Talán a kapcsolatom a családommal pont az én döntésem miatt nem volt annyira természetes, mint amennyire annak kellett volna lennie. Mindenesetre az én férfi felfogásom apámat megszégyenítő módon volt egyszerű, amikor végig járattam az agyamat azon, hogy kihez milyen szálak fűznek engem. A húgom a testvérem volt, tehát hiába tapossa már ő is a harmadik évtizedét, egyszerűen az én dolgom az, hogy a saját hibáimból tanulva, próbáljam meg terelni és megóvni attól, hogy ugyanezeket ő is elkövesse. Lehet itt azzal jönni, hogy persze mindenkit hagyni kell a saját útján járni, hogy a saját hibáit kövesse el, mert minden ember abból tanul a legjobban, ami vele megtörténik. Apaként én is láttam, hogy néha hagyni kell a gyerekemet elesni, mert ha mindig felsegítem vagy meggátolom ebben, akkor túlságosan támaszkodni fog rám, idővel pedig már nem lesz hajlandó egyedül felállni a földről. Marcival úgy állunk, hogy figyelmeztetem a veszélyre, és ha nem hallgat rám, akkor bármennyire is fájdalmas néha, de végig nézem, ahogy elesik és ott vagyok, amikor vigaszra van szüksége. Máskülönben soha nem tanul meg segítséget kérni tőlem.
Talán Song-ah azért nem tudta ugyanezt meglépni, mert ugyancsak meghoztam egy döntést, aminek a következtében eltávolodtunk egymástól. Mondhatjuk úgy, hogy az én hibám volt, hogy kivontam magam a családi felelősségvállalásból. Azonban hittem benne, hogy ha jogi ügyekben van szükségük támaszra, akkor jönni fognak, már akár a kapcsolataim miatt is.
- Értem – nagyon sok dolog volt, ami miatt dühös voltam és most ridegen beszéltem a húgommal, akivel a kapcsolatom sokkal inkább volt játékosnak mondható. Nem volt köztünk komoly alárendelt viszony, ez pedig valószínűleg azért is alakult így, mert a korkülönbség se volt túl nagy köztünk. Annak ellenére, hogy megfakultak az emlékeim, pontosan tudom, hogy mi ketten együtt játszottunk gyerekként és csináltunk olyan rosszaságokat, amiktől a szüleink haja égnek állt. Mégse mosolyogtattak most meg ezek az emlékek.
- Csak azt gondoljátok, hogy én nem aggódok értetek – ezt már jóval halkabban jegyeztem meg. Tisztában vagyok vele, hogy a magatartásomban van valami alapvetően vitakeltő, és nem tudom hirtelen, hogy ez szakmai ártalom, amiért a mindennapjaim arról szólnak, hogy ügyvédekkel harcolok, vagy arra készülök fel, hogy valakit leültessek a rácsok mögé, aki mást a legjobb tudása szerint próbál megvédeni. Mindenesetre tisztában vagyok vele, hogy nem a legszebb bájommal mutatkoztam a húgom előtt, de én úgy éreztem, hogy jogom van mérgesnek lenni rájuk.
- Szerintem most az irodából is kirúgnának, amúgy meg van lehetőség a home office-ra, ha muszáj megoldani – nem akartam beismerni, hogy voltam annyira betegelméjű, hogy megnyitottam a belső levelezéseinket és ránéztem arra, hogy miként boldogul a többi ügyész az irodában. Valószínűleg akkor is letagadtam volna ezt, ha megvádolnak vele, hogy megtettem, pedig nem csak a pihenéssel voltam elfoglalva főleg úgy, hogy a gyerekemnek a házifeladatát le kellett ellenőrizni a héten többször is.
A megjegyzésére inkább nem mondtam semmit, csak hagytam, hogy megöleljen, aztán párszor végigsimítottam a haján. Magasabb nőnek számított, de ettől függetlenül összevethető se volt az én magasságommal. Mindenesetre nem akartam őt örökké büntetni, de összességében szerettem volna, ha érzékeli, hogy másképp kellene intéznie a dolgait. Mondjuk elsőkörben örültem volna neki, hogy ha valamire szüksége van, akkor azt velem is közli.
- Majd megtanítalak én is arra, hogy szólj bizonyos dolgokról és utána én is ezt teszem – finoman vontam meg a vállam, mintha éppen nem bicskanyitogató stílusban beszélnék vele. Pontosan tudtam, hogy ezt csinálom, mégsem voltam képes másra most. Ez is egy dolog, amiben talán nekem is fejlődni kellene egy kicsit.
- Szerintem mi ketten elég másak vagyunk, de mind a kettőnkhöz illik a munkánk – amíg én jó lexikális tudással rendelkeztem és sokat jelentett az, hogy felvegyem a harcot a korrupcióval szemben, amit egyes bírósági ügyeknél elkövetnek, addig a húgom kreatív volt és tisztességesen, keményen dolgozott. Nem gondolom, hogy valamelyikünk jobban teljesített volna a másiknál, mert mind a ketten tisztességesen dolgoztunk és őszintén örülök neki, hogy az ő ambíciói nem olyanok, mint az enyémek. Egyáltalán nem jelenti azt, hogy bármiben elmaradt volna tőlem, elvégre ugyanúgy diplomás ember, mint én, és jó fizetéssel rendelkezik, szóval fogalmazhatunk úgy is, hogy mind a ketten kihoztuk az életünkből a lehető legtöbbet.
- Egyébként nem nagy cucc – vontam meg a vállam – Azokkal az ügyekkel nyilván én foglalkozom, ami komolyabb szakértelmet igényelnek. Ha csak úgy feladnám őket, szerintem csalódnék magamban. Szerintem nem olyan könnyű elpusztítani, mint ahogy azt egyesek gondolják.
Elvégre én vagyok Marcel apukája. Nem nőhet fel a gyerekem apa nélkül, pont ez az egyik oka annak, hogy keményen dolgozom. Az a szektor, amiben elhelyezkedtem akaratlanul is ugyan, de rám tereli a figyelmet. És azt szeretném, hogy ha a fiam idősebb lesz, legalább annyira, hogy a környezete és ő is felfogja, hogy a munkám pontosan mivel jár, akkor ne kelljen szégyenkeznie miattam. Eddig elmondhatom magamról azt, hogy se a korrupció szele nem csapott meg és bár előfordult, hogy elveszítettem egy-egy tárgyalást, attól függetlenül viszont nem volt olyan eset, aminél ne mentem volna el a legvégsőkig. Megölni még nem akartak – ami viszonylag csoda -, de minden alkalom, amikor összevertek, vagy csináltak velem valamit, egyfajta visszaigazolás volt arra, hogy jó helyen vagyok, és jól csinálom azt, amit a hivatásomnak választottam. Talán fájdalmat okozok rövidtávon a családomnak, de legalább a szemükbe tudok nézni és azt tudom mondani, hogy mindent megtettem annak érdekében, hogy sikeres napot zárjak.
- Tudom, te azért élsz, hogy elrontsad a gyerekem – az ujjaimat finoman fúrtam a kisfiú tincsei közé, aki hiába örült a nagynénjének, attól még a házi feladata nem csinálta meg saját magát – Majd észben tartom, amikor neked is lesz sajátod és viszonzom a gesztust. Addig viszont ebben a házban szabályok vannak, amit Marci ügyesen betartott eddig.
Talán szigorúak voltak a szavaim, de a hangom könnyed volt és elmosolyodtam, ahogy a pillantásommal megkerestem a fiam csillogó tekintetét és óvatosan belecsíptem az orcájába. Nyilván nem verném el a papucsommal, ha Song-ahval lenne elfoglalva és már én is tisztában voltam vele, hogy lesznek alkalmak, amikor szándékosan nem nézek oda egy hasonló esetben, azonban nem akartam hozzászoktatni a gyereket ahhoz, hogy ne hallgasson rám. Marci gyorsan fejlődött, ráadásul a félénksége ellenére nagyon okos kisfiú volt, én pedig azért élek, hogy ő fejlődjön és szépen felcseperedjen. Emiatt néha sajnos nem csinálhatta azt, amit akart, de a dac korszakán már túl voltunk, szóval le lehetett vele ülni értelmesen megbeszélni az ilyen eseteket. Illetve én nem voltam az a fajta szülő, aki jutalmak nélkül hagyná a gyerekét, ha eredményes volt az iskolában.
- Persze, hogy van – vontam meg a vállam – Titkaink is vannak, amikről az anyja nem tud. Máshogy nem lehet erősíteni a férfiuralmat a lakásban.
Mondjuk határozottan sokat számított, hogy a születendő gyermekem is kisfiú lesz, akit Karen a szíve alatt hord. Bíztam benne, hogy ha elkezd majd jobban gömbölyödni a pocakja, akkor a házasságunk is megváltozik, de tisztában voltam azzal is, hogy ez nem ilyen egyszerű történet és részben én vagyok a probléma… Illetve a fejemet is túlságosan a homokba dugom.
- Lehet végül is előfordulhat – nem egy családban volt hasonlóra példa – Lehet én kezdek belebolondulni abba, hogy a kutya mellett már van egy gyerekem és egy terhes feleségem is.
Egyik sem volt egyszerű helyzet, lehetne az állatra azt mondani, hogy valójában nem annyira fontos, de ugyanúgy családtag volt. Ha egy kicsit melegebbnek éreztem a fejét simogatás közben, már konkrétan orvoshoz akartam cipelni azt is, hogy lázas, pont ezért rémít meg, hogy a fiam sokkal alacsonyabb a kortársainál, holott a feleségem és én is magasak vagyunk. De, amit Song-ah mond, annak végül is van értelme. Ha nem nő magasra, akkor is ugyanúgy szeretni fogom.
- Majd veszek neked valami limitált dizájner táskát az ötvenedik mellé a polcra – nem a világ leghasznosabb ajándéka, cserébe nem nagyon lehet vele mellé lőni. Rám lehet sütni azt, hogy nem vagyok kreatív, de a pénzt biztosan nem sajnáltam arra, hogy a húgomat, anyukámat vagy éppen a feleségemet boldoggá tegyem egy hasonló vacakkal, amiből én rendelkezem egy darabbal és akkor cseréltem le, ha az tönkrement.
- Megvagyok tényleg, azért nem lőttek agyon – nyilván azért mertem ilyeneket mosolyogva mondogatni, mert a gyerek nem volt a közelben. Teljesen más lett volna a helyzet, ha Marci még hallgatózik is, akkor biztosan nem jönnék ilyenekkel.
- A negyvenes éveim után, már lehetek kezdő alkoholista? – enyhén felvont szemöldökkel tudakoltam meg a véleményét a dologról. Mi a különbség a kettő között? Mondjuk mire én 40 leszek, addigra a fiam már tizenhárom éves lesz és akkor kezdődnek igazán a gyereknevelési problémák, amikor belépnek a kamaszkorba.
- Szakmai ártalom – egy kis vigyor költözött az arcomra, mert én se akartam túl komolyan feltenni a kérdéseimet, mégis éreztem, ahogy egyre inkább azok kívánkoznak ki belőlem, amik konfliktust fognak kelteni köztünk – Ki képviselt a váláskor?
Nem ismertem azokat az ügyvédeket, akik L.A-ben foglalkoztak válóperekkel, de azért voltam már olyan pozícióban, hogy némi utánajárással elérjek az emberhez. Emellett még volt pár dolog, amivel kapcsolatban beszélni akartam a húgommal, és azok közül egyik se az lett volna, hogy a lánykori nevét viseli-e, vagy sem.
- Nincs mangólé, de van barack, ha az is megfelel – mielőtt még utólag derülne ki a dolog, gyorsan megálltam a hűtő előtt és megvártam, hogy döntsön – Ha beavatnátok az életetekbe, akkor lenne mangólé. Legközelebb már lesz.
A gyerekem nem volt oda a mangó ízéért, valószínűleg azért, mert túlságosan egzotikus volt, és gyerekként inkább az édeskés gyümölcsöket fogyasztotta. Epret, szőlőt és dinnyét. Én pedig nem tudtam megmagyarázni neki, hogy a mangó íze is ugyanilyen, csak még émelyítőbb, ezért nem nagyon tartottunk itthon ilyen ízesítésű dolgokat. Ugyanez volt a helyzet az ananásszal is.
- Nem gondolom azt, de szerinted rendben van, hogy kihagytok dolgokból? – megtámaszkodtam előtte a pulton, hogy a szemébe tudjak nézni, csak ezután indultam el, hogy kikészítsek két poharat – Ha a fiamat elütné egy autó és nem szólnék róla nektek, az oké lenne? Mert szerintem nem.
Egyelőre nem akartam belemenni, hogy nem szimplán neheztelésről van szó a részemről, mert magam sem tudtam, hogy miként kellene tálalnom a dolgokat anélkül, hogy ne legyen az elég provokatív. Szóval végül csak kimondtam azt, ami bennem volt.
- Ha te lennél az én helyemben megértő lennél, amiért nagylelkűen ki vagy hagyva mindenből? – tényleg őszintén kíváncsi voltam arra, hogy mit mond ezzel kapcsolatban. Mert én nem fogok hálás köszönetet mondani ezért akkor sem, ha jó szándék vezérelte őket.

öltözék | KETTŐT kell írnod    | 1 675

Baek-ah & Song-ah

Egyértelműen tudatában voltam annak, amikor autóba ültem ma, hogy a bátyám nem olyan ember, aki anyagi javakkal - vagy úgy egyáltalán - megvesztegethető. Nem tartana ott és nagy valószínűséggel nem is az lenne a hivatása, ami, ha olyan dolgok érdekelnék, amelyeket csak úgy bárki meg tud vásárolni, ha elegendő pénze van hozzá. Ennek ellenére határozottan az volt a célja a mai látogatásomnak, hogy megbékítsem őt és ha minimálisan is, de megpróbáljam magam kimagyarázni abból a helyzetből, amibe apánkkal együtt keveredtem. Úgy érzem hiába voltam már gimnazista, amikor Los Angelesbe költöztünk, a körülmények nem segítettek azon, hogy milyen ember lett belőlem. Már New York-al sem birkóztam meg valami könnyen, amikor pedig a szüleim egy újabb környezetbe rángattak át, csak abba nem gondoltak bele, hogy kihúzzák a lábam alól a talajt és nem csak a testvéremet hagyjuk hátra, hanem a legjobb barátomat is, akivel kapcsolatban ha akkor kérdeznek, valószínűleg azt mondtam volna, hogy létezni sem tudok nélküle. Még az is lehet, hogy tényleg elhangzott valami ilyesmi, amikor a szüleimmel veszekedtem akkor, évekkel ezelőtt.
Azóta viszont én is felnőttem, és ha kicsit is kegyes hozzám az élet, legalább olyan bölcsnek kellene lennem, mint a bátyámnak. Ha olyan boldog életem nem is lehetett a házasságomban, mint amilyen neki volt, amikor rátalált Karenre, attól függetlenül még járhatok ott az életben, ahol ő maga is a sajátjában. Technikailag Sammie előléptetett... De saját magam számára is épp elég nehéz volt validálni az egész helyzetet, ami közöttem és a főnököm - az újdonsült lakótársam és a gyerekkori legjobb barátom - között van. Mindezt a bátyám nyakába varrni úgy, hogy hiszek benne, hogy csak azért mert valaki előbb születik, még nem jelenti, hogy mindig neki kell felelősséget vállalnia a nehéz helyzetekben, elég visszás lett volna. Ezért nem is tettem meg, most pedig szenvedhettem a döntéseim következményeit, mert figyelembe vehettem volna, hogy ismerem a bátyámat és tudom, hogy hogyan fogja érinteni ez az egész...
- Itt nem működik a "mások dolgozata rosszabbul sikerült" dolog, tudod, hogy akármi történik, mi aggódni fogunk. - Felesleges lett volna arról győzködni őt, hogy válasszon magának másik, kevésbé veszélyes hivatást. Ha nem is mesélhet azokról az ügyekről, amelyekkel foglalkozik, ha bárki csak egy pillanatra is elkapta őt munka közben - legyen éppen az az irodában, vagy a bíróságon -, maga is megláthatta azt, amit mi, Baekah családtagjai már tudtunk. Hogy a hivatása az élete és nem ad belőle lentebb, mert hisz benne és saját magában is. Ezzel pedig nincs is semmi gond. A gond ott kezdődik, amikor valaki figyelmen kívül hagyja az ország törvényeit, az emberiességet és olyan emberen vezeti le a dühét, akin nem kellene.
- Testvérek vagyunk, persze hogy megérdemlem. - Nem is lettem volna hajlandó más alternatívát elfogadni. Csak azért, mert nem vagyunk már tizenévesek és nem élünk egy házban, a származásunk - a vérünk - összeköt bennünket és mondhat nekem bárki bármit, nem cserélném el Baekah-t másra. Akkor sem, ha képes úgy duzzogni, mint a hét éves gyereke. - Okéé, de tegyük hozzá, hogy ez azért van, mert kinézem belőled, hogy a kórházból nem haza jössz, hanem az irodába. -  Talán nem is mondtam túl nagy hülyeséget, hiába akartam szimplán elkenni a dolognak azt a részét, amikor azt emlegette, hogy márpedig itt én vagyok a hunyó.
- Örök hálám fog üldözni, amiért ilyen nagylelkű vagy velem. - Nem tétováztam túl sokat, amikor kisebb szócsata után, de végül mégis megkaptam az engedélyt arra, hogy megöleljem őt. Amit egyébként igyekeztem a lehető legkevésbé - számára - fájdalmas módon megtenni. Lehet, hogy apa elmondott mindent, de még így sem lehettem benne biztos, hogy jobban van-e már, vagy hogy valójában mennyire fáj neki a létezés is. Olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy sosem vertek még el úgy, mint őt rendszeresen.
- Szólhattál volna és akkor korábban jövök és vigyázok Marcira. - Gondolom magamat annyira megbízhatónak, hogy a saját bátyám rám merje bízni a kisfiát, ha csak egy fél napra is, de annyival könnyebb dolga lett volna arra az időre és minimálisan pihenhetett volna. - Mindjárt én is megsértődök, amiért nem hagyod, hogy ez a gyerek elég időt töltsön a nagynénjével. Főleg most, hogy visszaköltöztem. - El akarom lopni a gyereket a saját apjától? Nem feltétlenül fogalmaznék így, de van valami a dologban. Azzal viszont tisztában vagyok, hogy Marci okos fiú, és idővel visszavágyna az apukájához. Ha hosszú távra akarok magamnak gyereket, az egyetlen megoldás az lesz, ha szülök egyet, amire jelenleg gondolni sem akartam.
- Tudod az én munkám merőben más a tiedhez képest, szóval nem olyan egyszerű hozzászokni, mint gondolod. - Ez az igazság. Egyesek szerint a jog unalmas, szerintem csak a rossz oldaláról közelítik meg a dolgot. Pedig én magam nem is vagyok szakmabeli. Még csak azt sem állíthatom magamról, hogy olyan közelről szemlélném a bátyámat és a munkáját. De így is eleget tudok róla.
- Ilyenekkel pedig ne is viccelődj. - Olyan pillantást vetettem rá, mint akinek a következő lépése az lesz, hogy fejbe nyomja egy jó vastag könyvvel, habár a paramétereknek megfelelő könyv az nem feltétlenül volt a közelemben és talán nem is feltétlenül a gyereke előtt kellett volna bántalmaznom a bátyámat, mert a végén tőlem tanul rosszat.
- Hát legyen... Te ünneprontó. - Utóbbit már csak halkan tettem hozzá, de még így is olyan pillantást kaptam a kisfiútól, mint aki egyenesen csúnya szavakkal dobálózott. Egy hasonlóan élénk pillantással válaszoltam neki, miközben a szemöldökeimet vonogattam, végső soron pedig képtelen voltam nem elnevetni magamat. - Szóval taktikátok is van. Értem... - Lassan bólogatni kezdtem, miközben a lehetőségeimet mérlegeltem. Vagy elfelejtem ezt az információt a bátyám bocsánatáért cserébe, vagy jól elraktározom az agyam valamelyik zugába, hogy aztán hátba támadós módszerrel valamikor elővegyem és felhasználjam Baek-ah ellen.
Talán az lágyította meg a szívemet, ahogyan figyeltem őt és az interakcióját a kisfiával, akire elég volt egy pillantást vetni és mindenki tudta, hogy odáig van az apjáért. Biztos vagyok abban, hogy a bátyám jó apa és nem csak az egyik kisfiával lesz majd az, hanem a születendővel is legalább úgy bánik, mint Marcel-el. Az már jóval kevésbé villanyozott fel, amikor a gyerek számára is fel lett vázolva, hogy most felnőttes beszélgetés következik. Hiába készültem erre lelkileg, hiába jöttem azért, hogy megmagyarázzak bizonyos dolgokat, szerettem volna még húzni a dolgot és legalább egy kis ideig csak élvezni a bátyám társaságát, anélkül, hogy elszámolással tartozzam neki.
- Szerintem nem tűnik aggasztónak. Én sem nőttem túl nagyra és anya sem. Talán a mi vonalunkból örökölte a magasságát. - Ennyivel tudtam hozzájárulni a gyereknevelési tippekhez. Talán nincsen még sajátom, de ebben a korban az ember már szinte csak olyanokkal van körülvéve, akik vagy megértek a szülői létre és van is gyerekük, vagy folyamatban van a dolog, vagy már nagyon rákészültek. Én teljes mértékben ki vagyok békülve a nagynéni szereppel.
- Nincs mit. Gondoltam felvidítalak, ha már ágyban kell lenned, de... - Nem fejeztem be, szimplán egy sokat mondó pillantással néztem végig rajta. Szó sincs róla, hogy a bátyám vén lenne és ezért kellene jobban odafigyelnie az egészségére, gyakorlatilag mindenkinek ki kellene hevernie rendesen, amikor megverik... - Nem gond, megengedem, hogy a szülinapomon túlteljesíts majd. - Mosolyogva mondtam ezt, habár tartottam attól, ami következik. De végül is jobb túllenni rajta, mint tologatni és várni, hogy mikor borul muszájból a nyakamba.
- Nem kellene tényleg inkább lepihenned? - Nagyon is felfogtam, amiket korábban mondott az állapotával kapcsolatban, de beszélgetni úgy is lehet, hogy ő betartsa a valószínűleg konkrétan az orvosa által adott iránymutatást, amit épp most is megszeg és lepihen. Engem nem zavart volna.
- Nem zavar. Sőt, megnyugtat, hogy nem lett belőled kezdő alkoholista a negyvenes éveid előtt. - Olyan hangsúllyal magyaráztam ezt neki, hogy egyértelművé vált, hogy csak húzom az agyát. Mindig is elég felelősségteljesnek tartottam őt, ezért valójában azt sem gondoltam vele kapcsolatban, hogy képes lenne az alkohol rabjává válni.
- Yoon Baek-ah, le sem tagadhatnád a hivatásod. - Még ha nem is szakmai ártalom volt a kikérdezés mögött, én úgy éreztem magamat, mint akinek végső esetben a börtönbüntetéséről döntenek. Halk sóhaj tört ki belőlem, amikor helyet foglaltam, az iránymutatásnak megfelelően, amellyel Baekah intett a bárszék felé. - Hát... Kimondták a válásomat, úgyhogy újra a saját nevemet használom. Csak ha valaha levelet akarnál nekem küldeni... - Utóbbit olyan könnyedséggel tettem hozzá, hogy egyenesen attól is elkezdhettem rettegni, hogy tényleg kihallgatásba torkollik majd az egész dolog.
- Mangólé is van? Ha nincs, akkor szénsavas vizet. Vezetek. - Az egyik szemöldököm a magasba ugrott, miközben beszéltem és a bátyám irányába fordítottam a fejemet, amerre mozgott.
- Értem, hogy neheztelsz ránk, de jelen esetben vedd számításba, hogy én sem voltam mindennel tisztában. Apa nekem sem szólt arról, hogy mi van a céggel, azt én is csak később tudtam meg. - Ez volt az egyik legerősebb érvem, ami az összes dolgot illeti, amiről beszélni fogunk. - A másik... - Előre nyújtottam a kezeimet és összefűztem az ujjaimat a pulton támaszkodva. - Hogy nem gondolhatod, hogy mindenki terhét neked kell cipelned és megoldanod. - Még akkor is, ha valójában képes lenne rá. De mi, a családja nem tehetjük vele ezt.

"New beginnings Are always exciting Like I can overcome everything I want to keep going forward Like a clock needle. Even though it doesn’t shine I’ll support my dream And have the last laugh..."

megkapod te még a magadét egyszer  | 1469 |öltözék

Nyilvánvaló volt az, hogy sok szempontból dönthettem volna másképp az életem folyamán, és akkor minden bizonnyal nem úgy éltem volna most, ahogyan eddig. Ugyanakkor a döntéseim hozadéka volt az, hogy már lassan kétgyermekes apuka voltam. Hirtelen pontosan megértettem azt, hogy mit jelentett a szüleimnek a felelősség, a szeretet, vagy éppenséggel az, hogy gyakorlatilag úgy védem a saját véremet, mint eddig soha semmit az életem folyamán. Sok dolog ment félre az életemben, sok fájdalommal szembesülök nap, mint nap, de végső soron minden alkalommal úgy érzem, hogy megérte, amikor rápillantok a fiamra. Megérte beleszeretni abba az egy nőbe, aki ilyen kisgyerekkel ajándékozott meg. Megérte a családom nélkül élni New Yorkban. És végsősoron megérte önzőnek lenni még annak ellenére is, hogy ezzel gyakorlatilag sok embert bánthattam magam körül. A régi döntéseim is én magam vagyok, engem alkotnak, most pedig egy tapasztaltabb, már felcseperedett férfiként tudok elszámolni a lelkiismeretemmel. Talán, ha egyetlen alkalommal valami másképp alakult volna, akkor nem lenne itt ez a csodálatos gyerek, én pedig lemaradtam volna arról az érzéséről, amit minden alkalommal felébredt bennem, amikor apának hívott. Most úgy gondolom, hogy apámnak lényegében nincsen oka haragudnia rám azért, mert meghoztam egy döntést a saját életemmel kapcsolatban.
Soha nem voltam a változások híve, és a harmadik költözés nekem már egyszerűen túl sok volt. Szerettem volna barátokat, illetve egy ismerős közegben mozogni. Elég társasági lény voltam ahhoz, hogy egyszerűen nehezen viseltem azt, ha folyamatosan be kellett illeszkednem egy új közegbe. Pont emiatt is döntöttem úgy, hogy végül, ha egyedül is, de itt maradok. Nyilvánvalóan ez azzal járt, hogy bizonyos döntésekből és eseményekből ki fogok maradni, de a húgomat illető, fontos döntésekről szerettem volna tudni. Éppen ezért is voltam mérges apára, arra pedig számítottam, hogy Song-ah meg fog jelenni nálam hamarosan. Ennek ellenére kifejezetten morcos voltam, mivel, ha valaki akkor én tudtam volna segíteni abban, hogy a válásuk Tonyval normálisabb keretek között történjen meg. Mindenesetre már nem tudtam mit kezdeni ezzel azon kívül, hogy mérgesen néztem apámra, aki képes volt a szemembe hazudni. Ez pedig nekem azért fájt, mert a hét éves fiammal nem voltam hajlandó ilyet tenni soha… Még a kegyes hazugság sem fért bele.
- Csodálatos – egészen ridegen csengett a hangom, de aztán kitártam a karjaim előtte és megfordultam, hogy rendesen szemügyre tudjon venni – Mint látod, egyben vagyok. Voltak ennél sokkal súlyosabb esetek is.
Ezzel pedig nem hazudtam. Az a helyzet, hogy büntetőjoggal foglalkozni sosem hálás feladat. Én úgy gondolom, hogy ha valaki ügyvédként csinálja, akkor szimplán egy féreg kondícióival rendelkezhet, ha kifejezetten kapkod azért, hogy bűnözőket hozzon ki a sittről. Ha pedig a hírnévért és az elismerésért csinálja, akkor rövid időn belül meg fog bolondulni. Az tiszta sor volt, hogy hozzánk nem jött túl sok gyakornok, mivel az ügyészek munkája sosem hálás… Erre pedig még egy lapáttal tesz az, hogy büntetőjoggal foglalkozunk. Emiatt normális volt, hogy évente maximum két gyakornok jött hozzánk, sok esetben pedig ők is területet váltottak. Ugyanakkor akadtak olyan jelöltek, akik tényleg ígéretesnek tűntek, őket pedig kár lett volna elveszíteni. Bár bízom benne, hogy tudják mire vállalkoztak, amikor betették a lábukat az irodánkba.
- És úgy gondolod, hogy megérdemled most az ölelgetést? – az ajtófélfának dőltem, és felvont szemöldökkel néztem rá – Nem elég, hogy a feleségemet keresed rajtam rögtön, még rossz fát is tettél a tűzre. Ennek ellenére hajlandó vagyok megkegyelmezni, de utoljára tettem ezt. És legyél óvatos.
A mondatom végére még így is elmosolyodtam, aztán felé nyújtottam az egyik karomat. Nyilvánvaló volt, hogy mivel a húgomról van szó, egyszerűen képtelen lennék teljesen dühös lenni rá. Általában úgy néz ki ez is, hogy eldöntöm azt, hogy mennyire mérges vagyok, amiért csinált valamit, ez pedig automatikusan csökkenni kezd akkor, amikor meglátom őt. Nyilvánvalóan, ha komolyan behisztiztem volna, akkor egyszerűen be sem engedem, de most is csak intettem a fejemmel neki, aztán elálltam az ajtóból, hogy beljebb jöhessen.
- Kelleni kellene – finoman megrántottam a vállam – De Karen elutazott, a gyerekre meg valakinek vigyáznia kell. Tényleg nincs semmi bajom, csak apa reagálta túl.
Ezt pedig már reálisan állíthatom, mivel én magam is apa vagyok. Sosem felejtem el, amikor a fiam először leesett a mászókáról. Konkrétan rohanni akartam vele a kórházba, de szerencsére megúszta pár kisebb horzsolással. Ennek ellenére ragaszkodtam hozzá, hogy nézze meg egy orvos, mert attól féltem, hogy belső vérzése lehet… És most sajnos nem viccelek. Azóta már megtanultam kezelni ezt a helyzetet, és ha el is nyal a gyerek, nem kapok szívbajt azonnal. Ha felkel és nem kezd el sírni, akkor nincs baj. Apa ugyanezért aggódik értem. Hiába vagyok már 34, neki súlyosnak tűnik az, hogy összevertek a munkám miatt. El sem merem mondani, hogy öt év múlva szabadul majd az első elítélt, akit lecsuktam. Minden bizonnyal még az ő telefonszámával is tisztában van.
- Szokj hozzá a gondolathoz, gyakran megsérülök – finoman rántottam a vállam – Rendben van addig, amíg nem nektek esik bajotok. Amúgy is, azt szokták mondani, hogy valamiben meg kell halni, nem?
Hiába vigyorogtam rá, pontosan tudtam, hogy ennek ellenére nem kell kísérteni a sorsot. Nyilvánvalóan nem akarom azt, hogy a feleségem idő előtt özveggyé, a gyerekeim pedig árvává váljanak. Ugyanakkor, ha néha meghozom a könnyebb döntést és ejtek egy-egy ügyet, az sem feltétlenül garantálja a családom és az én biztonságomat. Innentől kezdve, akkor fogok tudni nyugodt életet élni, ha felhagyok a hivatásommal, ez pedig egyszerűen nem fog megtörténni. Túlságosan szeretem magam körül a pörgést ahhoz, hogy megtegyem.
- Biztosan örülni fog neki, de előbb meg kell írnia a háziját – határozott volt a hangom, miközben a Marcelre pillantottam. Végigsimítottam a fején, de pontosan tudta, hogy ha így beszélek hozzá, akkor nincs helye az ellenkezésnek. A házi fontosabb volt, illetve nekem is bőven volt miről beszélgetnem a testvéremmel.
- Igazából apával együtt szoktuk eldugni a karfiolt, mert egyikünk se eszi meg – éreztem, ahogyan egy félmosolyra húzódik a szám és úgy kezdem el szemlélni a szoba sarkait, mintha tényleg elkövettem volna valamit. Amíg Karen nem tud a mi kis férfi titkunkról, addig semmi baj nincs. Ugyanakkor most a húgom kezébe adott valamit a gyerek, amivel zsarolni tud majd. Emiatt szinte biztos voltam benne, hogy egyszerűen nem fogom felajánlani neki azt, hogy ehetünk pizzát, amikor az anyja eltiltja a csokitól.
Egy szigorú pillantást vetettem a húgomra, amikor a gyerekem már egyáltalán nem akart a házijával foglalkozni, amit történetesen holnapra kellene elkészítenie. Ez van akkor, amikor nem Karen tanul itthon a gyerekkel. Én is csak akkor csináltam meg tanultam az óráimra, ha már muszáj volt, emiatt pedig az elmúlt napokban csak játszottunk, amikor nem volt tanulnivaló. Most viszont akadt, ezt pedig be is akarom hajtani a fiamon. Pont ezért is guggoltam le a gyerekhez és vettem ki a kezéből a becsomagolt játékot, aztán megsimogattam a fejét.
- Drágám, ki fogom bontani neked és hárman is játszunk vele, de először meg kell csinálnod a házidat – értelmesen beszéltem vele, mert én is úgy gondoltam rá, mint egy értelmes gyerekre. Tudtam, hogy ezzel kapcsolatban nem lesz népszerű a döntésem, szóval nyomtam egy puszit az arcára – És te választhatod ki, hogy mit vacsorázzunk, rendben? Rendelünk valami finomat. De most beszélnem kell Sonja nénivel felnőttes dolgokról. Tudod, hogy azok mindig unalmasak.
Szinte azonnal elmosolyodtam, amikor Marci grimaszolni kezdett az általam említett felnőttes beszélgetésre. Finoman csíptem az arcát a két ujjam közé, de pontosan tudtam, hogy túl jó az ajánlat, amit most tőlem kapott. Szinte azonnal lábujjhegyre emelkedett, hogy összeszedje a munkafüzetét a ceruzájával együtt, és a szobája felé iramodott. Pont, amikor utána akartam szólni, hogy ne fusson mert el fog esni, a gyerek el is seggelt, ami miatt pár pillanatig aggódni kezdtem, viszont szinte azonnal felpattant és eltűnt a szobájában.
- Aggódom érte. Még mindig túl picike – rendszerint Marcit maximum öt évesnek szokták nézni, ami miatt folyamatosan azon gondolkoztam, hogy kivizsgálásokra kellene vinnem. Alacsony, és talán a csontjai sem elég erősek. Féltem, hogy egyszer komolyabb baja is eshet.
- Nem kellett volna, de köszönöm – finoman simítottam végig a testvérem feje búbján – Megmondom őszintén, hogy én nem készültem neked hasonlóval. Valami mással igen.
Pontosan tudtam, hogy talán túlságosan rideg és szigorú vagyok vele, ugyanakkor szem előtt kellett volna tartania azt, hogy már nem vagyunk gyerekek, hogy egymás elől titkolózzunk, ha a bármelyikünknek segítségre van szüksége.
- Nem is lehetne, mert elég erős fájdalomcsillapítókat szedek még mindig – rendesen megrugdostak azért azok a köcsögök, de ezt már csak magamban tettem hozzá. Nyilvánvaló volt, hogy nem a testvéremet fogom terhelni azokkal a részletekkel, amik aggodalomra adnának okot. Lehetne mondani, hogy ezzel most pont ugyanolyan vagyok, mint ő is volt a válásával kapcsolatban. Ugyanakkor én teljes mértékben tisztában vagyok a tetteim következményével, ő pedig akkor nem kér segítséget, amikor tehetnék érte valamit.
- Elkeseredsz, ha azt mondom, hogy még a tavalyi üveg sem fogyott el, amit tőled kaptam? – mivel van egy gyerek a háznál, maximum egy-egy pohárral kínáltam meg a vendégeinket, akik egyre ritkábban jöttek. Itthon nem volt ivászat, ha kikapcsolódásra vágytam, akkor Dale épp elég jó kocsmát ismert ahhoz, hogy találjunk a kedvünkre valót abból.
- Most ne rólam beszéljünk. – tényleg nem éreztem extrának az esetet, ami megtörtént, majdnem minden ötödik ügyemnél fennállt annak a veszélye, hogy valaki jól megagyal – Beszélgessünk rólad. Nem szeretnél nekem valamit elmesélni?
Kicsit félrebillentettem a fejem, miközben ránéztem, aztán intettem a kezemmel az egyik bárszék felé, hogy foglaljon helyet. Nyilvánvaló volt, hogy mi most meg fogjuk beszélni azt, amit elsunnyogtak a hátam mögött.
- Mit szeretnél inni? Majdnem bármit választhatsz – mondtam neki, aztán elővettem a konyhaszekrényből egy poharat – És kérlek, ne hazudj nekem, ha már kihagytatok az egészből apával. Mert akkor mérges leszek rád.

öltözék | KETTŐT kell írnod    | 1 558

Baek-ah & Song-ah

Amikor visszakeveredtem New Yorkba, egyáltalán nem gondoltam, hogy az életemet mindenféle előjel nélkül egyszerűen elsöpri majd egy lavina, ami kérdés nélkül és évszaktól függetlenül pusztított mindent, ami csak az útjába akadt. A házasságom, a kapcsolatom a - most már volt - férjemmel, azt az anonimitást, amit valljuk részben élveztem a munkahelyemen és gyakorlatilag a lakhatásomat is, a családom pénzügyi biztonságával együtt. A költözködés egy olyan dolog volt, amit határozottan vállalhatónak tekintettem, legfőképpen azért, mert én magam sem akartam olyan ember lakásában maradni, akinek teher vagyok. Furcsa úgy gondolni a férfira, akibe fülig szerelmes voltam, mintha már ezer éve lett volna, hogy férj és feleség voltunk, de a távolság, ami a válóper lezárulta óta gyakorlatilag soha nem csökkent közöttünk olyasmi volt, ami hamar elmélyítette azokat az érzéseket, amelyek valószínűleg minden elfognak a válásuk után. Tonynak és nekem nem volt gyerekünk, de még háziállatunk sem, amin összeveszhettünk volna, a vita egyedüli tárgyát gyakorlatilag a vagyonunk képezte, ami a kaliforniai törvények értelmében sajnálatos módon épp a volt férjem markát ütötte. Először haragudtam rá és utálni akartam őt, mert számomra a kapcsolatunk többet jelentett a pénznél. Csak nemrég értettem meg, hogy Sutton és közöttem pontosan ez lehetett a különbség - neki a pénz kellett, nekem pedig a szerelme, ami Los Angeles-New York távlatban akárhogy is nézzük, de működésképtelen.
Lehettem volna okosabb. Kérhettem volna segítséget és nem csak annak erejéig, amíg a bátyám ajánlott nekem egy válóperes ügyvédet, ugyanakkor fogalmam sem volt róla, hogy apánk elhallgat előlem dolgokat és a családunk sokkal nagyobb bajban van, mint gondoltam. Mint ahogyan azt bármelyikünk is gondolta volna. Én viszont túl büszke voltam ahhoz, hogy bárkinek az ajtaján kopogtassak, segítségért könyörögve. Gyerekkoromban is mindig túlságosan makacs voltam ahhoz, hogy beismerjek dolgokat, ez a tulajdonságom pedig felnőtt koromra sem változott sokat. A különbség valószínűleg csak az volt, hogy ma már tisztában voltam ezzel a hibámmal, ami egy lépés a siker felé, még ha a cél egészen messze van is. Még a bátyámra sem voltam hajlandó hagyatkozni, akinek valószínűleg így is épp elég volt a munkája és a családja, nem hogy még az én gondjaimat is az ő nyakába varrjam. Én legalábbis így gondolkoztam.
- Mert normál esetben nem azok szaladgálnak ajtót nyitni, akiket alig engedtek ki a kórházból. Mindent tudok. - Olyan pillantást vetek rá, mint aki a világ összes dolgával tisztában van, különösen azokkal, amelyek vele kapcsolatosak. Holott az utóbbi időben úgy éreztem, hogy a teljes igazság sokkal inkább az, hogy semmit nem tudok. - Egyébként pedig te vagy a testvérem és nem Karen. - Innentől fogva én teljesen jogosan úgy éreztem, hogy jogom van ahhoz, hogy hasonló őrültségeket követeljek, mint mondjuk egy ölelés, ami egyébként is ritkaság számba megy a mi esetünkben, mert eddig túl messze éltünk egymáshoz, mostanában pedig hiába voltunk elég közel, mindig túlságosan elfoglaltak voltunk, hogy megtegyük. Tizenévesen a testvérünk ölelgetése előbb undinak számít, aztán ciki lesz, de harmincon túl az ember valahogy túllép ezeken a gátakon.
- Szép... - Lebiggyesztem az ajkamat néhány másodperc erejéig, amikor nem kapom meg a várt ölelést, közben pedig a karjaim is visszaestek az oldalam mellé. Az arckifejezésem ezúttal határozottan olyan volt, mint akit éppen elárultak. - Akkor nem kellene pihenned? - Kíváncsi pillantást vetettem rá, habár számítottam a szokásos férfi dumára és arra, hogy a bátyám is azon emberek sorát erősíti, aki maximum akkor lenne hajlandó kórházba, vagy épp orvoshoz menni, ha már az élete múlik rajta, egyébként pedig minden sérülés megoldható egy kis fertőtlenítővel és egy üveg sörrel fájdalomcsillapítóként. Utóbbit egyébként azóta nem gondoltam érvényesnek a bátyámra nézve, hogy apa lett belőle, de a hozzáállása az orvosi ellátáshoz akkor is igazi férfi dolog. Egy pillanatra felötlik bennem, hogy vajon Sammie is ebbe a körbe tartozik-e, de hamar megérzem, hogy a férfi gondolata olyan érzéseket kelt bennem, amelyek valószínűleg az arcomra is kiülnek, én pedig egy képzett jogásszal állok szemben, tehát azt is képes lenne megmondani, hogy mit tettem tavaly nyáron... Ahelyett tehát hogy a főnökömre (!) gondoltam volna, inkább beljebb léptem a házba és követtem Baekah-t.
- Minek kellene? - Tettem fel rögtön a kérdést, mivel egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy mire gondol. - Annak, hogy látlak, kifejezetten. Hogy megsérültél... Annak már jóval kevésbé. - Úgy néztem rá - habár csak a tarkójára -, mint aki soha nem látott még embert, de nem igazán tudtam megfejteni a viselkedését és még a kihagyott ölelésről sem beszéltünk.
- Milyen kár! Hoztam neki egy könyvet, amit minden gyerekes kollégám ajánlott az ő korában lévő gyerekeknek és az író is dedikálta, ami egy egészen hosszú történet. - A helyzet pedig az, hogy akármilyen szívesen elmesélném, hogy hogyan került a birtokomba - vagyis hamarosan Marciéba - ez a könyv, de nem éreztem helyesnek az időzítést.
- Szia, Bubika - pofátlanul nyúltam le a megszólítást, amit néha a bátyámtól hallottam. Felnevettem, amikor a kis test nekem ütközött és rögtön magamhoz öleltem - ha már az apját nem lehet. - Hogy te mekkorát nőttél! Mit ad neked apukád vacsira? Vagy te eszed meg az ő zöldségeit is? - Vetettem ugyan egy szórakozott pillantást a bátyám felé, de sokkal jobban elfoglalt, hogy meghallgassam az unokaöcsém válaszait és azt is, hogy épp melyik házifeladatával küzd, meg hogy melyik játékával szeretne utána játszanit, amit nekem is szívesen megmutatna.
- Marci, te okosabb leszel, mint én, vagy apukád. De ha már itt tartunk, kitalálod melyiket hoztam neked? - Megemeltem valamelyest az autóból kiemelt papírtáskákat és kicsit sem foglalkoztam azzal, hogy a fiú úgy lelt rá a saját ajándékaira, hogy belenézett a tasakokba. - A játékot nem ér nélkülem kipróbálni! - Teljesen feleslegesen téptem a számat, mert a gyerek már fordult is oda az apjához, hogy neki mutogasson valamit az ajándékok közül, ami hirtelen sokkal fontosabb lett, mint a házi feladat. Amíg Marcel a csomagolással matatott, én a pulton át a bátyám felé csúsztattam a második papírtasakot, benne a neki szánt könyvvel, itallal és azzal a díszzsebkendővel és nyakkendővel együtt, amelyeket külön neki készíttettem.
- Az itallal ne is próbálkozz, amíg fel nem épültél, jó? - Nem számon kérni akartam, az egészségéért viszont ténylegesen is aggódtam, habár utólag nem sok mindent tudtam volna kezdeni vele. - Marci, figyelsz majd apára a kedvemért, hogy ne igyon olyat, amitől fintorog, amíg nincs jól? - Nem kérhettem arra egy hat éves gyereket, hogy felügyelje melyik üvegből tölt magának az édesapja, de legalább rövid ideig szerettem volna a magam oldalán tudni a gyereket, amíg nem kell magyarázkodnom az apjának. - Mibe keveredtél? - Visszafordultam Baekah felé, hogy feltegyem neki a kérdésemet. Eszemben sem volt elkezdeni megmagyarázni, hogy mi volt a válásommal és azóta a lakhatásommal, hiába tudtam, hogy egyszer bekövetkezik.

"New beginnings Are always exciting Like I can overcome everything I want to keep going forward Like a clock needle. Even though it doesn’t shine I’ll support my dream And have the last laugh..."

tudom, írjak levelet...   | 1080 |öltözék

Én a saját részemről nem kifejezetten örültem annak a rögtönzött betegszabadságnak, amire végül száműzve lettem a főnököm által. Természetesen a lelkemre lett kötve az, hogy a jövőben igyekezzek jobban figyelni az egészségemre, és nem feltétlenül kellene az ügyészség hírnevét rontanom azzal, hogy túl akaratosan ragaszkodom a saját igazamhoz. Talán nevezhetem így a dolgot, mivel a végén a legtöbb esetben tényleg kiderül, hogy a dolgok pont úgy történtek, ahogyan én azokat megálmodtam magamnak, de ilyenkor csak elintéznek annyival, hogy persze jó munkát végeztem, és már engednek is a dolgomra. Sosem szerettem, amikor ezt csinálták, de ez egyfajta deal volt köztem és köztük. Minden mehet a régiben, viszont mivel túlságosan megsérültem és Marcel is megijedt, amikor kórházba kerültem, tényleg nem volt más választásom, mint itthon maradni.
Ezáltal lehetőséget biztosítottam a feleségemnek is arra, hogy egy kicsit elmehessen kikapcsolódni a barátnőivel. Mivel én olyan sérüléseket szenvedtem, amik miatt vízbe se mehettem, itthon kellett maradnom mindenképp. Ezt a hírt meglepően jól fogadta, én pedig minden bizalmamat belé vetve engedtem el pihenni egy kicsit. Pontosan tudtam, hogy a gyereknevelés néha nagyobb munka, mint amit pluszban elvégez az ember, emiatt pedig egyáltalán nem vártam el tőle, hogy meg akarja váltani a világot, illetve anyagilag sem szorultunk rá arra, hogy ő is dolgozzon. Hálás voltam neki, amiért vigyázott a kisfiunkra mikor én nem tehettem ezt meg, illetve a lelkére kötöttem, hogy ugyanígy tegyen a másikkal is, akit még sajnos nem láthatok. Marci is izgatott a kisöccse érkezése miatt, én pedig pont a héten próbáltam meg elmagyarázni neki, hogy nem lehet azt a babát csak úgy kiszedni az anyukájából, mert ő azt szeretné. Mindenesetre legalább amiatt boldog voltam, hogy két teljes hétvégét együtt tölthetek a fiammal, meg alapvetően az anyja nélkül könnyebb is pasis programokat szervezni anélkül, hogy Karent látványosan kizárnánk.
Ezt az idilli képet mindössze az árnyékolta be, amit a húgomról, illetve apáékról tudtam meg. Haragudtam rájuk, mivel soha nem kértek tőlem segítséget annak ellenére, hogy én voltam ezek szerint az egyetlen olyan személy a családunkban, akinek az élete – még ha nem is teljesen – sínen maradt. Most dobálózhatnék olyan hülyeségekkel, hogy már a legelejétől fogva tudtam, hogy hülyeség Los Angelesbe költözni, de egyrészt a történteken nem nagyon változtatna a dolog, másrészt ilyesmiről szó sem volt, szimplán csak nem akartam elhagyni a megszokott életemet és a barátaimat. Mindenesetre a húgomra kifejezetten haragudtam, amiért nem volt képes szólni nekem a dolgokról, ezért nem is feltétlenül hívtam fel, amikor New Yorkba jött.
- Apa… - már korábban is hallottam a kis talpai cuppanását a talajon, ami miatt képtelen voltam nem elmosolyodni. Ezerszer elmondtam neki, hogy ne járjon mezítláb, mert fel fog fázni, de ennek ellenére is folyamatosan ezt csinálta, mert én magam is így álldogáltam a konyhában, miközben a kávégéppel szórakoztam. Ezen a ponton ki is hagytam a fegyelmezést, csak a fiamra pillantottam, aki a munkafüzetét lóbálta a kezében.
- Nem érted a feladatot, fiam? – az én okos fiam? Eddig nem voltak gondjai az iskolával. Bár valószínűleg az anyját nyúzta a megoldásokkal, Karen pedig kellően intelligens nő ahhoz, hogy az elsősök matekfeladataival megküzdjön – Gyere, segítek.
Még mielőtt megküzdhetett volna az ebédlőszékünk magasságával, én egyszerűen a hóna alá nyúltam és felültettem oda őt. Furcsa belegondolni, hogy a feleségem is kifejezetten magas nő volt, illetve én is közelebb voltam a 190 centihez, mint sok férfitársam, de a kisfiunk ennek ellenére is kifejezetten alacsony volt a kortársaihoz képest. Apa állította, hogy ebben rám hasonlít, és annak idején én is hirtelen nőttem ekkorára. Minden alkalommal, amikor ezt fel meri hozni mások előtt, én egyszerűen megtiltom neki, hogy még egyszer kiejtsen hasonlót a száján.
- Már most nyitott mondatokat tanultok? – egészen meglepődtem ezen a dolgon, de még mielőtt lehetőségem lett volna még jobban meglepődni a dolgon, valaki csengetett az ajtónkon.
- Apa megnézi ki az, jó? – Marci egy volt azon gyerekek közül, aki sosem akart odaszaladni és kinyitni azt. Mivel okos a fiam, pontosan tudta, hogy az ajtónyitás a mi otthonunkban az én kiváltságom, ezt pedig Karen is igyekezte tiszteletben tartani. Mivel olykor veszélyessé tudott válni a munkám, csak abban az esetben engedhettek be bárkit ebbe a házba, ha ismertük a látogatókat. Ha valaki keres minket, az elsősorban használja a mobilját, ezen kívül meg ha fontos amiért jöttek, akkor vissza tud jönni máskor is az illető. Nyilvánvaló volt, hogy először leellenőriztem azt, hogy ki áll a verandánkon, a saját húgomnak pedig így sem volt szívem eljátszani azt, hogy nem vagyok itthon, hiába haragudtam rá. Éppen ezért is nyitottam ki az ajtót, de az arckifejezésem inkább volt összezavarodott, mint boldog.
- Ha ennyire Karent vártad, akkor miért akarod, hogy ölelgesselek? – talán gyerekes volt az, ahogyan egyszerűen dobtam őt, de majd akkor hajlandó leszek az ilyen szívélyes fogadtatásokra, ha minimum egy bocsánatkérést ki tudok belőle csikarni. Egészen meglepett az, hogy a fiam a nagynénje hangjára nem került elő, ugyanakkor büszkévé is tett, hogy ilyen szépen hallgat rám.
- Eléggé megvertek és még fájnak a sérüléseim – ez részben igaz is volt, de legalább kap egy minimális magyarázatot arra, hogy miért nem ölelgetem. Az ajtót ennek ellenére is szélesre tártam.
- Örülsz? – talán túl kemény voltam vele, de pontosan tudtam, hogy ha nem szorongatom meg egy kicsit, akkor talán képes lenne még egyszer lógva hagyni és nem is beszélni arról, ami vele történt. Nem vagyunk már gyerekek, hogy a takarót a fejünkre húzzuk, ha valami problémánk van, én pedig nem egy barátja vagyok, tehát nem kötelességem eljátszani azt, hogy minden rendben van, és egyszerűen elnézem azt, ha az egész családom bolondnak gondol és mindenből kihagy.
- Itthon van igen, de házit csinál – ezzel utaltam arra, hogy nem kellene zavarni a gyereket, viszont intettem neki, hogy kövessen a konyhába, mert nyilvánvalóan azért nem jelenthetem ki, hogy nem láthatja a fiamat. Az már tényleg kegyetlenség lenne.
- Marci, vendégünk van – amikor beléptem a konyhába a húgommal a nyomomban, rögtön pánikba is estem, mikor a gyerek valósággal kirúgta maga alól a széket és a nagynénjéhez rohant, közben pedig elkezdett mindenféléről magyarázni neki. Vajon tőlem látott hasonlót, vagy az anyjától? Egy ideig hagytam, hogy a gyerek hadd örüljön a nagynénjének, de pontosan tudtam, hogy szerencsétlen a szobájába lesz küldve a matekfeladattal együtt, amit eddig nem értett.

öltözék | KETTŐT kell írnod    | 1 007

Baek-ah & Song-ah

Kifejezetten furcsa volt még számomra az a helyzet, amibe ha nem is akaratlanul, de belekeveredtem. Tisztában voltam vele, hogy a gyerekkori legjobb barátom a főnököm, én mégsem mondtam nemet neki, amikor arra kért, legyek az ő személyes segítsége. Akkor ez nem is jelenthetett többet, mert évek teltek el, amióta utoljára láttuk egymást és bár a szívem akkorát dobbant, hogy azt hittem kiesik a helyéről, mégsem állíthattam, hogy az a Sang-nam, aki előttem áll, ugyanaz, akit itt hagytam Los Angeles miatt. Ráadásul még furább lett volna, ha őt nevezem meg életem legfontosabb férfijának ennyi idősen is, amikor alig voltam túl egy elég kellemetlen és fájdalmas váláson - habár tény és való, hogy Tony sem tölthette már be ezt a szerepet rég. Ha a Yoon család férfi tagjai kérdeznék, egyébként is ők lennének a kedvenceim. Még választani sem tudnék közülük, akkor sem, ha fizetnek.
Ha a minimálisan megváltozott munkakörömmel egyébként sikerült is elbánnom, egészen más érzés volt abban az autóban ülni, amit kifejezetten Sammietől kaptam és amitől magam sem tudom pontosan hogyan éreztem magamat. Bizonyos értelemben szükségem volt rá, hiszen üzleti szempontból bármikor szükségem lehet arra, hogy autóba pattanjak és úgy jelenjek meg egy találkozón, vagy eseményen. Az egész kérdéskör homályos részét sokkal inkább az jelentette, hogy amikor munkába mentem, nem is feltétlenül volt szükségem erre az autóra, mert Sang-nam és én egy házban élünk.
- Na persze... - A saját fancsali képemmel találkozom a visszapillantóban, amit rögvest rendezni igyekszem, amikor ezt realizálom. Még ki is húzom magamat az ülésben, hogy valamivel jobban érezzem magamat. Nem kell úgy gondolnom rá, hogy egy házban lakunk, ha ez pusztán ideiglenes. Habár a körülmények, amelyeket a férfi biztosított számomra, kicsit sem ideiglenesek. Sőt, túlságosan is otthon érzem magamat olykor, ami miatt minden alkalommal emlékeztetem magamat, hogy ez nem helyes így.
Elkezdtem ugyan lakást keresni azután, hogy Tony lekommunikálta a válóperünk keretein belül, hogy az övében nem maradhatok, de magam sem gondoltam, hogy ennyire nehéz dolgom lesz. Először abban a hitben kezdtem neki, hogy a munkám miatt nehéz lesz időt szakítanom rá és ez így is volt. Azzal is tisztában voltam, hogy a válás miatt nem túl sok pénzem maradt, de számítottam arra, hogy apa mellé teszi a részét, amit vissza is tudok fizetni neki, köszönhetően annak a mondhatni előléptetésnek, amit csak nemrég kaptam meg. Azt már sokkal kevésbé akartam elhinni, hogy nem csak engem forgattak ki a pénzemből és végül az is kiderült számomra, hogy miért nem lesz a segítségemre apám. Az események fényében talán valamennyivel az is világosabbá vált, hogy pontosan minek volt köszönhető a válásom. Ettől egy kicsit mindig jobban úgy éreztem, hogy ha végignézném ahogyan valaki péppé veri a volt férjemet, nem is ellenkeznék annyira.
Egyedül talán attól tartottam, hogy a bátyám, akit csendben igyekeztünk kihagyni az egészből, nagyon meg van rám haragudva, pontosan emiatt. Hogy nem mondtunk el neki mindent - és ha tudná, hogy én mi mindent hallgatok még el előle...
- Na, halkabban! - Úgy szólok rá a tolatóradarra, mintha legalábbis képes lenne hallgatni rám és befejezni a hangoskodást, ami egyébként is csak akkor marad abba, amikor sikeresen megállok a felhajtón a bátyám autója mellett. Még kiveszek egy papírzacskót a csomagtartóból és csak azt követően indulok a bejárati ajtó felé, hogy lezártam az autót. Ugyan bízom benne, hogy Baek-ah a megfelelő környéken lakik, mégsem szeretnék azzal indítani Sangnamnál, hogy ellopatom a céges autómat, amit a jelenlegi állás szerint valószínűleg egyébként is csak a jóindulata miatt tarthatok meg. Na meg persze azért, hogy ne jöjjenek rá, hogy együtt lakunk. Túl sok kérdést szülne a cégnél.
Mint ahogyan nekem is akad pár az idősebb Yoon felé, amelyeket azonnal meg fogok ejteni, amint valaki kinyitja nekem az ajtót. A csengő hangját hallgatom, ahogyan odabent, a házban visszhangzik, s szinte mosolyogva billenek finoman előre hátra a magassarkú cipőimen, amíg várok.
- Szia?! - Magam is meglepődöm a hangsúlyomon, amikor bátyámmal találom szembe magamat, miután kinyílik az ajtó, habár nem kellene, ha már én látogatom meg őt. A döbbenetem ellenére is úgy tárom szét a karjaimat, hogy egyértelmű legyen, hogy mit szeretnék. - Azt hittem Karen fog ajtót nyitni. Ő hol van? - Talán nem rögtön ezzel kellene kezdenem, mégis túl késő már változtatni.
- Ne érts félre, jó látni téged, sőt képzeld, hiányoztál is! - Egészen kedves a hangom, mellé pedig mosolyt varázsolok az arcomra, ami ha nem is feltétlenül kompenzáció a rossz viselkedésemért, de mégis valami olyasmi akar lenni. - Apa azt mondta megint voltál a kórházban, ezért gondoltam meglátogatlak. Hoztam neked ajándékot is. És Marcinak is, ugye itthon van? - Félrebillentettem a fejemet, közben mégis a bátyámra pislogtam, akit ismerek már eléggé ahhoz, hogy tudjam; nem lehet csak úgy lekenyerezni. Én most mégis ezzel próbálkozom.

"New beginnings Are always exciting Like I can overcome everything I want to keep going forward Like a clock needle. Even though it doesn’t shine I’ll support my dream And have the last laugh..."

tudom, írjak levelet...   | 765 |öltözék