Remmy&Lory People are people, so why should it be?!  You and I should get along so awfully.

Őszintén szólva, nem hittem benne egy percig sem, hogy az első kudarcba fulladt próbálkozásom után kapok még egy esélyt. Igazából az utolsó utáni pillanatban gondoltam meg magam. Az állásinterjú előtt pár órával felhívtam Remingtont, hogy mégse fog menni, de azért köszönöm a lehetőséget meg a bizalmat. Abban a percben azt éreztem, hogy ez lesz a helyes döntés, ennek kell lennie a helyes döntésnek, semmi keresnivalóm egy szállodában, ahol emberekkel kell foglalkozni, kiszolgálni őket. Akkor hibáztam talán a legnagyobbat, amikor hagytam, hogy az utóbbi egy év történései felülkerekedjenek rajtam, lemoshatatlan, mocskos, véres billogokat hagyva rajtam. Teljesen bezárkóztam, olyan mértékben maga alá temetett a szociális szorongásom, fóbiám, hogy abban sem voltam biztos, az egyetemet folytatni tudom.
Rengeteg kétellyel, félsz-el vetettem bele magam a város sűrű forgatagába, ezennel autóval.
A dugót kihasználva, bekapcsolok egy önismereti, pozitív megerősítésekkel teli podcastet amit egészen addig hallgatok, ameddig be nem kanyarodom a szálloda parkolójába.
Eddig csak netes képekről láttam, de való igaz, élőben sokkal jobban néz ki! Úgy a nyolcvanas évek retro, bohém stílusát idézi amitől egy visszafogott félmosoly kúszik szám egyik szegletébe, ahogy a  napszemüveget feltolva a fejemre, szűrő nélkül is végig mérem az épületet. Egy mély, bátorító sóhajjal csukom be magam mögött a kocsiajtót. Hisz' innen már nincs visszaút. Amint belépek azon az ajtón, minden megváltozik. Persze, ez nem egy örökéletre szóló dolog, amibe ha egyszer belépsz, soha nem hátrálhatsz már ki többé, de nem akarom elszúrni. Jól akarom csinálni!
Kedvesen köszönök egy éppen az aulában sertepertélő szobalánynak, s kisvártatva Remington is felbukkan. Megnyerő, igazán közvetlen stílusa láttán a szívem lassan egy nyugodtabb ritmusra kapcsol, s ahogy helyiségről helyiségre járjuk körbe az épületet, úgy kezd lassan engem is beszippantani a szálloda hangulata.
-Szerintem inkább hagylak kibontakozni, addig én is egy sorba rendezem a kissé szétszórt gondolataimat. - Mosolygok visszafogottan, majd követem őt, hogy helyiségről helyiségre térképezhessük fel alaposabban a terepet. Miközben bekukkantást nyerhetek egy-egy szobába, azon gondolkozom, mennyire jól kitalálták és megvalósították ezt az egészet. Látszik, hogy foglalkoznak a hellyel, úgy gondoskodnak róla, mintha lelke lenne. Ez a hely nem azért néz ki így, mert nincs pénz az újításokra, sokkal inkább azért, mert ami újabb, az nem mindig jelenti azt, hogy jobb is. Kicsit Remington is olyannak tűnik, mint egy időutazó, aki a nyolcvanas évekből jött, és itt ragadt. Abszolút beleillik ebbe a környezetbe.
-Ez nagyon jó, erre a legtöbb helyen nincs lehetőség, mert általában párok mennek szállodába. Legalábbis ez a sztereotípia a legelterjedtebb. - Jegyzem meg amolyan dicséret gyanánt, mikor az összenyitható szobákról esik szó.
-Pedig az manapság már igen ritka. - Gondolok itt most a korrekt árszabásra, ha lemondod a reggelit, nincs trükközés, hogy valami más módon pótolják az étkezés árát.
Lassan a kis körút végére érünk, s amint megpillantom a bárpultot, szinte már látom is magam előtt, ahogy kiszolgálom a nem kifejezetten vízre, almalére szomjazó vendégeket.
-Tessék? - Meg kell ráznom fejem, hogy visszacsöppenjek a valóságba, hogy a felém intézett szavaira koncentráljak.
-Nem igazán van időm, lehetőségem utazni. Nyaralni általában külföldre, európán belül, tengerpart mellé szoktunk járni, de európában azért kicsit másképp működik egy szálloda, mint az egyesült államokban. Idén haza mentünk párizsba, pár napra. Apa szentül állította, hogy ő több szobát foglalt, de mire odaértünk, közölték, hogy minden szobát kiadtak már. Ez egy Airbnb szállás volt. Öten aludtunk egy szobában, azt ígérték, ha lesz közben szabad szoba, rögtön szólnak. Nem szóltak. És még csak kártérítést sem kaptunk. - Vonom félre szám elégedetlenül, majd egy sóhajjal elhessegetem a kellemetlen képsorokat. Helyette inkább a szálloda páratlan atmoszférájának szentelem minden figyelmem, és ismét csodálkozva, eltátott szájjal nézek körbe. A képek a falon, a világítás, a csempe... Eszméletlen!
-Viszont koktélokat szívesen keverek, állítólag jó érzékem is van hozzá. Szeretem az alap, basic koktélokat feldobni valami egyedig díszítéssel, vagy épp egy kis plusz ízt belecsempészni, ami ugyan eredetileg nem szerepel az adott ital leírásában, de igazán feldobja. Az emberek általában szeretni szokták. Vagyis, a családom. Általában nekik keverek. - Osztok meg vele néhány infót a "szakmai" tudásomat illetőleg. Azért nem vagyok profi, van még mit tanulnom, bőőőven van, de az alapokkal legalább tisztában vagyok.
-Mennyi a betanulási idő, lesz mellettem valaki eleinte, hogy megmutassa, pontosan mi hol van, a standolást...? Mennyire szokott nagy lenni a tömeg a bárnál? Gondolom este, vacsora után jellemzőbb, mint mondjuk a délelőtti órákban? Van valami elvárás, kikötés az öltözékkel, hajviselettel, sminkkel kapcsolatban amiről jó, ha tudok? Borravalót el lehet fogadni, vagy teljesen tabu? Szoktak lenni esküvők, szülinapi bulik, amiken mondjuk esélyesebb, hogy nagyobb tömegre kell számítani? - Teszem fel kérdéseimet, amik hirtelen eszembe jutnak, és fontosak lehetnek.

Remmy&Lory People are people, so why should it be?!  You and I should get along so awfully.

Egy kurta mosolyba görbülnek ajkaim, amint a nyugdíjas, világjáró barátnőkkel példálózik, s hirtelen eszembe jut itt a temérdek mennyiségű információk mellett, hogy vajon időskoromra kapok-e majd még egy esélyt az élettől egy igaz, örök barátságra, ha már a jelenlegi helyzet úgy hozta, hogy mindenki elfordult tőlem, akiket eddig barátnak nevezhettem.
-Ha már a konyhát említed, be vagytok rendezkedve arra az esetre is, ha mondjuk olyan vendég érkezik, akinek van valami étel allergiája? Gondolom az ilyen ritka esetekről nekem is tudnom kell, sok étel intoleranciában szenvedő emberek egy közönséges almalé sem adható ki. - Manapság már mindenben van glutén, laktóz, mogyorófélék, ezek pedig pont a leggyakoribbak az allergiás reakciót kiváltó készítmények, okok közül. Szeretnék képben lenni. De mindenek előtt jól akarom csinálni, mindenféle szarvashibák elkövetése nélkül. Biztos, hogy lesznek nehezebb napok, amikor szét vagyok csúszva, és bár akkor is törekedni fogok rá, hogy a maximumot nyújtsam, ettől függetlenül bárki hibázhat.
-Hát így legyen! Remélem ez eljut annak a szállodának az ügyvezetőjéhez is, ahol öten nyomorogtunk egy szobában. - Kínomban felnevetek. Mondhatjuk, hogy vegyes érzésekkel, gondolatokkal tértem vissza Párizsból. A szállás egyértelműen a negatívumok közé sorolható. Pierre pedig... hát, őt még nem sikerült elhelyeznem egyik oldalon sem. De egyszer majd eljön annak is az ideje. És csak reménykedni tudok benne, hogy a jelenléte jót fog tenni a családunknak. Bár valami azt súgja, ha eddig még nem lett volna eléggé bonyolult, és feszkós a helyzet otthon, majd most biztosan a tetőfokára hág a káosz...
Hirtelen olyan mennyiségű információ zúdul a nyakamba, hogy azt érzem, sose leszek képes ennyi dolgot megjegyezni, megtanulni. De hát minden első nap ilyen, nem? Legyen szó új munkahelyről, új pozícióról. Észre se veszed, hogy mikor kezdtél el mindent a cég elvárásainak megfelelően csinálni, egyszer csak azon kapod magad, mintha erre születtél volna. Azt hiszem erre mondják, hogy az idő mindent elrendez. Bárcsak!
A rendezvény terembe toppanva, az eddig látott helyiségeknél alaposabban szemrevételezem a helyet. Ha a szálloda valóban annyira forgalmas és közkedvelt ahogyan azt Remington állítja -és miért hazudna? Árulkodó jel a szálloda vendégeinek részére fenntartott parkolóban tapasztalt tumultus-, akkor úgy gondolom, hogy a jövőben sok italt kell majd egy-egy itt megrendezett buli vendégei részére készítenem.
-Akkor gondolom ezek olyan bulik szoktak lenni, amik mind áttolódhatnak másnapra. Csakhogy képben legyek, és tudjam, mikor hogyan szervezzem a napjaimat. Nem hiányozhatok sokat a columbiáról, már így is többet halasztottam, mint a megengedett, de ebbe most ne menjünk bele... viszont néha belefér egy-egy nap amit kihagyhatok, ha itt túlságosan is elszabadulna a buli. - Halkan felnevetek. A munka nyilván nem mehet a tanulás rovására, ezt általában apa szokta hangoztatni, ha rájön az öt perc, és épp nincs kibe belekötnie. Persze az sem járható út, hogy én este tízkor leteszem itt a lantot, mert másnap óráim vannak, és be kell rángatni az éjszaka közepén valakit a helyemre, aki aztán másnap reggelig húzza az igát. És akkor még ott van Evelyn is. Őt sem hagyhatom cserben. Egy kicsit talán túlvállaltam magam, de bízom benne, hogy a kezdeti nehézségek után megtalálom azt a fajta aranyközéputat, ami mindenkinek jó lehet.
Az étterembe lépve szinte azonnal magával ragad a hely hangulata, az az igazán retro atmoszféra, ami körül lengi az asztalokat, székeket, a csempét, lenyűgöző. Az embernek olyan érzése támad, mintha már sokadjára lenne itt. Egy a biztos, nem egy idegennek érzed magad, akit ferde szemmel méregetnek, miközben összesúgnak a háta mögött. Sokkal inkább otthon. Bár, azt hiszem ez igaz az egész szállodára.
-Oké, hagyományos étterem, étlappal. Szóval olyanokat kell elképzelnem, mint reggelire a palacsinta vagy a goofri. Ebédre hamburger, sültkrumpli és társai. Akkor gondolom a svédasztal és a menüztetés itt nem működik, étlapról történő rendelés van. - Jegyzem meg, csupán csak azért, hogy magamban memorizáljam a dolgot. Számomra fontos ezekre az apró részletekre is kitérni, hiszen ha be kell majd segítenem esetlegesen a felszolgálásban, magabiztosnak kell tűnnöm, olyannak, aki -kérdezzen bármit a vendég-, minden lényeges információval naprakész.
-Három hónap, oké, vettem. Az végülis elég sok idő, hogy kiderüljön az alkalmasságom. - Eleinte talán a kommunikáció döcögősebb lesz részemről a kollégákkal, vendégekkel, és számítok rá, hogy akadnak majd rosszakaróim, vagy épp olyan vendégek, akik felismernek, és rögtön mocskolódni kezdenek, mert azt gondolják, a szoba árában benne van a szálloda alkalmazottjának megalázása is. Biztos, hogy kőkemény lesz állnom a sarat egy-egy ilyen helyzetben, de végülis azért jelentkeztem erre az állásra, hogy végre leküzdhessem a démonjaimat. És persze a pénz sem egy utolsó szempont. Már most hálával tartozom Remingtonnak azért, hogy a nem épp jó hírnevem ellenére alkalmazni akar. Akárhogy is nézzük, nagy kockázatot vállal ezzel a lépéssel. Elég ha egy valaki elkezdi miattam lehúzni a helyet a booking-on, és annak az egy embernek véleménye alapján, a többi agymosott is elindul utána. Na, de ne gondoljunk rögtön a legrosszabbra!
-A bárt a bárpultra értettem. Megszokás. - Magyarázkodom. A gimi utolsó évében gyakran vállaltam olyan diákmunkákat ahol pultozni kellett, ezeken a szórakozóhelyeken hívtuk rövidítve a bárpultot bárnak. Közben persze azért figyelek arra az információ áradatra, amit a nyakamra zúdít, próbálom a leglényegesebb dolgokat megjegyezni. A standolás, a névtábla kötelező viselete, hogy a ruha választásban igyekezzek az egységességre, mintsem az egyediségre törekedni.
-Huh azt hiszem jobb lett volna, ha hozok egy jegyzetfüzetet és valakit, aki le is írja az eddig elhangzottakat, mert jelenleg olyan izgatott, ideges vagyok, hogy képtelenség koncentrálnom. - Nevetem el magam zavaromban, koránt sem hangosan, fülsértően, vagy épp hosszú ideig. Azért nem akarok komplett őrületnek látszani. Elég ha én tudom magamról, hogy valami nem stimmel.
-Nem ismeretlen ez az életvitel. A gimi utolsó két évében szinte végig diákmunkán voltam. Van egy szórakozóhely a sulitól nem messze, ott kezdtem el dolgozni. Az első évben csak poharakat mostam, törölgettem, néha kiszervíroztam az asztalokhoz egy-két rendelést. Úgy volt, hogy csak a nyarat töltöm ott, de annyira megszerettem az ott dolgozókat, tényleg olyan lettünk, mint egy kis család, hogy a gimi utolsó évében is folytattam. Volt egy lány, akinek mindig nullásgéppel volt letolva a haja, és állandóan más, kirívó színekkel festette, úgy hívták, hogy Vanessa. Vele szerettem a legjobban dolgozni. Laza volt, belevaló. Amikor ő dolgozott a pultban, a biztonságiőrök sem kellettek, mert úgy elküldött minden részeg, kötekedő idiótát melegebb éghajlatra, hogy azoknak eszükbe se jutott volna ellenkezni vele. Ő tanított meg koktélokat keverni, hogy melyik alap italnak, mondjuk egy gin-tonicnak milyenek az arányai, miből mennyi kell. Aztán engem beszippantott az egyetem, és valahogy elsodródtunk egymástól. Tavaly tudtam meg, hogy meghalt egy motorbalesetben. - A boldog kezdet szomorú véget ér, s amint leszállok a nosztalgia vonatról, azon nyomban el is szégyellem magam amiért szegény Remingtont a kelleténél több információval láttam el, mint amire ő minden bizonnyal kíváncsi volt.
-Ne haragudj! Néha kicsit elragadnak az emlékek, és olyankor nem bírom abba hagyni. - Köszörülöm meg a torkom, és hogy ne álljunk itt tovább egymással szemben ilyen kínosan, próbálok feldobni valami témát.
-Keverjek neked valami italt, vagy főzzek egy kávét, vagy egyszerűen csak maradjak inkább csöndben? - Kérdezem némiképp elbizonytalanodva. Ezt az egész, a társadalomba történő visszaintegrálódást még szoknom kell.

Remmy&Lory People are people, so why should it be?!  You and I should get along so awfully.

-Oké, ez mondjuk tök logikus és érthető is. Azt a pénzt, amit a kvázi külön konyhába fektetnétek, számtalan más dologra is fel tudnátok használni. - Ilyen mondjuk, ha tervbe lenne egy festés, esetleg új szobák kialakítása, vagy ha épp ideálissá válna egy bútorcsere. Bár, ennek a szállodának épp az adja meg a varázsát, ha valami minél öregebb, idejétmúltabb benne. Remington helyében biztosan nem cserélném le a bútorokat, még ha egy némelyiken már igen csak nyomot hagyott az idő vasfoga. Akkor már inkább felkeresek egy bútor restaurálással foglalkozó brigádod, így anélkül újulhatnának meg a berendezési tárgyak, hogy ténylegesen lecserélnék őket. De erről ennyi elég is! Hiszen fel sem merült közöttünk hasonló. Egyszerűen csak úgy rohannak száz felé a gondolataim, és ha végig nézek ezen a helyen, rengeteg lehetőséget látok benne, amik szinte őrjöngve ordítanak a fejemben. De egyelőre ott is maradnak, jobb ez így mindenkinek! Majd ha már elég ideje dolgozom itt, hogy azt mondhassam, a szavam ér annyit, mint a régi motorosoké, és Remingtonnal is kicsit közvetlenebbé válik közöttünk a kapcsolat, mondjuk minden reggel ökölpacsival köszöntjük egymást, vagy ilyenek, akkor talán felvetek neki egy-két ötletet. Addig is sodródom az árral, és elsőkörben arra koncentrálok, hogy megjegyezzem, melyik helyiség merre van, mik a szokások, hogy hívják a többieket, kinek mi a feladata itt. Mindamellett, hogy tele vagyok kételyekkel, félelmekkel, valami bizsergető érzés azt súgja, nekem nagyon jó helyem lesz itt a jövőben. Körülvéve olyan emberekkel, akik képesek a csapatjátékra, mindenkivel toleránsak és még a főnök sem úgy tekint rám, mint egy utolsó kisegítőmunkásra, sőt, inkább emberszámba vesz. Nagyon is!
-Huh hála az égnek! Az apám biztos kalodába zárna, ha a tanulmányi átlagom hanyatlani kezdene egy szerinte fölöslegesen elvállalt, legalja munka miatt. - Bosszankodva megforgatom szemeimet, és még szinte most is dübörögve visszhangoznak fejemben dühödt szavai.
A felszolgálást érintő hosszadalmas magyarázatát hallgatva, végig csak egyetértően, nagyokat bólogatok. Azt hiszem ezen nincs mit magyarázni többet.
-Minden bizonnyal a vendégeknek is sokkal kényelmesebb, hogy asztalhoz kapják a készételt, gusztusosan feltálalva, mint a tolongás a svédasztalnál. - Mondandóm végén egy elégedetlen fintor is átsuhan az arcomon. Nem vagyok valami gyakorlott szálloda látogató, de ha valahova elmegyek pihenni, kikapcsolódni, igenis jólesik, ha kiszolgálnak.
-Jóh?! Minden második percben úgy érzem, hogy na most fogok összeesni. - Zavaromban felnevetek, az arcomat is meglegyezgetve, hogy az izgatottság szülte émelygés, szédelgés végre eltűnhessen. Hajlamos vagyok minden kisebb-nagyobb változást, ami az életemben bekövetkezik, túlreagálni, olyankor ezerrel pörög az agyam, és sajnos a negatív gondolatok vannak általában fölényben. Nehéz rajtuk felülkerekedni. Főleg a történtek óta... Gordon Ramsey említésére szélesen, szórakozottan elmosolyodom.
-A konyhába azért ne állítsatok be a szakács helyett, jó?! - Figyelmeztetem előre.
-Egyszerűen borzalmasan főzök, csapnivaló, ehetetlen. De a Sushim állítólag páratlan. Ha nem tudod, hogy nem étteremből van, nehezen jössz csak rá. - Súgom oda neki szórakozottan, arcomat oldalról takarva egyik kezemmel, mintha csak valami állami titkot árulnék el. Biztos érti a viccet. Remélem érti!
-Én is ebben bízom! Jó lenne már végre úgy igazán tartozni valahova, valakikhez. Kellenek a barátok. Nagyon kellenek! - Sóhajtom némiképp gondterhelten, s csak azután eszmélek rá, hogy egy kicsit talán messzire kalandoztam, hogy kimondtam ezeket a szavakat. Bocsánat kérően pislogok Remingtonra, de nem kezdek el magyarázkodni. Inkább nem.
Vanessa említése a mai napig egyfajta gyengepontom. S bár nem töltöttünk el együtt túl sok időt, nem szövődött közöttünk szoros, mély barátság, attól még megrázott a halálhíre, talán a mai napig nem tettem magam túl rajta, fel se fogtam igazán. De hát az élet megy tovább.
-Oh, hála az égnek! Minden álmom egy ilyen nyugdíjas állás! - Nevetem el magam jókedvűen.
-A gimis énem imádta a balhés helyeket, helyzeteket. Szándékosan adtam be annak idején a jelentkezésemet arra a helyre, mert tudtam, hogy minden este van valami gebasz, szóval még akkor sem volt laposnak nevezhető a buli, amikor esetleg a DJ olyan mixeket kevert, amiktől kedvünk támadt volna felvágni az ereinket. - Egy nosztalgikus mosoly húzódik végig arcomon, ahogy a régi emlékek lassan a felszínre törnek. Azt hiszem jó érzés azokról az időkről mesélni valakinek. Egy olyan embernek, akit valóban érdekel amit mondok, és nem csak a formaságok miatt kérdezősködik.
-Ma már inkább kerülöm az ilyen helyzeteket. Bár, arra nem vennék mérget, hogy minden műszakomban csend és nyugalom lesz. Körülöttem állandóan történik valami. - Hát, ez aligha hangzik biztatónak, de ami igaz, az igaz. A szar helyzetek valahogy mindig megtalálnak. De azt hiszem már megtanultam velük együtt élni.
-Remélem ez fordítva is így van. - Jegyzem meg kissé félénken, szinte alig hallhatóan, mikor azt ecseteli, hogy ellenszenv helyett inkább szimpátiát érzek iránta.
-Soha nem ítélkeztem külső alapján. Szeretem megismerni az embereket, minél többet megtudni róluk. Hogy mit szeretnek, mit nem. Hogy mi az ami felvillanyozza őket, mi az ami elszomorítja. Mit szeretnek enni, inni, milyen terveik vannak a jövőre nézve. - Ez valóban így van. Miért ítéljek meg valakit a külseje alapján, ha a belsőértékek százszor fontosabbak?!
Amint leadja a rendelését, jóleső izgatottság lesz úrrá rajtam, de azért igyekszem valamelyest magabiztosnak tűnni. Ennek megfelelően úgy lépek be a pult mögé, mint aki már évtizedek óta itt dolgozik, és teljesen ismerős számára a terep ahol mozog. A kávéfőző gép, jobban mondva, monstrum láttán először kissé megtántorodom, majd szépen lassan előjönnek a régi emlékek arról a gimi melletti bárról, ahol ugyanilyen őrölős kávéfőző volt, csak más márkájú. De ahogy látom, ezzel is mindent ugyanúgy kell csinálni. Viszonylag hamar meg is találom a presszókávéhoz szükséges gombokat. Szinte pillanatok alatt dolgozni is kezd a gép, hangosan őröli a kávét, majd köpi ki magából a bekészített bögrébe, pont ahogyan kell. Miközben a kávéja körül ügyködöm, a gépből kiütögetem a lefőtt zaccot, majd a megfelelő kis seprűszerű kefével kitisztogatom a tartót, igyekszem összeszedni a gondolataimat.
-Hát, az egyetem... igen... - Kínosan elmosolyodom, közben beízesítem a kávéját a kívánt módon, és még egyelőre nem adom oda neki, helyette kevés tejet kezdek forralni a géppel az arra való kiöntőbe.
-A columbiára járok, igazságügyi orvostant hallgatok. - Hirtelen támadt zavaromban egy kiszabadult tincset a fülem mögé gyűrök. Nehéz elképzelni egy olyan lányt, mint engem, egy olyan munkakörben, ahol hullákat és a haláluk körülményeit vizsgálják.
-Az apám magas rangú rendőrnyomozó. A gimi első éveiben sokat bejártam vele, volt szerencsém részt venni kihallgatásokon, deee ezekről hivatalosan nem beszélhetek. Szóval, azt hiszem mindamellett, hogy egy időben érdekelt a bűnüldözés ezen formája, azért a döntésemre elég nagy ráhatással volt az apám is. - Itt érezhetően némi elégedetlenség szökik hangomba, közben a tejhabból kialakított díszítés is rákerül a kávéja tetejére, amit egy kissé félve csúsztatok át neki.
-Tudom, hogy presszó kávéra nem szokás. Ha akarod, csinálhatok egy hagyományos, semmi csicsa presszót. - Kezdek szabadkozni. Még Vanessa tanította ezeket a díszítéseket, és ha már szóba jött, nem bírtam megállni, hogy ne extrázzam meg egy kicsit a presszóját. Amennyiben így nem felel meg neki, úgy máris hozzá látok egy újabb adaghoz.
-Egyébként legszívesebben a rajzolással foglalkoznék. A szénceruzás teknikát szeretem a legjobban, legtöbbször azzal is alkotok. Már ha időm engedi. Azt hiszem két munkahely és az egyetem, plusz menhely önkénteskedés mellett most kicsit háttérbe fog szorulni ez a hobbim. De valamit valamiért! - Aprót vonok a vállamon mondandóm végeztével.
-Egyébként Francia vagyok. Tíz éves voltam amikor az államokba költöztünk. Soha nem hagytam volna ott Páriszt New Yorkért. - Sóhajtok, s mint mindig, most is kicsit megsanyargatja szívemet a honvágy.
-Apám részéről van egy féltestvérem. Egy bátyám. Ő pont néhány hete döntött úgy, hogy maga mögött hagyja Franciaországot. Persze, rajta kívül van még két édestestvérem is. Ez azt hiszem sokat elmond apáról... Na, de visszatérve rá, azért más, ha gyerekként szakítanak el a hazádtól, mint amikor harminc évesen gondolsz egyet, a féltve őrzött, dédelgetett álmaidat a festészetről, művészetről becsomagolod egy bőröndbe a ruháid közé, és mindent, mindenkit magad mögött hagyva elindulsz az ismeretlenbe, mert úgy érzed Párizs már nem tud semmi újat nyújtani. - Akármennyire is hajtja Pierre az új élményeket, az új lehetőségeket, azt hiszem sokkal jobban megviseli a költözés, mint ahogy azt ő mutatja.
-Khm... kicsit elkalandoztam. - Dörzsölöm meg hirtelen támadt zavaromban a tarkómat, majd enyhén a pultra dőlök, kezeimet összekulcsolom rajta, és visszadobom a kérdést.
-Mióta vagy itt, ráadásul ilyen magas beosztásban? Vagy ez ilyen családi vállalkozás, és apáról fiúra száll a szálloda? -

Remmy&Lory People are people, so why should it be?!  You and I should get along so awfully.

-Anya nagyon jó szakács. Nem szó szerint. Mert egyébként tanár. Amikor kicsi voltam, elég sokat lábatlankodtam mellette a konyhában, próbáltam ellesni ezt azt, aztán néha történtek balesetek, megborult a só, vagy a lábas mellé öntöttem a vizet, olyankor finoman, hogy ne bántson meg, de jelezte, hogy itt az ideje parkolópályára tenni magam. Aztán később, amikor beléptem a rettegett tinédzser korba, azt hiszem már csak dacból sem mentem a konyha közelébe. - Ilyen az, ha van egy depressziós anyád, akinek semmi más nem lebeg a szeme előtt, csupán az, hogy túlélje a napokat, anélkül tudja otthon csinálni az "anya dolgait", hogy valakinek feltűnne, valami gáz van vele. De nem hibáztathatom, hogy akkoriban túl hamar elszakadt nála az a bizonyos cérna, és nem volt türelme hozzám. Azért viszont örökké haragudni fogok rá, hogy nem kért segítséget, és nem tudatosult benne, hogy ezzel nem csak magának, de a gyerekeinek is árt. Persze könnyen meglehet, hogy akkor sem remekelnék a konyhában, ha elég időt töltöttem volna a receptkönyvek fölött. Bár a főzés szerintem egy olyan dolog, mint a biciklizés. Akárki megtanulhatja.
Talán igaza van, és tényleg bekéne majd egy-két alkalommal lopódznom a főszakács mellé, ha épp pangás van, hátha tőle elleshetek néhány turpisságot. Még átgondolom. Végülis, amennyiben tényleg meg akarok pattanni otthonról, nem élhetek majd állandóan mirelit és rendelt kajákon.
Jóleső, meleg bizsergés árad szét hasamban, mikor kimondja azt amire eddig vágytam. Üdv az Aunt Marie's-ben" Másoknak talán nem olyan nagy horderejű mérföldkő az életükben, hogy elmondhatják magukról, van egy munkahelyük, én viszont koránt sem vagyok olyan, mint mások...
-Vagy hogy az Ebay-en két dolcsit spórolunk a pelenkán, mintha a Walmart-ban vennénk meg. - Kontrázok rá a műfogsor rögzítős poénjára, és hozzá hasonlóan magam is jót virulok a felvázolt jövőképünkön. Akkor átkozni fogok mindent és mindenkit, hogy miért kell az öregkorral együtt járó nehézségeken átkínlódnom magam mielőtt örökálomra hajtanám a fejem, de most nagyon szeretném, hogy legyen lehetőségem megélni azt a kort! Kár ezen rágódnom, úgyis a bipoláris depresszióm dönt nagyjából minden fontosabb mozzanatáról az életemnek.
-Hááááttőőő a mostani egy ici-picit azért visszavett a badass-ségből, de még pislákol valami a gimis énemből, szóval, ha a helyzet úgy kívánja, talán képes lesz felvenni a kesztyűt. - Villantok egy huncut, cinkos félmosolyt. Vanessa azért nem csak a koktélkeverés és a kávédíszítés rejtelmeibe vezetett be, konkrétan az első munkanapom olyan volt, mintha valami önvédelmi oktatáson lennék, néha elgondolkoztam, hogy rossz helyen járok, vagy valamit félreértettem a hirdetésben.
-Azt hiszem jó hallgatóság vagyok, nem lesz gond. - Legyintek egy aprót. Sokáig lelkiteherként éltem meg, ha a saját nyomorom mellé másokét is hallgatnom kellett, ma már szívesen játszom azt a bizonyos lelkiszemetes szerepét. Alkalomadtán olyan emberi sorsokkal találkozom, amik rávilágítanak arra, hogy talán nem én vagyok az egyedüli a világon, akinek kisiklott a karmája, és csak a szart kapja a nyakába.
Mint mindig, most is kissé zavarba jövök a tanulmányaimra vonatkozó őszinte döbbenete hallatán. Amikor végeztem a gimivel, és már kezemben volt a hivatalos levél a Columbiától, hogy felvételt nyertem, a baráti körömben senki sem akarta elhinni, hogy én, Mallory Duval ilyen pályára  adtam a fejem. Azt hiszem ők soha nem gondoltak elég merésznek ahhoz, hogy képes legyek hullákat, és szerveket boncolgatni nap, mint nap. Hogy őszinte legyek, ez rohadtul dühített. Bár Remington hangja, arckifejezése sokkal inkább érdeklőést mutat, mintsem megvetést, vagy épp gúnyt.
-Hát, egészen egy évvel ezelőttig azt hiszem érdekelt. De ha ma újrakezdhetném... talán nem ez lenne az egyetlen szak, amit megjelölnék. - Szülői nyomás ide, vagy oda, valóban volt bennem kellő érdeklődés, elhivatottság ezzel a szakkal kapcsolatban, amikor a pályaválasztási tanácsadóval beszélgettem, bár ő azt tanácsolta, hogy jelöljek meg több egyetemet, szakot is. Nem azért, mert ne lett volna esélyem bekerülni, hiszen a gimit kiválóval végeztem. Úgy fogalmazott: Mallory, én nem akarlak befolyásolni, de nem lenne jó, ha később megbánnád. Lehet hallgatnom kellett volna rá.
-Igazából annyira nem vagyok kétségbeesve. Mármint, jelenleg ott tartok, hogy sodródom az árral, vagyis, megpróbálok annyira laza lenni, hogy képes legyek magamat a sorsra bízni, aztán majd előbb utóbb úgyis kikötök valahol. - Vonok vállat könnyedén. Hű, váó! Nem is tudom mikor voltam utoljára ennyire laza, prózai.
-Akkor hát egészségedre! - Húzódik egy megkönnyebbült mosoly arcomra, ami lassan lejjebb is apad, ahogy a többiekről tesz említést.
-Ha ez túl sok, és a többiek esetleg ez miatt majd kirekesztenek, ferde szemmel néznek rám, akkor inkább nem csinálom. Még a végén fáklyákkal fognak üldözni, hogy karóba húzzanak, mert bezsebelem az összes borravalót. - Halkan felnevetek, s bár mostanság azon vagyok, hogy meglássam az embereknek a jó oldalukat is, abban bízva, hogy ezzel talán kicsit csökkenthetem a paranoiámat, azért nem árt óvatosnak lenni. Főleg egy olyan közösség tagjaként, ahol többen vagyunk. Elkerülhetetlen, hogy legyen egy felbujtó, aki kinézi a leggyengébb láncszemet, és ha jó manipulátor, a többieket is képes az ellen az egy ellen hangolni.
Kérdése hallatán, amivel a "túlvállalásomra" tér ki, némiképp elbizonytalanodom, ezt könnyen észreveheti mimikám változásából, ahogy a mosolyom bizonytalan grimasszá alakul, és idegességemben egy, a kezem ügyébe akadt poháralátétet kezdek gurigatni tenyereim között.
-Ez fogós kérdés. Amúgy, még belőled is lehet feltörekvő művész, én is pálcikaemberekkel kezdtem annak idején. - Villantok egy visszafogott, zavart mosolyt.
-Úgy gondolom, hogy néha fejest kell ugranunk az ismeretlenbe, hogy megnézzük mi is van odalent. Sose tudhatjuk, miben rejlenek a jó lehetőségek. Például, ha nem hívlak fel, hogy mégis csak kéne az állás, lehet hogy egy csomó jó dolgot elbukok. Ki tudja?! - Többek között, ha Remington úgy dönt, nem ad még egy esélyt, és elmegyek mondjuk egy autópálya melletti kifőzdébe, talán az ottani főnököm nem lenne ilyen rugalmas, és meglepően rendes, mint amilyen ő is.
-Nem várják el mások, hogy teljesítsek. És azt hiszem pont ez az ami hiányzik. Saját magamnak akarok bizonyítani. - Mondom ezt olyan szilárd, rendíthetetlen határozottsággal, hogy kishíján magam is elhiszem.
Fogalmam sincs, hogy az iskolától, kávétól hogyan is jutunk el a féltestvéremig, de kisebb sokként ér kérdése, amiből arra enged következtetni, hogy talán már neki is volt Pierrehez szerencséje, avagy balszerencséje... Kinek mi.
-Pierre Duval. Ne vedd sértésnek, de tőled majd' egy fejjel magasabb, kék szeme van, ilyen nagyon retro bajsza, az elálló fülei miatt azt gondolná az ember, hogy birkózó, de amúgy köze sincs hozzá. Ja, és elég feltűnő, kicsit vicces a francia akcentusa. - Ennél alaposabb jellemzéssel már csak akkor szolgálhatnék neki, ha kerek-perec az arcába nyomnék egy insta képet róla. De azt hiszem a szóbeli jellemzésem is bőven elég lesz.
-Remélem nem volt nagyon sokkoló az első találkozás. Hol botlottatok egymásba? - Érdeklődőm kíváncsian.
-Tudom, nem hasonlítunk. Én anya génjeit örököltem, ő inkább apára hasonlít. -Teszem hozzá még szórakozottan. Aztán csak csendben, figyelemmel hallgatom rövid beszámolóját arról, hogy mégis hogyan ért el oda, ahol jelenleg is tart.
-Váó, ez nagyon menő! Azt hiszem szerencsés csillagzat alatt születtél. - Remélem nem ért félre, nem gondolom, hogy csakis a szerencsén múlott, hogy elért arra a szinte ahol most is van, olyan embernek gondolom, aki tisztességes küzdelmek árán éri el a céljait. De azért hiszek benne, hogy néhol a sors is az ő kezére játszott.
-És örökké ezt akarod csinálni, vagy vannak más, az Aunt Marie's-től független terveid, céljaid is a jövőre nézve? - Egy "B" tervnek mindig kell lennie a tarsolyunkban. Sosem lehet tudni...
-Megengeded? - Bökök állammal félénken a kávégép felé, mintegy engedélyt kérve, hogy ameddig válaszol, magamnak is főzzek egy cappuchino-t.