltem két csók között és bár én is éreztem azt az örömöt és a rózsaszín felhőt a fejem felett, de tisztábban is gondolkodtam, mint Roman, éppen ezért én láttam az akadályokat is és a probléma forrását is.
Ismét elsápadtam és Roman arcára tettem a kezem, mikor azon tanakodott, hogy lelövi Jennát. Még csak az kéne. Nem mintha annyira szeretném őt és hiányozna később, vesztettem már el fontosabb embereket is az életemben, akikkel napi kapcsolatban álltam, de akkor sem engedhettem meg Romannek, hogy gyilkossá váljon.
- Elment az eszed? Ne beszélj már hülyeségeket! Majd én beszélek vele. Rád úgyse hallgatna, de talán én meg tudom győzni  - sóhajtottam visszagondolva a Svájci kalandokra, ahol azért viszonylag jó kapcsolatot ápoltam vele és azt hiszem érezte is, hogy én és Roman össze tartozunk. Bíztam benne, hogy nem lesz szemét és megérti, hogy mit és miért akarunk és nem akar majd közénk állni. Nem olyan embernek ismertem meg, de az is tény volt, hogy csapott már be az emberismerő képességem.
- Aztán, ha majd nekem is nemet mondd lelőheted - nevettem fel végül kedélyesen. - De most ne ezen gondolkozz, hanem azon, hogy vannak kimaradásaink - mosolyogtam, közben egyik kezemmel hasára simítottam. - Van, mit bepótolnunk - nyomtam csókot ajkaira, majd az utca felé pillantottam. - Vettem új kocsit. Na gyere, menjünk haza, mert a végén még megfázunk.
Megfogtam kezét és megindultam vele a kocsimhoz, mely már nem a Cadillac volt, hanem egy 2018 Lexus RC-300h. Valamivel jobb kocsi, mint az előző volt, főleg, hogy újabb is, bár nem tetszett, hogy hiába négy üléses, csak két ajtója van. Az is bosszantott, hogy hátsó meghajtásos, viszont automata váltó volt benne, ami könnyebbé tette a vezetést és hibrid volt. Benzines és elektromos egyszerre.
Így belegondolva, lehet vennem kéne majd valamikor egy családi autót is.
Beültem a volán mögé és vártam, hogy ő is beüljön.
- Majd veszek neked másik öltönyt - mondtam, mielőtt még azon kezdene gondolkodni, hogy visszamegy a zakóért, amit benn hagyott. Szerintem jobb, ha nem kísérletezik ilyesmivel.

---