She's mad, but she's magic.

Dahee az a fajta lány, aki bár kedves volt veled általánosban, de titkon mindig is utáltad kicsit, mert nem volt alkalom, hogy ne emlékeztette volna a tanárokat, ha volt házi feladat. Ő volt az, akit csak azért nem választottak legutoljára a kidobós csapatba, mert különben nem adta volna oda a háziját, és az is, aki a véznasága ellenére meglepően pontosan célzott. Pedig még szemüveges is volt. Te strébernek tartottad, a tanárok viszont ígéretes kis nebulónak. Idő előtt tudta megmondani, hogy mit is jelent pontosan az anatómia, és már középiskolában is olyan volt, mint egy tyúkanyó. Túl sokat foglalkozott azzal, hogy milyen jegyeket visz haza és megszállottan ő akart lenni az osztály legjobbja - sőt, az iskoláé. Sosem ment bele olyan játékokba, amiben nem volt jó, mert utált veszíteni. (Mit szépítsük, még ma is utál.)
Ő az, aki annyi időt töltött az egyetemi könyvtárban, hogy akár álmából felébredve is fel tudta volna sorolni, hogy melyik sorban milyen témájú könyvekre lelhetsz és az is, aki kávén és a táskájában kóborló müzliszeleteken élte túl a vizsgaidőszakot. Mindig azt mondta, hogy meg fog bukni, aztán ötössel ment át. Tele volt az órarendje, és mégis talált időt arra, hogy együtt sörözzön a barátaival, akik között több volt a fiú, mint a lány. Rajta nevetett mindenki, amikor a diplomaosztón kis híján hasra esett a talárjában, de Te is hitetlenkedve emlegeted, hogy milyen csinos volt aznap, a szemüvege nélkül és sminkben. Fogta a hajadat, amikor egy buliban túl sokat ittál és hánynod kellett és mindig azt mondta, amit hallani akartál, amikor a párkapcsolatodról fecsegtél neki. Ha hívtad, mindig felvette és számíthattál rá, hogy őszinte lesz veled.
Dahee azóta olyan nő lett, aki szenvedélyes, de a kérlelhetetlen temperamentumát már kordában tudja tartani - az esetek többségében. A szemüvegét már lecserélte, de a kétbalkezességét nem tudja kinőni. Csak akkor ehetsz a főztjéből, ha unod az életed (és csak akkor főz neked, ha el akar tenni láb alól). Örök optimista, aki elhiszi, hogy létezik olyan szerelem, ami az általa olvasott könyvek lapjain köszön vissza. Sokat mosolyog, mert élvezi az életét, de ha épp mérges, Te mosolyogsz rajta, mert igazi pukkancs. Szívesen kommunikál és cserébe elvárja ugyanezt másoktól is - ha választhatna, egyébként sem a gondolatolvasást szeretné különleges képességnek.
Fejjel előre megy az életben, még akkor is magabiztosságot sugároz, amikor valójában fogalma sincs, hogy mi vár rá a következő sarkon. Büszke arra, amit elért, de sosem érzi elégnek, hiába lett orvos - a fogak orvosa - ő maga is, a szüleihez hasonlóan. A saját világában él, a saját szabályai szerint, amiben utálja, ha megzavarják, vagy siettetik, különösen ha olyasmi miatt történik ez, amit ő nem tart relevánsnak. Túlságosan sokat agyal bizonyos dolgokon, amiken egyébként nem kellene és képes elrontani valami jót, csak mert annyit rugózik rajta fejben.
Törődik veled, még ha fordítva nem is várja el ugyanezt, és támogat, akármiről legyen is szó - ha őt választod a sofőrnek bankrabláshoz, biztos hogy nem kapnak el, maximum gyorshajtásért. Nyitott arra, hogy szembe menjenek a véleményével és elfogadó másokkal szemben, mindegy miről van szó. Felismeri annak a fontosságát, hogy mindenkinek meglegyen a lehetősége kifejezni magát, hiszen ő is erős véleménnyel rendelkezik és szereti azt hangoztatni. Szerinte fontosabb, hogy kimondja, amit gondol, mint hogy csendben szenvedjen valami miatt, ami nem egyeztethető össze az elveivel. Belehalna, ha csalódást okozna másoknak, és utálja, ha lenézik, vagy legyőzik valamiben. (Ugye mondtam, hogy még mindig utál veszíteni?)
A szerelemben hisz abban, hogy van egy ideális társa. Magasak az elvárásai és ezzel ő is tisztában van, mégsem ad lentebb belőlük, s talán épp ennek a mentalitásnak köszönhetően értékeli annyira, amikor olyan emberre lel, akit igazán képes szeretni.

Tompán koppan a csinos, lila cipő sarka az előszoba padlódeszkáin, és ő már tudja, hogy baj van. Nem a másik pár női cipőből, nem az előszobafalon lógó könnyű tavaszi kabátból, ami nem a nő gardróbjának oszlopos tagja. Inkább a nappaliból érkező hangokból, a szívébe hasító fájdalomból, amit a hangos, önfeledt női nevetés vált ki belőle. Saját bevallása szerint is féltékeny típus, nem az az őrült sorozatgyilkos fajta, inkább az, amelyiknek túl sokáig volt fogszabályzója gyerekkorában és akin nevetségesen nagynak tűnt a szemüveg a kicsi fejéhez képest. Most pedig ezért nincs elég önbizalma, hogy lerázza magáról a kellemetlen érzést, ami minden mozdulattal fojtogatóbbá válik. Utólag már megbánja, hogy olyan gyorsan emelte fel a pillantását. Utólag még fájdalmasabbnak tűnik, hogy a kedvesét egy másik nővel a karjaiban látja.
Lelkes volt, amikor a meglepetést tervezgette, tűkön ült már a metrón, alig pár perccel ezelőttig. Nem szólt a férfinak arról, hogy hamarabb elszabadult a mesterkurzusról és hamarabb ér haza. Azt hitte... Nos, sok mindent hitt. Hogy együtt töltik az éjszakát, hogy örül majd a viszontlátásnak, hogy meglepetést és örömet okoz majd. Helyette a saját szívét törte darabokra.
- Mi... Mi ez az egész? - Erőtlenül cseng a hangja, talán nem is mondta ki igazán a szavakat és valódi dadogásnak hangzott, nem csak a fejében torzul el az egész. A szívébe már a kanapén terpeszkedő férfi arckifejezése és a frusztrált sóhaj, amivel az a hajába túr.
- Ne mondd, hogy nem tudtad. - Úgy tárja szét a karjait, mintha a másik lenne a hibás érte, hogy nem vette észre. Az ingerült estéket, a máshová koncentráló figyelmet, azt hogy olyan sokat lógott a telefonján, még amikor együtt voltak is...
- Én nem értem mire gondolsz. - Könnyek gyűlnek a szemébe, de még tartja magát. Szöget üt a fejébe, hogy miért néz úgy rá a másik nő. Mit gondolhat róla? Azt hiszi, egy rakás szerencsétlenség? Talán az is, ahogyan ott áll a nappali ajtajában. A kezéből már régen kicsúszott a bőröndje markolata, ujjai behajlottak, olyan erősen nyomta a körmeit a tenyerébe, hogy lassan mélyülő, félhold alakú nyomok kezdtek egyre prominensebbé válni a bőrén.
- Dahee, olyan unalmas volt már ez az egész. - Olyan arckifejezéssel mondja ezt, mint aki bele sem akar menni az egészbe. Mint akinek nincs több magyarázata, mert elegendőnek találja azt, hogy unalmas volt.
- És nem érdemeltem volna meg annyit, hogy ezt őszintén elmondd nekem? - Magam sem tudja mi vitte rá, hogy ilyen nyíltan kifakadjon, de egyáltalán nem bánja már. Büszke magára, ezt a büszkeséget azonban rögtön megtöri valamelyest az újabb ingerült sóhaj, amelyet a férfi hallat.
- Rájöhettél volna. - Úgy nevet a mellette helyet foglaló nőre, mintha csak belsős vicc lenne ez közöttük. S talán épp ez az, ami felbőszíti annyira a nőt, hogy közelebb lépjen és úgy kapja fel a dohányzóasztalon álló boros poharat, mintha embert készülne ölni. Gyors mozdulattal borítja a tartalmát a férfira, akinek talán most bicsaklik meg először az önbizalma. Dahee-nek azonban már nincs ideje nézelődni. Nem akar nézelődni. El akar tűnni onnan, mielőtt úrrá lenne rajta a teljes kétségbeesés.
Az utcán sírja el magát, amikor visszapörgeti a fejében az egészet, újra meg újra. Kapkodva veszi a levegőt, s egyre inkább beleéli, átadja magát az érzéseinek, amelyek a szívét facsarják. Ki gondolta volna, hogy épp ma, hogy épp ez fog történni. Hogy a meglepetésnek indult nap szó szerint tragédiába fullad. Hiszen a kanapé, amin a férfi ült, bézs színű. És Dahee vette.


- Ó, ne... ne-ne-ne. - Úgy fordul körbe, ideges mozdulatokkal, mintha hirtelen kinőhetne valami a földből, ami mögé elbújhat. Az igazat megvallva megfordul a fejében, hogy maga elé ránt egy ártatlan járókelőt, de végül csak azért veti el az ötletet, mert mérlegel - az esze lomhán követi az előzetes, páni félelmet, amibe az ösztönei rántják bele -, s maga is belátja, hogy az még furcsábban jönne ki, ha a férfi azon kapja, hogy más mögött bujkál. Ráadásul fényes nappal.
Nem ez az a nap - az a hét -, amikor készen áll rá, hogy az ősellenségével találkozzon. Nincs olyan állapotban, mióta megtörtént az az ominózus eset az immáron volt barátjával, amiről mélyen hallgat mindenki előtt. A külseje viszont mégiscsak elárulhatja, hogy valami nincs rendben. A hajára ráférne már egy mosás, a lába napok óta nem látott magassarkút és a ruhái is inkább nevezhetők előbb kényelmesnek, csak aztán, valamikor a lista legvégén csinosnak. Vagy épp egyáltalán nem csinosnak. Rögtön megfordul a fejében - fájdalmasan, szívbe maróan -, hogy éppen abba a hibába esett, hogy egy férfi szeretete által akarja megbecsülni a saját értékét. Milyen üzenetet közvetítene ez a húgának, vagy bármelyik másik lánynak, aki még a felnőtt lét küszöbén áll és igyekszik megtalálni a helyét a világban?
Annyira a gondolataiba feledkezik, hogy szinte teljesen figyelmen kívül hagyja a külvilágot, olyan elvarázsoltan tesz hátrafelé néhány lépést, mintha semmi nem akadályozhatná. Csak az oldalról neki koccanó ember rántja vissza a valóságba, a kezében tartott kávés pohárral együtt, aminek így a fele a földön, a fele pedig Dahee ruháin landol. Lesokkolódva, mondhatni leforrázva áll meg, a keze félúton a kinyújtott és a felhúzott között. Keresve sem találhatott volna rosszabb napot az egész évben, s épp ma kellett úgy döntenie, hogy kilép az utcára. Mintha az egész univerzum összeesküdött volna ellene.
- Elnézést... - S a férfi már rohan is tovább. A nő álla eközben hitetlenkedve esik le, már-már a járdát súrolja. Másodpercekre van szüksége, amíg sikerül annyira összeszednie magát, hogy legalább egy félig gúnyos, félig pedig hitetlenkedő kacaj kicsússzon belőle.
- Hát ez már egészen felh...
- Shin Dahee?
A nevén szólított nő úgy dermed meg, mintha hirtelen jégszoborrá változott volna. Még a csöpögés is illik a szerepébe, csak az olvadó jég helyett belőle sötét, simogatóan barna kávé csepeg. Vajon ha nem fordul hátra, ott hagyja majd az illető? Ha mégis megfordul, mivel fogja szembe találni magát? Egy gúnyos vigyorral, vagy együttérző szemekkel? Nem, miért is kapna együttérzést, amikor kifejezetten szánalmasan nézhet ki?
- Igen..? - Igyekszik kicsit kevésbé halálra vált kifejezést erőltetni az arcára, lévén nem szellemet lát éppen, csak az ellenségét, akivel már valószínűleg általános első osztálya óta versenyeznek. Mikor máskor, amikor egyébként is maga alatt volt, most pedig még arról is tanúbizonyságot tett, hogy harmincon túl is vonzza az ilyen kis baleseteket. Most jut csak el a tudatáig, hogy végig kellene pillantania magán, s egy hatalmas sóhaj kíséretében igyekszik lerázni magáról a felesleges kávécseppeket, amelyek még nem itták be magukat a blúza szövetébe.
- Látom ma nincs szerencséd.
- Öm, hm... Így is lehet fogalmazni. - Előre-hátra hintázik a sarkain, a menekülésen gondolkodik, de az átázott ruhái is legalább annyira zavarják.
- Itt a pulóverem, vidd el magaddal. - Ha nem érezné magát túlzottan kellemetlenül, talán újra leesne az álla. Mikor hall bárki ilyesmit az ellenségétől?
- Igazán nem szükséges...
- Csak vedd el. - Úgy nyomja a nő kezébe az emlegetett darabot, hogy már semmi esélye ne legyen tiltakozni. Nem kell, hogy foltos ruhákban utazzon egészen hazáig. Kisegítette és pont. A rettenetes napban pedig mégis volt valami icike-picikét kellemes is.


A keze még mindig a hotelszoba kilincsét markolta, a pillantása azonban oda-vissza járt az ajtóra felszerelt kártyaolvasó zár és a szomszédos szobából vele egy időben kilépő alak között. Ha nem viselt volna gondosan elkészített sminket, valószínűleg a szemét kezdi dörzsölni, hiszen alig hitt annak. Összeakadt a pillantásuk, Dahee-ban pedig szinte bennakadt a levegő. Egyszerre akart elkezdeni beszélni és telítette meg a tüdejét, amitől végső soron halkan köhögni kezdett.
- Hát Te meg mit kere... - Még azelőtt elharapta a mondatot, hogy befejezte volna azt, de azok kimondatlanul is értelmet nyertek és alakot öltöttek. Sóhajtott, a szemeit erősen behunyva fordította egy pillanatra oldalra a fejét, mintha épp akkor szólt volna rá magára, hogy próbáljon jó és kellemes társaság lenni. - Nem számítottam rá, hogy itt találkozunk. - Mosolyra feszülnek ugyan az ajkai, mégsem lehet azt őszintének nevezni. Elvégre az ősellenségéről van szó, akivel talán már nem járnak egy iskolába és nem kell egymással versenyezniük, hogy évfolyam elsők legyenek, de a gyerekkori érzések valahogy megszilárdultak, a nő szíve pedig mindig hevesebben kezd dobogni, amikor látják egymást.
- Talán a tiéd ez a hotel? - Arcpirító a lazasága, vagy pusztán Dahee idegei vannak már kihegyezve a férfi stílusára, mert szinte automatikusan elindul benne felfelé a pumpa.
- Nem, de... - mondana még valamit, de a másik gyorsabb, és a szavába vág.
- Hidd el én sem szerettelek volna látni ma.
- Ah, nahát... Ez... - Fortyogva fordul ide-oda, a folyosó egyik és másik végét kémlelve, hátha talál valakit, aki fültanúja még rajta kívül ennek a beszélgetésnek. - Akkor én megyek is. - Kijelentése határozott, habár a léptei előbb bizonytalanul indulnak meg az egyik irányba. Ha elvétette az utat, képes lenne lesétálni a földszintre a lépcsőházban, már csak azért is, hogy megmutassa a kitartását a férfinak, akivel talán nem látják újra egymást ma délután. De amilyen Dahee szerencséje...
- Követsz engem? - Csak félvállról veti oda neki a kérdést, fejét finoman oldalra fordítja, hogy a szeme sarkából lássa a férfit.
- Arra van a lift.
- Á...
Aztán csönd. Csak a lépteik ütemes koppanásai törik meg.
- Egyébként jössz nekem egyel.
- Mégis miért?
- Nem adtad vissza a pulóverem.
- Hogy az... - Pár másodpercig az alsóajkát rágcsálja, közben lassít a léptein, hogy együtt sétáljanak. Neki is kényelmesebb, ha nem rohan annyira a tíz centis magassarkúiban. Legalább nem esik orra pont a férfi előtt. - Nem tudtam, hogy olyan fontos neked az a pulóver. - Leginkább morcosnak lehetne nevezni azt a pillantást, amit a férfi felé lövell.
- Valld be, hogy tetszett az illatom. - Amikor Dahee odakapja a pillantását, egy pimasz vigyorral néz szembe, amitől még inkább forrni kezd a vére. Levegőt vesz és felkészül rá, hogy felemelje a hangját, ekkor azonban csilingelve megérkezik a lift, amiben mások is utaznak. A férfi int, előre engedi Dahee-t, aki kisebb füstcsíkkal - képletessel - a feje fölött lép be a szerkezetbe.
- Sziasztok... - motyogja csupán a szót, nem akar lebukni az unokatestvére esküvőjének két fontos tagja előtt. Elvégre ez a nap nem arról szól, hogy kit akar elásni a hátsókertben, s kit nem. De ha már az esküvő! Felkapja a fejét és a mögötte beszálló, majd hozzá kicsikét túl közel megálló férfira emeli a pillantását. Öltöny van rajta! Ó-t formál a szája, de még azelőtt becsukja azt, hogy illetlennek tűnne, vagy leleplezné magát.
- Dahee, együtt érkeztetek? - Negédes hangon érkezik a kérdés, az idegen nő pedig úgy vizslatja őket, mintha olvasni próbálna a testbeszédükből. Valószínűleg már így is valami nagyon helytelent könyvelt el magában.
- Nos, az úgy volt, hogy... - hebegve próbálja megmagyarázni a dolgot, amikor beleszól a liftben utazó másik hölgy is, aki a menyasszony közeli barátnője, így tisztában van az esküvő minden apró-cseprő részletével.
- Mindketten plusz egy fő nélkül jeleztetek vissza. - Mintha annak lenne bármi jelentősége - akarja mondani Dahee, de visszafogja magát, az ezt követő dolgok ugyanis teljesen megrázzák.
- Áá!  Mert egymás plusz egy fői vagytok..? - Arckifejezése és hangsúlya arra utalnak, mintha örömteli titokra akadt volna. - Jártok, ugye?
- Nem!
- Igen.
Dahee a férfira kapja a pillantását, az arcáról leginkább döbbenet tükröződik, aztán elkeseredettséggé torzul, amikor a lift zökkenve megáll, az ajtajai pedig szétnyílnak, véget vetve ezzel minden lehetőségnek, ami a magyarázkodásra adatott. Mégis hogyan járhatna ő a legnagyobb ellenségével?

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Basszus, az exed azért jó nagy S*GGFEJ, így csupa nagy betűvel, nincs rá más jobb szó, de legalább igyekszem magamat cenzurázni. Az ilyentől igazából jobb minél előbb megszabadulni, jobb időben rájönni, hogy micsoda selejt, még azelőtt, hogy az ember lánya hozzá menne feleségül, ne adj isten, gyereket szülne neki.   Szóval igen... abban a pillanatban, meg az utána következő időszakban ez biztos fájdalmas pont, nagy érvágás, meg kell kicsit gyászolni az adott kapcsolatot, de utólag előbb-utóbb rájössz, igazából mennyire szerencsés vagy, hogy nincs már hozzá semmi közöd.  

Na de most beszéljünk kicsit az ősi ellenségedről...   Miért érzem azt, hogy ő - mondjuk úgy - más értelemben rossz fiú, és lehet rossz hatással rád? A levegő csak úgy szikrázik közöttetek, és szerintem ennek egyértelműen nem a régi ellenségeskedés vagy gyűlölet az oka. Egyébként mit is szoktak mondani a szerelem és gyűlölet közötti határvonalról? De nem kotyogok bele a dolgodba...   Gondolom, ha minden jól megy, majd a játéktéren kiderül, hogy mit is jelentenek azok a szikrák.  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!