Az életem és az évek napjai átrendeződtek, volt olyan időszak, amikor azt sem tudtam, hogy milyen nap van, csak arra tudtam koncentrálni, hogy ebben az őrült mókuskerékben megtaláljam azt a pontot, amiben arccal előre vagyok. Mert ez a legfontosabb: előre gondolkodni és látni, nem csak öt-, vagy tíz másodperccel, hanem percekkel előre. Tudni, hogy mi-hol van a konyhában, hogy ki-mivel foglalkozik, tudatában lenni annak, hogy mi lesz a következő lépés, ha az egyik balul sül el. Az életem már évek óta nem a jelenben zajlik, hanem a jövőben, percekkel később. Az apró, fehér pirulák segítenek ebben, mert az agyam és a kezeim gyorsabban pörögnek, mint az eltelő percek, és sokszor olyan, mintha félig már nem is lennék itt. Nem egészen, testben csupán, lélekben alig, fejben már lehagytam a jelent.
Kivéve hétfőn és kedden, mert ezeken a napokon az étterem zárva tart. Ezeken a napokon lelassulhatok. Jobban mondva: lelassulnék, ha tudnám, hogyan kell.
Hajnalban kelek, már igazán megszoktam, hogy így van ez a hét legtöbb napján, a hűvösebb évszakokban még sötétben, vagy a hajnali szürkületben megyek a piacra – húsokat és zöldségeket veszek, nem csak magamnak, hanem az étteremnek is. Carl még nem tette szóvá, úgyhogy valószínűleg rám hagyta, mert ő jobban szereti a nagyobb-, és nevesebb beszállítókat, akiknek persze szintén tökéletes az árujuk, de van ezekben a kistermelői alapanyagokban valami igazán durva, ízletes, roppanós dússág. Valami, amit a futószalagról leemelt dolgok nem tudnak pótolni. Persze figyelek és óvatos vagyok, tudom, hogy mit keresek, hogy mire kell nagy hangsúlyt fektetni, hogy mi az, ami nem csupán megvehető és elkészíthető, továbbá fogyasztásra csupán alkalmas, hanem a legjobb. Nem vagyok ezzel egyedül, egyébként, több ismerős arcot is láttam már a piacok valamelyikén, mindenki esküszik valamelyikre, vagy valakire.
A reggeli aranyóra a lakásom közelében lévő pékség teraszán, kávéval és vajas croissant-nal talál meg, de nem maradok sokáig, mert az elmúlt hét felemésztett volna, ha nem veszem be azt a plusz pár szem, fehér bogyót. Tegnap grandiózus vacsora estet tartottak az étteremben egy monumentális cég fejesei – jöttek Európából és a Közel-Keletről is befektetők -, úgyhogy nem csak nagy lángon kellett égnie mindenkinek, hanem tökéleteset is kellett alkotnunk. Újra, és újra, és újra. Az én világomban pedig eleve sincs helye a hibáknak, pláne nem ilyen fontos események alkalmával. Ez volt a hab a tortán – és, amikor erre gondolok, miközben elvezetek Staten Islandre késődélután, még nem is tudom, hogy a napom egy másik fénypontja egy valódi sütemény, valódi (és nem kevésbé tökéletes) cukrászhabja lesz majd. De ne siessünk ennyire előre: még ugyanis találkozóm van még, nem sokkal napnyugta előtt, JJ utódjával, egy Cole nevű fickóval. Hihetetlen, milyen hétköznapin néz ki minden drog díler, és milyen kedvesek, ahhoz képest, hogy mivel egészítik ki a fizetésüket. JJ sem próbált sem megverni és kirabolni, sem megerőszakolni, sem megölni; Cole is egészen normális arcnak néz ki első ránézésre.
Edzős cuccban érkeztem, és az autót is pár sarokkal arrébb parkoltam le, úgyhogy visszasétálok a kocsihoz, és a csomagtartóban lévő táskába ejtem a kis tasakot, és, miután zárom az ajtókat, megindulok a Latourette Park felé, ha már úgyis ide vezetett az utam.
A kilenc kilométeres szakasz kevesebb, mint a felénél, eléggé hirtelen borult be, úgyhogy úgy döntök, hogy gyorsítok lépteimen, és megelőzöm a vihart.
Ezt gondoltam, a sors persze mást szánt nekem.
Amikor kiérek az ösvényről, már bőrig áztam és vacogok, mint a nyárfalevél, és az autó sem a szomszéd utcában parkol, jobb is, ha ennyiben maradunk, és ez a környék nem arról híres, hogy késő estébe-, vagy éjszakába nyúlóan nyitva vannak az üzletek. Kivéve a Butterbeant. Illetve a táblán a zárva felírat billeg már, de hívogató fény csábít be, és szemtelenül benyitok az ajtón, anélkül, hogy ebben a pillanatban még körülnéznék.
- Jó estét, tudom, hogy zárva van már, és máskor, más körülmények között nem is pofátlankodnék be, de, nem bánná, ha megvárnám, amíg bezár, vagy elcsendesedik a vihar? – fonom össze mellkasom előtt karjaimat dideregve, kínosan ügyelve rá, hogy ne lépjek le a szőnyegről a bejárat előtt, nehogy összevizezzem, összejárkáljam az esetlegesen frissen felmosott járólapokat. – És azt is tudom, hogy minden rabló vagy sorozatgyilkos ezt mondaná, de egyik sem vagyok, cserkész becsszó – nézek a nő szemeibe, annak dacára is, hogy cserkész sem voltam. Előtte, és most nézek csak körül, iszom magamba a kis cukrászda látványát, és a még hűtőben pihenő, mesterien elkészített süteményeket, meg a falakon lévő műveket. - Igazán egyedi - mondom, körbe pillantva, de arra gondolok, hogy mennyivel életszagúbb, mint a 57.