Susane & Shin

- Öltözz át – hangzott az utasítás, én pedig még azelőtt fordultam sarkon és csuktam be halkan, de határozottan az ideiglenes szobám ajtaját, hogy anya utánam jöhetett volna. Nyilvánvalóan elég hülyén hangzott volna a számból az, hogy ura vagyok a helyzetnek, és egyáltalán nem lett volna szívem ehhez hasonló dolgot a fejéhez vágni azok után, amiért el kellett hagyniuk az otthoni házunkat. Ahogy a szemben lévő steril falakra meredtem éreztem, hogy beszorul a tüdőmbe a levegő és lassan lecsúszok a földre a tehetetlenségemben. Valójában nagyon szorongtam ettől a helyzettől, de nem mertem elmondani otthon, hogy mennyire nem látom megoldásnak azt, hogy ha odalöknek az első szembejövő lánynak. Főleg azok után, hogy Rim és én egész életünkben szabadon randizhattunk másokkal, és egyáltalán nem vettünk részt ilyen és hasonló eseményeken. Viszont ezen a ponton, már ez az egész nem csak rólam szólt, talán legkevésbé kellett volna ennek így lennie.
A tervem nagyon csúnyán dőlt dugába, amivel mindenki mást akartam védeni magam körül. Gyakorlatilag annyit értem el ezzel, hogy most még inkább rám fókuszálnak, amitől úgy éreztem, hogy hamar össze kell szednem magam, de valójában én se nagyon láttam annak a végét, amiben most benne voltam. Nem hittem benne, hogy kutyaharapást szőrével kellene gyógyítani és pont arra van szükségem, hogy még egy csajnak is elcsesszem az életét, ugyanakkor beletörődtem a helyzetbe. Ha elveszem azt a lányt, akkor legalább a családomat meg tudom kímélni a továbbiaktól, Hannal pedig úgyse beszélek.
Hirtelen késztetést éreztem arra, hogy az immáron teljesen steril, fehér falú szobám éjjeliszekrényének felső fiókjában akarjam megkeresni a gyógyszereimet. Pár pillanatra kihagyott az agyam, erővel kapaszkodtam az ajtófélfába annak érdekében, hogy ne tépjem fel a fiókot és álljak neki keresni a pirulákat. Semmi értelme az egésznek, mert nem én adagolom magamnak a gyógyszert. A következő gondolatom egyértelműen az alkohol volt, de azt meg ugye ebben a lakásban nem tartunk. Talán túl problémás vagyok.
Vettem pár mély levegőt, lehunytam egy pillanatra a szemem és a pszichiáteremmel gyakorolt feladatot próbáltam elvégezni. Elszámolok hatvanig és nem gondolok semmire. Még sosem jött be, sokszor már négyszáznál jártam és a pulzusom csak feljebb és feljebb kúszott. Magam sem tudom mitől nyugodtam meg ma, talán csak szimplán nem maradt már más választásom. Gépiesen sétáltam a szekrényajtóhoz, miközben az agyam folyamatosan azon járt, hogy ide jutottam. Már egy nőt se tudok szabad akaratból felszedni. Őszintén nem aggódtam, a szüleim ízlését illetően, mivel ők ismertek a legjobban és szinte biztos voltam benne, hogy nem akarnának arra kárhoztatni, hogy egy középszerű lánnyal kelljen leélnem az életem. Voltak elvárásaim, ami a páromat illette, illetve azt is tudtam, hogy nem kockáztatnák meg, hogy visszaessek. Ennek fényében az volt a legkevesebb, hogy legalább megpróbáltam normálisan megjelenni ezen az eseményen.
A tudatlanságomat leginkább az támasztotta alá, hogy már a dresszkódot sem sikerült eltalálnom, ami miatt csak anya a második körben titulált „nagyon szép” -nek. A kabátomat lustán terítettem a vállamra, hiszen csupán annyi funkciója volt, hogy a teljesen monokróm öltözetembe vigyen valami életet, ha már az arcom teljesen közönyös volt, ahogy aláírtam az arcomba nyomott dokumentumot. Ettől mondjuk pont úgy érzem magam, mint egy rohadt egyetemi jelenléti órán, de igyekeztem nem foglalkozni ezzel. Magam sem értem, hogy Rim, vagy a szüleim miért nem kísértek el és miért tettek ekkora terhet a nyakamba. Most kénytelenek megbízni benne, én pedig láttam magam előtt anyám csalódott arcát, miután kiderült, hogy alkoholt ittam. Úgyis megtudnák, mert elméletileg ez szolgálja a biztonságom.
- Szia – épphogy képes voltam magamra erőltetni egy mosolyt, mert nem akartam megbántani azt a lányt, akivel minden bizonnyal sokan randiznának nagyon szívesen. Az, ami Rachel és köztem történt már éppen elég távoli emléknek bizonyult ahhoz, hogy most itt tudjak ülni egy másik lánnyal és azon gondolkozni, hogy mekkora barom vagyok. Szinte minden porcikám megfutamodna annak ellenére, hogy az emlékeimben nem tudom felidézni, hogy valaha volt-e közöm valakihez, aki pont egy tökéletesen elkészített kis macaronra emlékeztetett… Arra a fajtára, aminek a közepén rózsaformában volt a krém. Nem emlékszem, hogy valaha volt-e barátnőm – enyhe túlzással lehet ezt mondani, bár jellemzőbb volt rám az, hogy Hongdae-ben vadásztam azokra, akiket el tudtam vinni egy love- hotelbe – aki ennyire szép lett volna. Vagy egyáltalán ismertem olyan lányt, aki ilyen pici és törékeny volt, így mosolygott rám és összességében ennyire szép volt. Határozottan a legszebb az összes lány közül a teremben… A családom tényleg nagyon ismer engem, hiszen hozzá foghatóval talán pont azóta nem találkoztam, hogy Rachellel szakítottunk. Viszont az érzések, amiket ez a találkozó keltett bennem távol álltak attól, amit a másik lány mellett tapasztalhattam meg.
- Hát, megérkeztem – a zavara kezdett átragadni rám is, ami miatt a székem felé nyúltam és szinte biztos voltam benne, hogy képtelen leszek egyetlen falatot is letuszkolni a torkomon. Ez a villásreggeli amúgy se arról szól, hogy jól lakjunk, hanem szimplán csak egymást szemrevételezzük. Hirtelen túlöltözöttnek éreztem magam, de egyelőre nem szabadultam meg a kabáttól.
- Ezek szerint elkéstem – talán túlságosan kiforgatom a szavait, de túlságosan felhőtlen volt a hangnem a hangulatomhoz képest – Legközelebb talán én érkezek majd először.
Elég rossz beszélgetőpartner lehetek, pont ezért is préseltem össze végül az ajkaim, miután vetettem rá egy pillantást a szempilláim közül. Egyszerűbb volt hosszú távon a pillantásomat a furcsa kis szendvicseken tartani ahelyett, hogy a szemébe néznék. Ha már neki is csalódottságot okozok, akkor azt nehezen fogom kezelni a jövőben.
- Mit szeretnél inni? – örültem volna, ha alkoholmenteset választ, az ivás miatt hirtelen forogni kezdett körülöttem a világ, nekem pedig csak az járt a fejemben, hogy anyám milyen arcot vág, amikor csalódik bennem. Ha most iszok, akkor bezárnak a pszichiátriára, vagy elvonóra küldenek. Gyakorlatilag fél lábbal a sírban vagyok.
- Jól vagyok, köszönöm – már éppen visszakérdeztem volna, amikor összeakadt a pillantásom a feje felett egy olyan férfiéval, aki rajta legeltette a szemeit. Valószínűleg nem jó a kémiánk, ami miatt óvatosan helyeztem az ujjaimat a vállára. Ettől pedig most pont úgy nézünk ki, mintha haverok lennénk… Az biztos, hogy nem volt semmi szikra köztünk a mozdulat miatt, tehát a nap további fele is azzal fog telni, hogy kinézik mellőlem a lányt. Annak ellenére, hogy nem a tulajdonom, idegesített ahogy tárgyiasítják.
- Arra talán láttam valamit, ami ihatónak tűnt – valójában csak el akartam vezetni a helyszínről, mert túl sok fiatal srác volt ott, akik képesek lettek volna leszólítani tőlem. Részben ezért is csúszott a tenyerem a derekára – Leszel a fekete rózsám?
Talán ez volt a legegyszerűbb módja annak, hogy elkerüljem az alkoholfogyasztást. Ha iszik helyettem – már, ha akar -, akkor megoldottam a dolgot. Ha nem ismeri a hagyományt, akkor legalább feldobtam valami beszédtémát, amivel közelebb hozhatom a kultúrámhoz.

Shin and Susane

Olyan erősen haraptam be a számat, hogy fémes ízt kezdtem érezni, s félő volt hogy azt hamarosan nem csak a korábban felvitt piros rúzs színezi majd a lábaim alatt húzódó, süppedős szőnyeg színére, hanem a kicsorduló vérem is. Több dolog miatt is izgultam, aminek köze volt az eseményhez és annak résztvevőihez is.  Ugyanúgy féltem tőle, hogy a most még a listán szereplő Chae Shin egyszerűen nem jön el, mint ahogyan attól is, hogy ha ez megtörténik, mit fog gondolni mindenki más, aki részt vesz ezen az eseményen. A korábbi találkozásaink mind azért voltak megszervezve, mert a szüleink azt szerették volna - nekem legalábbis ezt mondták a sajátjaim -, hogy komfortosabbak legyünk egymás társaságában az ilyen fontos eseményeken, mint a mai is. Sok esetben nem zavart, hogy mit gondolnak rólam mások és ma is segíthettem volna a gyomromat összerántó érzésen, de azt hiszem még Jasper is csúnyán nézett volna rám, ha délelőtt tíz óra előtt megbontok egy üveg pezsgőt, miközben sminkelek és öltözködöm.
Lesimítottam a szoknyámat, amíg a velem szemben, az információs pult másik oldalán álló hölgyre vártam és arra, hogy megtalálja a nevemet a résztvevői listán. Megpróbálhattam volna átlesni az ő oldalára és elkapni egy-két ismerős nevet, amit talán még fejjel lefelé is el tudtam volna olvasni, de valójában a legfontosabbakkal már egyeztettem arról, hogy részt vesznek-e a kerítő eseményen. Jobban nem tudtam volna megfogalmazni a villásreggeli célját. Voltak persze szép számmal olyan résztvevők, akiknek nem szervezték meg kifejezett műgonddal az ültetését és azt hogy kikkel elegyedjen szóba ma, de én pont nem tartoztam azon emberek közé, aki ma ráér arra, hogy mások próbálkozásait figyelje, vagy épp teljesen ismeretlenek flörtölését fogadja.
Bűntudat mart belém, amiért egyáltalán itt vagyok és nem kardoskodtam egy kicsit jobban amellett, hogy Ning és én igenis egy pár vagyunk még, de... Egy pár voltunk-e azóta, hogy elküldték arra a helyre a buddhisták közé?
- Susane Xu, igaz?
- Igen, pontosan. Vagy Susane Lihua Xu. - Aprót bólintottam, miközben oda-vissza billegtem a cipőm talpán, oda sem figyelve a bokámat csiklandozó tüll masnikra. Ugyan a Susane eredetileg nem szerepelt az igazolványomon, de néhány éve addig nyaggattam ezzel a szüleimet, hogy belementek abba, hogy hivatalosan is felvegyem az egyébként gúnynévből rám ragadt Susane nevet is. Talán azért sem okozott ez akkor tragédiát otthon, mert nem az eredeti keresztnevemtől akartam megszabadulni, szimplán csak mindenki Suzynak, vagy Suenak szólított. Még néha a szüleim is.
- Remek. Ide kérek egy aláírást. - Elém tolja a csiptetőtáblát, ahol a többi fiataléval együtt az én nevem is ott szerepel. Tollat kapok a kezembe és odavarázsolom a cikornyás betűket. Nincs időm túl sokáig szemlélni a szignót, mert az már el is tűnik előlem és egy díszes ültetőkártyát csúsztatnak oda. - Jó szórakozást, Ms. Xu!
Apró mosollyal és egy fejbiccentéssel köszönöm meg.
A terembe lépve a szemeimmel rögtön a már jelenlévőket kezdem pásztázni, ahelyett, hogy az asztalom irányába fordulnék. Nem tudom mire kell számítanom, illetve, hogy kik vannak már itt, de Yenát mindenképpen szeretném elkapni legalább egy-két mondatra, és lehetőség szerint nem a női mosdóban, ahol túl sok néha az egy négyzetméterre jutó kíváncsi fülek száma. Kár volt belemenni, hogy külön érkezzünk, még ha a készülődésünk nem is indokolta azt, hogy egy helyen tegyük meg. Mindkettőnknek megvoltak a magunk szokásai és akkor nem lett volna lehetőségem legalább háromszor ruhát cserélni, mert egyik sem tűnt az igazinak. Végül az erdei tündér cosplay mellett döntöttem. Már csak a hegyes fülek hiányoztak. És talán a szárnyak.
Amikor nem sikerült felfedeznem a barátnőmet a jelenlévők tömegében, elkönyveltem, hogy talán neki nagyobb szerencséje volt egy ismerőssel, akivel ellóghatott beszélgetni. Mély levegőt vettem, s csak az után tanulmányoztam igazán a kezemben szorongatott papírt, aminek a szélére finom, ezüst mintákat nyomtak. Óvatos léptekkel közelítettem meg a hatos asztalt, ahol már láthatóan elfoglalták néhányan a helyüket, de eltűntek - gondolom ital, vagy épp cigiszünetet tartani. A saját nevem melletti, Shinnek foglalt hely terítéke még érintetlen volt, ami azt jelentette, hogy újfent megelőztem őt. Legközelebb nem szabad ennyire elárulnom magamat azzal kapcsolatban, hogy várom a vele való találkozást és nekem kell pár perccel később érkeznem. Szigorúan csak pár perccel.
Szinte éreztem, hogy valaki mögöttem van, amikor leraktam az ültetőkártyámat az asztalra. Előbb kiegyenesedtem és csak ezután pillantottam hátra a vállam fölött, majd fordultam teljes testtel a fiú felé. A pillantásommal az övét kerestem, miközben mosoly terült el az arcomon, még ha egészen félénk is volt az hozzám képest. Talán mégiscsak el kellett volna csennem egy üveggel a családi alkoholból.
- Szia, Shin! - Azért mertem ennyire közvetlenül köszönteni őt, mert a legutóbbi alkalommal már megbeszéltük, hogy hanyagoljuk a formalitásokat, ami csak az üzleti világban és a szüleink korában lett volna egyébként is megfelelő. Ha nem is voltunk még barátok, de összefacsarodott volna a szívem, ha annyira távolságtartónak kellett volna lennem vele, hogy a szavaimmal se próbáljak közeledni. Elvégre azt mondják, hogy össze kell majd házasodnunk. - Nem voltam benne biztos, hogy megérkeztél-e már... - Megálltam, s újra az ajkamba haraptam, megfeledkezve róla, hogy nem kellene vérnek folynia, csak mert ideges vagyok. Azt hiszem több kislány álmodik arról, hogy szerelemből megy férjhez, mint hogy kijelöljenek neki valakit és csak később próbáljon meg áttörni egy páncélt, amit talán nem is neki kellene áttörnie. Bele sem gondoltam, hogy talán Shin szíve már foglalt, velem pedig túl kedves és nem akarja megmondani. - De megint én voltam a gyorsabb és én nyertem. - Tettem inkább hozzá nevetve, hogy oldani tudjam a hangulatot. Hagytam, hogy a pillantásom az öltözékére kalandozzon, s közben megpróbáltam nem arra gondolni, hogy mennyire jóképű ő valójában.
- Mit gondolsz, kérhetünk még valamilyen italt, mielőtt elkezdődik ez az egész? - Kérdőn pillantottam felé, várva az iránymutatását. Lehet, hogy egy üveg pezsgőt nem kezdtem volna el nyakalni itt és most, de mintha láttam volna másokat mimosával a kezükben... - Na és... hogy vagy?